Scserbackaja hercegnőnek az
volt a véleménye, hogy a böjt előtt, ami már csak öthétnyire volt, az esküvőt
nem lehet megtartani, hisz addigra a kelengye fele sem készülhet el; egyet
kellett azonban értenie Levinnel, hogy böjt után meg már túl későn volna,
Scserbackij herceg öreg nagynénje ugyanis nagybeteg, és hamarosan meghalhat,
akkor pedig a gyász késleltetné az esküvőt. A hercegnő épp ezért úgy döntött,
hogy a kelengyét két részre osztja, nagy és kis kelengyére, s beleegyezett,
hogy még a böjt előtt megesküdjenek. Úgy határozott, hogy a kelengye kisebbik
felét most mindjárt elkészítteti, a nagyobbikat meg majd utánuk küldi, s igen
megharagudott Levinre, amiért sehogy sem tudott komoly választ adni,
beleegyezik-e ebbe vagy sem. Ez az intézkedés annál helyesebb volt, mert a
fiatalok rögtön az esküvő után falura utaznak, s ott a nagy kelengyéhez tartozó
holmira úgysem lesz szükségük.
Levin továbbra is ugyanabban
az eszelős állapotban volt; úgy tűnt föl neki, hogy ő és boldogsága minden
létező dolog egyetlen s legfőbb célja, s neki nincs miről gondolkodnia és
gondoskodnia, úgyis elintéződik minden: a többiek elintézik majd helyette. Még
jövendő életére sem volt semmiféle terve s célja; rábízta, döntsenek ők, tudva,
hogy minden kitűnően fog menni. Abban, amit tennie kellett, a bátyja, Sztyepan
Arkagyics s a hercegnő voltak az irányítói. Ő nem tett mást, csak tökéletesen
egyetértett mindazzal, amit ajánlottak. A bátyja pénzt vett föl neki; a
hercegnő azt ajánlotta, hogy az esküvő után utazzanak el Moszkvából; Sztyepan
Arkagyics külföldi utat javasolt. Ő mindennel egyetértett. „Csináljatok, amit
akartok, ha ez nektek örömet okoz. Én boldog vagyok - gondolta -, s a
boldogságom, akármit csináltok, sem nagyobb, sem kisebb nem lehet.” Nagyon
elcsodálkozott, hogy amikor Sztyepan Arkagyics tanácsát, hogy külföldre
utazzanak, Kittynek elmondta, ő nem egyezett bele; neki határozott igényei
voltak az ő jövendő életükkel kapcsolatban. Tudta, hogy Levinnek olyan munkája
van falun, amit szeret. Ő maga, ahogy Levin észrevette, nemcsak hogy nem
értette, mi ez a munka, de nem is akarta megérteni. Ez azonban nem akadályozta
meg benne, hogy igen fontosnak ne tartsa. Ezért azt is tudta, hogy az otthonuk
falun lesz, s így nem is kívánt külföldre utazni, ahol nem fog élni, hanem oda
akart menni, ahol az otthonuk lesz. Ez a határozott akaratnyilvánítása
csodálatba ejtette Levint. De minthogy neki egészen mindegy volt, rögtön
megkérte Sztyepan Arkagyicsot, mintha annak kötelessége lett volna, hogy
utazzék le falura, mindenre kiterjedő intézkedésével rendezzen el mindent, amit
csak tud.
- Hanem hallod-e - mondta
Sztyepan Arkagyics Levinnek, amikor a faluból, ahol a fiatalok leutazására
mindent elkészíttetett, visszatért -, van neked bizonyítványod arról, hogy meggyóntál?
- Nincs. Minek az?
- Enélkül nem esketnek meg.
- Jaj, jaj, jaj! - kiáltott
fel Levin. - Vagy kilenc éve nem áldoztam, úgy rémlik. Nem is gondoltam rá.
- Szép dolog! - mondta
Sztyepan Arkagyics nevetve. - S rám mondod, hogy nihilista vagyok! Csakhogy ez
nem megy ám. Meg kell áldoznod.
- De mikor? Már csak néhány
nap van hátra.
Sztyepan Arkagyics ezt is
elrendezte, s Levin hozzáfogott az áldozási előkészülethez. Hitetlen ember
lévén, aki ugyanakkor a más hitét tiszteli, igen terhes volt neki bármiféle
templomi ceremónián jelen lennie vagy részt vennie. Mostani ellágyult, érzékeny
lelkiállapotában pedig a színlelés kényszere nemcsak hogy terhes volt, de
teljesen lehetetlennek is érezte. Ebben a dicső és virágzó állapotában most
kell vagy hazudnia, vagy a vallásból gúnyt űznie. Úgy érezte, sem ezt, sem azt
nem képes megtenni. De akármennyit faggatta Sztyepan Arkagyicsot, nem lehetne-e
áldozás nélkül bizonyítványt kapni, Sztyepan Arkagyics kijelentette, hogy ez
lehetetlen.
- De hát mi neked az a két
nap? Olyan kedves, okos öregecske. Úgy kihúzza ezt a fogad, hogy észre se
veszed.
Az első mise alatt Levin
megpróbálta fölfrissíteni annak az ifjúkori, erős vallásosságnak az emlékét,
amely tizenhat-tizenhét éves kora közt élt benne; de hamarosan meggyőződött,
hogy ez teljesen lehetetlen. Megpróbálta úgy nézni az egészet, mint jelentőség nélküli
puszta szokást, amilyen például az udvariassági látogatás, de érezte, hogy ezt
sem képes megtenni. Mint legtöbb kortársa, a vallás dolgában ő is a
legbizonytalanabb helyzetben volt. Hinni nem tudott, ugyanakkor arról sem volt
igazán meggyőződve, hogy az egész nem igaz. S mert annak, amit tett, a
jelentőségében nem tudott hinni, de üres formaságként, közönyösen sem tudta
nézni, az áldozásra való felkészülés egész ideje alatt szégyent és
kényelmetlenséget érzett, hisz olyasmit csinált, amit maga sem értett, tehát
ahogy egy belső hang mondta, hazug és csúnya dolgot.
Az istentisztelet alatt az
imákat hallgatta, s olyan értelmet igyekezett találni bennük, ami a nézeteivel
nem áll ellentétben, majd érezve, hogy nem tudja megérteni, s így kárhoztatnia
kell őket, iparkodott nem hallgatni rájuk; a maga gondolataival,
megfigyeléseivel, emlékeivel foglalkozott, amelyek a tétlen templomi ácsorgás
alatt rendkívül elevenül peregtek az elméjében.
Végigállta a déli misét, a
vecsernyét, az esti imádságot, másnap a szokásosnál korábban kelt, nem teázott,
s reggel nyolcra a templomban volt, hogy meghallgassa a reggeli
istentiszteletet, és meggyónjon.
A templomban nem volt senki,
csak egy koldus katona, két öregasszony s a templomszolgák.
Egy fiatal diakónus jött
elé, vékony karinge alatt élesen rajzolódott ki hosszú hátának két fele; a
falnál levő asztalhoz ment, s azonnal olvasni kezdte az imádságot. Ahogy
olvasott, főként pedig a sűrűn és gyorsan ismételt „Uram, irgalmazz” szavakra,
amelyek „umazz-umazz”-nak hangzottak, Levinnek olyan érzése támadt, mint akinek
az esze be van zárva, le van pecsételve, s érinteni, megmozdítani nem szabad,
mert abból csak zavar támad; épp ezért a diakónus mögött állva, anélkül, hogy
odafigyelt s az ima értelmébe próbált volna hatolni, továbbra is a maga
dolgaira gondolt. „Csodálatosan kifejezők a kezei” - gondolta, ahogy eszébe
jutott, hogy ültek tegnap a sarokasztalnál Kittyvel. Beszélniük, mint
mostanában majd mindig, nem volt miről; Kitty odatette a kezét az asztalra, s
hol kinyitotta, hol becsukta, közben maga is nevetett a mozdulatán. Eszébe
jutott, hogy csókolta meg ezt a kezet, hogy nézegette utána a rózsaszín tenyér
összeérő vonalkáit. „Megint umazz” - gondolta Levin, mialatt keresztet vetett,
s a hajbókoló diakónus hajlékony hátmozgását nézve, maga is meghajolt. „Aztán ő
fogta a kezem, s a vonalakat nézegette: - Nagyszerű kezed van - mondta.” S a
kezére nézett, majd a diakónus kurta kezére. „Most már nemsokára vége lesz.
Nem, úgy látszik, újrakezdi - gondolta az imákat hallgatva. - De vége, lám, már
földig hajlik. Ez mindig a vége előtt van.”
Miután a háromrubelest
bársonyhajtókás kezével észrevétlenül elvette, a diakónus azt mondta neki, hogy
bejegyzi, s új csizmáiban az üres templom kövén fürgén végigkopogva az oltárhoz
ment. Egy perc múlva kikukkantott, s intett Levinnek. Az idáig elzárt
gondolatok mocorogni kezdtek Levin fejében, de ő gyorsan elkergette őket.
„Valahogy majd csak lesz” - gondolta, s az emelvényhez ment. Ahogy a lépcsőn
fölment s jobbra fordult, meglátta a papot.
A pap, egy őszes, ritkás
szakállú, fáradt, jóságos szemű öreg, a könyvtartónál állt, s a
szertartáskönyvet forgatta. Egy kissé meghajolt Levin előtt, s rutinos hangon
rögtön az imát kezdte el olvasni. Ahogy bevégezte, földig hajolt, s arccal
Levin felé fordult.
- Krisztus áll itt
láthatatlan, ő hallgatja a gyónását - mondta a feszületre mutatva. - Hisz-e
mindenben, amire a mi szent apostoli egyházunk tanít? - folytatta a pap, szemét
Levin arcáról elfordítva, s kezét az epitrachelion[79]
alatt összekulcsolva.
- Mindenben kételkedtem, és
most is kételkedem - mondta Levin magának is kellemetlen hangon, és
elhallgatott.
A pap várt néhány
pillanatot, nem mond-e még valamit, aztán a szemét behunyva, gyors, vlagyimiri,
„ó”-zó kiejtéssel így szólt:
- A kételkedés emberi
gyengeségünkkel jár, de imádkoznunk kell, hogy a kegyelmes szívű Isten
megerősítsen bennünket. Milyen különös bűnei vannak? - tette hozzá a legkisebb
szünet nélkül, mint aki nem akar időt veszteni.
- Legfőbb bűnöm a
kételkedés. Mindenben kételkedem, s többnyire a kétely állapotában vagyok.
- A kételkedés emberi gyengeségünkkel
jár - ismételte a pap ugyanazokat a szavakat. - Főként miben kételkedik?
- Mindenben kételkedem. Néha
még Isten létezésében is - mondta Levin önkéntelenül, s maga is elszörnyedt,
mekkora illetlenséget mondott. De a papra Levin szavai, úgy látszik, nem voltak
hatással.
- Miféle kételye lehet Isten
létezésében? - mondta sebesen, alig észrevehető mosollyal.
Levin hallgatott.
- Hogy kételkedhet a
Teremtőben, amikor teremtményeire néz? - folytatta a pap, szokott, gyors
beszédmodorában. - Ki díszíthette föl csillagokkal az égboltot? Ki öltöztette a
földet szépségébe? Hogy lehetséges mindez Teremtő nélkül? - mondta, kérdőn
pillantva Levinre.
Levin érezte, hogy
illetlenség lenne egy pappal filozófiai vitába kezdeni, ezért hát azt felelte
csak, ami közvetlenül a kérdésre tartozott.
- Nem tudom.
- Nem tudja? Akkor hogy
kételkedhetik benne, hogy Isten alkotta mindezt? - kérdezte a pap vidám
csodálkozással.
- Nem értek semmit az
egészből - mondta Levin elvörösödve; érezte, hogy a szavai ostobák, s nem is lehetnek
mások ebben a helyzetben.
- Imádkozzék Istenhez,
fohászkodjék hozzá. Még az egyházatyáknak is voltak kétségeik, és hitük
megerősítését kérték Istentől. Nagy a sátán ereje, de nem szabad megadnunk
magunkat neki. Imádkozzék Istenhez, fohászkodjék hozzá. Imádkozzék Istenhez -
ismételte gyorsan.
A pap hallgatott egy kicsit,
mint aki tűnődik.
- Úgy hallottam, hogy ön az
én hívem és lelki fiam, Scserbackij herceg lányával készül házasságra lépni -
mondta aztán mosolyogva. - Kitűnő leányka.
- Igen - felelte Levin, a
pap helyett pirulva. „Mért kell neki gyónás közben - gondolta - ilyesmit
kérdezni?”
S a pap, mintha csak a
gondolatára felelne, így szólt:
- Házasságra készül lépni, s
Isten, lehetséges, ugyebár, utóddal áldja meg. Milyen nevelést adhat kicsinyeinek,
ha nem győzi le magában a hitetlenségre csábító sátán kísértését? - mondta
szelíd korholással. - Ha szereti magzatát, mint jó atya nemcsak gazdagságot,
pompát és tiszteletet kíván majd sarjának, hanem azt is, hogy az üdvösség
útjára lépjen, s lelkét az igazság fénye világítsa meg. Ugyebár? De mit felel
majd neki, ha az ártatlan gyermekecske megkérdi: „Apukám! Ki alkotta mindazt,
ami ebben a világban engem gyönyörködtet: földet, vizeket, napot, virágokat és
füveket?” Azt mondja talán: „Nem tudom?” Nem lehet nem tudnia, amikor Isten
végtelen irgalmában önnek is kinyilatkoztatta. Vagy azt kérdi majd a gyermek:
„Mi vár énrám a síron túl?” Mit mond neki, ha nem tud semmit sem? Hogy felel
meg neki? Átengedi őt a világ és a sátán csábításainak? Ez nem szép dolog ám! -
mondta, és megállt, s fejét oldalt hajtva, jóságos, szelíd szemmel pillantott
Levinre.
Levin semmit sem felelt -
nem azért, mert nem akart a pappal vitába bocsátkozni, hanem mert eleddig senki
sem tette föl neki ezeket a kérdéseket; majd ha a kicsinyei fölteszik, lesz
ideje meggondolni, hogy mit feleljen.
- Abba az életkorba jutott -
folytatta a pap -, amikor meg kell választania az útját, s ahhoz tartani magát.
Imádkozzék Istenhez, hogy kegyességében könyörüljön és segítsen önön - fejezte
be. - „A mi Urunk Istenünk Jézus Krisztus kegyelme és az ő ember iránti
szerelmének bővelkedése révén bocsásson meg neked, gyermekem!” - És a feloldozó
imát befejezve, a pap megáldotta és elbocsátotta Levint.
Ezen a napon, amikor
hazaért, Levin örült, hogy a feszélyező helyzetnek vége, s úgy ért véget, hogy
nem kellett hazudnia. Arról is maradt egy homályos emlék benne, hogy amit ez a
jóságos és kedves öreg mondott, egyáltalán nem olyan ostoba dolog, mint
kezdetben gondolta, s hogy itt lappang valami, amit tisztázni kell.
„Természetesen nem most -
gondolta Levin -, majd valamikor később.” Úgy érezte, most még inkább, mint
azelőtt, hogy valami homályos és tisztázatlan a lelkében, s a vallás dolgában ő
is abban a helyzetben van, amit másoknál olyan világosan látott s nem szeretett,
amiért Szvijazsszkij barátját is elítélte.
Ezt az estéjét Dollyéknál
töltötte a menyasszonyával, különös vidámságban. Sztyepan Arkagyicsnak úgy
magyarázta az ajzottságát, hogy jókedve van, akár a kutyának, amelyet abroncson
át tanítanak ugrani, s miután azt, amit kívántak tőle, végre megértette és megcsinálta,
nyüszít, a farkát csóválja, s gyönyörűséggel ugrál asztalra, ablakokra.
Az esküvő napján, ahogy az
már szokás (a hercegnő s Darja Alekszandrovna ragaszkodtak hozzá, hogy minden
szokást szigorúan betartsanak), Levin nem látta a menyasszonyát; a
szállodájában ebédelt, három véletlenül odavetődött agglegénnyel. Az egyik
Szergej Ivanovics volt; a másik: Katavaszov, tanulótársa az egyetemen, most a
természettudományok professzora, akit az utcán fogott el, s cipelt be magához;
a harmadik: a násznagya, Csirikov, moszkvai békebíró, aki a medvevadászatokon
volt cimborája. Az ebéd igen vidáman folyt; Szergej Ivanovics a legjobb
hangulatban volt: mulatott Katavaszov eredetiségén, Katavaszov pedig, érezve,
hogy eredetiségét értik és értékelik, tetszelgett is benne. Csirikov jókedvűen
és kedélyesen szekundált minden társalgásnak.
- Hanem tudjátok - mondta
Katavaszov, a szavakat, ahogy a katedrán megszokta, elnyújtva -, milyen
tehetséges fiú ez a mi Konsztantyin Dmitrics barátunk? Távollevőről beszélek,
minthogy ő nincs többet. Amikor az egyetemről kijött, a tudományt is szerette,
s az emberiség dolgai is érdekelték, most azonban képességei egyik felét arra
fordítja, hogy magát elámítsa; a másikat, hogy ámítását igazolja.
- Nem találkoztam még a
házasságnak elszántabb ellenségével, mint ön - mondta Szergej Ivanovics.
- Nem, nem gyűlölöm a
házasságot, a munkamegosztásnak vagyok csak barátja. Az olyan embereknek, akik
nem valók másra, embereket kell csinálniuk, a többi pedig dolgozzék a
kiművelésükön és boldogságukon. Ez az, amit én gondolok. Van egy sereg ember,
aki szíves örömest összezavarja ezt a két mesterséget, én azonban nem vagyok
közülük való.
- Milyen boldog leszek, ha
azt hallom, hogy beleszeretett valakibe! - mondta Levin. - Hívjon meg, kérem, a
lakodalmára.
- Én máris szerelmes vagyok.
- Igen, a tintahalba...
Tudod - fordult Levin a bátyjához -, Mihail Szemjonovics könyvet ír a
táplálkozásról, és...
- Csak ne kavarja össze!
Mindegy, miről. Úgy van, csakugyan szerelmes vagyok a tintahalba.
- De a tintahal nem
akadályozza meg, hogy a feleségét szeresse.
- Ő nem, de a feleségem
megakadályoz.
- Miért?
- Majd meglátja. Maga a
gazdálkodást, a vadászatot szereti. Csak figyelje meg!
- Az ám, itt volt ma Arhip;
azt mondja, Prudnojéban rengeteg jávorszarvas van s két medve - mondta
Csirikov.
- No, azokat már nélkülem
ejti el.
- Az már igaz - mondta
Szergej Ivanovics. - Búcsúzz el a medvevadászattól; az asszony nem fogja
engedni.
Levin elmosolyodott. Az,
hogy az asszony nem fogja engedni, olyan jólesett neki, hogy kész volt örökre
lemondani az örömről, hogy medvét lásson.
- De azért mégiscsak kár -
mondta Csirikov -, hogy azt a két medvét maga nélkül ejtik el. Emlékszik,
Hapilovóban, legutóbb? Csuda vadászat lenne.
Levin nem akarta
kiábrándítani, hogy vadászat nélkül valahol valami esetleg jobb lehet; nem
szólt inkább semmit.
- Nemhiába terjedt el a
legénybúcsú szokása - mondta Szergej Ivanovics. - Akármilyen boldog is az
ember, a szabadságát csak sajnálja.
- Csak vallja be, úgy van
maga is, mint a vőlegény Gogolnál:[80]
ki szeretne ugrani az ablakon.
- Persze hogy úgy, csak nem
vallja be! - mondta Katavaszov, s hangosan fölkacagott.
- Nos, az ablak nyitva...
Gyerünk azonnal Tverbe! Van egy nőstény medve, odamehetünk a barlangjához.
Csakugyan, gyerünk az ötórással! Itt meg csinálják, ahogy kedvük tartja -
mondta Csirikov elmosolyodva.
- Bizony isten - mosolyodott
el Levin is -, én nem tudok a lelkemben erre a bánkódásra a szabadságomért
rátalálni!
- A maga lelkében most olyan
káosz van, hogy semmit sem talál meg benne - mondta Katavaszov.
- Várja meg, amíg egy kicsit
tisztába jön magával, s majd megtalálja!
- Nem, valamelyest mégiscsak
érezném, hogy a mostani érzésem (nem akart előttük szerelmet mondani)... és
boldogságom ellenére is fáj a szabadságom elvesztése... De épp ellenkezőleg,
örülök neki, hogy elvesztem.
- Szörnyű! Reménytelen eset!
- mondta Katavaszov. - Na, igyunk a gyógyulására, vagy kívánjuk, hogy
ábrándjainak legalább a századrésze valóra váljék. Az is olyan boldogság lesz,
amilyen nem volt még a földön.
Ebéd után a vendégek csakhamar
elmentek, hogy legyen idejük az esküvőre átöltözni.
Ahogy magára maradt, s az
agglegény-beszédre visszagondolt, Levin még egyszer megkérdezte magát, van-e,
ahogy ezek mondták, a lelkében sajnálkozás a szabadsága elvesztése miatt.
Elmosolyodott ezen a kérdésen. „Szabadság? Minek a szabadság? A boldogság épp
az, hogy az ember a szerelmese vágyaival, gondolataival szeret, kíván,
gondolkozik, azaz semmi szabadság - ez éppen, ami boldoggá tesz.”
„De ismerem-e én az ő
gondolatait, vágyait, érzéseit?” - súgta neki hirtelen egy hang. A mosoly
eltűnt az arcáról; elgondolkozott. S hirtelen furcsa érzés vett erőt rajta.
Félelem és kételkedés tört rá; mindenben kételkedett.
„Hátha nem is szeret? Hátha
csak azért jön hozzám, hogy férjhez menjen? Hátha maga sem tudja, mit tesz? -
kérdezte magától. - Fölocsúdhat, s csak akkor érti meg, amikor hozzám jött már,
hogy nem szeret, nem szerethet.” S a legfurcsább, legcsúnyább dolgokat gondolta
Kittyről. Olyan féltékeny volt Vronszkijra, mintha az az egy évvel ezelőtti este,
amikor együtt látta őket, csak tegnap lett volna. Gyanakodni kezdett, hogy
Kitty nem mondott el neki mindent.
Egyszer csak fölugrott.
„Nem, ez lehetetlen! - gondolta kétségbeesetten. - Elmegyek hozzá, megkérdem,
megmondom neki, utolszor: most még szabadok vagyunk, nem jobb, ha hagyjuk az
egészet? Minden jobb, mint az örökös boldogtalanság, szégyen, hűtlenség!”
Kétségbeesett szívvel ment ki a szállodából, s indult - haraggal mindenki, maga
és Kitty iránt is - őhozzá.
A hátsó szobákban találta.
Egy ládán ült, s a szobalányával rendezett valamit; a székek hátán és a padlón
heverő tarka ruhái közt válogattak.
- Ah! - kiáltotta Kitty
fölsugárzó örömmel, ahogy meglátta. - Hogy kerülsz, hogy kerül ide? (Az utolsó
napokig hol tegezte, hol magázta.) Nem is vártam! A lányruháim válogatom, kinek
melyiket.
- Nagyon helyes! - mondta
Levin, s komor pillantást vetett a szobalányra.
- Menj, Dunyasa, majd
behívlak később - mondta Kitty. - Mi lelt? - tért át, hogy a lány kiment,
végképp a tegezésre. Észrevette furcsa, fölzaklatott, komor képét, és megijedt.
- Kitty! Én gyötrődöm, és
nem bírok egyedül gyötrődni - állt elé kétségbeeséssel a hangjában, s
könyörögve nézett a szemébe. A Kitty szerelmes, becsületes arcáról látta már,
hogy abból, amit mondani szándékozik, nem sülhet ki semmi, de azért mondania
kellett, hogy Kitty maga győzze meg. - Azt akarom mondani, hogy még semmi sem
késő. Mindent visszacsinálhatunk és jóvátehetünk.
- Mit? Nem értek semmit. Mi
lelt?
- Amit ezerszer mondtam már,
s amire nem tudok nem gondolni... hogy nem vagyok méltó rád. Nem, te nem
egyezhettél bele, hogy hozzám jöjj. Gondold meg! Tévedtél. Gondold meg jól. Nem
szerethetsz. Ha... jobb, hogyha megmondod - szólt rá sem nézve. - Boldogtalan
leszek. Beszéljenek, amit akarnak, minden jobb a boldogtalanságnál. Még mindig
jobb most, amikor nem késő.
- Nem értem - felelte Kitty
ijedten. - Ez azt jelenti, hogy vissza akarsz lépni? Hogy nem akarod?
- Nem, ha nem szeretsz.
- Elment az eszed! -
kiáltott föl Kitty a bosszúságtól elpirulva. De Levin arca olyan szánalomra
méltó volt, hogy türtőztette a bosszúságát; ledobta a karosszékről a ruhát, s
közelebb ült hozzá.
- Mire gondolsz? Mondj el
mindent!
- Azt gondolom, hogy nem
szerethetsz. Miért is szeretnél?
- Istenem! Hogy miért? -
mondta Kitty, és elsírta magát.
- Jaj, mit tettem! - kiáltott
föl Levin, s elébe térdelt, úgy csókolta a kezét.
Amikor a hercegnő öt perc
múlva a szobába lépett, teljes békességben találta őket. Kitty nemcsak arról
győzte meg Levint, hogy szereti, de a kérdésre is megfelelt, s megmagyarázta,
miért. Azt mondta, azért szereti, mert egészen érti; tudja, hogy Levinnek mit
kell szeretnie, s az, amit szeret, mind jó is. S ezt Levin is egész világosnak
találta. Amikor a hercegnő bejött, ott ültek egymás mellett a ládán, a ruhákat
válogatták s vitatkoztak; Kitty Dunyasának akarta adni fahéjbarna ruháját,
amelyben akkor volt, amikor Levin megkérte, Levin pedig azon erősködött, hogy
ezt a ruhát senkinek sem szabad odaadnia, Dunyasának adja inkább a kéket.
- Hát nem érted? Ő barna,
nem illik neki... Én ezt mind meggondoltam.
Amikor megtudta, hogy Levin
miért jött, a hercegnő félig tréfásan, félig komolyan megharagudott rá, s
hazaküldte, hogy öltözzék fel: Charles azonnal itt lesz, ne zavarja Kittyt a
fésülködésben.
- Úgysem eszik semmit
mostanában, egész megcsúnyult, te meg még az ostobaságaiddal is izgatod -
mondta neki. - Hordd el, hordd el magadat, kedvesem.
Levin bűntudattal és
megszégyenülten, de nyugodtan tért vissza a szállodájába. A bátyja, Darja
Alekszandrovna és Sztyepan Arkagyics teljes gálában várták már, hogy az ikonnal
megáldják. Sietni kellett; Darja Alekszandrovnának még haza kellett hajtatnia,
s fölvennie kipomádézott és kibodorított fiát, aki a menyasszonnyal viszi a
szentképet, aztán az egyik kocsit a násznagyért küldeni; a másik, amelyik
Szergej Ivanovicsot hozza, visszamegy... Nagyon sok és bonyolult tennivaló volt
még. Egy azonban kétségtelen volt: fél hét, késlekedni már nem szabad.
A megáldás az ikonnal elég
komolytalanul ment. Sztyepan Arkagyics mulatságosan ünnepélyes pózban állt a
felesége mellett, fogta a képet, s fölszólította Levint, hogy hajoljon a
földig: jóságos és tréfás mosollyal megáldotta, és háromszor megcsókolta;
ugyanezt tette Darja Alekszandrovna, s már ment is, a fogatok irányításába
megint belezavarodva.
- Akkor hát ezt tegyük: te menj
el a kocsinkon érte, Szergej Ivanovics meg, ha lenne olyan jó odahajtani, s
visszaküldeni a kocsit.
- Hogyne, nagyon szívesen.
- Mi meg mindjárt vele
megyünk. A holmit elküldték? - kérdezte Sztyepan Arkagyics.
- El - felelte Levin, s
kiadta Kuzmának a parancsot az öltözködésre.
Az esküvőre kivilágított
templomot nagy néptömeg vette körül, főképpen asszonyok. Akiknek nem sikerült a
középre nyomulniuk, az ablak köré sereglettek, ott lökdösődtek, veszekedtek, és
tekingettek be a rácsokon.
A csendőrök több mint húsz
fogatot helyeztek el az utca hosszában. Egy csendőrtiszt oda sem hederítve a
fagyra, egyenruhájában ragyogva állt a bejáratnál. Szüntelenül újabb és újabb
fogatok érkeztek; majd virágos, uszályukat fölfogó hölgyek, majd a sapkájukat
és fekete kalapjukat levevő férfiak léptek a templomba. Benn már mind a két
csillár égett; a templom ikonjai előtt az összes gyertyákat meggyújtották. Az
ikonosztáz[81]
vörös mezőjében az arany ragyogása, a szentképek aranyozott faragása, a
csillárok és a gyertyatartók ezüstje, a padló kőkockái, a szőnyegek, a templomi
zászlók a kóruson, az emelvény lépcsői, a vén, megfeketedett könyvek,
miseruhák, karingek: mindet fény öntötte el. A fűtött, meleg templom jobb
felében, a frakkok és fehér nyakkendők, egyenruhák, damasztok, bársonyok,
atlaszok, frizurák, virágok, meztelen vállak, karok és hosszú szárú kesztyűk
tömegében fojtott, de eleven beszélgetés folyt, amelyet furcsán vert vissza a
magas kupola. Valahányszor a nyíló ajtó nyikorgása hallott, a beszéd
elcsendesült; mindenki megfordult, azt várva, hogy a belépő vőlegényt s
menyasszonyt pillantja meg. Az ajtó több mint tízszer nyílt ki már, de
mindannyiszor vagy egy elkésett vendég jött - férfi vagy nő -, aki jobbra, a
meghívottak csoportjába vegyült, vagy egy-egy kíváncsiskodó, aki a
csendőrtisztet kijátszva vagy megnyerve jutott be, s bal felől az idegenek
csoportjához csatlakozott. Mind a rokonok, mind az idegenek a várakozás minden
fázisán átestek már.
Kezdetben azt gondolták,
hogy a vőlegény és a menyasszony bármely pillanatban megérkezhetnek, s nem
tulajdonítottak a késésnek semmi jelentőséget. Aztán mind sűrűbben kezdtek az
ajtó felé pillantgatni, s arról beszéltek, nem történt-e valami. Aztán a
várakozás kényelmetlenné kezdett válni; a rokonok és vendégek olyan képet
iparkodtak vágni, mintha nem is gondolnának a vőlegényre, s beszélgetésbe
merülnének.
A protodiakónus, mint aki a
drága idejére emlékeztet, türelmetlenül köhögött, úgyhogy az ablaküveg is
belerezzent. A kórusról próbálkozó hangok hallatszottak, majd az unatkozó
énekesek orrfúvása. A pap hol a sekrestyést, hol a diakónust küldte ki,
megtudni, megjött-e már a vőlegény; hímzett öves, lila reverendájában a
vőlegényt várva, maga is mind sűrűbben ment ki az oldalajtóhoz. Az egyik hölgy
végül az órájára nézett, és így szólt: „Ez mégiscsak furcsa!” S a vendégek
egyszerre mind nyugtalanná váltak, és hangosan adtak csodálkozásuknak és
elégedetlenségüknek kifejezést. A vőfélyek egyike elment megnézni, mi történt.
Kitty ezalatt rég elkészült már; Lvova nővérével, aki a nyoszolyóasszonya volt,
fehér ruhában, hosszú fátyolban, narancsvirágkoszorúsan állt a Scserbackij-ház
nagytermében, s az ablakon kipillantva több mint félórája már hasztalan várta,
hogy a násznagy a vőlegény templomba érkezéséről hírt hozzon.
Levin eközben nadrágban,
mellény és frakk nélkül járt föl-alá a szobájában; ki-kidugta az ajtón a fejét,
s a folyosót figyelte. De akit várt, a folyosón nem volt látható, s ő
kétségbeesetten húzódott vissza, s fordult hadonászva a nyugodtan szivarozó
Sztyepan Arkagyicshoz.
- Volt ember valaha -
kérdezte - ilyen szörnyű, ostoba helyzetben?
- Csakugyan ostoba -
erősítette meg Sztyepan Arkagyics, csillapítóan mosolyogva. - De légy nyugodt,
mindjárt hozzák.
- Dehogyis hozzák! - mondta
Levin visszafojtott dühvel. - S ezek az ostoba, kivágott mellények! Kész
lehetetlenség - folytatta gyűrött ingmellére pillantva. - És ha már kivitték a
holmit a vasútra? - kiáltott föl kétségbeesetten.
- Akkor az enyémet veszed
föl.
- Már rég föl kellett
volna...
- Nem jó nevetségesnek lenni...
Várj csak! Majd eligazodik.
Az történt, hogy amikor
Levin az öltözködéshez hozzá akart látni, régi szolgája, Kuzma, behozta a
frakkot, a mellényt s mindazt, amire szüksége volt.
- Hát az ing? - kiáltott föl
Levin.
- Az ing rajta van! -
felelte Kuzma nyugodt mosollyal.
Kuzma nem gondolt rá, hogy
tiszta inget tegyen félre, s minthogy azt a parancsot kapta, hogy csomagoljon
össze s vigyen át mindent Scserbackijékhoz, ahonnét a fiatalok még az este
elutaznak, úgy is tett, a frakkon kívül mindent összecsomagolt. Az ing, amit
Levin még reggel vett föl, összegyűrődött; az újabban divatba jött kivágott
mellényhez nem használhatta. Scserbackijékhoz küldeni messze volt. Elküldték
hát a boltba. Az inas visszajött: minden zárva, vasárnap. Elküldték Sztyepan Arkagyicshoz,
hoztak is egy inget, lehetetlenül bő volt és rövid. Végül Scserbackijékhoz
küldtek el, hogy csomagolják ki a holmit. A templomban várták a vőlegényt, ő
meg mint a ketrecbe zárt vad, föl-alá járkált a szobában, ki-kinézett a
folyosóra, s rémülten és kétségbeesetten emlékezett vissza, mit beszélt
Kittynek, s az mit gondolhat most.
A bűnös Kuzma végre
beröpült, elfulladva, az inggel a szobába.
- Éppen hogy ott értem. Már
tették is föl a kocsira - mondta.
Három perc múlva, meg sem
nézve az óráját, nehogy a sebeit föltépje, Levin a folyosón rohant már.
- Ezzel már nem segítesz -
mondta Sztyepan Arkagyics mosolyogva, s minden sietség nélkül iparkodott utána.
- Eligazodik, eligazodik... ha
mondom.
- Megjöttek! - Ott a
vőlegény! - Melyik? - A fiatalabbik? - A menyasszony, mátuska, sem élő, sem
halott - mondták a tömegben, amikor Levin a feljárónál a menyasszonyával
találkozott, s vele együtt belépett a templomba.
Sztyepan Arkagyics elmondta
a feleségének a késlekedés okát, s a vendégek mosolyogva suttogták tovább.
Levin semmit és senkit nem vett észre; a menyasszonyát nézte, le nem véve róla
a szemét.
Mind azt mondták, hogy Kitty
az utolsó napokban nagyon megcsúnyult, s a koszorú alatt korántsem volt olyan
szép, mint rendesen; Levin azonban nem így látta. Hosszú, fehér fátyolos és
fehér virágos, magas frizurájára nézett, a felálló, plisszírozott gallérra,
amely oldalról különös szűziesen fedte be; s elöl fedetlenül hagyta hosszú
nyakát, meglepően karcsú derekára, s úgy rémlett neki, szebb, mint valaha. Nem
mintha ez a virág, a fátyol, a Párizsból rendelt ruha szépségéhez valamit is
hozzáadott volna, hanem mert kedves arcán, a tekintetében, az ajkán -
öltözetének mesterkélt pompája ellenére - ártatlan becsületességének jellemző
kifejezése ült.
- Már azt hittem, el akartál
szökni - mondta, s rámosolyodott Levinre.
- Olyan ostoba dolog történt
velem; szégyellem elmondani - szólt Levin elvörösödve, miközben az odalépő
Szergej Ivanovicshoz kellett fordulnia.
- Csinos történet azzal az
inggel! - csóválta Szergej Ivanovics mosolyogva a fejét.
- Hogyne - felelte Levin,
nem értve, miről beszélnek neki.
- No, Kosztya, most döntened
kell - mondta Sztyepan Arkagyics tettetett, ijedt képpel -, fontos kérdés. Most
épp olyan állapotban vagy, hogy méltányolni tudod a fontosságát. Azt kérdik
tőlem, megkezdett gyertyákat vagy épeket gyújtsanak-e meg. Tíz rubel különbség
- fűzte hozzá, ajkát mosolyra húzva. - Én határoztam, de félek, nem egyezel
bele.
Levin elértette, hogy ez
tréfa, de nem tudott mosolyogni.
- Tehát mi legyen? Kezdett
vagy kezdetlen? Ez a kérdés.
- Kezdetlen.
- Nagyon örülök. A kérdés el
van döntve! - mondta Sztyepan Arkagyics mosolyogva. - Hogy mennyire elbutul
ilyenkor az ember - mondta Csirikovnak, amikor Levin, zavartan ránézve, a
menyasszonyához húzódott.
- Vigyázz, Kitty, elsőül
állj a szőnyegre - lépett oda Nordstone grófnő. - Szép kis alak maga! - fordult
Levinhez.
- No, nem félsz? - kérdezte
Darja Dmitrijevna, az öreg nagynéni.
- Nem fázol? Sápadt vagy.
Várj, hajolj csak le! - szólt Lvova, Kitty nővére, s gyönyörű, telt karját
behajlítva, mosolyogva igazította meg húga fején a virágokat.
Dolly is odajött, szólni
akart, de képtelen volt rá; elsírta magát, s természetellenesen fölnevetett.
Kitty éppolyan szórakozott
szemmel nézett mindnyájukra, akárcsak Levin. A hozzá intézett szavakra a
boldogság mosolyával tudott csak felelni, amely most olyan természetes volt
számára.
Eközben a templomi énekesek
felvették ornátusukat; a pap a diakónussal kijött a templom csarnokában álló analogeion-hoz;[82]
Levinhez fordult, és mondott valamit, Levin nem értette, hogy mit.
- Fogja kézen a
menyasszonyt, s vezesse - mondta neki a násznagy.
Levin jó soká nem tudta
megérteni, mit kívánnak tőle. Soká igazgatták, s ott is akarták már hagyni -
vagy nem azt a kezét fogta meg Kittynek, vagy nem azzal a kezével, amellyel kellett
volna -, míg végre megértette, hogy a jobb kezével a menyasszony jobb kezét
kell, anélkül, hogy helyzetén változtatna, megfognia. Amikor úgy, ahogy kell,
végre kézen fogta, a pap előrejött néhány lépést, s megállt az analogeion-nál. A rokonok és ismerősök
tömege beszédmoraj és uszálysuhogás közt nyomult utánuk. Valaki lehajolt, s
megigazította a menyasszony uszályát. A templomban olyan csönd lett, hogy a
viasz csöppenése is hallatszott.
Az öreg pap, a kúpforma
sapkában, kétoldalt a füle mögé fésült, ezüstösen ragyogó, ősz fürtjeivel,
kivette kicsi, öreges kezeit a súlyos, aranykeresztes hátú, ezüst miseruha
alól, s valamit igazgatott az analogeion-on.
Sztyepan Arkagyics óvatosan
odament hozzá, suttogott valamit, ráhunyorított Levinre, s megint hátralépett.
A pap meggyújtott két,
virággal díszített gyertyát, s úgy fogta ferdén a bal kezében, hogy a viasz
lassan csepegett róla; majd arccal a mátkapár felé fordult. Ugyanaz a pap volt,
aki Levint gyóntatta. Fáradt, szomorú szemmel nézett a vőlegényre és a menyasszonyra.
Fölsóhajtott, kidugta jobb kezét a miseruha alól, és megáldotta vele a
vőlegényt; ugyanígy, csak az óvatos gyöngédség egy árnyalatával Kitty
meghajtott fejére is rátette összefont ujjait. Aztán odaadta nekik a
gyertyákat, fogta a füstölőt, s lassan eltávolodott tőlük.
„Hát igaz?” - gondolta
Levin, s a menyasszonyára nézett. Valamelyest felülről látta az arcélét: ajka
és szempillája alig észrevehető mozdulatáról észrevette, hogy Kitty megérezte a
tekintetét. Nem nézett arra, de magas, plisszírozott gallérja megmoccant, s
rózsás kis füléhez ért. A sóhaj, látta, megáll a mellében, gyertyát tartó kis
keze a hosszú kesztyűben megremegett.
Az egész ing-cécó, a késés,
az ismerősök, rokonok szavai, bosszúságuk s a maga nevetséges helyzete -
egyszerre mind elmúlt; csak örült és rettegett.
A szálas, szép
protodiakónus, ezüst karingében, oldalt fésült bodorított fürtjeivel, fürgén
előrelépett; a megszokott mozdulattal két ujjával felemelte az orárium-ot[83]
s szembeállt a pappal.
„Áldd meg, ha-tal-mas Úr!” -
hangzottak föl lassan, egymás után, a levegő hullámait megingatva, az
ünnepélyes hangok.
„Áldassék a mi Istenünk most
és örökkön-örökké” - felelte az öreg pap szelíden, éneklőn, s tovább
rakosgatott az analogeion-on. S a
templomot az ablaktól a bolthajtásig megtöltve, szélesen és egyenletesen szállt
föl, erősbödött, állt meg egy pillanatra s halt el halkan a láthatatlan kar
telt akkordja.
Imádkoztak, mint mindig, a
mennyei békéért és a megváltásért, a Szinódusért,[84]
az uralkodóért; imádkoztak Isten most eljegyzett szolgáiért, Konsztantyinért
és Jekatyerináért.
„Terjeszd le rájuk a Te
tökéletes szeretetedet, békédet, segedelmedet; imádkozzunk az Úrhoz” -
lélegzett föl szinte az egész templom a protodiakónus hangjában.
Levin hallotta a szavakat, s
megdöbbent rajtuk. „Hogy találták ki, hogy segedelmedet, éppenséggel
segedelmedet? - gondolta, s eszébe jutott iménti félelme és kétsége. - Mit
tudok én? Segedelem nélkül mit tehetek ebben a félelmes dologban? Épp a
segedelem, amire most szükségem van.”
Amikor a diakónus az éneket
befejezte, a pap a jegyesekhez fordult a könyvével.
- „Örök Isten, az
elválasztottakat egyesítő - olvasta jámbor, éneklő hangon - s a szeretet
bonthatatlan kötését rájuk adó, aki megáldottad Izsákot és Rebekát, bemutatom
neked a te ígéreted örököseit, áldjad meg magad Konsztantyint és Jekatyerinát,
a te szolgáidat, akiket én minden üdvös dologra elkészítettem. Mert irgalmas és
embereket szerető Isten vagy te; dicsőség hát neked, az Atyának, Fiúnak,
Szentlélek Istennek nevében, most és örökkön-örökkétig.” - „Á-ámen!” - ömlött
szét a levegőben megint a láthatatlan kar.
„Az elválasztottakat
egyesítő, a szeretet kötését rájuk adó! - Milyen mély értelműek ezek a szavak;
mennyire megfelelnek annak, amit az ember ebben a pillanatban érez! - gondolta Levin.
- Vajon azt érzi-e Kitty is, amit én?”
Odanézett, s tekintete
találkozott a tekintetével.
Ebből a tekintetből arra
következtetett, hogy Kitty is úgy értette, ahogyan ő. De nem úgy volt; Kitty az
istentisztelet szavaiból szinte semmit sem értett, oda sem figyelt az esketés
alatt. Nem is hallgathatta, nem is érthette, olyan erős volt az az egyre növő
érzés, amely a lelkét eltöltötte. Öröm volt ez, hogy ami a lelkében másfél
hónapja eldőlt már, s ez alatt a hat hét alatt boldoggá tette és gyötörte, végleg
beteljesedett. Aznap, amikor fahéj színű ruhájában az arbati ház szalonjában
némán Levinhez lépett s átadta magát neki, aznap és abban az órában teljesen
szakított a korábbi életével, s lelkében egészen más, tökéletesen ismeretlen,
új élet vette kezdetét; a valóságban azonban a régi folytatódott. Ez a hat hét
életének a legboldogabb és leggyötrelmesebb szaka volt. Egész élete, minden
óhaja, reménye erre az egyelőre érthetetlen emberre összpontosult, akihez egy
hol vonzó, hol taszító érzés fűzte, magánál az embernél is érthetetlenebb;
ugyanakkor továbbra is ott élt korábbi életkörülményei közt. Régi életét élve,
elszörnyedt magán, teljes és leküzdhetetlen közönyösségén minden múlt: dolgok
és szokások, a szeretett és őt szerető emberek, sőt az anyja iránt is, akit ez
a közöny elkeserített, gyöngéd apja iránt, akit idáig a világon mindennél
jobban szeretett. Hol a közönyösségén szörnyedt el, hol meg annak örült, ami
közönyössé tette. Azon kívül, hogy ezzel az emberrel éljen, sem gondolni, sem
kívánni nem tudott semmit sem. Az új élet azonban nem volt még itt, s el sem
tudta képzelni világosan; várakozás volt csak, az új és ismeretlen félelmes
öröme. S a várakozás, az ismeretlenség, az előbbi élet megtagadásának a
bűnbánata, most íme, mind véget ér, s kezdődik az új. Ismeretlensége miatt ez
az új nem lehetett más, csak félelmetes, de félelmetes vagy sem, lélekben hat
héttel ezelőtt döntött; az szenteltetett csak meg, ami a lelkében réges-rég
megtörtént.
A pap megint az emelvény
felé fordult; lehúzta nagy nehezen Kitty apró gyűrűjét, s Levin kezét kérve,
első ujjízére erőltette. „Isten szolgája, Konsztantyin, eljegyeztetik
Jekatyerinával, Isten szolgálólányával.” S a nagy gyűrűt Kitty vékony,
rózsaszín, gyengeségében szánalmas ujjára húzva, ugyanezt mondta.
A jegyesek néhányszor ki
akarták találni, mit kell tenniök, de tévedtek; a pap suttogva igazította ki
őket. Végül megtéve, amit kell, a gyűrűkkel keresztet vetett rájuk, s megint
odaadta Kittynek a nagyot, Levinnek a kicsinyt; ők megint összezavarodtak, s
kézből kézbe adták kétszer is a gyűrűt, s mégsem ment úgy, ahogy kellett volna.
Dolly, Csirikov, Sztyepan
Arkagyics előrelépett, hogy eligazítsák őket. Zavar támadt, suttogás,
mosolygás, de a jegyesek ünnepélyesen meghatott arckifejezése nem változott
meg, ellenkezőleg, miközben a kezükkel megtévedtek, még komolyabban és
ünnepélyesebben néztek, mint előbb, s a mosoly, amellyel Sztyepan Arkagyics
odasúgta, hogy most mindenikük a maga gyűrűjét húzza föl, akaratlanul is az
ajkára fagyott. Úgy érezte, minden mosoly megbántja őket.
- „Te, aki a férfinemet s az
asszonyit kezdettől alkotád - olvasta a pap a gyűrűcsere után -, te párosítod
össze a férfival a nőt, a férfi segítségére s az emberi nem fönntartására. Az
igazságot, Urunk és Istenünk, te magad küldted el, örökségedül a te ígéreted
szerint, nemzedékről nemzedékre, a te kiválasztottaidnak, szolgáidnak, a mi
apáinknak. Nézz hát le a te szolgádra, Konsztantyinra, és szolgálólányodra,
Jekatyerinára, s erősítsd meg frigyüket a hitben, egyetértésben, igazságban és szeretetben.”
Levin egyre erősebben
érezte, hogy gondolatai a házasságról, ábrándjai, hogy az életét mi módon
rendezi be, merő gyerekességek; hogy ez olyasvalami, amit idáig nem értett, s
most, annak ellenére, hogy a házasságkötése tény, még kevésbé ért. Mellében a
reszketés mind följebb és följebb emelkedett, s leküzdhetetlen könnyek szöktek
a szemébe.
A templomban ott volt „egész
Moszkva”, rokonok, ismerősök. A jegyváltás szertartása alatt a ragyogóan
kivilágított templomban a kicsípett asszonyok és lányok, a frakkos, fehér
nyakkendős, egyenruhás férfiak körében nem állt el az illedelmesen csendes
beszéd, főként a férfiak társalogtak sokat, az asszonyok viszont elmerülve
álltak, s minden részletét megfigyelték a szertartásnak, mely mindig úgy
megilleti őket.
A menyasszonyhoz közvetlen
közel álló körben ott volt két nővére: Dolly s az idősebbik, egy nyugodt
szépség, a külföldről hazaérkezett Lvova.
- Mit akar ez a Marie abban
a lila ruhában, majdhogynem fekete, esküvőn? - kérdezte Korunszkaja.
- Az ő arcszínével ez az
egyetlen menekvés... - felelt Drubeckaja. - Csodálom, miért rendezték este az
esküvőt. Ez kupectempó...
- Szebb. Én is este esküdtem
- felelte Korunszkaja, s fölsóhajtott; eszébe jutott, milyen bájos volt ezen a
napon, s milyen nevetségesen szerelmes volt az ura, s mennyire másképp van
most.
- Aki tíznél többször volt
násznagy, azt mondják, sose nősül meg. Ma akartam tizedszer az lenni, hogy
biztosítsam magam, de elfoglalták a helyemet - mondta Szinyavin gróf a csinos
Csarszkaja hercegnőnek, aki pályázott rá.
Csarszkaja csak egy
mosollyal felelt, Kittyre nézett, s arra gondolt, mikor és hogyan áll majd itt
Kitty helyén Szinyavin gróffal; akkor majd eszébe juttatja a mostani tréfáját.
Scserbackij arról beszélt
Nyikolajevának, egy öreg udvarhölgynek, hogy az esküvői koronát, hogy boldoggá
legyen, Kitty vendéghajára szándékozik tenni.
- Nem kellett volna
vendéghajat feltűznie - felelt Nyikolajeva, aki rég eldöntötte, hogy ha az az
öreg özvegyember, akit igyekezett megfogni, elveszi, az esküvő a lehető
legegyszerűbb lesz. - Nem szeretem ezt a pompát.
Szergej Ivanovics Darja
Dmitrijevnával beszélgetett; a nászút szokása, bizonygatta tréfásan, azért
terjedt el, mert az új házasok mindig restelkednek egy kicsit.
- Az öccse büszke lehet;
csoda, milyen kedves a menyasszonya. Irigyli, gondolom.
- Ezen én túl vagyok már,
Darja Dmitrijevna - felelte ő, s arca hirtelen szomorú és komoly kifejezést
öltött.
Sztyepan Arkagyics a válási
szójátékát mondta el sógornőjének.
- Meg kell igazítani a
koszorút - felelte Lvova, oda se hallgatva.
- Milyen kár, hogy ennyire
megcsúnyult - mondta Nordstone grófnő Lvovának. - De azért a vőlegény annyit se
ér, mint Kitty kisujja. Igaz?
- Nem, énnekem nagyon
tetszik. Nem azért, mert a beau-frčre-em
lesz - felelt Lvova. - Most is milyen szépen tartja magát. Pedig ebben a
helyzetben nehéz úgy viselkedni, hogy nevetséges ne legyen az ember. De ő nem
az, nem feszes, látni, hogy meg van hatva.
- Maga, úgy látszik, várta
ezt.
- Majdnem. Kitty mindig
szerette.
- Vajon ki lép előbb a
szőnyegre? Figyelmeztettem Kittyt.
- Egyre megy - felelt Lvova.
- Mi mind engedelmes asszonyok vagyunk, ilyen a természetünk.
- Én azért készakarva
Vaszilij előtt álltam rá. És maga, Dolly?
Dolly ott állt mellettük,
hallotta őket, de nem felelt. Meg volt illetődve. Könnyek ültek a szemében; nem
tudott volna szólni, hogy el ne sírja magát. Örült Kittynek s Levinnek,
felidézte a maga esküvőjét, s ahogy a ragyogó Sztyepan Arkagyicsra nézett,
egészen elfeledte a jelent; első, ártatlan szerelme volt csak az eszében. De nemcsak
magára gondolt, minden asszonyra, rokonokra, ismerősökre; egyetlen diadalmas
korszakuk jutott az eszébe, amikor, mint Kitty is, szívükben szerelemmel,
reménnyel s félelemmel álltak itt, fejükön menyasszonyi koronával, lemondtak a
múltról, s a titokzatos jövőbe léptek.
Az emlékezetében fölmerülő
menyasszonyok közt ott volt az ő kedves Annája is, akinek a tervbe vett
válásáról nemrég hallott egyet-mást. Ő is éppilyen tisztán állt ott, narancs
virágosan, fátyolban. És most?
„Rettentő, furcsa” - mondta
magában.
De nemcsak a nővérek,
barátnők, rokonok követték figyelemmel a szertartás minden részletét; az idegen
asszonyok, a kíváncsiskodók is izgatottan, visszafojtott lélegzettel figyelték
a vőlegény és menyasszony arcát, félve, hogy elmulasztanak egy mozdulatot;
bosszúságukban nem is feleltek, gyakran oda sem hallgattak a közömbös férfiak
beszédére, akik tréfás vagy oda nem illő megjegyzéseket tettek.
- Miért van úgy agyonsírva?
Nem akart hozzámenni?
- Egy ilyen legényhez már
mért ne akart volna? Herceg, ugye?
- Az, a fehér atlaszban, a
nénje? Hallod, hogy bőgi a diakónus: „Hogy félje az ő urát.”
- Csudovszkiak?
- Szinódusiak.
- Megkérdeztem az inast. Úgy
mondja, rögtön hazaviszi a birtokára. Rettenetesen gazdag, azt beszélik. Azért
is adták hozzá.
- Hanem szép pár ám!
- Marja Vlaszjevna, maga
azon vitatkozott, hogy a krinolint szabadon hordják. Nézzen arra a
selyemruhásra; azt mondják, egy követ felesége; milyen összeállítás... Így,
aztán meg emígy.
- Milyen kedves kis
menyasszony, mint az áldozati bárány! Akármit beszél, megesik rajta az ember
szíve.
Ilyen beszéd folyt a nézők
tömegében, akiknek sikerült a templom ajtaján beszökniük.
Amikor a gyűrűváltás véget
ért, a templomszolga a templom közepén az emelvény előtt egy rózsaszínű
selyemszőnyeget terített ki; a kar míves, bonyolult zsoltárra zendített,
amelyben a basszus és a tenor egymásnak felelgetett; a pap pedig megfordult, s
a kiterített, rózsaszínű szőnyegre mutatott. Akármilyen sűrűn és sokat
hallották is mind a ketten a babonát, hogy aki elsőül lép a szőnyegre, az lesz
a családban a fő, mialatt ezt a néhány lépést megtették, sem Levin, sem Kitty
nem tudott ilyesmire gondolni. A hangos megjegyzéseket és a vitát sem
hallották, hogy egyesek megfigyelése szerint Levin lépett rá előbb a szőnyegre,
mások szerint mindketten egyszerre.
A szokásos kérdések,
kívánnak-e házasságra lépni, nem ígértek-e másnak házasságot, s maguknak is
furcsán hangzó feleleteik után új szertartás vette kezdetét. Kitty hallgatta az
ima szavait, szerette volna megérteni, de nem tudta. Ünnepélyesség és fénylő
öröm töltötte be a lelkét, s növekedett benne a szertartás előrehaladtával
egyre, s lehetetlenné tette, hogy figyeljen.
Imádkoztak, hogy „adassék
nekik erényesség, s méhe haszonnal gyümölcsözzék, s hogy fiaik és lányaik
látásán vidámodhassanak”. Elmondták, hogy Isten a nőt Ádám bordájából teremtette,
azért hagyja ott a férfiú az ő apját és anyját, s ragaszkodik feleségéhez, s
lesznek egy test, egy lélek, és hogy „ez nagy titok”. Kérték, hogy Isten adjon
rájuk áldást és termékenységet, miként Izsákra és Rebekára, Józsefre, Mózesre
és Cipórára, s hogy meglássák fiaiknak a fiait. „Ez mind nagyszerű - gondolta
Kitty, ahogy ezeket a szavakat hallgatta -, és nem is lehet másképp”, s ragyogó
arcán az öröm mosolya sugárzott föl, amely akaratlanul is átterjedt azokra,
akik nézték.
- Tegye rá egészen! -
hallatszottak a tanácsok, amikor a pap a koronát rájuk tette, de Scserbackij
reszkető keze a háromgombos kesztyűjében magasan Kitty feje fölött tartotta a
koronát.
- Tegye rám - suttogta Kitty
is mosolyogva.
Levin ránézett, s elcsodálkozott
arca örömteli ragyogásán, s Kitty érzése önkéntelenül is átterjedt rája is. Ő
is éppolyan derült és vidám lett.
Vidám dolog volt hallgatniuk
az apostoli levél olvasását, a protodiakónus hangjának zengését az utolsó
versnél, melyet az idegen közönség már türelmetlenül várt. Vidám dolog volt a
lapos kehelyből a langyos, vizezett vörös bort inni, s még vidámabb, amikor
miseruháját a pap hátravetve, kettőjük kezét a magáéba fogta, s az „Ujjongj,
Ézsaiás”-t éneklő basszus dörgése közben az analogeion
körül vezette őket. Scserbackij és Csirikov, akik a koronát tartották,
beleakadtak a menyasszony uszályába, és szintén mosolyogtak és örültek, s majd
elmaradtak, majd pedig, ha a pap megállt, a mátkapárba ütődtek. Az öröm
szikrája, amely Kittyben kigyúlt, átterjedt, úgy látszik, a templomban levőkre.
Levinnek úgy tetszett, hogy még a pap és a diakónus is mosolyogni szeretett
volna, akárcsak ő.
A pap leemelte a fejük fölül
a koronát, felolvasta a záróimát, és gratulált a fiataloknak. Levin Kittyre
nézett; sosem látta még ilyen elragadónak. A boldogság új sugárzása gyönyörűvé
tette. Mondani szeretett volna neki valamit, de nem tudta, szabad-e már. A pap
segítette ki zavarából. Jóságos szájával rámosolygott, s csendesen azt mondta:
„Csókolja meg a feleségét; maga meg a férjét”; s kivette a gyertyát a kezükből.
Levin megcsókolta nagy
vigyázatosan Kitty mosolygó száját; odanyújtotta a kezét, s összetartozásuk új,
furcsa átérzésével ment ki a templomból. Nem hitte, nem tudta elhinni, hogy
mindez igaz. Csak amikor félénk, csodálkozó pillantásuk találkozott, akkor
hitte el, mert érezte, hogy valóban egyek már.
A fiatalok a vacsora után,
még ezen az éjszakán falura utaztak.
Vronszkij három hónapja
utazgatott már Annával Európában. Bejárták Velencét, Rómát, Nápolyt, s épp most
érkeztek meg egy kisebb itáliai városba; egy időre itt akartak megtelepedni.
A szép főpincér - sűrű,
pomádés hajában a nyaknál kezdődő választék, frakk, széles, batisztmellű fehér
ing, kerekedő hasán zsuzsufüzér - nadrágzsebbe süllyesztett kézzel, megvető
hunyorgások közt, ridegen válaszolgatott az ott álló úrnak. A bejáró másik
oldaláról a lépcső felé tartó lépéseket hallva, a főpincér megfordult, s látva,
hogy az orosz gróf az, aki a legszebb szobáikat lakta, tisztelettudóan kihúzta
zsebéből a kezét, meghajolt, s közölte, hogy a küldönc itt volt, a palotabérlet
ügye rendben van. A házgondnok kész a megállapodást aláírni.
- Á, nagyon örülök - mondta
Vronszkij. - Az úrnő itthon van?
- Sétálni volt, de megjött -
felelte a pincér.
Vronszkij levette fejéről a
széles karimájú puhakalapot, kendőjével megtörölte izzadt homlokát és füle
közepéig csüngő hátrafésült haját, mely kopaszságát eltakarta, aztán egy
szórakozott pillantást vetett az úrra, aki még mindig ott állt, és feléje
tekingetett, s tovább akart menni.
- Ez az úr is orosz, ön
felől érdeklődik - mondta a főpincér.
Vronszkij még egyszer
ránézett az odább menő s megint megálló úrra; bosszúságába, hogy az ismerősök
elől sehol sincs menekvés, egy kis vágyódás is keveredett, hogy élete
egyhangúságában valamilyen szórakozáshoz jusson. Mindkettőjük szeme ugyanabban
a pillanatban ragyogott föl.
- Golenyiscsev!
- Vronszkij!
Valóban Golenyiscsev volt,
Vronszkij katonaiskolai társa. Golenyiscsev az iskolában a liberális szárnyhoz
tartozott, az iskolából polgári ranggal jött ki, de nem szolgált sehol sem. A két
bajtárs, az iskolát otthagyva, elvált, s azóta csak egyszer találkozott.
Akkori találkozásuk során
Vronszkij megtudta, hogy Golenyiscsev valami fellengős liberális munkakört
választott, s az ő munkakörét és hivatását épp ezért le akarja nézni. Együttlétük
alatt tehát olyan hidegen és gőgösen bánt vele, ahogy csak ő tudott emberekkel
bánni; mintha azt mondaná: „Az életmódom tetszhet vagy nem tetszhet neked, az
énnekem tökéletesen mindegy, de ha érintkezni akarsz velem, megkövetelem a
tiszteletet.” Golenyiscsev Vronszkij modora iránt akkor megvető közönyösséget
mutatott. Ez a találkozásuk, úgy látszott, még jobban el fogja választani
őket. Most azonban, ahogy felismerték egymást, mindkettő fölsugárzott, s
elkiáltotta magát az örömtől. Vronszkij sehogy sem várta volna, hogy
Golenyiscsevnek ennyire megörüljön; valószínűleg maga sem tudta, mennyire
unatkozik. Utolsó együttlétük kellemetlen emlékét egész elfeledte, s nyílt,
örvendező arccal nyújtott kezet hajdani iskolatársának. Ugyanilyen öröm
váltotta föl Golenyiscsev előbbi nyugtalan arckifejezését is.
- Mennyire örülök, hogy
találkoztunk - mondta Vronszkij, erős, fehér fogait barátságos mosolyban
villantva ki.
- Vronszkij: hallom; de
melyik, nem tudtam. Nagyon, nagyon örülök!
- Gyerünk hát be. Te mit
csinálsz itt?
- Már második éve, hogy itt
élek; dolgozom.
- Á - mondta Vronszkij
érdeklődéssel. - Gyerünk hát.
S ahelyett, hogy oroszul
mondta volna, amit a személyzet elől el akart titkolni, orosz szokás szerint
franciául kezdett el beszélni.
- Ismered Kareninát? Együtt
utazunk. Hozzá készülök - mondta franciául, s figyelmesen pillantott
Golenyiscsev arcába.
- Á! Nem is tudtam - (noha
tudta) felelte Golenyiscsev közönyösen. - Rég vagy itt? - tette hozzá.
- Én? Negyedik napja -
felelte Vronszkij, még egy figyelmes pillantást vetve barátja arcába.
„Rendes ember; úgy fogja föl
a dolgot, ahogy kell - mondta magában Vronszkij, Golenyiscsev arckifejezését s
a témaváltoztatást elértve. - Összeismertethetem Annával, úgy fogja föl,
ahogyan kell.”
Vronszkij ebben a három hónapban,
amit Annával külföldön töltött, ha új emberrel került össze, mindig föltette a
kérdést, hogy ez az új ember a kettőjük viszonyát hogy nézi, s a férfiakban
nagyobbrészt meg is találta ezt az „ahogy kell” megértést. De ha megkérdezték
volna őt s azokat, akik a dolgot úgy fogták föl, „ahogy kell”, hogy mi is hát
ez a fölfogás, ő is meg azok is a legnagyobb zavarban lettek volna.
Akik Vronszkij szerint úgy
fogták fel a dolgot, „ahogy kell”, lényegében egyáltalán nem fogták fel sehogy,
hanem úgy viselkedtek, ahogy jól nevelt emberek az életet övező bonyolult és
megoldhatatlan kérdésekkel szemben viselkedni szoktak - azaz illedelmesen,
minden célzást, kellemetlen kérdést elkerülve. Úgy tettek, mint akik teljesen
tudatában vannak a helyzet jelentőségének és értelmének; tudomásul is veszik,
sőt helyeslik is, de ésszerűtlennek és fölöslegesnek tartják, hogy beszéljenek
róla.
Vronszkij rögtön látta, hogy
Golenyiscsev is ezek közül való: épp ezért kétszeresen örült neki. Amikor
Kareninához bevitte, Golenyiscsev valóban úgy viselkedett, ahogy csak
kívánhatta. Szemmel láthatólag a legkisebb erőfeszítés nélkül került el minden
témát, ami kínossá válhatott volna.
Azelőtt nem ismerte Annát, s
szépsége, de még inkább természetessége, amellyel helyzetét viselte, meglepte.
Amikor Vronszkij Golenyiscsevet bevitte hozzá, Anna elpirult, s ez a szép és
nyílt arcát elborító gyermeki pír rendkívül megtetszett neki. A leginkább mégis
az kapta meg, hogy Vronszkijt, szándékosan szinte, nehogy az idegen előtt
félreértés támadhasson, rögtön egyszerűen Alekszejnek szólította, s elmondta,
hogy egy újonnan bérelt házba költözik vele, amelyet itt palazzó-nak hívnak. Az, hogy a helyzetét ilyen egyenesen és
természetesen viselte, Golenyiscsevnek rendkívül megtetszett. Ahogy Anna
kedélyesen vidám, energikus modorát figyelte, ismerve Vronszkijt és Alekszej
Alekszandrovicsot, úgy tetszett, teljesen megérti őt. Úgy tetszett, megérti,
amit Anna maga egyáltalán nem értett, hogy miután a férjét boldogtalanná tette
s őt és a fiát is elhagyta, a maga jó hírét pedig elvesztette, hogy érezhette
ilyen erőteljesen vidámnak és boldognak magát.
- Bent van a guide-ban[85]
- mondta Golenyiscsev a palotára, amelyet Vronszkij kibérelt. - Van ott egy
gyönyörű Tintoretto. Az utolsó korszakából.
- Tudja, mit? Az idő
gyönyörű, menjünk el - mondta Vronszkij, Annához fordulva. - Még egyszer
megnézzük.
- Nagyon szívesen, rögtön
jövök, csak kalapot veszek. Azt mondja, meleg van? - szólt az ajtóban megállva,
s kérdőn Vronszkijra nézett. És ragyogó pír futotta el megint az arcát.
Vronszkij elértette a
tekintetét; nem tudta, milyen viszonyba akar Golenyiscsevvel kerülni, s fél,
úgy viselkedik-e, ahogy ő várja.
Vronszkij gyöngéd, hosszú
pillantással nézett rá.
- Nem, nem nagyon - mondta.
Annának úgy rémlett, hogy
mindent megértett, s ami a legfőbb, Vronszkij meg van elégedve vele;
rámosolyodott hát, és gyors léptekkel kiment.
A barátok egymásra néztek;
mindkettőjük arcán zavar jelent meg. Golenyiscsev, aki Annában szemmel
láthatóan gyönyörködött, mintha mondani akart volna valamit róla, de nem
találta el, mit mondjon, Vronszkij pedig mintha kívánta meg félt is volna
ugyanettől.
- Így vagyunk - szólt
Vronszkij, hogy valamiféle társalgást kezdjen. - Tehát te itt telepedtél le? S
még mindig ugyanazzal foglalkozol? - folytatta, mert eszébe jutott, amit
hallott, hogy Golenyiscsev ír valamit.
- Igen, a Két alapelv második részét írom - gyúlt
ki Golenyiscsev a gyönyörűségtől erre a kérdésre -, azaz hogy pontos legyek,
nem írom még, csak készülődöm hozzá; az anyagot gyűjtöm. Ez a rész sokkal
terjedelmesebb lesz, szinte minden kérdést átfog. Nálunk, Oroszországban, nem
akarják megérteni, hogy mi Bizánc örökösei vagyunk - kezdett bele egy hosszú,
heves fejtegetésbe.
Vronszkij kezdetben
kényelmetlenül érezte magát, hogy a Két
alapelv első részét, amelyről a szerző mint valami ismert dologról beszélt,
nem olvasta. De később, ahogy Golenyiscsev gondolatait kifejtette, ha a Két alapelv-et nem is ismerte, követni
tudta, s minthogy Golenyiscsev jól beszélt, nem minden érdeklődés nélkül
hallgatta. Hanem az az ideges ingerültség, amellyel Golenyiscsev könyve
tárgyáról beszélt, meglepte s lehangolta. Minél tovább beszélt, a szeme annál
jobban kigyúlt, annál sűrűbben mondott ellent vélt ellenfeleinek,
arckifejezése annál izgatottabbá vált. Vronszkij mint sovány, eleven, kedélyes
és nemes természetű fiúra emlékezett rá, aki az iskolában mindig legelső volt,
s ezt az ingerültséget sem megmagyarázni, sem helyeselni nem tudta. Különösen
az nem tetszett neki, hogy Golenyiscsev, a jó társaságból való ember egy
porondra került holmi firkászokkal, akik fölingerelték, s ő haragudott rájuk.
Megéri ez? Ez nem tetszett neki, de érezte, hogy Golenyiscsev boldogtalan, s
megszánta. Ahogy Anna belépett észre sem véve, gondolatait hevesen és sebesen
tovább magyarázta, mozgékony s elég szép arca boldogtalanságot, majdnemhogy
háborodottságot fejezett ki.
Amikor Anna kalapban és
pelerinben kijött, s szép keze gyors mozdulatával a napernyőjén játszva megállt
mellette, Vronszkij megkönnyebbülten szakadt el Golenyiscsev merőn rátapadt,
panaszos szemétől, s új szerelemmel pillantott gyönyörű, élettel és örömmel
teli barátnőjére. Golenyiscsev nagy nehezen magához tért; eleinte csüggedt és
komor volt, de Anna, aki mindenki iránt nyájasságra volt hangolva (mostanában
ilyen volt), közvetlen, vidám modorával csakhamar fölüdítette. Különféle
beszédtárgyakat próbált végig, végül a festészetre vitte a szót, amelyről
Golenyiscsev igen szépen beszélt; ő pedig figyelmesen hallgatta. Gyalog mentek
a kibérelt házig, s meg is tekintették.
- Egynek örülök - mondta
Anna Golenyiscsevnek, amikor már visszajöttek. - Alekszejnek jó atelier-ja lesz. Azt a szobát válaszd
föltétlen - mondta Vronszkijnak oroszul, tegezve, hisz látta már, hogy
Golenyiscsev magányukban bizalmas emberükké lesz, s nincs szükség titkolózniuk
előtte.
- Hát te festesz? - fordult
Golenyiscsev gyorsan Vronszkijhoz.
- Igen, azelőtt foglalkoztam
vele, most megint elkezdtem egy kicsit - mondta Vronszkij elvörösödve.
- Nagy tehetség - mondta
Anna örömteli mosollyal. - Én persze nem vagyok kritikus, de a műértők is azt
mondják.
Anna megszabadulásának és
gyors gyógyulásának ebben az első idejében megbocsáthatatlanul boldognak érezte
magát, és teli volt életörömmel. Férje boldogtalanságának az emléke nem
mérgezte meg boldogságát. Ez az emlék egyrészt túlságosan szörnyű volt ahhoz,
hogy rágondoljon; másrészt férje boldogtalansága olyan nagy boldogsághoz
juttatta, hogy képtelen lett volna a bűnbánatra. Annak az emléke, ami betegsége
után történt vele: a kibékülés férjével, a szakítás, Vronszkij sebesülésének a
híre, megjelenése, a válás előkészülete, elutazása a férje házából, búcsúja a
fiától: mindez lázálomnak tetszett, amelyből csak külföldön, Vronszkij oldalán
ocsúdott föl. A rossznak az emléke, amit a férjével tett, az undorhoz hasonló
érzést keltett benne, amilyet a vízbe esett érezhet, amikor a belekapaszkodott
letépi magáról. Az ember elsüllyedt. Ez persze csúnya dolog, de ez volt az
egyetlen menekvés. A rettenetes részletekre jobb nem emlékezni.
Tette felől az egyetlen
megnyugtató gondolat még akkor, a szakítás pillanatában ötlött föl benne, s
most, ha a történteken gondolkozott, megint ez az egy jutott az eszébe: „Én
kikerülhetetlenül boldogtalanná tettem ezt az embert - gondolta -, de nem
akarok a boldogtalanságából hasznot húzni; én is szenvedek, s szenvedni is
fogok: megfosztom magamat attól, ami mindennél drágább nekem, a becsületes
nevemtől s fiamtól. Rosszat tettem, épp ezért nem akarok boldog lenni, nem
akarok válni, a gyalázattal szenvedek meg érte, s azzal, hogy a fiamtól
elszakadtam.” De akármilyen őszintén akart is szenvedni, nem szenvedett;
gyalázat pedig nem volt. Tapintatukkal, amelyből mindkettőjükben annyi volt, az
orosz hölgyeket elkerülve, hamis helyzetbe idekinn sohasem jutottak, s
mindenütt találtak emberekre, akik úgy tettek, mintha kölcsönös helyzetüket
tökéletesen értenék, sokkal jobban, mint maguk. Hogy a fiától, akit szeretett,
elszakadt, az első időben ez sem kínozta még. A kislány, Vronszkij gyereke, oly
kedves volt; amióta csak ez a kislány maradt meg neki, úgy magához láncolta
Annát, hogy a fia ritkán jutott az eszébe.
Az életszomj, amit a
felgyógyulás csak fokozott, olyan erős volt, életkörülményei annyira újak és
kellemesek, hogy megbocsáthatatlanul boldognak érezte magát. Vronszkijt minél
jobban megismerte, annál jobban megszerette. Szerette önmagáért, és szerette,
mert Vronszkij szerette őt. Az, hogy most már teljesen az övé volt, állandó
örömet okozott neki. Közelléte mindig kellemes volt; jellemvonásai, amelyeket
mindjobban megismert, kimondhatatlanul kedvesek. Külseje, mely a civil ruhában
megváltozott, vonzotta, mint a fiatal szerelmest. Mindabban, amit mondott,
gondolt és csinált, valami különösen nemest és emelkedettet érzett.
Elragadtatása sokszor magamagát is megrémítette: keresett és nem tudott semmi
nem szépet találni benne. Nem merte kimutatni, mennyire semminek érzi magát
hozzá képest. Ha megtudja, úgy rémlett, hamarább kiábrándul belőle. És
semmitől sem félt most úgy, bár semmi oka sem volt rá, mint hogy szerelmét
elveszítse. De nem tudott nem hálás lenni a férfinak azért, ahogyan viselkedett
vele, s nem tudta nem kimutatni, hogy milyen sokra tartja. Ő, akinek Anna
véleménye szerint olyan határozott tehetsége volt az államférfiúi tevékenységre,
amelyben kiemelkedő szerepet kellene játszania, föláldozta érte a becsvágyát,
és soha a legkisebb sajnálkozást sem mutatta miatta. Vronszkij szerelmében még
több volt a tisztelet, mint azelőtt. A gond, hogy Anna helyzete
kényelmetlenségét ne érezze, egy percre sem hagyta el soha. Ő, aki annyira
férfias volt, nemcsak hogy soha nem mondott ellent neki, de nem is volt vele
szemben akarata, mintha csak az lett volna a foglalkozása, hogy vágyait
kitalálja. S Anna ezt nem tudta nem méltányolni, noha a megfeszített
figyelmesség, az az aggodalmas légkör, amellyel körülvette, néha terhére volt.
Vronszkij ugyanakkor - hiába
valósult meg teljesen, amire oly soká vágyódott - nem volt egészen boldog.
Vágyainak a megvalósulás, hamar megérezte, egy homokszemet adott csak a
boldogságnak abból a hegyéből, amelyre számított. A beteljesülés megmutatta az
örök tévedést, amelybe azok esnek, akik a boldogságot vágyaik teljesüléseként
képzelik el. Az első időben, amikor összeköltöztek, s civil ruhát vett föl,
élvezte az odáig nem ismert szabadság örömeit, a szerelem szabadságát is, és
meg volt elégedve, de nem soká. Lelkében - hamar megérezte - a vágyak iránti
vágy, az unalom kezdett föltámadni. Akaratától függetlenül, minden futó
szeszélynek utánakapott, s vágynak és célnak tette meg. A nap tizenhat óráját
el kellett tölteni valamivel, hisz külföldön éltek, teljes szabadságban, kívül
a társas élet körén, amely Pétervárott az idejüket elfoglalta. A legényélet
örömeire, amelyek régebbi külföldi útjai alatt lekötötték, gondolni sem
lehetett; egyetlen ilyenfajta kísérlete Annánál olyan váratlan letörést idézett
elő, amely sehogy sem állt arányban egy ismerősökkel eltöltött kései vacsorával.
A helybeli társaságokba vagy oroszok közé helyzetük bizonytalansága miatt nem
járhattak. A nevezetességek megtekintésének, nem beszélve arról, hogy már
mindent láttak, mint okos ember és orosz, nem tulajdonított olyan
megmagyarázhatatlan jelentőséget, amilyet az angolok tudnak tulajdonítani
ennek.
S ahogy az éhes állat kap
mindenen, ami elébe kerül, azt remélve, hogy táplálékot talál benne, egész
öntudatlanul ő is majd a politika, majd az új könyvek, majd a festmények felé
kapott.
Minthogy a festésre fiatal
korától volt némi tehetsége, s pénzét nem tudta mire vesztegetni, metszeteket
kezdett gyűjteni, s a festészetnél kötött ki, azzal kezdett foglalkozni, abba
temette kielégülést követelő vágyainak szabad tartalékait.
Volt némi képessége rá, hogy
a művészetet megértse, s híven és ízléssel utánozza; azt gondolta hát, megvan
benne, amire a festőnek szüksége van. Rövid habozás után, hogy a festészet
melyik nemét válassza, a vallásosat, a történelmit, az életképet vagy a
realisztikusat, hozzáfogott a festéshez. Mindenik műfajt megértette, tudott
lelkesedni ezért is, azért is, azt azonban el sem tudta képzelni, hogy
lehetséges nem is tudni, milyen ágai vannak a festészetnek, s közvetlenül
abból meríteni ihletet, ami a lelkében van, nem törődve vele, hogy amit fest,
valamely ismert irányzathoz tartozik-e. Minthogy ezt nem tudta, s nem a
közvetlen élet ihlette, hanem a közvetett, a művészetben már megörökített, igen
könnyen és gyorsan ihletődött, s éppolyan gyorsan és könnyen érte el, hogy amit
festett, erősen hasonlított ahhoz, amit utánozni akart.
Az összes festői modorok
közül a kecses és hatásos francia tetszett neki a legjobban; ebben kezdte Anna
arcképét is olasz viseletben megfesteni, s ezt az arcképet ő is, meg aki csak
látta, nagyon sikerültnek tartotta.
Az elhanyagolt, öreg palazzo, magas, stukkós mennyezetével és
falfreskóival - a mozaikpadlók, a magas ablakokon a súlyos sárga
posztófüggönyök, a console-okon és
kandallókon a vázák, a faragott ajtók, a képekkel teliaggatott, komor termek -,
ez a palota, amikor átköltöztek bele, külsőségeivel is fönntartotta
Vronszkijban a kellemes tévedést, hogy ő nem is annyira orosz földesúr,
szolgálaton kívüli fővadászmester, hanem felvilágosult műértő, a művészetek
pártfogója, sőt maga is szegény művész, aki a szeretett asszonyért társaságról,
összeköttetésről, becsvágyról lemondott.
A szerep, amelyet Vronszkij
kiválasztott, átköltözésükkel tökéletessé vált; Golenyiscsev révén néhány
érdekes embert ismert meg, s első időben nyugodt is volt. Egy olasz festőtanár
vezetésével természet után festett tanulmányokat, s a középkori olasz életben
mélyedt el. A középkori olasz élet az utóbbi időben annyira vonzotta, hogy
kalapját s a vállán átvetett útitakarót is középkoriasan kezdte viselni, ami
igen jól is állt neki.
- Mi csak élünk, és nem
tudunk semmit sem - mondta Vronszkij egy reggel a hozzá érkező Golenyiscsevnek.
- Láttad Mihajlov képét? - mondta, s egy frissen érkezett orosz újságot adott
oda neki, s megmutatta az orosz festőről szóló cikket, aki itt él, ugyanebben a
városban, s most végzett be egy képet, amelyet rég emlegetnek már, s előre meg
is vásároltak. A cikk korholta a kormányt s az akadémiát, hogy a kiváló művész
nem kap semmiféle biztatást és segélyt.
- Láttam - felelte
Golenyiscsev. - Nem tehetségtelen, persze, de az iránya teljesen hamis. Még
mindig Ivanov-Strauss-Renan módján fogja fel Krisztust és az egyházi
festészetet.
- Mit ábrázol a kép? -
kérdezte Anna.
- Krisztust Pilátus előtt.
Krisztust mint zsidót állítja oda, az új iskola minden realizmusával.
S minthogy a kép tárgya
egyik kedvenc témájára vezette, Golenyiscsev mindjárt fejtegetni is kezdte:
- Nem értem, hogy
követhetnek el ilyen goromba hibát. Krisztusnak a régi nagyok művészetében
megvan a határozott ábrázolásmódja. Ha nem az Istent, hanem a forradalmárt vagy
a bölcset akarják tehát ábrázolni, vegyék elő a történelemből Szókratészt,
Franklint, Charlotte Cordayt, csak Krisztust ne. De épp azt az alakot
választják ki, akit a művészet nem választhat, és aztán...
- S csakugyan igaz, hogy ez
a Mihajlov olyan szegénységben él? - kérdezte Vronszkij, azt gondolva, hogy
neki mint orosz mecénásnak mindegy, jó vagy rossz-e a kép, a művészt támogatnia
kell.
- Aligha. Kitűnő
arcképfestő. Nem látta Vaszilcsikova arcképét? De úgy látszik, nem akar többé
arcképet festeni; meglehet tehát, hogy most éppen szükségben van. Azt mondom,
hogy...
- Nem lehetne megkérni,
készítse el Anna Arkagyevna arcképét?
- Mért az enyémet? - mondta
Anna. - A tied után énnekem nem kell senki képe. Inkább Annie-ét (így hívta a
kisleányát). Itt is van - tette hozzá, az ablakon át a szép olasz dajkára
tekintve, aki a gyereket épp kivitte a kertbe, s orvul azonnal Vronszkijra
pillantott. A szép dajka, akinek a fejét Vronszkij egy képéhez megfestette,
Anna életének egyetlen titkos bánata volt. Vronszkij, amikor festette,
elgyönyörködött a szépségében és középkoriasságában. Anna pedig magának sem
merte bavallani, hogy fél, nem lesz-e féltékeny erre a dajkára, épp ezért
hevesen becézte s kényeztette őt is meg a kisfiát is.
Vronszkij az ablakra nézett,
aztán Anna szemébe, s rögtön Golenyiscsevhez fordult:
- S te ismered ezt a
Mihajlovot?
- Találkoztam vele. De
különc, s nincs semmiféle műveltsége. Egyike, tudják, azoknak az elvadult új
embereknek, akikből mostanában annyi találkozik. Azok közül a szabadgondolkodók
közül való, akik d’emblée[86]
a hitetlenség, tagadás és materializmus fogalomkörében nőttek fel. Régebben -
mondta Golenyiscsev, aki nem vette vagy nem kívánta észrevenni, hogy Anna és
Vronszkij is beszélni szerettek volna - a szabadgondolkodók olyan emberek
voltak, akik a vallás, a törvény, az erkölcs fogalmaiban nevelkedtek, harc és
munka árán jutottak el a szabadgondolkodásig. Most azonban új típus jelenik
meg, a tőrőlmetszett szabadgondolkodó; felnő, és nem is hallott róla, hogy
vannak erkölcsi és vallási törvények, s vannak tekintélyek; rögtön a teljes
tagadásban cseperedik fel, egyszóval, mint a vadak, ő is ilyen. Úgy rémlik,
hogy egy moszkvai komornyiknak a fia, és semmiféle nevelést nem kapott. Amikor
az akadémiára került, s egy kis tekintélyre tett szert, mint nem buta ember,
művelődni szeretett volna. S afelé fordult, amit a műveltség forrásának
tartott, a folyóiratokhoz. Régente, ha az ember - egy francia, tegyük fel -
művelődni akart, végigtanulmányozta a klasszikusokat, teológusokat,
tragédiaírókat, történészeket, bölcselőket; elgondolhatja, hogy mekkora
szellemi munka állt előtte. De ez az ember egyenest a tagadás irodalmába
pottyant, egykettőre elsajátította a tagadás tudományának a kivonatát, és
kész. S ez még semmi: húsz évvel ezelőtt a tekintélyekkel, százados nézetekkel
vívott harc nyomait fedezte volna fel ebben az irodalomban, s ebből a harcból megértette
volna, hogy van valami más is; most azonban rögtön abba esik bele, amely a régi
világnézetet már vitára sem érdemesíti; azon kezdi, hogy nincs semmi, csak évolution,[87]
kiválasztás, harc a létért, és kész. Én az én tanulmányomban...
- Tudja, mit? - mondta Anna,
aki lopva rég össze-összenézett már Vronszkijjal, s látta, hogy azt nem érdekli
a festő műveltsége; csak a segítés módján gondolkozik, és képet szeretne
rendelni nála. - Tudja, mit? - szakította félbe határozottan a beszédessé vált
Golenyiscsevet: - Gyerünk el hozzá!
Golenyiscsev fölocsúdott, s
készséggel beleegyezett. De minthogy a festő egy távoli negyedben lakott,
elhatározták, hogy kocsit fogadnak.
Egy óra múlva Anna, mellette
Golenyiscsev, szemben a hintó kis ülésén Vronszkij, egy távoli negyed csúnya,
új háza elé értek. A házmester feleségétől, aki kijött elébük, megtudták, hogy
Mihajlov műtermét meg lehet tekinteni, most azonban épp otthon van, két lépésre
innen, a lakásán; őt küldték el hozzá a névjegyeikkel, kérve, engedje meg, hogy
a képeit megnézhessék.
Mihajlov festő, mint mindig,
most is dolgozott, amikor Vronszkij gróf és Golenyiscsev névjegyét behozták.
Délelőtt a műtermében a nagy képen dolgozott. Hazaérve, megharagudott a
feleségére, amiért a pénzt követelő háziasszonyt nem tudta leszerelni.
- Hússzor is megmondtam, ne
keveredj vitákba. Úgyis ostoba vagy, s ha elkezdesz olaszul civakodni,
háromszor olyan ostoba leszel - mondta hosszas veszekedés után.
- Akkor hát ne hanyagolj el
mindent; én nem vagyok hibás benne. Ha pénzem lenne...
- Hagyj engem békén, az
Isten szerelmére! - kiáltott föl Mihajlov könnyes hangon, s fülét befogva
bement a válaszfal mögé, a dolgozószobájába, s magára zárta az ajtót. „Esztelen
teremtés!” - mondta magában, s leült az asztalhoz, kinyitotta a mappát, s
rendkívüli hévvel rögtön hozzálátott a megkezdett vázlathoz.
Mindig akkor ment neki
legjobban a munka, ha nehéz helyzetben volt, s leginkább ha a feleségével
veszett össze. „Csak eltűnhetnék valahová!” - gondolta, tovább dolgozva. Egy
dührohamban levő emberi alakhoz készített vázlatot. A rajzot már előbb
megcsinálta, de nem volt megelégedve vele. „Nem, a másik jobb volt... Hol van?”
Bement a feleségéhez, s nagy mogorván, rá se nézve, a nagyobbik lányát kérdezte
meg, hol a papír, amit odaadott neki. A papír s a rávetett rajz előkerült, de
elmocskoltan, sztearinnal telicsöpögtetve. De ő azért fogta, az asztalára
tette, eltolta magától, ráhunyorított, s nézni kezdte. Hirtelen elmosolyodott,
s örömében összecsapta a kezét.
- Úgy, úgy! - mondta, s már
vette a ceruzát, s gyorsan rajzolni kezdett. A sztearinfolt új pózt adott az
alaknak.
Ezt az új pózt rajzolta
most, s hirtelen annak a boltosnak kiugró állú, energikus arca jutott az eszébe,
akinél a szivarjait vette, s ezt az arcot, ugyanezt az állat rajzolta oda az
emberének. Fölnevetett az örömtől. A halott, kigondolt alak egyszerre élővé
vált; nem lehetett rajta többet változtatni. Élt, világosan és egyértelműen meg
volt határozva. A rajzon, az alak igényei szerint, lehetett javítani; a lábát másképp
lehetett, sőt kellett is állítani, bal keze helyzetét egészen
megváltoztathatta, a haját hátravethette. De ezekkel az igazításokkal az alakon
nem változtatott; azt dobta csak el, ami eltakarta; mintegy levette róla a
lepleket, amelyek miatt nem volt egészen látható. Minden új vonás csak még
jobban kiemelte az alakot, ereje teljességében, amilyenné a sztearinfolt
következtében vált.
Épp ezt az alakot fejezte be
nagy vigyázatosan, amikor a névjegyet hozták.
- Rögtön, rögtön!
Bement a feleségéhez.
- No, rendben van, Szása, ne
haragudj! - mondta neki, s félénken és gyengéden rámosolygott. - Hibás voltál.
Hibás voltam. Majd mindent elintézek. - S miután kibékült a feleségével,
fölvette bársonygalléros olajzöld kabátját és kalapját, s ment a műterembe. A
sikerült alakot már elfeledte. Ezeknek a hintón jött tekintélyes oroszoknak a
műteremlátogatása tartotta örömben s izgalomban.
Festményéről, amely ott
állott a festőállványon, a lelke mélyén egyetlen véleménye volt: hogy hasonló
képet soha senki sem festett még. Nem hitte, hogy a képe jobb az összes
Raffaellóknál, de tudta, hogy amit el akart mondani s ezen a képen ki is
fejezett, senki soha nem fejezte még ki. Ezt határozottan tudta, már régen,
azóta, hogy festeni kezdte; de az emberek véleményének, akármiféle volt, mégis
igen nagy jelentősége volt a szemében, s lelke mélyéig izgatta. Minden
megjegyzés, a legjelentéktelenebb is, amely arra vallott, hogy a bírálók csak kis
részét is látják annak, amit ő látott a képen, lelke mélyéig fölkavarta.
Kritikusaiban a hozzáértés nagyobb mélységét tételezte föl, mint önmagában, s
mindig valami olyasmit várt tőlük, amit maga nem látott meg a képében. S a
nézők ítéletében ezt, úgy rémlett, sokszor meg is kapta.
Gyors léptekkel ment a
műterem ajtaja felé, s noha izgatott volt, Anna lágyan megvilágított alakja,
amint a bejárat árnyékában állva a hevesen magyarázó Golenyiscsevet hallgatja,
s ugyanakkor nyilván a feléjük tartó festőt is meg akarja nézni, meglepte őt.
Maga sem vette észre, de ahogy hozzájuk lépett, már elfogta és magába itta ezt
a benyomást, éppen úgy, mint a szivarárus állat, s eldugta valahová, ahonnét,
ha szüksége lesz rá, majd előveszi. A látogatók, akiket Golenyiscsev elbeszélése
kiábrándított már a festőből, külseje láttán még jobban kiábrándultak. Közepes
termetű, zömök, nyugtalan járású ember volt; fahéjbarna kalapja, olajszín
kabátja, szűk pantallója, amikor már rég bővet viseltek, különösen pedig
széles, közönséges arca, amely egyszerre fejezett ki félénkséget s azt a
vágyat, hogy megőrizze méltóságát, nem tett kellemes benyomást.
- Kérem alássan - igyekezett
közönyös maradni, s az előcsarnokba lépve kihúzta zsebéből a kulcsot, és
kinyitotta az ajtót.
Ahogy a műterembe léptek,
Mihajlov még egyszer végignézett a vendégein, s képzeletében Vronszkij arcát is
följegyezte, főként az arccsontját. Noha művészösztöne szakadatlanul dolgozott
és gyűjtötte az anyagot, maga pedig a perc közeledte miatt, amelyben művéről
véleményt mondanak, egyre nagyobb felindulást érzett: észrevétlen jelekből,
gyorsan és finoman, a három alakról is fogalmat alkotott. Az (Golenyiscsev)
itteni orosz. Mihajlov nem emlékezett már sem a nevére, sem arra, hogy hol
találkozott vele, vagy miről beszéltek; csak az arcára emlékezett, aminthogy
emlékezett minden arcra, amit valaha látott, de emlékezett arra is, hogy ez az
arc azok közé tartozik, amelyeket képzeletben a falsul fontoskodó, kifejezésszegény
arcok hatalmas raktárába utalt. Nagy haja és túlságosan nyílt homloka
látszólagos jelentőséget adott az arcának, amelyen a szűk orrnyeregre
összpontosulva némi gyermeki nyugtalanság is volt. Vronszkij és Karenina,
Mihajlov elképzelése szerint, gazdag, tekintélyes oroszok voltak, akik, mint a
gazdag oroszok mind, a művészethez semmit sem értenek, de műértőknek és
műpártolóknak játsszák meg magukat. „A klasszikusokon bizonyosan végigmentek
már - gondolta -, most az újak műhelyeit járják be, a német sarlatánt s a
bolond angol preraffaelitát, s csak a teljesség kedvéért jöttek el hozzám.” Nagyon
jól ismerte a dilettánsok szokását (minél okosabbak, annál rosszabb); a kortárs
festőket csak azért nézik meg, hogy joguk legyen azt mondani: „A művészet
hanyatlik, minél tovább nézi az ember az újakat, annál jobban látja, hogy a
régi mesterek milyen utánozhatatlanul nagyok.” Ezt várta, ezt látta az arcukon,
a közönyös hanyagságon, amivel egymás közt beszélgettek, a próbabábukat s a
mellszobrokat nézték, fesztelen járkálásukon, amivel a festmény felfödését
várták. Ennek ellenére, mialatt a vázlatait forgatta, a függönyöket felhúzta, a
lepedőt levette, erős felindulást érzett, annál inkább, mert bár felfogása
szerint az előkelő és gazdag oroszok mind marhák és bolondok, Vronszkij,
különösképpen pedig Anna megtetszett neki.
- Íme, parancsoljanak - állt
félre sürgő járásával, s a képre mutatott. - Pilátus intelme. Máté
huszonhetedik rész - mondta, s érezte, hogy ajka a felindulástól reszketni
kezd. Félrehúzódott, s mögéjük állt.
Az alatt a néhány másodperc
alatt, amíg látogatói némán nézték a képet, Mihajlov is rápillantott; egy
idegen pillantásával, közönyösen. Ebben a néhány másodpercben meg volt
győződve, hogy épp ezek a látogatók, akiket egy perccel előbb annyira
megvetett, a legmagasabb, legigazságosabb ítéletet mondják majd ki.
Elfelejtett mindent, amit régebben, az alatt a három év alatt gondolt a képről,
ameddig festette. Elfelejtette érdemeit, amelyek kétségtelenek voltak a
szemében; az ő közönyös, idegen, új pillantásukkal nézte, és semmi jót sem
talált benne. Az előtérben ott látta Pilátus bosszús és Krisztus nyugodt arcát,
a háttérben Pilátus szolgáinak az alakját és János arcát, amint lesi, mi
történik. S ez a sok arc, amely annyi keresés, annyi hiba és javítás árán nőtt
ki benne, mindegyik a maga külön jellegével, annyi gyötrelmet és örömet okozva,
ezek az alakok, akiket az összhatás kedvéért annyiszor cserélt föl, a kolorit
és tónus árnyalatai, amelyeket annyi fáradság árán ért el: mindez együtt most,
hogy az ő szemükkel nézte, ízetlennek, ezerszer elismételtnek tetszett. A
számára legdrágább arc, Krisztusé, a kép középpontja, amely fölfedezése közben
annyi örömet szerzett neki, ahogy az ő szemükkel nézett a képére, egészen
elveszett a számára; Tiziano, Raffaello, Rubens Krisztusainak jól, sőt nem is
jól megfestett másolatát látta (tisztán állt előtte egy csomó tökéletlensége),
ugyanazokat a katonákat és ugyanazt a Pilátust. Minden ízetlen, szegényes,
ódivatú, sőt rosszul megfestett volt, rikító és gyenge. Igazuk lesz, ha a festő
jelenlétében mesterkélten udvarias mondatokat mondanak, s amikor magukra
maradnak, szánakoznak rajta, és kinevetik.
A hallgatásuk, noha egy
percnél nem tartott tovább, túlságosan nyomasztóvá lett a számára. Hogy
megszakítsa, s megmutassa, hogy nem ideges, erőt vett magán, és Golenyiscsevhez
fordult.
- Azt hiszem - mondta -,
volt már szerencsém. - Közben nyugtalanul nézett hol Annára, hol pedig
Vronszkijra, hogy arcuk egy rezdülését se szalassza el.
- Hogyne! Rossinál, azon az
estélyen, tán emlékszik, amelyiken az olasz kisasszony szavalt, az új Rachel[88]
- fordult Golenyiscsev fesztelenül a festőhöz, a legkisebb sajnálkozás nélkül,
hogy szemét elvonják a képtől.
Majd észrevéve, hogy
Mihajlov a véleményüket várja, így szólt:
- A képe nagyot haladt,
amióta utoljára láttam. S mint akkor, engem most is nagyon lenyűgöz Pilátus alakja.
Az ember megérti őt: jó, derék fiú, de a lelke mélyéig hivatalnok; nincs
tudatában, hogy mit tesz. De nekem úgy tetszik...
Mihajlov mozgékony arca
fölsugárzott; a szeme ragyogott. Mondani akart valamit, de a felindulástól nem
tudta kimondani, úgyhogy köhögést tettetett. Akármilyen csekélyre becsülte is
Golenyiscsev művészi ízlését, hozzáértését, akármilyen jelentéktelen volt is ez
a helyes észrevétel a Pilátus arcának hűséges hivatalnok-kifejezéséről, és
akármilyen sértő lehetett is, hogy elsőül, mielőtt a fontosabbakról szó lett
volna, egy ilyen haszontalan megjegyzést tesznek, Mihajlovot elragadta ez az
észrevétel. Pilátus alakjáról maga is azt gondolta, amit Golenyiscsev mondott.
Hogy ez az észrevétel egy csak a millió többi közül, amelyek, mint azt Mihajlov
nagyon jól tudta, mind igazak, nem csökkentette Golenyiscsev megjegyzésének a
jelentőségét. Beleszeretett Golenyiscsevbe ezért a megjegyzéséért, s a
csüggedés állapotából egyszerre elragadtatásba csapott. Képe egyszerre az élet
egészének kifejezhetetlen bonyolultságában elevenedett meg előtte. Azt
próbálta megint mondani, hogy Pilátust ő is így gondolta el, de az ajka
engedetlenül reszketett, s nem tudta kimondani. Vronszkij és Anna is mondtak
valamit, azon a halk hangon, amin a képkiállításokon szokás beszélni, részben
hogy a művészt meg ne sértsék, részben pedig hogy hangosan ostobaságot ne
mondjanak, ami művészetről szólva oly könnyen megesik. Mihajlovnak úgy rémlett,
hogy a kép rájuk is mély benyomást tett. Hozzájuk lépett.
- Milyen csodálatos Krisztus
arckifejezése! - mondta Anna. Mindabból, amit látott, ez az arc tetszett meg
neki a legjobban; a képnek, érezte, ez a középpontja, a művésznek is ez a
dicséret eshet legjobban. - Látszik, hogy sajnálja Pilátust.
Ez megint egy volt a millió
igaz elgondolás közül, aminek képében s Krisztus alakjában megvolt az alapja.
Anna azt mondta, hogy Krisztus sajnálja Pilátust, s Krisztus arcában csakugyan
a szánalom vonásának is ott kellett lennie, amint ott volt a szereteté, a
mennyei nyugalomé, a halálraszántság s a szavak hiábavalóságának tudata.
Pilátusban persze hogy ott van a hivatalnok, Krisztusban pedig a szánalom, hisz
egyik az anyagi, másik a szellemi élet megtestesítője. Mihajlov tudatában ez s
még sok más is felmerült. S az elragadtatástól megint felragyogott az arca.
- S hogy van megfestve ez az
alak, milyen levegős. Körül lehet járni - mondta Golenyiscsev; ezzel a megjegyzésével
nyilván azt akarta jelezni, hogy az alak tartalmát s jelentését nem helyesli.
- Igen, csodálatos mestermű!
- mondta Vronszkij. - Hogy kiemelkednek a háttérben azok az alakok. Ez aztán a
technika - fordult Golenyiscsevhez, egy beszélgetésükre célozva arról, hogy
Vronszkij kétségbe van esve: elsajátíthatja-e ezt a technikát.
- Igen, igen, csodálatos! -
hagyták helyben Golenyiscsev és Anna is. Ez a megjegyzés a technikájára,
akármilyen lelkesült állapotban volt, megkarmolta Mihajlov szívét, haragosan
pillantott Vronszkijra, s hirtelen összehúzta a szemöldökét. Gyakran hallotta a
technika szót, s végképp nem tudta, mit értenek rajta. Ezen a szón, annyit
tudott, a festés és rajzolás gépies ügyességét értik, teljesen függetlenül a
tartalomtól. Gyakran megfigyelte, hogy a technikát, mint a mostani dicséretben
is, a mű belső értékével állították szembe; mintha azt, ami rossz, meg lehetne
jól festeni. A leplek levétele közben, tudta, sok figyelemre és óvatosságra van
szükség, hogy az ember magát a művet meg ne sértse, s a lepleket mind levegye;
de a festőmesterségnek, a technikának ebben nem volt része. Ha egy kisfiú vagy
a szakácsnője előtt, amit ő látott, feltárulna, azok is ki tudnák hámozni azt,
amit látnak. Viszont a legtapasztaltabb, legmesterségtudóbb festőtechnikus
sem tud a puszta, gépies ügyességével semmit megfesteni, ha a tartalom határai
előbb fel nem tárulnak előtte. Azonkívül azt is látta, hogy ha már technikáról
beszélnek, akkor őt nem is lehet dicsérni érte. Abban, amit most fest vagy megfestett,
szembeötlő fogyatékosságokat látott, abból a vigyázatlanságból eredőket,
amellyel a lepleket vette le, s ezeket most már anélkül, hogy az egész művet el
ne rontsa, nem is lehetett kijavítani. Csaknem minden ablakon és arcon ott
látta még a képet rontó, teljesen le nem vett leplek maradványát.
- Egyet mondanék, ha
megenged egy észrevételt... - jegyezte meg Golenyiscsev.
- Á! Nagyon örülök, s kérem
is rá - mondta Mihajlov tettetett mosollyal.
- Ez az, hogy Krisztus önnél
emberisten, s nem istenember. Különben tudom, hogy a szándéka is ez volt.
- Nem festhetem meg azt a
Krisztust - mondta Mihajlov komoran -, amelyik nincs ott a lelkemben.
- De ebben az esetben, ha
megengedi, hogy a véleményemet kimondjam... A képe olyan szép, hogy a
megjegyzésem nem árthat neki, különben is egyéni vélemény. Meg önnél másként is
áll a dolog. Maga a motívum más. De vegyük akár Ivanovot is. Ha Krisztust
történeti alakká fokozzuk le, szerintem Ivanov is jobban tette volna, ha más
történeti tárgyat választ - frissebbet, érintetlent.
- De ha ez a legfenségesebb
tárgy, amit a művész találhat!
- Ha keresünk, találunk mást
is. A dolog úgy áll, hogy a művészet nem tűr vitát és okoskodást. Ivanov képe
előtt pedig hívőben és hitetlenben is felmerül a kérdés: Isten ez vagy sem? S
ez szétdúlja az élmény egységét.
- De miért? - mondta
Mihajlov. - Művelt emberek közt, én úgy látom, ebben nem lehet vita.
Golenyiscsev nem értett
egyet ezzel; kitartott előző gondolata mellett, hogy a művészet megköveteli az
élmény egységét, s lehengerelte Mihajlovot. Mihajlov ideges lett, de eszméje
védelmében nem tudott semmit sem mondani.
Anna és Vronszkij már rég
össze-összepillantottak, bántotta őket barátjuk tudós beszédessége. Vronszkij
végül is nem várta be a házigazdát, hanem egy másik, kisebb kép elé lépett.
- Ó, milyen szép, milyen
gyönyörű! Csuda! Hogy milyen szép! - szólaltak meg Anna és Vronszkij egyszerre.
„Mi tetszett meg nekik
annyira?” - gondolta Mihajlov. El is felejtette már ezt a három évvel ezelőtt
festett képét, el a szenvedést, elragadtatást, amit ezzel a képpel átélt,
amikor néhány hónapon át éjjel-nappal szakadatlanul vele foglalkozott, mint
ahogy bevégzett képeit mindig el szokta felejteni. Még csak rá sem szeretett
nézni; azért tette csak ki, mert egy angolra várt, aki meg akarta venni.
- Egy régi tanulmányom -
mondta.
- Milyen szép! - mondta
Golenyiscsev is, akit a kép szépsége őszintén megejtett.
Két fiú horgászott egy
fűzfabokor árnyékában. Az egyik, az idősebb, éppen most vetette ki a horgot, s
egészen elmerülve a dolgában, iparkodva húzta ki a bokor mögül a beleakadt
úszót. A másik, a fiatalabb, a füvön feküdt; kócos, szőke fejét a kezébe
támasztotta, s elgondolkozó kék szemmel nézte a vizet. Min gondolkozott?
Az elragadtatás, amelyet a
kép keltett, Mihajlovban is megmozgatta a hajdani izgalmat, de félt, nem
szerette ezt az üres, múltba vivő érzést, épp ezért, bár örült a dicséretnek,
egy harmadik képre akarta látogatói figyelmét terelni.
Vronszkij azonban
megkérdezte, eladó-e a kép. Mihajlovnak most, hogy látogatói izgalomba hozták,
kellemetlen volt pénzügyekről beszélni.
- Eladásra van kitéve -
felelte, szemöldökét komoran összehúzva.
Amikor a látogatói elmentek,
Mihajlov leült Pilátus és Krisztus képe elé, s gondolatban elismételte, amit a
látogatók mondtak, azt is, amit nem mondtak, csak sejtettek vele. És különös,
aminek akkor súlya volt, amíg itt voltak, s gondolatban az ő szemszögükbe
helyezkedett, egyszeriben minden jelentőségét elvesztette.
A maga teljes
művészpillantásával kezdte a képet nézni, s abba az állapotba került, amelyben
teljesen meg volt a tökéletességéről és így jelentőségéről is győződve; erre
szüksége is volt ahhoz a minden más érdeklődést kizáró feszültséghez, amely
nélkül dolgozni nem tudott.
De Krisztus egyik lába,
amelyet rövidülésben festett, nem volt mégsem az igazi. Vette a palettát, s
hozzáfogott a munkához. Mialatt a lábat javította, János alakját nézte egyre a
háttérben; a látogatói nem vették észre, pedig ez volt, tudta, a tökéletesség
teteje. Ahogy a lábat befejezte, ehhez az alakhoz akart fogni, de túlságosan
izgatottnak érezte magát. Hidegen éppolyan képtelen volt dolgozni, mint amikor
nagyon ellágyult, s túlságosan meglátott mindent. A hidegségtől a lelkesedés
felé haladva csak egyetlen lépcsőfok volt, amelyen képes volt dolgozni. S most
túlságosan izgatott volt. Le akarta fedni a képet, de megállt, kezét a lepedőn
tartva, boldogan elmosolyodott, és sokáig nézte János alakját. Végül is,
szomorúan szakadva el tőle, leeresztette a lepedőt, s fáradtan, de boldogan a
szobájába ment.
Vronszkij, Anna és
Golenyiscsev hazafelé menet különösen elevenek és vidámak voltak. Mihajlovról
beszélgettek s a képéről. A tehetség szó, amin ők az észtől és szívtől
független, vele született, majdnemhogy testi képességet értettek - ezzel
akartak megnevezni mindent, amit a művész átélt -, különösen gyakran fordult
elő beszélgetésükben, hisz elkerülhetetlen volt, hogy amiről semmit sem tudtak,
de mégis beszélni akartak, megnevezzék. A tehetséget, azt mondták, nem lehet
megtagadni tőle, de hiányos műveltsége miatt a tehetsége nem fejlődhet ki -
orosz művészeink közös szerencsétlensége. De a fiúk képe az emlékezetükben
maradt, s újra meg újra rátértek.
- Milyen gyönyörű! Milyen
jól sikerült neki, és milyen egyszerű! Nem is tudja, milyen jó. Úgy van, nem
szabad elszalasztani - mondta Vronszkij -, meg kell venni.
Mihajlov eladta Vronszkijnak
a képet, s vállalta, hogy megfesti Anna portréját.
A kitűzött napon elment, s
megkezdte a munkát.
Az arckép az ötödik ülésre
mindenkit meglepett, Vronszkijt különösen, nemcsak a hasonlóságával, a
rendkívüli szépségével is. Furcsa volt, hogy tudott Mihajlov rájönni Anna
különös szépségére. „Ismernie és szeretnie kellett volna, ahogy én szerettem,
hogy ezt a kedves, bensőséges kifejezést fölfedezze” - gondolta Vronszkij,
holott ezt a bensőséges, kedves kifejezést ő maga is csak az arckép révén
ismerte föl. Ez a kifejezés azonban annyira igaz volt, hogy neki s másoknak is
úgy tetszett, mintha réges-rég ismerték volna.
- Én annyi ideje vergődöm,
és semmire sem megyek - mondta a maga képéről -, ő pedig ránézett s
megfestette. Ez a technika.
- Majd megjön - vigasztalta
Golenyiscsev, akinek a fogalmai szerint Vronszkijnak tehetsége is volt, de ami
a fő, a művészet emelkedettebb megértéséhez szükséges műveltsége. Golenyiscsev
hitét Vronszkij tehetségében az is élesztette, hogy cikkeihez és gondolataihoz
szüksége volt az érdeklődésére és dicséretére, s a dicséretnek és bátorításnak,
úgy érezte, kölcsönösnek kell lennie.
Idegen házban, különösen
pedig Vronszkij palazzó-jában,
Mihajlov egészen más ember volt, mint otthon a műtermében. Ellenségesen
tisztelettudó, mintha félne közelebb kerülni ezekhez az emberekhez, akiket
becsülni nem tudott. Vronszkijt őkegyelmességének nevezte, s hiába hívták meg
ebédre, sosem maradt ott, s másképp nem jött, csak az ülésekre. Anna kedvesebb
volt hozzá, mint másokhoz, a képéért hálát érzett iránta; Vronszkij több, mint
udvarias, nyilván érdekelte, mi a festő véleménye a képéről; Golenyiscsev pedig
nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy Mihajlovnak helyes fogalmakat ne
sugalmazzon a művészetről. De Mihajlov egyformán hűvös maradt mindhármuk iránt,
Anna a pillantásából érezte, hogy szereti nézni őt, a beszédet azonban kerülte
vele. Vronszkij beszédére a maga festősködéséről makacsul hallgatott; éppilyen
makacsul hallgatott, amikor Vronszkij megmutatta a képét. Golenyiscsev
társalgása szemmel láthatólag terhére volt, s nem mondott ellent neki.
Tartózkodó, kellemetlen,
szinte ellenséges viselkedésével, amikor közelebbről megismerték, Mihajlov
általában nagyon ellenszenves lett nekik, s boldogok voltak, amikor az ülések
véget értek; kezükben ott maradt a gyönyörű arckép, s a festő nem jött többé.
Golenyiscsev elsőül mondta
ki mindnyájuk gondolatát, hogy Mihajlov egyszerűen irigyli Vronszkijt.
- Nem azért irigyli,
mondjuk, mert tehetsége van, de bosszantja, hogy egy gazdag, udvarképes ember
(hozzá gróf, ők ezt mind gyűlölik) minden különös vesződség nélkül csinálja meg
ugyanazt, ha nem jobbat, amit ő, aki az egész életét szentelte rá. A legfőbb, a
műveltség, az hiányzik belőle.
Vronszkij védte Mihajlovot,
de a lelke mélyén ő is elhitte, amit Golenyiscsev mondott, hisz egy más, alsóbb
világ emberének, fogalmai szerint, irigyelnie kellett őt.
Anna képének - ugyanaz a
tárgy, melyet mindketten természet után festettek - meg kellett volna
Vronszkijnak mutatnia kettejük közt a különbséget, ő azonban nem látta meg.
Éppen csak a kép festését hagyta a Mihajlové után abba; úgy döntött, hogy az
most már felesleges. A középkori képét azonban folytatta, s ő maga,
Golenyiscsev, de különösképpen Anna, minthogy sokkal jobban hasonlított más
híres képekre, mint a Mihajlové, nagyon szépnek is találták.
Mihajlov, noha Anna
portréján gyönyörűséggel dolgozott, még jobban örült, mint ők, amikor az ülések
véget értek, s nem kellett többé Golenyiscsev okoskodásait hallgatnia a
művészetről, Vronszkij festészetét pedig elfelejthette. Vronszkijnak, tudta,
nem lehet megtiltani, hogy a festészettel bohóskodjék, s mint minden
dilettánsnak, neki is megvan a joga azt festeni, ami jólesik; őt azonban
bosszantotta. Nem lehet senkinek megtiltani, hogy egy nagy viaszbabát csináljon
és csókolgassa. De ha ez az ember jön, a babájával egy szerelmes elé ül s
cirógatni kezdi, ahogy a szerelmes cirógatja akit szeret, akkor a szerelmesnek
ez kellemetlen. Ilyen kellemetlen érzése volt Mihajlovnak Vronszkij festészete
láttán; nevetséges is volt, bosszantó is, szánalomra méltó és sértő is.
Vronszkij szórakozása a
festészettel és a középkorral nem tartott soká. Volt annyi festői ízlése, hogy
nem tudta a képet befejezni. A kép félbemaradt. Homályosan olyasmit érzett,
hogy tökéletlenségei, amelyek kezdetben nem voltak nagyon észrevehetők, ha
folytatja, szembeszökők lesznek. Vele is az történt, ami Golenyiscsevvel; az is
úgy érezte, hogy nincs mondanivalója, s állandóan csalta magát, hogy a
gondolata még nem ért meg, ki kell hordani, anyagot gyűjteni. De Golenyiscsevet
ez feldühítette és elgyötörte; Vronszkij azonban nem tudta csalni és gyötörni
magát, legfőképpen pedig nem tudott haragudni. Jelleme sajátos
határozottságával, minden magyarázat és önigazolás nélkül, egyszer csak
abbahagyta a festegetést.
De e nélkül a foglalatosság
nélkül az élete - s Annáé is, aki kiábrándulásán nem győzött csodálkozni - egy
olasz városban igen unalmasnak tetszett. A palota egyszerre olyan nyilvánvalóan
vén lett és mocskos; a függöny foltja, a padlók repedése, a párkányok levert
vakolata olyan kellemetlen a szemnek; a mindig egy és ugyanaz Golenyiscsev,
olasz professzor és német utazó - annyira unalmas, hogy változtatni kellett az
életükön. Elhatározták, hogy Oroszországba utaznak, falura. Péterváron,
Vronszkij úgy tervezte, elintézi fivérével az örökség felosztását. Anna pedig
meg akarta látogatni a fiát. A nyarat Vronszkij nagy, ősi birtokán szándékoztak
tölteni.
Levin harmadik hónapja volt
nős. Boldog volt, de egyáltalán nem úgy, ahogy várta. Lépten-nyomon kiábrándult
régi ábrándjaiból, s új, nem várt örömök érték. Boldog volt, de a családi
életbe lépve folyvást látnia kellett, hogy egészen más, mint aminek elképzelte.
Lépten-nyomon azt tapasztalta, amit az az ember, aki a tavon egy csónak sima,
boldog futásában gyönyörködik, utána pedig maga ül bele a csónakba. Nem elég,
azt látta, nyugodtan ülni és nem fészkelődni, neki kell feszülnie, nem feledve
egy percre sem, hogy hová tart, hogy a lába víz alatt van, hogy eveznie kell,
hogy a gyakorlatlan kéz belesajdul, s hogy csak nézni könnyű, de csinálni, ha
igen örvendetes is, nagyon nehéz.
Amíg legényember volt, s a
mások házaséletére gondolt, az apró gondokra, veszekedésekre, féltékenységre,
megvetően mosolygott magában; az ő jövendő házaséletében ilyesmi, meggyőződése
szerint, nemcsak hogy elő nem fordulhat, de még a külső formáknak sem szabad,
úgy tűnt föl neki, a mások életére hasonlítania. S ehelyett, íme, házasélete
nemcsak hogy rendkívülien nem alakult, hanem, épp ellenkezőleg, ugyanazokból a
haszontalan semmiségekből tevődött össze, amelyeket régebben annyira
megvetett, most azonban, akarata ellenére, szokatlan és vitathatatlan
jelentőséget nyertek. És ezeknek a semmiségeknek az elintézése, úgy látta,
egyáltalán nem olyan könnyű, mint ahogy korábban képzelte. Bár a házaséletről,
feltevése szerint, a legpontosabb fogalmai voltak, házaséletét, mint minden
férfi, önkéntelenül is csak a szerelem gyönyöreként képzelte el, amelyet
semminek sem szabad megzavarni, s amelytől apró gondok nem vonhatják el. Neki,
felfogása szerint, végeznie kellett a munkáját, s utána a szerelem boldogságában
megpihennie. A feleségének engednie kell, hogy ő szeresse, és kész. De mint
minden férfi, ő is elfeledte, hogy a feleségének is dolgoznia kell. Elcsodálkozott,
amikor ő, a gyönyörűséges, poétikus Kitty, házaséletüknek nemhogy az első
heteiben, de már az első napján abrosszal, bútorral, vendégmatraccal, tálcával,
szakáccsal és ebéddel volt képes gondolni, törődni, vesződni. Már mint vőlegény
megdöbbent azon a határozottságon, amivel Kitty a külföldi utat elutasította,
s úgy határozott, hogy falura menjenek, mint aki tudja, mire van szükségük, s
szerelmükön kívül másra is képes még gondolni. Akkor bántotta ez, s apró
vesződségei és gondjai néha most is bántották. De látta, hogy Kittynek szüksége
van erre. S minthogy szerette, ha nem is értette, mire jók, s mulatott is a
gondjain, nem tudott nem gyönyörködni bennük. Mulatott rajta, ahogy a
Moszkvából hozott bútorokat a helyükre állítgatta; a vendégek és Dolly jövendő
elhelyezését megszabta, új szobalányát elszállásolta, az öreg szakácsnál az
ebédet megrendelte; Agafja Mihajlovnával, akit a kamra éléről eltávolított,
összekapott. Látta, hogy az öreg szakács mosolyog s gyönyörködik, amint
ügyetlen és értelmetlen utasításait hallgatja, s Agafja Mihajlovna a fiatal
úrnő új kamararendjére elgondolkozva és szeretetteljesen csóválja a fejét; azt
is látta, hogy Kitty rendkívül bájos volt, amikor sírva és nevetve odajött
hozzá, s elmagyarázta, hogy a lány, Mása, megszokta, hogy kisasszonynak nézze,
s ezért rá senki se hallgat. Mindezt kedvesnek találta, de furcsának is; arra
gondolt, hogy sokkal jobb lenne ilyen vesződségek nélkül az élet.
Nem ismerte a változás
érzését, amely Kittyt elfogta, aki, ha otthon kvaszos káposztát vagy édességet
akart, sem ezt, sem azt nem kaphatta meg, itt pedig megrendelhette, ami csak
tetszett neki, garmadaszám vehette a csemegét, annyi pénzt adhatott ki, amennyi
jólesett, s olyan tésztát kérhetett, amilyet kívánt.
Örömmel ábrándozott Dolly s
a gyerekei lejöveteléről; különösképp azért, hogy akkor mindenik gyereknek a
kedves süteményét rendelheti; Dolly pedig méltányolni fogja az új
berendezkedését. Maga sem tudta, miért és mi célból, de a háztartás
ellenállhatatlanul vonzotta, ösztönében érezte a tavasz közeledtét, s tudva,
hogy esős napok is lesznek, rakta, ahogy tudta, a fészkét, s azon iparkodott,
hogy amikor rakja, tanulja is, hogy kell rakni.
Kittynek ez az aprólékos
gondterhessége - amely Levin eszményével az első idők emelkedett boldogságáról
olyan ellentétben állt - volt az egyik csalódás, s ez a kedves gondterhesség,
amelynek az értelmét nem értette, de szeretni nem tudta, az új örömök egyike.
A másik csalódás és öröm a
veszekedés volt. Levin nem tudta sohasem elképzelni, hogy közte s a felesége
közt más viszony is lehet, mint gyengéd, tiszteletteljes és szerető, s mindjárt
az első napok egyikén hirtelen úgy összevesztek, hogy Kitty azt mondta, Levin
nem is szereti őt, csak saját magát, sírva fakadt, és hevesen hadonászott.
Az első veszekedésük amiatt
tört ki, hogy Levin kiment az új tanyára, s félórával tovább maradt, mert
rövidebb úton akart átvágni, s eltévedt. Hazajövet folyton Kittyre gondolt, a
szerelmére, boldogságára, s minél közelebb került, annál több gyöngédség gyűlt
föl benne iránta. Olyan érzéssel szaladt, vagy még erősebbel talán a szobába,
amilyennel Scserbackijékhoz ment el megkérni a kezét. S váratlanul komor,
addig sosem tapasztalt arckifejezéssel találta magát szemben. Meg akarta
csókolni a feleségét, de Kitty eltolta.
- Mi az?
- Jókedved van - kezdte
Kitty, aki szeretett volna epésen nyugodt maradni.
De alig nyitotta ki a
száját, szemrehányások özöne formájában dőlt belőle az esztelen féltékenység,
mindaz, ami abban a félórában kínozta, amit az ablaknál ülve, mozdulatlanul
töltött el. Levin most értette meg először világosan, amit akkor az esküvő
után, amikor a templomból kivezette, még nem értett. Most látta, hogy Kitty
nemcsak hozzá tartozik, de azt sem tudja, hol végződik a felesége, s hol
kezdődik ő. Abból a kínos kettősségből értette meg, amit ebben a percben
érzett. Az első pillanatban megsértődött; ugyanabban a pillanatban azonban már
azt is érezte, hogy nem lehet megsértve, hisz a felesége - ő maga. Az első
percben olyasmit érzett, mint aki hátulról hirtelen erős ütést kap; dühös
bosszúvággyal fordult meg, hogy elkapja a bűnöst, s arról győződik meg, hogy
maga ütötte meg véletlenül önmagát; nincs kire haragudnia, a fájdalmat el kell
viselni s le kell csendesíteni.
Soha többé nem érezte ezt
ekkora erővel, de most, első alkalommal, sokáig nem tudott magához térni. A
természetes érzés azt követelte, hogy igazolja magát, bebizonyítsa Kittynek,
hogy ő a hibás, de ezt bebizonyítani annyi lett volna, mint még jobban
fölingerelni, s még nagyobbá tenni a szakadást, amely az egész bánat oka volt.
Egy megszokott érzés arra késztette, hogy ledobja magáról s ráhárítsa a bűnt;
egy másik, erősebb, hogy ne engedje a keletkezett repedést tovább szélesedni, s
hamar, minél hamarább elsimítsa. Ilyen igazságtalan vád alatt kínos volt
megmaradni, de igazolnia magát, fájdalmat okozni: még rosszabb. Mint akit
félálomban fájdalom gyötör, ki akarta tépni, elhajítani a fájó helyet,
fölébredve azonban azt érezte, hogy a fájó hely - ő maga. Azon kell lennie,
hogy a fájdalmat elviselje; s Levin ezt is igyekezett tenni.
Kibékültek. Kitty belátta a
hibáját, de nem vallotta be, csak gyöngédebb lett, s a szerelem új, kettőzött
boldogságát érezték. Ez azonban nem akadályozta meg, hogy az efféle összeütközések
a legváratlanabb és -haszontalabb ürügyekkel, mégpedig igen sűrűn, meg ne
ismétlődjenek. Az összeütközések sokszor abból eredtek, hogy maguk sem tudták,
a másiknak mi fontos, s hogy ebben az első időben mindketten igen gyakran
voltak rossz hangulatban. Amikor csak az egyikük volt rosszkedvű, nem dőlt
össze a világ, de ha történetesen mind a ketten rosszkedvűek voltak, olyan
érthetetlenül kicsinyes okokon kaptak össze, hogy később sehogy sem tudtak
visszaemlékezni rá, min is vesztek össze. Igaz, hogy amikor mindketten jó
hangulatban voltak, az életörömük megkettőződött. Ez az első korszak mégis
mindkettőjüknek nehéz volt.
Az egész idő alatt különösen
elevenen éreztek valami feszültséget, mintha hol ebbe, hol abba az irányba
rángatták volna azt a láncot, amellyel egymáshoz kötözték őket. Általában a
mézeshetek, azaz az esküvő utáni hónap, amelytől Levin a hagyomány alapján
annyit várt, nemcsak hogy mézesek nem voltak, de mindkettőjük emlékezetében
életük legnehezebb, legmegalázóbb idejeként maradtak meg. Életük későbbi során
mindketten egyformán azon voltak, hogy ennek az egészségtelen időnek, amikor
ritkán voltak normális lelkiállapotban, ritkán voltak hűek önmagukhoz, torz és
szégyenletes mozzanatait az emlékezetükből kitöröljék.
Csak házasságuk harmadik
hónapjában, amikor Moszkvából, ahova egy hónapra felmentek, visszajöttek, lett
az életük egyenletesebb.
Most jöttek csak meg
Moszkvából, s örültek a magányosságuknak. Levin a dolgozójában ült az
íróasztalnál, és írt. Kitty is ott ült, abban a sötétlila ruhában, amit
házassága első napjaiban hordott, s most újra fölvett, s amely az urának
különösen emlékezetes és drága volt, ugyanazon az ócska bőrdíványon, amely már
a Levin nagyapja s apja szobájában is mindig ott volt, s egy broderie anglaise-en[89]
dolgozott. Levin gondolkozott és írt; de közben állandóan ott érezte a felesége
örvendeztető jelenlétét. A gazdálkodással s a könyvével, amelyben az új
gazdaságtudomány alapelveit kellett volna kifejtenie, nem hagyott föl, de míg
régebben ezek a foglalatosságok és gondolatok kicsinyeknek és
jelentékteleneknek tűntek föl az egész életét elborító homályhoz képest, most a
boldogság ragyogó fényével elöntött reá váró élethez viszonyítva látszottak
kicsinyeknek és mellékesnek. Nem hagyott föl a foglalatosságaival, de
figyelmének a súlypontja, úgy érezte, most másra ment át, s ennek következtében
másképp és világosabban is nézi a dolgát. Régebben a munka megváltás volt az
élettől, az élet, azelőtt úgy érezte, nagyon komor lett volna nélküle. Most
azért volt föltétlen szüksége rá, hogy az élete túl egyhangúan fényes ne
legyen. Ahogy megint elővette a papírjait, s elolvasta azt, amit írt,
megelégedéssel látta, hogy a dolog megérdemli a vesződséget. Új volt és
hasznos. Régibb gondolatai közül sok fölöslegesnek és túlzottnak tetszett, de
sok elintézetlen kérdés, amikor emlékezetében az egészet fölfrissítette,
világossá vált előtte. Most éppen az orosz földművelés kedvezőtlen helyzetének
az okairól írt egy új fejezetet. Kimutatta, hogy Oroszország szegénysége
nemcsak a földtulajdon rossz elosztásából s a téves irányzatból ered, hanem az
utóbbi időben az Oroszországra kívülről, természetellenesen ráerőszakolt
civilizáció is hozzájárult ehhez; különösen a műutak és vasutak, amelyek a
városi központosítást, a fényűzés növekedését, ezek következményeként pedig a
gyáripar, hitel s kísérőtársa: a tőzsdejáték fejlődését vonták a földművelés
kárára maguk után. Úgy látta, hogy ha egy állam gazdasági élete normálisan
fejlődik, ezek a jelenségek akkor lépnek csak fel, amikor a földművelésbe már
elég jelentős munkát öltek, s helyes vagy legalább meghatározott feltételei
megvannak; hogy egy ország gazdaságának egyenletesen kell növekednie, főként
úgy, hogy a gazdasági élet más ágai a földművelésnek elébe ne vágjanak; hogy a
földművelés bizonyos állapotához bizonyos, neki megfelelő közlekedési utaknak
kell tartozniok, a mi helytelen földkihasználásunk mellett tehát a vasutak,
amelyeket nem gazdasági, hanem politikai kényszer hívott életre, idő előttiek,
s ahelyett, hogy amint várták, a földművelést serkentették volna, ipart és
hitelt támasztva, elébe vágtak és megállították, s épp ezért, ahogy egy állat
egyik szervének egyoldalú és idő előtti fejlődése is megakasztaná az általános
fejlődést, a hitel, a közlekedés, az erőltetett gyáripar, amelyek Európában,
ahol időszerűek, kétségtelenül szükségesek voltak, Oroszország gazdasági
életében, a napirenden levő fő kérdést, a földművelés rendbe szedését
félretolván, csak kárt okoztak.
Mialatt Levin a könyvét
írta, Kitty arra gondolt, milyen természetellenesen figyelmes volt a férje a
fiatal Csarszkij herceghez, aki elutazásuk előestéjén olyan tapintatlanul
kedveskedett vele. „Féltékenykedik, Istenem! Milyen kedves és ostoba. Féltékeny
rám! Ha tudná, hogy annyit számítanak nekem, mint Pjotr szakács - gondolta, a
birtoklás furcsa érzésével nézve az ura tarkójára és vörös nyakára. - Sajnálom
ugyan elszakítani a munkájától (bár ráér!), de látnom kell az arcát; megérzi-e,
hogy nézem. Azt akarom, hogy megforduljon... Akarom, nos!” És tágra nyitotta a
szemét, ezzel akarta pillantása hatását erősebbé tenni.
- Úgy van, minden nedvet
magukhoz szívnak, s hamis fényt árasztanak - morogta Levin az írásban megállva,
s érezve, hogy Kitty nézi és mosolyog, hátrapillantott.
- Mi az? - kérdezte
elmosolyodva, s fölállt.
„Visszanézett” - gondolta
Kitty.
- Semmi, azt akartam, hogy
rám nézz - mondta Kitty rápillantva. Ki szerette volna találni, bosszantja-e
vagy sem, hogy elvonta a munkától.
- Milyen jó is így
kettesben! Nekem legalább az - mondta Levin, ahogy boldogságtól sugárzó
mosollyal hozzálépett.
- Nekem is olyan jó! Nem
megyek innét sehova, legfőként Moszkvába.
- S te mire gondoltál?
- Én? Én arra... Nem, nem,
menj és írj, ne szórakozz - mondta Kitty az ajkát elfintorítva -, nekem is ki
kell vágnom ezeket a lyukacskákat, látod?
Fogta az ollót, és vágni
kezdte.
- Nem, mondd meg, mire? -
ült Levin melléje, a kisolló kör alakú mozgását figyelve.
- Hogy mire gondoltam?
Moszkvára, a te tarkódra.
- Miért is épp én kaptam ezt
a boldogságot? Nem természetes. Túlságosan szép - mondta Levin, a kezét
megcsókolva.
- Nekem épp fordítva, minél
szebb, annál természetesebb.
- Itt egy kis fürtöcskéd van
- mondta Levin, Kitty fejét óvatosan megfordítva. - Fürtöcske. Ez, látod. De
gyerünk, dolgozzunk.
A munka azonban nem ment, s
ők, mint a bűnösök, úgy ugrottak el egymástól, amikor Kuzma belépett, s
jelentette, hogy a teát már beadták.
- A városból megjöttek már?
- kérdezte Levin Kuzmától.
- Éppen most, most pakolnak
ki.
- Gyere minél előbb - mondta
neki Kitty, a szobájából kilépve -, különben nélküled olvasom el a leveleket.
Utána majd négykezesezünk.
Amikor magára maradt,
elrakta az új irattartóba, amit már Kitty vásárolt, a füzeteit; a kezét
megmosta az új mosdóban, az új, finom mosdószerszámmal, ami mind Kittyvel
jelent meg a házban, s gondolatain elmosolyodva, rosszallólag csóválta rájuk a
fejét; a bűntudathoz hasonló érzés kínozta. Volt valami szégyenletes, elpuhult
- szibarita, ahogy magában nevezte - a mostani életben. „Nem jó így ez az élet.
Három hónapja lesz hamarosan, s szinte semmit sem csinálok. Most először fogtam
komolyan munkához, s mi lett belőle? Elkezdtem, s abbahagytam. Még a mindennapi
teendőimmel is majdnemhogy fölhagytam. A gazdaság, oda sem járok ki. Hol én
sajnálom Kittyt otthagyni, hol neki unalmas, azt látom. S még azt gondoltam,
hogy az élet a házasságig valahogy nem is számít, a nősülés után jön csak az
igazi. S itt van, három hónapja hamarosan és soha ilyen henyén és haszontalanul
nem töltöttem az időm. Nem, ez nem megy tovább, hozzá kell látnom. Ő persze nem
hibás. Nincs mit a szemére hánynom, magamnak kellett volna keményebbnek lennem,
a férfiúi függetlenségemet megőriznem. Erre különben még rászoktathatom magam,
s őt is ránevelhetem. Kitty természetesen nem hibás” - mondotta magában.
De az elégedetlen embernek
nehéz épp azt, aki legközelebb áll hozzá, azért, ami miatt elégedetlen, nem
hibáztatni. Levinnek is ott derengett a fejében, hogy Kitty, ha nem is hibás
(hibás ő nem lehet semmiben), de hibás a felületes és frivol nevelése. „Ez az
ostoba Csarszkij; Kitty, tudom, akarta, de nem tudta visszaparancsolni... A
háztartáson (az iránt érdeklődik), a toalettjén és a broderie anglaise-én kívül nincs komoly érdeklődés benne. Sem az én
munkám nem érdekli, sem a gazdaság, sem a parasztok, sem a zene, pedig elég
erős benne. Az olvasás sem. Semmit sem csinál, és tökéletesen elégedett.” Levin
magában elítélte ezért, nem értette, hogy Kitty arra a korszakára készülődik,
amikor egyidőben lesz majd feleség és háziasszony, s hordja, táplálja és neveli
a gyerekeit. Nem gondolt rá, hogy Kitty ösztönösen már tudja ezt, s erre a
roppant munkára készül elő, s ezért nem tesz szemrehányást magának a percnyi
gondtalanság, a szerelem boldogsága miatt, amit most élvez, vígan rakva jövendő
fészkét.
Amikor Levin fölment, a
felesége már ott ült az új ezüstszamovárnál, az új teáskészlet mellett; a
kisasztalhoz odaültette Agafja Mihajlovnát is egy csésze tea mellé, s Dolly
levelét olvasta, akivel sűrűn levelezett.
- Lám, ideültetett a maga
asszonykája; rám parancsolt, hogy melléüljek - mosolygott Agafja Mihajlovna
barátságosan Kittyre.
Levin Agafja Mihajlovna
szavaiból egy dráma megoldását olvasta ki, amely az utóbbi időben közte és
Kitty közt zajlott le. Akármennyi keserűséget okozott is Agafja Mihajlovnának
az új háziasszony, aki a kormányzat gyeplőjét a kezéből kivette, Kitty
mégiscsak diadalmaskodott, s reábírta, hogy szeresse.
- Itt van a te leveled is,
elolvastam már - mondta Kitty egy helyesírási hibákkal teli levelet nyújtva oda
neki. - Úgy látszik, attól az asszonytól jön, a bátyádnak a... - mondta. - Nem
is olvastam el. Ez meg az enyémektől van és Dollytól. Képzeld! Dolly elvitte
Grisát és Tányát a Szarmatszkijék gyermekbáljába, Tánya márkinő volt.
De Levin nem hallgatott rá;
elvörösödött, fogta bátyja volt kedvesének, Marja Nyikolajevnának a levelét, s
olvasni kezdte. Ez már a második levél volt. Az elsőben arról írt, hogy a
bátyja minden ok nélkül elkergette magától; s megható naivsággal tette hozzá,
hogy bár most megint nyomorban van, nem kér, nem kíván semmit, az a gondolat
nyomasztja csak, hogy Nyikolaj Dmitrijevics a gyenge egészségével tönkremegy
nélküle; az öccsét kérte, nézzen utána. Most írta a másodikat. Rátalált
Nyikolaj Dmitrijevicsére Moszkvában, s megint együtt éltek; vele ment egy kormányzósági
székhelyre is, ahol hivatalnoki állást kapott. De összeveszett a főnökével, s
visszament Moszkvába; az úton azonban megbetegedett, s aligha áll már lábra.
„Mindig önt emlegeti, aztán meg pénze sincs már.”
- Olvasd; Dolly rólad is ír
- kezdte volna Kitty mosolyogva, de hirtelen megakadt, észrevette férje arcán a
változást.
- Mi bajod? Mi az?
- Azt írja, hogy Nyikolaj
bátyám halálán van. Utazom.
Kitty arca egyszerre
megváltozott. A márkinő Tánya és Dolly egyszeriben kiment a fejéből.
- Mikor mégy? - kérdezte.
- Holnap.
- Veled mehetek én is?
- Kitty! Mire jó ez? - szólt
Levin szemrehányóan.
- Hogy mire? - bántódott meg
Kitty, hogy ilyen kelletlenül és bosszankodva fogadja az ajánlkozását. - Miért
ne mennék? Nem foglak zavarni. Én...
- Én azért megyek, mert a
bátyám haldoklik - mondta Levin. - De te miért...
- Miért? Azért, amiért te.
„Ilyen, számomra fontos
pillanatokban is csak arra gondol, hogy unatkozni fog magában” - gondolta
Levin, s ez az ürügy, ilyen fontos ügyben, megharagította.
- Lehetetlen - mondta
szigorúan.
Agafja Mihajlovna, látva,
hogy veszekedésre kerül sor, letette csöndben a csészéjét, s kiment. Kitty
észre sem vette. A hang, amivel az ura az utolsó szavakat mondta, megbántotta;
főként, hogy nyilván nem hitte el, amit mondott.
- Én pedig azt mondom, hogy
ha elmégy, én is veled megyek, föltétlenül veled - mondta gyorsan és mérgesen.
- Miért lehetetlen? Miért mondod, hogy az?
- Mert isten tudja, hova
kell mennem, miféle utakon, miféle szállodákba. Csak terhemre lennél - mondta
Levin, s azon volt, hogy megőrizze hidegvérét.
- Egyáltalán nem. Nincs
semmire szükségem. Ahol te meglehetsz, én is...
- Már csak azért sem
jöhetsz, mert ott van ez a nő, akivel te nem érintkezhetsz.
- Én nem tudom és nem is
akarom tudni, hogy ki és mi van ott. Azt tudom, hogy a férjem bátyja haldoklik,
a férjem hozzáutazik, én pedig vele utazom, hogy...
- Kitty! Ne haragudj. De
gondold meg, ez olyan nagy dolog: fáj azt feltételeznem, hogy gyengeséget
keversz bele, csak mert nem akarsz magadban maradni. Ha egyedül unatkozol,
utazz föl Moszkvába.
- Te mindig csak gonosz és aljas gondolatokat tulajdonítasz nekem -
mondta Kitty a megbántódás és harag könnyein át. - Én semmit sem... itt szó
sincs gyengeségről... Azt érzem, hogy ha az uramnak bánata van, kötelességem
vele lennem; de te szándékosan fájdalmat akarsz okozni; készakarva nem értesz
meg...
- De ez már borzasztó!
Rabszolgaélet! - kiáltott föl Levin, s fölállt, nem volt ereje többé a bosszúságát
türtőztetni. De abban a percben érezte is már, hogy magát üti.
- Akkor miért nősültél meg?
Szabad lehetnél. Mért, hogyha bánod? - ugrott föl Kitty, s a szalonba futott.
Amikor az ura utánament,
könnyek közt fuldokolt.
Levin elkezdett beszélni,
kereste a szót, ami ha nem is győzi meg, de megnyugtatja. De Kitty nem
hallgatott rá, nem nyugodott bele semmibe. Az ura föléje hajolt, megfogta a
makacskodó kezét. Megcsókolta; aztán a haját csókolta meg, aztán megint a
kezét, de Kitty még mindig hallgatott. Hanem amikor két kezébe fogta az arcát,
s azt mondta: „Kitty!” - egyszeriben magához tért, elsírta magát, és kibékült.
Elhatározták, hogy másnap
együtt mennek el. Levin a feleségének azt mondta, elhiszi, hogy csak azért
kíván jönni, hogy segítségére legyen, elismerte, hogy Marja Nyikolajevna
ottlétében nincs semmi megbotránkoztató; a lelke mélyén azonban mindkettőjükkel
elégedetlenül indultak útnak. Kittyvel azért nem volt megelégedve, mert nem
tudta elszánni magát, hogy amikor szükség lett volna rá, elengedje (s milyen
különös volt arra gondolnia, hogy ő, aki nemrég nem is mert hinni a
boldogságban, hogy Kitty szeretheti, most azért érezte boldogtalannak magát,
mert túlságosan szereti!); magával meg azért, hogy nem tudott határozottan
fellépni. Még kevésbé értett egyet a lelke mélyén azzal, hogy Kittynek nincs
semmi köze ahhoz a nőhöz a bátyjánál, s borzalommal gondolt minden
előfordulható összeütközésre. Már arra a gondolatra, hogy az ő felesége,
Kittyje, egy szobában lesz egy rossz nővel, megreszketett az undortól és borzalomtól.
A kormányzósági város
szállodája, amelyben Nyikolaj Levin feküdt, egyike volt azoknak a kormányzósági
szállodáknak, amelyeket új, tökéletes mintaképek szerint rendeznek be, a
tisztaság, a komfort, sőt elegancia legjobb szándékával, a beszálló közönség
jóvoltából azonban rendkívüli gyorsasággal alakulnak át piszkos lebujokká,
amelyek ugyanakkor korszerű tökéletességre tartanak igényt, s épp ezzel az
igényükkel a régimódi, egyszerűen mocskos szállodáknál is rosszabbá válnak. Ez
a szálloda ebben az állapotban volt már, a bejáratában a piszkos egyenruhájú,
cigarettázó katona, akinek a portást kellett megszemélyesítenie, a komor,
kellemetlen, huzatos vaslépcső, a fesztelen, piszkos frakkú pincér, a nagyterem
az asztalt díszítő poros viaszcsokraival, a szenny, por, rendetlenség
mindenütt, s ugyanakkor az egész szálloda újsütetű, önelégült, mozdonyfüttyös
gondterheltsége gyengéd házaséletük után Levinékre a legnyomasztóbb hatást
tette, annál is inkább, mert a talmi benyomás, amit a szálloda tett, sehogy sem
illett ahhoz, ami várta őket.
Mint mindig, most is az
derült ki, hogy miután megkérdezték, milyen árú szobát parancsolnak, egyetlen
jó szoba sem volt; az egyik jó szobát egy vasúti revizor foglalta el, a másikat
egy moszkvai ügyvéd, a harmadikat a faluról berándult Asztafjeva hercegnő. Csak
egy mocskos szoba maradt; estére, azt ígérték, egy másik szabadul majd föl
mellette. Levin bosszankodott a feleségére, hogy amit várt, bekövetkezett; azaz
már a megérkezés percében, amikor arra a gondolatra, hogy a bátyjával mi lesz,
izgalom szorította össze a szívét; ahelyett, hogy hozzáfuthatott volna,
Kittyről kellett gondoskodnia. Levin bevezette a feleségét a kijelölt szobába.
- Menj, menj! - mondta
Kitty, félénk, bűntudatos pillantást vetve rá.
Levin némán ment ki az
ajtón, s mindjárt bele is ütközött Marja Nyikolajevnába, aki tudta már, hogy
megjött, s nem mert benyitni hozzá. Éppen olyan volt, amilyennek Moszkvában
látta; ugyanaz a gyapjúruha, meztelen kar és nyak, ugyanaz a jólelkűn tompa,
valamennyire kitellett, ragyás arc.
- No, mi az? Hogy van?
- Nagyon rosszul. Nem kel
föl többé. Egyre csak önt várta. Ön... ön... a feleségével van.
Levin nem értette meg első
percben, mi hozta zavarba, de Marja Nyikolajevna felvilágosította.
- Én majd kimegyek, kimegyek
a konyhába - mondta. - Nagyon fog örülni. Hallotta s ismeri: emlékszik rá
külföldről.
Levin elértette, hogy a
feleségéről beszél, s nem tudott mit felelni.
- Gyerünk akkor! - mondta.
De alig mozdult meg, a
szobaajtajuk kinyílt, és Kitty pillantott ki. Levin elpirult a szégyentől s
bosszúságtól, hogy a felesége őt s magát ilyen nehéz helyzetbe hozza. Marja
Nyikolajevna azonban még jobban elpirult. Egész összehúzódott, és sírásig
pirult, kendője csücskét mindkét kezével megfogva, kivörösödött ujjaival tekergette,
s nem tudta, mit mondjon, mit tegyen.
A tekintetben, amellyel
Kitty erre a neki érthetetlen, rettenetes nőre nézett, Levin az első
pillanatban mohó kíváncsiságot látott; ez azonban csak egy pillanatig tartott.
- No, mi az? Hogy van? -
fordult az urához, azután a nőhöz.
- Nem lehet a folyosón
beszélgetni! - mondta Levin, s bosszúsan pillantott egy úrra, aki lábát hányva,
mintha dolga lett volna, épp akkor ment végig a folyosón.
- Akkor hát jöjjenek be -
fordult Kitty a lassan magához térő Marja Nyikolajevnához; majd az ura ijedt
arcát észrevéve: - Vagy nem, menjenek, s küldjenek majd értem - mondta a
szobájába visszahúzódva. Levin bement a bátyjához.
Egyáltalán nem azt várta,
amit a bátyján látott és megérzett. Ő azt várta, hogy ugyanabban az önáltató állapotban
találja, amely, mint hallotta, tüdővészeseknél olyan gyakori, és ami bátyja
őszi látogatásakor úgy meglepte. A halál közeledtének testi jelei, azt várta,
határozottabbak lesznek: nagyobb gyengeség, nagyobb soványság, az állapot mégis
csaknem ugyanaz. S azt várta, hogy maga is ugyanazt a szánalmat és iszonyt érzi
majd szeretett bátyja pusztulásán s a halál előtt, amit akkor, csak még nagyobb
mértékben. Erre készült, de egészen mást talált.
A mocskos kis szállodai
szobában, amelynek festett falkárpitja össze volt köpködve, vékony válaszfalán
áthallatszott a beszéd, a faltól elhúzott ágyon, a tisztátalanság fojtó
szagával átitatott levegőben egy takaróval lefödött test feküdt. Egyik keze a
takaró fölött; ennek a kéznek hatalmas, gereblyeforma feje megfoghatatlan módon
egy hosszú, vékony, közepéig egyforma nyélhez volt erősítve. A fej a párnán
oldalvást feküdt. Levin láthatta halántékán a ritka, verejtékes hajat s a
feszes bőrű, szinte áttetsző homlokot.
„Nem lehet, hogy ez a
rettenetes test az én Nyikolaj bátyám” - gondolta Levin. De közelebb ment,
meglátta az arcát, s nem lehetett kételkednie. Akármilyen rettenetesen
elváltozott is ez az arc, Levinnek elég volt a belépőre emelt eleven szemekbe
néznie, szája kis mozdulatát az odatapadt bajusz alatt megfigyelni, s
megértette a rettenetes igazságot, hogy ez a halott test az ő élő bátyja.
Ragyogó szeme szigorúan és
korholón nézett belépő öccsére. S ez a pillantás mindjárt helyre is állította
az élők közt az élő kapcsolatot. Levin rögtön fölfogta a ráirányított szemben a
korholást, s bűnbánatot érzett boldogsága miatt.
Amikor Konsztantyin megfogta
a kezét, Nyikolaj elmosolyodott; a mosoly bágyadt volt, alig észrevehető, de
szemének szigorú kifejezése a mosoly ellenére sem változott meg.
- Nem vártad, hogy így találsz
- mondta ki nagy nehezen.
- De... nem - mondta Levin,
belegabalyodva a szavakba. - Mért nem értesítettél előbb, az esküvőm idejében?
Mindenütt tudakozódtam utánad.
Beszélnie kellett, hogy ne
hallgasson, s nem tudta, mit beszéljen; annál kevésbé, mert a bátyja nem
felelt, csak nézte, le nem véve róla a szemét, s nyilván minden szónak fölmérte
a jelentőségét. Levin közölte vele, hogy a felesége is eljött. Nyikolaj örült
neki, de azt mondta, fél, hogy megijeszti az állapotával. Elhallgattak.
Nyikolaj hirtelen megmozdult, s elkezdett beszélni. Levin az arckifejezése
láttán valami különös jelentőségteljeset és fontosat várt, de Nyikolaj az
állapotáról beszélt. Hibáztatta az orvost, sajnálta, hogy nincs itt a híres
moszkvai doktor; Levin megértette, hogy még mindig reménykedik.
A hallgatás első percét
fölhasználva fölállt; ha csak egy pillanatra is, szabadulni akart a kínos
érzéstől; azt mondta, megy, s behozza a feleségét.
- No jó. Én meg
kitakaríttatok. Piszok és bűz van itt, úgy hiszem. Mása, takaríts ki! - mondta
nagy nehezen a beteg. - S ha kitakarítottál, menj ki - tette hozzá, s kérdőn
nézett az öccsére.
Levin nem felelt. A
folyosóra kiérve megállt. Azt mondta, behozza a feleségét, de most, ahogy a
tulajdon érzéséről számot adott magának, úgy döntött, hogy épp ellenkezőleg,
igyekszik lebeszélni Kittyt, hogy a beteghez menjen. „Mit kínozza magát -
gondolta -, úgy, mint én?”
- Mi az? Hogy van? -
kérdezte Kitty ijedt arccal.
- Ó, ez szörnyű, szörnyű! -
mondta Levin. - Miért is jöttél el?
Kitty néhány másodpercig
hallgatott, s félénken és szánakozva nézett az urára. Aztán odament hozzá, s
mind a két kezével megragadta a könyökét.
- Kosztya! Vigyél be hozzá,
kettesben könnyebb lesz. Csak vigyél be, vigyél be, kérlek, s menj ki - mondta
neki. - Téged látnom s őt nem, értsd meg, sokkal nehezebb. Ott talán
hasznotokra lehetek, neki is, neked is. Engedd meg, kérlek! - könyörgött az
urának, mintha az élete boldogsága függne tőle.
Levinnek bele kellett
egyeznie. Összeszedte magát, s Marja Nyikolajevnáról tökéletesen megfeledkezve,
megint bement a bátyjához Kittyvel.
Kitty könnyű léptekkel
lépett a beteg szobájába, közben bátor és együttérző arcot mutatva, állandóan
az urára nézett; majd sietség nélkül megfordult, s nesztelenül betette az
ajtót. Halk lépteivel gyorsan odament a beteg fekhelyéhez, s úgy állt oda, hogy
annak ne kelljen megmozdítania a fejét; hatalmas kezének a vázát a maga friss,
fiatal kezébe vette, megszorította, s azzal a csendes, nem bántó, részvevő
elevenséggel kezdett beszélgetni vele, amire csak asszonyok képesek.
- Találkoztunk már, csak nem
ismerkedtünk össze, Sodenben - mondta. - Akkor nem hitte volna, hogy a húga
leszek.
- Nem ismert meg, ugye? -
mondta a beteg, akinek az arcán Kitty beléptére mosoly sugárzott fel.
- De igen. Milyen jól tette,
hogy értesített minket! Nem volt nap, hogy Kosztya ne említette volna, s ne
nyugtalankodott volna.
De a beteg elevensége nem
sokáig tartott.
Kitty még nem fejezte be a
beszédet, s Nyikolaj Levin arcára már megint az a szigorú, korholó pillantás
ült ki, a haldokló irigysége az élő iránt.
- Félek, hogy nem egészen jó
itt magának - mondta Kitty, a beteg merő tekintetétől elfordulva, s körülnézett
a szobában. - Más szobát kell kérni a gazdától - mondta férjének -, hogy
hozzánk is közelebb legyen.
Levin nem tudott nyugodtan
pillantani a bátyjára, nem tudott természetes és nyugodt lenni a jelenlétében.
Amikor a beteghez bement, szeme és figyelme öntudatlanul elfátyolosodott, a
beteg helyzetét részleteiben nem látta és nem figyelte meg. Érezte az iszonyú
szagot, látta a mocskot, rendetlenséget, a kínos állapotot, hallotta a
nyögéseket, s érezte, hogy erre nincs segítség. Eszébe sem jutott arra
gondolni, hogy a beteg állapotát apróra megfigyelje, azzal törődni, hogy
fekszik ott a takaró alatt a test, hogy helyezkednek el összegörbülve a lesoványodott
lábszárak, hát, keresztcsont, vagy hogy nem lehetne-e valahogy jobban
elhelyezni, tenni valamit, hogy ha nem is jobban, de kevésbé rosszul legyen. A
hideg futott végig a hátán, ha az efféle részletekről gondolkozni kezdett. Nem
volt semmi kételye, hogy sem az élet megnyújtására, sem a szenvedések
könnyítésére semmit sem lehet tenni. De a beteg érezte, hogy Levin minden
segítséget lehetetlennek tart, ez fölingerelte. S épp ezért még rosszabbul
érezte magát. A beteg szobájában lennie kínos volt, ott nem lenni még kínosabb.
A legkülönfélébb ürügyekkel szüntelenül kiment, s minthogy egyedül maradni nem
volt ereje, megint csak bejött.
Kitty egészen másképp
gondolkozott, érzett és tett. A beteg láttára szánalom fogta el. S ez a
szánalom az ő női lelkében egyáltalán nem azt a borzadást és undort váltotta
ki, amit az urában; neki cselekednie kellett, a beteg állapotának minden
részletét kiismerni, segíteni. S minthogy a legkisebb kételye sem volt, hogy
segítenie kell rajta, abban sem kételkedett, hogy ez lehetséges, s rögtön hozzá
is fogott a munkához. Ugyanazok a részletek, melyeknek már a gondolata is
undort keltett az urában, az ő figyelmét rögtön magukra vonták. Orvosért,
patikába küldött, a magával hozott lányt és Marja Nyikolajevnát söprésre,
mosásra, portörlésre fogta; maga is elmosott, kiöblített valamit, valamit a
takaró alá rakott. Parancsára valamit behoztak, mást meg kivittek a beteg
szobájából. Ő maga többször is átment a maguk szobájába; nem hederített a
szembejövő urakra; lepedőt, huzatot, törülközőt, inget szerzett és hozott be.
Az inas, aki az étteremben a
mérnököknek az ebédet szolgálta föl, egypárszor haragos arccal jött föl Kitty
hívására, de nem tudta a parancsot nem teljesíteni, olyan nyájas
állhatatossággal adta ki, hogy sehogy sem lehetett faképnél hagyni. Levin
mindezt nem helyeselte. Nem hitte, hogy a betegre ebből bármiféle jó
származhat. A legjobban attól félt, hogy Nyikolaj megharagszik érte. De a
beteg, bár látszólag közönyös volt iránta, nem haragudott, csak szégyellte
magát; egészben véve mintha inkább érdekelte volna, mit csinálnak körülötte.
Amikor Levin a doktortól, akihez Kitty elküldte, visszajött, épp abban a
percben nyitott a betegre, amikor Kitty rendelkezései szerint a fehérneműt
cserélték rajta. Hátának hosszú, fehér váza, a hatalmas, kiugró lapockák, a
kilátszó bordák és csigolyák meztelenek voltak. Marja Nyikolajevna meg az inas
belegabalyodtak az ingujjba, s nem tudták hosszú, lógó karjára ráigazítani. Kitty
becsukta Levin mögött nagy sietve az ajtót: nem nézett arra, de a beteg
felnyögött, s ő gyorsan feléje indult.
- Siessenek már - mondotta.
- Ne jöjjön ide - szólt rá a
beteg haragosan. - Majd magam.
- Mit mond? - kérdezte Marja
Nyikolajevna.
De Kitty meghallotta, s
elértette, hogy szégyelli magát; kellemetlen neki, hogy meztelen előtte.
- Nem nézek oda, nem nézek!
- mondta a karját megigazítva. - Menjen át, Marja Nyikolajevna, a másik
oldalra - tette hozzá -, s igazítsa meg.
- Menj át, kérlek, van a kis
útitáskámban egy kis üvegcsém - fordult a férjéhez -, az oldalsó rekeszben,
tudod: hozd ide, kérlek, addig mindent elrendezünk.
Amikor az üvegcsével
visszatért, Levin a beteget már rendben találta, s körülötte minden teljesen
megváltozott. A nehéz szagot ecet és parfüm szaga váltotta fel, amelyet Kitty
ajkát kicsucsorítva s piros arcát felfújva egy csövön át fújt ki. Port nem
lehetett látni; az ágy előtt szőnyeg volt. Az asztalon szép rendben álltak az
üvegek, pohárkák, összehajtva a szükséges fehérnemű, Kitty broderie anglaise kézimunkája. A másik asztalon, a betegágy
mellett, ott volt az ital, egy gyertya s a porok. A beteg megmosdva, megfésülve
feküdt a tiszta lepedőn, a magasra fölrakott párnákon, tiszta ingben
természetellenesen vékony nyaka körül a fehér kihajtóval, s szemét le nem véve
róla, a remény új kifejezésével tekintett Kittyre.
Az orvos, akire Levin a
klubban talált rá, nem az volt, aki Nyikolaj Levint addig gyógyította, s akivel
elégedetlenkedett. Az új orvos fogta a hallgatócsövét, meghallgatta a beteget,
megcsóválta a fejét, orvosságot írt; különös aprólékossággal magyarázta el
először azt, hogy miképp vegye be, aztán, hogy milyen diétát tartsanak. Nyers
vagy alig főtt tojást ajánlott, ásványvizet bizonyos hőfokú, frissen fejt
tejjel. Amikor a doktor elment, a beteg mondott az öccsének valamit, de Levin
csak az utolsó szavakat hallotta: „a te Kátyád,” a szeméből azonban, ahogy
Kittyre nézett, megértette, hogy dicsérte.
Oda is hívta Kátyát, ahogy
Kittyt nevezte.
- Sokkal jobban vagyok -
mondta -, maga mellett már rég meggyógyultam volna. Milyen jó! - Megfogta Kitty
kezét, az ajka felé húzta, de mintha félt volna, hogy kellemetlen lesz neki,
meggondolta, elengedte, s csak megcirógatta. Kitty mindkét kezével megfogta ezt
a kezet, s megszorította.
- Most fektessetek át a bal
oldalamra - mondta -, s menjetek aludni.
Senki sem értette meg, mit
mondott, egyedül Kitty. Megértette, mert az esze szüntelenül azon járt, hogy
mire van szüksége.
- A másik oldalára - mondta
a férjének -, mindig azon alszik. Fektesd át. Kellemetlen a személyzetet hívni.
Én nem bírom. Maga sem? - fordult Marja Nyikolajevnához.
- Én félek - felelte Marja
Nyikolajevna.
Akármilyen szörnyű volt is
Levinnek ezt a rettenetes testet átnyalábolni, a takaró alatt azokra a
helyekre, amelyekről tudni sem akart, odanyúlni, alárendelte magát Kitty
befolyásának, s azt az elszánt arcát vette fel, amit a felesége már ismert;
kinyújtotta a karját, és hozzálátott; de akármilyen erős volt, ezeknek a
lefogyott tagoknak a rendkívüli súlya megdöbbentette. Mialatt a beteget
átfordította, s hatalmas, lesoványodott karjai ölelését a nyakán érezte, Kitty
a párnát forgatta meg s rázta föl gyorsan, nesztelen, s a beteg fejét s ritka
haját igazította meg, mely megint a halántékához tapadt.
A beteg ott tartotta az
öccse kezét a kezében. Levin érezte, hogy csinálni szeretne a kezével valamit,
s húzza valahová. Elszoruló szívvel engedte oda neki. Igen, a szájához húzta és
megcsókolta. Levin megrázkódott a zokogástól: nem volt ereje semmit sem
mondani, kiment a szobából.
„Elrejtetted
ezeket a bölcsek és az értelmesek elől, s a kisdedeknek megjelentetted.” Így
gondolkozott Levin a feleségéről, amikor ezen az estén beszélgetett vele.
Nem azért gondolt az
evangélium igéire, mert magát bölcsnek tartotta. Nem tartotta magát bölcsnek,
de lehetetlen volt nem tudnia, hogy a feleségénél s Agafja Mihajlovnánál
okosabb, tudnia kellett azt is, hogy amikor a halálra gondolt, ezt lelke minden
erejével tette. Azt is tudta, hogy sok igen okos férfi, akinek a gondolatait
olvasta, szintén gondolkozott rajta, s egy századát sem tudták annak, amit a
felesége és Agafja Mihajlovna tudott. Akármennyire különbözött a két nő, Agafja
Mihajlovna és Kátya, ahogy Nyikolaj hívta - s most Levinnek is rendkívül
jólesett így hívnia -, ebben tökéletesen egyformák voltak. Mind a ketten
kétségen kívül tudták, mi az élet és mi a halál, s ha a Levinre meredő
kérdésekre nem is tudtak volna semmiképp megfelelni, sőt meg sem értették
volna, egyiküknek sem volt kételye, hogy ez a jelenség micsoda, s nemcsak ők
tekintettek rá tökéletesen egyformán, de nézetükben millió emberrel osztoztak.
A bizonyíték rá, hogy biztosan tudták, mi a halál, az volt, hogy egy percig sem
haboztak, tudták, hogy kell a haldoklóval bánni, és nem féltek tőle; Levin és
mások pedig, akik sokat tudtak volna a halálról mondani, nyilván nem ismerték,
mert féltek, s egyáltalán nem tudták, mit kell tenni, ha valaki haldoklik. Ha
Levin egyedül lett volna Nyikolaj bátyjával, elborzadva nézi, s még nagyobb
borzalommal vár, s semmi mást nem tud tenni.
Sőt mi több, azt sem tudta,
mit beszéljen, hogy nézzen, hogy járjon. Mellékes dolgokról beszélni bántónak
tűnt föl, lehetetlen volt; a halálról, komor dolgokról, éppolyan lehetetlen.
Hallgatni se szabad. „Ha nézem, azt hiszi, tanulmányozom, félek; ha nem nézem,
azt gondolja, másra gondolok. Lábujjhegyen járok: bosszankodni fog, zajosan:
szégyelleném.” Kitty azonban nyilván nem gondolt, nem volt ideje magára
gondolnia; ő tudott valamit, s a betegre gondolt, és minden kitűnően ment.
Mesélt magáról is, az esküvőjéről is, mosolygott, sajnálkozott, becézte,
gyógyulási esetekről beszélt, s minden jól ment; tudása volt tehát. A bizonyság
arra, hogy sem az ő tevékenysége, sem Agafja Mihajlovnáé nem volt ösztönös,
állati, értelmetlen, az volt, hogy a testi gondozáson, a szenvedések enyhítésén
kívül Agafja Mihajlovna és Kitty is még valamit követeltek a haldoklónak,
fontosabbat, mint a testi gondozás, olyasmit, aminek a testi dolgokhoz semmi
közük. Agafja Mihajlovna egy elhalt öregről beszélve azt mondta: „Hála Isten,
megáldoztatták, feladták rá az utolsó kenetet; Isten adjon ilyen halált
mindenkinek.” Kátya éppen így; akármennyi gondja volt fehérneműre, fölfekvésre,
italra, már az első nap sikerült rábeszélnie a beteget a feltétlen szükséges
áldozásra és utolsó kenetre.
Amikor éjszakára a betegtől
a maguk két szobájába visszamentek, Levin csak ült lehorgasztott fejjel, s nem
tudta, mit tegyen. Sem vacsorázni, sem lefeküdni, sem átgondolni, mit tegyenek
másnap, de még beszélgetni sem volt képes a feleségével; rossz volt a
lelkiismerete. Kitty, épp ellenkezőleg, a megszokottnál is tevékenyebb volt.
Elevenebb, mint rendesen. Vacsorát hozatott, maga csomagolta ki a holmijukat,
ágyazni segített, a perzsaporról sem feledkezett meg, amivel az ágyakat
behintse. Olyan lelkesség és gyors találékonyság volt benne, amilyen férfiakban
az ütközet előtt, az élet félelmetes, döntő perceiben szokott jelentkezni,
amikor a férfiember egyszer s mindenkorra mutatja meg az értékét: hogy a múltja
nem volt hiábavaló, erre a percre készült vele.
A munka égett a kezében; nem
volt még tizenkettő, s minden holmi ki volt rakva, tisztán, pontosan, úgy
valahogyan, hogy a szállodai szoba olyan lett, mint az otthonuk; az ágyak
megvetve, kefék, fésűk, tükör mind kirakva, az asztal leterítve.
Levin úgy találta, hogy
enni, aludni, sőt még beszélni is megbocsáthatatlan dolog most; minden
mozdulatát illetlenségnek érezte. Kitty meg a kefécskéit csomagolta ki, de ezt
is úgy csinálta, hogy semmi bántó nem volt benne.
Hanem enni azért nem tudtak
semmit sem, elaludni sem soká, sőt soká még lefeküdni sem.
- Nagyon örülök, hogy rábeszéltem
a holnapi utolsó kenetre - ült Kitty réklijében az összehajtható tükre elé,
lágy, illatos haját a sűrű fésűvel kibontva. - Én ugyan sohasem láttam még
ilyet, de mama, tudom, mondta, hogy a felgyógyulásért is imádkoznak.
- S te csakugyan azt hiszed,
hogy felgyógyulhat még? - mondta Levin, amint kerek fejecskéjén hátul a keskeny
választékra nézett, amely, ahogy a fésűt előrehúzta, újra és újra bezáródott.
- Megkérdeztem az orvost,
azt mondja, három napnál nem élhet tovább. De hát tudhatják azt ők? Én nagyon
örülök mégis, hogy rábeszéltem - mondta a haja alól az urára sandítva. - Minden
megtörténhetik - tette hozzá azzal a különös, némileg ravasz kifejezéssel, ami
mindig ott volt az arcán, amikor a vallás dolgairól beszélt.
Amikor vőlegény-menyasszony
korukban a vallásról szó volt köztük, egyikük sem hozta soha többé elő; Kitty
azonban azzal az egyformán nyugodt öntudattal végezte el a templomba menetel és
az imádság szertartását, mint aminek így kell lennie. S noha Levin az ellenkező
meggyőződésben élt, Kitty biztos volt benne, hogy az ura éppen olyan jó, sőt
még jobb keresztény, mint ő, s mindaz, amit erről mond, egyike az ő mulatságos
férfikiszólásainak, mint ahogy a broderie
anglaise-ről is azt mondta: okos emberek bestoppolják a lyukat, ő meg szántszándékkal
kivagdossa stb.
- Itt van ez a nő, Marja
Nyikolajevna, ez nem tudta mindezt elrendezni - mondta Levin. - És... be kell
vallanom, hogy nagyon, nagyon boldog vagyok, amiért velem jöttél. Olyan
tisztaság árad belőled... - Megfogta a kezét, de nem csókolta meg (a kezét
csókolni a halál közelében illetlennek látszott), bűnbánó arccal csak
megszorította, s fölfénylő szemébe nézett.
- Magadnak olyan keserves
lett volna - mondta Kitty, s örömtől elpiruló arcát eltakarva vele, karját a
magasba emelte, s kontyát, a tarkójára csavarva, feltűzte. - Nem - szólt -, ő
nem tudta... Én szerencsére Sodenben sokat tanultam.
- Ott csakugyan ilyen
betegek is voltak?
- Súlyosabbak.
- Nekem szörnyű, hogy nem
láthatom olyannak, amilyen fiatalon volt... Nem is hiszed, milyen nagyszerű
fiatalember volt; de én nem értettem meg akkor.
- Nagyon, nagyon is
elhiszem. Mi ketten, úgy érzem, jó barátok lettünk
volna - mondta Kitty; majd elijedve attól, amit mondott, az urára nézett, s
könny csordult ki a szemén.
- Igen, lettünk volna - mondta Levin szomorúan. - Egy ő valóban azok közül,
akikről azt mondják, nem erre a világra valók.
- Csakhogy előttünk még sok
nap van, muszáj lefeküdnünk - mondta Kitty az órácskájára nézve.
Másnap a beteg megáldozott, s fölvette az utolsó kenetet. A szertartás
alatt Nyikolaj Levin buzgón imádkozott. Nagy szemébe, melyet a virágos
abrosszal letakart kártyaasztalon a szentképre meresztett, olyan szenvedélyes
könyörgés és remény ült ki, hogy Levinnek szörnyű volt néznie. Ez a
szenvedélyes könyörgés és remény, tudta, csak még nehezebbé teszi, hogy
elváljon az élettől, amelyet annyira szeretett. Ismerte a bátyját, a
gondolkodását; hitetlensége, tudta, nem onnét eredt, hogy könnyebb volt hit
nélkül élnie; a világ jelenségeinek korszerű, tudományos magyarázata szorította
ki lépésről lépésre a hitét, azt is tudta hát, hogy mostani megtérése sem volt
természetes, nem ugyanannak a gondolatmenetnek a vágányán ment végbe,
pillanatnyi volt, számító, a gyógyulás esztelen reménye váltotta ki. Azt is tudta,
hogy a csodálatos gyógyulások elbeszélésével, Kitty csak tovább erősítette ezt
a reményt. Mindezt tudta, s kínos és fájdalmas volt az esdeklő, reménnyel telt
pillantást, ezt a lesoványodott kézfejet látnia, amely nagy nehezen emelkedett
föl, s vetette a kereszt jelét a feszülő homlokra, a kiugró vállra, az üres,
hörgő mellre, amely nem tudott már helyet adni az életnek, amiért a beteg
esdekelt. A szentség föladása alatt Levin is imádkozott; azt tette, amit ő, a
hitetlen, ezerszer is megtett már: Istenhez fordult: „Tedd meg, ha vagy, hogy
ez az ember meggyógyuljon, hiszen ilyesmi már sokszor megtörtént. Megmented őt
is és engem is.”
A beteg a kenet föladása
után hirtelen sokkalta jobban lett. Egy óra leforgása alatt egyszer sem
köhögött; mosolygott, Kitty kezét csókolta, könnyek közt adott hálát neki, s
azt mondta, jobban van, semmije sem fáj, étvágyat és erőt érez magában. Amikor
a levest odahozták neki, maga ült fel, s a kotlettből másodszor is kért.
Akármennyire reménytelen állapotban volt is, akármilyen nyilvánvaló, csak rá
kellett nézni, hogy nem gyógyulhat meg - Levin és Kitty ezt az órát egy és
ugyanabban az izgatottságban töltötték, boldogan s reszketve is, nehogy
tévedjenek.
- Jobban van? - Igen,
sokkal. - Csodálatos. - Semmi csodálatos. - Azért mégis jobban van - suttogták
egymásra mosolyogva.
Ez az altatás nem tartott
soká. A beteg nyugodtan aludt el, de egy fél óra múlva köhögés ébresztette fel.
S hirtelen minden remény eltűnt a körülötte levőkben s benne magában is. A
szenvedés valósága egyszerre szétdúlta a korábbi reményeknek az emlékét
Levinben, Kittyben s magában a betegben is.
A beteg nem is emlékezett
már, mit hitt egy fél órával előbb; mintha szégyellne visszaemlékezni rá, azt
követelte, adják oda az átlyuggatott papírú üvegben a jódot, amit be kellett
lélegeznie. Levin odaadta az üveget. Ugyanaz a szenvedélyes, reménykedő
pillantás, amellyel az utolsó kenetet vette fel, most az öccsére meredt; a
doktor szavainak a megerősítését követelte, hogy a jód belélegzése csodát tesz.
- Mi az? Kátya nincs itt? -
hörögte körülnézve, miután Levin nagy kelletlenül megerősítette az orvos
szavát. - Akkor megmondhatom... Csak érte csináltam végig ezt a komédiát. Olyan
kedves, mi ketten azonban nem csalhatjuk magunkat. Látod, ebben itt hiszek -
szorította meg csontos kezével az üveget, s fölé hajolt, hogy beszívja.
Este nyolckor Levin és
felesége a szobájukban teáztak, amikor Marja Nyikolajevna elfulladva szaladt át
hozzájuk. Sápadt volt, az ajka remegett.
- Haldoklik! - suttogta. -
Attól félek, mindjárt meghal.
Mind a ketten átfutottak
hozzá. Ő föltápászkodott, s ott ült az egyik karján könyökölve az ágyon; hosszú
háta előrehajolt, a fejét mélyen lelógatta.
- Mit érzel? - kérdezte
suttogva Levin, egy kis hallgatás után.
- Azt érzem, elmegyek -
mondta ki Nyikolaj nagy nehezen, de lassan, rendkívüli határozottsággal
préselve ki magából a szót. Nem emelte föl a fejét, csak a szemét irányította
fölfelé, de így sem érte el az öccse arcát. - Kátya, menj ki! - mondta még.
Levin fölszökött, s
parancsoló suttogással késztette Kittyt kifelé.
- Elmegyek - mondta megint a
beteg.
- Miért gondolod? - kérdezte
Levin, hogy mondjon valamit.
- Mert elmegyek - mondta
megint, mintha megszerette volna ezt a kifejezést. - Vége.
Marja Nyikolajevna odament
hozzá.
- Feküdne le - mondta -, úgy
könnyebb volna.
- Úgyis csendben fekszem
nemsokára - szólt ő. - Holtan - mondta gúnyosan, haragosan. - Fektessetek hát
le, ha jólesik.
Levin a hátára fektette,
melléje ült, s a lélegzetét visszafojtva nézett az arcába. A haldokló ott
feküdt, becsukta a szemét, de a homlokán időnként megmozdultak az izmok, mint
annak, aki mélyen és feszülten gondolkozik. Levin önkéntelenül vele
gondolkozott, azon, hogy mi megy most végbe benne, de akárhogy erőltette az
eszét, hogy kövesse, ennek a nyugodt, szigorú arcnak a kifejezésén, a
homlokizmok játékán azt látta, hogy a haldokló előtt megvilágosodik valami; épp
az, ami őelőtte változatlanul sötét maradt.
- Igen, igen, úgy van -
mondta a haldokló szaggatottan. - Maradjatok. - S megint elhallgatott. - Úgy -
nyújtotta el hirtelen s megnyugtatón; mintha egyszerre csak minden megoldódott
volna a számára. - Ó, Istenem! - mondta, s mélyet sóhajtott.
Marja Nyikolajevna
megtapogatta a lábát. - Hidegedik - suttogta.
A beteg soká, Levinnek úgy
rémlett, igen soká feküdt mozdulatlan. De még mindig életben volt, s néha
felsóhajtott. Levin belefáradt már a szellemi erőfeszítésbe. Hiába minden erőfeszítés,
azt érezte, nem tudja megérteni, mi az az „úgy”. Érezte, hogy rég elmaradt már
a haldokló mellől. Magán a halálon nem tudott már gondolkozni; akaratlanul is
olyan gondolatok ötlöttek az eszébe, mint hogy mit kell most rögtön csinálnia:
lefogni a szemét, felöltöztetni, koporsót rendelni. És furcsa dolog,
tökéletesen hidegnek érezte magát, nem volt benne sem bánat, sem
veszteségérzet, még kevésbé szánalom a bátyja iránt. Ha érzett iránta most
valamit, hát legfeljebb irigységet a tudásért, aminek a haldokló most
birtokában van, ő pedig nincs.
Még soká ült így mellette, a
véget várva. De a vég nem jött. Az ajtó kinyílt, Kitty jelent meg. Levin
fölkelt, hogy megállítsa. De abban a pillanatban, amikor fölkelt, a haldokló,
hallotta, megmoccan.
- Ne menj el - mondta
Nyikolaj, s kinyújtotta a kezét. Levin odaadta neki a magáét, s bosszúsan
intett a feleségének, hogy menjen ki.
Fél órát, egyet, aztán még
egyet ült ott, a haldokló keze a kezében. Egyáltalán nem gondolt már a halálra.
Arra gondolt, mit csinál Kitty, ki lakik a szomszéd szobában, a doktornak van-e
tulajdon háza. Enni és aludni szeretett volna. Kiszabadította óvatosan a kezét;
megtapogatta a beteg lábait. A lábak hidegek voltak, de a beteg még lélegzett.
Levin megint lábujjhegyre állt, ki akart menni, de a beteg megint megmozdult.
- Ne menj el - mondta.
Pirkadt. A beteg még mindig
ugyanúgy volt. Levin lopva kiszabadította a kezét; rá se nézett a haldoklóra,
átment a szobájába, s elaludt. Amikor fölébredt, bátyja várt halálhíre helyett
azt hallotta, hogy a beteg úgy van, mint korábban volt. Megint felült, köhög,
megint enni és beszélni kezd; fölhagyott vele, hogy a halált emlegesse, a
felgyógyulásban kezd újra reménykedni, s még ingerlékenyebb és komorabb, mint
volt. Senki, sem az öccse, sem Kitty nem tudta megnyugtatni. Mindenkire
haragudott, mindenkinek kellemetlenségeket mondott, szenvedéseiért
szemrehányást tett, s követelte, hogy hozzák el neki Moszkvából azt a híres
orvost. S ahányszor megkérdezték, hogy érzi magát, haragos és szemrehányó
arccal ugyanazt felelte:
- Rettenetesen szenvedek,
elviselhetetlen!
A beteg mind jobban és
jobban szenvedett, különösen a felfekvései miatt, amelyeket nem lehetett már
begyógyítani, s egyre jobban és jobban haragudott a környezetére; különösen azt
hányta a szemükre, hogy a moszkvai doktort nem hívták el hozzá. Kitty
mindenféle módon próbált segíteni rajta, csillapítani; de minden hiába volt, s
Levin látta, hogy ha nem is vallja be, ő is el van már testileg, lelkileg
gyötörve, A halál érzése, ami azon az éjszakán, amikor a beteg az öccsét hívta
s az élettől búcsúzott, mindnyájukban föltámadt, elenyészett. Tudták mind, hogy
hamarosan és elkerülhetetlenül meghal; félig meg is halt már. Egyet kívántak
csak, hogy amilyen gyorsan csak lehet, meghaljon, de ezt mindnyájan
eltitkolták. Üvegcsékből orvosságokat adtak neki, gyógyszert, doktort kerestek;
csalták őt, magukat és egymást. Mindez hazugság volt, undorító, sértő,
szentségtörő hazugság. S ezt a hazugságot jelleme szerint is, de azért is, mert
a haldoklót ő szerette a legjobban, Levin különös fájóan érezte.
Levin, aki rég foglalkozott
a gondolattal, hogy két bátyját, ha csak a halál előtt is, kibékítse, írt
Szergej Ivanovicsnak, s amint a választ megkapta, a betegnek is fölolvasta a
levelet. Szergej Ivanovics azt írta, nem jöhet, de megható szavakban kérte
bátyja bocsánatát.
A beteg nem szólt semmit.
- Mit írjak neki? - kérdezte
Levin. - Remélem, nem haragszol rá?
- Nem, egyáltalán! - felelt
Nyikolaj bosszúsan. - Írd meg, hogy küldje le a doktort.
Három gyötrelmes nap telt
még el; a beteg még mindig ugyanabban az állapotban volt. Aki csak látta, mind
a halálát kívánta - a szálloda inasai, a gazda, az összes lakók, a doktor,
Marja Nyikolajevna, Levin és Kitty is. Csak a beteg nem adott kifejezést ennek
az érzésnek, ellenkezőleg, haragudott, hogy nem hívták ide azt a bizonyos
orvost, tovább szedte az orvosságot, s az életről beszélt. Csak azokban a ritka
percekben, amikor az ópium elfeledtette szakadatlan szenvedését, akkor mondta
ki néha félálomban, ami az ő lelkében mélyebben volt, mint a többiekében: „Jaj,
csak már vége lenne!” vagy: „Mikor lesz vége!”
De az egyenletesen növő
szenvedés megtette a magáét, s előkészítette a halálra. Nem volt már helyzet,
amelyben ne szenvedett volna, nem volt perce, amelyben megnyugodhatott,
testének tagja, amely ne sajgott, ne gyötörte volna. Ennek a testnek már az
emlékei, benyomásai, gondolatai is éppen olyan undort keltettek most benne,
mint maga a test. Más emberek látása, a beszédjük, a maga emlékei, mindez csak
gyötrelem volt neki. A környezete érezte ezt, s anélkül, hogy elhatározták
volna, egy szabadabb mozdulatot, szót, akaratnyilvánítást sem engedtek meg
maguknak. A beteg egész élete a szenvedés egyetlen érzésébe folyt össze, s abba
a kívánságba, hogy megszabaduljon tőle.
Az az átalakulás ment
nyilván végbe benne, amely arra kellett, hogy késztesse, hogy úgy várjon a
halálra, mint vágyai teljesülésére, valami boldogságra. Régebben minden külön
kívánság, amit szenvedése vagy valami hiányérzet: éhség, fáradtság, szomjúság
támasztott, egy testműködés elintézésével kielégülést nyert, s enyhületet
talált; most azonban a hiányérzet s a szenvedés nem kapta meg többé
kielégülését, s minden kísérlet csak új szenvedést idézett fel. S éppen ezért
minden vágy egybe folyt össze, hogy szenvedéseitől s forrásuktól, a testtől
megszabaduljon. De erre a szabadulásvágyra nem volt szava, nem is beszélt hát
róla; szokása szerint azoknak a vágyainak a kielégítését követelte, amelyeket
nem lehetett már teljesíteni. „Fektessetek a másik oldalamra” - mondta, s
rögtön utána azt kívánta, fektessék, ahogy az előbb volt. „Adjatok húslevest.
Vigyétek el ezt a húslevest. Beszéljetek valamit, mit hallgattok?” De mihelyt
beszélni kezdtek, becsukta a szemét, s fáradtság, közöny és undor ült ki az
arcára.
Tizednap azután, hogy a
városba érkeztek, Kitty megbetegedett. A feje fájt, hányt, s egész délelőtt nem
tudott az ágyból felkelni.
Az orvos a kifáradással és
az izgalommal magyarázta a betegségét, és lelki nyugalmat ajánlott.
De ebéd után mégiscsak fölkelt,
s bement, mint mindig, kézimunkájával a beteghez. A beteg, ahogy belépett,
szigorúan nézett rá, s amikor azt mondta, beteg volt, megvetően elmosolyodott.
Ezen a napon szünet nélkül az orrát fújta, s panaszosan nyögött.
- Hogy érzi magát? -
kérdezte tőle Kitty.
- Rosszabbul - felelte
erőlködve. - Fáj.
- Hol fáj?
- Mindenhol.
- Most már vége lesz,
meglátják - mondta Marja Nyikolajevna, ha suttogva is, de úgy, hogy az érzékeny
fülű betegnek, amint Levin észre is vette, meg kellett hallania. Levin rápisszegett,
s a betegre pillantott. Nyikolaj meghallotta, de semmiféle hatást sem tett rá.
Tekintete ugyanolyan szemrehányó és merev maradt.
- Miből gondolja? - kérdezte
Levin az asszonyt, amikor kiment, s az a folyosóra utánajött.
- Tépni kezdi magát - mondta
Marja Nyikolajevna.
- Hogy tépi?
- Hát így - mondta,
gyapjúruhája redőit cibálgatva.
Valóban, Levin is
észrevette, hogy a beteg egész nap maga felé kapkodott, mintha le akart volna
tépni valamit.
Marja Nyikolajevna jóslata
igaznak bizonyult. A betegnek éjszaka felé nem volt már ereje a kezét
fölemelni; csak maga elé nézett, s tekintetének egy pontra szegezett figyelő
kifejezése nem változott meg. Amikor az öccse vagy Kitty úgy hajoltak fölé,
hogy láthatta őket, még akkor sem nézett rájuk.
Kitty elküldött a papért,
hogy az búcsúimát mondjon fölötte.
Míg a pap imádkozott, a
haldokló nem adott semmiféle életjelet; a szeme is le volt csukva. Levin, Kitty
és Marja Nyikolajevna ott álltak az ágy mellett. A pap még nem mondta végig az
imát, amikor a haldokló kinyúlt, fölsóhajtott, s fölnyitotta a szemét. A pap
befejezte az imát, a hideg homlokra tette a keresztet, aztán lassan begöngyölte
az epitrachelion-ba. Vagy két percig
némán állt még ott, aztán a hidegülő, vértelen, óriás kezekhez ért.
- Vége - mondta, s el akart
menni. De a halott letapadt bajusza hirtelen megmozdult, s a csöndben tisztán
hallatszott a mell mélyéből jövő, határozott élességű hang:
- Nem egészen... Mindjárt.
Az arc egy perc leforgása
alatt megvilágosodott; a bajusz alá mosoly ült ki, s az ott levő gondterhelt
képű asszonyok a boldogult öltöztetéséhez láttak.
Bátyja képe s a halál
közelsége újra fölidézte Levin lelkében a borzadást, amely a halál megfoghatatlansága
s ugyanakkor közelsége és kikerülhetetlen volta miatt fogta el azon az őszi
estén, amikor a bátyja megérkezett hozzá. Ez az érzés most még erősebb volt,
mint akkor; most még kevésbé volt képes a halál gondolatát megérteni,
kikerülhetetlenségét még szörnyűbb volt elképzelnie; de hála felesége
közelségének, ez az érzés nem ejtette most kétségbe; ha van is halál, a
kényszert is érezte, hogy éljen és szeressen. Úgy érezte, hogy a szerelem
megmentette a kétségbeeséstől, s hogy a kétségbeesés fenyegetésében ez a
szerelem még erősebbé és tisztábbá vált.
Alig játszódott le szeme
előtt a halál megfejthetetlenül maradt titka, egy másik merült föl, éppen olyan
megfejthetetlen, de szerelemre és életre hívó.
A doktor megerősítette a
gyanúját: Kitty rosszullétét terhesség okozta.
Attól a perctől, amelyikben
Betsy és Sztyepan Arkagyics felvilágosításaiból megértette, hogy tőle egyet
kívánnak csak, hogy hagyja békében s ne terhelje jelenlétével többé a
feleségét, s maga a felesége is csak ezt óhajtja, Alekszej Alekszandrovics
Karenin annyira elvesztette a fejét, hogy magától semmiben sem tudott
határozni, sőt azt sem tudta, mit is akar voltaképpen, s azok kezére adta
magát, akik olyan szívesen foglalkoztak a dolgaival; ő mindenre csak a
beleegyezésével felelt. Csak amikor Anna már elment a házából, s az angol
nevelőnő odaküldött hozzá, hogy vele ebédeljen-e vagy külön, akkor értette meg
először világosan a helyzetét, és szörnyedt el rajta.
A legnehezebb az volt ebben
a helyzetben, hogy a múltját azzal, ami most volt, sehogy sem tudta összeegyeztetni
és kibékíteni. Nem az a múlt zavarta meg, amelyikben boldogan élt a
feleségével. Az átmenetet ebből a múltból abba, amelyikben hűtlenségéről már
tudott, végigszenvedte már; súlyos állapot volt, de érthető. Ha a felesége
akkor, amikor a hűtlenségét bevallotta, elmegy tőle, elkeseredett és
boldogtalan lett volna, de nem kerül abba a kiúttalan, érthetetlen helyzetbe,
amiben most érezte magát. Sehogy sem tudta múltkori megbocsátását,
ellágyulását, szeretetét beteg felesége s az idegen gyermek iránt azzal, ami
most volt, összebékíteni; azaz, hogy mindennek jutalmaképp magányra, gyalázatra
és gúnyra ébred, nincs senkinek szüksége rá, s mindenki megveti.
Felesége elutazása után az
első két nap Alekszej Alekszandrovics fogadta a kérvényezőket, az irodafőnökét,
elment a bizottságba, hazajött, kijött az ebédlőbe az ebédhez, csakúgy, mint
rendesen. Nem magyarázta meg magának, miért teszi; lelke minden erejét
megfeszítette ebben a két napban, hogy nyugodtnak, sőt közönyösnek lássék.
Amikor arra kellett felelnie, mit kezdjenek Anna Arkagyevna holmijával és
szobáival, a legnagyobb erőfeszítést tette, hogy olyan embernek lássék, akit a
bekövetkezett esemény nem ért váratlanul, nincs semmi benne, ami a megszokott
események rendjéből kiütközne; és célját el is érte: senki sem vette észre
rajta a kétségbeesés tüneteit. De az Anna elutazását követő másodnap, amikor
Kornyej a divatárusbolt számláját, amelyet Anna elfeledett kifizetni, odaadta
neki, s jelentette, hogy a segéd maga van itt, Alekszej Alekszandrovics behívatta
a segédet.
- Bocsásson meg, kegyelmes
uram, hogy háborgatni merészeltem. De ha úgy tetszik rendelkezni, hogy a
kegyelmes asszonyhoz forduljunk, szíveskedjék megadni a címét.
Alekszej Alekszandrovics, a
segéd legalább úgy látta, elgondolkozott, majd hirtelen megfordult, az
asztalhoz ült. Fejét kezébe temette, és sokáig ült ebben a helyzetben,
néhányszor szólni is próbált, de elakadt.
Kornyej megértette ura
érzéseit, s megkérte a segédet, jöjjön el máskor. Magára maradva Alekszej
Alekszandrovics belátta, hogy nincs ereje többé a szilárdság és nyugalom
szerepében kitartani. Kifogatta a várakozó kocsit; szólt, hogy nem fogad
senkit, s ebédre sem jött ki.
Úgy érezte, nem bírja
elviselni a megvetés és kíméletlenség egyetemes nyomását, amelyet ennek a segédnek,
Kornyejnek, s akivel csak ebben a két napban találkozott, kivétel nélkül
mindenkinek az arcán ott látott. Megérezte, hogy az emberek gyűlöletét nem
fordíthatja el magáról, hisz ennek a gyűlöletnek nem az az oka, hogy rossz
ember (akkor iparkodott volna jobbá lenni), hanem hogy szégyenletesen és
undorítóan boldogtalan. Éppen azért, mert a szíve olyan elgyötört, tudta,
könyörtelenek lesznek hozzá. Az emberek, érezte, megsemmisítik őt, ahogy a
kutyák is megfojtják az elgyötört, fájdalomtól nyüszítő kutyát. Egyetlen
menekvése az emberektől, tudta, az, ha elrejti a sebeit előlük; ebben a két
napban öntudatlanul is ezt próbálta, de most már úgy érezte, nincs ereje
folytatni az egyenlőtlen harcot.
Kétségbeesését növelte még a
tudat, hogy teljesen egyedül maradt a bánatával. Nemcsak Pétervárott, de sehol
a világon nem volt egy ember, akinek elmondhatta volna, amit érzett, aki nem
mint magas rangú hivatalnokot, a társaság tagját, hanem egyszerűen mint
szenvedő embert sajnálta volna meg, de hát sehol sem ismert ilyen embert.
Alekszej Alekszandrovics
árvaként nőtt fel. Ketten voltak fivérek. Az apjukra nem emlékeztek, az anyjuk
meghalt, mikor Alekszej Alekszandrovics tízesztendős volt. A vagyonuk kicsiny
volt. Karenin nagybátyjuk nevelte őket, egy tekintélyes tisztviselő, a
megboldogult cár egykori kedvence.
Miután a gimnáziumot és az
egyetemet kitüntetéssel elvégezte, Alekszej Alekszandrovics nagybátyja
támogatásával azonnal a tekintélyt szerző hivatalnoki pályára lépett, s ettől
fogva kizárólag hivatali becsvágyának szentelte magát. Sem a gimnáziumban, sem
az egyetemen, sem később, hivatalnoksága alatt, senkivel sem lépett baráti
viszonyba. Testvére állt a legközelebb hozzá, de az a külügyminisztériumnál
szolgált, folyton külföldön élt, ahol Alekszej Alekszandrovics házassága után
csakhamar meg is halt.
Kormányzósága idején Anna
nagynénje, egy gazdag kormányzóságbeli úrhölgy, a nem fiatal embert, de fiatal
kormányzót összeismertette az unokahúgával, s olyan helyzetbe hozta, hogy vagy
nyilatkoznia kellett, vagy elmennie a városból. Alekszej Alekszandrovics sokáig
habozott. Ahány érv szólt e mellett a lépés mellett, ugyanannyi ellene, s
hiányzott a döntő érv, amely arra sarkallta volna, hogy alapelvén - kétség
esetén tartózkodni - változtasson; de Anna nagynénje egy ismerősükön keresztül
tudtára adta, hogy a lányt kompromittálta már, becsületbeli kötelessége megkérni.
Megkérte, s menyasszonyának és feleségének érzelmekben megadta mindazt, amire
képes volt.
Az a ragaszkodás, amelyet
Anna iránt érzett, az igényt is kioltotta a lelkéből, hogy más emberekkel
meghitt kapcsolatra lépjen, így most ennyi ismerős közt nem volt egyetlen
közeli embere. Olyan, amit „összeköttetés”-nek neveznek, volt
sok; barát azonban senki. Akit ebédre hívhatott, akit egy folyamodó
támogatására vagy egy szívéhez nőtt ügyben részvételre megkérhetett, akivel más
emberek vagy a magas kormány működését őszintén megvitathatta, volt bőven; de
kapcsolata ezekkel az emberekkel a gyakorlattól és szokástól szorosan megszabott
területre korlátozódott, amelyből lehetetlen volt kilépnie. Volt egy egyetemi
barátja, akivel később is összejárt, s egyéni bánatáról beszélhetett volna, de
az egy távoli tankerületnek volt a gondnoka. A péterváriak közül az
irodavezetője és a doktor jöhettek számba, mint legközelebb állók.
Mihail Vasziljevics
Szljugyin, az irodavezető, egyszerű, okos, jó és erkölcsös ember volt, Alekszej
Alekszandrovics személyes hajlandóságot is érzett benne maga iránt; de ötéves
hivatali működésük akadálya lett minden bensőséges megnyilatkozásnak.
Alekszej Alekszandrovics,
amikor az iratok aláírásával végzett, sokáig hallgatott. Mihail Vasziljevicsre
pillantott, néhányszor próbált, de nem tudott megszólalni. Elkészítette már a
mondatot: „Hallott a bánatomról?” De a végén azt mondta, amit szokás szerint;
„Ezt tehát készítse elő, kérem” - s elbocsátotta.
A másik ember, a doktor,
szintén jóindulattal volt iránta, köztük azonban régi, hallgatag megegyezés
állt fenn, hogy mind a ketten el vannak munkával halmozva, és mindegyiküknek
sietős a dolga.
Asszony barátaira, köztük
elsősorban Ligyija Ivanovna grófnőre, Alekszej Alekszandrovics nem gondolt. A
nőktől, már csak azért is, mert nők, borzadt és undorodott.
Alekszej Alekszandrovics
megfeledkezett Ligyija Ivanovna grófnőről, de ő nem feledkezett meg róla. A
magányos kétségbeesés legsúlyosabb perceiben jött el hozzá, s bejelentés nélkül
lépett a dolgozószobájába. Ugyanabban a helyzetben találta, ott ült, fejét a
kezére támasztva.
- J’
ai forcé la consigne[90]
- mondta, ahogy az izgalomtól és sebes mozgástól nehezen lélegezve, gyors
léptekkel bement. - Mindent tudok! Alekszej Alekszandrovics! Kedves barátom! -
folytatta jól megszorítva mindkét kezével a kezét, s gyönyörű tűnődő szemét a
szemébe mélyesztve.
Alekszej Alekszandrovics
elkomorodva emelkedett föl, s kezét kiszabadítva széket tolt alá.
- Parancsoljon, grófnő. Nem
fogadok, beteg vagyok - mondta, s ajka megremegett.
- Barátom! - ismételte
Ligyija Ivanovna grófnő, nem véve le róla a szemét: szemöldökei hirtelen
fölrándultak, a belső ívükkel a homlokán egy háromszöget képezve. Nem szép,
sárga arca ettől még csúnyább lett, de Alekszej Alekszandrovics érezte, hogy
sajnálja, s kész elsírni magát. S ellágyulás jött rá, megfogta a puffadt kezet,
s csókolgatni kezdte.
- Barátom! - mondta a grófnő
az izgalomtól szaggatott hangon. - Nem szabad átadnia magát a bánatnak. A maga
bánata nagy, de vigaszt kell találnia.
- Szét vagyok zúzva, össze
vagyok törve, nem vagyok ember sem már! - mondta Alekszej Alekszandrovics, a
grófnő kezét elengedve, de úgy, hogy még mindig könnyel telt szemébe nézett. -
A helyzetemben az az iszonyú, hogy sehol, önmagamban sem találok támaszra.
- Talál, de ne bennem
keresse, bár higgyen, kérem, a barátságomban - mondta a grófnő fölsóhajtva. -
A szeretet a mi támaszunk, amelyet Ő hagyott reánk. Könnyű az Ő terhe - mondta
azzal az elragadtatott pillantással, amelyet Alekszej Alekszandrovics olyan jól
ismert. - Ő ad erőt, Ő segít magán is.
Ezekben a szavakban volt egy
kis meghatódás a maga nemes érzelmein, s ott volt az új, elragadtatott,
Pétervárott nemrég elterjedt misztikus hangulat, amelyet Alekszej Alekszandrovics
túlzottnak tartott; most mégis jólesett hallgatnia.
- Gyenge vagyok. Meg vagyok
semmisítve. Semmit sem láttam előre, és most nem értek semmit sem.
- Barátom - ismételte meg
Ligyija Ivanovna.
- Nem az, hogy elvesztettem,
ami most már nincs, nem az - folytatta Alekszej Alekszandrovics. - Azt nem
sajnálom. De nem bírok az emberek elé szégyenkezés nélkül állni a helyzet
miatt, amelyben vagyok. Csúnya dolog, de nem bírok, nem bírok.
- A megbocsátásnak azt a
magasztos tettét, amelytől én és mi valamennyien úgy el voltunk ragadtatva, nem
maga vitte végbe. Ő, aki a szívében lakik! - emelte föl Ligyija Ivanovna grófnő
elragadtatottan a szemét. - Épp ezért nincs mit szégyellnie magát a tette
miatt.
Alekszej Alekszandrovics
összevonta a homlokát, s kezét begörbítve, megreccsentette az ujjait.
- Ismernie kell a
részleteket - mondta vékony hangján. - Az ember erejének van határa, grófnő, és
én a magamét elértem. Ma egész nap intézkedéseket kellett tennem, ház körüli
intézkedéseket, az én új, magányos helyzetemből eredőket. (Az „eredőket” szót jól
megnyomta.) Személyzet, nevelőnő, számlák. Ez a kicsi tűz megégetett; nem
bírtam ki. Az ebédnél... tegnap az ebédtől majdnemhogy kimentem. Nem tudtam
elviselni, ahogy a fiam nézett. Nem kérdezte, hogy mit jelent mindez, de meg
szerette volna kérdezni, s én nem bírtam a tekintetét elviselni. Félt rám
nézni; de ez még semmi...
A számlát akarta
fölemlíteni, amit neki adtak át, de a hangja megremegett és elakadt. Erre a kék
papirosú számlára a kalapról, szalagokról, nem tudott úgy gondolni, hogy
magamagát meg ne szánja.
- Értem, drága barátom -
mondta Ligyija Ivanovna grófnő. - Mindent értek. Segélyt és vigaszt nem bennem
fog találni, de én mégis azért jöttem, hogy segítsek, ha tudok. Ha levehetném
magáról ezeket a kicsinyes, lealacsonyító gondokat... Megértem, hogy itt asszonyi
szóra, asszonyi intézkedésre van szükség! Megbíz vele?
Alekszej Alekszandrovics
némán és hálásan szorította meg a kezét.
- Együtt foglalkozunk majd
Szerjozsával. Gyakorlati dolgokban nem vagyok erős. De vállalom, hogy a
házvezetőnője leszek. Ne köszönje. Nem magamtól csinálom...
- Nem lehet meg nem
köszönnöm.
- Csak ne engedje át magát,
barátom, annak az érzésnek, amiről beszélt: hogy szégyelli azt, ami a
legfennköltebb kereszténység: Aki
megalázza magát, felmagasztaltatik. Maga énnekem nem köszönhet semmit. Neki
kell köszönnie. Őt kell segítségül hívnia, egyedül Őbenne találunk nyugodalmat,
vigaszt, menedéket és szeretetet - mondta, s szemét az égre emelve, imádkozni
kezdett; a némaságáról Alekszej Alekszandrovics legalább úgy látta.
Alekszej Alekszandrovics
hallgatta, s a kifejezések, amelyek azelőtt, ha nem is voltak éppen
kellemetlenek, de túlzottnak látszottak, most természetesnek és vigasztalónak
tűntek föl. Alekszej Alekszandrovics nem szerette ezt az új, elragadtatott
szellemet. Hivő ember volt, de a vallás elsősorban politikai szempontból
érdekelte, ez az új tanítás azonban, amely több új magyarázatot engedett meg
magának, éppen azzal, hogy a vitának és az elemzésnek ajtót nyitott, elvből
ellenszenves volt neki. Az új tannal szemben azelőtt hidegen, sőt ellenségesen
viselkedett, Ligyija Ivanovnával, aki híve volt, sohasem vitatkozott róla, de
szándékos hallgatással tért ki kezdeményezései elől. Először történt meg, hogy
gyönyörűséggel hallgatta a szavait, s belül nem mondott ellent neki.
- Nagyon, nagyon hálás
vagyok, azért is, amit tett, és azért is, amit mondott - szólt, amikor a grófnő
az imájával végzett.
A grófnő még egyszer
megszorította barátjának mind a két kezét.
- Most pedig dologhoz látok
- mondta egy kis hallgatás után mosolyogva, a könny nyomát az arcáról
letörölve. - Szerjozsához megyek. Csak végső esetben fordulok magához. - S
fölkelt és kiment.
Ligyija Ivanovna grófnő
átment Szerjozsa lakosztályába, a megijedt gyerek orcáit könnyekkel áztatta, s
azt mondta neki, hogy az apja szent, az anyja pedig meghalt.
Ligyija Ivanovna grófnő
beváltotta az ígéretét. Valóban magára vette a gondját, hogy Alekszej
Alekszandrovics házát rendben tartsa és vezesse. De amikor azt mondta, hogy
gyakorlati dolgokban nem erős, nem túlzott. Rendelkezéseit, minthogy
kivihetetlenek voltak, meg kellett változtatni. Alekszej Alekszandrovics
komornyikja, Kornyej változtatta meg. Anélkül, hogy bárki észrevette volna, ő
vezette most az egész Karenin-házat; mialatt a gazdáját öltöztette, nyugodtan
és óvatosan bejelentette, mi az, amire szüksége van. Ligyija Ivanovna grófnő
segítsége mégis a legnagyobb mértékben hatásos volt; szeretetének és
tiszteletének a tudata erkölcsi támaszt adott Alekszej Alekszandrovicsnak, s
ami a fő, s amire a grófnőnek olyan vigasztaló volt gondolnia, ő térítette meg
szinte a kereszténység számára; közönyös és tunya hivőből a Pétervárott utóbbi
időben elterjedt új, keresztény hitmagyarázat tüzes és szilárd párthívévé
tette. Alekszej Alekszandrovicsnak könnyű volt meggyőződésessé válnia. Mint Ligyija
Ivanovnából és másokból is, akik világnézetükben osztoznak, belőle is teljesen
hiányzott a képzelet mélysége, az a lelki képesség, amely a képzelet képeit
annyira valóságosakká teszi, hogy azok más képzeletekkel s a valósággal is
összhangba igyekeznek kerülni. Ő nem látott semmi lehetetlent és ellentmondót
abban az elképzelésben, hogy a halál, amely a hitetlen számára van, az ő
számára nincs; s a legteljesebb hit birtokában lévén - s a mérték bírája ő maga
-, bűn sincs a lelkében, s már itt a földön a teljes megváltást élvezi.
Ennek az elképzelésnek a
felületességét és ingatagságát homályosan, igaz, Alekszej Alekszandrovics is
érezte; tudta, hogy amikor egyáltalán nem gondolt rá, hogy a feleségének egy
magasabb erő hatására bocsát meg, hanem átadta magát közvetlen érzésének,
nagyobb boldogságot érzett, mint most, amikor minden percben arra gondolt, hogy
Krisztus ott él a lelkében, s mialatt aktákat ír alá, az ő akaratát teljesíti.
Alekszej Alekszandrovicsnak azonban muszáj volt így gondolkoznia; megaláztatásában
akkora szüksége volt erre a - mindegy, hogy csak képzelt - magasságra, amelyről
ő, a mindenkitől megvetett, másokat megvethet, hogy megváltásként kapaszkodott
vélt megváltásába.
Ligyija Ivanovna grófnőt
nagyon fiatal, rajongó leányként adták hozzá egy gazdag, előkelő és jólelkű, de
léha és züllött emberhez. Férje a második hónapban otthagyta; s rajongó gyöngédségének
a bizonygatására csak gúnnyal, sőt ellenségességgel felelt, amit azok, akik a
gróf jó szívét ismerték, s a rajongó Ligyijában semmiféle fogyatkozást nem
láttak, sehogy sem tudtak megmagyarázni maguknak. Attól fogva, ha nem is váltak
el, külön éltek, s a férj, ha a feleségével találkozott, mindig azzal a nem
változó, epés gúnnyal bánt vele, amelynek az okát lehetetlen volt megérteni.
Ligyija Ivanovna grófnő már
régen nem volt az urába szerelmes, de azóta sosem volt úgy, hogy valakibe
szerelmes ne lett volna. Rendszerint több barátjába volt egyszerre szerelmes,
férfiakba és nőkbe; szerelmes csaknem mindenkibe, aki valamiben különösképp kitűnt.
Szerelmes volt minden új hercegbe és hercegnőbe, aki a cári családdal
rokonságba került; szerelmes egy metropolitába, egy vikáriusba s egy lelkészbe.
Szerelmes volt egy újságíróba, három szlavofilbe, Komiszarovba, egy
miniszterbe, egy orvosba, egy angol misszionáriusba és Kareninba. Mindezek a
hol erősödő, hol gyengülő szerelmek nem akadályozták meg benne, hogy a
legbonyolultabb és legkiterjedtebb udvari és társaságbeli kapcsolatokat tartsa
fenn. De azóta, hogy Karenint szerencsétlensége után különös pártfogásába
vette, a házában szorgoskodott, jólétével törődött, többi szerelmei, úgy
érezte, nem az igaziak, igazán most csak az egy Kareninba volt szerelmes. Az az
érzés, amit iránta érzett, most erősebbnek tűnt föl minden korábbinál. Ahogy
elemezte s a korábbiakkal összevetette, világosan látta, hogy Komiszarovba, ha
az uralkodó életét meg nem menti, soha szerelmes nem lett volna;
Risztics-Kudzsickijbe sem szeret bele, ha a szlávkérdés nincsen; Karenint
azonban önmagáért szerette, nemes, meg nem értett lelkéért, hangja finom,
számára kedves csengéséért és elnyújtott hangsúlyozásáért, a fáradt
tekintetéért, jelleméért, lágy, fehér kezéért, a duzzadt erekkel rajta. Nemcsak
hogy örült, amikor találkozott vele, de a hatás nyomát is kereste az arcán,
amelyet maga tett rá. Nemcsak a beszédével, az egész lényével akart tetszeni
neki. A kedvéért többet törődött az öltözetével, mint bármikor azelőtt.
Ábrándozáson érte magát: mi lenne, ha nem volna férjnél, s ő szabad lenne. Elpirult a fölindulástól, ha Alekszej Alekszandrovics
a szobába lépett, s nem tudta a rajongás mosolyát türtőztetni, ha Karenin
kellemeset mondott neki.
Ligyija Ivanovna grófnő már
néhány nap óta a legnagyobb izgalomban volt. Megtudta, hogy Anna Vronszkijjal
Pétervárott van. Alekszej Alekszandrovicsot meg kell óvni a viszontlátástól,
még attól a gyötrő tudattól is, hogy ez a rettenetes nő egy városban él vele, s
bármelyik percben találkozhatnak.
Ligyija Ivanovna az
ismerősein keresztül kifürkészte, hogy ezek a gyalázatos emberek (így hívta Annát és Vronszkijt) mit szándékoznak
tenni, s barátja minden mozdulatát úgy igyekezett ezekben a napokban
irányítani, hogy ne találkozhassék velük. Egy fiatal segédtiszt, Vronszkij
barátja, akitől a tudósításokat kapta, s aki egy koncessziót remélt Ligyija Ivanovna
grófnőn át megszerezni, azt mondta, végeztek a dolgaikkal, s másnap elutaznak.
Ligyija Ivanovna kezdett már megnyugodni, amikor másnap délelőtt egy levelet
hoztak neki, amelyen borzalommal ismerte föl a kézvonásokat: Anna Karenina
írása volt. A boríték papírja, mint a fakéreg, vastag, a hosszúkás, sárga lapon
hatalmas monogram, a levélből pompás illat áradt.
- Ki hozta?
- Egy küldönc a szállodából.
Ligyija Ivanovna grófnő jó
ideig nem tudta rászánni magát, hogy a levelet elolvassa. Az izgalomtól a szokásos
fulladási rohama jött rá. Amikor megnyugodott, a következő francia levelet
olvasta:
Madame la Comtesse! [91]
A szívét eltöltő keresztényi érzület indít arra az, érzem,
megbocsáthatatlan merészségre, hogy írjak önnek.
Boldogtalanná tesz, hogy a fiamtól távol kell lennem. Könyörgök,
engedjék meg, hogy elutazásom előtt láthassam egyszer. Bocsásson meg, hogy
eszébe juttatom magam. Azért fordultam önhöz s nem Alekszej Alekszandrovicshoz,
mert nem akarok szenvedést okozni a rám való emlékezéssel ennek a nagylelkű
embernek. Ismerem barátságát iránta; meg fog érteni. Önök küldik-e el
Szerjozsát hozzám, vagy én megyek hozzá egy bizonyos meghatározott órában, vagy
ön tudatja majd, mikor és hol láthatom őt házon kívül? Ismerve annak a
nagylelkűségét, akitől mindez függ, nem tételezem föl, hogy visszautasítanak.
Nem tudja elképzelni, hogy szomjazom ezt a találkozást; épp ezért a hálát sem
képzelheti el, amelyet támogatása ébreszt bennem.
Anna
Ligyija Ivanovna grófnőt
ebben a levélben minden ingerelte: a tartalma, a célzás Alekszej
Alekszandrovics nagylelkűségére, különösképp pedig a - neki legalább úgy
rémlett - fesztelen hang.
- Mondja, hogy nincs válasz
- szólt Ligyija Ivanovna grófnő, s a mappát kinyitva tüstént írt Alekszej
Alekszandrovicsnak, hogy egy órakor a palotában, az üdvözlésnél, reméli,
találkozik vele.
„Fontos és szomorú dolgot
kell megbeszélnem magával. Ott majd megállapodunk, hol. A legjobb lesz nálam,
majd elkészíttetem a maga teáját.
Föltétlenül szükséges. Ő adja ránk a keresztet, de Ő ad erőt is” - tette hozzá,
hogy Karenint egy kicsit felkészítse a bajra.
Ligyija Ivanovna grófnő
napjában rendesen két-három levelet írt Alekszej Alekszandrovicsnak. Szerette
az érintkezésnek ezt a módját; volt benne valami elegancia és titokzatosság,
ami személyes kapcsolatukból hiányzott.
Az üdvözlés véget ért. A
távozók, összeverődve, a nap legfrissebb híreiről, az újonnan kapott
kitüntetésekről, a magasabb rangú tisztviselők áthelyezéséről beszélgettek.
- Marja Boriszovna grófnőt
tán hadügyminiszterré, Vatkovszkaja hercegnőt a vezérkar főnökévé - mondta egy
őszes, arannyal hímzett egyenruhás öregember a szép, magas udvarhölgyhöz
fordulva, aki az áthelyezések után érdeklődött.
- Engem meg adjutánssá? -
felelte az udvarhölgy mosolyogva.
- Magának van már hivatala.
Az egyházi ügyek vezetése. A helyettese meg Karenin.
- Jó napot, herceg! - mondta
az öreg, egy odalépő kezét megszorítva.
- Mit beszél Kareninról? -
kérdezte a herceg.
- Ő és Putyatov Alekszandr
Nyevszkijt kaptak.
- Azt hittem, megvolt már
neki.
- Nem. Nézzen csak rá -
mondta az öreg, s hímzett kalapjával Kareninra mutatott, aki udvari
egyenruhájában, vállán az új, vörös szalaggal, az államtanács egyik befolyásos
tagjával akkor állt meg a terem ajtajában. - Boldog és elégedett, mint egy
rézgaras - tette hozzá, s megállt, hogy kezet szorítson egy atlétatermetű, szép
kamarással.
- Szerintem megöregedett -
mondta a kamarás.
- A gondtól. Folyton
tervezeteket ír. Most sem engedi el addig a boldogtalant, amíg pontonként
mindent el nem magyaráz neki.
- Hogy megöregedett volna? Il fait des passions.[92]
Ligyija Ivanovna grófnő, gondolom, féltékenykedik most a feleségére.
- Ejnye már! Ligyija
Ivanovna grófnőről, kérem, ne mondjon rosszat.
- Az tán rossz, hogy
szerelmes Kareninba?
- És igaz, hogy Karenina itt
van?
- Azazhogy nem itt, a
palotában, de Pétervárott. Tegnap találkoztam velük, Alekszej Vronszkijjal
ment, bras dessus, bras dessous[93]
a Morszkaján.
- C’
est un homme qui n’ a pas...[94]
- kezdte a kamarás, de elakadt; a cári család egyik arra jövő tagjának adott
meghajolva utat.
Így folyt szünet nélkül
Alekszej Alekszandrovicsról a beszéd; megszólták és gúnyolódtak rajta, mialatt
ő az elcsípett államtanácstag útját elállva, fejtegetéseit - nehogy elszökjön
tőle - egy percre sem hagyva abba, pénzügyi tervét pontról pontra előadta neki.
Csaknem ugyanabban az
időben, amikor a felesége otthagyta, Alekszej Alekszandrovicsot hivatalnokember
számára a legfájdalmasabb esemény érte: hivatali pályájának az emelkedése
elakadt. Ez az elakadás már megtörtént, mindenki világosan látta, maga Alekszej
Alekszandrovics azonban nem volt még tudatában, hogy pályafutása véget ért. Az
okozta-e, hogy Sztremovval összeütközött, vagy hogy a feleségével
szerencsétlenség érte, vagy egyszerűen elérte a számára kiszabott határt -
ebben az évben mindenki előtt nyilvánvalóvá vált már, hogy hivatali pályája
véget ért. Fontos helyet foglalt még el, sok bizottságnak és választmánynak
volt tagja, de lejárt ember, akitől többé semmit sem vártak. Akármit beszélt,
akármit javasolt, úgy hallgatták, mintha az, amit javasol, rég ismeretes volna,
s pontosan az, amire nincs szükség.
De Alekszej Alekszandrovics
nem érezte ezt; épp ellenkezőleg, amióta a kormányzati teendőkben közvetlenül
nem vehetett részt, tisztábban látta, mint régen, mások működésében a fogyatkozásokat
és hibákat, s kötelességének tartotta, hogy kiigazításuk módjára rámutasson.
Hamarosan azután, hogy feleségétől különvált, az új bíráskodási eljárásról
kezdett emlékiratot írni, az elsőt a közül a számtalan, senkinek sem kellő, a
kormányzat minden ügykörére kiterjedő emlékirat közül, amelynek a megírására
rendeltetve volt.
Alekszej Alekszandrovics
nemcsak hogy nem vette észre, hogy helyzete a hivatali világban milyen
reménytelen, s nemcsak hogy nem keseredett el rajta, de működésével jobban meg volt
elégedve, mint valaha.
„Aki házasság nélkül van,
arra visel gondot, ami az Úré, mi módon kedveskedhessek az Úrnak, aki pedig
feleséget vett, a világiakra visel gondot, mi módon kedveskedhessek a
feleségének” - mondja Pál apostol, és Alekszej Alekszandrovicsnak, akit most
minden dolgában az Írás vezetett, gyakran eszébe jutott ez a textus. Úgy tűnt
föl neki, hogy amióta asszony nélkül maradt, épp ezekkel a tervezetekkel többet
szolgált az Istennek, mint előbb.
A tanácstag szemmel látható
türelmetlensége, aki szabadulni szeretett volna, nem zavarta Alekszej
Alekszandrovicsot; fejtegetését csak akkor hagyta abba, amikor hallgatója, a
cári család tagjának arra jöttét felhasználva, elsiklott mellőle.
Ahogy magára maradt,
Alekszej Alekszandrovics lehorgasztotta a fejét, és összeszedte a gondolatait,
majd szórakozottan körülnézett, és az ajtó felé indult, amelynél, úgy remélte,
Ligyija Ivanovna grófnőre talál.
„És fizikailag milyen erősek
és egészségesek mind - gondolta Alekszej Alekszandrovics, ahogy a hatalmas,
illatos, szétfésült pofaszakállú kamarásra és a hercegnek az egyenruhából
kifeszülő vörös nyakára nézett, akik mellett el kellett mennie. - Jól mondják,
hogy a világban minden rossz” - gondolta, s orvul a kamarás lábikrájára nézett.
A lábát szép kényelmesen
rakva, Alekszej Alekszandrovics a szokott fáradt és méltóságteljes módon
köszönt oda ezeknek a róla beszélő uraknak, s az ajtóra pillantva, Ligyija
Ivanovna grófnőt keresgélte a szemével.
- Á, Alekszej
Alekszandrovics! - mondta gonoszul villogó szemmel az öreg, ahogy Karenin egy
vonalba került vele, s hideg mozdulattal fejet hajtott. - Még nem is
gratuláltam - mondta újonnan kapott szalagjára mutatva.
- Köszönöm - felelte
Alekszej Alekszandrovics. - Milyen remek
nap ez a mai - tette hozzá, a „remek” szót szokása szerint különösképpen
megnyomva.
Tudta, hogy nevetnek rajta,
de ellenségességen kívül nem is várt tőlük egyebet; megszokta.
Ahogy az ajtón kilépő
Ligyija Ivanovna grófnőt, a vállfűzőből kisugárzó sárga vállát s gyönyörű,
magához hívogató, tűnődő szemeit meglátta, Alekszej Alekszandrovics, ép, fehér
fogait kivillantva elmosolyodott, s odalépett hozzá.
Ligyija Ivanovnának a
toalettje, mint ebben az utóbbi időben minden toalettje, nagy fáradságába
került. Öltözködésének a célja most éppen a fordítottja volt annak, amire
harminc évvel ezelőtt törekedett. Akkor azon volt, hogy valamiképp földíszítse
magát, minél jobban, annál jobb. Most épp ellenkezőleg, éveihez és alakjához
annyira nem illően volt kénytelen cicomázni magát, hogy minden gondja az volt,
hogy külsejének és ezeknek a díszeknek az ellentmondása túlságosan szörnyű ne
legyen. Ami Alekszej Alekszandrovicsot illeti, ezt el is érte: ő vonzónak
találta. A környező gúny és ellenségesség tengerében számára ez az asszony volt
a jóindulat, de a szeretet egyetlen szigete is.
A gúnyos pillantások sora
közt végigmenve, egész természetes, hogy az ő szerelmes pillantása felé
húzódott, mint növény a nap felé.
- Gratulálok - mondta a
grófnő, szemével a szalagra mutatva.
Alekszej Alekszandrovics
visszatartotta a boldogság mosolyát, vállat vont, s behunyta szemét, mintha azt
mondaná, hogy nem tud örülni neki. Ligyija Ivanovna grófnő azonban nagyon jól
tudta, hogy ha nem is vallja be, ez az egyik legnagyobb öröme.
- Mit csinál a mi angyalunk?
- szólt Ligyija Ivanovna grófnő, Szerjozsára célozva.
- Nem mondhatom, hogy
teljesen meg vagyok elégedve vele - mondta a szemöldökét felhúzva s a szemét
kinyitva Alekszej Alekszandrovics. - Szitnyikov sincs megelégedve. (Szerjozsa
világi nevelését Szitnyikov tanárra bízták.) Amint említettem már, van benne
valami hidegség épp a legfontosabb kérdések iránt, amelyeknek minden ember és
minden gyermek lelkét meg kellene indítaniuk - kezdte Alekszej Alekszandrovics
fia neveléséről, az egyetlen kérdésről, amely a szolgálatán kívül érdekelte, a
gondolatait kifejteni.
Mikor Alekszej
Alekszandrovics Ligyija Ivanovna segítségével az életbe és munkakörébe újra
visszatért, kötelességének érezte, hogy fia nevelésével, aki az ő kezén maradt,
foglalkozzék. Nevelési kérdésekkel azelőtt soha nem foglalkozott, s most a
tárgy elméleti tanulmányozására szentelt bizonyos időt. Átolvasott néhány
antropológiai, pedagógiai és didaktikai könyvet, elkészítette a maga nevelési
tervét, a legjobb pétervári pedagógust hívta meg irányítóul, s munkához látott.
És ez az ügy azóta állandóan foglalkoztatta.
- Igen, de a szíve? Az apja
szívét érzem benne, s ilyen szívvel egy gyerek nem lehet rossz - mondta rajongva
Ligyija Ivanovna grófnő.
- Igen, lehetséges... Ami
engem illet, én teljesítem a kötelességemet. Ez minden, amit tehetek.
- Jöjjön el majd hozzám -
szólt Ligyija Ivanovna grófnő egy kis hallgatás után. - Meg kell beszélnünk egy
magára nézve szomorú ügyet. Mindent odaadnék, hogy bizonyos emlékektől
megkíméljem, de mások nem így gondolkoznak. Levelet kaptam tőle. Itt van Pétervárott.
Alekszej Alekszandrovics a
felesége említésére összerezzent; az a halálos mozdulatlanság ült ki tüstént az
arcára, amely teljes tehetetlenségét árulta el ebben az ügyben.
- Vártam ezt - mondta.
Ligyija Ivanovna grófnő
rajongó pillantást vetett rá; lelki nagysága előtt az elragadtatás könnyei
szöktek a szemébe.
Amikor Alekszej
Alekszandrovics Ligyija Ivanovna grófnő régi porcelánokkal telerakott,
arcképekkel teleaggatott, otthonos szobácskájába lépett, a háziasszony még nem
volt ott. Átöltözött.
A kerek asztal felterítve;
rajta kínai készlet, ezüst spiritusz-teafőző. Alekszej Alekszandrovics
szórakozottan nézegette a szobát díszítő számtalan, ismerős arcképet; aztán az
asztalhoz ült, s az ott fekvő evangéliumot nyitotta ki. A grófnő
selyemruhájának a suhogása riasztotta föl.
- Úgy, most szép nyugodtan
leülhetünk - mondta Ligyija Ivanovna grófnő, s izgatott mosollyal csúszott át
gyorsan az asztal és a dívány közt -, s teánk mellett elbeszélgetünk majd.
Néhány előkészítő szó után
Ligyija Ivanovna grófnő pirulva, elnehezedett lélegzettel Alekszej
Alekszandrovics kezébe adta a kapott levelet.
Alekszej Alekszandrovics
elolvasta a levelet, és sokáig hallgatott.
- Úgy találom, nincs jogom
megtagadni - mondta, a szemét félénken fölemelve.
- Barátom! Maga nem lát
senkiben sem rosszat!
- Épp ellenkezőleg, azt
látom, minden rossz. De helyes lenne-e?
Az arcán határozatlanság
volt, mint aki egy érthetetlen dologban tanácsot, támogatást és vezetést keres.
- Nem! - szakította félbe
Ligyija Ivanovna grófnő. - Mindennek van határa. Megértem az erkölcstelenségét
- ezt nem egészen őszintén mondta, mert sohasem tudta megérteni, mi az, ami a
nőket erkölcstelenségbe viszi -, de a kegyetlenségét nem. És kivel szemben?
Magával! Hogy szállhat meg abban a városban, amelyikben maga van? Az ember,
amíg él, tanul. Én is megtanulom a maga emelkedettségét és az ő aljasságát
megérteni.
- Ki vethet követ? - mondta
Alekszej Alekszandrovics, aki szemmel láthatóan meg volt elégedve a szerepével.
- Én mindent megbocsátottam, s így nem foszthatom meg attól, ami számára a
szeretet követelése: hogy a fiát szerethesse.
- De szeretet ez, barátom?
Őszinte érzés? Tegyük föl, hogy maga megbocsátott, megbocsát... De van-e jogunk
ennek az angyalnak a lelkét ilyesminek kitenni? Ő úgy tudja, hogy az anyja
meghalt. Imádkozik érte, kéri az Istent, bocsássa meg a bűneit... És jobb is
így. S most mit gondol majd?
- Ezen még nem gondolkoztam
- mondta Alekszej Alekszandrovics szemmel látható egyetértéssel.
Ligyija Ivanovna grófnő
eltakarta az arcát a kezével, s elhallgatott. Imádkozott.
- Ha a tanácsomat kéri -
mondta, miután imádkozott, s az arcát fölfedte -, nem tanácsolom, hogy megengedje.
Nem látom talán, hogy szenved? Hogy újra felszakadtak a sebei? De tegyük föl,
hogy maga, mint mindig, most sem gondol önmagára. Mire vezethet ez? Magánál új
szenvedésekre, a gyereknél gyötrődésekre. Ha maradt volna benne valami emberi,
ő maga sem kívánhatná. Nem, én nem ingadozom, lebeszélem róla, s ha
fölhatalmaz, meg is írom neki.
Alekszej Alekszandrovics
beleegyezett, s Ligyija Ivanovna grófnő a következő francia nyelvű levelet
írta:
Nagyságos Asszonyom!
Az emlékezés Önre a fia részéről olyan kérdésekre vezethet, amelyekre
nem lehet anélkül felelni, hogy a gyermek lelkébe a kárhoztatás szellemét ne
oltsuk az iránt, aminek szentélynek kell a számára maradnia, épp ezért arra
kérem, hogy férje elutasítását fogja fel a keresztényi szeretet szellemében.
Kérem a Magasságost, irgalmazzon Önnek.
Ligyija grófnő
Ez a levél elérte azt a
rejtett célt, amelyet Ligyija Ivanovna grófnő maga elől is eltitkolt. A lelke
mélyéig megsértette Annát. Alekszej Alekszandrovics viszont, amikor Ligyija
Ivanovna grófnőtől hazament, aznap nem tudta már szokott foglalatosságának
átadni magát, s a hivő és megváltott ember lelki nyugalmát, amelyet azelőtt
érzett, megtalálni.
Felesége emlékének, aki
akkorát vétett ellene, s akivel szemben, ahogy Ligyija Ivanovna grófnő helyesen
mondta, ő olyan szent volt, nem lett volna szabad megzavarnia; ő azonban nem
volt nyugodt; nem tudta az olvasott könyvet megérteni; viszonyuk s a hibák
gyötrő emlékétől, amelyeket vele kapcsolatban, úgy rémlett, elkövetett, nem
tudott szabadulni. Az emlék, ahogy a lóversenytérről jövet hűtlensége
bevallását fogadta (különösen, hogy csak az illendőség külső látszatát
követelte meg tőle, nem állt ki párbajra), lelkiismeret-furdalásként gyötörte.
A levél emléke is kínozta, amit akkor írt neki; különösen pedig bocsánata,
amely senkinek sem kellett, s gondoskodása az idegen gyerek iránt perzselte
szégyennel és megbánással a szívét. S a szégyennek és megbánásnak csaknem
ugyanilyen érzése támadt föl benne, ahogy kettejük múltján végigment, s eszébe
jutottak az ügyetlen szavak, amelyekkel hosszas habozás után megkérte.
„De hát miben vagyok én
hibás?” - kérdezte önmagát. S ez a kérdés mindannyiszor egy másikat váltott ki
benne, hogy a többi emberek, a Vronszkijok, Oblonszkijok, ezek a kövér
lábikrájú kamarások, másképp éreznek, másképp szeretnek, másképp nősülnek-e.
Egész sora jelent meg előtte ezeknek a pirospozsgás, erős, sohasem kétkedő
embereknek, akik figyelmes kíváncsiságát mindig és mindenütt akaratlanul is
magukra irányították. Elűzte ezeket a gondolatokat, iparkodott meggyőzni magát,
hogy ő nem a földi, múlandó életnek, hanem az örök életnek él, hogy lelkében
béke és szeretet van. De az, hogy ebben a múlandó, hitvány, földi életében,
ahogy látta, néhány jelentéktelen hibát követett el, annyira gyötörte, mintha
az az örök megváltás, amelyben hitt, nem is létezett volna. Ez a kísértés
azonban nem sokáig tartott, s Alekszej Alekszandrovics lelkében megint
helyreállt az a nyugalom és emelkedettség, amelynek jóvoltából azt, amire nem
akart emlékezni, el is feledhette.
- Mi újság, Kapitonics? -
kérdezte Szerjozsa, amikor születésnapja előestéjén a sétától kipirulva és
jókedvűen hazatért, s miközben vetette le a zekéjét, fölnézett a magas, öreg
portásra, aki lemosolygott a kicsi emberre. - Az a fölkötött karú hivatalnok ma
is itt volt? Papa fogadta?
- Fogadta. Ahogy az
irodafőnök kijött, bejelentettem - mondta a portás, jókedvűen hunyorítva. -
Majd lesegítem, kérem.
- Szerjozsa! - mondta a fiú
orosz nevelője a lakásba vezető ajtóban megállva. - Vesse csak le maga.
De Szerjozsa, noha hallotta
a nevelő gyenge hangját, nem hederített rá. Ott állt; a portás övét fogta, s az
arcába nézett.
- S a papa teljesítette a
kérését?
A portás igent intett a
fejével.
A felkötött karú hivatalnok,
aki már hétszer járt itt, hogy Alekszej Alekszandrovicstól kérjen valamit,
Szerjozsát és a portást is érdekelte. Szerjozsa ott érte egyszer az
előcsarnokban, s hallotta, amint panaszosan kérte a portást, hogy jelentse be;
azt mondta, el kell gyerekestül pusztulnia.
Szerjozsa, aki még egy
alkalommal ott találta az előcsarnokban, ettől fogva mindig tudakozódott
felőle.
- No és boldog volt? -
kérdezte.
- Meghiszem! Majdnemhogy
ugrált, amikor elment innen.
- Hoztak valamit? - kérdezte
Szerjozsa némi hallgatás után.
- Ej, úrfi - suttogta fejét
csóválva a portás -, hoztak a grófnőtől.
Szerjozsa rögtön kitalálta,
hogy amiről a portás beszél, Ligyija Ivanovna grófnő születésnapi ajándéka.
- Mit nem mondasz? Hol van?
- Kornyej bevitte papához.
Szép kis portéka lehet!
- Milyen nagy? Van ekkora?
- Kisebb, de szép.
- Könyv?
- Nem, más. De menjen már,
Vaszilij Lukics hívja - mondta a portás, a nevelő közeledő lépteit hallva; s a
gyermek kis kezét, amely félig kesztyűben még, az övszalagját fogta,
vigyázatosan lefejtve, fejével a nevelőre bökött.
- Egy picurkát várjon,
Vaszilij Lukics - felelte Szerjozsa, azzal a jókedvű, szeretetteljes mosollyal,
amely a pedáns Vaszilij Lukicsot mindig meghódította.
Szerjozsa túlságosan vidám
és túlságosan boldog volt ahhoz, hogy portás barátjával még egy családi örömet
ne közöljön, amit a Nyári-kertben tudott meg séta közben Ligyija Ivanovna
grófnő unokahúgától. Ez az öröm annál fontosabbnak tűnt föl neki, mert
egybeesett a hivatalnok örömével s a magáéval, hogy játékot hoztak neki. A mai
nap - úgy tűnt föl neki - olyan, amelyiken mindenkinek boldognak és jókedvűnek
kell lennie.
- Tudod, hogy papa
Alekszandr Nyevszkijt kapott?
- Hogyne tudnám. Már voltak
itt gratulálók.
- No és örül?
- Hogyne örülne a cár
kegyességének. Hiszen megszolgálta - mondta a portás szigorúan és komolyan.
Szerjozsa elgondolkozott; a
portás legapróbb részletekig kitanulmányozott arcára pillantott, ősz
pofaszakálla közt az állára különösen, amelyet Szerjozsán kívül soha senki sem
látott, minthogy ő máshonnét, mint lentről, sohasem nézett rá.
- Hát a leányod rég volt
nálad?
A portás lánya
balett-táncosnő volt.
- Mikor jönne, hétköznap?
Neki is tanulnia kell. De magának is, úrfi, menjen csak.
A szobájába lépve Szerjozsa,
ahelyett, hogy a leckéjéhez ült volna, elmondta a nevelőjének, hogy amit
hoztak, feltevése szerint bizonyára valami gép. - Maga mit gondol? - kérdezte.
De Vaszilij Lukics csak azt
gondolta, hogy el kell készülni a nyelvtanleckével, mert kettőkor megérkezik a
tanár.
- Csak azt mondja még meg,
Vaszilij Lukics - kérdezte hirtelen, amikor a könyvvel a kezében a
munkaasztalánál ült már -, mi nagyobb az Alekszandr Nyevszkijnél? Tudja, hogy
papa Alekszandr Nyevszkijt kapott?
Vaszilij Lukics azt felelte,
hogy az Alekszandr Nyevszkijnél a Vlagyimir a nagyobb.
- És annál?
- A legnagyobb az Andrej
Pervozvannij.
- S még az Andrejnél is?
- Nem tudom.
- Hogyan, maga sem tudja? -
és Szerjozsa a könyökére támaszkodva tűnődésbe merült.
A legszövevényesebb és
legkülönfélébb dolgokon tűnődött. Elképzelte, hogy apja hirtelen a Vlagyimirt s
az Andrejt is megkapja, ezért ő az órán ennek következtében sokkal jobb lesz;
aztán hogy ő maga, ha nagy lesz, hogy kap meg minden rendjelet, azt is, amit az
Andrej fölött kigondolnak. Mihelyt kigondolják, ő megszolgálja. Még magasabbat
eszelnek ki - ő azt is megszolgálja.
Ilyen tűnődések közt telt el
az idő, s amikor a tanár megérkezett, Szerjozsa leckéje az idő- és
helyhatározókról s a cselekvés módjairól nem volt még készen, úgyhogy a tanár
nemcsak elégedetlen volt, de el is keseredett. A tanár elkeseredése meghatotta
Szerjozsát. Abban, hogy a leckét nem tanulta meg, ártatlannak érezte magát;
akárhogy igyekezett is, sehogy sem tudta megtanulni: amíg a nevelője
magyarázta, elhitte s mintha értette is volna, de ahogy magára maradt,
semmiképpen sem akart az eszébe jutni; meg nem is értette, hogy ez a rövidecske
s olyan jól érthető szó, „hirtelen”, a cselekvés módjának a határozója. Azt
azonban mégiscsak sajnálta, hogy a tanítójának keserűséget okozott, s meg
akarta vigasztalni.
Azt a percet szemelte ki,
amikor a tanár némán nézte a könyvet.
- Mihail Ivanics, mikor van
a névnapja? - kérdezte hirtelen.
- Jobb volna, ha munkájára
gondolna; okos ember szemében a névnapnak nincs semmi jelentősége. Olyan nap,
mint a többi, azon is dolgozni kell.
Szerjozsa figyelmesen
pillantott a tanárára, ritka szakállára, a szemüvegére, amely az orrán levő
hegnél is lejjebb csúszott, s úgy elgondolkozott, hogy nem hallott semmit sem
abból, amit a tanár magyarázott. Látta, hogy a tanár nem azt gondolja, amit
mond; ezt megérezte a hangján, ahogy mondta: „De miért beszéltek mind össze,
hogy ezt mondják, mindig egyformán, mindig ugyanazt az unalmas, haszontalan
dolgot? Miért lök el magától, miért nem szeret?” - kérdezte szomorúan, s nem
tudott rá választ találni.
A tanár után az apa órája
következett. Amíg az apja jött, Szerjozsa odaült az asztalhoz, a kiskésével
játszott, s elgondolkozott. Kedves foglalkozása volt, hogy séta közben az
anyját keresse. A halálban általában nem hitt, az anyjáéban meg - noha Ligyija
Ivanovna mondta, s az apja megerősítette - különösen nem; hiába mondták hát,
hogy meghalt, a sétái alatt folyton őt kereste. Minden telt, kecses, sötét hajú
nő az anyja volt. Ha ilyet látott, a lelkében gyengédség támadt, olyan, hogy a
lélegzete elállt, s könnyek szöktek a szemébe. Egyre csak azt várta, hogy
odalép hozzá, s fölemeli a fátyolát. Az arca láthatóvá válik, rámosolyog,
átöleli, érzi az illatát, a keze gyöngédségét, s fölsír a boldogságtól, mint
egyszer este, amikor a lábához feküdt, az anyja csiklandozta, ő meg nevetett, s
a gyűrűs fehér kezét harapdálta. Amikor aztán a dajkától véletlenül megtudta,
hogy az anyja nem halt meg, az apja és Ligyija Ivanovna pedig megmagyarázták,
hogy csak az ő számára halt meg, mert rossz asszony (amit ő, minthogy szerette,
sehogy sem tudott elhinni), éppen úgy kereste és várta, mint azelőtt. Ma a
Nyári-kertben egy lila fátyolos hölgyet látott, akit, ahogy az utcácskán felé
jött, szorongó szívvel követett, azt várta, hogy ez most ő lesz. A hölgy nem
ért el hozzájuk, eltűnt valamerre. S Szerjozsában ma erősebb volt, mint valaha
a szeretetnek ez az áradása, s amíg az apját várta - elfeledkezve magáról -,
kiskésével az asztal egész szélét összefarigcsálta, s közben ragyogó szemekkel
nézett maga elé, és őrá gondolt.
- Jön a papa! - riasztotta
föl Vaszilij Lukics.
Szerjozsa felszökött,
odament az apjához, kezet csókolt, s figyelmesen tekintett föl rá; az öröm
jelét kereste rajta, hogy Alekszandr Nyevszkijt kapott.
- Szép volt a séta? -
kérdezte Alekszej Alekszandrovics a karosszékbe ülve, s maga elé húzta az
Ótestamentumot, és fölnyitotta. Alekszej Alekszandrovics annak ellenére, hogy
nemegyszer mondta Szerjozsának, hogy minden keresztény köteles kívülről tudni
a Szentírást, ő maga az Ótestamentumról beszélve nemegyszer szorult a könyvre,
és Szerjozsa észrevette ezt.
- Igen, papa, nagyon
mulatságos volt - mondta Szerjozsa, oldalvást ülve a székre, s noha ez meg volt
tiltva, meghimbálta rajta magát. - Találkoztam Nagyenkával. (Nagyenka Ligyija
Ivanovna unokahúga volt, s a nagynénjénél nevelkedett.) Azt mondta, új
csillagot kapott. Örül neki, papa?
- Először is, kérlek, ne
himbálózz - mondta Alekszej Alekszandrovics. - Másodszor pedig nem a jutalom az
értékes, hanem a munka. Azt szeretném, ha ezt megértenéd. Ha azért dolgozol,
tanulsz, hogy jutalmat kapj, a munka nehéznek látszik majd; de ha azért fáradsz
- mondta Alekszej Alekszandrovics, s eszébe jutott, hogy ma délelőtti unalmas
munkájában, a száztizennyolc ügyirat aláírása közben hogy erősítette őt is a
kötelességtudat -, mert szereted a munkát, megtalálod benne a jutalmadat.
Szerjozsa gyöngédségtől és
jókedvtől ragyogó szeme az apai tekintet alatt kialudt, s a földre szegeződött.
Az a rég ismert hang volt ez, amit az apja, ha vele beszélt, használni szokott,
s amelyhez Szerjozsa megtanult már alkalmazkodni. Az apja - érezte Szerjozsa -
mindig úgy beszél vele, mintha egy elképzelt fiúhoz fordulna, azok egyikéhez,
akik a könyvekben szoktak lenni, hozzá azonban egyáltalán nem hasonlítanak. S
Szerjozsa, ha az apja ott volt, igyekezett úgy viselkedni, mintha az a
könyvbeli fiú volna.
- Remélem, megérted ezt? -
mondta az apja.
- Igen, papa - felelte
Szerjozsa, a képzelt fiút játszva.
Leckéül az evangélium néhány
versét kellett könyv nélkül megtanulnia s az Ótestamentum elejét elismételni.
Az evangéliumi verseket Szerjozsa egész rendesen tudta, de abban a percben,
amikor felmondta őket, az apja homlokcsontjára nézett, hogy milyen meredeken
kanyarodik a halántékának, s belezavarodott; az egyik vers végét, amely
ugyanolyan szóra végződött, átvitte a másik elejére. Alekszej Alekszandrovics
látta, hogy nem érti, mit mond, s ez felingerelte.
Összeráncolta a homlokát, s
elkezdett magyarázni valamit, amit Szerjozsa sokszor hallott már, de éppen mert
nagyon is világosan értette, sehogy sem tudta megjegyezni - éppen úgy, mint
azt, hogy a „hirtelen” a cselekvés módhatározója. Szerjozsa ijedt pillantással
nézett az apjára, s egyre gondolt csak: elismételteti-e vele, amit mondott,
ahogy néha szokása volt? S ez a gondolat úgy megijesztette, hogy most már
semmit sem értett. De az apja nem ismételtette el, s az ótestamentumi leckére
tért át. Szerjozsa elmondta szépen a történeteket, de amikor arra kellett
felelnie, hogy az egyes történeteknek mi a jelentősége, nem tudott semmit sem,
pedig ezért a leckéért meg is büntették már. Az a hely, ahol már semmit sem
tudott mondani, elakadt, az asztalt farigcsálta, s a széken himbálta magát, az
volt, ahol az özönvíz előtti pátriárkákról kellett beszélnie. Énokhon kívül,
akit élve vittek a mennybe, nem ismert egyet sem közülük. Régebben emlékezett a
nevükre, de most egészen elfeledte őket, különösképpen azért, mert Énokh volt
az egész Ótestamentumból a kedvence, s Énokh mennybemeneteléhez egész hosszú
gondolatsor kapcsolódott a fejében, s mialatt szeme az apja óraláncán s a félig
begombolt mellénygombján akadt meg, ennek engedte át magát.
A halálban, amelyről olyan
sűrűn beszéltek neki, Szerjozsa egyáltalán nem hitt. Nem hitte, hogy azok,
akiket szeret, meghalhatnak, s még kevésbé, hogy ő maga is meghal. Ez teljesen
lehetetlen és érthetetlen volt. De őneki azt mondták, hogy mindenki meghal;
megkérdezett olyanokat, akiknek hitt, azok is megerősítették, még a dajka is
ezt mondta, ha kényszeredetten is. De Énokh nem halt meg, tehát nem hal meg
mindenki. „S miért ne lehetne bárkinek olyan érdeme Isten előtt, hogy élve
vigyék föl az égbe?” - gondolta Szerjozsa. A rossz emberek, vagyis azok, akiket
Szerjozsa nem szeretett, meghalhatnak, de a jókkal megtörténhet, ami Énokhhal.
- No, kik hát a pátriárkák?
- Énokh, Énos.
- Ezt mondtad már. Rosszul
van ez, Szerjozsa, nagyon rosszul. Ha azt sem igyekszel megtanulni, ami egy
kereszténynek a legszükségesebb - mondta az apja fölállva -, mi érdekelhet
egyáltalán? Nem vagyok megelégedve veled, és Pjotr Ignatics sem. (Így hívták a
vezető tanárát). Meg kell, hogy büntesselek.
Az apa és a tanár
elégedetlen volt Szerjozsával, aki valóban nagyon rosszul tanult. Pedig
egyáltalán nem lehetett azt mondani, hogy tehetségtelen gyerek. Ellenkezőleg,
sokkal jobb eszű volt, mint azok a fiúk, akiket a tanár példaként állított
eléje. Az atyja szemszögéből nézve: egyszerűen nem akarta megtanulni, amire
tanították. Valójában képtelen volt megtanulni. Képtelen volt, mert a lelkében
követelőbb igények voltak, mint amilyeneket az apja és a pedagógus támasztottak
vele szemben. A kétféle igény ellentmondott egymásnak, s ő valósággal harcolt a
nevelőivel.
Kilencéves volt, gyermek
még, de a lelkét ismerte már, drága volt neki, őrizte, mint szemhéj a szemet, s
a szeretet kulcsa nélkül senkit sem engedett belé. Nevelői panaszkodtak, hogy
nem akar tanulni, pedig a lelke teli volt tudásvággyal. És tanult is
Kapitonicstól, a dajkától, Nagyenkától, Vaszilij Lukicstól, csak a tanítóitól
nem. Az a víz, amit az apja és a pedagógus a maguk kerekeire vártak, rég
szétszivárgott, s másutt dolgozott már.
Az apja azzal büntette meg
Szerjozsát, hogy nem engedte el Nagyenkához, Ligyija Ivanovna unokahúgához, de
ez a büntetés szerencsésen ütött ki. Vaszilij Lukics jókedvében volt, s megmutatta,
hogy kell szélmalmot csinálni. Az egész este munkában s ábrándokban telt el,
hogy lehetne olyan malmot csinálni, hogy az ember vele forogjon; a szárnyakba
kapaszkodik, vagy hozzáköti magát, és forog. Az anyjára egész este nem gondolt,
de amikor lefeküdt, hirtelen eszébe jutott, s csak úgy, a maga szavaival azért
imádkozott, hogy holnapra, a születésnapjára, az anyja hagyja abba a bujkálást,
s jöjjön el hozzá.
- Vaszilij Lukics, tudja,
hogy ma külön még miért imádkoztam?
- Hogy jobban tanuljon?
- Nem.
- Játékokért?
- Nem, nem találja ki.
Nagyszerű, de titok! Ha bekövetkezik, megmondom majd. Nem találta ki?
- Nem, nem találgatok. Majd
megmondja - mondta Vaszilij Lukics mosolyogva, ami ritkán esett meg vele. - No,
feküdjék csak le, eloltom a gyertyát.
- De gyertya nélkül még
jobban látom, amit látok, s amiért imádkoztam. Lám, majdnemhogy megmondtam a
titkom! - nevette el magát Szerjozsa jókedvűen.
Amikor a gyertyát kivitték,
Szerjozsa ott érezte, hallotta maga körül az anyját. Ott állt fölötte, szerető
pillantásával becézte. De aztán jöttek a szélmalmok, a kiskés, minden
összezavarodott, s ő elaludt.
Vronszkij és Anna,
Pétervárra érkezve, a legjobb szállodák egyikében szálltak meg; Vronszkij külön
a földszinten, Anna a gyerekkel, a dajkával és a komornával fölötte, egy nagy,
négy szobából álló lakosztályban.
Vronszkij már
ott-tartózkodása első napján elment a bátyjához. Az anyját is ott találta, aki
az ügyei miatt jött Moszkvából. Az anyja és sógornője úgy fogadták, mint
rendesen, kikérdezték külföldi útjáról, közös ismerősökről beszéltek, de a
viszonyát Annával egy szóval sem említették. A bátyja azonban, aki másnap
reggel feljött hozzá, maga érdeklődött felőle, s Alekszej Vronszkij kereken
kijelentette neki, hogy kettőjük viszonyát ő házasságnak tekinti; a válást,
reméli, el tudja intézni. Annát akkor nőül is veszi, addig azonban éppúgy a
feleségének tartja, mint akármilyen más feleséget, s arra kéri a bátyját,
közölje ezt az anyjukkal és a feleségével is.
- Ha a világ nem helyesli,
az énnekem mindegy - mondta Vronszkij -, de ha a rokonaim rokoni viszonyban
akarnak maradni velem, a feleségemmel is rokonként kell viselkedniük.
A bátyja, aki mindig
tisztelte az öccse véleményét, amíg a világ nem döntött ebben a kérdésben, nem
is tudta jóformán, hogy igaza van-e vagy sincs; a maga részéről nem volt ellene
kifogása, s Alekszejjel együtt föl is ment Annához.
Vronszkij, mint mindenki
előtt, a bátyja előtt is magázta Annát, s úgy kezelte, mint közeli ismerősét,
de hallgatólag ott volt köztük, hogy a bátyja tud a viszonyukról, s arról is szó
esett, hogy Anna lemegy Vronszkij birtokára.
Vronszkij, minden nagyvilági
jártassága ellenére, új helyzete következtében furcsa tévedésben volt. Tudnia
kellett volna - az ember azt várta -, hogy a társaság Anna előtt és előtte
bezárult, az ő fejében azonban most homályos elképzelések születtek, hogy ez
csak a régi világban volt így, most, a gyors haladás korában (maga sem vette
észre, de egyszerre mindenféle haladás hívévé vált) a társaság felfogása
megváltozott, s az a kérdés, hogy befogadják-e őket, nincsen még eldöntve. „Az
udvarhoz bejáratos társaság - gondolta - természetesen nem fogadja Annát; de a
barátaink fogadhatják, s úgy kell a dolgot fölfogniuk, ahogyan illik.”
Az ember ülhet néhány órát
keresztbe vetett lábbal, egy és ugyanabban a helyzetben; csak azt kell tudnia,
hogy ha a helyzetén változtatni akar, nem akadályozza semmi sem; de ha azt
tudja, hogy így kell keresztbe vetett lábakkal ülnie, görcsöt kap, a lábai
megrándulnak, s arra nyomulnak, amerre nyújtani szeretné őket. Ugyanígy volt
Vronszkij a társasággal. Lelke mélyén tudta, hogy a társaság bezárult előttük,
de azért megpróbálta, nem változott-e meg, s nem fogadják-e őket. De nagyon
hamar rájött, hogy bár a világ őelőtte, személy szerint, nyitva áll, Anna
számára bezárult. Mint a kinn a farkas játékban, a karok, amelyek előtte
felemelkedtek, Anna előtt rögtön leereszkedtek.
A pétervári hölgyek közül az
elsők egyike, akit Vronszkij meglátogatott, unokatestvére, Betsy volt.
- Végre! - jött örömmel elé.
- És Anna? Mennyire örülök! Hol szálltak meg? A gyönyörű utazás után, képzelem,
milyen szörnyű a mi Pétervárunk; elképzelem a mézesheteket Rómában. S a válás?
Rendben?
Betsy lelkesedése, Vronszkij
észrevette, csökkent, amikor megtudta, hogy a válás még nem történt meg.
- Követ dobnak rám, tudom -
mondta -, de én azért elmegyek Annához, igen, föltétlen elmegyek. Nem sokáig
lesznek itt, ugye?
S valóban, még aznap elment
Annához, de a modora egészen más volt, mint azelőtt. Szemmel láthatólag
büszkélkedett a merészségével, s azt kívánta, hogy Anna méltányolja baráti
hűségét.
Nem töltött ott tíz percnél
többet; társaságbeli újságokról beszélt; induláskor pedig így szólt:
- Nem is mondta, mikor lesz
meg a válása. Én, mondjuk, túlteszem magam a dolgon, de a többi vaskalapos,
amíg össze nem házasodnak, megdermeszti magukat a hidegségével. S minden olyan
egyszerű mostanában. Ça
se fait.[95]
Szóval pénteken utaznak? Sajnálom, hogy nem látjuk egymást többet.
Betsy modorából Vronszkij
láthatta volna, hogy a világtól mit várhatnak; ő azonban még egy próbát tett a
maga családjában. Az anyjától nem várt semmit. Róla, aki megismerkedésükkor
annyira el volt Annától ragadtatva, tudta, hogy most könyörtelen iránta, hisz ő
volt az oka, hogy a fia karrierje derékba tört. De nagy reménysége volt
Varjában, a bátyja feleségében. Az volt az érzése, hogy Varja nem vet követ
rájuk, s a maga egyszerű és határozott módján elmegy Annához, és ő is fogadja.
Ott-tartózkodásuk második
napján el is ment Varjához; épp egyedül találta, s egyenest kimondta, mit
kíván.
- Tudod, Alekszej, mennyire
szeretlek - válaszolta Varja, miután végighallgatta -, s kész vagyok mindent
megtenni érted. De hallgattam, mert tudtam, hogy nem lehetek neked és Anna
Arkagyevnának a segítségetekre - mondta, az „Anna Arkagyevná”-t különös gonddal
ejtve ki. - Ne hidd, kérlek, hogy elítélem. Soha; az ő helyében, lehet,
ugyanezt tettem volna. Nem megyek bele és nem is mehetek a részletekbe -
mondta, s félénken pillantott Vronszkij komor arcába. - De nevükön kell a
dolgokat nevezni. Te azt akarod, hogy elmenjek hozzá, aztán fogadjam, s ezzel
mintegy rehabilitáljam a társaságban, de ezt, értsd meg, nem tudom megtenni. Nőnek a lányaim; az uram kedvéért társasági
életet kell folytatnom. Jó, elmegyek Anna Arkagyevnához, ő azonban megérti,
hogy magamhoz nem hívhatom meg; vagy úgy kell rendeznem, hogy ne találkozzék
azokkal, akik a dolgot másként nézik; ez pedig megbántaná. Én nem tudom
fölemelni őt...
- Csakhogy én nem hiszem,
hogy ő nagyobbat bukott, mint száz más nő, akit fogadtok! - szakította félbe
Vronszkij még komorabban, s megértve, hogy sógornőjének az elhatározása
megmásíthatatlan, némán fölállt.
- Alekszej! Ne haragudj rám.
Lásd be, kérlek, nem vagyok hibás - pillantott rá Varja félénk mosollyal.
- Nem haragszom - mondta
Vronszkij ugyanolyan komoran -, de kétszeresen fáj. Fáj azért is, hogy
barátságunkat ez szétszakítja. Nem szakítja, mondjuk, szét, de: gyengíti. Nálam
ez, beláthatod, nem lehet másképp.
S ezzel elment tőle.
Vronszkij látta már, hogy
minden kísérlet hiábavaló; ezt a néhány napot úgy kell Pétervárott eltölteniök,
mint egy idegen városban, régi társaságával minden érintkezést elkerülve,
nehogy kellemetlenségnek és megbántásnak tegyék ki magukat, ami most olyan
kínos lett volna neki. Pétervári helyzetük egyik fő kényelmetlensége az volt,
hogy Alekszej Alekszandrovics és a neve, úgy rémlett, mindenütt ott volt.
Lehetetlen volt bármiről beszédbe kezdeni, hogy a beszélgetés Alekszej
Alekszandrovicsra ne forduljon. Elmenni se lehetett sehová, hogy az ember ne
találkozzék vele. Vronszkijnak legalábbis úgy tetszett most, mint ahogy a fájós
ujjú ember is azt hiszi, hogy készakarva szinte, mindenbe beleüti azt az ujját,
amelyik fáj.
Pétervári tartózkodásuk
annál is inkább nehezebbnek tűnt fel, mert Annában az egész idő alatt valami
új, érthetetlen hangulatot figyelt meg. Majd mintha szerelmes lett volna belé,
majd hideggé vált, ingerlékennyé, kifürkészhetetlenné. Gyötrődött valamin, és
titkolt előle valamit, s mintha észre sem vette volna a sérelmeket, amelyek
Vronszkij életét megmérgezték, őt pedig, aki olyan érzékeny volt, még kínosabban
kellett volna érinteniük.
Anna egyik célja, amiért
Oroszországba utazott, az volt, hogy a fiát viszontlássa. Attól a naptól, hogy
Olaszországot elhagyta, ennek a viszontlátásnak a gondolata tartotta állandó
izgalomban. Minél közelebb ért Pétervárhoz, a találkozás öröme s jelentősége
annál nagyobbnak tűnt föl neki. Azt a kérdést, hogy ütik nyélbe ezt a
találkozást, föl sem tette magában. Természetesnek és egyszerűnek tűnt föl,
hogy ha egy városban vannak, találkozzék a fiával; de amint Pétervárra
érkezett, egyszerre tisztán állt előtte mostani társasági helyzete, s belátta,
hogy ezt a találkozást mégsem lesz könnyű megrendeznie.
Két napja volt már
Pétervárott. A fia minden percben ott volt az eszében, de látni még nem látta.
Ahhoz, hogy egyenest bemenjen a házba, ahol Alekszej Alekszandroviccsal
találkozhat, érezte, nincs joga. Esetleg be sem engedik, megsértik. Arra
gondolni is kín volt, hogy az urának írjon, s érintkezésbe lépjen vele; hisz
nyugodt csak akkor tudott lenni, ha az ura nem jutott eszébe. Hogy séta közben
találkozzék a fiával, kitudva, hova jár s mikor, nem volt neki elég; úgy
készült erre a találkozásra, annyi mondanivalója volt, úgy szerette volna
megölelni, összecsókolni. Szerjozsa öreg dajkája segíthetne, kezére járhatna.
De a dajka nem volt már Alekszej Alekszandrovics házában. Ilyen habozások közt,
a dajka keresésében telt el két nap.
Megtudva, milyen közeli
viszonyban van Alekszej Alekszandrovics Ligyija Ivanovna grófnővel, a harmadik
nap Anna elhatározta, hogy megírja azt a nagy erőfeszítésbe kerülő levelet,
amelybe szándékosan vette bele, hogy a döntés, láthatja-e a fiát, férje
nagylelkűségétől függ. Tudta, hogy ha a levelet az urának megmutatják, ő tovább
játssza a nagylelkűt, s nem utasítja el.
A küldönc, aki a levelet elvitte,
a legkegyetlenebb és legváratlanabb választ hozta, hogy nincs válasz. Sohasem
érezte magát annyira megalázva, mint abban a percben, amikor a küldöncöt
behívta és végighallgatta, amint nagy részletesen elbeszélte, hogy várakozott,
s hogy mondták aztán neki, hogy nincs válasz. Megalázottnak és megbántottnak
érezte magát; de Ligyija Ivanovna szempontjából, belátta, igaza van. A bánata
annál hevesebb volt, mert magára volt hagyva. Nem tudta és nem is akarta
Vronszkijjal megosztani. Vronszkij szemében, bár boldogtalanságának legfőbb
oka ő volt, a fia viszontlátása; tudta, a lehető legjelentéktelenebb dolog.
Szenvedései egész mélységét nem lesz képes sohasem fölfogni, s hideg hangjáért,
ha szóba kerül a dolog, tudta, meggyűlöli. És ettől félt a világon legjobban, s
épp ezért, a fiával kapcsolatban, mindent eltitkolt előtte.
Egész nap otthon kuksolt, és
módokat eszelt ki, hogy találkozhatnék a fiával, végül is abban állapodott meg,
hogy az urának ír. Már meg is szerkesztette a levelet, amikor Ligyija Ivanovna
levelét meghozták. A grófnő hallgatása megalázta és letörte; ez a levél
azonban, s mindaz, amit a sorok közül kiolvasott, annyira fölingerelte, és ezt
a rosszaságot, a fia iránti jogos és szenvedélyes szeretetével egybevetve,
olyan fölháborítónak érezte, hogy föllázadt az emberek ellen, s magát nem
vádolta tovább.
„Ez a hidegség az érzés
képmutatása - mondta magának. - Ők csak engem akarnak sértegetni, és a gyereket
kínozni, én pedig alázkodjam meg előttük! Hát erről szó se lehet! Ez a nő
rosszabb nálam. Én legalább nem hazudok.” S tüstént eltökélte, hogy másnap,
Szerjozsa születésnapján, bemegy egyenesen az ura házába, megvesztegeti a
személyzetet, cselhez folyamodik, de akármibe kerül, találkozik a fiával, és
szétdúlja ezt a rút csalást, amellyel a boldogtalan gyereket körülvették.
Elment a játékboltba, vett
egy halom játékot, s elkészítette a haditervét. Korán reggel megy, nyolckor;
Alekszej Alekszandrovics akkor még biztosan nem kelt föl. Kezében ott lesz a
pénz, amit a portásnak s az inasnak ad, hogy beengedjék, a fátyolát föl sem
emeli majd, azt mondja, hogy Szerjozsa keresztapjától hozott gratulációt, s
meghagyás szerint a fiú ágyához kell a játékot tennie. Csak azokra a szavakra
nem készült föl, amiket a fiának mond majd. Akármennyit gondolkozott rajta,
semmit sem tudott kigondolni.
Másnap reggel nyolc órakor
kiszállt a bérkocsiból, s becsöngetett hajdani otthonának a főbejáratán.
- Menj, nézd meg, mit akar!
Valami úriasszony - mondta Kapitonics, ahogy öltözetlen, kabátban, sárcipőben,
az ablakon át az ajtó előtt álló, lefátyolozott hölgyre kipillantott.
A portás helyettese, egy
fiatal legény, akit Anna nem ismert, éppen csak hogy kinyitotta a kaput, s ő
már be is lépett; kivette muffjából a háromrubeles bankót, és sietve a kezébe
nyomta.
- Szerjozsa... Szergej
Alekszejics - mondta, s gyorsan továbbment. A portás segédje megnézte a bankót,
s a belső üvegajtónál megállította.
- Kit tetszik keresni? -
kérdezte.
Anna nem hallotta, mit mond,
s nem felelt semmit sem.
Az ismeretlen nő zavarát
észrevéve, maga Kapitonics is kijött hozzá, beengedte az ajtón, s megkérdezte,
mit parancsol.
- Szkorodumov hercegtől -
mondta - Szergej Alekszejicshez.
- Még nem kelt fel - mondta
a portás, figyelmesen megnézve.
Anna egyáltalán nem várta,
hogy annak a háznak, ahol kilenc évet töltött, a teljesen változatlan
berendezésű előcsarnoka olyan mély hatással lesz rá. A boldog és gyötrelmes
emlékek egymás után támadtak föl a lelkében; egy pillanatra el is feledte,
miért van itt.
- Várni méltóztatik? -
mondta Kapitonics, Anna bundáját levéve.
Ahogy a bundáját levette,
Kapitonics az arcába nézett, megismerte, s némán és mélyen meghajolt.
- Parancsoljon, kegyelmes
asszonyom - mondta neki.
Anna szólni akart, de hangja
fölmondta a szolgálatot; nem tudott egy szót sem ejteni, bűnbánó esdekléssel
nézett az öregre, s gyors, könnyű léptekkel ment föl a lépcsőn. Kapitonics
egész előrehajolt, a sárcipői a lépcsőkbe akadtak, úgy futott utána, azon
igyekezve, hogy beérje.
- Ott a tanító, és lehet,
hogy még nem öltözött fel. Majd bejelentem.
Anna továbbment az ismerős
lépcsőkön, nem értette, amit az öreg mondott.
- Erre, balra tessék.
Bocsánat a rendetlenségért. Most a régi pamlagos szobában lakik - mondta a
portás kifulladva. - Engedelmet, egy pillanatra, kegyelmes asszonyom, csak
benézek - mondta, s megelőzve őt, benyitott s eltűnt egy magas ajtó mögött.
Anna megállt és várt. - Most
ébredt csak föl - mondta a portás, amikor megint kijött.
S ugyanabban a pillanatban,
amikor a portás ezt mondta, Anna egy gyermeki ásítást hallott. Ennek az ásításnak
a hangja egymaga elég volt, hogy a fiát megismerje; s mintha elevenen állna
előtte.
- Eressz már, eressz, eridj!
- mondta, és bement a magas ajtón. Az ajtótól jobbra ott állt az ágy; az ágyon
föltápászkodva, egy szál kigombolt ingecskében s testével előrehajolva ott ült
a fia; éppen most fejezte be nyújtózkodva az ásítást. Az ajkai, ahogy újra
összeértek, álmos-boldog mosolyra csukódtak, s ezzel a mosollyal szép lassan és
édesen megint hátradőlt.
- Szerjozsa - suttogta Anna,
nesztelen hozzálépve.
Távollétük alatt, annak a
szeretetnek az áradásában, amit az utolsó időben érzett iránta, négyéves fiúnak
képzelte, amilyen akkor volt, amikor a legjobban szerette. Most pedig nem is
olyan volt már, mint ahogy itthagyta; még távolabb került a négyévestől, még jobban
megnőtt és megsoványodott. Mi ez! Milyen sovány az arca, milyen rövid a haja!
Milyen hosszúak a karjai! Hogy megváltozott, amióta itthagyta! De ő volt, az ő
fejformája, az ajkai, a puha nyaka, a széles vállacskái.
- Szerjozsa! - mondta újra
egész közel a gyerek füléhez.
A gyerek megint
felkönyökölt; megzavart fejecskéjét, mintha keresne valamit, jobbra, balra
forgatta, s kinyitotta a szemét. Néhány másodpercig csendben, kérdőn nézett az
anyjára, aki mozdulatlanul állt előtte, aztán egyszerre boldogan elmosolyodott,
összeragadó szemét megint becsukta, s eldőlt, de nem hátra, hanem őfeléje, a
karjaiba.
- Szerjozsa! Édes kisfiam! -
mondogatta ő elfúlva, puha testét átölelve.
- Mama - mondta a gyerek,
ide-oda fészkelődve a kezei alatt, hogy minél több helyen érintse a testét.
A szeme még mindig be volt
csukva; álmosan mosolygott; pufók kezecskéivel elengedte az ágy hátát, s az
anyja vállába kapaszkodott, hozzábújt azzal a kedves, álmos illattal és
meleggel véve őt körül, ami csak gyerekek körül szokott lenni, hozzábújt, s
arcát a nyakához, a vállához kezdte dörgölgetni.
- Tudtam - mondta szemét
kinyitva. - Ma van a születésnapom. Tudtam, hogy eljösz. Rögtön felkelek.
S ahogy ezt mondta,
elszundított.
Anna mohón nézegette, látta,
hogy a távollétében mennyire megnőtt s megváltozott. Megismerte meg nem is a
takaró alól kiálló csupasz, most már nagyocska lábait, a lesoványodott
arcocskát, tarkóján, ahol annyit csókolta, a lenyírt, rövid hajfürtöket.
Végigtapogatott mindent, s nem tudott semmit sem mondani - könnyek fojtogatták.
- Miért sírsz, mama? -
mondta a gyerek egészen fölébredve. - Mama, miért sírsz? - kiáltott föl
pityergő hangon.
- Én? Nem sírok többet... Az
örömtől sírok. Olyan rég nem láttalak. Nem sírok, nem - mondta, s elfordult
könnyeit nyelve. - Hanem ideje felöltöznöd - tette hozzá összeszedve magát; egy
kicsit hallgatott, s anélkül, hogy a kezét elengedte volna, odaült az ágyához a
székre, amelyen a ruhája volt előkészítve.
- Hogy öltözködöl nélkülem?
Hogy... - akarta természetesen és jókedvűen kezdeni, de nem bírta, s megint
elfordult.
- Nem mosakodok hideg
vízben, papa nem engedi. Vaszilij Lukicsot nem láttad? Mindjárt jön. De ráültél
a ruhámra!
Szerjozsa fölkacagott; Anna
ránézett és elmosolyodott.
- Mama, lelkecském,
galambocskám! - kiáltott föl Szerjozsa, s megint rávetette magát, és átölelte.
Mintha csak most értette volna meg egész világosan, amint a mosolyát látta,
hogy mi történt. - Ez nem kell - mondta az anyja kalapját levéve, s mintha csak
most, kalap nélkül pillantaná meg először, megint odadobta magát, és
csókolgatni kezdte.
- De hát mit gondoltál
rólam? Nem hitted, ugye, hogy meghaltam?
- Nem, soha!
- Nem hitted, drágám?
- Tudtam, tudtam! -
hajtogatta a kedvenc szavát, s az anyja kezét, amellyel a haját cirógatta,
elkapva, tenyerét a szájához szorította és megcsókolta.
Vaszilij Lukics eleinte nem
értette, ki ez a hölgy, majd amikor a beszédből rájött, hogy ez az az asszony,
aki a férjét otthagyta, s akit ő, minthogy később került a házba, nem ismert,
habozott, bemenjen-e, vagy pedig Alekszej Alekszandroviccsal közölje a dolgot.
Meggondolva végül, hogy az ő kötelessége Szerjozsát egy bizonyos órában
felkelteni, s eszerint nem tartozik latolgatni, ki ül ott, az anyja-e vagy
másvalaki, egyedül a kötelességét kell teljesítenie, felöltözött, az ajtóhoz
lépett, és benyitott.
De anya és fia
gyöngédkedése, hangjuk csengése, az, amit beszéltek, mind arra késztette, hogy
a szándékán változtasson. Megcsóválta a fejét, felsóhajtott, és becsukta az
ajtót. „Várok még tíz percet” - mondta magában köhécselve s a könnyét törölve.
A személyzet közt ezalatt
nagy volt az izgalom. Mindnyájan tudták már, hogy az úrnő itt van, Kapitonics
beeresztette, a gyermekszobában van; az úr pedig minden reggel kilenckor maga
is bemegy a gyerekhez; a házastársak találkozása, tudták, lehetetlen, s meg
kell akadályozni valahogy. Kornyej, a komornyik, bement a portásfülkébe,
megkérdezte, ki s hogy engedte be. S megtudva, hogy Kapitonics fogadta s
vezette be, megszidta az öreget. A portás makacsul hallgatott, de amikor
Kornyej azt mondta neki, hogy ezért el kéne kergetni, Kapitonics odaugrott elé.
- Te aztán nem eresztetted
volna be! - mondta Kornyej arca előtt hadonászva. - Tíz évet szolgáltam itt, s
mást, mint kedvességet, nem kaptam tőle, de te odamennél hozzá, s azt mondanád:
„Kifelé, kérem!” Te aztán ugyancsak érted a politikát! Hogyne! Tudnád, hogy
foszd ki az urad, a mosómedve bundát is lerángatnád róla!
- Katona! - mondta Kornyej
megvetően, s a belépő dajka felé fordult. - Ítélje meg, Marja Jefimovna,
beengedte, s nem szólt senkinek. Alekszej Alekszandrovics rögtön kijön, és megy
a gyerekszobába.
- Szép história! - mondta a
dajka. - Maga, Kornyej Vasziljevics, az urat tartóztassa föl valahogy, én meg
futok, s őt viszem el valamiképp. Micsoda eset!
Amikor a dajka a
gyerekszobába belépett, Szerjozsa épp arról mesélt az anyjának, hogy estek el
Nagyenkával, ahogy a hegyről szánkáztak, hármat bukfenceztek. Anna hallgatta a
hangja csengését, látta az arcát, arcjátékát, a kezét tapogatta, de nem
értette, mit mond. El kell mennie, itt kell hagynia; ezt az egyet gondolta,
érezte. Hallotta a Vaszilij Lukics lépteit is, de csak ült, megkövülten, nem volt
ereje sem megszólalni, sem fölkelni.
- Úrnőm, galambocskám! -
szólalt meg a dajka Annához lépve, kezét és vállát megcsókolva. - Örömet adott
Isten a mi ünnepeltünknek. De maga nem változott ám semmit.
- Nem tudtam, dadus kedves,
hogy itt van a házban - mondta Anna egy percre fölocsúdva.
- Nem is lakom itt, a
lányommal élek, gratulálni jöttem, Anna Arkagyevna, galambom!
A dajka egyszer csak elsírta
magát, s megint csókolgatni kezdte a kezét.
Szerjozsának ragyogott a
szeme, a mosolya; egyik kezével az anyját fogta, a másikkal a dajkát; meztelen,
kövérkés lábacskáival ott topogott a szőnyegen. Szeretett dajkájának a
gyöngédsége az anyja iránt egész föllelkesítette.
- Mama! Gyakran eljön ám
hozzám, s mikor eljön... - kezdte, de megállt; észrevette, hogy a dajka súgott
az anyjának valamit; annak az arcára rémület ült ki, s valami szégyenféle, az
anyjához annyira nem illő.
Anna Szerjozsához lépett.
- Kedvesem! - mondta.
Nem tudta azt mondani, hogy Isten veled, az arckifejezése azonban
azt mondta, s a fia elértette. - Kedves kis Kutyikom - mondta ki a nevet, ahogy
kicsi gyerekként hívta -, nem felejtesz el, ugye? Te... - de többet nem tudott
mondani.
Mennyi mindent gondolt ki
később, hogy mit mondhatott volna! De most semmit sem tudott és nem is volt
képes mondani. De Szerjozsa megértett mindent, amit mondani akart. Megértette,
hogy boldogtalan, és szereti. Sőt azt is megértette, amit a dajka suttogott.
Hallotta a szavakat: „kilenckor mindig”, és megértette, hogy az apjáról
beszélnek, megértette, hogy az anyjának nem szabad az apjával találkoznia. Ezt
mind megértette; egyet nem tudott csak megérteni: miért jelent meg az anyja
arcán rémület és szégyenkezés... Hisz nem bűnös; mégis fél tőle, és szégyell
valamit. Kérdést akart föltenni, ami a kételyét eloszlatja, de nem merte;
látta, hogy az anyja szenved, és megsajnálta. Némán simult hozzá, majd azt
suttogta:
- Ne menj még el! Még nem
jön!
Az anyja eltolta magától,
hogy lássa, azt gondolja-e, amit mond; ijedt arckifejezéséből azt olvasta ki,
hogy nemcsak hogy az apjáról beszél, de szinte kérdi is, mit gondoljon róla.
- Szerjozsa, kis barátom -
mondta neki -, szeresd őt; ő jobb és különb nálam, s én vétkeztem ellene. Ha
nagy leszel, majd megítélheted.
- Nálad nincs jobb! -
kiáltott föl a gyerek kétségbeesetten, a könnyein át, s az anyja vállát
megragadva, az erőfeszítéstől reszkető kezével, ahogy csak tudta, magához
szorította.
- Lelkem, kicsikém! -
szakadt ki Annából, s ugyanolyan elgyengülten, gyerekesen kezdett el sírni,
akár a fia.
Ebben a pillanatban kinyílt
az ajtó, Vaszilij Lukics jött be. A másik ajtónál is léptek hallatszottak.
„Jön” - suttogta megrémültén a dajka, s Annának odaadta a kalapját.
Szerjozsa visszaereszkedett
az ágyába, s arcát a kezével elfödve, felzokogott. Anna elvette ezeket a
kezeket, még egyszer megcsókolta a nedves arcot, és sebes léptekkel kiment.
Alekszej Alekszandrovics szembejött vele. Ahogy Annát meglátta, megállt, és
meghajtotta a fejét.
Noha csak most mondta, hogy
az ura jobb és különb nála, a gyors pillantás, amit, alakját minden részletében
fölmérve, rávetett, elég volt, hogy undor, harag és a fia miatt irigység fogja
el. Egy hirtelen mozdulattal leengedte a fátylát, s lépteit meggyorsítva,
szinte futott ki a szobából.
Még a játékokat, amelyeket
tegnap annyi szeretettel és szomorúsággal válogatott össze a boltban, sem volt
ideje előszedni; hazavitte őket.
Akármennyire kívánta Anna,
hogy a fiát viszontlássa, akármilyen rég gondolt és készült is rá, azt mégsem
várta, hogy ez a találkozás ilyen erős benyomást tesz rá. Ahogy magányos
szállodai lakosztályába visszatért, meg sem tudta sokáig érteni, miért is van
itt. „Igen, mindennek vége; megint egyedül vagyok” - gondolta magában, s
kalapját le sem véve, a kandalló melletti karosszékbe ült. Mozdulatlan
tekintetét a két ablak közt az asztalon álló bronzórára függesztette, s elgondolkozott.
A külföldről hozott francia
szobalány bejött; az átöltözködéshez ajánlotta a segítségét.
Anna csodálkozva nézett rá.
- Majd később - mondta. Az
inas a kávét tette elé.
- Később - mondta neki is.
Az olasz dada felöltöztette
a kislányt, bejött vele, s odaadta Annának. A pufók, jól táplált leányka, ahogy
az anyját meglátta, meztelen kis kezét, a fonalként körbefutó ránccal, szokása
szerint tenyérrel lefelé fordította, fogatlan szájacskája elmosolyodott, s a
hímzett szoknya kikeményített ráncait zörgetve, kezecskéivel, mint a hal az
uszonyával, evezni kezdett. Nem lehetett el nem mosolyodni, meg nem csókolni, oda
nem adni neki az ujját, amibe ő, az egész testét föl-földobva, visítozva
kapaszkodott bele; nem lehetett oda nem adni az ajkát, amit aztán csókformán a
szájacskájába vett. Anna meg is tette mindezt, a karjára vette, ugráltatta,
friss arcocskáját, meztelen könyökét összecsókolgatta, de a gyerek láttán csak
még világosabb lett, hogy amit iránta érzett, ahhoz képest, amit Szerjozsa fia
iránt érez, nem is szeretet. Ezen a lánykán minden kedves volt, de nem tudta,
mért, nem fért a szívéhez. Első gyerekébe, ha az apját nem is szerette, a
kielégítetlen szeretet minden erejét beleadta. A kislány a legnehezebb
körülmények közt született, s a századrészét sem adta belé a gondnak, amit az
elsőbe. Ez a kislány azonkívül még csak ígéret volt. Szerjozsa pedig majdhogynem
ember már, mégpedig szeretni való ember: benne már gondolatok, érzések
tusakodtak, megértette, szerette az anyját, véleménye volt róla - gondolta,
ahogy a szava, tekintete eszébe jutott. S most már nemcsak testileg, lelkileg
is el volt választva tőle mindörökre, és segíteni ezen többé nem lehetett.
Odaadta a lánykát a dadának,
s elküldte, aztán kinyitotta az érmet, amelyben Szerjozsa arcképe volt -
csaknem akkora volt rajta, mint a kislány most. Fölkelt, levetette a kalapját,
s fölvette a kisasztalról az albumot, amelyben a fia különböző korából való
fényképei voltak. Össze akarta hasonlítani a képeket, s kiszedte őket az
albumból. Kiszedte mind. Egy maradt benne, az utolsó, a legjobb. Egy szál fehér
ingecskében lovagol a széken, a szemét összehúzza, a szája meg mosolyog. Ez
volt a legjellemzőbb, legkedvesebb arckifejezése. Ügyes kis kezével, amelynek
finom, fehér ujjai most különös izgatottan jártak, Anna megtapintotta a kép
sarkát néhányszor, de a kép beszakadt, nem tudta kivenni. Papírvágó kés nem volt
az asztalon: kivette a mellette levő képet (Vronszkij Rómában csináltatott képe
volt, kerek kalapban, hosszú hajjal), a fiáét avval tolta ki. „Igen, ez ő!” -
mondta Vronszkij képére pillantva, s eszébe ötlött, ki volt mostani bánatának
az oka. Az egész délelőtt egyszer sem gondolt rá. De most, ahogy férfias, nemes
vonású, annyira ismerős és kedves arcát hirtelen meglátta, a szeretet váratlan
áradását érezte iránta.
„De hol van hát? Miért hagy
magamra szenvedéseimben?” - gondolta egyszerre szemrehányóan; elfelejtette,
hogy maga titkolt el előle mindent, ami a fiára vonatkozott. Leküldött hozzá,
kérte, jöjjön mindjárt, s szorongó szívvel várt rá; szavakat eszelt ki,
amelyekkel mindent elmond majd, s a szerelem kifejezéseit, amelyekkel Vronszkij
vigasztalja majd meg. A küldönc azzal a válasszal tért vissza, hogy vendég van
nála, de azonnal jön; kérdezteti, fölhozhatja-e Jasvin herceget, aki most
érkezett meg Pétervárra. „Nem egyedül jön - gondolta -, pedig a tegnapi ebéd
óta nem látott. Nem úgy jön, hogy mindent elmondhassak neki; Jasvinnal.” És
hirtelen furcsa gondolata támadt: hátha ki is ábrándult már belőle?
S ahogy az utolsó napok
eseményeit sorra vette, úgy rémlett neki, minden ezt a szörnyű gondolatot
igazolja; az is, hogy tegnap nem ebédelt otthon, az is, hogy ragaszkodott
ahhoz, hogy Pétervárott külön lakjanak, az is, hogy most sem jön egyedül hozzá,
mintha csak kerülné a négyszemközti találkozást.
„De akkor meg kell mondania
nekem! Tudnom kell! Ha tudom, azt is tudni fogom, mit csináljak” - mondta
magának, s nem volt ereje elképzelni, milyen helyzetbe kerül, ha Vronszkij
közömbösségéről meggyőződik. Arra gondolt, hogy Vronszkij kiábrándult már
belőle, s közel járt a kétségbeeséshez, és rendkívüli izgatottság vett erőt
rajta. Becsöngette a szobalányt, s az öltözőjébe ment. Öltözés közben több
gondot fordított a toalettjére, mint az utóbbi napokban, mintha attól, hogy a
legjobban illő ruhát és frizurát viseli, Vronszkij, ha ki is ábrándult már,
megint beleszerethetne.
Még nem volt kész, amikor a
csengetést meghallotta.
Ahogy a fogadószobába
lépett, nem Vronszkij, hanem Jasvin tekintetével találkozott. Vronszkij a fia
képeit nézegette, amelyeket Anna az asztalon felejtett, s nem nagyon sietett
rápillantani.
- Hisz ismerjük már egymást
- mondta Anna, kis kezét a zavart Jasvin óriási kezébe téve (hatalmas termetét
és durva arcát látva, ez a zavar olyan különös volt). - Tavaly találkoztunk a
lóversenyen. Adja ide - mondta, a fia képeit, amelyeket nézett, egy gyors
mozdulattal Vronszkijtól elkapva, s sokat sejtetően rápillantott. - Szépek
voltak az idei futtatások? Én Rómában a korzón néztem helyettük a versenyeket.
Maga különben nem szereti a külföldi életet - mondta kedveskedő mosollyal. - Ha
ritkán találkozunk is, azért ismerem ám az ízlését.
- Ezt nagyon sajnálom, mert
az ízlésem nem valami jó - mondta Jasvin a bajszát harapdálva.
Jasvin elbeszélgetett egy
kicsit, de észrevette, hogy Vronszkij az óráját nézi, megkérdezte Annát, hogy
soká marad-e Pétervárott, s hatalmas alakját kiegyenesítve, a sapkája után
nyúlt.
- Úgy látszik, nem soká -
mondta Anna zavartan, s Vronszkijra pillantott.
- Akkor hát nem is
találkozunk többet? - állt föl Jasvin, és Vronszkijhoz fordult. - Te hol
ebédelsz?
- Jöjjön énhozzám ebédre -
mondta Anna elszántan, mint aki haragszik magára a zavaráért, de azért
elpirult, mint mindig, ha új ember előtt kellett a helyzetét fölfednie. - Az
ebéd itt nem jó, de legalább együtt lesz vele; Alekszej az ezredbeli bajtársai
közül senkit sem szeret úgy, mint magát.
- Nagyon örülök - mondta
Jasvin olyan mosollyal, melyből Vronszkij látta, hogy Anna nagyon megtetszett
neki.
Jasvin meghajolt s kiment.
Vronszkij visszamaradt.
- Te is elmégy? - kérdezte
Anna.
- Így is elkéstem már -
felelte. - Menj csak! Rögtön utolérlek! - kiáltott Jasvinnak.
Anna kézen fogta, s úgy
nézte, le nem véve róla a szemét; a gondolatai közt keresgélt, mit mondhatna,
hogy visszatartsa.
- Várj, mondanom kell
valamit - s Vronszkij kurta kezét megfogva, a nyakához szorította. - Mondd, nem
baj, hogy meghívtam ebédre?
- Nagyon jól tetted - mondta
Vronszkij a sűrű fogait fölvillantó, nyugodt mosolyával, s megcsókolta a kezét.
- Alekszej, nem lettél más
hozzám? - kérdezte Anna, Vronszkij karját mind a két kezével megszorítva. - Én
annyit gyötrődöm itt, Alekszej! Mikor utazunk?
- Nemsoká, nemsoká. Nem
hiszed, nekem is milyen nehéz az itteni élet - mondta Vronszkij a kezét
nyújtva.
- No, menj csak, menj! -
mondta Anna megbántottan, s gyorsan elment mellőle.
Amikor Vronszkij hazaért,
Anna nem volt még otthon. Ahogy mondták, kevéssel azután, hogy ő elment, valami
hölgy jött hozzá, azzal hagyta el a szállodát. Hogy elment, s nem mondta meg,
hova, hogy még most sem volt itthon, s hogy már reggel is elment valahova,
anélkül, hogy szólt volna neki - mindez, s délelőtti furcsa, zaklatott
arckifejezése meg az ellenséges modor, amellyel Jasvin jelenlétében a fia képét
szinte kirántotta a kezéből, elgondolkoztatta Vronszkijt. Elhatározta, hogy
föltétlenül beszélniük kell egymással. Ott várta Annát a fogadószobájában. De
Anna nem egyedül jött, magával hozta nagynénjét, a vénlány Oblonszkaja
hercegnőt. Ő járt itt délelőtt, Anna vele ment el bevásárolni. Anna, mintha
észre sem vette volna Vronszkij gondterhelt és kérdő arckifejezését, vígan
mesélgette neki, mit vásárolt délelőtt. Vronszkij látta, hogy valami különös
ment végbe benne; csillogó szemében, ha futólag rátévedt, feszült figyelem
volt; beszédében és mozgásában az az ideges gyorsaság és kecsesség, amely
ismeretségük első idejében annyira csábította, most azonban nyugtalanította és
megijesztette.
Az ebédhez négy személyre
terítettek. Mind együtt voltak már, hogy a pici ebédlőbe átvonuljanak, amikor
Tuskevics megjelent; Betsy hercegnőtől hozott Annának üzenetet. Betsy hercegnő
bocsánatát kérte, hogy nem jött el búcsúzni, de beteg, arra kérte Annát, jöjjön
el hozzá fél hét és kilenc között.
Vronszkij Annára pillantott,
ez az időpont azt mutatta, gondoskodás történt, hogy senkivel ne
találkozhassék; de Anna mintha észre se vette volna.
- Nagyon sajnálom, hogy pont
fél hét és kilenc között nem mehetek - mondta éppen hogy elmosolyodva.
- A hercegnő nagyon fogja
sajnálni.
- Én is.
- Bizonyára Pattit[96]
megy meghallgatni - mondta Tuskevics.
- Pattit? Jó gondolat.
Elmennék, ha lehetséges lenne páholyt kapni.
- Szerezhetek - válaszolta
Tuskevics.
- Rendkívül hálás volnék
érte - mondta Anna. - De nem akar velünk ebédelni?
Vronszkij alig észrevehetően
vállat vont, végképp nem értette, hogy Anna mit csinál. Miért hozta ide ezt az
öreg hercegnőt, miért tartja itt ebédre Tuskevicset, s ami a legcsodálatosabb,
miért küldi páholyért? Hát el lehet képzelni, hogy az ő helyzetében a
Patti-bérletre, ahol az egész ismerős társaság ott van, ő is elmenjen? Komoly
pillantást vetett rá, de Anna ugyanazzal a kihívó, részben vidám, részben
kétségbeesett tekintettel felelt, amelynek az értelmét Vronszkij nem tudta
fölfogni. Ebéd alatt Anna kihívóan jókedvű volt; Tuskeviccsel és Jasvinnal
mintha csak kacérkodott volna. Amikor az ebédtől felálltak, Tuskevics elment
páholyjegyért, Jasvin rá akart gyújtani, Vronszkij lement vele a maga
lakásába. Egy ideig ott ült vele, aztán megint fölszaladt. Annán rajta volt már
a Párizsban varratott, világos, bársonydíszes, mélyen dekoltált selyemruha -
arcát drága, fehér csipke keretezte, amely rendkívül előnyösen emelte ki ragyogó
szépségét.
- Csakugyan elmegy a
színházba? - mondta Vronszkij, s azon volt, hogy ne tekintsen rá.
- Miért kérdi olyan ijedten?
- mondta Anna, újra megsértődve, hogy nem néz rá. - Miért ne mennék?
Mintha nem értette volna,
mit jelentenek Vronszkij szavai.
- Nincs, természetesen,
semmi oka - mondta Vronszkij a homlokát ráncolva.
- Én is ugyanezt mondom -
szólt Anna, aki Vronszkij hangjában készakarva nem vette észre az iróniát; s
nyugodtan tűrte vissza hosszú, illatos kesztyűjét.
- Anna, az Isten szerelmére,
mi lelte? - mondta Vronszkij, mint aki magához akarja téríteni; úgy, mint
valamikor a férje.
- Nem értem, mit akar.
- Tudja, hogy nem lehet
elmennie.
- Miért? Nem egyedül megyek.
Varvara hercegnő velem jön. Csak öltözni ment.
Vronszkij elképedése és kétségbeesése
jeléül vállat vont.
- Nem tudta tán, hogy... -
kezdte volna.
- De amikor nem akarom
tudni! - mondta Anna majdnem fölkiáltva. - Nem akarom! Megbántam, amit tettem?
Nem, nem és nem. S ha még egyszer elölről kezdhetném, megint csak azt tenném.
Minekünk, nekem, magának, egy a fontos: szeretjük-e egymást. A többin nincs mit
gondolkozni. Miért élünk mi itt külön, miért nem látjuk egymást? És miért nem
mehetek én el? Szeretlek, s ha te nem változtál meg - mondta oroszul, különös,
Vronszkij előtt érthetetlen fénnyel pillantva rá -, énnekem minden mindegy.
Miért nem nézel rám?
Vronszkij ránézett. Látta
arca szépségét, az öltözetet, amely olyan jól állt neki. De most épp a
szépsége, az eleganciája volt, ami fölingerelte.
- Az én érzéseim, tudja, nem
változhatnak meg, de kérem, könyörgök, ne menjen - mondta megint franciául; a
hangjában gyengéd esdeklés csendült, de a tekintete hideg maradt.
Anna nem hallotta a
szavakat, csak a tekintet hidegségét látta, s ingerülten felelt:
- Kérem, mondja ki nyíltan,
miért nem szabad mennem.
- Mert az arra vezethet,
hogy... - Vronszkij elakadt.
- Nem értek semmit. Jasvin n’est pas compromettant,[97]
és Varvara hercegnő másoknál semmivel sem rosszabb. De itt is van.
Vronszkij először érzett
bosszúságot, majdnemhogy haragot Anna miatt, amiért a helyzetét szántszándékkal
nem akarta megérteni. Ez az érzése attól, hogy bosszúsága okát nem mondhatta
ki, még erősebb lett. Ha megmondja egyenesen, amit gondol, azt mondja: „Ebben
az öltözetben, a hercegnővel, akit mindenki ismer, a színházban megjelenni
nemcsak azt jelenti, hogy vállalja a bukott nő szerepét, de ki is hívja maga
ellen a világot, azaz örökre lemond róla.”
Ezt nem mondhatta neki. „De
hogy nem tudja ezt megérteni, és mi megy végbe benne?” - kérdezte magában.
Érezte, hogy csökken benne a tisztelet, s ugyanakkor nő szépségének elismerése.
Elkomorodva tért vissza szállodai szobájába, odaült Jasvinhoz, aki hosszú
lábait egy széken kinyújtva, konyakot ivott szeltersz-vízzel; ő is azt adatott
magának.
- Lankovszkij Mogucsija? Jó
ló, azt tanácsolom, vedd meg - mondta Jasvin, barátja komor arcába pillantva. -
A fara csapott, de a lába meg a feje... jobbat nem kívánhatsz.
- Azt hiszem, megveszem -
felelt Vronszkij.
Ez a beszélgetés a lovakról
elszórakoztatta, de Anna egy pillanatra sem ment ki az eszéből; akaratlanul is
a folyosón fülelt a lépések zajára, s az órát nézegette a kandallón.
- Anna Arkagyevna meghagyta,
jelentsem, hogy indul a színházba.
Jasvin még egy pohár
konyakot öntött a gyöngyöző vízbe, kiitta, fölkelt és begombolkozott.
- Nos, megyünk? - mondta, a
bajusza alatt éppen hogy elmosolyodva; ezzel a mosollyal mutatta, hogy érti, mi
Vronszkij komorságának az oka, de nem tulajdonít jelentőséget neki.
- Én nem megyek - felelte
komoran Vronszkij.
- De nekem mennem kell,
megígértem. No, viszontlátásra. Ha mégis eljössz, Kraszinszkij zsöllyéjét
foglald el - tette hozzá Jasvin kimenőben.
- Nem, dolgom van.
„Feleséggel gond, nem
feleséggel még rosszabb” - gondolta Jasvin, ahogy a szállodából kiment.
Vronszkij, ahogy magára
maradt, felállt a székéről, s járkálni kezdett a szobában.
„Mi is van ma? Négyes
bérlet... Jegor a feleségével ott van, az anyám is valószínűleg. Az egész
Pétervár, egyszóval. Most lépett be, levetette a bundáját, kiment a
világosságra. Tuskevics, Jasvin, Varvara hercegnő - képzelte maga elé. - Hát
én? Akárhogy nézem, ostoba, ostoba dolog... De miért is hoz ilyen helyzetbe?” -
mondta, legyintve egyet.
Ezzel a mozdulatával
beleakadt a kisasztalba, amin a szeltersz-víz s a konyakosüveg állt, s majdnem
feldöntötte. El akarta kapni, de kicsúszott a kezéből, s bosszúságában fölrúgta
az asztalt, és csöngetett.
- Ha meg akarsz maradni
nálam - mondta a bejövő komornyiknak -, gondolj a dolgoddal. Ne forduljon elő
többet. Most szedd össze.
A komornyik, ártatlansága
tudatában, mentegetőzni akart, de ahogy az urára nézett, látta az arcáról, hogy
csak hallgatnia lehet. Gyorsan a szőnyegre hajolt, s szedegetni kezdte az
egészben maradt és széttört poharakat és palackokat.
- Nem a te dolgod, küldd be
az inast, hogy szedje föl, te meg készítsd ki a frakkomat.
Vronszkij fél kilenckor
lépett a színházba. Az előadás javában folyt. Az öreg színházi szolga lesegítette
róla a bundát, s ahogy ráismert, „kegyelmességed”-nek szólította, s azt
ajánlotta, ne vegyen ruhatári jegyet, szólítsa csak Fjodort. A kivilágított
folyosón nem volt senki, csak a színházi szolga s két inas, akik bundával a
karjukon az ajtóban hallgatóztak. A betett ajtón át az óvatos zenekari kíséret
staccatója hallatszott s egy női hang, amint érthetően, szabatosan énekel egy
zenei frázist. Az ajtó kinyílt, egy színházi szolga surrant ki rajta, s a vége
felé tartó mondat egész tisztán csapta meg Vronszkij fülét. De az ajtó tüstént
becsukódott, s Vronszkij sem a frázis végét, sem a kádenciát nem hallotta, az
ajtó mögül jövő hangos tapsból azonban megértette, hogy a kádencia véget ért.
Amikor a csillárokkal és bronz gázlámpákkal fényesen megvilágított terembe
belépett, a zaj még mindig tartott. A színen ott volt a meztelen vállával s a
gyémántjaival tündöklő énekesnő; a kezét fogó tenor segélyével épp nagy
hajlongások közt szedte össze a rámpán ügyetlenül átröpített csokrokat, majd
odament a pomádétól fényes, középen választott hajú úrhoz, aki hosszú karjával
a rámpán át valamit fölnyújtott neki. A közönség pedig, a földszinten éppúgy,
mint a páholyokban, ide-oda szaladgált, előrenyúlt, kiabált, tapsolt. A
karmester az emelvényről az átnyújtásban segédkezett, s fehér nyakkendőjét
igazgatta. Vronszkij a földszint közepére ment, megállt s körülnézett. Figyelme
most még kevésbé fordult, mint valaha, a megszokott, ismerős környezetre: a
színpadra, a zajra, a nézők jól ismert, érdektelen, tarka nyájára a zsúfolásig
megtömött színházban.
A páholyokban most is ott
voltak ugyanazok a hölgyek, valamiféle tisztekkel a páholy hátterében;
ugyanazok az isten tudja, miféle, tarka nők, egyenruhák, zakók; a karzaton
ugyanaz a mocskos nép; s ebben az egész tömegben, a páholyokban és az első
sorokban vagy negyven igazi férfi és
nő. Vronszkij figyelme rögtön erre az oázisra fordult, velük lépett tüstént
kapcsolatba.
A felvonásnak vége volt,
amikor belépett, be sem ment hát a bátyja páholyába, hanem előresétált az első
sorig, s a rámpánál állt meg Szerpuhovszkojjal, aki a térdét behajtva, a
sarkával dörömbölt a rámpán, s ahogy messziről meglátta, a mosolyával hívta
magához.
Vronszkij nem látta még
Annát, szándékosan nem nézett arrafelé. De a tekintetek irányából tudta már,
hol van. Lopva körülnézett, de nem Annát kereste. A legrosszabbra volt
elkészülve, Alekszej Alekszandrovicsot kutatta a szeme. Szerencséjére Alekszej
Alekszandrovics ezúttal nem volt a színházban.
- Milyen kevés maradt benned
a katonából! - mondta neki Szerpuhovszkoj. - Diplomata, művész, valami efféle.
- Igen, ahogy hazaértem,
frakkba bújtam - felelte mosolyogva Vronszkij, a látcsövét lassan elővéve.
- Bevallom, irigyellek érte.
Amikor külföldről megjövök és fölveszem ezt, ni - a vállpántjához ért -, fáj a
szívem a szabadságért.
Szerpuhovszkoj már rég
legyintett Vronszkij szolgálati működésére, de szerette, mint azelőtt, s most
különösen kedves volt hozzá.
- Kár, hogy az első
felvonást lekésted.
Vronszkij csak az egyik
fülével hallgatta, látcsövét a földszinti páholyról a félemeletre irányította,
s a páholyokat nézegette. A turbános hölgy s a kopasz öreg mellett, aki
haragosan pillantott a továbbmenő látcső üvegébe, Vronszkij egyszerre csak Anna
büszke, megdöbbentően szép fejét pillantotta meg, a csipkék keretében,
mosolyogva. Az ötös páholyban volt, húsz lépésre tőle. Elöl ült, s könnyedén
hátrafordulva Jasvinnak mondott valamit. Fejének állása a szép, széles
vállakon, szemének és egész arcának türtőztetetten izgatott ragyogása
tökéletesen olyan volt, amilyennek Moszkvában látta, a bálon. De most egészen
másképp hatott rá ez a szépség. A mostani érzésében nem volt semmi titokzatos:
szépsége, bár jobban vonzotta, mint régebben, ugyanakkor sértette is. Anna nem
nézett fel, de Vronszkij érezte, hogy észrevette már.
Amikor Vronszkij megint abba
az irányba fordította a látcsövét, feltűnt, hogy Varvara hercegnő feltűnően
vörös, erőltetetten nevet, s folyton a szomszéd páholyba tekinget. Anna is
összecsukta a legyezőjét, a vörös bársonyon dobolva vele másfelé néz, s nem
látja, nyilván nem is akarja látni, ami a szomszéd páholyban történik. Jasvin
arcán az a kifejezés volt, ami kártyázás közben szokott lenni, ha veszt.
Szemöldökét összeráncolta, s a bal bajszát mind mélyebben és mélyebben szívta a
szájába; ő is a szomszéd páholyba sandított.
Ebben a páholyban, balra
tőlük, Kartaszovék ültek. Vronszkij ismerte őket, s tudta, hogy Anna is
ismeretségben van velük. Kartaszova, egy kicsiny, sovány asszony, a páholyban
állt, s háttal Anna felé a köpenyét vette épp magára, amelyet az ura segített
föl rá. Az arca sápadt volt és haragos; fölindultan beszélt valamit. Kartaszov,
egy kövér, kopasz úr, folyton Annára pislogott, s azon volt, hogy a feleségét
megnyugtassa. Amikor az asszony kiment, a férfi soká késlekedett; Anna szemét
kereste a tekintetével, nyilván oda akart köszönni neki. Anna azonban,
bizonyára szántszándékkal, nem vette észre, hátrafordult, s a nyírt fejével
feléje hajoló Jasvinnak mondott valamit. Kartaszov úgy ment ki, hogy nem
hajolhatott meg, a páholyuk pedig üres maradt.
Vronszkij nem értette, hogy
Anna és Kartaszovék közt mi történt voltaképp, de azt látta, hogy olyasmi, ami
Annát megalázta. Ezt érezte a látottakból is, de Anna arcából még inkább, aki,
tudta, utolsó erejét szedi össze, hogy a magára vállalt szerepben kitartson. S
ez a szerep, a külső nyugalomé, tökéletesen sikerült is neki. Aki nem ismerte
sem őt, sem a társaságát, nem hallotta az asszonyi szánakozás, méltatlankodás
és csodálkozás szavait, hogy a világban meg merészelt jelenni, mégpedig ilyen
feltűnően, csipkedíszben és teljes szépségében: az gyönyörködött ennek a nőnek
a nyugalmában és szépségében, s nem gyanította a pellengérre állított ember
gyötrelmeit.
Tudva, hogy történt valami,
de nem tudva, mi is voltaképp, Vronszkijt kínzó izgalom fogta el, s abban a
reményben, hogy megtud valamit, elindult a bátyja páholya felé. Szándékos
kerülőt téve, az Anna páholyával szemben levő földszinti közön ment át. Ott a
volt ezredparancsnokába ütődött, aki két ismerősével beszélgetett. Vronszkij
hallotta, amint a Karenin nevet említették, s észrevette, hogy az
ezredparancsnok, jelentős pillantást vetve a beszélgetőkre, mennyire sietett őt
hangosan a nevén szólítani.
- Á, Vronszkij! Mikor jössz
el az ezredhez? Nem engedhetünk el búcsúlakoma nélkül. Te vagy a
legtörzsökösebb közöttünk - mondta az ezredparancsnok.
- Nagyon sajnálom, nem érek
rá, majd máskor - mondta Vronszkij, és felszaladt a lépcsőn a bátyja páholyába.
Az öreg grófnő, Vronszkij
anyja, ott ült acélszínű fürtjeivel a bátyja páholyában.
Varja és Szorokina hercegnő
a félemeleti folyosón találkoztak Vronszkijjal.
Varja, miután Szorokina
hercegnőt az anyjához bekísérte, kezet fogott a sógorával, s rögtön arról
kezdett el beszélni, ami érdekelte. Olyan fölindult volt, amilyennek Vronszkij
ritkán látta.
- Én azt mondom, aljas és
undorító dolog, Mme Kartaszovának erre nem volt semmiféle joga. Mme Karenina...
- kezdte.
- De mi az? Nem tudok
semmit.
- Hogyan? Nem hallottad?
- Gondolhatod, hogy én
hallom meg utoljára.
- Van komiszabb teremtés
ennél a Kartaszovánál?
- De mit csinált hát?
- Az uram mondta el...
Megsértette Kareninát. Az ura a páholyukból beszédbe ereszkedett vele, s
Kartaszova jelenetet rendezett. Jó hangosan valami sértőt mondott oda, azt
beszélik, s kiment.
- Gróf, a maman-ja hívja - mondta Szorokina
hercegnő, a páholy ajtaján kinézve.
- Én meg mind várlak -
mondta az anyja gúnyosan mosolyogva. - Egyáltalán nem lehet látni téged.
A fia észrevette, hogy
képtelen az öröm mosolyát visszatartani.
- Jó estét, maman. Magához jöttem - mondta hidegen.
- Miért nem mégy, faire la cour ŕ madame Karenina? -
mondta az anyja, amikor Szorokina hercegnő kiment. - Elle fait sensation. On oublie la Patti pour elle.[98]
- Maman, kértem, hogy nekem ne beszéljen erről - felelt Vronszkij
elkomorodva.
- Csak azt mondom, amit
mindenki.
Vronszkij nem felelt semmit,
néhány szót váltott Szorokina hercegnővel, és kiment. Az ajtóban a bátyjával
találkozott.
- Á, Alekszej! - mondta a
bátyja. - Micsoda undokság! Bolond az a nő, egyebet nem mondhatok... Most
akartam hozzá menni. Menjünk együtt.
Vronszkij nem hallgatott rá.
Gyors léptekkel ment le; érezte, hogy tennie kell valamit, de nem tudta, mit. A
bosszúság, hogy magát és őt is olyan ferde helyzetbe hozta, ugyanakkor a szánalom,
hogy szenved, fölzaklatta. Lement a földszintre, s egyenest Anna páholya felé
indult. A páholynál ott állt Sztremov, s Annával beszélgetett.
- Nincs tenor többé. Le moule en est brisé.[99]
Vronszkij odaköszönt, s
megállt, hogy Sztremovot üdvözölje.
- Úgy látszik, későn jött. A
legszebb áriát nem hallotta - mondta Anna Vronszkijnak, s közben, neki legalább
úgy rémlett, gúnyosan pillantott rá.
- Rossz műértő vagyok -
nézett rá Vronszkij szigorúan.
- Mint Jasvin herceg - szólt
Anna mosolyogva -, aki szerint Patti túlságosan hangosan énekel.
- Köszönöm - mondta kis,
hosszú kesztyűs kezébe véve a műsort, amelyet Vronszkij a földről vett föl, s
szép arca ebben a pillanatban hirtelen megrándult. Fölállt, s a páholy
hátterébe húzódott.
Amikor látta, hogy Anna páholya
a következő felvonásra üresen marad, Vronszkij nem törődött vele, hogy a cavatina hangjaira elcsöndesedő
színházban pisszegést kelt, kiment a földszintről, és hazahajtatott.
Anna otthon volt már. Amikor
Vronszkij bement hozzá, egyedül volt, ugyanabban az estélyi ruhában, amiben a
színházban. Ott ült a legelső karosszékben, a fal mellett, s maga elé meredt.
Fölnézett Vronszkijra, de tüstént az előbbi helyzetét foglalta el.
- Anna - mondta Vronszkij.
- Te, te vagy az oka
mindennek! - kiáltott föl Anna, a kétségbeesés és düh könnyeivel a hangjában, s
fölállt.
- Kértem, könyörögtem, hogy
ne menj el; tudtam, hogy kellemetlen lesz.
- Kellemetlen! - kiáltott
Anna. - Iszonyú! Akármeddig élek, nem felejtem el. Azt mondta, gyalázat
mellettem ülni.
- Egy ostoba asszony beszéde
- mondta Vronszkij. - De minek megkockáztatni, kihívni...
- Gyűlölöm a nyugodtságodat.
Nem lett volna szabad idejuttatnod. Ha szeretnél...
- Anna! Mi köze ehhez az én
szerelmemnek?
- Ha szeretnél, mint én, s
gyötrődnél, mint én... - mondta Anna, s rémülettel nézett föl rá.
Vronszkij sajnálta, de mégis
neheztelt rá. Bizonygatta a szerelmét, mert látta, hogy csak ez csillapíthatja,
de ha szóval nem is, a lelkében szemrehányást tett neki.
S ezeket a szerelmi
fogadkozásokat, amelyek Vronszkij előtt olyan ízetlennek tűntek fel, hogy
szégyellte kimondani, Anna magába itta, s lassan megnyugodott. Másnap,
tökéletesen megbékülve, falura utaztak.
Darja Alekszandrovna a
nyarat gyerekeivel együtt a húgánál, Kittynél töltötte Pokrovszkojéban. Az ő
birtokán a ház egészen tönkrement, és Levin meg a felesége rábeszélték, hogy
töltse náluk a nyarat. Sztyepan Arkagyics nagyon helyeselte ezt a tervet. A
hivatal, mint mondta, nagy sajnálatára nem engedi, hogy a nyarat családjával
falun töltse, ami pedig a legnagyobb boldogság lenne a számára, s Moszkvában
maradván, csak nagy ritkán, egy-két napra utazott le hozzájuk. Oblonszkijékon
kívül, akik gyerekestül, nevelőnőstül jöttek, az öreg hercegnő is Levin vendége
volt ezen a nyáron. Tapasztalatlan lányára, aki olyan állapotban is volt, úgy tartotta, kötelessége ügyelni. Kitty
külföldi barátnője, Varenyka is beváltotta ígéretét, hogy ha Kitty férjhez
megy, eljön hozzá, s barátnőjénél vendégeskedett. Ezek mind Levin feleségének
voltak a rokonai és barátai, Levin szerette őket, de a szíve mégis fájt egy
kicsit az ő levini világáért és rendjéért, amely a „Scserbackij-elem”
áradásában, ahogy magában nevezte, egészen elmerült. Az ő rokonai közül csak
Szergej Ivanovics volt ezen a nyáron náluk, de ő sem Levin-, hanem
Koznisev-fajta ember volt, úgyhogy a levini szellem tökéletesen elenyészett.
A valamikor üres
Levin-házban így most annyian voltak, hogy majdnem minden szoba el volt
foglalva, s az öreg hercegnőnek, amikor asztalhoz ültek, csaknem mindennap meg
kellett számolnia őket, s a tizenharmadikat, az egyik unokát, külön asztalhoz ültetni.
Kittynek is, aki szenvedélyes háziasszonnyá vált, nem kis vesződségébe került a
tyúkokat, pulykákat, kacsákat, amiből a vendégei és a gyerekek nyári étvágya
bőven pusztított, előteremteni.
Az egész család ebédnél ült.
Dolly gyerekei, a nevelőnővel és Varenykával, épp azt tervezgették, hova
menjenek gombázni. Szergej Ivanovics, akinek az eszét és tudományát a vendégek
majdnem hódolatig fokozódó tisztelettel övezték, mindnyájukat csodálkozásba
ejtette, amikor a gombákról szóló beszélgetésbe beleelegyedett.
- Vigyenek engem is
magukkal. Nagyon szerettem a gombaszedést - mondta Varenykára nézve -,
szerintem nagyon szép időtöltés.
- Hogyne, nagy örömmel -
felelte Varenyka elpirulva. Kitty jelentőségteljes pillantást váltott Dollyval.
A tudós és nagyszerű Szergej Ivanovics ajánlata, hogy Varenykával gombázni
megy, megerősítette Kitty egynémely feltevését, amely az utóbbi időben erősen
foglalkoztatta. Az anyjával kezdett gyorsan beszélgetni, nehogy észrevegyék a
pillantását. Ebéd után Szergej Ivanovics a kávéscsészéjével a szalon ablakához
ült, s folytatta öccsével a megkezdett eszmecserét, közben az ajtót nézegette,
amelyen a gombázni készülő gyerekeknek ki kellett jönniök. Levin odaült a
bátyja mellé.
Kitty az ura mellett állt,
nyilván a számára érdektelen beszélgetés végét várta, hogy mondjon valamit.
- Amióta megnősültél, sok
tekintetben megváltoztál, mégpedig előnyödre - mondta Szergej Ivanovics, akit a
megkezdett beszélgetés szemmel láthatólag nem nagyon érdekelt, és rámosolygott
Kittyre. - De hű maradtál ahhoz a szenvedélyedhez, hogy a legparadoxabb
állításokat védelmezd.
- Kátya, nem jót tesz, ha
állsz - szólt rá az ura, s jelentősen pillantva rá, egy széket húzott oda.
- Nos, igen, különben
hagyjuk, nincs időm - tette hozzá Szergej Ivanovics, a kifutó gyerekeket
megpillantva.
Feszes harisnyában, Szergej
Ivanovics kalapját s a kosarat lóbálva, elsőül Tánya futott oda, galoppban,
egyenest őhozzá. Bátran szaladt oda, szeme, amely annyira hasonlított apja
gyönyörű szeméhez, ragyogott, ahogy Szergej Ivanovicsnak a kalapot odaadta;
közben úgy tett, mint aki a fejére is szeretné tenni, félénk, gyöngéd mosollyal
enyhítve merészségét.
- Varenyka várja már -
mondta, s amikor Szergej Ivanovics mosolyán látta, hogy megteheti, óvatosan a
fejére is rakta a kalapot.
Varenyka sárga kartonruhába
öltözve állt az ajtóban; fejére fehér kendőt kötött.
- Megyek már, megyek,
Varvara Andrejevna - mondta Szergej Ivanovics, s kávéját kihörpintve, kendőjét
és szivartárcáját a zsebébe rakta.
- Milyen bájos ez az én
Varenykám! Ugye? - mondta Kitty az urának, mihelyt Szergej Ivanovics felállt.
Úgy mondta, hogy Szergej Ivanovics is hallhatta, nyilván ez volt a szándéka is.
- És milyen szép, olyan nemes szépség! Varenyka! - kiáltotta oda neki. - A
malomerdőben lesznek? Maguk után megyünk.
- Kitty, te teljesen
megfeledkezel az állapotodról - szólt rá az öreg hercegnő, az ajtón gyorsan
kilépve. - Nem szabad így kiabálnod.
Varenyka, Kitty hangját s az
anyai szemrehányást hallva, könnyű léptekkel a barátnőjéhez sietett. Mozgásának
a gyorsasága, az élénk arcát elborító pír mind azt mutatta, hogy valami
szokatlan megy végbe benne. Kitty tudta, mi ez a szokatlan, s figyelemmel
kísérte őt. Most is csak azért hívta vissza, hogy gondolatban áldását adja a
fontos eseményre, amelynek Kitty szerint az erdőben ma délután végbe kell
mennie.
- Varenyka, én nagyon boldog
leszek, ha egy bizonyos dolog megtörténik - súgta oda neki, megcsókolva.
- Maga is velünk jön? -
kérdezte Varenyka zavartan Levint, s úgy tett, mintha nem hallaná, mit mondtak
neki.
- Magukkal, de csak a
szérűig, s ott maradok.
- Ugyan mit passziózol ott?
- kérdezte Kitty.
- Az új szekereket kell
megnéznem s átszámolnom - mondta Levin. - Te hol leszel?
- A teraszon.
Az egész asszonytársaság a
teraszon gyűlt össze. Különben is szerettek ott ülni ebéd után, de ma még
dolguk is volt. A mindnyájukat elfoglaló ingvarráson és pólyakötésen kívül ma
lekvárt főztek Agafja Mihajlovna számára, új módon, víz hozzáadása nélkül. Ezt
az otthon, náluk szokásos eljárást Kitty vezette be. Agafja Mihajlovna, akire
ez a dolog régebben bízva volt, azt tartva, hogy amit a Levin-házban csináltak,
rossz nem lehet, az eperhez és szamócához mégiscsak hozzáöntötte a vizet, s
azt bizonygatta, hogy másképpen nem lehet: rajtaérték, s a málnát most
mindnyájan jelenlétében főzték be, s Agafja Mihajlovnának meg kellett
győződnie, hogy a lekvár víz nélkül is jó lesz.
Agafja Mihajlovna arca
kihevült és nekikeseredett, a haja összezilálódott; könyökig feltűrt sovány
karjával úgy forgatta az üstöt a hordozható tűzhely fölött; közben komoran
nézte a málnát, s teljes szívéből kívánta, hogy hűljön ki, s ne főjön föl. A
hercegnő érezte, hogy Agafja Mihajlovna dühének, mint aki a málnafőzésben a fő
tanácsadó volt, őellene kell irányulnia; olyan képet iparkodott hát vágni, mint
aki mással van elfoglalva, s a málna nem érdekli; egyéb dolgokról beszélt,
orvul azonban oda-odapillantott a vaskályhára.
- Én mindig magam veszek a
szolgálók ruhájához valami olcsóbb anyagot - folytatta a hercegnő a megkezdett
beszélgetést. - Ne vegyük le most a habját, galambocskám? - mondta azután,
Agafja Mihajlovnához fordulva. - Egyáltalán nem szükséges, hogy te csináld -
állította meg Kittyt -, forró is.
- Majd én - állt föl Dolly,
s óvatosan merni kezdte a felhabzott cukrot; a kanalat, hogy ami rátapadt,
leverje, időnként egy tányérkához koccantotta, amely tarka, sárgásrózsaszín
habbal és nyúlós, vérszínű sziruppal volt már tele. „Hogy fogják nyalni a tea
mellé” - gondolt a gyerekeire, visszaemlékezve, hogy ő mint gyerek mennyire
csodálkozott, hogy a nagyok épp a legjobbat, a habot nem eszik meg.
- Sztyiva azt mondja, sokkal
okosabb pénzt adni - folytatta közben Dolly a megkezdett beszélgetést arról,
hogyan okosabb a személyzetet megajándékozni -, de...
- Pénzt hogy lehet! -
szólalt meg a hercegnő s Kitty egyszerre. - Ezt jobban megbecsülik.
- Én például a múlt évben a
mi Matrjona Szemjonovnánknak - mondta a hercegnő - nem épp puplint, de valami
olyasfélét vettem.
- Emlékszem, mama neve
napján is abban volt.
- Nagyon kedves a mintája.
Olyan egyszerű és finom. Magamnak is csináltatnék, ha neki nem lenne már.
Olyasféle, mint Varenykáé. Olyan kedves és olcsó.
- No, most úgy látszik, kész
- mondta Dolly, a szirupot a kanálról lecsorgatva.
- Ha gyűrűzik, akkor van
készen. Csak főzze még, Agafja Mihajlovna.
- Ezek a legyek! - szólt
Agafja Mihajlovna haragosan. - Egyre megy az - tette azután hozzá.
- Ó, milyen kedves, ne
ijesszétek el! - mondta váratlanul Kitty a verébre pillantva, amely a korlátra
ült, s egy málnacsutkát megforgatva csipegetni kezdte.
- Jól van, de te menj
messzebb a tűzhelytől - mondta az anyja.
- A propos, Varenyka - mondta Kitty franciául; ha azt akarták, hogy
Agafja Mihajlovna ne értse, mindig így beszéltek. - Tudja, mama, hogy én, nem
tudom, miért, de ma döntést várok. Érti, milyet. De jó volna!
- Hanem micsoda mesteri
házasságszerző vagy te! - mondta Dolly. - Milyen ügyesen és vigyázva hozza
össze...
- De mondja már, maman, maga mit szól hozzá?
- Mit szólnék? Ő („ő”-n
Szergej Ivanovicsot értette) a legjobb partit csinálhatja, ami Oroszországban
lehetséges; már nem egészen fiatal, de mégis sokan utánavetnék magukat,
tudom... Varenyka nagyon helyes, de ő kaph...
- De kérem, mama, lássa be,
hogy nem lehet egyiküknek sem jobbat kitalálni. Először - mondta Kitty egy
ujját behajtva - Varenyka remek lány!
- Nagyon tetszik neki, ez
igaz - erősítette meg Dolly is.
- Szergej Ivanovics
társaságbeli helyzete olyan, hogy a feleségétől se vagyont, se pozíciót
egyáltalán nem kell kívánnia. Egyre van szüksége: egy szép, kedves, nyugodt
asszonyra.
- Igen, vele aztán nyugodtan
élhetne - mondta Dolly.
- A harmadik, hogy a
felesége szeresse. Ez is megvan... Vagyis olyan szép lenne! Azt várom, hogy
előjönnek az erdőből, s már el is dőlt minden. Mindjárt meglátom a szemükön.
Olyan boldog lennék! Dolly, mi a véleményed?
- Csak ne izgasd föl magad.
Semmi szükség sincs rá, hogy izgasd magad - mondta az anyja.
- De hisz nem izgulok, mama.
De úgy érzem, most kéri meg.
- Ó, az olyan furcsa, hogy a
férfiak hogyan és mikor kérik meg az embert... Van valami gát, s egyszer csak
átszakad - mosolyodott el Dolly elgondolkozva, mert Sztyepan Arkagyics jutott
az eszébe.
- Mama, magát hogy kérte meg
a papa? - kérdezte hirtelen Kitty.
- Semmi különös; nagyon
egyszerűen történt - felelt a hercegnő, de az arca felsugárzott az emléktől.
- Mégis, hogy? Szerette,
mielőtt megengedték, hogy beszéljenek?
Kittynek különös
gyönyörűsége telt benne, hogy az asszonyi élet legfontosabb kérdéseiről mint
egyenrangú beszélgethet az anyjával.
- Persze hogy szerettem,
lejött hozzánk a falunkba.
- No és hogy dőlt el, mama?
- Te persze azt hiszed, ti
valami újat találtatok ki? Mindig egy és ugyanaz; a pillantások, a mosolyok,
azok döntötték el...
- Milyen jól mondta, mama!
Csakugyan a pillantások és a mosolyok - hagyta helyben Dolly.
- De mégis, milyen szavakat
mondott?
- Kosztya milyen szavakat
mondott neked?
- Ő krétával írta fel -
mondta Kitty. - Csudálatos volt... Mintha olyan rég lett volna már!
S a három asszony ugyanazon
gondolkozott el. Kitty elsőül törte meg a hallgatást. Eszébe jutott az utolsó
tél a házassága előtt, vonzalma Vronszkijhoz.
- Csak... Varenykának az a
régebbi szerelme - jutott eszébe természetes gondolattársítással. - El
szerettem volna mondani valahogy Szergej Ivanovicsnak, előkészíteni rá. Ők, a
férfiak, mind - tette hozzá - olyan szörnyű féltékenyek a múltunkra.
- Nem mind - mondta Dolly. -
Te a saját férjedről ítélsz. Őt még mindig gyötri Vronszkij emléke. Ugye? Ugye,
igaz?
- Igaz - felelte Kitty
elgondolkozva, mosolygó szemmel.
- Csak azt nem tudom - vette
védelmébe a hercegnő a maga anyai felügyeletét -, miféle múltad van neked, ami
őt nyugtalaníthatja? Hogy Vronszkij udvarolt neked? Minden lánynak udvarolnak.
- De hiszen nem erről
beszélünk - mondta Kitty elpirulva.
- De bocsáss meg - folytatta
az anya -, éppen te nem akartad megengedni, hogy Vronszkijjal beszéljek.
Emlékszel?
- Jaj, mama! - mondta Kitty
szenvedő arccal.
- Csakhogy tiveletek most
nem lehet bírni... A te dolgod ővele nem is mehetett tovább, mint szabad; magam
kértem volna számon. Különben is, lelkem, neked most nem szabad felizgatnod
magad. Erről ne feledkezz meg, s légy nyugton, kérlek.
- De hisz én tökéletesen
nyugodt vagyok, mama.
- Milyen szerencséje volt
Kittynek, hogy Anna odajött akkor - mondta Dolly -, és milyen szerencsétlenség
neki. Épp a fordítottja - tette hozzá gondolatától meglepve. - Akkor Anna volt
boldog, s Kitty hitte magát boldogtalannak. Hogy megfordult minden! Én gyakran
gondolok Annára.
- Van is kin gondolkozni!
Undok, visszataszító, szívtelen teremtés - mondta az anya, aki nem tudta
elfeledni, hogy Kitty nem Vronszkijhoz, hanem Levinhez ment.
- Micsoda passzió: erről
beszélni - mondta bosszúsan Kitty. - Én nem gondolok rá, és nem is akarok
rágondolni. Nem akarok - ismételte meg férje ismerős lépteit hallva a
teraszlépcsőkön.
- Mi az, mit nem akarsz? -
kérdezte Levin a teraszra lépve. De senki sem felelt, s ő nem ismételte meg a
kérdést.
- Sajnálom, hogy megzavartam
a női birodalmatokat - nézett végig rajtuk elégedetlenül, megértve, hogy
olyanról beszélgettek, amiről előtte nem beszéltek volna.
Egy pillanatra, úgy érezte,
osztozik Agafja Mihajlovna érzelmeiben, ő is elégedetlen a víz nélkül befőzött
málnával, általában az idegen Scserbackij-befolyással. De csak mosolygott, s
odament Kittyhez.
- No, mi az? - kérdezte, s
ugyanazzal a kifejezéssel nézett rá, amivel mindenki mostanában.
- Semmi, nagyszerűen érzem
magam - mondta Kitty elmosolyodva. - Hát te?
- Háromszor annyit hordtunk
be, mint a szekereken. Akkor hát gyerünk a gyerekekért? Már be is fogattam.
- Csak nem akarod Kittyt a
bricskán vinni? - kérdezte szemrehányóan a hercegnő.
- Majd lépésben megyünk,
hercegnő.
Levin sohasem hívta, ahogy a
vők szokták, a hercegnőt maman-nak; a
hercegnőt ez bántotta is. De Levin, annak ellenére, hogy nagyon szerette és
tisztelte, nem tudta így nevezni; megsértette volna vele boldogult anyja iránti
érzéseit.
- Jöjjön velünk, maman - mondta Kitty.
- Nem akarok tanúja lenni
ennek az esztelenségnek.
- Akkor hát gyalog megyek,
hisz jót tesz nekem - s fölállva az urához lépett, s karjába öltötte a karját.
- Jót tesz, de azért mindent
mértékkel - mondta a hercegnő.
- No, Agafja Mihajlovna,
kész a lekvár? - mosolygott Levin Agafja Mihajlovnára. Föl szerette volna őt
deríteni. - Jó az új mód?
- Jónak kell lennie.
Miszerintünk túlfőtt.
- Jobb is úgy, Agafja
Mihajlovna - mondta Kitty -, legalább nem savanyodik meg. A jég úgyis elolvadt,
nincs hol eltartani. - Tüstént elértette az ura szándékát, s ugyanazzal az
érzéssel fordult az öregasszonyhoz: - Hanem a sózott húsa remek; mama azt
mondja, sehol sem evett olyat - tette mosolyogva hozzá, az öregasszony
fejkendőjét megigazítva.
Agafja Mihajlovna bosszúsan
nézett Kittyre.
- Engem ne vigasztaljon az
úrnő. Ha vele együtt így elnézem,
úgyis jókedvem lesz - mondta. Ez a goromba vele,
az úrral helyett, meghatotta Kittyt.
- Jöjjön velünk gombázni,
megmutatja a jó helyeket.
Agafja Mihajlovna mosolyogva
csóválta meg a fejét, mintha azt mondaná: „Szívesen megharagudnék magára, de
nem lehet.”
- Csinálja, kérem, ahogy
tanácsoltam - mondta az öreg hercegnő -, a lekvárra tegyen rumba áztatott
papírt: és nem kell jég, mégsem lesz rajta penész.
Kitty rendkívül örült, hogy
négyszemközt maradhatott az urával. Abban a pillanatban, amikor a teraszra
lépett, s megkérdezte, miről beszélnek, s nem feleltek neki, mindent olyan
élénken tükröző arcán, úgy vette észre, a bosszúság árnyéka futott át.
Most, hogy a többiek előtt
sétálva, a ház tájékáról a kitaposott, rozskalásszal és -maggal beszórt poros
útra értek, Kitty erősebben támaszkodott rá, s magához szorította karját. Levin
megfeledkezett már a percnyi kellemetlen benyomásról, s egyedüllétükben - mialatt
terhességének gondolata egy pillanatra sem hagyta el - a szeretett asszony
közelségének örömteli, teljesen tiszta, minden érzékiségtől mentes enyhületét
érezte, amely még mindig új volt a számára. Beszélni nem volt mit, de Levin
hallani szerette volna a hangja csengését, amely, éppúgy, mint a tekintete,
terhességével egészen megváltozott.
Hangjában és tekintetében is
lágyság, komolyság volt, amilyen azokéban szokott lenni, akik állandóan egy
kedves dologra összpontosítják a figyelmüket.
- Nem fáraszt? Támaszkodj
rám jobban - mondta Levin.
- Nem, olyan boldog vagyok,
hogy egyedül lehetek veled. Akármilyen jó is velük, sajnálom a mi kettesben
töltött téli estéinket.
- Az is jó volt, ez pedig
még jobb. Mind a kettő jobb - szorította meg Levin a kezét.
- Tudod, miről beszéltünk,
amikor bejöttél?
- A befőzésről?
- Igen, a befőzésről is,
utána meg arról, hogy kérik meg az embert.
- Á - mondta Levin, aki
inkább a hangját, mint a mondott szavakat hallgatta; közben pedig állandóan az
útra vigyázott, amely most már az erdőben haladt, igyekezett elkerülni a
helyeket, ahol Kitty megbotolhatott volna.
- És Szergej Ivanovicsról
meg Varenykáról. Észrevetted?... Én nagyon szeretném - folytatta. - Mi a
véleményed róla? - S az ura arcába nézett.
- Nem tudom, mit gondoljak -
felelte Levin mosolyogva. - Szergejt ebben a tekintetben nagyon különösnek
tartom. Hiszen elmeséltem...
- Igen, hogy szerelmes volt
abba a lányba, aki meghalt...
- Még akkor történt, amikor
gyermek voltam; csak mások elbeszéléséből tudom. Emlékszem rá abból az időből.
Bámulatosan szelíd volt. Azóta figyelem őt nők közt: kedves velük, egyik-másik
meg is tetszik neki, de az ember érzi, hogy csak emberek neki, nem asszonyok.
- De most Varenykával... Úgy
látom, van valami...
- Lehet, hogy van... De
ismerni kell őt. Egész különös, csodálatos ember. Csak szellemi életet él.
Túlságosan is tiszta és emelkedett lelkületű.
- Miért? Ez talán
lealacsonyítja?
- Nem, de annyira
hozzászokott a puszta szellemi élethez, hogy nem tud a valósággal összebékülni,
Varenyka pedig mégiscsak valóság.
Levin megszokta már, hogy
bátran mondja ki Kitty előtt a gondolatait; nem fáradt vele, hogy szabatos
szavakba burkolja. Tudta, hogy az ilyen szerelmes pillanatokban, mint a
mostani, a felesége egy szóból megérti, mit akar mondani; ahogy most is
megértette.
- Igen, de Varenykában nincs
az a valóság, ami énbennem; engem, úgy érzem, sosem szeretett volna meg. De
Varenyka csupa lélek...
- Dehogy, nagyon is szeret,
s nekem olyan jó látnom, hogy az enyémek mindnyájan szeretnek...
- Igen, ő jó hozzám, de...
- De nem úgy, ahogy a
boldogult Nyikolenykával voltál... ti ketten beleszerettetek egymásba - fejezte
be Levin. - Mért ne mondjuk meg? - tette hozzá. - Néha szemrehányást is teszek
magamnak; a vége az lesz, hogy az ember elfelejti. Milyen rettenetes és milyen
nagyszerű ember volt... Miről is beszéltünk? - kérdezte Levin egy kis hallgatás
után.
- Te azt hiszed, hogy
Szergej Ivanovics nem tud szerelmes lenni - mondta Kitty, a maga nyelvére
fordítva.
- Nemhogy nem tud -
mosolyodott el Levin -, de nincs meg benne a szükséges gyöngeség... Mindig
irigyeltem, sőt még most is irigylem, amikor annyira boldog vagyok.
- Irigyled, hogy nem tud
szerelmes lenni?
- Irigylem, hogy jobb nálam
- mondta Levin mosolyogva. - Nem magának él. Egész életét a kötelességének
szenteli. Azért olyan nyugodt és megelégedett.
- És te? - mondta Kitty
tréfás, szeretetteljes mosollyal.
A gondolatmenetet, amely
mosolyra késztette, sehogy sem tudta volna szavakba foglalni; a végeredménye
azonban az volt, hogy férje, amikor a bátyjáért lelkesedett s magát megalázta
előtte, nem volt őszinte. Kitty tudta, hogy ennek az őszinteséghiánynak a
bátyja iránti szeretet volt az oka, meg a lelkifurdalás, hogy túlságosan
boldog; a legfőképpen azonban a sohasem szűnő vágy, hogy jobbá legyen. Kitty szerette
ezt benne, s ezért mosolyodott el.
- És te? Te mivel nem vagy
megelégedve? - kérdezte ugyanazzal a mosollyal.
Levinnek örömet szerzett,
hogy Kitty nem hisz az ő elégedetlenségében önmagával, s ez öntudatlanul is
arra sarkallta, hogy kimondja hitetlensége okát.
- Én boldog vagyok - mondta
-, de elégedetlen magammal.
- Hogy lehetsz elégedetlen,
ha egyszer boldog vagy?
- Hogy mondjam el?...
Énnekem, azon kívül, hogy meg ne botolj, nincs semmiféle szívbéli kívánságom.
Jaj, nem szabadna, látod, így ugrálnod - szakította meg beszélgetésüket szemrehányón,
mert Kitty, ahogy az úton fekvő ágat átlépte, túl gyors mozdulatot tett. - De
ha ítéletet tartok magam fölött, s másokkal, különösképp a bátyámmal hasonlítom
össze magam, érzem, hogy rossz vagyok.
- De miért? - folytatta
Kitty ugyanazzal a mosollyal. - Te talán nem dolgozol másokért? Hát a
majorságaid, a gazdaságod, a könyved?
- Nem, érzem, s most
különösen - mondta Kitty kezét megszorítva -, hogy te vagy a bűnös, ha nem úgy
megy, ahogy kellene. Mindent félvállról veszek. Ha úgy tudnám szeretni a
dolgomat, ahogy téged... De az utóbbi időben csak föladott leckeként végzem.
- Mit szólsz a papához
akkor? - kérdezte Kitty. - Ő is rossz ember, amiért a közügy érdekében semmit
sem tett?
- Ő? Nem. De ahhoz olyan
egyszerűségnek, derűnek, jóságnak kell az emberben lennie, mint apádban, és hol
van az énbennem? Nem dolgozom, és szenvedek tőle. S ezt mind te csináltad.
Amikor még nem voltál te, s nem volt még ő
- mondta egy pillantással a testére, amelyet Kitty azonnal elértett -, minden
erőmet a munkába temettem; most nem tudom, s szégyellem. Pontosan úgy csinálom,
mint valami föladott leckét; tettetem magam.
- No és volna kedved most
mindjárt Szergej Ivanoviccsal cserélni? - mondta Kitty. - Volna kedved a
közügyet szolgálni; azt a föladott leckét, s csak azt, úgy szeretni, mint ő?
- Persze hogy nem - mondta
Levin. - Különben is oly boldog vagyok, hogy nem is értek már semmit sem...
Szóval te azt hiszed, megkéri most? - tette hozzá kis hallgatás után.
- Hiszem is meg nem is. De
borzasztóan szeretném. Várj csak. - Előrehajolt, s egy szál margarétát tépett
az útszélről. - No, számold ki, megkéri, nem kéri - mondta, odaadva a virágot.
- Megkéri, nem kéri - mondta
Levin egymás után tépve le a keskeny, erezett, fehér szirmokat.
- Nem, nem! - állította meg
Kitty, izgalommal lesve az ujjait, s keze után kapott. - Kettőt szakítottál.
- De az a picinyke nem
számít - mondta Levin a rövid, ki nem fejlett szirmot leszakítva. - Lám, a
bricska utolért bennünket.
- Nem fáradtál el, Kitty? -
kiáltott oda hozzá a hercegnő.
- Egyáltalán nem.
- Ülj föl hát, ha a lovak
nyugodtak, de lépésben menjetek.
De nem volt érdemes fölülni.
Közel voltak már, s mind gyalog mentek.
Fekete haján fehér
kendőjével, körülötte a kedélyesen és jókedvűen foglalkoztatott gyereksereg, a
lehetőségtől, hogy egy férfi, aki tetszik is, vallomást tehet neki, szemmel
látható izgalomban, Varenyka vonzó volt; Szergej Ivanovics ott ment mellette, s
folyton őbenne gyönyörködött. Ahogy ránézett, eszébe jutott a sok kedves
beszéd, amit hallott tőle, mindaz a jó, amit tudott róla, s egyre inkább
tudatára ébredt, hogy amit iránta érez, valami különös, réges-rég, akkor is
csak egyszer, első ifjúságában tapasztalt érzés. Az öröm, hogy közel lehet
hozzá, mind erősebb lett, annyira, hogy amikor egy vékony szárú, lehajtott
karimájú, hatalmas vargányát talált s a Varenyka kosarába tette, Szergej
Ivanovics Varenyka szemébe nézett. S az örvendező és ijedt izgalom arcát elfutó
pírját látva, maga is zavarba jött, s nem szólt, de olyan mosollyal mosolygott
rá, ami nagyon is sokat mondott.
„Ha így van - mondta magának
-, meg kell fontolnom s határoznom; nem adhatom oda magam, mint egy kölyök, a
perc hevületének.”
- Elmegyek most, a
többiektől külön szedem a gombát, különben nem látszik meg a szerzeményem -
mondta, s az erdőszélről, ahol az alacsony, selymes füvön ritkás, öreg nyírfák
közt lépdeltek, az erdő közepébe ment, ahol a fehér nyírtörzsek közt
nyárfasudarak szürkélltek, s mogyoróbokrok sötétedtek. Vagy negyven métert
ment, egy kecskerágóbokor mögé, amely piros barkáival épp teljes virágzásban
volt, s tudva, hogy itt nem látják, megállt. Körülötte teljes volt a csönd.
Csak a nyírfák fölött, amelyeknek a tövében állt, zümmögtek el nem némulóan,
mint egy raj méh, a legyek, s a gyerekek hangja ért időnként oda. Hirtelen, nem
messze az erdőszéltől, Varenyka alt hangja hangzott föl, amint Grisát hívja, s
Szergej Ivanovics arcára örvendő mosolygás ült ki. Ahogy ezen a mosolyon
rajtaérte magát, rosszallóan csóválta meg a fejét állapota miatt, aztán egy
szivart vett ki, és megpróbált rágyújtani. A nyírfa törzsén soká nem tudta
meggyújtani a gyufáját. A fehér kéreg gyöngéd hártyája a foszforra tapadt, s a
tűz elaludt. Az egyik gyufa végre meggyúlt, s a szivar illatozó füstje ide-oda
imbolyogva széles abroszként terült ki, határozott körvonalakkal, a bokor
fölött, a nyírfa lecsüggő ágai alatt előre s fölfelé. Szemével a füstsávot
követve, Szergej Ivanovics csendesen lépkedett, s a maga lelkiállapotán
gondolkozott.
„De hát miért ne? -
gondolta. - Ha csak föllobbanás volna vagy szenvedély, ha csak ezt a vonzalmat
érezném, ezt a kölcsönös (mondhatom: kölcsönös)
vonzalmat, de közben azt érezném, hogy mindez ellentétben van életem
természetével, azt érezném, hogy ha e vonzalomnak átadom magamat, hivatásomat
és kötelességemet elárulom... de nem így van. Az egyetlen, amit ellene
szegezhetek, hogy amikor Marie-t elvesztettem, azt mondtam magamban, hű
maradok az emlékéhez. Ezt az egyet hozhatom fel az érzésem ellen... És ez
fontos” - mondta magában Szergej Ivanovics, azt is érezve mindjárt, hogy ennek
a megfontolásnak az ő számára semmiféle fontossága nem lehet, legföllebb más
ember szemében rontja el költői szerepét. „Ezenkívül azonban akármennyire
keresem, nem találok semmit, ami érzésem ellen szólana. Ha puszta eszemmel
választanék, nem találhatnék jobbat.”
Akárhány ismerős asszony és
leány jutott az eszébe, nem emlékezett egyre sem, akiben ilyen mértékben együtt
lettek volna épp azok a tulajdonságok, amelyeket ő, hidegen mérlegelve, a
feleségében együtt kívánt látni. Megvolt benne az ifjúság minden szépsége és
frissesége, de nem volt már gyermek, s ha szerette, tudatosan szerette, ahogy
egy nőnek szeretnie kell: ez volt az egyik. A másik: nemcsak hogy távol állt
tőle a nagyvilági modor, de nyilván undorodott is a társaságtól; amellett
azonban ismerte, s megvoltak benne a jó társasági nő szokásai, ami nélkül
Szergej Ivanovics az élettársát nem tudta elképzelni. A harmadik: vallásos
volt, de nem mint egy gyermek, mint Kitty például, aki ösztönösen vallásos és
jó; a vallásos meggyőződés volt életének az alapja. Egész az apróságokig
mindent együtt talált benne, amit a feleségétől várt: szegény volt és magányos,
nem hoz egy csomó rokont s vele a befolyásukat, mint Kittynél látta, a férje
házába; teljesen az urához lesz kötve, ahogy jövendő családi életétől mindig is
kívánta. S ez a lányka, akiben ezek a tulajdonságok mind együtt voltak,
szerette őt. Szergej Ivanovics szerény volt, de ezt lehetetlen volt nem látnia.
És ő is szerette a lányt. Az egyetlen ellenérv: a maga életkora. De az övék
hosszú életű fajta, még egyetlen ősz hajszála sem volt; senki sem becsülte
volna negyvenre: Varenyka mondása is eszébe jutott, hogy az emberek csak
Oroszországban tekintik magukat ötvenesztendős korukban aggastyánnak,
Franciaországban az ötvenéves ember azt tartja, hogy dans la force de l’ âge[100]
van, a negyvenéves pedig - un jeune homme.[101]
De mit számítanak az évek, amikor a lelkében fiatalnak érezte magát, olyannak,
amilyen húsz évvel ezelőtt volt? Vagy nem az ifjúság volt, amit most érzett,
amikor kiért az erdő túlfelére, s a napsugarak ragyogó fényében Varenyka kecses
alakját pillantotta meg, amint sárga ruhájában könnyű léptekkel halad kosarával
az öreg nyírtörzs mellett, s a benyomás, amelyet az ő képe keltett, a ferde
sugarakkal elöntött, sárgás zabföld meglepő szépségű képével, túl a zabon pedig
a távoli sárgával tarkázott öreg erdő látványával olvad össze, amint a
messzeség kékjébe enyészik? A szíve összeszorult az örömtől. Ellágyulás fogta
el. Érezte, hogy döntött. Varenyka, aki éppen akkor guggolt le egy gombáért,
fürge mozdulattal emelkedett föl, és körülnézett. Szergej Ivanovics a szivarját
eldobva, eltökélt léptekkel indult felé.
„Varvara Andrejevna, amikor
még nagyon fiatal voltam, egy női eszményképet alkottam magamnak, akit majd
megszeretek, s boldog leszek, ha feleségemnek mondhatom. Egy hosszú életet
éltem le, s most először találkozom azzal, akit kerestem, magában. Szeretem, és
kérem, legyen a feleségem.”
Szergej Ivanovics akkor
mondta ezt magában, amikor már csak tíz lépésre volt Varenykától, aki a térdére
ereszkedve, a kezével óvta Grisától a gombát, s a kis Mását szólongatta.
- Ide, ide! Kicsinyek! Itt
sok van! - mondta kedves, mélyen csengő hangján.
Ahogy az odalépő Szergej
Ivanovicsot észrevette, nem emelkedett föl, és nem változtatott a helyzetén; de
minden arról beszélt, hogy érzi a közeledését, s örül neki.
- Nos, talált valamit? -
kérdezte fehér kendője alól feléje fordítva szép, csendesen mosolygó arcát.
- Egyetlenegyet sem - mondta
Szergej Ivanovics. - És maga?
Varenyka nem felelt, el volt
foglalva a köréje gyűlő gyerekekkel.
- Ezt még az ágak mellett -
mutatott a kis Másának egy apró kékhátút, amelynek ruganyos, rózsás kalpagját,
ahogy kinőtt alóla, egy száraz fűszál metszette ketté. Amikor Mása a kékhátút
két fehér félbe törve fölvette, maga is fölállt. - Ez a gyermekkoromra
emlékeztet - mondta aztán, ahogy Szergej Ivanovics mellett lépegetve a
gyerekektől eltávolodott.
Hallgatagon mentek néhány
lépést. Varenyka látta, hogy Szergej Ivanovics beszélni akar. Kitalálta, miről,
s a szíve elszorult az örömtől és félelemtől. Olyan messze mentek, hogy senki
sem hallhatta már őket, de Szergej Ivanovics még mindig nem kezdett beszélni.
Varenykának okosabb volt hallgatnia. Hallgatás után könnyebben lehetett, amit
mondani akart, elmondani, mintha előtte már gombákról beszéltek volna, de
akarata ellenére, véletlenül szinte, Varenyka mégiscsak megszólalt:
- Szóval semmit sem talált?
Az erdő közepén különben mindig kevesebb van.
Szergej Ivanovics
fölsóhajtott, és nem felelt semmit sem. Bosszantotta, hogy Varenyka a gombákról
beszélt. Vissza akarta téríteni ahhoz, amit először a gyerekkoráról mondott, de
rövid hallgatás után, akarata ellenére, ő is az utóbbi szavaira tett
megjegyzést:
- Én csak azt hallottam,
hogy a nyirokgomba főleg az erdőszélen fordul elő, megkülönböztetni azonban nem
tudom.
Néhány perc telt el, még
messzebb mentek a gyerekektől, s tökéletesen magukra maradtak. Varenyka szíve
annyira vert, hogy hallotta a dobbanását, s érezte, hogy pirul, sápad, majd
megint elpirul.
Az után, ahogy Stahlnénál
élt, olyan ember feleségévé lenni, mint Koznisev, a legnagyobb boldogságnak
tetszett neki. Azonkívül meg is volt győződve szinte, hogy szerelmes belé. S
azonnal el kell az egésznek dőlnie. Rettegés fogta el. Rettegés attól is, hogy
szól, attól is, hogy nem.
Most kellett vagy soha
nyilatkoznia, ezt Szergej Ivanovics is érezte. Varenyka tekintete, a pirossága,
a lesütött szeme, mind fájdalmas várakozásról beszélt: Szergej Ivanovics látta
ezt, s megszánta. Azt is érezte, hogy semmit sem mondani annyi, mint
megbántani. Gondolatban gyorsan elismételte az elhatározás mellett szóló
érveket. Elismételte a szavakat is, amelyekkel meg akarta kérni, de helyettük,
valami váratlan jött ötletből, hirtelen ezt kérdezte:
- Mi a különbség a
nyirokgomba és a vargánya közt?
Varenyka ajka, ahogy felelt,
megremegett az izgalomtól:
- A kalapjukban alig van
különbség, csak a szárukban.
S alig mondták ki ezt,
mindketten érezték, hogy az ő dolguknak vége, amit mondani kellett volna, nem
fogják kimondani, s izgalmuk, amely az előbb tetőpontot ért, csillapodni
kezdett.
- A vargánya... annak a
szára olyan, mint a kétnapos, nem borotvált barna szakáll - mondta Szergej
Ivanovics nyugodtan már.
- Ez igaz - felelte Varenyka
mosolyogva, s sétájuk iránya, anélkül, hogy akarták volna, megváltozott. A
gyerekek felé közeledtek. Varenykának fájt a szíve, és szégyellte magát, de
ugyanakkor meg is könnyebbült.
Ahogy hazaért, s az érvein
még egyszer végigment, Szergej Ivanovics úgy találta, nem ítélt helyesen. Nem
tudja Marie emlékét elárulni.
- Lassabban, gyerekek,
lassabban! - kiáltott Levin haragosan a gyerekekre, s felesége elé állt, hogy
megvédje, amint a gyereksereg nagy örömvisítással elébük rohant.
A gyerekek után Szergej
Ivanovics és Varenyka is kijött az erdőből. Kittynek nem kellett Varenykát
megkérdeznie; a két ember nyugodt, kissé szégyenkező arcáról megértette, hogy
tervei meghiúsultak.
- No? - kérdezte tőle a
férje, ahogy hazaindultak.
- Nem fogta meg - mondta
Kitty; mosolya s beszédmódja, mint azt Levin sokszor jólesőn figyelte meg, az
apjára emlékeztetett.
- Hogy nem fogta meg?
- Hát így! - mondta Kitty, s
az ura kezét megfogva, a szájához vitte, s az el nem nyílt ajkaihoz érintette.
- Ahogy a püspök kezét csókolják.
- És ki nem fogta meg? -
mondta Levin mosolyogva.
- Egyikük sem. Így
kellene...
- Parasztok jönnek erre...
- Nem, nem látták meg.
Mialatt a gyerekek teáztak,
az öregek az erkélyen ültek, s úgy társalogtak, mintha semmi sem történt volna,
bár mindnyájan jól tudták, Szergej Ivanovics és Varenyka pedig különösen, hogy
ha nemlegesen is, de igen fontos esemény történt. Ugyanaz az érzés volt mindkettőjükben;
olyanféle, mint amit a tanuló érez a nem sikerült vizsga után, amikor
ismételnie kell, vagy végleg kizárják az intézetből. Érezve, hogy történt
valami, a jelenlevők más, közömbös témákról beszélgettek nagy elevenen. Levin
és Kitty különösen boldognak és szerelmesnek érezték magukat ezen az estén. S
az, hogy szerelmükben boldogok voltak: kellemetlen célzás volt azoknak, akik
ugyanezt akarták és nem tudták - s most röstelkedtek.
- Emlékezzetek szavamra:
Alekszandr nem jön le - mondta az öreg hercegnő.
Sztyepan Arkagyicsot az esti
vonattal várták, s az öreg herceg azt írta, lehet, hogy ő is lejön.
- Tudom is, miért nem -
folytatta a hercegnő. - Azt mondja, a fiatalokat az első időben egyedül kell
hagyni.
- No, papa hagyott is
minket. Nem is láttuk még - mondta Kitty. - Pedig hát miféle fiatalok vagyunk
mi? Olyan öregek vagyunk már.
- Csakhogy ha nem jön, és is
elbúcsúzom tőletek, gyerekek - mondta a hercegnő, bánatosan fölsóhajtva.
- Mi történt magával, mama?
- esett neki mind a két lánya.
- Gondold el, ő is hogy érzi
magát? Hiszen most már...
S az öreg hercegnő hangja
egész váratlanul megremegett. A lányok elhallgattak, s összenéztek. „Maman mindig talál bánkódni valót” -
mondta a tekintetük. Nem tudták, hogy akármilyen jól megvolt a hercegnő a
leányánál, s akármilyen nélkülözhetetlennek érezte itt magát, amióta utolsó,
legkedvesebb lányukat is férjhez adták, s a családi fészek üresen maradt,
magáért is meg az uráért is tele volt gyötrelemmel és bánattal.
- Mi kéne, Agafja
Mihajlovna? - fordult Kitty a jelentős arccal, titokzatosan megálló Agafja
Mihajlovnához.
- A vacsorát kérdeném.
- No, jó is lesz - mondta
Dolly -, menj és intézkedj. Én is megyek, s elismétlem Grisával a leckét. Úgyse
csinált ma semmit.
- Ez nekem szól! Majd megyek
én, Dolly - mondta fölugorva Levin.
Grisának, aki a gimnáziumba
került már, nyáron ismételnie kellett. Darja Alekszandrovna már Moszkvában is a
fiával együtt tanulta a latin nyelvet, s most, hogy Levinékhez jött, föltette
magában, hogy napjában legalább egyszer a legnehezebb számtan- és latinleckéket
átismétli vele. Levin ajánlkozott, hogy fölváltja: de az anya végighallgatta
Levin óráját, s azt látta, hogy nem úgy tanít, ahogy a moszkvai tanító. Ez
megzavarta, iparkodott meg nem sérteni Levint, de azért határozottan
kijelentette, hogy haladni a könyv szerint kell, ahogy a tanító szokta, s jobb
lesz, ha maga csinálja megint. Levin bosszús volt Sztyepan Arkagyicsra, amiért
gondatlanságában nem ő, hanem az anya ügyel föl az oktatásra, amelyhez pedig
nem ért, bosszús a tanítóra, amiért olyan rosszul tanítja a gyerekeket; a
sógornőjének azonban megígérte, hogy úgy folytatja a tanítást, ahogyan kívánja.
S tovább foglalkozott Grisával, de most már nem a maga módján, hanem a könyv
szerint, kedvetlenül tehát, meg is feledkezve sokszor a lecke idejéről, így
történt most is.
- Nem, Dolly, megyek már,
maradj csak - mondta. - Mindent rendesen csinálunk, a könyv szerint. Hiszen ha
Sztyiva itt lesz, s vadászni megyünk, úgyis reád marad.
S Levin elment Grisához.
Ugyanígy beszélt Varenyka is Kittynek. Varenyka még a Levinék boldog, jól
berendezett házában is hasznossá tudta magát tenni.
- Én majd megrendelem a
vacsorát, maga maradjon csak ülve - mondta, s Agafja Mihajlovnához lépett.
- Csirkét biztosan nem
kaptak - mondta Kitty. - Akkor a magunkéból...
- Majd megbeszéljük Agafja
Mihajlovnával. - S Varenyka a dajkával együtt eltűnt.
- Milyen kedves lányka -
mondta a hercegnő.
- Nemcsak kedves, maman, olyan gyöngyszem, amilyen nincs
is több.
- Sztyepan Arkagyicsot
eszerint mára várják - mondta Szergej Ivanovics, aki nyilván nem kívánt tovább
beszélni Varenykáról. - Nehéz két sógort találni, akik ennyire nem hasonlítanak
egymásra mondta finom mosollyal. - Az egyik mozgékony, s mint a hal a vízben,
csak a társaságban él; a másik, a mi Kosztyánk, eleven, gyors, mindenre
fogékony, de mihelyt társaságba kerül, megdermed, vagy értelmetlenül vergődik,
mint hal a szárazon.
- Igen, ő nagyon is
könnyelmű - mondta a hercegnő Szergej Ivanovicshoz fordulva. - Éppen kérni
akartam, hogy beszéljen vele; lehetetlen őt (Kittyre mutatott) itthagyni;
föltétlenül Moszkvába kell utazniuk. Azt mondja, majd hívat ő doktort...
- Maman, Kosztya mindent megtesz, mindenbe beleegyezik - mondta Kitty
bosszúsan, hogy az anyja ebben a dologban Szergej Ivanovicsot hívja meg
bírónak.
Beszélgetésük közepén a
fasorból lónyerítés hallatszott s kerekek hangja a kavicson. Dolly még föl sem
állhatott, hogy az ura elé menjen, lenn, ahol Grisa tanult, Levin már ki is
ugrott a szobaablakon, s Grisát leszedte.
- Sztyiva az! - kiáltott az
erkély alól Levin. - Befejeztük, Dolly, ne félj! - tette hozzá, s mint valami
fiú, nekieredt, s a fogat elé futott.
- Is, ea, id, eius, eius, eius! [102] - kiáltotta Grisa,
ugrándozva a fasorban.
- S még valaki. Bizonyosan a
papa! - kiáltott Levin a fasor elején megállva. - Kitty, ne azon a meredek lépcsőn,
menj körbe!
De Levin tévedett, amikor
azt, aki a hintóban ült, az öreg hercegnek nézte. Ahogy a hintóhoz közelebb
ment, Sztyepan Arkagyics mellett nem a herceget pillantotta meg, hanem egy
szép, jó húsban levő fiatalembert, a fején skót sapka, hátul hosszú
szalagokkal. Vaszenyka Veszlovszkij volt, Scserbackijék másodunokatestvére,
pétervár-moszkvai aranyifjú, „kitűnő fiú és szenvedélyes vadász”, ahogy
Sztyepan Arkagyics bemutatta...
Veszlovszkijt egyáltalán nem
zavarta a csalódás, amit azzal keltett, hogy az öreg helyett érkezett, vidáman
üdvözölte Levint; emlékeztetett, hogy ismerik egymást, felkapta Grisát, s a
vizslán át, amelyet Sztyepan Arkagyics hozott magával, a hintóba emelte.
Levin nem ült bele a
hintóba, mögötte ment. Egy kicsit bosszankodott, amiért nem az öreg herceg jött
el, akit minél jobban megismert, annál jobban megszeretett, meg azért is, hogy
ez a Vaszenyka Veszlovszkij teljesen idegen s fölösleges ember létére
beállított. Annál idegenebbnek és fölöslegesebbnek találta, mert amikor a ház
elé ért, ahol a nagyok és gyerekek megelevenedett csapata összegyűlt, látta,
hogy Vaszenyka Veszlovszkij a Kitty kezét milyen különös, hízelgő és gáláns
módon csókolja meg.
- A feleségével cousin-ok s régi ismerősök vagyunk -
mondta Vaszenyka Veszlovszkij, Levin kezét megint jó keményen megszorítva.
- Hát vad van-e? - fordult
Levinhez Sztyepan Arkagyics, aki alig győzött mindenkit üdvözölni. Minekünk a
legkegyetlenebb szándékaink vannak. Egész biztos, maman, azóta sem voltak Moszkvában. Nesze, Tánya, ez a tiéd! Vedd
ki, kérlek, ott van hátul a kocsiban - beszélt mindenfelé. - Hogy
felfrissültél, Dollenyka - mondta feleségének, s kezét az egyik kezébe fogva, a
másikkal meg föntről megpaskolva, még egyszer kezet csókolt neki.
Levin, aki egy perccel előbb
a legvidámabb hangulatban volt, most mindenkire komoran nézett, és semmi sem
tetszett neki.
„Kit csókolt meg tegnap
ugyanezzel az ajakkal?” - gondolta, ahogy a feleségével kedveskedő Sztyepan
Arkagyicsra pillantott. Dollyra nézett, de most ő sem tetszett neki.
„Hiszen nem hisz a
szerelmében. Akkor minek örül úgy? Undorító!” - gondolta.
A hercegnőre tekintett, egy
perccel előbb még olyan kedves volt, de most az ő modora sem tetszett; úgy
üdvözli ezt a pántlikás Vaszenykát, mintha otthon, a maga házában volna.
Még a tornácra kilépő
Szergej Ivanovics is kellemetlennek tűnt föl, ahogy színlelt nyájassággal
Sztyepan Arkagyics elé ment; hisz jól tudta, hogy a bátyja nem szereti és nem
is becsüli Oblonszkijt.
Varenyka is ellenszenves
volt, amint az ő saint nitouche[103]
képével ezzel az úrral ismerkedik, miközben egyében sem jár az esze, mint hogy
hogyan mehetne férjhez.
A legellenszenvesebb azonban
Kitty volt, ahogy úgy behódolt a vidámságnak, amellyel ez az úr, mintha az neki
s a többieknek is ünnep volna, a maga falura rándulását nézi; az a furcsa
mosoly, amellyel Kitty a mosolyára felelt, különösen kellemetlen volt.
Lármásan beszélgetve mentek
be a házba; de alig ültek le, Levin megfordult s kiment.
Kitty látta, hogy az urával
történt valami. Szeretett volna szakítani egy percecskét, hogy négyszemközt
beszélhessen vele, de Levin elsietett, azt mondta, az irodába kell mennie.
Gazdasági dolgai rég nem tűntek fel neki olyan fontosaknak, mint most. „Ezeknek
persze csupa ünnep a világ, de itt egy csomó hétköznapi ügy van, ami nem vár, s
ami nélkül nem lehet élni.”
Levin csak akkor jött haza,
amikor vacsorázni hívatták. Kitty Agafja Mihajlovnával a lépcsőn állt, a
vacsoraborokon tanakodtak.
- Mit csináltok akkora fuss-t?[104]
Adjatok, amit máskor.
- De Sztyiva nem issza...
Kosztya, várj meg már, mi lelt? - szólt rá Kitty utánasietve, de Levin
kíméletlenül, be sem várva, nagy léptekkel az ebédlőbe ment, s rögtön
beleelegyedett az általános, élénk társalgásba, amelynek Vaszenyka Veszlovszkij
és Sztyepan Arkagyics volt a lelke.
- No, megyünk holnap
vadászni? - szólt Sztyepan Arkagyics.
- Menjünk, kérem - szólt
Veszlovszkij, s kövér lábát maga alá szedve, oldalvást egy másik székre ült.
- Menjünk, nagy örömmel.
Vadászott már az idén? - mondta Levin Veszlovszkijnak, a lábát figyelmesen
megszemlélve, de azzal a tettetett nyájassággal, amelyet Kitty olyan jól
ismert, s amely annyira nem illett hozzá. - Erdei szalonkát, nem tudom,
találunk-e, de sárszalonka van bőven. Hanem korán kell indulni. Nem lesztek
fáradtak? Sztyiva, nem vagy fáradt?
- Én fáradt? Még sosem
voltam fáradt. Tudjátok mit, ne is feküdjünk le aludni! Menjünk sétálni!
- Csakugyan, kitűnő! Ne
aludjunk! - hagyta helyben Veszlovszkij is.
- Ó, azt elhisszük, hogy te
tudsz nem aludni, s mást sem hagysz - mondta Dolly az urának, azzal az alig
észrevehető iróniával, amellyel mostanában majd mindig kezelte. - Szerintem már
most is ideje volna... Megyek is, nem vacsorázom.
- Ne, maradj, Dollenyka -
mondta Sztyepan Arkagyics, s a nagy asztal körül, amelynél vacsoráztak, a
felesége oldalára került. - Annyi mesélnivalóm van még.
- Nyilván semmi.
- Tudod, hogy Veszlovszkij
volt Annánál, és újból elmegy hozzá? Csak hetvenversztányira vannak tőletek. Én
is elmegyek feltétlen. Veszlovszkij, gyere csak ide!
Vaszenyka átment a
hölgyekhez, s Kitty mellé ült.
- Ah, beszélje el, kérem,
volt Anna Arkagyevnánál? Hogy van? - fordult hozzá Darja Alekszandrovna.
Levin az asztal másik végén
maradt, s nem hagyta abba a hercegnővel és Varenykával a beszélgetést, de
közben látta, hogy Sztyepan Arkagyics, Dolly, Kitty és Veszlovszkij közt élénk
és titokzatos beszélgetés szövődött. De nem elég, hogy a beszélgetés titokzatos
volt, a felesége arcán, ahogy a szemét le nem véve, az élénken mesélő Vaszenyka
szép arcába nézett, komoly érzést látott.
- Nagyon szép náluk -
mesélte Vaszenyka Vronszkijról s Annáról. - Én természetesen nem óhajtok
ítélkezni, de az ember, ha ott van, családban érzi magát.
- Mi a szándékuk, mihez
fognak?
- Télire, azt hiszem,
Moszkvába készülnek.
- Milyen jó volna együtt
menni el hozzájuk! Te mikor mégy? - kérdezte Sztyepan Arkagyics Vaszenykától.
- A júliust töltöm náluk.
- Te is eljössz? - fordult
Sztyepan Arkagyics a feleségéhez.
- Már rég készülök, s
feltétlen elmegyek - mondta Dolly. - Sajnálom Annát, és ismerem. Nagyszerű
asszony. Egyedül megyek, majd ha te elutazol, és senkit sem terhelek vele.
Nélküled jobb is.
- Nagyszerű - mondta
Sztyepan Arkagyics. - És te, Kitty?
- Én? Én miért mennék? -
mondta Kitty kigyúlva. S a férjére pillantott.
- Maga ismeri Anna
Arkagyevnát? - kérdezte tőle Veszlovszkij. - Nagyon vonzó asszony.
- Igen - felelte Kitty még
jobban elpirulva, és fölkelt és az urához ment.
- Holnap eszerint vadászatra
mégy? - kérdezte.
Levin féltékenysége ez alatt
a néhány perc alatt, különösen a pirulás óta, amely Kitty arcát az alatt lepte
el, míg Veszlovszkijjal beszélt, már nagyra nőtt. Akármilyen furcsa volt később
visszagondolnia rá, most bizonyos volt benne, hogy ha Kitty azt kérdi, elmegy-e
vadászni, ez csak azért érdekli, hogy megszerzi-e Vaszenyka Veszlovszkijnak,
akibe szerinte bele is szeretett már, ezt az élvezetet.
- Igen, elmegyek - felelte
Levin mesterkélt, magának is ellenszenves hangon.
- De jobb lesz, ha a holnapi
napot még itt töltitek, Dolly még nem látta itt az urát - mondta Kitty -,
menjetek holnapután.
Levin a Kitty szavait most
így fordította le: „Ne válassz el tőle. Hogy te elmégy-e, énnekem mindegy; de
én hadd élvezzem ennek az elragadó fiatalembernek a társaságát.”
- Hát ha ez az óhajod, a
holnapi napot még itt töltjük - felelte Levin különös kedvességgel.
Vaszenyka, eközben nem is
gyanítva, hogy a jelenlétével mekkora szenvedést okoz, rögtön Kitty után
fölállt az asztaltól, s gyönyörködőn mosolygó pillantással követve, utánament.
Levin látta ezt a
pillantást. Elsápadt, s egy percig nem jutott lélegzethez. „Hogy merészel így
nézni a feleségemre!” - forrt benne.
- Tehát holnap? Menjünk,
kérem - mondta Vaszenyka az asztalhoz ülve, s lábát, szokása szerint, megint
maga alá húzta.
Levin féltékenysége még
messzebb száguldott. Látta már magát mint megcsalt férjet, akit a felesége s a
szeretője arra használ föl, hogy életük kényelmét és szórakozásaikat
előteremtse... Ennek ellenére nyájas vendégszeretettel kérdezgette ki
Vaszenykát a vadászatai, fegyvere, csizmája felől, s beleegyezett, hogy másnap
induljanak.
Az öreg hercegnő, Levin
szerencséjére, megrövidítette szenvedéseit, s fölállt; Kittynek is azt
tanácsolta, hogy feküdjék le. De most sem kerülte el az újabb szenvedéseket.
Ahogy a háziasszonytól elbúcsúzott, Vaszenyka megint kezet akart csókolni neki,
Kitty azonban elpirult, s goromba naivitással, melyért az anyja később meg is
rótta, a kezét elhúzva azt mondta:
- Nálunk ez nem szokás.
Levin szemében Kitty hibás
volt, amiért ilyen viszony alakulhatott ki, s még hibásabb, hogy nemtetszését
ilyen ügyetlenül mutatta ki.
- Kinek van kedve ilyenkor
aludni? - mondta Sztyepan Arkagyics, aki vacsora alatt megivott néhány pohár
bort, s most a legkedvesebb és legköltőibb hangulatban volt. - Nézd, Kitty -
mutatott a hársfák mögül fölemelkedő holdra -, milyen gyönyörű! Veszlovszkij,
most kell szerenádot adni. Tudod, hogy nagyszerű hangja van, az úton
énekeltünk. Gyönyörű románcokat hozott magával, kettő egészen új. Varvara
Andrejevnánál elénekelhetnénk.
Amikor mind elszéledtek,
Sztyepan Arkagyics még sokáig járkált Veszlovszkijjal a fasorban, s hallani
lehetett, ahogy kettesben az új románcokat énekelték.
Levin ezekre a hangokra
fülelve, összevont szemöldökkel ült egy fotelben a felesége hálószobájában, s
kérdéseire, hogy mi lelte, makacsul hallgatott; de amikor félénken mosolyogva
végre maga Kitty kérdezte meg: talán Veszlovszkijjal nem tetszett valami? -
kitört belőle, s mindent kitálalt; s az, hogy kitálalta, bántotta s még
ingerültebbé tette.
Ott állt Kitty előtt, szeme
az összehúzott szemöldöke alatt félelmetesen villogott, erős kezét a mellére
szorította, mintha minden erejét megfeszítené, hogy türtőztesse magát.
Arckifejezése nyers, sőt vad lett volna, ha ugyanakkor szenvedést nem fejez ki,
amely Kittyt meghatotta. Az arccsontja reszketett, a hangja elakadt.
- Értsd meg, nem vagyok
féltékeny: undorító szó. Nem tudok féltékenykedni, azt hinni, hogy... Nem tudom
megmondani, mit érzek, de iszonyú... Nem vagyok féltékeny, de meg vagyok
sértve, meg vagyok alázva, hogy valaki így mer rád gondolni, ilyen szemekkel
rád nézni...
- De miféle szemekkel? -
mondta Kitty, aki a lehető leglelkiismeretesebben próbált minden ma esti szóra,
mozdulatra, még az árnyalatokra is, visszaemlékezni.
A lelke mélyén, úgy érezte,
hogy abban az egy pillanatban, amelyikben Veszlovszkij az asztal túlsó végére
utánament, csakugyan volt valami, de ezt még magának sem merte bevallani; annál
kevésbé szánta rá magát, hogy Levinnek megmondja, s a szenvedéseit fokozza.
- De mi is lehet vonzó
bennem, amilyen most vagyok?
- Ah! - kiáltott fel Levin a
fejéhez kapva. - Inkább ne szóltál volna!... Szóval ha vonzó lennél...
- Ugyan, Kosztya, várj már,
és hallgass meg! - mondta Kitty, és szenvedő-részvevő kifejezéssel nézett rá. -
Hogy tudsz ilyesmit gondolni? Amikor számomra nincs senki, senki, de senki!...
Azt akarod, hogy ne is találkozzam senkivel?
Az első pillanatban sértette
az ura féltékenysége; bosszantotta, hogy a legkisebb szórakozás, a
legártatlanabb is, tilos neki; de most nem semmiségeket, hanem mindent szívesen
föláldozott volna az ura nyugalmáért, azért, hogy szenvedéseitől megszabadítsa.
- Értsd meg a helyzetem
borzalmát és komikumát - folytatta Levin kétségbeesett suttogással. - Itt van a
házamban, a fesztelenségén kívül, meg hogy a lábát maga alá húzogatja, tulajdonképpen
semmi illetlent nem követett el. Ő ezt a legjobb modornak tartja, s nekem épp
ezért kedvesnek kell lennem hozzá.
- De Kosztya, te túlzol -
mondta Kitty, s a lelke mélyén örült, hogy a férje ilyen erősen szereti, még ha
féltékenységben fejeződött is most ki a szerelme.
- A legborzasztóbb, hogy te
olyan vagy, mint mindig; s most, amikor nekem ilyen szent vagy, s mi ennyire
boldogok, ilyen rendkívül boldogok vagyunk, egyszer csak jön egy ilyen rongy...
De mit rongy, mért szidom? Nincs hozzá közöm. De az én boldogságom, a tied,
mért...
- Én értem már. Tudod, hogy
történt az egész? - kezdte Kitty.
- Hogyhogy?
- Láttam, hogy néztél,
amikor vacsora alatt beszélgettünk.
- Nohát, igen, igen! -
mondta Levin ijedten.
S Kitty elmesélte, miről
beszélgettek. S amíg mesélte, elfúlt az izgalomtól. Levin hallgatott, aztán a
felesége sápadt és ijedt arcára nézett, s hirtelen a fejéhez kapott.
- Kátya, hogy elgyötörtelek!
Galambom, bocsáss meg! Őrültség! Kátya, én vagyok mindenben a hibás! Hát lehet
ilyen ostobaság miatt ennyire gyötrődni?
- Én csak sajnállak érte.
- Engem? Engem? Mi vagyok
én? Őrült!... És tégedet miért...? Szörnyű, hogy akármilyen jött-ment idegen
így szétdúlhatja a boldogságunkat.
- Hiszen épp ez a bántó.
- De én most már csak azért
is, egész nyárra itt tartom magunknál, s olvadozni fogok a nyájasságtól -
mondta Levin Kitty kezét csókolgatva. - Majd meglátod... igen, holnap vadászni
megyünk.
A hölgyek még nem keltek fel
másnap, amikor a vadászfogatok, a homokfutó s a könnyű szekér már a bejárat
előtt állt, és Laszka, aki reggel óta érezte, hogy vadászatra mennek, kedvére
kinyüszítve és kiviháncolva magát, a kocsi mellett ült a homokfutón, s a
késlekedés miatt izgatottan és rosszallón pillantott az ajtóra, amely mögül a
vadászok még mindig nem jöttek ki. Először Vaszenyka Veszlovszkij jelent meg;
nagy, új csizmája vastag combjának a közepéig ért, zöld blúza körül új,
bőrszagú patrontáska, fejében a pántlikás skót sapka, új angol fegyverén sem
kakas, sem vállszíj. Laszka odaszökött hozzá, üdvözölte, ráugrott, a maga
módján megtudakolta, jönnek-e már a többiek, de minthogy választ nem kapott,
visszatért az őrhelyére; fejét oldalt fordította, s egyik fülével neszelve,
megint megmeredt. Végre is megnyílt nagy robajjal az ajtó, s a levegőben
forogva s bukfencezve Krak, Sztyepan Arkagyics foltos vizslája röpült ki.
Utána, fegyver a kezében, szivar a szájában: Sztyepan Arkagyics maga is
megjelent. - Tout beau, tout beau,
Krak![105]
- kiáltott rá kedvesen a kutyájára, aki vadásztáskájába akaszkodva, a hasára s
mellére rakta a mancsát. Sztyepan Arkagyicson bocskor és kapca volt, szakadt
pantalló és kurta felöltő. A fején valami kalapnak a roncsa, de új rendszerű
puskája, mint egy kis játékszer; vadásztarisznyája és tölténytáskája, ha
elnyűtt is, a legjobb minőségű.
Vaszenyka Veszlovszkij eddig
nem értette a valódi vadászeleganciát: az ember rongyokban, de a
vadászfelszerelés a legjobb minőségű. Most azonban, hogy Sztyepan Arkagyics
rongyokból kiragyogó elegáns, jól táplált, vidám úri alakjára nézett,
egyszerre megértette, s elhatározta, hogy a következő vadászatnak maga is így
készül neki.
- Hát a házigazdánk? -
kérdezte.
- Fiatal az asszony - mondta
Sztyepan Arkagyics elmosolyodva.
- És milyen gyönyörű!
- Már felöltözött. Nyilván
beszaladt még a feleségéhez.
Sztyepan Arkagyics
eltalálta, Levin a feleségéhez futott vissza, hogy még egyszer megkérdezze,
megbocsátotta-e a tegnapi butaságát, meg azért is, hogy megkérje, az Isten
szerelmére, legyen vigyázatos. Főként a gyerekektől maradjon minél messzebb -
mindig meglökhetik. Aztán biztosítékot kellett még egyszer kapnia, hogy nem
haragszik, amiért két napra elmegy, meg még arra is megkérni, hogy holnap
reggel föltétlenül küldjön egy lovassal levelet, ha csak két szót is, hogy megtudja,
jól van-e.
Kittynek, mint mindig, most
is fájt, hogy az urától két napra el kell válnia, de ahogy virgonc alakját,
amely a vadászcsizmában s a fehér blúzban különösen nagynak és erősnek
tetszett, s arcán a vadászizgalom számára érthetetlen sugárzását meglátta, az
ura öröméért elfeledte a maga keservét, s jókedvűen búcsúzott el tőle.
- Bocsánat, uraim! - mondta
Levin a tornácra kifutva. - Reggelit tettek be? A sárga mért van jobb felől?
No, mindegy. Laszka, elég már, ülj fel.
- Csapjátok a rideg gulyába
- fordult a teheneshez, aki a tornácon várt rá az üszők dolgában. - Itt jön,
bocsánat, még egy jómadár.
Levin leugrott a
homokfutóról, amelyre fölült már, s a vállalkozó-ácsmesterhez lépett, aki
mérőszalagjával a tornác felé tartott.
- Tegnap nem jött be az
irodába, s most föltart. No, mi az?
- Csináltasson, kérem, még
egy fordulót. Csak három lépcsőcskét kell hozzáragasztani. Majd szépen
odaillesztjük. Sokkal kényelmesebb lesz.
- Hallgattál volna meg engem
- felelte Levin bosszúsan. - Megmondtam, állítsd föl előbb a vázat, aztán vágd
bele a fokokat. Most már nem javítod ki. Csináld, ahogy parancsoltam: vágj
újat.
Arról volt szó, hogy a
készülő szárnyépületben a vállalkozó ács elrontotta a lépcsőt; külön vágta ki,
s nem számította ki az emelkedést; úgyhogy amikor a helyére állította, a fokok
mind lejtettek. Az ács most azt akarta, hagyják meg ugyanazt a lépcsőt, s ő
három fokot még hozzátesz.
- Sokkal jobb lesz.
- Csakhogy hova jön majd ki
azzal a három fokkal?
- Már engedelmet kérek -
mondta az ács lenéző mosollyal. - Pont a díványhoz jön ki. Szóval így emelkedik
majd alulról - mondta meggyőző mozdulattal. - Megy, megy, és odaér.
- Csakhogy az a három fok a
hosszában is hozzáad ám... Hová ér az majd?
- Hát szóval ahogy jön
lentről, épp odaér - mondta makacsul és meggyőzően a vállalkozó.
- A mennyezet alá meg a
falba, odaér.
- Már engedelmet. Jön
lentről. Megy, megy, és odaér.
Levin vette a
puskavesszőjét, s a porban rajzolni kezdte neki a lépcsőt.
- Látod már?
- Ahogy parancsolni
méltóztatik - mondta az ács hirtelen felcsillanó szemmel. Nyilván megértette
végre. - Látni való, hogy újat kell faragni.
- Hát csak csináld, ahogy
meghagytam! - kiáltott Levin a homokfutóra felülve. - Gyerünk! Tartsd a
kutyákat, Filipp!
Most, hogy a család és a
gazdaság gondját maga mögött hagyta, Levin annyira teli volt életörömmel,
várakozással, hogy nem volt kedve beszélgetni. Azonkívül azt az összpontosított
izgalmat érezte, ami minden vadászt elfog, amikor a tett helyéhez közeledik. Ha
foglalkoztatta valami, hát csak az, talál-e valamit a Kolpenszkij-mocsárban,
hogy vizsgázik majd Laszka Krak mellett, ő maga jut-e majd lövéshez, nem
szégyenül-e meg az új ember előtt? Még az is eszébe ötlött, Oblonszkij nem
főzi-e le.
Oblonszkij hasonlóképpen
érzett, és ő is szótlan volt. Csak Vaszenyka Veszlovszkij nem hagyta abba a
vidám beszélgetést. Ahogy most hallgatta, Levin szégyenkezve emlékezett, hogy
tegnap milyen igazságtalan volt hozzá. Igazán derék fiú volt, egyszerű, jólelkű
s rendkívül vidám. Ha Levin legényember korában találkozik vele,
összebarátkoznak. Csak henye életfelfogása, egy bizonyos elegáns fesztelenség
volt kicsit kellemetlen benne, mintha a hosszú körmei, a sapkája s a többi
hasonló dolog miatt kétségbevonhatatlan, nagy jelentőséget tulajdonított volna
magának, de a jólelkűsége s a deréksége miatt ezt meg lehetett bocsátani neki.
Jó nevelése, kitűnő francia és angol kiejtése, meg hogy az ő világának az
embere, megnyerte Levin tetszését.
Vaszenykának rendkívül
megtetszett a bal oldali lógós s doni sztyeppi ló. Egyre azért lelkesedett.
- Milyen jó a sztyeppén egy
ilyen sztyeppi lovon nyargalászni. Ugye? Így van?
Valami vad, költői dolognak
képzelte el a sztyeppi lovon a lovaglást, amiben persze nem sok igazság volt,
de naivsága, különösen a szépségével, kedves mosolyával, mozgásának a
gráciájával együtt, nagyon vonzóvá tette. A természete volt-e rokonszenves neki
vagy tegnapi bűne vezekléséül talált mindent jónak benne: Levin jól érezte
magát vele.
Vagy három versztát mentek,
amikor Veszlovszkij hirtelen a szivarjai és a pénztárcája után kapott; nem
tudta, elvesztette-e vagy az asztalon hagyta. A tárcában háromszázhetven rubel
volt; lehetetlen volt annyiban hagyni.
- Tudja mit, Levin, én ezen
a doni lógóson hazanyargalok. Kitűnő lesz. Igaz? - mondta, s már készült
leugrani.
- De miért? - felelte Levin,
megbecsülve, hogy Vaszenyka legalább hat pudot nyom. - Elküldöm a kocsist.
A kocsis elment a lógóson, s
Levin maga hajtotta tovább a lovakat.
- No, mi a haditervünk?
Mondd csak el szépen! - szólt Sztyepan Arkagyics.
- Az én tervem az, hogy most
elmegyünk Gvoznyevóig. Gvoznyevónál van ezen az oldalon egy sárszalonkás
mocsár. Gvoznyevón túl meg nagyszerű mocsarak jönnek, rétiszalonkával, de
sárszalonka is akad. Most meleg van, de estére (húsz verszta) odaérünk, s
kimegyünk esti lesre; meghálunk, holnap aztán ki a nagy mocsarakra.
- S útközben semmi sincs?
- Van, de csak időt
vesztünk, meg meleg is van. Van két jó kis helyecske, de aligha találunk most
ott valamit.
Levin egyedül szerette volna
bejárni ezeket a helyecskéket, mert ezek a helyecskék közel voltak hozzá;
bármikor odamehetett, de három vadász számára egyiken sem lenne elegendő
szalonka. Azért alamusziskodott hát, amikor azt mondta, aligha találnak
valamit. Ahogy a kis mocsárral egy vonalba kerültek, Levin el akart hajtani
mellette, de Sztyepan Arkagyics tapasztalt vadászszeme rögtön észrevette az
útra kilátszó kis lápot.
- Nem megyünk neki? - mondta
a kis mocsárra mutatva.
- Levin, kérem! Olyan remek!
- kezdte kérni Vaszenyka Veszlovszkij is, és Levinnek lehetetlen volt bele nem
egyeznie.
Alig álltak meg, a két
kutya, egyik a másik nyomán, már a mocsár felé iramodott.
- Krak! Laszka!
A kutyák visszafordultak.
- Háromnak szoros lesz. Én
itt maradok - mondta Levin, bízva benne, hogy néhány bíbicen kívül, amelyek a
kutyák elől rebbentek föl, s röptükben ide-oda ingva, panaszosan sírtak a bozót
fölött, mást nem találnak.
- Nem! Gyerünk, Levin,
gyerünk együtt! - hívta Veszlovszkij.
- De csakugyan, szoros.
Laszka, vissza! Ugye, nincs szükségetek még egy kutyára?
Levin ott maradt a kocsinál,
s irigyen nézte a vadászokat. A vadászok bejárták az egész kis lápot. Szárcsán
és bíbicen kívül, amiből Vaszenyka egyet le is lőtt, nem volt semmi a
mocsárban.
- Most már láthatjátok, hogy
nem a mocsarat sajnáltam - mondta Levin -, csak az időt vesztjük.
- Nem, így is jó volt.
Látta? - mondta Vaszenyka Veszlovszkij, amint a fegyverrel s a bíbiccel a
kezében a kocsira ügyetlenül fölmászott. - Remekül eltaláltam! Ugye? Az
igazihoz soká érünk még oda?
A lovak hirtelen rántottak
egyet, Levin a fejét valakinek a fegyverébe verte, s egy lövés dördült el. A
lövés tulajdonképpen előbb dördült el, csak Levinnek rémlett fordítva. Az történt,
hogy Vaszenyka Veszlovszkij, ahogy a kakasokat leengedte, az egyik ravaszt
meghúzta, de a másik kakast fogta. A lövés a földbe fúródott, baja nem történt
senkinek. Sztyepan Arkagyics a fejét csóválta, s szemrehányóan nevetett
Vaszenykára. Levinnek azonban nem volt lelke szemrehányást tenni. Elsősorban is
úgy tűnt volna föl, hogy az elmúlt veszély s a homlokán támadt daganat miatt
szidja; aztán meg Veszlovszkij eleinte olyan naivul el volt keseredve; utóbb
meg olyan kedélyesen és magával ragadón mulatott az általános felforduláson,
hogy magának Levinnek is muszáj volt nevetnie.
Amikor a második mocsárhoz
értek, amely elég nagy volt, úgyhogy sok időt vett volna el, Levin rábeszélte
őket, hogy ne szálljanak le. De Veszlovszkij megint kikönyörögte. Minthogy a
mocsár keskeny volt, Levin mint vendégszerető házigazda megint a fogatnál
maradt.
Ahogy odaértek, Krak
nekivetette magát a zsombékoknak. Vaszenyka Veszlovszkij elsőnek futott a
kutyák után. Sztyepan Arkagyics még oda sem ért, s már fölrepült egy
sárszalonka. Veszlovszkij elhibázta, s a szalonka átrepült a kaszálatlan rétre.
De ez a szalonka már Veszlovszkijnak volt szánva. Krak újra rátalált, megállt,
Veszlovszkij lelőtte, s visszatért vele a fogathoz.
- Menjen most maga - mondta
-, én itt maradok a lovakkal.
Levint már kezdte rágni a
vadászirigység. Átadta Veszlovszkijnak a gyeplőt, s ment be a mocsárba.
Laszka, aki már rég
nyüszített és panaszkodott az igazságtalanság miatt, előreszáguldott, egyenest
neki a reményteljes, Levin által rég ismert zsombékosnak, amelyet Krak még nem
vert fel.
- Mi az, nem tartod vissza?
- kiáltott rá Sztyepan Arkagyics.
- Nem riaszt az föl semmit -
felelt Levin, a kutyájában gyönyörködve, s utánasietett.
Laszka keresése, minél
közelebb jutott az ismerős zsombékokhoz, annál komolyabbá és komolyabbá
vált. Egy kicsiny mocsári madár csak egy pillanatra terelte el a figyelmét.
Körözött egyet a bucka körül, nekifogott a második körnek; majd hirtelen
megremegett és megmeredt.
- Arra, arra, Sztyiva! -
kiáltott Levin, érezve, hogy a szíve mint kezd erősebben verni; mintha csak
valami retesz mozdult volna el a megfeszült hallásában, a hangok rendetlenül, a
távolság mértékét vesztve, de egész tisztán hatolnak be a fülébe. Hallotta
Sztyepan Arkagyics lépéseit, s távoli lódobogásnak vélte, hallotta a
gyökereiről leszakadó zsombéksaroknak, amelyre rálépett, a huppanását; ezt a
hangot meg a szalonka röptének vélte. Valami csobogást is hallott a háta
mögött, amiről nem tudott magának számot adni.
A lábának helyet keresve, a
kutya felé indult.
- Rajta!
Nem sárszalonka, csak réti
rebbent föl a kutya előtt. Levin kapta a puskáját, de abban a pillanatban,
amikor célzott, ugyanaz a csobogó hang még erősebb lett és közelebb jött, s
Veszlovszkij hangja vegyült bele, amint feltűnő hangosan kiabál valamit. Levin
érezte, hogy a szalonka fölé lő, de azért csak elsütötte a puskát.
Miután meggyőződött, hogy
elhibázta, körülnézett; a lovak s a kocsi, azt látta, már nem az úton vannak,
hanem a mocsárban.
Veszlovszkij látni akarta a
lövést, nekihajtott a mocsárnak, s belesüppesztette a lovakat a sárba.
- Az ördög vinné el! -
mondta Levin, ahogy a beragadt fogathoz visszatért. - Miért hajtott be? - szólt
rá szárazon, s a kocsist odakiáltva, hozzálátott a lovak kiszabadításához.
Levint az is bosszantotta,
hogy a lövésben megzavarták, meg az is, hogy a lovait kátyúba vitték, de
legfőként, hogy amikor a lovakat, hogy kiszabadítsák, kifogták, sem Sztyepan
Arkagyics, sem Veszlovszkijt nem segített neki s a kocsisnak, egyiküknek sem
lévén leghalványabb sejtelme sem róla, mi az a lószerszám. Vaszenyka
erősködésére, hogy ott már teljesen száraz, nem felelt egy szót sem; dolgozott
csendben a kocsissal, hogy a lovakat kiszabadítsák. Hanem amikor a munkától
kimelegedve meglátta, hogy Veszlovszkij olyan nekikeseredetten tolja, hogy el
is törte a kocsi sárhányóját, szemrehányást tett magának, hogy az előző napi
érzés hatása alatt túl hideg Veszlovszkijhoz, és különös nyájassággal próbálta
a ridegségét enyhíteni. Miután mindent rendbe tettek, s a fogatot kihozták az
útra, Levin előadatta a reggelit.
- Bon appétit - bonne conscience! Ce poulet va tomber jusqu’au
fond de mes bottes[106]
- alkalmazta Vaszenyka, akinek megint megjött a kedve, a második csirke után,
a tréfás francia mondást. - A bajaink most már véget értek, minden szerencsésen
folyik. Bűnöm vezekléséül nekem kell a bakon ülnöm! Igaz? Nem, nem, én egy
Automedon[107]
vagyok. Nézzék csak, hogy viszem magukat - felelte, el nem engedve a gyeplőt,
amikor Levin kérte, hogy bízza a kocsisra a hajtást.
- Le kell vezekelnem a
bűnömet, és nagyszerűen érzem magam a bakon. - S továbbhajtott.
Levin félt egy kicsit, hogy
elcsigázza a lovakat, különösen a bal oldali sárgát, amelyet nem tudott kézben
tartani, de önkéntelenül is átengedte magát Veszlovszkij jókedvének, hallgatva
a románcokat, amelyeket a bakon ülve egész úton dalolt, elbeszéléseit, meg
ahogy megjátszotta, hogy kell angolosan four
in hand[108] hajtani;
úgyhogy a villásreggeli után mindnyájan a legvidámabb hangulatban értek a
gvozgyevói mocsarakhoz.
Vaszenyka olyan hevesen
hajtott, hogy túl korán értek a láphoz; annyira, hogy egész meleg volt még.
Ahogy a nagy láphoz, útjuk
fő céljához értek, Levin önkéntelen is arra gondolt, hogy szabaduljon meg
Vaszenykától, s járjon kolonc nélkül. Sztyepan Arkagyics szemmel láthatólag
ugyanezt óhajtotta, az arcán Levin azt a gondterheltséget látta, amely az igazi
vadászon a vadászat kezdete előtt mindig meg szokott lenni, s egy bizonyos
kedélyes ravaszságot, amely jellemző volt rá.
- Hogy haladjunk? A mocsár
kitűnő, látom, héja is van fölötte - mutatott Sztyepan Arkagyics a nád fölött
lebegő két madárra. - Ahol héja van, vadnak is kell lenni.
- Hó, nézzétek, urak! -
mondta Levin, kicsit komor arccal húzogatva a csizmáját s fegyverén a gyutacsot
vizsgálgatva. - Látjátok ezt a sást? - A folyó jobb partján, a hatalmas,
lekaszált, nyirkos rét közepén egy fekete-zölden sötétlő szigetre mutatott. - A
mocsár itt kezdődik, egyenest előttünk. Látjátok, ahol kissé zöldebb? Onnét
jobb fele halad, ahol a lovak jönnek; ott az a zsombékos, abban szokott a
sárszalonka lenni; aztán a nádas körül, ott ni, addig az égerfáig s föl, egész
a malomig. Ott, ahol az öböl van, látod. Az a legjobb hely. Ott egyszer
tizenhét rétiszalonkát lőttem. A két kutyával két különböző irányban indulunk,
a malomnál találkozunk.
- No, ki megy jobbra, ki
balra? - kérdezte Sztyepan Arkagyics. - Jobbra szélesebb, menjetek ti ketten
arra, én majd balra megyek - mondta, látszólag minden mellékgondolat nélkül.
- Nagyszerű! Majd
megmutatjuk, hogy többet lövünk. No, gyerünk hát, gyerünk! - kapott rajta
Vaszenyka.
Levinnek nem lehetett bele
nem egyezni, s szétváltak.
Alig mentek bele a mocsárba,
a két kutya keresni kezdett, s az iszapnak tartott. Levin ismerte Laszkának ezt
az óvatos, határozatlan keresését, Laszka ismerte ezt a helyet, és szalonkacsapatot
keresett.
- Veszlovszkij, mellém, ide
mellém! - szólt rá fojtott hangon a vízben mögötte cuppogó társára; fegyverének
az iránya, az után a váratlan lövés után a Kolpenszkij-mocsárnál, akaratlanul
is érdekelte Levint.
- Nem, nem zavarom, velem ne
is törődjék.
De Levin, akarva, nem
akarva, törődött; Kitty szava jutott az eszébe, amikor elengedte: „Aztán
vigyázzatok, le ne lőjétek egymást!”
A kutyák, egymást
el-elkerülve, mindenik a maga útján, mind közelebb húzódtak. Levin annyira
várta a szalonkát, hogy sarka cuppanását, ahogy az iszapból kihúzta,
szalonkahangnak hitte; a puskaagyához kapott s megmarkolta.
- Csett! Csett! - dördült el
a füle mellett. Vaszenyka lőtt rá a mocsár fölött keringő vadkacsacsapatra,
amely messze, abban a pillanatban még lőtávolon túl röpült a vadászok felé.
Levin alig nézhetett körül; egy sárszalonka cuppanása hallott, aztán még egy, a
harmadik; utána még vagy nyolc darab szállt föl, egyik a másik után.
Sztyepan Arkagyics abban a
pillanatban durrantott le egyet, amikor a cikcakkját kezdte volna; a szalonka
gombolyagként esett az ingoványba. Oblonszkij jó kényelmesen egy másikat is
célba vett, amely lenn repült még a sás fölött; a lövés zajával egyidőben ez a
szalonka is lehullt; látni lehetett, amint a levágott sásból, épen maradt, alul
fehér szárnyával csapkodva kiugrott.
Levin nem volt ilyen
szerencsés; az első szalonkát nagyon közelről vette célba, s elhibázta, amikor
már emelkedni kezdett, ráemelte a puskát, de ebben a pillanatban egy másik repült
ki a lába alól, s elvonta a figyelmét, úgyhogy még egyet hibázott.
Mialatt a fegyvert
töltötték, még egy szalonka szállt fel, s Veszlovszkij, aki már másodszor is
töltött, még két apró söréttöltést eresztett a vízen át utána. Sztyepan
Arkagyics felszedte a szalonkáit, s ragyogó szemmel pillantott Levinre.
- No, most váljunk szét -
mondta, s a bal lábát húzva kissé, a fegyvere készenlétben, odafüttyentette a
kutyáját, s elindult az egyik irányba, Levin Veszlovszkijjal a másikba.
Levin mindig úgy volt vele,
hogy ha az első lövései nem találtak, izgatott és bosszús lett, s egész nap
rosszul lőtt. Most is így járt. Rétiszalonka volt igen sok. A kutyák előtt, a
vadászok lába alól, minduntalan föl-fölcsapott egy; Levin helyrehozhatta volna
a hibáját, de minél többet lőtt, annál jobban szégyellte Veszlovszkij előtt,
aki lőtávolon innen és túl vidáman puskázott, s egyáltalán nem zavarta, hogy
semmit sem lőtt. Levin kapkodott, nem várta ki a vadat, mind jobban és jobban
nekihevült, annyira, hogy lőtt, s nem is remélte szinte, hogy talál. Úgy
látszik, Laszka is észrevette ezt. Lustább lett a keresésben, s szinte
tanácstalanul vagy korholóan nézett a vadászokra. Lövés követett lövést.
Puskaporfüst vette körül őket, s a nagy, tágas vadásztarisznya hálójában csak három
könnyű, piciny szalonka volt. Az egyiket abból is Veszlovszkij lőtte, egy pedig
közös volt. Ezalatt a mocsár másik oldaláról Sztyepan Arkagyics ritkább, de
ahogy Levinnek rémlett, jelentőségteljes lövései hallatszottak, s majd mindenik
után: „Krak, Krak, aport!”
Ez még jobban
fölidegesítette Levint. A szalonkák állandóan ott keringtek a sás fölött, a
levegőben. A cuppanás a földön, a kurrogás a levegőben minden oldalról
szüntelen hallatszott; az imént felszállt, a levegőben röpdöső szalonkák is
odatelepedtek a vadászok elé. Két héja helyett most tucatnyi körözött és
vijjogott a mocsár fölött.
Levin és Veszlovszkij a
mocsár nagyobb felét bejárták már, s most ahhoz a helyhez értek, ahol egy
felosztott parasztkaszáló nyúlt hosszú sávokban a sásig; hol kitaposott csíkok,
hol lekaszált rendek jelezték a mezsgyét. A pászták fele le volt már kaszálva.
Noha kevés remény volt rá,
hogy a kaszálatlanban annyit találjanak, mint a lekaszáltban, Levin megígérte
Sztyepan Arkagyicsnak, hogy találkozik vele, s útitársával továbbment, a
kaszált sávokon éppúgy, mint a kaszálatlanon.
- Hé, vadászok! - kiáltott
rájuk a kifogott szekérnél ülő parasztok egyike. - Gyertek ide hozzánk,
falatozni! Vodkát inni.
Levin körülnézett.
- Gyere csak, no! - kiáltott
rájuk fehér fogait kivicsorítva egy vörös képű, vidám, szakállas paraszt, a
napfényben megcsillanó zöldes üveget megemelve.
- Qu’est
ce qu’ils
disent?[109] -
kérdezte Veszlovszkij.
- Pálinkázni hívnak. A rétet
osztották nyilván. Én innék is - mondta Levin, nem minden ravaszság nélkül,
mert azt remélte, hogy Veszlovszkijt elcsábítja a pálinka, s elmegy hozzájuk.
- Mért akarnak
megvendégelni?
- Csak úgy, jókedvükben.
Menjen oda hozzájuk. Érdekes lesz.
- Allons, c’est
curieux.[110]
- Menjen, csak menjen, az
utat a malomhoz majd megtalálja! - kiáltotta Levin, s visszanézve
megelégedéssel látta, hogy Veszlovszkij hajlottan, fáradtan, botladozó lábbal,
a fegyver a kinyújtott kezében, a parasztok felé kászálódik a mocsárból.
- Gyere te is! - kiáltott a
paraszt Levinre. - Ne félj, kapsz pirogocskát is!
Levinnek nagy kedve lett
volna pálinkázni, s egy darab kenyeret bekapni. Gyengült már, s leragadt
lábait, érezte, erővel húzza ki a sárból. Egy pillanatig habozott. De a kutya
vadat állt. Azonnal megszűnt minden fáradtsága, könnyedén ment az ingoványon a
kutya felé. A lába elől egy szalonka repült fel, rálőtt, eltalálta - a kutya
továbbállt. „Eriggy!” Egy másik szállt föl a kutya elől. Levin erre is rálőtt.
De szerencsétlen napja volt, elhibázta, s amikor a lelőtt keresésére indult,
nem találta azt sem. Összemászkálta a sást, de Laszka nem hitte el, hogy
lelőtte, s amikor keresni küldte, tette magát, hogy keresi, de nem kereste.
A dolog nem ment jobban
Vaszenyka nélkül sem, hiába okolta őt a kudarcaiért. Itt is sok szalonka volt,
de ő egymás után hibázta el őket.
A nap ferde sugarai még
melegek voltak; az izzadságtól átnedvesedett ruha a testéhez tapadt, a vízzel
telt bal csizma nehéz volt és cuppogott; a puskapor kormával bemocskolt arcán
cseppekben ömlött az izzadság; szájában keserű íz, orrában puskapor- és
sárszag, fülében a szalonkák szakadatlan cuppogása; a puskacsövet nem lehetett
megfogni, úgy megforrósodott; a szíve gyorsan és rövideket vert; keze remegett
az izgalomtól, fáradt lába a zsombékba, ingoványba botlott és fonódott; de ő
csak ment és lőtt. Végül egy utolsó hiba után földhöz vágta a fegyverét és
kalapját.
„Nem, magamhoz kell térnem!”
- mondta magának. Fölemelte a puskáját és kalapját, odahívta Laszkát, s kiment
a mocsárból. Ahogy szárazra ért, leült egy zsombékra, lehúzta a csizmát,
kiöntötte belőle a vizet, aztán odament a mocsárhoz, teleitta magát a sárízű
vízből; meglocsolta a felforrósodott puskacsövet, leöblítette az arcát és
kezét. Felfrissülten megint odament arra a helyre, ahova a szalonka átrepült,
azzal a szilárd elhatározással, hogy nem fog heveskedni.
Nyugodt akart lenni, de
minden a régiben maradt. Ujjával előbb nyomta meg a ravaszt, mint ahogy a
madarat célba vette. Mind rosszabbul és rosszabbul ment a dolog.
Amikor a mocsárból az
égerfás felé tartott, melynél Sztyepan Arkagyiccsal találkoznia kellett, csak
öt darab volt a vadásztáskájában.
Mielőtt Sztyepan Arkagyicsot
megpillantotta volna, a kutyáját látta meg. Krak a mocsár iszapjából egész
feketén ugrott elő a kifordult gyökerű égerfa mögül, s győztesen szimatolta
körül Laszkát. Krak után Sztyepan Arkagyics délceg alakja is feltűnt az égerfa
árnyékában. Vörösen, izzadtan, kigombolt gallérral jött szembe, még mindig
bicegve kicsit.
- No, mi az? - mosolygott
jókedvűen. - Sokat lövöldöztetek!
- És te? - kérdezte Levin.
De nem kellett kérdeni, látta már a teli vadásztarisznyát.
- Megjárja.
Tizennégy darab
volt benne.
- Jó kis mocsár! Téged
bizonyára Veszlovszkij zavart. Kettőnek egy kutyával bajos - mondta Sztyepan
Arkagyics, hogy a győzelmét mérsékelje.
Amikor Levin Sztyepan
Arkagyiccsal annak a parasztnak, akinél meg szokott szállani, a házához ért,
Veszlovszkij ott volt már. A szoba közepén ült, két kezével a lócába kapaszkodott;
egy katona, a gazdáné bátyja, Veszlovszkij iszapos csizmáját próbálta
lerángatni, ő meg a ragadós nevetésével nevetett.
- Csak az imént jöttem meg. Ils on été charmants.[111]
Képzelje el, megitattak, megetettek. Micsoda kenyér, csuda! Délicieux![112]
S a pálinka - soha jobb ízűt nem ittam. És a világ minden kincséért sem akartak
pénzt elvenni. Egyre csak azt mondták: „Ne sérts meg bennünket” - vagy így
valahogy.
- Mért vennének el pénzt?
Meg akarták tisztelni. Pénzért árulták tán a pálinkát? - mondta a katona, aki
az átnedvesedett csizmát a megfeketedett harisnyával együtt végre is
lerántotta.
Noha a házikó piszkos volt,
a vadászcsizmák és a csatakos, magukat nyalogató kutyák elsározták, s mocsár-
és puskaporszag terjengett benne, azonkívül kés és villa sem volt, a vadászok
olyan jóízűen itták mégis a teájukat s költötték el a vacsorát, ahogy csak
vadászaton eszik az ember. Kimosdva, megtisztálkodva a felsöpört szénáspajtába
mentek, ahol a kocsisok fekhelyet készítettek az uraknak.
Noha besötétedett már, nem
akaródzott aludniuk.
A beszélgetés egy ideig
ingadozott, lövésekről, kutyákról, régebbi vadászatokról emlékeztek és
meséltek, majd egy mindnyájukat érdeklő témára tértek át. Annak a kapcsán, hogy
Vaszenyka többször is elragadtatással nyilatkozott az éjjeli szállás, a
szénaszag, a törött szekér szépségéről (csak azért gondolta töröttnek, mert az
eleje le volt szedve), a pálinkával itató parasztok jólelkűségéről, a
kutyákról, hogy mindegyik a maga gazdája lábánál fekszik - Oblonszkij
elmesélte, milyen nagyszerű vadászaton volt ő Maltuszéknál a múlt évben.
Maltusz ismert, gazdag vasútmágnás volt. Sztyepan Arkagyics elmondta, milyen
mocsarakat vásárolt ez a Maltusz a tveri kormányzóságban, hogy őrizteti őket;
milyen fogatok, vadászbricskák vitték ki oda a vadászokat, s a reggelihez
milyen sátort húztak föl a mocsár mellett.
- Nem értelek - mondta
Levin, a szénaaljon, föltápászkodva -, hogy nem utálod ezeket az embereket.
Megértem, hogy a villásreggeli s a Lafite hozzá nagyon jólesik, de csakugyan
nem undorít épp ez a fényűzés? Ezek az emberek, mint régen az árendásaink, úgy
szerzik a pénzt, hogy megszerzése közben az emberek megvetését is
megszolgálják; akkor nem törődnek vele, később meg becstelen szerzeményükkel a
korábbi megvetést is lemossák magukról.
- Tökéletesen igaz! -
jegyezte meg Veszlovszkij. - De tökéletesen! Oblonszkij persze bonhomie-ból[113]
teszi, de a többiek azt mondják, „Oblonszkij is eljön”.
- Egyáltalán nem - s Levin
érezte, hogy Oblonszkij, amíg ezt mondja, elmosolyodik. - Én egyszerűen nem
tartom becstelenebbnek őt, mint bárkit a gazdag kereskedők és nemesek közül.
Azok is csak munkával s ésszel gazdagodtak meg.
- De miféle munkával? Munka
az, koncessziókat szerezni s továbbadni?
- Persze hogy munka. Munka
abban az értelemben, hogy ha ők vagy a hozzájuk hasonlók nem volnának, vasút
sem lenne.
- De ez a munka nem olyan,
mint a paraszté vagy a tudósé.
- Mondjuk; abban az
értelemben azonban igen, hogy megvan az eredménye: a vasút. Te persze azt
tartod, hogy a vasutak haszontalanok.
- Nem, ez más kérdés; kész
vagyok elismerni, hogy hasznosak. De minden olyan szerzemény, amely nem felel
meg a ráfordított munkának, becstelen.
- De ki határozza meg, mi
felel meg?
- Amit becstelen úton,
ravaszsággal szereztek - mondta Levin, érezve, hogy becsületes és becstelen
közt nem tud világos határvonalat húzni -, mint például a bankok szerzeménye -
folytatta. - Hatalmas vagyont szerezni munka nélkül: ez a rossz, ugyanaz, mint
ami a bérletekkel folyt, csak a forma változott meg. Le roi est mort, vive le roi![114]
Alig törölték el az árendás-intézményt, itt vannak a vasutak, bankok: ugyanaz a
munka nélküli meggazdagodás.
- Igen, ez mind igaz lehet
és szellemes... Feküdj, Krak! - kiáltott Sztyepan Arkagyics a vakaródzó s
közben az egész szénát fölkavaró kutyára, mint aki szemmel láthatóan bízik
tétele igazságában, és nyugodtan és kényelmesen vitatkozhat. - De nem
határoztad meg becsületes és becstelen munka közt a határt. Hogy én több
fizetést kapok, mint az irodafőnököm, noha ő az ügyeket jobban ismeri, ez
tisztességtelen?
- Nem tudom.
- Nos, akkor hát rád
fordítom a szót: tegyük fel, hogy kapsz a magad személyes munkájáért a
gazdaságodból ötezret; a mi paraszt házigazdánk meg, akármennyit fárad, ötven
rubelnél nem többet. Ez éppolyan tisztességtelen, mint az, hogy én többet
kapok, mint az irodafőnököm, s Maltusz többet a pályamesternél... Épp
ellenkezőleg, én inkább azt látom, hogy a társadalom teljesen alaptalan ellenségességgel
viseltetik ezek iránt az emberek iránt; s itt, úgy látom, az irigység...
- Nem, ezt nem jól mondod -
szólt Veszlovszkij. - Irigység nem lehet; valami nem tiszta van ebben a
dologban.
- De engedd meg - folytatta
Levin. - Te azt mondod, nem helyes, hogy én ötezret kapok, a paraszt meg
ötvenet; ez igaz, nem igazságos, érzem is, de...
- Hanem csakugyan, miért van
az, hogy mi eszünk, iszunk, vadászunk, semmit sem csinálunk, ők meg
örökkön-örökké dolgoznak? - mondta Vaszenyka Veszlovszkij, aki életében nyilván
először gondolkozott ezen világosan, s épp ezért egészen őszintén is.
- Igen, te érzed, de azért
nem adod oda a birtokodat - mondta Sztyepan Arkagyics, mintegy szántszándékkal
ingerelve Levint.
A két sógor közt az utóbbi
időben titkos ellenségeskedés állt fönn; mintha azzal, hogy két testvérnek
lettek a férjei, versengés támadt volna köztük, ki rendezi be jobban az életét,
s ez az ellenségesség most abban nyilvánult meg, hogy beszélgetésük személyes
színt kezdett ölteni.
- Azért nem adom, mert senki
sem követeli tőlem, s ha akarnám, akkor sem adhatnám - felelte Levin -, nincs
kinek.
- Add ennek a parasztnak;
nem utasítja vissza.
- Igen, de hogy adjam?
Menjek el, kössek adásvételi szerződést vele?
- Nem tudom, de ha meg vagy
győződve, hogy nincs jogod...
- Egyáltalán nem vagyok
meggyőződve. Ellenkezőleg, azt érzem, hogy odaadni nincs jogom; kötelességeim
vannak a föld, a család iránt...
- De engedd meg, ha azt
tartod, hogy ez az egyenlőtlenség nem igazságos, miért nem jársz el aszerint?
- Úgy járok el, csak
negatíve; azaz igyekszem nem növelni a kettőnk helyzete közt levő különbséget.
- Már megbocsáss; ez
paradoxon.
- Igen, ez némileg szofista
magyarázat - hagyta helyben Veszlovszkij. - Nicsak, gazda! - fordult a
paraszthoz, aki az ajtót nyikorgatva a pajtába lépett. - Mi az, nem alszol még?
- Hogy aludnék? Azt hittem,
uraságodék alusznak, de beszélgetést hallok. Ki kell vinnem innen a horgot. Nem
harap? - tette hozzá, óvatosan lépdelve meztelen lábával.
- S hol alszol majd?
- Éjszakai legelőre hajtjuk
a lovakat.
- Micsoda éjszaka! - mondta
Veszlovszkij, amint a kinyílt ajtó keretében a gyenge derengésben láthatóvá
vált házvégre s a kifogott kocsira nézett. - Hallják? Nők; énekelnek, s
mondhatom, nem rosszul. Ki nótázik, gazda?
- Cselédlányok, a
szomszédban.
- Gyerünk, sétáljunk egyet!
Úgysem alszunk el. Oblonszkij!
- Hogy lehetne feküdni is
meg menni is? - mondta Oblonszkij kinyújtózva. - Jólesik ám a fekvés.
- Akkor egyedül megyek -
mondta Veszlovszkij; virgoncan fölállt, s csizmát húzott. - A viszontlátásra,
urak. Ha jól mulatok, hívlak majd. Ti vaddal vendégeltetek meg; én sem
feledkezem meg rólatok.
- Derék fiú, igaz? - mondta
Oblonszkij, amikor Veszlovszkij kiment, s a paraszt becsukta mögötte a kaput.
- Az, derék - felelte Levin,
s tovább gondolkozott az iménti beszélgetés tárgyán. Úgy érezte, hogy amennyire
tudta, világosan fejezte ki a gondolatait s az érzéseit, s ugyanakkor két nem
buta és őszinte ember, mindkettő egyhangúan, azt mondta, hogy szofizmákkal
vigasztalja magát. Ez megzavarta.
- Így van ez, barátom. Egyik
a kettő közül; vagy elismered, hogy a mostani társadalmi rend igazságos, s
akkor kiállsz a jogaidért, vagy azt ismered be, hogy igazságtalan előnyöket
élvezel, ahogy én is teszem, s gyönyörűséggel élvezed őket.
- Nem, hogyha igazságtalan
lenne, nem tudnád ezeket a javakat élvezni, én legalább nem. Nekem ez a
legfőbb: éreznem kell, hogy nem vagyok bűnös.
- No, ne menjünk ki? -
mondta Sztyepan Arkagyics, akit a szellemi erőfeszítés nyilván kifárasztott
már. - Úgysem alszunk el. Gyerünk, csakugyan.
Levin nem felelt. Az a
beszélgetés közben elejtett szó, hogy csak negatív értelemben jár el
igazságosan, nem hagyta nyugodni. „Valóban csak negatíve lehet igazságos az
ember?” - kérdezte magát.
- Hanem milyen erős illata
van ennek a friss szénának! - mondta Sztyepan Arkagyics, fölemelkedve. - Sehogy
sem tudok aludni. Vaszenyka már kifőzött valamit. Hallod a kacagást s az ő
hangját benne? Ne menjünk? Gyerünk.
- Én nem megyek - felelte
Levin.
- Talán ezt is elvből? -
mondta Sztyepan Arkagyics elmosolyodva, mialatt a sötétben a sapkáját
keresgélte.
- Nem elvből, de mért
mennék?
- Hanem tudod-e, te magadnak
csinálod a bajt - mondta Sztyepan Arkagyics, hogy a sapkáját megtalálta és
fölállt.
- Mért?
- Nem látom tán, hogy rendezkedsz
be a feleségeddel? Nálatok, hallottam, elsőrendű fontosságú kérdés, hogy
elmégy-e vagy sem két napra vadászni. Idillnek ez szép, de az egész életre nem
elég. A férfinak függetlennek kell lennie; megvan a maga férfi érdekköre. A
férfinak férfiasnak kell lennie - mondta Oblonszkij a kaput kinyitva.
- Ez mit jelent?
Cselédlányok után mászkálni? - kérdezte Levin.
- Miért ne, ha mulattat? Ça ne tire pas ŕ
conséquence.[115] A
feleségemnek ettől nem lesz rosszabb dolga, én meg szórakozom. A fő: vigyázz
házad szentségére. Hogy a házban ne történjék semmi. De a kezedet ne kösd meg.
- Lehet - mondta Levin
szárazon, s az oldalára fordult. - Holnap korán kell indulnunk. Én nem keltek
föl senkit: virradatkor megyek.
- Messieurs, venez vite! - hallatszott a visszatérő Veszlovszkij
hangja. - Charmante![116]
Én fedeztem fel. Charmante, tökéletes
Gretchen, már összeismerkedtünk. Igazán nagyon csinos! - mesélte olyan helyeslő
képpel, mintha kifejezetten neki csinálták volna olyan csinosra, s most meg
volna elégedve azzal, aki készítette.
Levin úgy tett, mintha
aludna, Oblonszkij azonban könnyű félcipőbe bújt, szivarra gyújtott, s kiment a
pajtából, nemsokára a hangjuk is elnémult.
Levin sokáig nem tudott
elaludni; hallotta, ahogy a lovai a szénát rágják, majd ahogy a gazda az idősebb
fiával szedelődzködik, s indul az éjszakai legelőre; ahogy a katona a pajta
másik felében a kis unokaöccsével, a gazda kisfiával lefekszik; a fiú vékonyka
hangon a kutyákról szerzett élményeit közli a bátyjával, hogy milyen szörnyűnek
és hatalmasnak tűnnek föl neki; aztán ahogy elkérdezgeti, kit fognak meg majd
ezek a kutyák, a katona meg rekedtes-álmos hangon arról beszél, hogy a vadászok
holnap a mocsarakba mennek, a puskájukból tüzelnek majd, s hogy a fiú
kérdéseitől szabaduljon, azt mondja: „Aludj, Vaszka, aludj; különben baj lesz”
- s maga csakhamar horkol is; minden elcsendesül, az hallatszott, ahogy a
szénát ropogtatják a lovak, s a szalonkák kurrogtak távolabb. „Valóban csak
negatíve? - ismétli meg magában. - No és azután? Nem vagyok bűnös benne.” S a
másnapi napról kezdett gondolkozni.
„Holnap korán reggel
nekivágok; azt szabom magamra, hogy nem izgulok föl. Szalonka van bőven. Mocsár
is akad. Aztán hazajövök, levél Kittytől. Igen, Sztyivának csakugyan igaza van;
nem vagyok férfias vele, elasszonyosodtam... De mit tegyek? Megint csak:
negatíve!”
Félálomban hallotta még
Veszlovszkij és Sztyepan Arkagyics nevetését s vidám társalgását. Egy
pillanatra kinyitotta a szemét. A hold följött, s ők ott álltak a holdfény éles
világában, a nyitott kapuban, s beszélgettek. Sztyepan Arkagyics a kislány
frisseségéről mondott valamit; a most tisztított friss mogyoróhoz hasonlította;
Veszlovszkij meg az ő ragadós kacagásával újra elismételt valamit, amit
bizonyára a paraszt mondott neki: „Te csak azon légy, hogy magadnak szerezz!”
Levin az álmából rájuk szólt:
- Urak, holnap napfelkelte
előtt! - és elaludt.
Amikor kora hajnalban
fölébredt, Levin megpróbálta a társait fölkelteni. Vaszenyka az egyik,
harisnyás lábát kinyújtva a hasán feküdt, s olyan mélyen aludt, hogy lehetetlen
volt választ kapni tőle. Oblonszkij félálomban tiltakozott, hogy ilyen korán
menjen. Még Laszka is, aki összecsavarodva aludt a széna végében,
kényszeredetten állt föl, s lustán nyújtóztatta s egyenesítette ki a hátsó
lábait, egyiket a másik után. Levin felhúzta a csizmáját, fogta a puskát, s a
pajta nyikorgó ajtaját nagy óvatosan kinyitva, kiment az utcára. A kocsisok a
fogatokon aludtak; a lovak szunyókáltak. Csak az egyik ette lustán s fútta szét
horkantásával az abrakos ládában a zabot. Az udvaron még szürkeség volt.
- Ilyen korán felkelt,
galambom? - fordult hozzá barátságosan, mint régi ismerőshöz, a parasztházból
kilépő öreg háziasszony.
- Vadászni megyek, nénike. A
mocsárhoz erre jutok?
- Csak egyenesen hátra, a
szérűnek, kedvesem; aztán a kenderföldnek, ott az ösvény.
Az öregasszony a lesült,
meztelen lábával óvatosan lépegetve lekísérte Levint, s kinyitotta neki a szérű
kerítését.
- Erre egyenest, s a
mocsárhoz jut. A gyerekeink is oda hajtottak le az este.
Laszka jókedvűen futott az
ösvényen előre; Levin gyors, könnyű léptekkel haladt utána, egyre az eget nézve.
Azt szerette volna, hogy a nap, amíg a mocsárhoz nem ér, ne keljen föl. De a
nap nem késett. A hold, amely sütött még, amikor kilépett, most mint egy darab
higany, épp csak hogy fénylett, a reggeli villogást, amelyet előbb lehetetlen
volt nem látni, most keresni kellett; azok a bizonytalan foltok a távoli
földeken pedig már tisztán láthatóvá lettek. Rozsasztagok voltak. A magas,
illatos kenderben, melyből a hímkendert kiválogatták már, a napfény nélkül még
láthatatlan harmat Levin lábát s a blúzát övön fölülig átnedvesítette. A reggel
áttűnő csendjében a legkisebb hang is hallható volt. Egy méh golyófütyülésszerű
hanggal repült el a füle mellett. Arra nézett, még egyet s még egy harmadikat
vett észre. A méhes sövénye mögül repültek ki, s a kenderföld fölött, a mocsár
irányában vesztek el. A csapás egyenest a mocsárnak vitt. Meg lehetett a
párákról ismerni, amelyek hol sűrűbben, hol ritkábban emelkedtek fölé, úgyhogy
a sás és a fűzfabokrok szigetekként ingtak a kipárolgásban. A mocsár szélén,
az út végében, ott hevertek a legeltető fiúk és parasztok; pitymallat előtt
aludtak még egyet a kaftánjuk alatt. Nem messze tőlük három megbéklyózott ló
legelészett. Az egyik a béklyójával csörgött; Laszka, aki a gazdája mellett
ment, vissza-visszatekingetve, előrekéredzett. Ahogy az alvó parasztok mellett
elment, s az első tócsával egy vonalba került, Levin megnézte a gyutacsait, s
elengedte a kutyát. Az egyik ló, egy jól táplált, hároméves barna, ahogy a
kutyát meglátta, megbokrosodott; fölemelte a farkát, és fölhorkantott. A többi
ló is megriadt, béklyós lábukkal a vizet cuppogtatták, s a sűrű iszapból
kirángatott patájukkal tapsoláshoz hasonló hangot adva kiugráltak a mocsárból.
Laszka megállt, gúnyosan nézett a lovakra és kérdően Levinre. Levin
megsimogatta, s annak a jeléül, hogy hozzáláthat, füttyentett egyet.
Laszka vidáman és ügybuzgón
futott neki az alatta hullámzó ingoványnak.
Ahogy a mocsárba beszaladt,
a gyökerek, lápi füvek, a sár ismerős s a lótrágya idegen szaga közt azonnal
megérezte az egész területen szétoszlott madárszagot, pont azét a madárét,
amely minden másnál jobban felizgatta. A mohán és a mocsári lapun ez a szag
néhol igen erős volt, de nem lehetett megállapítani, melyik irányban erősödik
vagy gyengül. Hogy az irányt megtalálja, messzebb kellett mennie, szél ellen.
Nem is érezve a lába mozgását, feszült ügetésben szökdelt el, úgyhogy ha a
szükség megkívánta, minden ugrásnál megállhatott, s a kelet felől lengő, hajnal
előtti fuvalomtól jobb felé, a szél irányába fordult. Ahogy kitágult orrlikával
a levegőt beszívta, rögtön érezte, hogy nemcsak a nyomuk, hanem ők maguk is itt
vannak előtte, nem is egy, sokan. Lelassította a futását; itt voltak, de hogy
hol, még nem tudta meghatározni. Hogy megtalálja magát a helyet, épp körözni
kezdett, amikor a gazdája hangja megzavarta. „Laszka! Ide!” - mondta a másik
irányba mutatva. Laszka megállt, nem jobb-e úgy csinálni - kérdezte -, ahogyan
elkezdte. De a gazdája szigorú hangon ismételte a parancsot, s egy vízzel
elöntött zsombékra mutatott, ahol semmi sem lehetett. Ő engedelmeskedett neki,
úgy tett, mint aki keres, bemászkálta, hogy kedvében járjon, a zsombékot, s
visszatért az előbbi helyére; ott megint azonnal megérezte őket. Most, amikor a
gazdája nem zavarta, tudta, mit kell tennie; a lába alá sem nézve, a magas
zsombékokon bosszúsan botladozva, a vízbe esve, hajlékony, de erős lábaival
mindjárt föl is egyenesedve, kört kezdett, amelynek mindent föl kellett
deríteni. Az ő szaguk mind
határozottabban és határozottabban csapta meg, s egyszerre egész világossá lett
előtte, hogy egyikük itt van, e mögött a bucka mögött, ötlépésnyire előtte;
erre megállt, és egész testében megmeredt. Alacsony lábairól nem láthatott
semmit maga előtt; a szagról azonban tudta, hogy itt ül, ötlépésnyinél nem
messzibb. Állt, egyre jobban érezte őt, s élvezte a várakozást. Megfeszült
farka kinyúlt, csak a legvége rándult meg. A szája elnyílt egy picit, a füle
megemelkedett. Egyik füle még a futás irányába volt fordulva, nehezen, de
vigyázatosan lélegzett, s még figyelmesebben tekingetett, inkább a szemével,
mint a fejével a gazdája felé. Az a megszokott arcával, de mindig rettenetes
szemeivel, botladozva jött a buckákon, ahogy neki rémlett, szokatlan csendesen.
Úgy rémlett, pedig hát
szaladt.
Laszka sajátos keresését
észrevéve - ilyenkor egészen a földhöz lapult, hátsó lábai a nagy lépések
közben eveztek szinte, a szája is elnyílt egy picit -, Levin látta, hogy
szalonka felé nyújtózik, s fölfohászkodva magában, hogy különösen most, az első
madárnál sikere legyen, odafutott hozzá. Ahogy szorosan mellé ért, s a saját
magasából nézett maga elé, a szemével látta, amit Laszka csak az orrával látott
meg. Két zsombék közt, a kis közben, az egyiken egy sárszalonka tűnt fel. A
fejét félrefordítva hallgatózott. A szárnyait éppen hogy kitárta, majd megint
összecsukta, s hátulját ügyetlen forgatva, eltűnt a szöglet mögött.
- Eriggy, eriggy! - kiáltott
Levin, Laszkát farba lökve.
„De hiszen nem mehetek -
gondolta Laszka. - Hova is mennék? Innét jól érzem őket, ha előrevetem magam,
nem tudok többé semmit, hogy hol vannak, s kicsodák.” De a gazdája a térdével
tolta, s izgatottan suttogta: „Eriggy, Laszka, eriggy!”
„Hát ha csak ezt akarja,
megteszem, de most már nem felelek magamért” - gondolta, s teljes iramban tört
előre a zsombékok között. Most már semmit sem érzett; csak látott és hallott,
de nem értett semmit sem.
Vagy tízlépésnyire az előbbi
helytől zsíros kurrogással, szárnyai sajátságos, öblös szalonkahangjával, egy
szalonka röpült fel. S rögtön a lövés után, fehér mellével súlyosan cuppant a
nedves ingoványba. A másik nem várta be, riasztás nélkül repült föl Levin
mögött.
Amikor Levin feléje fordult,
már messze volt. De a lövés utolérte. Még vagy húsz lépést repült; akkor
karikába fölcsapott s bukfencet vetett, s mint az eldobott labda, egy száraz
helyre puffant.
„Ez már teszi! - gondolta
Levin, a kövér, meleg szalonkákat vadásztarisznyájába téve. - Ez már teszi,
ugye, Laszocska?”
Amikor Levin fegyverét
megtöltve továbbindult, a nap, habár a felhők miatt nem volt még látható,
fölkelt már. A hold, fényét vesztve, kis felhő gyanánt fehérlett az égen,
csillag egy sem volt látható. A tócsa, amely a harmattól előbb még ezüstlött,
most aranyos volt. A sár, mint a tiszta borostyánkő. A füvek kékje sárgászöldbe
ment át. A bozót madarai ott nyüzsögtek az ér mellett, harmattól ragyogó s
hosszú árnyat vető bokrocskákban. A héja felébredt, s asztagra ült, egyik
oldalról a másikra fordította a fejét, s rosszkedvűen nézett a mocsárra. A földeken
csókák repültek, a mezítlábas gyerek a kaftánja alól vakaródzva tápászkodó öreg
felé hajtotta már a lovakat. A lövések füstje tejként fehérlett a fű zöldje
fölött.
Az egyik fiú odafutott
Levinhez.
- Bátyó - kiáltotta -,
tegnap kacsák voltak itt! - S messziről követte őt.
Levinnek dupla öröm volt
ennek az elismerését kifejező fiúnak a jelenlétében lőni le még három
rétiszalonkát.
A vadászbabona, hogy ha az
ember az első vadat, első madarat nem szalasztja el, szerencsés vadászat lesz,
igaznak bizonyult.
Levin délelőtt tíz felé,
harminc verszta gyaloglás után, tizenkilenc darab szalonkával s egy kacsával,
fáradtan, éhesen és boldogan tért vissza a szállására; a kacsát, minthogy a
tarisznyában nem volt már hely, az övére kötötte. A cimborák rég fölkeltek, és
meg is éheztek, meg is reggeliztek már.
- Várjatok csak, tudom, hogy
tizenkilenc - mondta Levin, s újra átszámolta a rétiszalonkákat, amelyek most
meggörbülten, kiszáradva, oldalra fordított fejecskéikkel, a rájuk alvadt
vérben korántsem voltak olyan imponálók, mint amikor fölröppentek.
A számolás helyes volt, s
Sztyepan Arkagyics irigysége jólesett Levinnek. Jólesett az is, hogy
kvártélyára visszatérve, Kitty küldöncét a levéllel már ott találta.
Teljesen egészséges vagyok és jókedvű. Ha féltesz, még nyugodtabb
lehetsz, mint előbb. Új testőröm van, Marja Vlaszjevna. (A szülésznő, új, fontos
személy Levin családi életében.) Eljött
megnézni. Teljesen egészségesnek talált; itt tartjuk, amíg nem jössz.
Mindnyájan vidámak, egészségesek vagyunk, kérlek, ne siess haza; ha jól
vadásztok, maradj még egy napot.
Ez a két öröm, a szerencsés
vadászat s felesége levele, olyan nagy volt, hogy a két utána következő kis
kellemetlenségen könnyen esett át. Az egyik az volt, hogy a lógós pej, amelyet
tegnap nyilván túlhajtottak, nem evett, s kedvetlen volt. A kocsis azt mondta:
megerőltette magát.
- Agyonzavarták tegnap,
Konsztantyin Dmitrics. Hogy is ne, tíz versztát úttalan utakon!
A másik kellemetlenség, ami
a jó hangulatát első pillanatra egészen tönkretette, később azonban sokat
nevetett rajta, hogy az eleségből, amit Kitty olyan sokat küldött, hogy úgy
látszott, egy hét alatt sem lehet elfogyasztani, nem maradt semmi sem. Ahogy a
vadászatból fáradtan s éhesen megjött, olyan bizonyossággal ábrándozott a
pirogról, hogy tanyájukra érve szinte a szájában érezte az ízét, a szagát,
ahogy Laszka érezte, szimatolta a vadat, s szólt is azonnal Filippnek, hogy
adja föl neki. De kiderült, hogy nemcsak a pirog, de a csirke sem volt már meg.
- Ez aztán étvágy! - mondta
Sztyepan Arkagyics nevetve, Veszlovszkijra mutatva. - Én sem szenvedek étvágytalanságban,
de az ő étvágya bámulatra méltó...
- Akkor hát mit tegyünk? -
nézett Levin komoran Veszlovszkijra. - Filipp, a marhahúst!
- A marhahúst megették, a
csontját a kutyáknak adtam - felelte Filipp.
Levin meg volt bántva,
bosszankodva mondta:
- Valamit hagyhattatok volna
nekem is! - És sírni szeretett volna. - Akkor belezd ki a vadat - mondta
reszkető hangon Filippnek, s azon volt, hogy ne nézzen Veszlovszkijra -, és
tégy hozzá csalánt. És kérj nekem egy kis tejet legalább.
Amikor a tejet megitta,
szégyellte már, hogy egy idegen ember előtt a bosszúságát elárulta, s nevetett
az éhes nekikeseredésén.
Este még egyszer elmentek
vadászni, Veszlovszkij is lőtt néhány darabot, s éjszaka hazamentek.
Az út hazafelé éppolyan
vidám volt, mint jövet. Veszlovszkij hol dalolt, hol a kalandját emlegette nagy
élvezettel: hogy a parasztok hogy pálinkáztatták meg, s mondták: „Ne sérts meg
bennünket”; aztán éjjeli kalandját a mogyoróval s a cselédlánnyal; a parasztot,
aki megkérdezte, nős-e, s megtudva, hogy nem, azt mondta neki: „Akkor ne járj a
más asszonya után, inkább azon légy, hogy magadnak szerezz.” Ez a mondás
Veszlovszkijt különösen mulattatta.
- Általában nagyon meg
vagyok a kirándulásunkkal elégedve. Maga, Levin?
- Én is, nagyon - mondta
Levin őszintén, s különös öröme telt benne, hogy nemcsak az otthoni
ellenségesség nem volt meg benne Vaszenyka Veszlovszkijjal szemben, hanem épp
ellenkezőleg egész barátian érzett már iránta.
Másnap tíz órára Levin
körüljárta már a gazdaságát, s bekopogtatott a szobába, ahol Vaszenyka hált.
- Entrez![117]
- kiáltott Veszlovszkij. - Bocsásson meg, csak most fejeztem be mes ablutions[118]
- mondta mosolyogva, ahogy egy szál alsóruhában ott állt előtte.
- Ne zavartassa magát - ült
Levin az ablakhoz. - Jól aludt?
- Mint a bunda. Milyen
vadászatra való nap ez a mai is, ugye?
- Mit iszik? Teát vagy
kávét?
- Egyiket sem. Majd
villásreggelizem. Igazán restellem. A hölgyek, úgy hiszem, fölkeltek már.
Nagyszerű volna járni egyet. Megmutatja a lovait? - Végigmentek a kerten,
voltak az istállóban, a korláton még tornáztak is. Aztán visszajöttek, s Levin
a vendégével bement a szalonba.
- Nagyszerűen kivadásztuk
magunkat; mennyi élmény! - mondta Veszlovszkij a szamovárnál ülő Kittyhez
lépve. - Milyen kár, hogy a hölgyek meg vannak fosztva ettől az élvezettől!
„Mi van ebben? Valahogy csak
kell a háziasszonnyal beszélgetnie” - mondta magában Levin. De a mosolyban,
abban a győztes kifejezésben, amellyel a vendég Kittyhez fordult, megint látott
valamit...
A hercegnő, aki Marja
Vlaszjevnával és Sztyepan Arkagyiccsal az asztal másik oldalán ült, odahívta
magához, s Kitty szülésével kapcsolatban a moszkvai útról, lakásuk
előkészítéséről kezdett Levinnek beszélni. Levinnek már az esküvőjekor is
kellemetlen volt minden előkészület; jelentéktelenségükkel sértették a
beteljesedő esemény nagyságát, de a mostani készülődés a bekövetkező szülésre,
melynek az idejét az ujjukon számolták ki, még bántóbbnak tetszett. Amikor a
jövendő gyerek pólyázásáról beszélgettek, mindig azon volt, hogy ne hallgasson
oda, és igyekezett elfordulni s észre nem venni bizonyos titokzatos, végtelen
hosszú, kötött csíkokat, vászon háromszögeket stb., amiknek Dolly különös
fontosságot tulajdonított. Fiának a születése (meg volt győződve, hogy fiú
lesz), amit megígértek neki, de amiben hinni - olyan különösnek tűnt föl -
mégsem tudott, egyrészt nagyon is nagy s épp ezért lehetetlen boldogság volt a
szemében, másrészt olyan titokzatos esemény, hogy minden képzelt tudás, hogy mi
lesz, s épp ezért minden készülődés is rá, mint valami megszokott, emberektől
eredő dologra, fölháborítónak és megalázónak tűnt föl előtte.
De a hercegnő nem értette
ezeket az érzéseket; a kelletlenséget, amellyel beszélt és gondolkozott róla,
könnyelműségre és egykedvűségre magyarázta, s nem hagyott nyugtot neki.
Sztyepan Arkagyicsot megbízta már, hogy nézzen lakást nekik, most meg Levint
szólította oda magához.
- Én nem értek semmihez,
hercegnő, csinálják - mondta -, ahogy tetszik.
- El kell dönteni, mikor
költöztök föl.
- Igazán nem tudom. Csak azt
tudom, hogy milliónyi gyerek születik Moszkva és doktorok nélkül... tehát
miért...
- Ha így van...
- De nem, ahogy Kitty
akarja.
- Kittyvel nem lehet
beszélni róla! Mit akarsz, megijesszem? Natalja Golicina a tavaszon meghalt,
mert rossz volt a szülésznő.
- Ahogy mondja, én úgy
teszek - szólt Levin komoran.
A hercegnő beszélni kezdett
neki, de ő nem hallgatott oda. Már ez a beszélgetés is elkedvetlenítette;
komorrá mégsem ettől vált, hanem attól, amit a szamovárnál látott.
„Nem, ez lehetetlen” -
gondolta, hol a Kittyhez hajló Vaszenykára pillantva, aki szép mosolyával
valamit magyarázott neki, hol a piros és izgatott Kittyre.
Volt valami tisztátalan a
Vaszenyka tartásában, pillantásában, mosolyában. Sőt Levin már a Kitty
tartásában és tekintetében is valami tisztátalant látott. S a világ megint
elhomályosult előtte. A legkisebb átmenet nélkül, mint a múltkor, hirtelen úgy
érezte magát, mint akit boldogsága, nyugalma, méltósága magaslatáról a
kétségbeesés, düh, megaláztatás örvényébe hajítottak. Megint minden és mindenki
ellenszenves lett neki.
- Csak csinálja, hercegnő,
ahogyan akarja - mondta ismét, körülnézve.
- Nehéz a Monomah sapkája![119]
- mondta neki Sztyepan Arkagyics tréfálkozva; nyilván nemcsak a hercegnővel
folytatott beszélgetésre célzott, hanem Levin izgalmának az okára is, amelyet
észrevett. - Milyen későn jössz ma, Dolly.
Mind fölkeltek, hogy Darja
Alekszandrovnát üdvözöljék. Vaszenyka is fölállt egy percre; modern
fiatalemberek módjára, akik a hölgyekkel nem udvariaskodnak, éppen csak
meghajolt, s tovább folytatta nevetgélve a beszélgetést.
- Másával kínlódtam. Rosszul
aludt, és iszonyú szeszélyes volt ma - mondta Dolly.
A beszélgetés, melyet
Vaszenyka Kittyvel kezdett, megint a múltkori tárgyról folyt, Annáról, s hogy a
szerelem fölötte állhat-e a társadalmi konvencióknak. Kittynek kellemetlen volt
ez a beszélgetés, a tartalma is idegesítette, de a mód is, ahogyan Vaszenyka
beszélt, különösen pedig az, hogy tudta, hogy hat az urára. De túlságosan
egyszerű és ártatlan volt még, hogy el tudja vágni a beszélgetést, sőt ahhoz
is, hogy elrejtse az öröm külső jeleit, amit ennek a fiatalembernek a szemmel
látható figyelme szerzett neki. Abba akarta hagyni a beszélgetést, de nem tudta,
hogy tegye. Akármit csinál, az ura, tudta, észreveszi, s rosszra magyarázza. S
csakugyan, amikor Kitty Dollytól megkérdezte, hogy Másával mi baj, Vaszenyka
pedig várta, mikor ér véget ez az unalmas beszélgetés, s közönyösen
pillantgatott Dollyra, Levin erőltetettnek és undorítóan ravasznak találta ezt
a kérdést.
- No, megyünk ma gombázni? -
kérdezte Dolly.
- Gyerünk; én is megyek -
mondta Kitty, és elpirult. Udvariasságból meg akarta kérdezni Vaszenykát,
eljön-e ő is, de nem kérdezte. - Te hová mégy, Kosztya? - kérdezte bűnét tudó
arccal az urától, amikor az eltökélt lépteivel elment mellette. Ez a bűntudatos
arckifejezés megerősítette Levin gyanúját.
- Amíg nem voltam itthon,
megjött a gépész, nem is láttam még - mondta, rá se nézve.
Lement, de alig ért ki a
dolgozószobájából, a felesége ismerős lépteit hallotta, amint vigyázatlan
gyorsasággal feléje tart.
- Mit akarsz? - mondta neki
szárazon. - Dolgunk van.
- Bocsásson meg - fordult
Kitty a német gépészhez -, néhány szót kell az urammal váltanom.
A német ki akart menni, de
Levin rászólt:
- Ne zavartassa magát.
- A vonat háromkor megy? -
kérdezte a német. - Le ne késsem. - Levin nem felelt, ment ki a feleségével.
- Mi mondanivalója van? -
szólt rá franciául.
Nem nézett az arcára, nem
akarta látni, hogy Kittynek a mostani állapotában az egész arca reszket, s
olyan dúlt és szánalomra méltó.
- Én... én azt akarom csak
mondani, hogy így nem lehet élni; ez kín, nem élet... - rebegte.
- Itt az ebédlőben mások is
vannak - mondta Levin haragosan -, ne csináljon jelenetet.
- Akkor menjünk be oda!
Egy átjárószobában álltak.
Kitty a szomszédos szobába akart menni. De ott az angol nevelőnő tanította
Tányát.
- Gyerünk a kertbe!
A kertben az utacskát tisztogató
parasztba ütköztek, de már nem is gondoltak vele, hogy az egyikük agyonsírt s a
másikuk felingerült arcát megláthatja: nem érdekelte őket, hogy olyanok, mint
akik valami szerencsétlenség elől futnak; gyors léptekkel mentek előre, érezve,
hogy ki kell magyarázkodniuk és meg kell győzniük egymást, magukban maradniuk,
s megszabadulniuk a gyötrelemtől, amely mindkettőjüket elfogta.
- Így nem lehet élni. Ez
kín, nem élet! Én is szenvedek, te is. Miért? - mondta Kitty, amikor a
hársfasor sarkán végre egy magányos padhoz jutottak.
- Csak azt az egyet mondd
meg: volt-e a modorában valami illetlen, tisztátalan, megalázóan szörnyű? -
mondta Levin, s megint abban a pózban állt előtte, a két ökle a mellén, ahogy
akkor éjjel.
- Volt - mondta Kitty
reszkető hangon. - De Kosztya, hát nem látod, hogy én nem vagyok hibás? Már
reggel olyan modort akartam fölvenni, de ezek az emberek... Minek is jött ide?
Milyen boldogok voltunk! - mondta a telő testét rázó zokogástól fuldokolva.
A kertész csodálkozva látta,
hogy noha senki sem hajtotta őket, s nem volt mi elől futniuk, a padon pedig
semmi különösképp örvendetesre nem akadhattak, mégis megnyugodva, ragyogó
arccal mentek be mellette a házba.
Levin fölkísérte a
feleségét, utána a Dolly lakosztályába ment. Darja Alekszandrovna is nagyon el
volt ezen a napon keseredve. Föl-alá járt a szobában, s haragosan beszélt a
sarokban álló bőgő leánykának.
- Itt fogsz állni a sarokban
egész nap, ebédelni is egyedül fogsz, a babáidat sem látod, új ruhát sem varrok
- mondta, nem is tudva már, mivel büntesse.
- Undok kislány! - fordult
Levinhez. - Hogy honnan veszi ezeket a csúf hajlamokat?
- De mit csinált hát? -
mondta Levin elég közönyösen. Ő a maga ügyében akart tanácsot kérni, s
bosszantotta, hogy rosszkor csöppent ide.
- A málnásba mentek
Grisával, s ott... meg sem merem mondani, mit csinált. Ezerszer megsiratom
Miss Eliotot. Ez a mostani semmire sem ügyel; egy gép. Figurez vous, que la petite[120]... - S elmesélte Mása vétkét.
- Ez nem vall semmi rosszra,
egyáltalán nem undok hajlam, csak csintalanság - nyugtatta meg Levin.
- De te mintha rosszkedvű
volnál. Miért jöttél? - kérdezte Dolly. - Mi történik ott lenn?
A kérdés hangjából Levin
látta már, hogy könnyű lesz megmondania, amit mondani akar.
- Nem voltam ott, lenn
voltam Kittyvel a kertben. Másodszor vesztünk össze, mióta... Sztyiva megjött.
Dolly az okos, megértő
szemével ránézett.
- Mondd, kezed a szívedre,
volt-e... nem Kittynek, ennek az úrnak a modorában, ami egy férjre kellemetlen,
nem kellemetlen, de iszonyú, vérig sértő lehet?
- Hogy mondjam neked?...
Maradj csak, maradj a sarokban! - fordult Másához, aki anyja arcán az alig
észrevehető mosolyt látva, megfordult. - A világ véleménye az lenne, hogy úgy
viseli magát, ahogy minden fiatalember. Il
fait la cour ŕ une jeune et jolie femme;[121]
egy társaságbeli férjnek ez még hízeleghet is.
- Igen, igen - mondta
komoran Levin. - De te is észrevetted?
- Nemcsak én, Sztyiva is.
Szólt is mindjárt a tea után: Je crois que Veszlovszkij fait un petit brin de
cour ŕ Kitty.[122]
- Akkor remek, most már
nyugodt vagyok. Kikergetem - mondta Levin.
- Micsoda, elment az eszed?
- kiáltott föl Dolly elszörnyedve. - Térj észre, Kosztya! - mondta nevetve. -
No, mehetsz Fannihoz - szólt Másának. - Ha akarod, szólok Sztyivának. Ő
elviszi. Azt lehet mondani, vendéget vársz. Egyáltalán nem illik ide a házunkba.
- Nem, majd én magam.
- Veszekedni akarsz?
- Egyáltalán nem. Nagyon jól
fogok mulatni közben - mondta Levin, valóban vidáman csillogó szemekkel. -
Bocsáss meg neki, Dolly! Nem teszi többet - mondta a kis bűnös helyett, aki nem
ment Fannihoz, hanem bizonytalanul állt az anyja előtt, alattomban várva s
keresve is a tekintetét.
Az anyja ránézett. A
kisleány fölzokogott, az anyja térde közé tette az arcát, Dolly meg a fejére
tette sovány, finom kezét.
„Mi is a közös bennünk és
benne?” - gondolta Levin, s ment Veszlovszkijt keresni.
Ahogy az előszobán átment,
meghagyta, hogy fogják be a hintót; az állomásra kell mennie.
- A rugója eltört tegnap -
felelte az inas.
- Akkor a tarantászt, de
hamar. A vendég hol van?
- A szobájába ment.
Levin éppen úgy találta
Vaszenykát, amint a holmiját pakolta a bőröndjéből; az új románcait rakta szét,
s a lábszárvédőjét próbálgatta, mint aki lovagolni készül.
Levin arcán volt-e valami
különös, vagy maga Vaszenyka érezte, hogy az a ce petit brin de cour,[123]
amelyet szőni kezdett, nem volt a helyén ebben a családban, Levin beléptekor
kicsit zavarba jött, már amennyire egy társaságbeli ember zavarba jöhet.
- Lábszárvédőben lovagol?
- Igen, sokkal tisztább -
mondta Vaszenyka, és kövér lábát, hogy az alsó kapcsot bekapcsolja, egy székre
tette, s jókedvűen és nyájasan mosolygott.
Kétségkívül jó fiú volt;
amikor pillantásában a félénkséget észrevette, Levin megsajnálta, s házigazda
létére el is szégyellte magát.
Az asztalon egy bot csonkja
hevert, amelyet ma reggel a tornán, amikor a lesüllyedt korlátot föl próbálták
emelni, együtt törtek el. Levin fogta a csonkot, és tördelni kezdte a
szétforgácsolódott végét, maga sem tudva, hogy kezdje el.
- Azt akartam... -
Elhallgatott, de hirtelen eszébe jutott Kitty s mindaz, ami történt, s elszántan
a szemébe pillantva kimondta: - Befogattam magának.
- Hogyan? - kezdte Vaszenyka
elbámulva. - Hova megyünk?
- Magának, az állomásra -
mondta Levin komoran, a bot végét tördösve.
- Elutazik, vagy történt
valami?
- Történt, vendégeket várok
- mondta Levin, erős ujjaival egyre gyorsabban tördelve a szétfoszló bot végét.
- Azaz nem is várok vendégeket, és nem is történt semmi, de kérem, utazzék el.
Az udvariatlanságomat magyarázhatja, ahogy jólesik.
Vaszenyka kiegyenesedett.
- Önt kérem, magyarázza meg
- mondta, megértve végre, méltósággal.
- Nem magyarázhatom - mondta
Levin lassan és halkan, s azon volt, hogy arccsontja rángását elrejtse. - Jobb,
hogyha nem kérdi.
S minthogy a szétfeslett
botvégek már egészen le voltak tördösve, Levin ujjaival a vastagjába
akaszkodott, szétszaggatta a botot, a leesett darabokat gondosan fölszedte.
Ezek a megfeszült kezek,
ezek az izmok, amelyeket reggel a tornán meg is tapogatott, a szikrázó szem, a csendes
hang, reszkető arccsont, valószínűleg minden szónál meggyőzőbben hatottak
Vaszenykára. Felhúzta a vállát, s megvetően elmosolyodva, meghajolt.
- Találkozhatnék
Oblonszkijjal?
A vállrándítás és a mosoly
Levint nem ingerelte föl. „Mit is tehet mást?” - gondolta.
- Rögtön ideküldöm.
- Micsoda esztelenség! -
mondta Sztyepan Arkagyics, amikor barátjától megtudta, hogy kikergették a
házból, s a kertben sétáló Levinre, aki a vendég elutazását várta ott,
rátalált: - Mais c’est ridicule!
Miféle légy csípett meg? Mais c’est
du dernier ridicule![124]
Mit találsz abban, ha egy fiatalember...
De a hely, amelyen Levint a
légy megcsípte, nyilván fájt még, mert amikor Sztyepan Arkagyics a tett okát
akarta magyarázni, megint elsápadt, s gyorsan félbeszakította:
- Ne magyarázd, kérlek, hogy
mi az oka. Nem tehetek másként! Nagyon szégyelltem magam előtted s előtte. De
neki, azt hiszem, nem okoz nagyobb bánatot, ha elutazik, nekem és a
feleségemnek pedig kellemetlen a jelenléte.
- Csakhogy ez sértés! Et puis c’est ridicule.
- Engem meg sért is és
gyötör is. De nem vagyok bűnös, és nincs miért szenvednem!
- Nahát, ezt nem vártam
tőled. On peut ętre jaboux, mais ŕ ce
point, c’est
du dernier ridicule! [125]
Levin sarkon fordult, a
fasor mélyébe ment, s maga járkált föl-le. Hamarosan hallotta a tarantász
zörgését, s a fák mögül látta is, amint Vaszenyka a szénán ülve (a tarantászon,
sajnos, nem volt ülés), a zöttyenésekre föl-fölszökve, skót sapkájában a
fasoron végighaladt.
„Hát ez meg mi?” - gondolta,
amikor a házból kifutó inas a tarantászt megállította. A gépész volt, akiről
Levin egészen megfeledkezett. Meghajolt, és mondott valamit Veszlovszkijnak,
aztán fölmászott a kocsira, s együtt elrobogtak.
Sztyepan Arkagyicsot és a
hercegnőt felháborította Levin eljárása. Maga is nemcsak hogy a legnagyobb
mértékben ridicule-nek érezte magát,
de vétkesnek és megszégyenültnek is, hanem amikor eszébe jutott, hogy ő és a
felesége mit szenvedtek, s megkérdezte magát, más esetben mit tenne, azt
felelte, hogy ugyanezt.
De ugyanennek a napnak a
vége felé - a hercegnőt kivéve, aki nem bocsátotta meg Levin eljárását -,
mindezek ellenére, akár a gyermekek valami büntetés vagy a nagyok egy súlyos
hivatalos fogadás után, mindnyájan nagyon elevenek és jókedvűek lettek, úgyhogy
estére a hercegnő távollétében Vaszenyka kiűzéséről már úgy beszéltek, mint
valami régi eseményről, Dolly, aki az apjától örökölte, hogy mulatságosan
tudott mesélni, halálra nevettette Varenykát, amikor új és új, humoros
hozzátoldásokkal már harmadszor vagy negyedszer mondta el, hogy készült az új
szalagcsokrocskáját a vendégek tiszteletére föltűzni, ki is ment a szalonba,
amikor egyszer csak valami kordézörgést hall. S ki van a kordéban? Maga
Vaszenyka, ő ül a szénán, skót sapkájával, a románcaival és a lábszárvédőjével.
- Legalább hintóba foghattál
volna! De egyszer csak hallom ám: „Állj!” Azt gondolom, megsajnálták. Odanézek,
azt a kövér németet ültették föl mellé, s továbbmentek. A csokraim kárba
vesztek...
Darja Alekszandrovna
megvalósította a szándékát: elment Annához. Nagyon fájt neki, hogy megbántja
húgát, s kellemetlenséget okoz az urának; belátta, mennyire igazuk van
Levinéknek, amikor Vronszkijjal semmiféle kapcsolatban nem kívánnak lenni; de
kötelességének tartotta, hogy elmenjen, s megmutassa neki, hogy bármekkorát
változott is a helyzete, az ő érzései nem változtak meg.
Hogy az útjában ne függjön
Levinéktől, beküldött a faluba lovakért; de Levin tudomást szerzett róla, s
szemrehányást tett neki.
- Miért hiszed, hogy az utad
kellemetlen nekem? De ha kellemetlen lenne is, még kellemetlenebb - mondta -,
ha nem az én lovamon mégy. Nem mondtad soha, hogy elszántad magad az indulásra.
Hogy a faluban fogadj lovat, először is kellemetlen nekem, de ami a fő,
elvállalják ugyan, de nem visznek el odáig. Lovam van nekem is. Ha nem akarsz
megbántani, menj azokon.
Darja Alekszandrovnának bele
kellett nyugodnia, s a mondott napra Levin az igás- és nyerges lovakból össze
is állított egy négyest s a pótlovakat a sógornőjének; cseppet sem volt szép,
de Darja Alekszandrovna egy nap alatt odajuthatott vele. Most, amikor a ló a
hercegnő elutazásához s a szülésznőnek is kellett, Levinnek ez elég nehézséget
okozott, de a kötelező vendégszeretet nem engedte, hogy Darja Alekszandrovna,
amikor nála van, lovakat béreljen, meg azt is tudta, hogy az a húsz rubel, amit
ezért az útért kérnének, nagyon jelentős összeg neki. Márpedig Darja
Alekszandrovna pénzügyeit, amelyek nagyon is rosszul álltak, Levin éppúgy a
szívén viselte, mint a magáét.
Darja Alekszandrovna Levin
tanácsára napkelte előtt elindult. Az út jó volt, a hintó kényelmes, a lovak
vígan szaladtak, a bakon a kocsison kívül ott ült az irodás az inas helyett,
akit Levin a biztonság kedvéért küldött vele. Darja Alekszandrovna elszunnyadt,
s csak akkor ébredt föl, amikor a fogadóhoz értek, ahol lovakat kellett cserélniük.
Ugyanannál a gazdag
parasztgazdánál teáztak meg, amelyiknél Levin is megállt, amikor
Szvijazsszkijhoz ment; az asszonyokkal a gyerekeiről beszélgetett, az öreggel
Vronszkij grófról, akit az nagyon dicsért, s tíz órakor továbbhajtatott.
Otthon, a gyerekgondok miatt, sohasem volt ideje eltűnődni. Épp ezért most,
ezen a négyórás úton, minden eddig visszatartott gondolata a fejébe tódult, a
legkülönfélébb oldaláról gondolta át az egész életét, mint azelőtt soha. Maga
is furcsállta a gondolatait. Kezdetben a gyerekei voltak az eszében, noha a
hercegnő, főként pedig Kitty (benne több reménye volt) megígérte, hogy törődik
majd velük, mégis nyugtalankodott miattuk. „Csak Mása újból haszontalankodni ne
kezdjen, Grisát meg ne rúgja a ló, Lily még jobban el ne rontaná a gyomrát.” A
jelen kérdéseit később a közeljövő kérdései váltották fel. Arra gondolt, hogy
Moszkvában erre a télre új lakást kell venniük, a szalonbútorokat kicserélni,
az idősebb leánynak bundát csináltatni. Aztán a távolabbi jövő kérdései jelentek
meg előtte; hogy nevel embert a gyerekeiből. „A lányok még hagyján - gondolta
-, de a fiúk?”
„Most még jó, elvesződöm
Grisával, de ez csak azért van, mert magam szabad vagyok, és nem szülök.
Sztyivára persze nem számíthat az ember. Jó emberek segítségével valahogy majd
csak fölnevelem őket, de ha megint szülnöm kell...” S eszébe jutott, milyen
helytelenül mondják, hogy az az átok az asszonyon, hogy kínok közt kell
ivadékait szülnie.
„Szülni semmi, de hordani -
az, ami kínos” - gondolta, s emlékezetébe idézte utolsó terhességét s ennek az
utolsó gyermekének a halálát. S eszébe jutott, amit megállóhelyükön a fiatalasszonnyal
beszélt. Arra a kérdésre, van-e gyereke, a szép menyecske jókedvűen így felelt:
- Volt egy kislány, de
elvette az Isten; böjtkor temettem el.
- Sajnáltad, ugye, nagyon? -
kérdezte Darja Alekszandrovna.
- Mit sajnáljam? Az öregnek
így is sok az unokája. Gond csak. S nem dolgozhat az ember tőle, se semmi. Csak
leköti.
Ezt a választ Darja
Alekszandrovna, noha a menyecske olyan nyájas és szelíd képű volt, undorítónak
találta, de most önkéntelenül is eszébe jutott. A cinikus szavakban volt egy
kis igazság.
„Csakugyan - gondolta Darja
Alekszandrovna, tizenöt évi házaséletén végigtekintve -: terhesség, hányinger,
szellemi tompaság, közönyösség minden iránt s főként elformátlanodás. Kitty, a
fiatal, szép kis Kitty, ő is hogy megcsúnyult; én meg a terhesség alatt egészen
torz leszek, tudom. Aztán a szülés, a szenvedés, az idétlen szenvedés, az az
utolsó perc; utána a szoptatás, az álmatlan éjek, az iszonyú fájdalmak...”
Elég volt a bimbórepedés
gyötrelmére visszaemlékezni, amelyen majd minden gyereknél átesett, s máris
összerezzent. „Aztán a gyerekbetegségek, az örökös félelem; a nevelés, rossz
hajlamok (eszébe jutott a kis Mása vétke a málnásban), a tanítás, a latin - az
egész olyan érthetetlen és nehéz. S a tetejébe: ugyanezeknek a gyerekeknek a
halála.” Emlékezetében újra fölmerült az anyai szívét összeszorító kegyetlen
emlék, az utolsónak a halála, a torokgyíkban elhalt kis csecsemőé, a temetés,
az általános közönyösség a kis rózsás koporsó előtt, s az ő magányos,
szívszaggató fájdalma a fehér homlok, bodor halánték, a csodálkozó, elnyílt
szájacska előtt, amint abban a percben, amikor a paszománykeresztes rózsaszín
koporsófedelet reáborítják, a koporsóból visszanéz rá.
„S az egész miért? Mi lesz
mindebből? Az, hogy egy perc nyugvás nélkül, hol teherben, hol szoptatva,
örökös haragban, zsémbességben, elgyötörten és másokat gyötörve, a férjemtől
megutáltan éltem le az életemet, s boldogtalan, rosszul nevelt, szűkölködő
gyerekek nőnek föl mellettem. Most is, ha nincs ez a nyár Levinéknél, nem
tudom, hogy boldogulunk; Kosztya és Kitty persze olyan tapintatosak, hogy nem
vesszük észre; de ez nem folyhat így tovább. Nekik is meglesznek a gyerekeik,
nem segíthetnek rajtunk; most is szorosan vannak már. Papa segítsen tán, aki
magának szinte semmit sem hagyott meg? Ilyesformán még fölnevelni sem tudom a
gyermekeimet magam, legföljebb mások segélyével, megaláztatásban. De tegyük föl
a legszerencsésebb esetet, nem hal meg több gyerek, s valahogy fölnevelem őket.
A legjobb esetben nem lesznek semmirekellők. Ennyi, amit kívánhatok. S mennyi
kín, fáradság, ennyiért. Az egész életem belepusztult!” Újra eszébe jutott,
amit a menyecske mondott; megint utálatos volt erre gondolni, de lehetetlen
volt be nem ismernie, hogy van egy rész durva igazság a szavaiban.
- Messze van-e még, Mihail?
- kérdezte Darja Alekszandrovna az irodást, hogy az ijesztő gondolatoktól
megszabaduljon.
- Ettől a falutól, azt
mondják, hét verszta.
A hintó a falu utcáján egy
hídra ért. A hídon hangos, jókedvű beszélgetésben, vidám asszonycsapat haladt;
a vállukon kévéhez gúzs. Az asszonyok a hídon félreálltak, s kíváncsian nézték
a hintót. A feléje forduló arcok mind egészségesnek és vidámnak látszottak, s
az életörömükkel fölingerelték. „Mind él, élvezi az életet - gondolta tovább,
ahogy az asszonyokat elhagyták, s a hegyre kiérve, az öreg hintó lágy rugóin az
ügetés ütemére megint kellemesen himbálódzott tovább -, én meg, mint a
börtönből szabadult, úgy jövök ki a gondjaival agyonnyomó világból, s most
ocsúdok csak egy pillanatra. Mindenki él: ezek az asszonyok, Natalja nővérem,
Varenyka, Anna is, akihez most megyek; csak én nem.”
„Nekiesnek Annának. Miért?
Én tán jobb vagyok? Nekem legalább van férjem, akit szeretek. Nem ahogy
akarnám, de szeretem, Anna azonban nem szerette az övét. Mi hát a bűne? Élni
akar. Ezt is Isten adta a szívünkbe. Könnyen lehet, hogy én is megtettem volna.
Máig sem tudom, jól tettem-e, hogy azokban a szörnyű időkben, amikor Moszkvában
eljött hozzám, hallgattam rá? Akkor kellett volna az uramat otthagynom, s az
életet elölről kezdeni. Tán még tudtam volna szeretni, s engem is megszeret
valaki igazán. Most tán jobb? Sztyivát nem tisztelem. Szükségem van rá -
gondolt az urára -, s elszenvedem. Jobb így? Akkor még megtetszhettem volna,
még nem vesztettem el a szépségemet” - gondolta tovább Darja Alekszandrovna, s
bele szeretett volna nézni a tükrébe. Volt a tarsolyában egy útitükör, ki
szerette volna venni, de a kocsis s az ide-oda ingó irodás hátára nézett;
érezte, hogy ha az egyikük visszanéz, elszégyelli magát, s nem vette elő a
tükröt.
De ha nem is nézett a
tükörbe, azt gondolta, nem késő még most sem; Szergej Ivanovics jutott az
eszébe, aki különösen kedves volt hozzá, aztán Sztyiva barátja, a jó Turovcin,
aki a vörheny idején a gyerekeit vele ápolta, és szerelmes volt belé. Volt még
egy egészen fiatal ember is; annak, ahogy a férje tréfálkozva mondta, az volt a
véleménye, hogy szebb a húgainál. S a legszenvedélyesebb s a leglehetetlenebb
regények merültek fel a képzetében. „Anna nagyon helyesen járt el, nem fogom
soha kárhoztatni. Boldog, boldoggá tesz egy másikat, és nem ilyen
elnyomorított, mint én, s bizonyára most is friss és okos, mint mindig, s a
lelke mindenre fogékony” - gondolta Darja Alekszandrovna, és huncut mosoly
ráncolta össze az ajkait; főként azért, mert miközben Anna regényén
gondolkozott, azzal párhuzamosan a képzeletbeli férfival, aki őbelé volt
szerelmes, csaknem ugyanolyan regényt eszelt ki magának. Mint Anna, ő is
bevallott mindent az urának. Sztyepan Arkagyics elbámulása és zavara, amivel a
hírt fogadta, volt az, ami mosolyra késztette.
Ilyen ábrándok közt ért oda,
ahol az országútról Vozdvizsenszkoje felé kell fordulni.
A kocsis megállította a
négyest, s jobb felé nézett a rozsföldre, amelyen parasztok ültek egy szekér
mellett. Az irodás le akart ugrani, de aztán meggondolta magát, parancsolóan
odakiáltott, s magához intette az egyik parasztot. A szellő, amely az útjukat
kísérte, ahogy megálltak, elült; a dühösen védekező, kiizzadt lovakat bögölyök
lepték el. A szekér felől jövő fémes, kaszafenő hang elcsöndesedett. Az egyik
paraszt fölkelt, s a hintó felé indult.
- Nem tudsz idebotorkálni,
hé? - kiáltott az irodás haragosan a parasztra, aki a járatlan, cserepes út
hepehupáin lassan lépegetett meztelen lábával. - Gyere már, te!
A göndör öreg, akinek a haja
hánccsal volt hátrakötve, s görbe háta izzadságtól sötétlett, meggyorsította
lépteit, a hintóhoz jött, s napbarnított kezével a hintó sárhányójába kapaszkodott.
- Vozdvizsenszkojéba, az
urasági kastélyba, a grófhoz? - ismételte. - Csak ki itt a lejtőn. Balra egy
forduló lesz. Aztán egyenesen a fasoron, épp beleütődnek. Kihez jönnek? Őhozzá
magához?
- Aztán otthon vannak-e,
galambom? - kérdezte Darja Alekszandrovna bizonytalanul; nem tudta, hogy
kérdezze a parasztot Anna felől.
- Otthon kell lenniük -
cserélgette a paraszt meztelen lábait, öt ujja világos nyomát hagyva a porban.
- Otthon bizony - mondta újra, nyilván társalogni való kedve volt. - Tegnap is
jöttek vendégek. Borzasztó, mennyi a vendég!... Mi kell? - fordult a szekérről
kiáltozó fiúhoz. - Az előbb lovagoltak erre, az aratógépet nézték. Már otthon
kell lenniük. Hát maguk hova valók?
- Messzire - mondta a
kocsis, s visszamászott a bakra. - Szóval nincs messze?
- Mondom, itt közel. Ahogy
kiér az ember... - mondta, kezével a hintó sárhányóján babrálva.
Egy fiatal, egészséges,
tömzsi legény is odajött.
- Maguknál nincs aratómunka?
- kérdezte.
- Nem tudom, galambom.
- Egyszóval balra tér az
ember, s épp nekimegy - mondta a paraszt. Szemmel láthatólag nem szívesen
engedte tovább az utasokat, beszélgetni szeretett volna.
A kocsis indított, de alig
fordultak meg, a paraszt már rájuk kiáltott.
- Állj! Hé, kedves! Állj
már! - kiáltotta két hang. A kocsis megállt.
- Épp jönnek! Ott vannak! -
kiáltott a paraszt. - De sokan vannak - mutatott az úton jövő négy lovasra s a
kettőre, aki a kétkerekűn ült.
A négy lovas: Vronszkij a
zsokéjával, meg Anna és Veszlovszkij; a kétkerekűben Varvara hercegnő és
Szvijazsszkij. Sétalovagláson voltak; az újonnan beszerzett aratógép munkáját
nézték meg.
Amikor a fogat megállt, a
lovasok lépésben jöttek. Anna volt elöl Veszlovszkijjal. Egy zömök, alacsony
angol lovon jött - a sörénye nyírott, a farka kurta -, nyugodtan, lépésben.
Szép feje, a magas kalap alól kiugró fekete haja, telt vállai, vékony dereka a
fekete lovaglóruhában s egész nyugodt és kecses tartása meglepte Dollyt.
Első percben illetlennek
találta, hogy Anna lovagol. A női lovaglás képzete Darja Alekszandrovna fejében
a fiatalos és könnyed kacérság képzetével függött össze, s véleménye szerint
nem illett Anna helyzetéhez. De ahogy közelebbről is megnézte, tüstént megbékült
a lovaglásával. Eleganciája ellenére minden olyan egyszerű, nyugodt és
méltóságteljes volt rajta: tartása, a ruhája, mozgása; természetesebb már nem
is lehet semmi.
Anna mellett, kövér lábát
előrenyújtva, Vaszenyka Veszlovszkij jött, szemmel látható tetszelgéssel, egy
szürke fölhevült lovassági lovon; skót sapkáján ide-oda lengtek a szalagok;
Darja Alekszandrovna, ahogy megismerte, nem tudott egy vidám mosolygást
visszatartani. Mögöttük Vronszkij jött. Egy sötétpej telivéren ült, amely
nyilván a vágtában hevült ki. A gyeplőjét rángatta, hogy visszatartsa.
Utánuk egy apró ember
lovagolt zsokéruhában, Szvijazsszkij és a hercegnő a vadonatúj kétkerekűn, egy
nagy, hollószín ügetővel akkor érték be a lovasokat.
Anna arca abban a percben,
ahogy a vén hintó sarkába szoruló kicsiny alakban Dollyt fölismerte,
egyszeriben örvendő mosolyra derült. Fölkiáltott, összerándult a nyergében, s
vágtára fogta a lovát. Ahogy a hintóhoz ért, segítség nélkül szökött le, s
lovaglóruháját fölfogva, Dolly elé futott.
- Hittem is, meg nem is mertem
hinni! Micsoda öröm! Nem tudod elképzelni az örömömet! - mondta, s hol a
Dollyéhoz szorította az arcát, úgy csókolgatta, hol meg visszahúzódott, és
mosolyogva nézegette.
- Ez aztán öröm, Alekszej! -
nézett vissza Vronszkijra, aki a lováról leszállt, s odajött hozzájuk.
Vronszkij levette magas,
szürke kalapját, s Dollyhoz lépett.
- Nem hiszi, mennyire
örülünk, hogy eljött - mondta, különös nyomatékot adva a kiejtett szavaknak,
mosolyában erős, fehér fogait kivillantva.
Vaszenyka Veszlovszkij nem
szállt le a lóról, csak a sapkáját vette le, azzal köszöntötte a vendéget,
örömmel lóbálva szalagjait a feje fölött.
- Varvara hercegnő -
válaszolta Anna Dolly kérdő tekintetére, amikor a kétkerekű is odaért.
- Á! - mondta Darja
Alekszandrovna, s arca, akarata ellenére, nemtetszést fejezett ki.
Varvara hercegnő az ura
nagynénje volt, rég ismerte, s nem sokra becsülte. Tudta, hogy egész életét
gazdag rokonok élősdijeként élte; de az, hogy most Vronszkijnál, egy neki
idegen embernél lakik, az ura rokonsága miatt is sértette. Anna észrevette
Dolly arckifejezését; zavarában elvörösödött, lovaglószoknyáját kiengedte a
kezéből, s belebotlott.
A kétkerekű megállt, Darja
Alekszandrovna odalépett, s hidegen üdvözölte a hercegnőt. Szvijazsszkij is
ismerős volt. Mindjárt azt kérdezte, hogy éldegél az ő különc barátja a fiatal
feleségével, s futó pillantást vetve az össze nem illő lovakra, a foltos sárhányójú
hintóra, azt ajánlotta a hölgyeknek, menjenek ők a kétkerekűn.
- Én meg majd átszállok -
mondta - abba az alkotmányba. A ló szelíd, s a hercegnő kitűnően hajt.
- Nem, maradjanak csak,
ahogy voltak - mondta Anna odalépve -, mi majd elmegyünk a hintón - és karon
fogta s elvitte Dollyt.
Darja Alekszandrovna szeme
végigfutott az elegáns, soha nem látott fogaton, a gyönyörű lovakon, körülötte
az elegáns, ragyogó alakokon. De a legjobban az a változás lepte meg, ami az ő
kedves, jól ismert Annáján ment végbe. Más nő, aki nem ilyen jó megfigyelő, s
nem ismerte előbb, főként pedig nem gondolta végig azt, amit Darja
Alekszandrovna az úton, semmi különöset nem vesz rajta észre. De Dolly meg volt
lepve; azt a tűnő szépséget érte ott Anna arcán, amely csak a szerelem
perceiben szokott az asszonyokon lenni. Ezen az arcon minden: az arcgödrök és
az áll határozottsága, az ajkak, a mosoly, amely szinte ott röpdösött az arc
körül, szemének a fénye, mozgásának kecses gyorsasága, hangja telt csengése,
még a modora is, ahogy kedveskedő civódással felelt Veszlovszkijnak, aki
engedélyét kérte, hogy a lovára ülhessen s jobblábas vágtára tanítsa - minden
rendkívül vonzó volt rajta, s ezt, úgy látszott, maga is tudta, és örült neki.
Amikor a két asszony beült a
hintóba, hirtelen mind a kettő zavarba jött. Anna a figyelő-kérdő pillantás
miatt, amellyel Dolly nézte, Dolly meg, mert azóta, hogy Szvijazsszkij
alkotmánynak nevezte, akarata ellenére is szégyenkezni kezdett a mocskos, vén
hintóért, amelybe Anna beült vele. Filipp kocsis és az irodás ugyanezt érezték.
Az irodás, hogy zavarát elrejtse, izgett-mozgott, a hölgyeket segítette föl,
Filipp kocsis azonban komorrá vált, s előre fölkészült rá, hogy nem hódol be
ennek a külsőséges fensőbbségnek. Ahogy a hollószín ügetőre nézett, gúnyosan
elmosolyodott, az eszében eldöntötte, hogy ez a fekete a kétkerekűben csak prominázsra való; hőségben nem menne el
negyven versztát egyfolytában.
A parasztok a szekérnél mind
föltápászkodtak; kíváncsian és jókedvűen nézték a vendégfogadást, s megjegyzéseket
tettek rá.
- Ők is örülnek, rég nem
látták egymást - mondta a göndör hajú öreg, a hárshánccsal.
- Az ám. Geraszim apó, az a
fekete csődör volna ám jó kévét hordani, hamar menne!
- Nézzed csak! Az a
nadrágban, asszony ott? - mondta egyikük, a női nyeregben ülő Vaszenyka
Veszlovszkijra mutatva.
- Férfi az. Nézd csak,
milyen ügyesen ugrat.
- Mi az, gyerekek, alvás nem
lesz?
- Most akarsz aludni? -
kérdezte az öreg, ferdén a napra nézve. - Dél, nézd már, elmúlt. Fogd a kaszát,
aztán gyerünk!
Anna Dolly sovány, elkínzott
arcára nézett, a porlepte ráncokra, s azt akarta mondani, amit épp gondolt is,
azazhogy Dolly lefogyott; de aztán eszébe jutott, hogy ő maga meg megszépült, a
Dolly szeme is ezt mondta - fölsóhajtott hát, s magáról kezdett el beszélni.
- Rám nézel - mondta -, s
azt gondolod, lehetek-e boldog a helyzetemben. És itt van, látod! Szégyellem
bevallani, de megbocsáthatatlanul boldog vagyok. Valami varázslat történt
rajtam, mint amikor az ember álmában fél, szorong, aztán hirtelen fölébred, s
azt érzi, hogy a félelmei nincsenek többé. Én is fölébredtem. Átéltem a
gyötrelmeket, a rettenetest, s most már rég, különösen mióta itt vagyunk, olyan
boldog vagyok! - S félénk, kérdő mosollyal pillantott Dollyra.
- Mennyire örülök! - mondta
Dolly, de a mosolya akarata ellenére hidegebb lett, mint szerette volna. -
Nagyon örülök, hogy így van. De miért nem írtál?
- Miért? Mert nem mertem...
Megfeledkezel a helyzetemről.
- Nem mertél? Nekem? Ha
tudnád, hogy én... Azt tartom...
Darja Alekszandrovna a
reggeli gondolatait akarta elmondani, de valamiért, most úgy tűnt föl, nem
lenne helyénvaló.
- Erről különben később.
Miféle épületek ezek itt? - kérdezte, mert másról akart beszélni, s az élő
akác- és orgonakerítés zöldje mögül odalátszó vörös és zöld tetőkre mutatott. -
Egész kis város.
De Anna nem válaszolt neki.
- De igazán - kérdezte -, mi
a véleményed a helyzetemről, mit gondolsz róla?
- Fölteszem, hogy... - kezdte
Darja Alekszandrovna, de ebben a pillanatban Vaszenyka Veszlovszkij nyargalt el
mellettük. Beleszoktatta a lovát a jobblábas galoppba, s most rövid kabátjában
úgy nyargalt el mellettük, nagyokat huppanva a női nyereg irháján.
- Megy már, Anna Arkagyevna!
- kiáltotta.
Anna rá se hederített; Darja
Alekszandrovna azonban megint csak úgy találta, hogy a hintó nem alkalmas a
hosszabb beszélgetésre, s rövidre fogta, amit gondolt.
- Semmit sem gondolok -
mondta. - Mindig szerettelek, s ha szeretünk, az egész embert szeretjük,
amilyen, nem amilyennek akarom, hogy legyen.
Anna elfordította barátnője
arcáról a szemét; hunyorított (ez a hunyorítás új szokása volt, amelyet Dolly
nem ismert még), s elgondolkozott, mint aki föl akarja mérni ezeknek a
szavaknak jelentőségét. Nyilván úgy fogta föl, ahogy akarta, s most Dollyra pillantott.
- Ha vannak bűneid - mondta
-, amiért idejöttél és ezt mondtad, megbocsáttatnak.
S Dolly látta, hogy könnyek
szöknek a szemébe. S megszorította némán a kezét.
- De mik hát ezek az
épületek? És mennyi! - ismételte meg Dolly egy perc hallgatás után a kérdését.
- A személyzet házai, a
gyár, az istállók - felelte Anna. - Itt kezdődik a park. El volt hagyatva mind,
de Alekszej mindent kitatarozott. Nagyon szereti ezt a birtokot, s amit sosem
vártam volna, szenvedélyesen érdekli a gazdaság. Különben is olyan gazdag
természet! Akármihez fog, mindent kitűnően csinál. Nemcsak hogy nem unatkozik,
de mindent szenvedéllyel tesz. Amennyire ismerem: kitűnő, számító gazda lett, a
gazdaságában még fukar is. De csak a gazdaságban. Ahol tízezrekről van szó, nem
számol - mondta azzal az örvendőn furfangos mosolygással, amellyel asszonyok
szoktak beszélni kedvesük egyedül ismert, titkos tulajdonságairól. - Látod ott
azt a nagy épületet? Az új kórház. Azt hiszem, többe fog kerülni százezernél.
Ez most a vesszőparipája. S tudod, miért fogott hozzá? A parasztok, úgy
látszik, olcsóbban kértek valami réteket, ő megtagadta, s én szemrehányást
tettem a fösvénységéért. Természetesen nem azért, de mégis ezzel egyidőben
nekikezdett ennek a kórháznak, így mutatja meg, érted, hogy nem fösvény. Ha
akarod, c’est une petitesse,[126]
de én csak még jobban szeretem érte. Mindjárt meglátod a házat. Ez még a
nagyapai; kívül semmit sem változott.
- Milyen szép! - mondta
Dolly, akaratlan bámulattal nézve a gyönyörű, oszlopos házra, amint a kert öreg
fáinak sokszínű zöldjéből előtűnt.
- Ugye, hogy szép? Föntről,
a házból, gyönyörű kilátás van.
Behajtottak a kaviccsal
fölhintett, virágágyakkal díszített udvarba - két munkás épp lyukacsos
nyerskővel rakta körül a fölporhanyított virágágyakat -, s a fedett bejáró alá
álltak.
- Ők már meg is érkeztek! -
mondta Anna a nyerges lovakra nézve, amelyeket épp akkor vezettek el a feljáró
elől. - Szép ló, igaz? Cob. A kedvencem. Vezesd csak ide, s hozz egy darab
cukrot neki. A gróf hol van? - kérdezte a kiugró két parádés inastól. - De hisz
ott van! - mondta, az elébük jövő Vronszkijt és Veszlovszkijt megpillantva.
- Hol helyezi el a
hercegnőt? - fordult Vronszkij Annához franciául, s be sem várva a feleletet,
még egyszer üdvözölte Darja Alekszandrovnát, most még a kezét is megcsókolta. -
Azt gondolom, a nagy erkélyes szobába?
- Nem, az messze van! Jobb
lesz a sarokszoba, többet látjuk egymást. No, gyerünk - mondta, a cukrot, amit
az inas kihozott, kedves lovának adva.
- Et vous oubliez votre devoir[127]
- mondta Veszlovszkijnak, aki szintén kijött a ház elé.
- Pardon, j’en
ai tout les poches[128]
- felelte Veszlovszkij mosolyogva, ujjait a mellénye zsebébe süllyesztve.
- Mais vous venez trop tard[129]
- mondta Anna, kezét, amelyet a ló a cukor elvétele közben benyálazott, egy
kendővel megtörölve. Aztán Dollyhoz fordult: - Hosszabb időre jöttél? Egy
napra? Az lehetetlen!
- Így ígértem, a gyerekek
is... - mondta Dolly, s érezte, zavarba jön, attól is, hogy az útitáskáját ki
kell a hintóból vennie, meg attól is, hogy az arca bizonyára nagyon
beporosodott.
- De Dolly lelkem... No,
meglátjuk még. Gyerünk, gyerünk! - s bevezette Dollyt a szobájába.
Ez a szoba nem az a parádés
szoba volt, amit Vronszkij ajánlott, olyan csak, amelyről Anna azt mondta,
Dolly megbocsátja majd. De ez a szoba is, amelyért mentegetőztek, rendkívül
fényűző volt; Dolly sohasem élt ilyenben, a legjobb külföldi szállodákra
emlékeztetett.
- Milyen boldog vagyok,
lelkecském! - mondta Anna, lovaglóruhájában egy percre Dolly mellé ülve. -
Mesélj a tieidről. Sztyivával futólag találkoztam. De ő nem tud a gyerekeiről
mesélni. Mit csinál Tánya, a kedvencem? Nagylány már, gondolom.
- Igen, nagyon nagy -
felelte kurtán Darja Alekszandrovna. Maga is csodálkozott, hogy amikor a
gyerekeiről kérdik, ilyen hidegen felel. - Nagyon jól megvagyunk Levinéknél -
tette még hozzá.
- Ó, ha tudtam volna -
mondta Anna -, hogy nem vetsz meg!... Idejöhettetek volna hozzánk mind. Hisz
Sztyiva régi jó barátja Alekszejnek - tette hozzá, és hirtelen elpirult.
- Igen, de mi olyan jól... -
felelte Dolly zavartan.
- Hát persze, ostobaságokat
beszélek össze az örömtől. De hogy mennyire örülök is teneked, lelkecském! -
mondta Anna, s újra megcsókolta. - Még nem mondtad el, hogy gondolkozol rólam;
pedig tudni akarok mindent. Hanem örülök, hogy olyannak látsz, amilyen vagyok.
Nem szeretném - ez a fő -, hogy azt higgyék, be akarok bizonyítani valamit. Nem
akarok semmit sem bizonyítani; élni akarok, s magamon kívül senkinek nem
ártani. Erre jogom van, igaz? Különben ez hosszú mese, s most majd mindent
szépen megbeszélünk. De megyek is, öltözködöm; hozzád meg beküldöm a lányt.
Ahogy magára maradt, Darja
Alekszandrovna háziasszonyi szemmel nézett körül a szobájában. Amit a házhoz
érve s a házon végigmenve, most pedig a szobájában látott, a bőség és
választékosság benyomását tette, azét az új európai fényűzését, amelyről ő csak
angol regényben olvasott, Oroszországban azonban, hozzá még falun, nem látott
soha. Az új francia kárpitoktól a szőnyegig, amellyel az egész szoba be volt
borítva, minden új volt. Az ágy rugós, matracos, különös fejaljjal, a
kispárnákon finom selyemhuzat. A márványmosdó, a toalett, heverő, asztalok, a
kandallón a bronzóra, a függönyök, fényképek - mind drága és új.
A belépő s szolgálatait
felajánló divathölgy-szobalánynak a frizurája és ruhája divatosabb, mint
Dollyé, s ő maga is éppen olyan vadonatúj és drága, mint az egész szoba. Darja
Alekszandrovnának jólesett az udvariassága, tisztasága, szolgálatkészsége, de
kényelmetlenül érezte magát vele, s szégyenkezett a hálóréklijéért, tévedésből,
vesztére, egy foltozottat tettek be ugyanis. Ugyanazokat a foltokat és
bestoppolt helyeket szégyellte, amelyekre otthon olyan büszke volt. Otthon
világos volt, hogy hat réklire huszonnégy arsin hatvankopejkás vászon kell, ami
a hozzávalót s a munkát nem számítva, tizenöt rubelt tesz ki; a tizenöt rubelt
megtakarították. A szobalány előtt azonban, ha nem is szégyellte, de
kényelmetlenül érezte magát.
Nagy megkönnyebbülést
érzett, amikor régi ismerőse, Annuska lépett a szobába. A divathögy-szobalánynak
úrnőjéhez kellett menni, s Darja Alekszandrovnával Annuska maradt.
Annuska szemmel láthatólag
nagyon örült az úrnő megérkezésének, s szünet nélkül beszélt. Dolly látta, hogy
az asszonya helyzetéről, különösen pedig a gróf szerelméről és odaadásáról
szeretné a véleményét elmondani, de mihelyt erről kezdett beszélni, Dolly
szándékosan megállította.
- Anna Arkagyevnával nőttem
fel, mindennél drágább nekem. Nem a mi dolgunk ítélkezni. De így szeretni már,
úgy látszik...
- Add oda ezt, kérlek, ha
lehet, hogy kimossák - szakította félbe Darja Alekszandrovna.
- Szolgálatára, két asszony
van nálunk, külön a mosásra, a fehérnemű mind géppel megy. A gróf maga néz
utána mindennek. Az ilyen férj...
Dolly örült, amikor Anna
bejött, s jöttével elvágta Annuska fecsegését.
Anna igen egyszerű
batisztruhát vett föl; Dolly figyelmesen megnézte ezt a ruhát. Tudta, mit
jelent s mennyi pénzbe kerül ez az egyszerűség.
- Régi ismerős - mondta Anna
Annuskára.
Anna most már nem jött
zavarba. Tökéletesen fesztelen és nyugodt volt. Dolly látta, hogy abból az
állapotból, amelyet az ő érkezése váltott ki, teljesen magához tért; azt a
felületes, közönyös modort öltötte magára, amely zárt ajtóként őrizte érzéseit
és legrejtettebb gondolatait.
- No és a kislányod, Anna? -
kérdezte Dolly.
- Annie? (Így hívta Anna a
leányát.) Egészséges. Nagyon szépen rendbe jött. Akarod látni? Gyerünk,
megmutatom. Nagyon sok vesződség volt - kezdte mesélni - a dajkákkal. Egy olasz
lány volt a szoptatós. Szép, de olyan buta! El akartuk küldeni, de a kislány
úgy megszokta, hogy még mindig tartjuk.
- De hát hogy intéztétek el?
- kezdte el Dolly a kérdést, hogy mi lesz a neve a kislánynak; de észrevéve
Anna elkomorodó arcát, megváltoztatta kérdése értelmét. - Hogy intéztétek el,
elválasztottátok már?
Anna azonban elértette.
- Nem ezt akarod kérdeni. A
nevét. Igaz? Alekszejt is ez gyötri. Nincs neve. Azaz Karenina - mondta Anna, s
úgy hunyorított a szemével, hogy csak az összeérő szempilláit lehetett látni. -
Különben - mondta hirtelen fölfénylő arccal - erről később beszélünk még.
Gyerünk, megmutatom. Elle est tręs
gentille.[130]
Mászik már.
A fényűzés, amely Darja
Alekszandrovnát az egész házban bámulatba ejtette, a gyerekszobában még
meglepőbb volt. Angliából hozatott gyermekkocsik voltak itt, szerkezetek,
amiken járni tanulhatott, egy különös, biliárdasztal-forma dívány, amit külön a
mászkálásra készítettek, hinták s furcsa új fürdőkádak. Mindez angolos volt,
egyszerű, jó minőségű és nyilván igen drága. A szoba nagy volt, igen magas és
világos.
Amikor beléptek, a kislány
egy szál ingecskében ült a pici karosszékben, a húslevesét ette, amellyel az
egész mellecskéjét leöntötte. A lánykát a gyerekszobában szolgáló orosz lány etette,
aki a gyerekkel együtt evett. Sem a szoptatós dada, sem a dajka nem volt benn;
a szomszéd szobában voltak, onnan hallatszott ki különös francia beszédük; csak
azon tudták egymással megértetni magukat.
Ahogy Anna hangját
meghallották, a csinosan öltözött, magas angol nevelőnő - kellemetlen arc,
tisztátalan vonások -, szőke fürtjeit gyorsan megrázva, átjött, s tüstént
mentegetőzni kezdett, noha Anna semmivel sem vádolta. Anna minden szavára
néhány „yes, my lady”-t[131]
hadart el sebesen.
A fekete szemöldökű, fekete
hajú, piros képű lányka erősöcske, feszes bőrű, vörös kis testével, akármilyen
morcul nézett is az új alakra, nagyon megtetszett Darja Alekszandrovnának;
egészséges színéért még meg is irigyelte. Ahogy ide-oda kúszott, az is nagyon
tetszett neki. Egyik gyereke sem kúszott így. Ez a kislány, amikor a szőnyegre
ültették s a kis ruháját hátul föltűrték, csodálatosan kedves volt. Csillogó
fekete szemével, mint egy kis állat, a nagyokra pislantott; szemmel láthatólag
örült, hogy gyönyörködnek benne; aztán mosolyogva és a lábát oldalvást tartva,
erélyesen a kezére nehezedett; a farát gyorsan fölhúzta, majd megint a
kezecskéivel kapaszkodott előre.
De a gyerekszoba szelleme,
különösen pedig az angol nő sehogy sem tetszett Darja Alekszandrovnának. Hogy Anna
az emberismeretével csak ilyen ellenszenves, jelentéktelen angol lányt talált a
lánya mellé, nem tudta mással megmagyarázni, mint hogy az ilyen törvénytelen
családba, mint az övé, más nem jött volna el. Néhány szóból is azt látta, hogy
Anna, a szoptatós dada, a dajka és a gyerek nem élnek együtt, s az anya
látogatása itt szokatlan dolog. Anna oda akarta adni a gyereknek a játékát, de
nem találta.
A legcsodálatosabb az volt,
hogy amikor megkérdezte, hány foga van, Anna tévedett, az utolsó két fogáról egyáltalában
nem tudott.
- Néha rosszul esik, hogy
szinte felesleges vagyok itt - mondta Anna a gyerekszobából jövet, s hogy az ajtóban
álló játékokat kikerülje, megemelte a szoknyáját. - Az elsővel nem így volt.
- Épp fordítva gondoltam -
mondta félénken Darja Alekszandrovna.
- Ó, nem! Hanem tudod-e,
láttam Szerjozsát - mondta hunyorítva Anna, mintha valami távolira nézne. -
Erről különben majd beszélünk még. Nem is hiszed, olyan vagyok, mint a
kiéhezett, aki elé dús ebédet tálalnak, hirtelen nem tudja, mihez nyúljon. Ez a
dús ebéd: te vagy és a rám váró beszélgetések, amiket senki mással végig nem
beszélhetnék; s most nem is tudom, melyikbe kapjak előbb. Mais je ne vous ferai grâce de rien.[132]
Mindent el kell mondanom. Hanem hadd adok - kezdte - egy kis képet a
társaságról, amelyet itt találsz. Kezdjük a hölgyekkel. Varvara hercegnő.
Ismered, én meg a véleményedet ismerem, s Sztyiváét. Sztyiva szerint életének
egyetlen célja: bebizonyítani, hogy többet ér Katyerina Pavlovna nagynéninknél.
Ez mind igaz, de azért derék ember, és én olyan hálás vagyok neki. Pétervárott
volt pillanat, mikor okvetlenül szükségem volt egy chaperon-ra.[133]
Ekkor vetődött hozzám. De igazán jó lélek. Sokat könnyített a helyzetemen. Nem
érted, látom - tette hozzá -, a helyzetem egész nehézségét ott Pétervárott. Itt
teljesen nyugodt és boldog vagyok. De erről később. Most hadd sorolom el őket.
Itt van még Szvijazsszkij, a nemesség vezetője és nagyon rendes ember; de akar
valamit Alekszejtől. Most, hogy falura költöztünk, Alekszejnek, a vagyona révén
- megérted - nagy befolyása lehet. Aztán Tuskevics: találkoztál vele, ott volt
Betsy mellett. Most otthagyták, s hozzánk jött. Ahogy Alekszej mondja, egy azok
közül, akik nagyon kellemesek tudnak lenni, ha az ember annak veszi őket,
aminek látszani akarnak; et puis il est
comme il faut,[134]
ahogy Varvara hercegnő mondja. Azután Veszlovszkij... őt ismered. Nagyon kedves
fiú - s huncut mosoly ráncolta össze az ajkát. - Micsoda vad história ez
Levinnel? Veszlovszkij elmesélte Alekszejnek, de mi nem hisszük. Il est trčs gentil et naif[135]
- mondta ismét ugyanazzal a mosollyal. - A férfiaknak szórakozásra van
szükségük, és Alekszejnek publikum kell, ezért becsülöm meg ezt a társaságot.
Élénkségnek és vidámságnak kell lenni a házunknál, hogy Alekszej ne vágyjon
semmi újra. Az intézőt meglátod majd. Nagyon derék német, és tudja a dolgát.
Alekszej sokra becsüli. Aztán a doktor, fiatal ember, nem akarom azt mondani,
hogy egész nihilista, de szájába veszi, tudod, a kést... különben nagyon jó
orvos. Aztán az építész... Une petite
cour.[136]
- Nos, hercegnő, itt van
Dolly, akit annyira akart látni - mondta Anna, ahogy Darja Alekszandrovnával a
nagy kőteraszra lépett, amelyen hímzőráma mögött, az árnyékban, ott ült a
hercegnő; egy karosszékhuzatot hímzett Alekszej Kirillovics grófnak. - Azt
mondja, ebédig nem kér semmit, de csak hozasson neki villásreggelit, én meg
elmegyek, s megkeresem Alekszejt; valamennyiüket idehozom.
Varvara hercegnő
barátságosan, kicsit vállveregetve fogadta Dollyt. Rögtön magyarázni kezdte,
hogy azért költözött Annához, mert mindig jobban szerette őt, mint a nővére,
Katyerina Pavlovna, ugyanaz, aki Annát fölnevelte; s most, amikor Annát
mindenki elhagyja, kötelességének érzi, hogy ebben a legnehezebb átmeneti
korszakban segítségére legyen.
- A férje belemegy majd a
válásba; akkor én is visszamegyek megint az én magányomba; most azonban
hasznára lehetek, s akármilyen nehéz, megteszem, nem úgy, mint mások, a kötelességemet.
De milyen kedves vagy, mennyire jól tetted, hogy eljöttél! Úgy élnek egészen,
mint a legjobb házasok. Isten ítéli meg őket, nem mi. Hát Birjuzovszkij és
Avenyeva... Aztán maga Nyikandrov, vagy Vasziljev Mamonovával, meg Liza
Nyeptunova... Hisz akkor senki sem szólt egy szót sem! S a vége az lett, hogy
mindenki fogadta őket. És aztán c’est
un intérieur si joli, si comme il faut, tout-ŕ-fait ŕ l’anglaise. On se
réunit le matin au breakfast et puis on
se sépare.[137]
Ebédig mindenki azt csinál, amit akar. Ebéd hétkor. Sztyiva nagyon jól tette,
hogy elküldött. Ki kell tartania mellettük. Tudod, hogy az anyján s a bátyján
keresztül mindent el tud érni. Aztán meg annyi jót tesznek. Nem beszélt neked a
kórházról? Ce sera admirable[138]
- minden Párizsból való.
Beszélgetésüket Anna
szakította félbe, a biliárdszobában rátalált a férfitársaságra, s együtt jött
vissza velük a teraszra. Ebédig jó darab volt még - az idő gyönyörű; különféle
módokat ajánlottak hát, hogy a hátralevő két órát hogy tölthetnék el.
Vozdvizsenszkojéban nagyon sok módja volt az időtöltésnek, nem azok, amiket
Pokrovszkojéban megszoktak.
- Une partie de lawn tenis[139]
- ajánlotta Veszlovszkij szép mosolyával. - Mi megint együtt játszunk, Anna
Arkagyevna.
- Nem, nagyon meleg van;
menjünk inkább a kertbe, s csónakázzunk - ajánlotta Vronszkij. - Közben
megmutatjuk Darja Alekszandrovnának a partot.
- Én mindenbe beleegyeztem -
mondta Szvijazsszkij.
- Dollynak, úgy hiszem, a
legjobban egy kis séta esne - mondta Anna. - Utána lehet majd csónakázni.
Így is határoztak,
Veszlovszkij és Tuskevics elmentek a fürdőházba; megígérték, hogy fölszerelik a
csónakot, s bevárják őket.
Két párra szakadva mentek az
utacskán; Anna Szvijazsszkijjal, Dolly Vronszkijjal. Dollyt megzavarta egy
kicsit s aggodalmassá tette az egész új környezet, amelybe került. Elméletben,
elvonatkoztatottan nemcsak hogy mentette, de helyeselte is Anna tettét. Mint
ahogy a gáncsolhatatlanul erkölcsös asszonyokkal, akik az erkölcsös élet
egyhangúságába belefáradtak, általában gyakran megtörténik, a bűnös szerelmet
távolról nemcsak hogy megbocsátotta, de irigyelte is. Azonkívül szívből
szerette Annát. A valóságban azonban, ahogy itt látta, ezeknek a számára idegen
embereknek a körében, akiknek a „jó modora” is olyan új volt neki, kényelmetlen
érzése támadt. Különösen kellemetlen volt, hogy Varvara hercegnőt is itt
kellett látnia, aki a kényelemért, amelyben része volt, mindent megbocsátott.
Elvonatkoztatva, Dolly
helyeselte Anna lépését; azt az embert azonban, akiért ezt a ballépést
elkövette, kellemetlen volt látnia. Vronszkij nem is tetszett neki sohasem.
Nagyon gőgösnek tartotta, s a gazdagságán kívül nem látott semmi olyat benne,
amire büszke lehetne. De itt, a házában, akarata ellenére, még jobban imponált
neki, mint előbb, s nem tudott fesztelen lenni a társaságában. Hasonló érzése
volt vele, mint a hálórékli miatt a szobalánnyal. Ahogy a szobalány előtt, ha
nem is röstellte, de a foltok miatt kényelmetlenül érezte magát, Vronszkij
előtt is, ha nem is szégyent, de állandó elfogódottságot érzett önmaga miatt.
Dolly zavarban volt, és
beszédtárgyat keresett; az ilyen büszke embernek, azt tartotta ugyan,
kellemetlen lehet házának és kertjének a dicsérete, de minthogy más tárgyat nem
talált, mégiscsak azzal kezdte, hogy a háza nagyon megtetszett neki.
- Igen, nagyon szép épület,
a stílusa is szép, régies - mondta Vronszkij.
- Nekem nagyon megtetszett
az udvar a feljáró előtt. Azelőtt is ilyen volt?
- Ó, nem! - mondta
Vronszkij, s arca fölragyogott az örömtől. - Ha látta volna ezt az udvart most
tavasszal!
S kezdetben óvatosan, később
mindjobban belehevülve, a ház- és kertcsinosítás különféle részleteire kezdte
Dolly figyelmét fölhívni. Látni való volt, hogy sok fáradságot ölt a ház
kitatarozásába s megszépítésébe, s most szükségét érezte, hogy egy új ember
előtt dicsekedjék vele, és szívből örült Darja Alekszandrovna dicséretének.
- Ha nem fáradt, s be óhajt
nézni a kórházba, nincs messze. Gyerünk tán - mondta, Dolly arcába pillantva,
hogy meggyőződjék, nem unja-e.
- Jössz, Anna? - fordult
hozzá Vronszkij.
- Megyünk, ugye? - fordult
Anna Szvijazsszkijhoz. - Mais il ne faut
pas laisser le pauvre Veszlovszkij et Tuskevics se morfondre lŕ dans le bateau.[140]
El kell küldeni értük. Igen, ez lesz az emlékmű, amit maga után hagy - fordult
Anna azzal a furfangos, beavatott mosollyal Dollyhoz, amellyel előbb a
kórházról beszélt.
- Ó, ez kapitális dolog! -
mondta Szvijazsszkij, s hogy Vronszkij valami bólogatójánosnak ne tartsa, egy
könnyed, helytelenítő megjegyzést is fűzött mindjárt hozzá: - Én csak azt
bámulom, gróf - mondta -, hogy ön, aki annyit tesz egészségügyi téren a népért,
az iskolaügyben annyira közömbös.
- C’est
devenu tellement commun, les écoles[141]
- mondta Vronszkij. - Nem azért - megérti -, de ebben örömöm telt. Erre kell a
kórház felé mennünk - fordult Darja Alekszandrovnához, s a fasor
oldalkijáratára mutatott.
A hölgyek felnyitották a
napernyőjüket, s az oldalútra tértek. Ahogy néhány fordulat után a kiskapun
kimentek, Darja Alekszandrovna maga előtt látta egy dombon a nagy, vörös,
cikornyás külsejű, csaknem kész épületet. A még festetlen vastető vakítóan
csillogott a ragyogó napban; a befejezett épület mellett, állványokkal
körülvéve, egy másik is készült: az állványokon kötényes munkások rakták a
téglát, s vödreikből locsolták és szintezőléceikkel egyengették a téglasort.
- Milyen gyorsan halad
maguknál a munka! - mondta Szvijazsszkij. - Amikor utolszor itt jártam, a tető
sem volt fönn.
- Őszre egészen kész lesz.
Belülről már majdnem teljesen rendben van - mondta Anna.
- Ez az új meg itt mi?
- Itt helyezzük el a
doktorlakást és a gyógyszertárat - felelte Vronszkij, s a rövid felöltőjében
hozzá tartó építészt észrevéve, bocsánatot kért a hölgyektől, s elébe ment.
Megkerülte a gödröt,
amelyből a munkások a meszet hordták, s az építész mellett megállva, hevesen
kezdett beszélni valamiről.
- Az oromzat még mindig
alacsonyra kerül - felelte Annának, aki megkérdezte, miről van szó.
- Mondtam, hogy föl kell az
alapot emelni - szólt Anna.
- Persze hogy jobb lett
volna, Anna Arkagyevna - mondta az építész -, de most már elmulasztottuk.
- Igen, nagyon érdekel -
felelte Anna Szvijazsszkijnak, aki csodálkozott, hogy ennyire ért az építészethez.
- Fontos lenne, hogy az új épület összhangban legyen a kórházzal. De ez csak
később jutott eszünkbe, s terv nélkül láttunk hozzá.
Vronszkij végzett az
építésszel, s a hölgyekhez csatlakozva, végigvezette őket a kórházon.
Kívül most fejezték csak be
a párkányokat, a földszinten festettek, de fönn csaknem minden készen volt már.
A széles, öntöttvas lépcsőn át egy kis térségre értek, s az első nagy szobába
léptek. A falakon márványszerű vakolás, a hatalmas, egytáblás ablakokat
berakták már; csak a parkettpadló nem volt befejezve; az asztalosok, akik egy
fölemelt négyszögön gyalultak, otthagyták a munkájukat, hogy a hajukat fölfogó
homlokszalagot levéve, az uraknak köszönjenek.
- Ez a várószoba - mondta
Vronszkij. - Itt lesz a dobogó, az asztal, a szekrény s más semmi.
- Erre, itt gyerünk át. Ne
jöjj az ablakhoz - mondta Anna, kipróbálva, hogy a festék megszáradt-e már. -
Alekszej, a festés már száraz - mondta azután.
A váróból a folyosóra
mentek. Vronszkij itt az új rendszerű szellőztetőt mutatta meg. Majd a márvány
fürdőkádakat, a különös rugójú ágyakat. Aztán egymás után a termeket, raktárt,
a fehérneműs szobát, majd az új szerkezetű kályhákat; a tolókocsikat, amelyek
zajtalan viszik a folyosón a szükséges holmit és sok mást. Szvijazsszkij úgy méltányolt
mindent, mint aki ismeri a haladás vívmányait. Dolly egyszerűen csodálkozott az
idáig nem látott dolgokon; mindent meg akart érteni, s apróra végigkérdezett
mindent, ami Vronszkijnak szemmel látható örömöt okozott.
- Oroszországban ez lesz,
úgy hiszem, az egyetlen egész szabályszerűen berendezett kórház - mondta
Szvijazsszkij.
- Szülészeti osztály nem
lesz? - kérdezte Dolly. - Falun olyan nagy szükség van rá. Én gyakran...
Vronszkij udvariassága
ellenére félbeszakította.
- Ez nem szülőotthon -
mondta -, hanem kórház, a járványos betegségeken kívül mindenféle betegséget
gyógykezelnek majd benne. Itt van, ezt nézze meg... - s odagördítette Darja
Alekszandrovna elé az újonnan rendelt lábadozó-karosszéket. - Ide nézzen! -
Beleült a székbe, s mozgatni kezdte. - Nem tud még járni az illető, gyenge,
vagy a lába beteg, de levegőre van szüksége, hát megy s gurul benne...
Darja Alekszandrovnát minden
érdekelte, minden nagyon tetszett neki, a legjobban azonban Vronszkij tetszett
a naiv, természetes lelkesedésével. „Igen, nagyon kedves, derék ember” -
gondolta időnként, ahogy oda se hallgatott, nézte csak, az arckifejezésébe
hatolva, s gondolatban Anna helyébe képzelte magát. Annyira tetszett neki a
mostani elevenségével, hogy megértette szinte, Anna hogy szerethetett belé.
- De a
hercegnő, úgy hiszem, fáradt már, s nem érdeklik a lovak - mondta Vronszkij
Annának, aki azt ajánlotta, menjenek át a lóistállóba, ahol Szvijazsszkij az új
csődört akarta megnézni.
- Maguk csak menjenek át, én
meg hazakísérem a hercegnőt; közben beszélgetünk, ha úgy tetszik - mondta
Dollyhoz fordulva.
- Nagyon szívesen; a
lovakhoz úgysem értek semmit - mondta Darja Alekszandrovna kicsit
elcsodálkozva.
Látta Vronszkij arcán, hogy
akar valamit tőle. Nem tévedett. A kiskapun át alig értek megint a kertbe,
arrafelé nézett, amerre Anna eltűnt, s meggyőződve, hogy nem hallhatja, nem
láthatja őket, így kezdte:
- Kitalálta, ugye, hogy
beszélnivalóm van magával? - nézett rá Vronszkij nevető szemmel. - Ha nem
tévedek, barátnője Annának. - Levette kalapját, s a kendőjét kihúzva,
megtörölte vele kopaszodó fejét.
Darja Alekszandrovna nem
felelt, csak ijedten nézett rá.
Ahogy magukra maradtak,
egyszerre szorongás fogta el; nevető szeme és szigorú arckifejezése
megijesztette.
A legkülönfélébb föltevések
villantak föl a fejében, hogy mit készül mondani: „Megkér, hogy jöjjek el
hozzájuk a gyerekekkel együtt vendégségbe, s nekem vissza kell utasítanom; vagy
hogy Moszkvában szervezzek egy kis kört Anna számára... Vagy tán erről a
Vaszenyka Veszlovszkijról; hogy Anna hogy van vele. Esetleg Kittyről, hogy
bűnösnek érzi magát vele szemben.” Csupa kellemetlen dolgot várt, de azt, hogy
miről akar beszélni, nem találta ki.
- Magának olyan nagy
befolyása van Annára, annyira szereti magát - mondta -, segítsen nekem.
Darja Alekszandrovna kérdőn
és félénken nézett energikus arcába, amely a hársak árnyékában majd egészen,
majd helyenként a nap fényébe került, majd megint árnyék felhőzte be, s várta,
mit mond még; de Vronszkij nádbotját a kavicsba fúrva, halkan ment mellette.
- Varvara hercegnőt nem
számítva, Anna régi barátnői közül maga az egyetlen, aki eljön hozzánk; ezt,
tudom, nem azért tette, mert a helyzetünket normálisnak tartja, hanem mert
megérti helyzetünk minden nehézségét, s ennek ellenére is szereti, és segíteni
akar rajta. Jól értettem? - kérdezte rápillantva.
- Ó, igen - felelte Darja
Alekszandrovna, a napernyőjét becsukva -, de...
- Nem - szakította őt félbe
Vronszkij, s elfeledve, hogy ezzel beszélgetőtársát félszeg helyzetbe hozza,
önkéntelenül megállt, úgyhogy Dollynak is meg kellett állnia. - Senki sem
ismeri jobban és mélyebben Anna helyzetének az egész nehézségét, mint én. Ez
érthető is, föltéve, hogy megtisztel és olyan embernek tart, akinek szíve van.
Ennek a helyzetnek én vagyok az oka, s épp ezért érzem is.
- Értem - mondta Darja
Alekszandrovna, s akarata ellenére is gyönyörködött benne, hogy milyen őszintén
és határozottan mondta. - De éppen mert saját magát érzi az okának; attól
félek, túlozza is. Azt megértem, hogy a társaságban nehéz a helyzete.
- A társaságban pokol! -
mondta Vronszkij gyorsan, komoran összeráncolt arccal. - Erkölcsi gyötrelmet
kegyetlenebbet lehetetlen elképzelni, mint amit Pétervárott az alatt a két hét
alatt átélt... ezt higgye el, kérem.
- De itt, amíg sem Anna...
sem maga nem érzi a társaság hiányát...
- Társaság! - mondta
Vronszkij megvetően. - Mi szükségem lehet énnekem társaságra?
- Addig - s ez örökké
tarthat - boldogok és nyugodtak lehetnek. Annán látom, hogy boldog, hogy
tökéletesen boldog; már talált is alkalmat rá, hogy ezt közölje velem - mondta
Darja Alekszandrovna mosolyogva, s ahogy mondta, akaratlanul is kétség fogta
el, valóban boldog-e hát.
De Vronszkij, úgy látszik,
nem kételkedett benne.
- Igen, igen - mondta. - A
szenvedései után, tudom, föléledt, s most boldog. Boldog a jelenben. De én?...
Én félek attól, ami ránk vár... Bocsánat, sétálni akar?
- Nekem egészen mindegy.
- Akkor üljünk hát le ide.
Darja Alekszandrovna leült a
fasor sarkán a kerti padra, Vronszkij elébe állt.
- Látom, hogy boldog -
ismételte, s Darja Alekszandrovnát most még erősebb kétség lepte meg, hogy
boldog-e valóban. - De mehet-e ez így tovább? Jól vagy rosszul jártunk-e el,
más kérdés; a kocka el van vetve - mondta oroszról franciára térve át -, s mi
egész életünkre össze vagyunk kötve, összekötve a szeretet legszentebb
bogaival; van gyerekünk, és lehet még több is. De a törvény és körülményeink
olyanok, hogy ezer bonyodalom merülhet föl, amit ő most, amikor annyi szenvedés
és megpróbáltatás után a lelke végre megpihenhet, nem lát, és nem akar látni.
Ezt meg lehet érteni. Nekem azonban nem lehet nem látnom. A lányom törvény
szerint nem az én lányom, hanem Kareniné. Nem akarom ezt a csalást! - mondta a
tiltakozás erőteljes mozdulatával, s kérdőn és komoran pillantott Darja
Alekszandrovnára.
Az nem felelt, csak nézte.
Vronszkij tovább beszélt.
- Holnap fiam születik, az
én fiam, s törvény szerint az is Karenin, sem a nevemet, sem a vagyonomat nem
örökli, s akármilyen boldog a családi életünk, akárhány gyerekünk van, köztem
és köztük nem lesz kapocs. Kareninok. Megérti ennek a helyzetnek a súlyát és
borzalmát?! Megpróbáltam beszélni róla Annával. Fölingerli. Nem érti meg, s én
nem akarok előtte mindent a nevén
nevezni. De nézze most a másik oldaláról. Én boldog vagyok a szerelmében, de
elfoglaltságra van szükségem. Rátaláltam erre a foglalkozásra, és büszke vagyok
rá: nemesebbnek tartom hajdani bajtársaim foglalkozásánál, udvarban, szolgálatban.
Ma már, ez kétségtelen, nem cserélném el a helyzetemet az övékkel. Itt
dolgozom, a magamén, s boldog vagyok és elégedett, a boldogsághoz semmi többre
nincs szükségünk. Szeretem ezt a tevékenységet. Cela n’est
pas un pis-aller,[142]
ellenkezőleg...
Darja Alekszandrovna látta,
hogy Vronszkij vallomásának ezen a pontján elkalandozik, nem értette jól ezt a
kitérőt, de érezte, hogy ha már egyszer a legmeghittebb dolgairól kezdett el
beszélni, amikről Annával nem beszélhet, mindent kimond, s hogy falusi munkásságának
a kérdése meghitt gondolatainak ugyanabba az osztályába tartozik, amibe a
viszonya Annával.
- Hát akkor folytatom -
mondta felocsúdva. - A fő az, hogy az embernek, mialatt dolgozik, meglegyen a
föltétlen meggyőződése, hogy amit csinál, nem hal meg vele, lesz utódja - s ez
az, ami énnekem nincs. Képzelje el annak az embernek a helyzetét, aki előre
tudja, hogy az ő és szeretett asszonyának gyermekei nem lehetnek az övéi, hanem
másvalakiéi, aki gyűlöli őket, és tudni sem akar róluk. Ez rettenetes!
Elhallgatott, nyilván az
erős felindulástól.
- Ezt, természetesen,
megértem. De mit tehet itt Anna? - kérdezte Darja Alekszandrovna.
- Nos, itt jutok beszédem
céljához - mondta Vronszkij, nagy nehezen erőt véve magán. - Anna tehet, tőle
függ... Ahhoz, hogy az uralkodótól az örökbefogadást kérhessem, okvetlenül
szükséges a válás. S ez Annától függ. Az ura beleegyezett - a maga férje akkor
ezt teljesen elintézte. S tudom, hogy most sem utasítaná el. Éppen csak írni
kellene neki. Akkor azt a határozott választ adta, hogy ha Anna kívánja, ő nem
tagadja meg. Ez persze - mondta komoran - egyike azoknak a farizeus
kegyetlenségeknek, amelyekre csak ezek a szívtelen emberek képesek. Tudja,
mekkora gyötrelmébe kerül csak emlékezni is rá, s épp azért követel levelet
tőle, mert ismeri. Megértem, hogy Annának ez kínos. De olyan fontos érvek
követelik; az ember kénytelen passer
pardessus toutes ces finesses des entiment. Il y va du bonheur et de l’existence
d’Anna
et des ses enfants.[143]
Nem beszélek magamról, noha nekem is nehéz, nagyon nehéz - mondta olyan
kifejezéssel, mintha megfenyegetne valakit, amiért nehéz. - Épp ezért
kapaszkodom, hercegnő, olyan lelkiismeretlenül magába is, mint valami mentőhorgonyba.
Segítsen, és beszélje rá, hogy írjon az urának, s követelje a válást!
- Igen, magától értetődik -
mondta elgondolkozva Darja Alekszandrovna, s élénken állt előtte utolsó
találkozása Alekszej Alekszandroviccsal. - Magától értetődik - ismételte meg
aztán határozottan, mert Anna jutott az eszébe.
- Használja föl a
befolyását, érje el, hogy írjon. Én nem akarok, majdnemhogy nem is tudok vele
erről a dologról beszélni.
- Jól van, majd beszélek. De
hogy van az, hogy ő maga nem gondol rá? - mondta Darja Alekszandrovna, s ki
tudja, miért, hirtelen Anna új, különös szokása, a hunyorítás jutott eszébe.
Visszaemlékezett, hogy Anna éppen akkor hunyorít így, amikor a beszéd az élet
lelki oldalát érinti. „Mintha a maga életére hunyorítana, hogy ne lássa
egészen”, gondolta Dolly. - Magamért és őérte is, föltétlenül beszélek vele -
felelte Darja Alekszandrovna Vronszkij hálálkodására.
Fölálltak, s elindultak a
ház felé.
Anna Dollyt a szobájában
találta már, s most figyelmesen nézett a szemébe, mintha a beszélgetés felől
faggatná, amit Vronszkijjal folytatott. Kérdést azonban nem intézett hozzá.
- Lassan itt van az ebéd
ideje - mondta -, s még szinte nem is láttuk egymást. Az estére számítok. Most
öltözködni kell mennem. Gondolom, neked is. Az építkezésnél egész
összemocskoltuk magunkat.
Dolly bement a szobájába, s
nevethetnékje támadt. Átöltöznie nem volt mibe, a legjobb ruháját fölvette már,
de hogy készülését az ebédre mégis jelezze valamivel, megkérte a szobalányt,
hogy tisztítsa ki a ruháját, megcserélte rajta a mandzsettát, szalagot, s a
fejére csipkedíszt tett.
- Ennyi, amit tehettem -
szólt mosolyogva, amikor Anna a harmadik, megint rendkívül egyszerű ruhában
bejött hozzá.
- Igen, mi itt nagyon
piperkőcök vagyunk - mondta Anna, mentegetőzve szinte a csinosságáért. -
Alekszej annyira örül a látogatásodnak, mint ritkán valaminek. Határozottan
beléd szeretett - tette hozzá. - Nem fáradtál el?
Ebédig már nem volt idő
beszélgetésre. Ahogy a fogadószobába bementek, ott találták Varvara hercegnőt s
a férfiakat fekete zakóban. Az építész frakkban volt. Vronszkij bemutatta a
vendégnek az orvost s az intézőt. Az építésszel a kórháznál ismertette még
össze.
A borotvált, kerek képével
és keményített csokrú, fehér nyakkendőjével ragyogó, kövér udvarmester
jelentette, hogy tálalva van, s a hölgyek fölemelkedtek. Vronszkij megkérte
Szvijazsszkijt, nyújtsa Anna Arkagyevnának a karját, maga pedig Dollyhoz
lépett. Veszlovszkij megelőzte Tuskevicset, s Varvara hercegnőnek nyújtotta
karját; úgyhogy Tuskevics az intézővel és a doktorral egyedül ment be.
Az ebéd, az ebédlő, az
asztalnemű és a személyzet, bor, ételek, a ház új, fényűző stílusának nemcsak
hogy megfelelt, de mintha még fényűzőbb s modernebb lett volna. Darja
Alekszandrovna - noha nem remélte, hogy a látottakból magánál valamit
felhasználhat, annyira fölötte volt ez az egész fényűzés az ő életmódjának -
mint háziasszony, aki maga is háztartást vezet, megfigyelte s részleteiben is
fölmérte önkéntelen ezt a számára új luxust, s azt a kérdést tette föl magában,
hogy ki csinálja mindezt és hogyan. Vaszenyka Veszlovszkij, a férje, sőt
Szvijazsszkij, s akiket ismert, még sokan, soha nem is gondoltak erre - szó
szerint vették, amit a vendégeivel minden rendes házigazda elhitetni kíván,
hogy mindaz, ami nála olyan szépen megy, neki, a házigazdának, semmi
fáradságába nem kerül, hanem magától történik. Darja Alekszandrovna azonban
tudta, hogy magától még a gyerekek reggeli kásája sem készül el, az ilyen bonyolult
és gyönyörű felszolgáláshoz tehát valakinek a megerőltetett figyelme szükséges.
Alekszej Kirillovics pillantásából, ahogy az asztalon végignézett, az
udvarmesternek a fejével jelt adott, Darja Alekszandrovnát a botvinya[144]
és leves közt választásra szólította föl - látta, hogy itt minden magának a ház
urának a gondoskodásából áll fönn és történik; Annának nyilván nem volt több
köze hozzá, mint Veszlovszkijnak. Ő, Szvijazsszkij, a hercegnő és Veszlovszkij
egyformán vendégek voltak csak, s élvezték, amit a számukra elkészítettek.
Anna csak a társalgás
vezetésében volt háziasszony. S ezt a nehéz társalgást, amely a háziasszonyt
ugyancsak próbára tette, hisz az asztal elég kicsiny volt, s olyan emberek
ültek mellette, mint az intéző és az építész, egy egészen más világ emberei,
akik azon iparkodtak, hogy a szokatlan fényűzés elfogódottá ne tegye őket, s a
közös beszédben nem tudtak sokáig részt venni - Anna ezt a nehéz társalgást a
szokott tapintattal, természetességgel, sőt ahogy Darja Alekszandrovna megfigyelte,
élvezettel is vezette.
A beszéd arról folyt, hogy
Tuskevics és Veszlovszkij magukban csónakáztak. Tuskevics a pétervári Jacht
Klub utolsó evezősversenyéről kezdett mesélni. De Anna csak a beszéd szünetét
várta, s rögtön az építészhez fordult, hogy kimozdítsa hallgatásából:
- Nyikolaj Ivanics meg volt
lepve - mondta Szvijazsszkijról -, mekkorát nőtt az új épület, amióta utolszor
itt volt; én mindennap megfordulok ott, s mindennap elcsodálkozom, milyen
gyorsan halad.
- A kegyelmes úrral könnyű
dolgozni - mondta az építész mosolyogva (méltósága tudatában levő,
tisztelettudó és nyugodt ember volt). - Nem mint amikor kormányzósági
hatalmasságokkal van dolga az embernek. Azok egy halom papírt összeirkálnak,
én meg csak jelentem a dolgot a grófnak, meghányjuk-vetjük, de azt is három
szóban.
- Amerikai módszerek -
mondta Szvijazsszkij mosolyogva.
- Igen, ott racionálisan
építkeznek...
A társalgás most az egyesült
államokbeli hatalmi visszaélésekre fordult; de Anna, hogy az intézőt is
előszólítsa hallgatásából, tüstént más témára tért.
- Láttál valaha aratógépet?
- fordult Darja Alekszandrovnához. - Épp akkor voltunk megnézni, amikor veled
találkoztunk. Magam is most láttam először.
- Hogy működik? - kérdezte
Dolly.
- Pontosan, mint az olló.
Egy deszka és sok pici olló. Így.
Anna a kést és a villát
szép, fehér, gyűrűkkel elborított kezébe fogta, s mutatni kezdte. Nyilván
látta, hogy a magyarázatból semmi sem derül ki, de azt is tudta, hogy beszéde
kellemes, a keze szép, s tovább magyarázott.
- Inkább tollkések - mondta
Veszlovszkij játékosan, le nem véve róla a szemét.
Anna alig észrevehetően
elmosolyodott, de nem felelt.
- Mint az olló, nem igaz,
Karl Fjodorovics? - fordult az intézőhöz.
- O, ja! - felelt a német. - Es
ist ganz ein einfaches Ding[145]
- s elkezdte magyarázni a gép szerkezetét.
- Kár, hogy nem kötöz. A
bécsi kiállításon láttam egyet, dróttal kötözött - mondta Szvijazsszkij. - Az
előnyösebb lett volna.
- Es kommt drauf an... Der Preis vom Draht muss ausgerechnet werden.
- S a némaságból kicsalt német Vronszkijhoz fordult: - Das lässt
sich ausrechnen, Erlaucht. - S már a zsebéhez kapott, ahol a ceruzája volt
s a notesza, amelyben mindent ki szokott számolni, de eszébe jutott, hogy
ebédnél ül. Vronszkij hideg tekintetét is észrevette, s türtőztette magát. - Zu kompliziert macht zu viel Klopot[146]
- fejezte be.
- Wünscht man Dochots, so hat man auch Klopots[147]
- mondta Vaszenyka Veszlovszkij, kicsit csúfolódva a németen.
- J’adore
l’allemand[148]
- fordult ugyanazzal a mosollyal Annához.
- Cessez[149]
- szólt rá Anna tréfás szigorral.
- Azt gondoltuk, a földeken
találjuk, Vaszilij Szemjonovics - fordult oda a doktorhoz, egy beteges
emberhez. - Ott volt?
- Ott voltam, de elillantam
- felelte komor humorral a doktor.
- Nyilván jó testmozgást
végzett.
- Nagyszerűt.
- No és hogy van az
öregasszony? Remélem, nem tífusz?
- Tífusz vagy nem tífusz,
javulni nem javul.
- Milyen kár - mondta Anna,
s háza népének az udvariasság adóját ekként megadván, az övéihez fordult.
- A maga elbeszélése
alapján, Anna Arkagyevna, mégiscsak nehéz lenne gépet szerkeszteni -
tréfálkozott Szvijazsszkij.
- Dehogyis, miért? - mondta
Anna; ő is tudta, a mosolya elárulta, hogy csevegésében a gép szerkezetéről
volt valami kedves, amit Szvijazsszkij is észrevett. Ez az új vonás, a fiatalos
kacérságé, kellemetlenül érte Dollyt.
- Hanem az építészetben
aztán bámulatosak az Anna Arkagyevna ismeretei - mondta Tuskevics.
- Bizony, hallottam tegnap,
amint azt mondja: a párkányzaton és az oszloptalpon - szólt Veszlovszkij. - Jól
mondom?
- Nincs benne semmi
bámulatra méltó, amikor az ember annyit látja, hallja - mondta Anna. - Maga bizonyára
azt sem tudja, miből csinálják a házat.
Darja Alekszandrovna látta,
hogy Annát bántja a játékos hang közte s Veszlovszkij közt, de azért
önkéntelenül is belecsúszott.
Vronszkij ebben az esetben
egyáltalán nem úgy viselkedett, mint Levin. Ő a Veszlovszkij fecsegésének
nyilván semmiféle jelentőséget nem tulajdonított, ellenkezőleg, szította a
tréfálkozást.
- Mondja csak, Veszlovszkij,
mivel kötik össze a köveket?
- Cementtel, természetesen.
- Bravó! És mi az a cement?
- Valami kásaféle... nem,
gitt inkább - mondta Veszlovszkij, általános kacagást keltve.
Az ebédelők közt, a komor
hallgatásba mélyedő doktort, az építészt s az intézőt kivéve, a társalgás nem
némúlt el; hol könnyen siklott, hol akadozott, időnként elevenbe is szaladt.
Egy alkalommal Darja Alekszandrovnát találták szíven úgy, hogy a bosszúságtól
elvörösödött; később gondolkozott is, nem csúszott-e ki valami fölösleges és
kellemetlen a száján. Szvijazsszkij Levinről beszélt; elmondta furcsa
véleményét, hogy a gépek kárára vannak csak az orosz gazdaságnak.
- Nincs szerencsém ismerni
Levin urat - mondta Vronszkij mosolyogva -, de valószínűleg nem látta soha a
gépeket, amelyeket elítél. S ha látta és próbálta, nem külföldieket, hanem
holmi oroszokat. Akkor pedig miféle nézetei is legyenek?
- Általában török nézetei -
fordult Veszlovszkij Annához mosolyogva.
- A véleményeit nem tudom
védelmezni - mondta Darja Alekszandrovna föllobbanva -, de mondhatom, hogy igen
művelt ember, s ha itt volna, meg tudna felelni magának, nem úgy, mint én.
- Én is nagyon szeretem, jó
barátok vagyunk - mondta Szvijazsszkij nyájasan mosolyogva. - Mais pardon, il est un petit peu toqué,[150]
azt állítja például, hogy a zemsztvo és a békebírók szükségtelenek, s nem is
akar részt venni semmiben.
- Ez a mi orosz
közönyösségünk - mondta Vronszkij, a jeges palackból egy vékony, talpas pohárba
vizet töltve. - Nem érzik, hogy a jogaink milyen kötelességeket rónak ránk;
ezért tiltakoznak ellenük.
- Nem ismerek embert, aki
kötelessége teljesítésében szigorúbb lenne - mondta Darja Alekszandrovna,
Vronszkij fölényes modorától fölingerelve.
- Én épp fordítva -
folytatta Vronszkij, akit ez a beszélgetés valamiért nyilván érzékenyen
érintett -, én, ahogy itt lát, nagyon hálás vagyok a megtiszteltetésért,
amelyben részesültem; Nyikolaj Ivanicsnak is (Szvijazsszkijra mutatott)
köszönetet mondok, amiért tiszteletbeli békebírónak megválasztatott. Az
ülésekre kötelességemnek tartom, hogy eljárjak, s a paraszt lóügyét éppolyan
fontosnak tekintem, mint mindent, amit csinálhatok. S ha törvényhatósági taggá
választanak, azt is megtiszteltetésnek veszem. Ezzel válthatom csak meg az
előnyöket, amelyeket mint földesúr élvezek. Sajnos nem látják be, hogy a
nagybirtokosságnak az államban milyen jelentőséggel kellene bírnia.
Darja Alekszandrovnának
furcsa volt hallani, hogy Vronszkij otthon, a maga asztalánál milyen biztos az
igazában. Eszébe jutott, hogy Levin, aki épp ellenkezőleg gondolkodott, a maga
asztalánál éppilyen határozott volt a nézeteiben. De Levint szerette, s így az
ő oldalán volt.
- Így tehát számíthatunk
önre, gróf, a következő ülésen? - mondta Szvijazsszkij. - De korábban kell
jönnie, hogy nyolcadikán ott legyen már. Ha megtisztelne, és hozzám jönne?
- Én némileg egyetértek a beau-frčre-eddel - mondta Anna. - Csak
nem úgy, mint ő - tette hozzá mosolyogva. - Az utóbbi időben, félek, túlságosan
sok nálunk az efféle közéleti kötelezettség. Ahogy régebben hivatalnokból volt
annyi, hogy minden ügyre került egy hivatalnok, most teli vagyunk közéleti
szereplőkkel. Alekszej hat hónapja van itt, s úgy rémlik, öt vagy hat
társadalmi intézménynek a tagja már: gyámgondnok, bíró, bizottsági tag, esküdt,
lótenyésztési nem tudom én, mi. Du train
que cela va,[151]
minden ideje erre megy rá. Félek, hogy ahol ennyi ilyesmi van, ott mindez csak
keret. Maga hány helyen tag, Nyikolaj Ivanics? - fordult Szvijazsszkijhoz. -
Úgy hiszem, több mint húszon.
Tréfálkozva beszélt, de a
hangján ingerültség érzett. Darja Alekszandrovna, aki jól megfigyelte Annát és
Vronszkijt, tüstént észrevette. Azt is észrevette, hogy Vronszkij arca ennél a
beszélgetésnél azonnal komoly és makacs kifejezést öltött. Észrevette ezt, meg
hogy Varvara hercegnő, csak hogy a szót elterelje, pétervári ismerőseikről
kezdett el azonnal beszélni, majd eszébe idézve, amit imént a kertben Vronszkij
mellesleg a maga tevékenységéről mondott, Dolly megértette, hogy a közéleti
tevékenység kérdése Anna és Vronszkij közt valami titkos civódással függ össze.
Az ebéd, a borok, a
kiszolgálás - minden nagyon jó volt, de mind olyan, amilyet Darja
Alekszandrovna meghívásos ebédeken és bálokon látott, amiktől elszokott már;
ugyanaz a személytelen és feszes jellege is volt, s köznapon, kis körben,
kellemetlen hatást tett rá.
Ebéd után a teraszra ültek
ki. Később a krokettpályára mentek le játszani. A játszók két csoportra oszolva
álltak föl a gondosan kiegyengetett s ledöngölt pályán, az aranyozott cölöpökön
kifeszített háló két oldalán. Darja Alekszandrovna is megpróbált volna
játszani, de jó sokáig nem tudta a játékot megérteni, mire pedig megértette,
annyira elfáradt, hogy Varvara hercegnő mellé ült, s csak nézte a játszókat.
Partnere, Tuskevics is elfáradt; a többiek azonban még sokáig játszottak.
Szvijazsszkij és Vronszkij is nagyon jól és komolyan játszott. Éles szemmel
követték a feléjük ütött labdát, nem siettek, nem késtek meg, ügyesen szaladtak
felé, kivárták a labda ugrását, kimérve és pontosan adták vissza, és ütötték át
rakettjükkel a hálón. Veszlovszkij rosszabbul játszott, mint a többiek.
Túlságosan fölhevült, de vidámságával azért fölelevenítette a játszókat.
Nevetése és kiáltozása nem állt el. Mint a többi férfi, a hölgyek engedelmével
ő is levette a kabátját, fehér ingujjas, szép erős alakja, izzadt arcának a
pirossága, heves mozgása az ember emlékezetébe vésődött.
Amikor Darja Alekszandrovna
ezen az éjszakán lefeküdt, alig hunyta be a szemét, a krokettpályán labdázó
Vaszenyka Veszlovszkijt látta maga előtt.
A játék alatt Darja
Alekszandrovnának rossz kedve volt. Nem tetszett neki a Vaszenyka Veszlovszkij
és Anna közt folyó játékos viszony, azt is természetellenesnek találta, hogy
felnőttek, magukban, gyerekek nélkül, gyerekjátékot játszanak. De hogy a
többiek kedvét el ne rontsa s valahogy eltöltse az időt, kipihenve magát, újra
belevegyült a játékba, s tette, mintha jókedve volna. Az egész nap olyan érzése
volt, hogy valami színházban játszik, jobb színészekkel, mint maga, s rossz
játékával az egészet elrontja.
Azzal a szándékkal jött,
hogy ha jól érzi magát, két napot tölt itt. De este, játék közben, eldöntötte
már, hogy holnap hazamegy. A kínos anyai gondok, amelyeket az úton annyira
meggyűlölt, most, hogy egy napot nélkülük töltött el, más fényben álltak, s már
vonzották.
Mikor az esti tea s az
éjszakai csónakázás után Darja Alekszandrovna bement, egyedül végre, a
szobájába, a ruháját levetette és leült, hogy gyér haját éjjelre megfésülje,
nagy megkönnyebbülést érzett.
Szinte kellemetlen volt arra
gondolnia, hogy Anna mindjárt bejön hozzá. Egyedül szeretett volna maradni a
gondolataival.
Dolly már le akart feküdni,
amikor Anna éjjeli öltözetben bement hozzá.
A nap folyamán néhányszor
hozzáfogott már, hogy a meghittebb dolgairól beszéljen Dollyval, de néhány szó
után mindannyiszor megállt. „Később, majd magunkban, mindent megbeszélünk -
mondta. - Annyi a mondanivalóm.”
Most magukban voltak, s Anna
nem tudta, miről beszéljen. Ott ült az ablaknál, Dollyt nézte, emlékezetében
végigment a bizalmas közlések kimeríthetetlennek hitt raktárán, s nem talált
semmit sem. Ebben a percben úgy tűnt fel, hogy mindent elmondott már.
- No és Kitty? - mondta, és
mélyet sóhajtva, bűnbánóan pillantott Dollyra. - Az igazat mondd, Dolly, nem
haragszik rám?
- Hogy haragszik-e? Nem! -
mondta Darja Alekszandrovna elmosolyodva.
- De gyűlöl, megvet?
- Ó, nem! De az ilyesmit,
tudod, nem bocsátja meg az ember.
- Igen, igen - mondta Anna
elfordulva, a nyitott ablakon kinézve. - De én nem voltam bűnös benne. Ki
egyáltalán a bűnös? Mi az, hogy bűnös? Hát lehetett volna másképp is? Mit
gondolsz? Megtörténhetett volna, hogy ne légy Sztyiva felesége?
- Igazán nem tudom. De azt
mondd meg nekem...
- Jó, jó; nem végeztünk még
Kittyvel. Boldog? A férje, mondják, kitűnő ember.
- Kevés, hogy kitűnő. Nem
ismerek különbet nála.
- Milyen boldog vagyok!
Igazán nagyon örülök! Kevés, hogy kitűnő - ismételte meg.
Dolly elmosolyodott.
- De most beszélj magadról.
Hosszú számvetésem van veled. Beszéltünk... - Dolly nem tudta, hogy nevezze
Vronszkijt. Kényelmetlen volt akár grófnak, akár Alekszej Kirillicsnek
neveznie.
- Alekszejjel - mondta Anna.
- Tudom, hogy beszéltetek. De én azt akartam tőled kereken megkérdezni, hogy
mit gondolsz rólam, az életemről?
- Hogy mondjam el így
egyszerre? Igazán nem is tudom.
- De csak mondd... Látod az
életemet. Ne felejtsd el, hogy nyáron jöttél ide, s most úgy látsz minket, hogy
nem vagyunk magunk... De amikor tavasszal lejöttünk, tökéletesen egyedül
voltunk, s így is leszünk majd; ennél jobbat nem is kívánhatnék. De képzeld el,
amikor nélküle élek itt, magam - mert az is előfordul majd. S azt látom
mindenből, hogy gyakran fordul elő; az ideje felét távol tölti majd - mondta
fölállva, s közelebb húzódott Dollyhoz. - Én természetesen - szakította félbe
Dollyt, aki valami ellenvetést akart tenni -, én természetesen nem fogom erővel
visszatartani. Most sem tartom. Most vannak a lóversenyek, a lovai futnak,
elmegy. Nagyon örülök neki. De gondolkozz csak rajtam, képzeld magad a
helyzetembe... De mit is beszélek erről! - Elmosolyodott. - Szóval miről is
beszélt veled?
- Arról, amiről magam is
akarok, könnyű az ügyvédjének lennem: arról, hogy nincs-e rá lehetőség, nem
lehetne-e... - Darja Alekszandrovna elakadt - igazgatni, javítani a helyzeteden...
Tudod, hogy nézem a dolgot... De ha lehetséges, mégiscsak hozzá kell menned...
- Vagyis a válás? - szólt
Anna. - Tudod, hogy az egyetlen asszony, aki Pétervárott eljött hozzám, Betsy
Tverszkaja volt. Hisz ismered! Au fond c’est
la femme la plus dépravée qui existe.[152]
Viszonya volt Tuskeviccsel, a legundorítóbb módon csalta az urát. S azt mondta,
amíg a viszonyunk törvényesítve nem lesz, nem akar ismerni. Azt ne gondold,
hogy hozzá hasonlítlak... Ismerlek, lelkem, önkéntelen jutott az eszembe...
Szóval mit mondott neked? - ismételte meg.
- Azt mondta, hogy szenved
miattad s magáért. Te, lehet, azt mondod, ez egoizmus, de olyan jogos és nemes
egoizmus! Először is törvényesíteni szeretné a leányát, azt szeretné, hogy a
férjed legyen, s joga legyen rád.
- Miféle asszony, rabnő
lehet annyira a rabja, mint én, az én helyzetemben! - szakította félbe Anna
elkomorodva.
- S ami a fő, azt akarja...
azt akarja, hogy ne szenvedj.
- Az lehetetlen! No és?
- És ami a legjogosabb: hogy
a gyerekeiteknek neve legyen.
- Miféle gyerekeknek? -
mondta Anna, anélkül, hogy Dollyra nézett volna, hunyorítva.
- Annie-nak és akik lesznek
még.
- Efelől nyugodt lehet, nem
lesz több gyermekem.
- Hogy mondhatod, hogy nem?
- Nem lesz, mert nem akarom.
S Dolly arcán a kíváncsiság,
elbámulás és elszörnyedés naiv kifejezését véve észre, Anna minden izgalma
ellenére elmosolyodott.
- A doktor a betegségem után
azt mondta...
- Nem lehet! - mondta Dolly
tágra nyitott szemmel. Számára ez egyike volt azoknak a fölfedezéseknek,
amelyeknek a következményei és folyományai olyan hatalmasak, hogy az ember az
első pillanatban csak azt érzi, hogy az egészet felfognia sem lehet, de sokat,
igen sokat kell gondolkozni rajta.
Ez a felfedezés egyszeriben
megfejtette neki az idáig érthetetlen családok életét, ahol csak egy vagy két
gyerek volt, s annyi gondolatot, tűnődést, egymásnak ellentmondó érzést kavart
föl benne, hogy szólni sem tudott, csak bámulta Annát tágra meresztett
szemével. Ugyanaz volt, amiről ma, az úton ábrándozott, s megtudva most, hogy
lehetséges, elszörnyedt rajta. Úgy érezte, hogy egy túlságosan bonyolult
kérdésnek túlságosan egyszerű elintézése ez.
- N’est
ce pas immoral?[153]
- kérdezte, miután egy darabig hallgatott.
- Miért? Gondold el: kettő
közt választhatok; vagy terhes leszek, tehát beteg - mondta azon a szándékosan
felületes és könnyelmű hangon -, vagy barátja, társa a férjemnek, mert
mégiscsak a férjem.
- Hát igen, igen - mondta
Darja Alekszandrovna, ugyanazokat az érveket hallva, amelyeket maga is
fölhozott magában, de most nem találta meg bennük a korábbi meggyőző erőt.
- Te vagy mások - mondta
Anna, mintegy kitalálva a gondolatát -, ti még habozhattok, de én... Értsd meg:
én nem vagyok feleség; engem addig szeret, ameddig szeret. S mivel tartsam
ébren a szerelmét? Ezzel?
Fehér kezét a hasa elé
tartotta.
A gondolatok és emlékek,
ahogy az izgalom perceiben lenni szokott, rendkívüli gyorsasággal tolongtak
Darja Alekszandrovna fejében. „Én - gondolta - nem tudtam Sztyivát lekötni, el
is ment másokhoz; de az elsőt, akivel felcserélt, mert mindig szép volt és
jókedvű, nem tartotta meg. Otthagyta azt is, és megint mást vett. S Anna
valóban ezzel köti le és tartja meg Vronszkij grófot? Ha ezt keresi, talál még
vonzóbb és vidámabb toaletteket és modort. S akármilyen fehérek s gyönyörűek a
meztelen karjai, akármilyen szép is a telt alakja, a felhevült arca a fekete
haj alatt, talál még szebbet, ahogy az én undorító, szánalomra méltó, kedves
uram is talál.”
Nem felelt semmit, csak
sóhajtott. Anna észrevette ezt az egyet nem értést kifejező sóhajt, s tovább
beszélt. Más érvei is voltak tartalékban, olyan erősek, hogy semmit sem
lehetett felelni rájuk.
- Azt mondod, hogy ez nem
szép? De gondold csak meg - folytatta. - Te elfelejted a helyzetemet. Hogy
kívánjak én gyereket? Nem beszélek a szenvedésekről, nem félek tőlük. De
gondold meg, mik lesznek az én gyermekeim? Boldogtalanok, akik egy idegen nevét
viselik. Már a születésük is olyan, hogy okvetlenül szégyellniök kelljen az
anyjukat, apjukat, az eredetüket.
- Épp ezért van szükség a
válásra.
De Anna nem figyelt oda.
Végig kellett mondania az érveket, amelyekkel annyiszor győzte meg magát.
- Minek van eszem, ha nem
használom föl rá, hogy ne hozzak boldogtalanokat a világra?
Dollyra nézett, s választ se
várva, tovább beszélt.
- Mindig bűnösnek érezném
magamat - mondta - ezekkel a szerencsétlen gyerekekkel szemben. Ha nincsenek,
legalább nem szerencsétlenek; viszont ha boldogtalanok, abban én vagyok egyedül
a bűnös.
Ugyanazok az érvek voltak
ezek, amelyeket Darja Alekszandrovna önmagának is felhozott; most azonban
hallgatta, s nem értette őket. „Hogy lehet az ember bűnös - gondolta - nem
létező lényekkel szemben?” S egyszer ez a gondolata jött; elképzelhető olyan
eset, hogy az ő kedvenc Grisájának jobb lenne, ha soha nem lett volna? Ez olyan
vad dolognak tűnt föl, olyan különösnek, hogy meg kellett ráznia a fejét, hogy
a benne keringő eszelős gondolatok zűrzavarát szétkergesse.
- Nem tudom, de ez nem
helyes - mondta undorral az arcán.
- Csakhogy ne feledd, mi
vagy te, s mi én... És azonkívül is - tette hozzá Anna, mintha érvei gazdagsága
és Dolly érveinek a szegénysége ellenére mégiscsak belátta volna, hogy ez nem
helyes -, ne felejtsd el a legfontosabbat: én nem vagyok abban a helyzetben,
amiben te. Neked az a kérdés, kívánod-e, hogy ne legyen több gyermeked,
énnekem, kívánom-e, hogy legyenek. S ez nagy különbség. Érted már, hogy én az
én helyzetemben ezt nem kívánhatom.
Darja Alekszandrovna nem
mondott ellent. Egyszerre megértette, milyen messze került már Annától; olyan
kérdések vannak már köztük, amelyekben soha meg nem érthetik egymást, s jobb
nem is beszélniük róluk.
- Annál fontosabb - mondta
Dolly -, hogyha lehet, rendezd a dolgodat.
- Igen, ha lehet - mondta
Anna hirtelen, tökéletesen más, csendes és szomorú hangon.
- Miért nem lehet elválnod?
Az urad, azt mondták, beleegyezett.
- Dolly! Nem szeretek
beszélni erről.
- Jó, nem beszélünk - mondta
sietve Darja Alekszandrovna, Anna arcán a szenvedő kifejezést észrevéve. - De
azt látom, túl sötéten nézed a dolgokat.
- Én? Egyáltalán nem. Nagyon
jókedvű vagyok és megelégedett. Láttad. Je
fais des passions[154]
Veszlovszkij...
- Hogy az igazat megvalljam,
a Veszlovszkij modora - mondta Darja Alekszandrovna, mint aki másra akarja a
beszédet terelni - nem is tetszett nekem!
- Ugyan! Egy kicsit
csiklandozza Alekszejt, semmi több. Kölyök még, egészen a kezemben van; úgy
vezetem, érted, ahogy akarom. Mint a te Grisád... Dolly! - fordított a beszéden
hirtelen. - Te azt mondod, sötéten nézem a dolgokat. Te nem értheted ezt.
Túlságosan szörnyű. Azon vagyok, hogy ne is jusson eszembe.
- De én úgy látom, muszáj.
Meg kell tenni mindent, amit lehet.
- De mit lehet? Semmit. Te
azt mondod, menjek hozzá Alekszejhez, s hogy én nem gondolok erre. Én nem
gondolok! - ismételte meg, s az arcába pír szökött. Fölállt, kihúzta magát,
mélyet sóhajtott, olykor meg-megállva könnyű léptekkel föl-alá kezdett a
szobában járkálni. - Én nem gondolok? Nincs nap, nincs óra, hogy ne gondoljak,
s szemrehányást ne tegyek magamnak, amiért erre gondolok - az ember az eszét
veszti ezektől a gondolatoktól. Az eszét! - ismételte meg. - Ha ezen kezdek
gondolkodni, nem alszom el morfium nélkül. De jól van. Beszéljünk nyugodtan.
Azt mondják, a válás. Először is nem egyezik bele. Ő most Ligyija Ivanovna
befolyása alatt van.
Darja Alekszandrovna
fölegyenesedve ült a széken, s a fejét utánafordítva, szenvedőn részvevő arccal
követte a föl-le járó Annát.
- Meg kell próbálni - mondta
csendesen.
- Tegyük fel, megpróbálom.
Mit jelent ez? - mondta a nyilván ezerszer végiggondolt s kívülről megtanult
gondolatot. - Azt, hogy nekem, aki gyűlölöm, de mégiscsak beismerem, hogy
vétkeztem ellene - és én őt nagylelkűnek is tartom -, meg kell aláznom magam,
és írnom neki... De tegyük föl, erőt veszek magamon, megteszem. Vagy sértő
választ kapok, vagy beleegyezik. Megkapom, jó, a beleegyezést... - Anna ebben a
pillanatban a szoba túlsó végén volt, ott megállt, s az ablakfüggönyön babrált
valamit. - Megkapom a beleegyezést, de hát a fi... a fiam? Őt nem adják oda.
Úgy nő föl, az apjánál, megvetve engemet, aki az apját elhagytam. Két lényt
szeretek, értsd meg, azt hiszem, egyformán, mind a kettőt jobban, mint magamat:
Szerjozsát s Alekszejt.
A szoba közepére jött, s
Dolly elé állt, kezét a melléhez szorítva. Fehér pongyolájában az alakja
különösen nagynak és szélesnek tűnt föl. Lehajtotta a fejét, s a homloka alól,
könnytől fényes szemekkel nézett az izgalomtól egész testében remegő, stoppolt
hálókabátjában és hálófőkötőjében oly szánalmas, sovány kis Dollyra.
- Ezt a két lényt szeretem
csak, s egyik a másikat kizárja. Nem kapcsolhatom össze őket, pedig ez az egy,
amire szükségem van. Ha ez nem megy, akkor mindegy. Minden mindegy. És valahogy
majd csak vége lesz; ezért nem tudok és nem szeretek beszélni róla. Ne korholj
hát, és ne ítélj meg. Te, a tisztaságodban, el sem tudod képzelni, amit én
szenvedek.
Odament. Dolly mellé ült,
bűntudattal nézett az arcába, és megfogta a kezét.
- Mondd, mit gondolsz? Mit
gondolsz rólam? Ne vess meg engem. Nem érdemlem meg a megvetést. Igazán
boldogtalan vagyok. Ha valaki boldogtalan, én az vagyok - mondta ki, s
elfordulva tőle, sírva fakadt.
Amikor magára maradt, Dolly
imádkozott és lefeküdt. Amíg Annával beszélt, egész szívéből szánta, most
azonban nem tudta rávenni magát, hogy rágondoljon. Az otthonának az emléke, a gyerekeié,
különös, új gyönyörűségként, egész új sugárzásban merült föl a képzeletében.
Olyan drágának és kedvesnek tűnt föl most ez az ő világa, hogy semmiért sem
akart még egy napot távol tölteni, s eltökélte, hogy reggel föltétlen utazik.
Anna eközben a szobájába
visszatérve, vette a poharat, s néhány csepp orvosságot cseppentett bele,
amelyben a legfontosabb alkotórész a morfium volt; aztán kiitta, egy ideig
mozdulatlan ült, majd megnyugodva, jó hangulatban ment be a hálószobába.
Amikor belépett, Vronszkij
figyelmesen tekintett rá. A beszélgetés nyomát kereste rajta, amelynek, ha
ilyen soká maradt Dolly szobájában, tudta, le kellett folynia köztük. De
fojtottan izgatott, valamit rejtegető arckifejezésében nem talált semmit a
szépségén kívül, amely még mindig rabul ejtette - bár megszokta már -, és
szépsége tudatát s a vágyat, hogy hasson rá. Nem akarta megkérdezni, mit
beszéltek; azt remélte, maga mond valamit. De Anna csak ennyit mondott:
- Örülök, hogy Dolly
megtetszett neked. Igaz?
- Hiszen rég ismerem, nagyon
derék nő, csak úgy látszik, mais
excessivement terre-ŕ-terre.[155]
Mégis nagyon örültem neki.
Megfogta Anna kezét, s
kérdőn nézett a szemébe.
Ő másképp értette ezt a
pillantást, s rámosolyodott.
Másnap reggel Darja
Alekszandrovna - a háziak kérlelése ellenére - menni készült. Levin ócska
kaftános kocsisa, a félig-meddig postakocsis kalapban, komoran és eltökélten
hajtott föl a foltozott sárhányójú hintón, különböző színű lovaival, a homokkal
fölszórt, fedett feljáróra.
A búcsú Varvara hercegnőtől
s a férfiaktól kellemetlen volt Darja Alekszandrovnának. Egy napot töltött ott,
s mind ő, mind a háziak világosan érezték, hogy nem illenek egymáshoz, s jobb,
ha nem is érintkeznek. Csak Anna búsulta el magát. Most, hogy Dolly is elment,
tudta, senki sem kavarja föl benne többé az érzéseket, amelyek ez alatt a
találkozás alatt föl támadtak benne. Ezeknek az érzéseknek a felkavarása fájt
neki, de tudta azért, hogy lelkének ez a legjobb része; az, amelyet a mostani
életében oly gyorsan lep be a burján.
Ahogy a földekre kiértek,
Darja Alekszandrovna jóleső megkönnyebbülést érzett, s épp kedve jött
kikérdezni az embereit, hogy tetszett Vronszkijnál, amikor Filipp kocsis
egyszer csak maga szólalt meg:
- Gazdagoknak gazdagok, de
zabot csak három mérőt adtak. Kakaskukorékolásig tisztára elfogyott. Mi az a
három mérő? Csak kóstoló. A fogadósoknál a zab most negyvenöt kopejka. Mi az
utasnak bezzeg annyit adunk, amennyit megesznek.
- Fukar úr - erősítette az
irodás is.
- Hát a lovaik tetszettek-e?
- kérdezte Dolly.
- A lovak... szó, ami szó. S
az ennivaló is jó. De azért csak unalmas volt, Darja Alekszandrovna; nem
tudom, hogy volt vele - mondta, szép, jóságos arcát felé fordítva.
- Nekem is. No, estére
hazaérünk?
- Haza kell érkeznünk.
Miután hazaért, s mindenkit
a legjobb egészségben s különösen kedvesnek talált, Darja Alekszandrovna nagy
elevenséggel mesélte el az útját, hogy milyen szépen fogadták, milyen fényűzően
és ízlésesen élnek, milyen mulatságos náluk, s nem engedte, hogy bárki bármi
rosszat mondjon rájuk.
- Ismerni kell őket -
Vronszkijt én is jobban ismerem már -, hogy az ember megértse, milyen kedvesek
s meghatóak - mondta egészen őszintén, elfeledkezve arról a homályos
elégedetlenségről és elfogódottságról, amit a közelükben érzett.
Vronszkij és Anna, ugyanazok
közt a körülmények közt, a nyarat s az ősz egy részét is falun töltötték, még
mindig nem téve semmit a válás érdekében. Megállapodtak, hogy nem mennek
sehova; de minél tovább éltek magukban, különösen az ősszel, vendégek nélkül,
egyedül, annál jobban érezték, hogy nem bírják ki ezt az életet, változtatni
kell rajta.
Az életük látszólag olyan
volt, hogy kívánni sem lehetett jobbat. Megvolt mindenük, egészségesek voltak,
volt gyerekük, mindkettőjüknek megvolt az elfoglaltsága. Anna, ha nem is voltak
vendégei, ugyanannyit törődött magával; rendkívül sokat olvasott, regényeket és
komoly munkákat is, amiknek épp divatjuk volt. Minden könyvet megrendelt,
amelyről a hozzájuk járó külföldi újságok és napilapok dicsérettel emlékeztek
meg, s azzal a figyelemmel olvasta el őket, amelyre magányosságában képes csak
az ember.
Könyvekből és
szakfolyóiratokból azokat a tárgyakat is áttanulmányozta, amelyekkel Vronszkij
épp foglalkozott, úgyhogy Vronszkij mezőgazdasági, építészeti, sőt lónevelési
és sportkérdésekben is sokszor egyenest hozzá fordult; bámulta a tudását,
emlékezetét; kezdetben, amikor kételkedett még benne, bizonyítékot kívánt, de
Anna a könyvekben is megtalálta, amit kérdezett, s megmutatta.
A kórházépítés is
elfoglalta. Anna nemcsak hogy segédkezett, de sok mindent ő maga rendezett el
és gondolt ki. A fő gondja azonban mégis önmaga volt - hogy mennyire kedves
Vronszkijnak, mennyire tudja pótolni, amit otthagyott érte. Vronszkij becsülte
is ezt az óhaját, amely egyetlen életcéljává vált, hogy nemcsak tetszeni, de
szolgálni is akar neki, ugyanakkor azonban terhére voltak a szerelmi hálók,
amelyekkel körül igyekezett őt venni. Minél jobban telt az idő, annál
gyakrabban látta, hogy ezek a hálók egészen befogják, s annál nagyobb kedve
támadt, ha nem is kibújni belőlük, de megpróbálni, akadályozzák-e szabadságát.
E nélkül a folyton erősödő vágy nélkül, hogy szabad legyen, s ne törjenek ki
jelenetek, valahányszor gyűlésre, futtatásra a városba megy: Vronszkij
teljesen meg lett volna elégedve az életével. Választott szerepe, a gazdag
földesúré, amilyenekből az orosz arisztokrácia magvának állnia kell, nemcsak
hogy egész az ízlése szerint volt, de most, hogy egy fél esztendőt töltött el
így, mind nagyobb élvezetet szerzett neki. A munkája, amely egyre jobban lekötötte
s vonzotta, nagyszerűen haladt; a hatalmas összegek ellenére, amikbe a kórház,
a gépek, a Svájcból rendelt tehenek és sok egyéb kerültek - meg volt győződve,
hogy a vagyonát nemcsak hogy nem csorbította, de megnövelte. Ahol bevételekről
volt szó, erdő-, gabona-, gyapjúeladásról, földek bérbeadásáról, Vronszkij
kemény volt, mint a tűzkő, s ki tudta várni a jó árakat. A gazdaság nagy
dolgaiban, itt is meg a többi birtokán is, a legegyszerűbb, kockázat nélküli
szokásokhoz tartotta magát, a gazdaság apró ügyeiben a legnagyobb mértékben
takarékos és számító volt. Hiába volt a német minden ravaszsága, ügyessége,
hogy vásárlásokba rántsa, hiába állított be minden számvetést úgy, hogy eleinte
sokkal több kellett, de jól megfontolva ugyanazt olcsóbban is meg lehetett
csinálni, s úgy, hogy mindjárt hasznot is láttak: Vronszkij nem engedett neki.
Meghallgatta, kikérdezte az intézőjét, de beleegyezését csak akkor adta, ha a
megrendelni- vagy berendeznivaló valami egészen új, Oroszországban nem ismert
dolog volt, ami csodálatot gerjeszthetett. Nagy kiadásra ezenkívül csak akkor
szánta el magát, ha fölösleges pénze volt, s ha egyszer már ki kellett adnia,
minden apróságnak utánajárt, s azon volt, hogy pénzéért a legjobbat kapja.
Ahogy az ügyeit vitte, világos volt tehát, hogy a vagyonát nem csorbítja, hanem
növeli inkább.
A kasini kormányzóságban,
ahol Vronszkij, Szvijazsszkij, Koznisev és Oblonszkij birtoka volt s Levinének
egy kis része, október hónapban nemesi választások voltak.
Ez a választás számos okból
és a részt vevő személyiségek miatt is az egész társadalom figyelmét magára
irányította.
Sokat beszéltek róla, és
készültek is rá. A moszkvaiak, péterváriak, sőt külföldön lakók is, akik
választásokon soha meg nem jelentek, erre leutaztak.
Vronszkij is rég megígérte
Szvijazsszkijnak, hogy elmegy.
Szvijazsszkij, aki gyakran
fordult meg Vozdvizsenszkojéban, a választások előtt eljött Vronszkijért.
Vronszkij és Anna ennek a
napnak az előestjén a tervbe vett utazás miatt csaknem összevesztek. A
legunalmasabb, falun oly nyomasztó őszidő volt, Vronszkij épp ezért, a harcra
fölkészülve, olyan szigorú és hideg arccal jelentette be az utazását,
amilyennel idáig sohasem beszélt vele. De Anna, csodálkozására, nagyon
nyugodtan fogadta a hírt, azt kérdezte csak, mikor jön haza. Vronszkij
figyelmesen pillantott rá, nem értette a nyugodtságát. Anna elmosolyodott ezen
a pillantáson. Vronszkij ismerte már ezt a sajátságát, hogy néha magába
húzódik; ez, tudta, akkor szokott csak megtörténni, amikor terveit nem közölve,
elszánta magát valamire. Ilyenkor félt tőle; de el szerette volna kerülni a
jeleneteket, s úgy tett, mintha bízna, s részben csakugyan bízott is, amiben
bízni kívánt: Anna józan eszében.
- Remélem, nem fogsz
unatkozni?
- Remélem - mondta Anna. -
Tegnap egy láda könyvet kaptam Gautier-től. Nem, nem fogok unatkozni.
„Ezt a modort akarja
fölvenni, annál jobb - gondolta Vronszkij -, különben minden egy és ugyanaz
volna.”
Így ment el, anélkül, hogy
Annát szókimondásra bírta volna, a választásokra. Viszonyuk kezdete óta első ízben
történt meg, hogy úgy vált el tőle, hogy nem beszélték ki magukat. Ez egyrészt
nyugtalanította, másrészt azt tartotta, hogy jobb így. „Kezdetben lesz, mint
most is, valami homályos, titkolózó benne, de aztán hozzászokik. Én
mindenesetre mindent odaadhatok neki - gondolta -, csak egyet nem: a férfiúi
függetlenségemet.”
Szeptemberben, mivel
közeledett Kitty szülésének időpontja, Levin Moszkvába költözött. Egy egész
hónapja élt már Moszkvában dologtalan, amikor Szergej Ivanovics, akinek a
kasini kormányzóságban birtoka volt, s a közeli választások kérdését nagy
érdeklődéssel kísérte, fölkészült, hogy a választásokra utazzék. Hívta az
öccsét is, akinek a szeleznyevszkiji megye képviseletében szavazata volt.
Levinnek külföldön élő
nővére számára is el kellett intéznie egy rendkívüli fontos ügyet Kassinban a
gyámhatóságnál, s el kellett járnia egy váltságdíjfölvétel dolgában is.
Levin még mindig habozott;
Kitty azonban, látva, hogy Moszkvában unatkozik, azt ajánlotta, utazzék csak, s
a háta mögött nyolcvan rubelért egy nemesi egyenruhát is rendelt neki. Ez a
nyolcvan rubel, amit a ruháért kifizetett, volt a fő ok, ami Levint az utazásra
ösztönözte. Le is utazott Kasinba.
Hatodik napja volt már ott,
ellátogatott nap nap után a gyűlésekre; a nővére ügyében loholt, amely még
mindig nem akart rendbe jönni. A vezetők a választásokkal voltak elfoglalva, s
a gyámhatóságtól függő, igen egyszerű ügyet nem lehetett elintézni. A másik ügy
- a pénz fölvétele - szintén nehézségekbe ütközött. Hosszú futkosás után, hogy
a zárlatot feloldják, a pénz kiutalásra készen állt; de a jegyző, egy
szolgálatkész ember, nem adhatta ki az utalványt, mert az elnök aláírása
kellett hozzá; az elnök pedig, anélkül, hogy tisztét átadta volna, az üléseken
volt. Ez a sok vesződség, járás-kelés egyik helyről a másikra, a sok beszéd a
kérvényező kellemetlen helyzetét teljesen belátó, igen derék és jóra való
emberekkel, akik segíteni azonban nem tudtak rajta, ez az egész, eredményre nem
vivő feszültség Levinben kínos érzést keltett, ahhoz a bosszantó erőtlenséghez
hasonlót, amilyet álmában érez az ember, amikor testi erejét akarja használni.
Amíg az ő jólelkű ügyvédjével beszélt, gyakran volt ez az érzése. Ez az ügyvéd,
úgy látszott, minden lehetőt megtett, s minden szellemi erejét megfeszítette, hogy
Levint a nehézségeken átsegítse. „Ezt próbálja meg - mondta nemegyszer -,
menjen el ide meg ide” - és egész tervet csinált, hogy kerülje meg a végzetes
okot, amely mindent elakaszt. De mindjárt hozzá is tette: „Így is
visszatartják, de azért próbálja meg.” És Levin próbálkozott, ment, futkosott.
Mindenki jó volt, barátságos, de megint csak az derült ki, hogy amit megkerült,
a végén megint csak ott volt, és elállta az útját. Főként az bántotta, hogy nem
tudott semmiképp rájönni, kivel is harcol ő, kinek van haszna abból, hogy az
ügye nem akar elintéződni. Ezt, úgy látszik, senki sem tudta, maga az ügyvéd
sem. Ha Levin ezt megérthette volna, mint ahogy megértette, hogy a vasútnál
miért nem lehet másképp, mint sorbaállással a kasszához odajutni, nem bántotta
és bosszantotta volna a dolog; de hogy miért vannak azok az akadályok,
amelyekkel az ő ügyében találkozott, senki sem tudta megmagyarázni.
De Levin a házassága óta
nagyot változott; türelmessé vált, s ha nem is értett mindent, hogy miért van
úgy, magában azt mondta, nem ismeri az egészet, nem ítélhet hát, bizonyára így
kell lennie, s igyekezett nem háborogni.
Most a választásokon is, ha
már lejött s részt vett bennük, szintén azon volt, hogy ne ítélkezzék, ne
vitatkozzék, hanem amennyire lehet, értse meg az ügyet, amely becsületes és
derék embereket, akiket maga is tisztelt, ilyen komolyan és szenvedélyesen
foglalkoztat. Amióta megnősült, Levin előtt annyi új és komoly oldala nyílt meg
az életnek, ami előbb, amíg könnyelműen vette, haszontalannak tűnt föl, hogy
most a választásokban is komoly jelentőséget tételezett föl és keresett is.
Szergej Ivanovics
elmagyarázta neki a választásoktól várt fordulat értelmét és jelentőségét. A
kormányzóság nemességének vezetője, akinek a kezében a törvény szerint annyi fontos
közügy volt - gyámügyek is (azok, amelyektől Levin is szenvedett), a
nemességtől származó nagy summa, a leány-, fiú- és katonai gimnázium, az új
rendszerű népművelés és végül a zemsztvo -, Sznyetkov nemességi vezető régi
vágású nemesember volt, aki hatalmas vagyont élt föl; jó ember, és becsületes
is a maga módján, de az új idők követelményeit sehogy sem értette meg. Mindig
és mindenben a nemesség pártján van, a népművelés kiterjesztésének egyenest
ellene dolgozik, a zemsztvónak, amelynek olyan óriási jelentősége lenne, rendi
jelleget tulajdonít. Egész új, friss, korszerű, tevékeny embert kell a helyére
állítani, az ügyeket pedig úgy vinni, hogy a jogokból, amiket a nemesség nem
mint nemesség, hanem mint zemsztvo-elem kapott, az önkormányzat annyi előnyét
csikarják ki, amennyit csak lehet. A gazdag kasini kormányzóságban, amely
mindig a többiek előtt járt, olyan erők gyűltek most össze, hogy ha itt úgy
viszik az ügyeket, ahogy kell, az más kormányzóságoknak, egész Oroszországnak
például szolgálhat. Ezért volt a dolgoknak akkora jelentősége. Vezetőül
Sznyetkov helyébe Szvijazsszkijt, vagy ami még jobb, Nyevedovszkijt, a volt
professzort, híres, okos embert, Szergej Ivanovics jó barátját akarták
állítani.
A gyűlést a kormányzó
nyitotta meg, beszédet intézett a nemesekhez, hogy a tisztikart ne pártosság,
hanem érdem alapján s a haza javára válasszák. Ő reméli, hogy a kasini kiváló
nemesség, mint az előző választásokon, most is szentül teljesíti kötelességét,
s igazolja az uralkodó magas bizalmát.
Beszédét befejezve, a
kormányzó kiment a teremből, s a nemesek zajos élénkséggel, néhányan éppen
elragadtatottan mentek a nyomába s fogták körül, mialatt a bundáját fölvette, s
a kormányzósági nemesi vezetővel barátságosan elbeszélgetett. Levin mindennek a
mélyére akart hatolni, és semmit el nem szalasztani, maga is odaállt hát a
tömegbe, s hallotta, amint a kormányzó azt mondta: „Közölje, kérem, Marja
Ivanovnával, a feleségem nagyon sajnálja, de el kell látogatnia a menhelyre...”
A nemesek rögtön ezután vidáman kapkodták szét a bundáikat, s mentek a
székesegyházba.
A székesegyházban Levin a
többiekkel együtt fölemelte a kezét, elismételte a főpap szavait, s a
legszörnyűbb esküvel esküdött meg, hogy mindannak, amit a kormányzó elvár,
megfelel. Az istentisztelet mindig hatott Levinre, s amikor a „megcsókolom a
keresztet” szavakat kimondta, s a fiatal és öreg emberek tömegére nézett, akik
ugyanezt ismételték, meg volt illetődve.
A második és harmadik nap a
nemesi pénzek s a leánygimnázium költségei voltak soron, ezeknek, ahogy Szergej
Ivanovics elmagyarázta, semmiféle fontosságuk nem volt, és Levin, akinek a maga
dolgai után kellett járkálnia, nem is kísérte figyelemmel. A negyedik nap a
kormányzósági tanácskozóasztal mellett a kormányzósági pénzkezelést vizsgálták
felül. Az új és régi párt itt ütközött először össze. A bizottság, amelyre az
összegek ellenőrzése volt bízva, jelentette a gyűlésnek, hogy a pénz
hiánytalanul megvan. A nemesi vezető felállt, megköszönte a nemesség bizalmát,
s könnyezni kezdett. A nemesek zajosan üdvözölték; a kezét szorongatták. De
Szergej Ivanovics pártjából ekkor felszólalt egy nemes; ő azt hallotta, hogy a
bizottság a nemesi vezető megsértésének tartotta volna a vizsgálatot, s nem
számolta meg a pénzt. A bizottság tagjai közül az egyik elég óvatlan volt, s
megerősítette ezt. Ekkor egy kicsiny, szemre igen fiatal, de igen epés úr
kezdett el beszélni, azt mondta, hogy a nemesség vezetőjének bizonyára igen
kellemes lett volna, ha ezekről az összegekről számot adhat; a bizottság
tagjainak fölös tapintata azonban megfosztja őt ettől az erkölcsi elégtételtől.
A bizottság tagjai erre visszavonták jelentésüket, Szergej Ivanovics pedig
logikusan bebizonyította, hogy be kell ismerniük, megvizsgálták-e hát a
pénzkezelést vagy nem vizsgálták meg, s részletesen kifejtette a dilemmát. Az
ellenpárt szószólója vitába szállt Szergej Ivanoviccsal. Aztán Szvijazsszkij
beszélt, majd megint az az epés úr. A vita sokáig eltartott, és semmit sem
végeztek. Levin különösen azért csodálkozott, hogy ezen oly hosszan vitatkoznak,
mert amikor Szergej Ivanovicsot megkérdezte, fölteszi-e, hogy azt az összeget
elsikkasztották, ő így felelt:
- Dehogy! Becsületes ember.
De meg kell ingatni az ősi szokást, hogy a nemesség dolgait ilyen
patriarkálisan intézzék.
Az ötödik napon a járási
vezetőket választották meg. Ez a nap egyik-másik járásban elég viharos volt. A
szeleznyevszkiji járásban Szvijazsszkijt szavazás nélkül, egyhangúan
választották meg. Ezen a napon ebéd volt nála.
A kormányzósági
választásokat a hatodik napra tűzték ki. A nagy- és kistermek különféle
egyenruhájú nemesekkel teltek meg. Sokan csak erre a napra jöttek el. Ismerősök
találkoztak itt, ki Krímből, ki Pétervárról, ki külföldről, akik régen nem
látták egymást. A kormányzósági asztalnál az uralkodó arcképe alatt folyt a
vita.
A nemesek a nagy- és
kisteremben pártok szerint csoportosultak; a tekintetek ellenségességén és
bizalmatlanságán, az idegenek közeledtére elnémuló beszéden, meg ahogy néhányan
nagy suttogva még a folyosó távoli végébe is elhúzódtak, látni lehetett, hogy
mindenik félnek titkai vannak a másik előtt. Külsőre a nemesek két élesen
elváló fajtára oszlottak: a régiekre és az újakra. A régiek nagyobbrészt vagy a
régi, begombolt nemesi egyenruhában voltak, kardosan, kalapban, vagy a maguk
külön kiszolgált tengerész-, lovas-, gyalogos-egyenruhájukban. A régi nemesek
egyenruhái régiesen voltak varrva, a válluk buggyos, szemmel láthatólag kurták
voltak, derékban rövidek és szűkek, mintha a viselőik kinőtték volna. A
fiatalok vagy kigombolt nemesi egyenruhában voltak - a hosszú derék, széles
váll, fehér mellény hozzá -, vagy az igazságügy-minisztérium fekete gallérú,
babérleveles egyenruhájában. A fiatalok közé tartoztak a tömeget itt-ott
tarkító udvari mundérok is.
De ez a felosztás, öregekre
és fiatalokra, nem vágott egybe a pártfelosztással. A fiatalok közül, ahogy
Levin megfigyelte, néhányan a régiek pártjához tartoztak; a legöregebb nemesek
közül egypár viszont Szvijazsszkijjal sugdolózott, s az új pártnak volt
szenvedélyes híve.
Levin ott állt a kisteremben,
ahová dohányozni s falatozni jártak, a maga emberei mellett, s a beszédre
fülelt, alaposan megfeszítve szellemi erejét, hogy megértse, mit mondanak.
Szergej Ivanovics volt a központ, a többiek őkörülötte csoportosultak.
Szvijazsszkijt és Hljusztovot hallgatta épp, egy másik járás vezetőjét, aki
szintén pártjukhoz tartozott. Hljusztov nem akart ráállni, hogy a járása
nevében menjen s fölkérje Sznyetkovot, hogy jelöltesse magát, Szvijazsszkij
pedig rábeszélte, tegye csak meg, s Szergej Ivanovics is helyeselte a tervet.
Levin sehogy sem értette, hogy az ellenséges pártnak miért kell a vezetőt, akit
ki akar buktatni, a jelölés elfogadására kérni.
Sztyepan Arkagyics, aki épp
most harapott s ivott valamit, s illatos, csipkeszegélyű batiszt zsebkendőjével
a száját törölgette, kamarási egyenruhájában hozzájuk lépett.
- Tartjuk az állásunkat,
Szergej Ivanovics - mondta, pofaszakállát igazgatva.
S végighallgatva a
beszélgetést, helyeselte Szvijazsszkij véleményét.
- Elég egy járás;
Szvijazsszkij úgyis szemmel látható ellenzék - mondta, s szavait Levinen kívül
mindenki megértette.
- Mi az, Kosztya, rájössz te
is, látom, az ízére? - fordult utána Levinhez, s karon fogta. Levin boldog lett
volna, ha rájön az ízére, de sehogy sem tudta megérteni, miről van hát szó, s
ahogy a beszélgetőktől néhány lépésnyire eltávolodtak, be is ismerte Sztyepan
Arkagyicsnak, hogy nem érti, miért kell hát a kormányzósági nemesi vezetőt
felkérni.
- O, sancta simplicitas! [156] - mondta Sztyepan
Arkagyics, s elmagyarázta röviden és világosan, miről is van szó.
- Ha a nemesi vezetőt, mint
a múlt választáson, valamennyi járás felkéri, meg is választják egyhangúan.
Erre nincs szükség. Nyolc járás most megegyezett, hogy fölkéri; ha a fölkérést
kettő megtagadja, Sznyetkov esetleg lemond a jelölésről. A régi párt akkor egy
másikat választhat az övéiből, s a számítás meghiúsul. De ha a Szvijazsszkij
járása nem kéri fel, Sznyetkov jelölteti magát. Meg is választják, sőt ők is
adnak rá szavazatot, hogy az ellenpárt elszámítsa magát, s amikor a mieinkből
jelölnek majd, ők meg arra szavaznak.
Levin értette már, de nem
egészen, s néhány kérdést akart még tenni, amikor egyszer csak mindenki
beszélni, zajongani kezdett, s a nagyterembe tódult.
- Mi az? Mit, kit? -
Meghatalmazás? Kinek? Mi? - Visszautasítják? - Nem kell meghatalmazás. -
Florovot nem engedik szavazni. Miért? Mert vizsgálat alatt van? Akkor senkit
sem engednek. Ez aljasság! - Törvény! - hallotta Levin innen is, onnan is, s a
többiekkel együtt, akik félve, hogy valamit elmulasztanak, mind igyekeztek
valahová, ő is a nagyterembe indult, s a nemesek közé szorultan a kormányzósági
asztal felé nyomult, ahol a nemességi vezető, Szvijazsszkij s más nagyfejűek
valamin hevesen vitatkoztak már.
Levin elég
távol állt. Mellette egy nehéz, ziháló lélegzetű nemes s egy másik, aki a
vastag csizmatalpával nyikorgott, megzavarták a tiszta hallásban.
Messziről csak a nemesi
vezető lágy hangját hallotta, aztán annak az epés nemesnek sipító hangját, majd
a Szvijazsszkijét. Amennyire meg tudta érteni, egy törvénycikk értelmén s a „vizsgálat alatt álló” szavak jelentésén
vitatkoztak.
A tömeg szétvált, hogy az
asztal felé tartó Szergej Ivanovicsnak utat nyisson. Szergej Ivanovics kivárta
a mérges képű nemes beszédének a végét, s azt mondta, ő úgy látja, a leghelyesebb
volna a törvénycikkhez tartani magukat, s felkérte a titkárt, keresse meg azt a
cikkelyt. A törvénycikkben az állt, hogy véleményeltérés esetén szavazásra kell
a dolgot bocsátani.
Szergej Ivanovics elolvasta
a cikkelyt, s magyarázni kezdte a jelentését; de erre egy magas, kövér, hajlott
hátú birtokos - a bajusza festett, szűk mundérjában a gallér hátul a tarkójának
feszült - félbeszakította. Az asztalhoz ment, gyűrűjével rávert, és nagyot
kiáltott:
- Szavazzunk! Gyerünk a
golyókkal! Nincs mit fecsegni. A golyókat ide!
Még néhány hang kezdett el
beszélni; az a pecsétgyűrűs, magas nemes mind jobban és jobban nekivadult, s
mind hangosabban kiáltozott. De hogy mit mond, nem lehetett érteni.
Ugyanazt mondta, amit
Szergej Ivanovics ajánlott; de nyilván gyűlölte őt és az egész pártját, s
gyűlöletének ez az érzése az egész pártra átterjedt, és ugyanolyan
ellendühösködést váltott ki, ha illendőbbet is, a másik oldalból. Kiáltások
harsantak föl, egy percre minden összekavarodott, úgy, hogy a nemesi vezetőnek
a rend fenntartását kellett kérnie.
- Szavazzunk! Szavazzunk!
Aki nemes, megérti ezt... Mi a vérünket ontjuk... Bizalom az uralkodó iránt...
Ne törődjetek a vezetővel, nem kasznár az!... Nem arról van most szó!...
Engedelmet, a golyókat!... Disznóság! - hallatszottak mindenfelől a dühös,
őrjöngő kiáltások. Az arcok és pillantások még dühösebbek és őrjöngőbbek
voltak, mint a beszéd. Kibékíthetetlen gyűlöletet fejeztek ki. Levin sehogy
sem értette, miről van szó, s csodálkozott a szenvedélyességen, amellyel Florov
ügyét vitatták, hogy szavazzanak vagy ne szavazzanak fölötte. Ahogy Szergej
Ivanovics később megmagyarázta neki, elfeledkezett arról a szillogizmusról,
amely szerint a közjó érdekében a nemesi vezetőt meg kellett buktatni; a vezető
megbuktatásához többség kellett; a többséghez meg kellett adni Florovnak a
szavazati jogot; s hogy Florov jogát elismerjék, tisztázni kellett, hogy
értendő a törvény.
- Egy szavazat is eldöntheti
a dolgot, tehát ha a közügyet akarod szolgálni, komolynak és következetesnek
kell lenned - vonta le Szergej Ivanovics a következtetést.
De Levin megfeledkezett
erről, s nehezére esett ezeket az általa is tisztelt, derék embereket ilyen
kellemetlen, dühös gerjedelemben látnia. Hogy ettől a nyomasztó érzéstől
megszabaduljon, nem várta ki a vita végét, átment egy olyan terembe, ahol nem
volt senki, csak az inasok a büfé körül. Ahogy az edény törölgetésével, a
tányérok és poharak szétrakásával vesződő inasokat, az ő nyugodt, eleven
arcukat meglátta, Levin váratlan megkönnyebbülést érzett, mint aki egy bűzös
szobából a tiszta levegőre jut. Föl és alá kezdett járni, és élvezettel nézte
az inasokat. Nagyon megtetszett neki, ahogy egy ősz pofaszakállas inas, mély
megvetéssel a fiatal társai iránt, akik meg őrajta mulattak, a szalvéta hajtogatására
tanította őket. Éppen azon volt már, hogy beszélgetésbe elegyedik az öreggel,
amikor a nemesi gyámhatóság titkára, egy kis öreg, akinek az volt a tudománya,
hogy a kormányzóság minden nemesének tudta a kereszt- és atyai nevét,
megzavarta.
- Konsztantyin Dmitrics,
kérem - mondta -, a bátyja keresi. Szavazásra kerül a sor.
Levin bement a terembe,
megkapta a fehér golyócskáját, s bátyja, Szergej Ivanovics nyomában az
asztalhoz lépett, amelynél ironikus, jelentőségteljes képpel, markába fogott
szakállát szaglászva, ott állt már Szvijazsszkij. Szergej Ivanovics az urnába
tette a kezét, s a golyóját berakva valahová, helyet adott Levinnek, de maga is
ott maradt. Levin odalépett, de tökéletesen megfeledkezett róla, miről is van
szó; zavarában Szergej Ivanovicshoz fordult: „Hova tegyem?” Csendben kérdezte,
s mivel a közelben ezalatt beszélgettek, azt remélte, nem hallják meg a
kérdést. De a beszélők elhallgattak, s illetlen kérdése hallhatóvá vált.
Szergej Ivanovics elkomorodott.
- Meggyőződés dolga - mondta
szigorúan.
Néhányan elmosolyodtak,
Levin elvörösödött, bedugta gyorsan a posztó alá a kezét, s minthogy a golyó a
jobb kezében volt, jobb felé tette. Akkor jutott eszébe, amikor már betette,
hogy a bal kezét is be kell dugnia, be is dugta, de későn, s még jobban
összezavarodva, nagy hamar a hátsó sorokba takarodott.
- Százhuszonhat
„választhat”. Kilencvenhárom „nem választhat”! - hallatszott a titkár „r”
hangokat elnyelő kiáltása. Azután nevetés: az urnában egy gombot és két diót is
találtak. A nemes szavazhatott, és az új párt győzedelmeskedett.
De a régi párt nem érezte
legyőzöttnek magát. Levin hallotta, amint Sznyetkovot kérik, hogy csak
jelöltesse magát; látta, hogy egész tömeg veszi körül a nemesi vezetőt, aki
mond valamit. Levin közelebb ment. A nemeseknek válaszolva Sznyetkov a nemesség
bizalmáról, az iránta érzett szeretetről beszélt, amelyet nem is szolgált meg,
hisz minden érdeme: odaadása a nemesség iránt, amelynek tizenkét évi
szolgálatát szentelte. Többször is elismételte a „szolgáltam, ahogy erőmből
telt, hűséggel és igazsággal”, aztán a „megbecsülöm és hálásan köszönöm”
szavakat, majd a fojtogató könnyektől hirtelen elakadt, s kiment a teremből. Az
őt ért igazságtalanság tudata, a nemesség szeretete vagy helyzetének kényessége
csalta-e elő a könnyeit - hisz mindenfelől ellenségektől érezte magát körülvéve
-, de a fölindulás átragadt, a nemesek nagy része meg volt hatva, s maga Levin
is gyöngédséget érzett iránta.
Az ajtóban a nemesi vezető
Levinbe ütközött.
- Pardon, bocsásson meg,
kérem - mondta, mint valami idegennek, majd ahogy Levint megismerte, félénken
elmosolyodott. Levinnek úgy tetszett, hogy mondani akar valamit, de a
felindulástól nem képes rá. Arckifejezése, egész alakja - ahogy egyenruhájában,
zsinóros fehér pantallójában, a keresztjeivel elsietett - Levint űzött vadra
emlékeztette. A nemesi vezető arckifejezése Levint annál jobban megindította,
mert hiszen gyámügyében tegnap volt csak nála, s a derék családfőt egész
dicsőségében látta. A nagy ház a régi családi bútorokkal, a nem kinyalt, kicsit
piszkos, de azért tiszteletre méltó, öreg inasok, akik gazdát nem cserélve,
nyilván a jobbágyidőből maradtak meg itt, a jólelkű, kövér asszony csipke
főkötőjében és török sáljában, amint egy csinos kis unokát, a lánya lányát
becézgeti, a jóképű, hatodik gimnazista fiú, aki most jött meg a gimnáziumból,
s köszönésekor az apja nagy kezét megcsókolja, a családfő hatásos és
kedveskedő beszéde s mozdulatai - mindezek tegnap önkéntelen tiszteletet és
rokonszenvet ébresztettek Levinben. Olyan megindító és szánalmas volt most ez
az öregember, hogy Levin valami kellemeset akart mondani neki.
- Tehát megint a vezetőnk
lesz - mondta.
- Aligha - mondta az öreg,
ijedten körülnézve. - Fáradt és öreg vagyok már. Van méltóbb és fiatalabb,
szolgáljon az.
Azzal eltűnt egy oldalajtón.
Elkövetkezett a
legünnepélyesebb perc. Mindjárt elkezdődik a választás.
A két párt kortesei az
ujjukon számolták a fehér és fekete golyókat.
A Florov-vita az új pártnak
nemcsak Florov szavazatát szerezte meg; időt is nyertek, odahozhattak még három
nemest, akiket a régi párt cselszövénye megakadályozott, hogy a választásokon
részt vegyenek. Két nemest, akiknek gyöngéjük volt a bor, Sznyetkov kortesei
lerészegítettek, a harmadikról az egyenruhát húzták le.
Az új párt, értesülve a
dologról, a Florov-vita alatt bérkocsin küldte ki nagy sietve az embereit, hogy
a nemest egyenruhába bújtassa; a két részeg egyikét sikerült is a gyűlésbe
elhozni.
- Az egyiket becipeltem,
leöntöttem vízzel - mondta az a földbirtokos, aki érte ment, Szvijazsszkijhoz
lépve. - Sebaj, így is megteszi.
- Nem nagyon részeg, nem
esik el? - csóválta Szvijazsszkij a fejét.
- Nem, kemény gyerek az.
Csak itt is ne itassák. Megmondtam a büfésnek, nehogy adni merjen valahogy
neki.
A szűk terem, amelyben
dohányoztak és falatoztak, teli volt nemessel. Az izgalom egyre fokozódott;
minden arcon észrevehető volt a nyugtalanság. Különösen a főkolomposok izgultak
erősen, akik minden részletet ismertek, a szavazatok arányát is. Ők voltak a
küszöbönálló összecsapás rendezői. A többiek, mint az ütközetre kész
közkatonák, készültek a harcra, de addig is szórakozást kerestek. Egyesek állva
vagy ülve az asztalnál falatoztak, mások cigarettázva föl-alá járkáltak a
hosszú teremben, s rég nem látott barátaikkal beszélgettek.
Levinnek nem volt étvágya,
és nem dohányzott; az övéihez, azaz Szergej Ivanovicshoz, Sztyepan
Arkagyicshoz, Szvijazsszkijhoz és másokhoz odaszegődni - minthogy
istállómesteri egyenruhájában, élénken beszélgetve, Vronszkij is ott állt
közöttük - nem akart. A választásokon már tegnap is látta őt, s gondosan
kerülte; nem kívánta a találkozást. Az ablakhoz ment, és leült; a különféle
csoportokat nézegette, s hallgatta, hogy körötte mit beszélnek. Az szomorította
el különösen, hogy látta, mind milyen elevenek, gondterheltek és elfoglaltak,
csak ő meg a közelébe telepedő igen-igen öreg, fogatlan szájával nyammogó
tengerészruhás aggastyán ültek ott érdeklődés nélkül és dologtalan.
- Micsoda gazfickó! De
megmondtam neki, azt nem! Hogy is ne! Három évig nem választhat - mondta erélyesen
egy hajlott hátú, alacsony földbirtokos, akinek bepomádézott haja egyenruhája
hímzett gallérjára feküdt, s új csizmája sarkával, amelyet nyilván a
választásokra vett föl, nagyokat kopogott. Aztán egy bosszús pillantást vetett
Levinre, s hirtelen elfordult.
- Nem tiszta dolog, igaz,
akármit beszélnek - mondta vékony hangon egy alacsony termetű földesúr.
Mindjárt utánuk egész raj
birtokos tódult Levin felé; egy kövér tábornokot vettek körül. Nyilván olyan
helyet kerestek, ahol nem hallják őket.
- Hogy meri azt mondani,
hogy elloptam a nadrágját! Elitta, biztosan. Köpök rá, a hercegségére.
Disznóság, ne merjen nekem ilyet mondani!
- De már megbocsásson! Ők a
törvénycikkre hivatkoznak - mondták egy másik csoportban -, a feleségét
nemesasszonyként kellett hogy bejegyezzék.
- Az ördög vigye a
törvénycikküket! Én szívem szerint beszélek. Azért vagyunk nemesek! Legyünk
bizalommal egymáshoz.
- Kegyelmes uram, gyerünk, fine champagne.[157]
Nyomukban egy másik csoport
egy ordítozó nemes után ment; az egyik részeg volt.
- Marja Szemjonovnának
mindig azt tanácsoltam, adja bérbe, különben nincs haszna belőle - mondta
kellemes hangon egy ősz bajszú birtokos, régi vezérkari ezredesi ruhában.
Ugyanaz a birtokos volt, akivel Levin Szvijazsszkijnál találkozott. Rögtön
megismerte. A birtokos is Levin felé nézett, s köszöntötték egymást.
- Nagyon örülök. Hogyne!
Nagyon jól emlékezem. A múlt évben, Nyikolaj Ivanovicsnál, a nemesség
vezetőjénél.
- Nos, hogy megy a
gazdasága? - kérdezte Levin.
- Mindig egyformán,
veszteséggel - állt mellé a birtokos megadó mosollyal, de azzal a nyugodt
meggyőződéssel az arcán, hogy ennek így is kell lennie. - Hát ön hogy csöppent
ide, a kormányzóságunkba? - kérdezte. - Eljött, hogy részt vegyen a mi coup d’état-nkban?[158]
- mondta magabiztosan, de rosszul ejtve a francia szavakat. - Egész Oroszország
összeszaladt; a kamarások, kicsi híja a miniszterek is - és Sztyepan Arkagyics
impozáns alakjára mutatott, aki fehér nadrágjában, kamarásmundérban egy
tábornokkal sétált.
- Be kell vallanom - mondta
Levin -, nagyon kevéssé értem, mi a jelentőségük a nemesi választásoknak.
A birtokos ránézett.
- Minek azt érteni? Nincs
semmi értelme. Hanyatló intézmény, a tehetetlenség erejénél fogva él tovább.
Nézze az egyenruhákat, azok is megmondják. Békebírók, állandó tagok meg más
ilyenek gyülekezete, nem nemeseké.
- Akkor hát miért jön el? -
kérdezte Levin.
- Részint szokásból. Aztán a
kapcsolatokat is fönn kell tartani. Bizonyos fokig erkölcsi kötelesség. Meg
hogy az igazat megmondjam, megvan az érdekem is. A vőm állandó tagnak akarja
jelöltetni magát: szegény emberek, be kell hozni valahogyan. Ezek az urak, mit
gondol, miért jönnek el? - mondta a mérges úrra mutatva, aki a kormányzói
asztalnál beszélt.
- Az új nemesi nemzedék.
- Újnak új. De nem nemesi.
Földtulajdonosok, mi meg földesurak vagyunk. Mint nemesek, maguk emelnek kezet
magukra.
- De hisz mondja, hogy
elavult intézmény.
- Elavultnak elavult, de
azért mégiscsak több tisztelettel kell bánni vele. Még ha Sznyetkov volna...
Jók vagyunk vagy sem? Ezer éven át nőttünk. A ház előtt, gondolja el, kertet
kell ültetnie, planíroztatni, s egy százéves fa hajt azon a helyen... Ha
ágas-bogas és öreg is, holmi virágágyakért nem vágatja ki mégsem; azokat
rendezi el úgy, hogy a fának is meglegyen benne a helye. Egy év alatt nem nevel
olyat az ember - mondta vigyázatosan, s fordított is mindjárt a beszéden. - No
és az ön gazdasága?
- Nem valami jó. Öt percent.
- De saját magát nem
számítja. Pedig ön is ér valamit! Magamról veszek példát. Addig, amíg nem
gazdálkodtam, a hivatalomban háromezret kaptam. Most többet dolgozom, mint ott,
s mit keresek, öt percentet, mint ön. Azt is: ha a jó Isten megadja. S a magam
munkája ingyen van.
- Akkor mért csinálja? Ha
egyszer tiszta veszteség?
- Csinálja az ember! Mit
tegyen? Szokás; az ember tudja, hogy így kell. Többet mondok - folytatta
beszédesebben, az ablakba könyökölve -, a fiamnak semmi kedve a gazdasághoz.
Tudós lesz nyilván. Úgyhogy nincs, aki folytassa. És mégiscsak csinálja az
ember. Most épp kertet ültettem.
- Úgy van - mondta Levin -,
tökéletesen igaz. Én is ezt érzem mindig; nem találom meg igazán a gazdaságban
a számításomat, s mégiscsak teszem... Valami kötelességérzet a föld iránt.
- Mit mondjak még önnek? -
folytatta a birtokos. - Van egy kereskedő szomszédom, ott volt nálam. Végigmentünk
a gazdaságon, a kerten. „Nem, Sztyepan Vasziljics - azt mondja -, rendben megy
itt minden, hanem a kertjét azt elhanyagolja.” Persze, az is rendben van. „A
magam esze szerint én ezt a hársfát kivágatnám. Csak a nedvet szívja. Van ezer
hársfája. Két szép deszka mindenikből kijön. Annak most van ára; hársgerendákat
is faraghatnék belőlük.”
- S a pénzen marhát venne,
vagy valami kis földecskét potom áron, és bérbe adná a parasztoknak - fejezte
be Levin mosolyogva, mint aki nemegyszer botlott már hasonló számításba -, s
vagyont szerezne belőle. S ön meg én? Adja Isten, hogy a magunkét megőrizzük, s
a gyerekeinkre hagyhassuk.
- Hallottam, megnősült -
mondta a birtokos.
- Meg - felelt Levin büszke
örömmel. - Ez a különös, igen - folytatta -, itt élünk számvetés nélkül is,
mintha ideállítottak volna, mint a hajdani Vestaszüzeket, valami tüzet őrizni.
A birtokos elmosolyodott a
fehér bajsza alatt.
- Vannak köztünk is, a mi
Nyikolaj Ivanics barátunk például, vagy most költözött ide ez a Vronszkij gróf,
ők mezőgazdasági ipart akarnak űzni; de ez másra, mint a tőke elpocsékolására,
nem vezet.
- De hát miért is nem
teszünk úgy, mint a kereskedők? Mért nem vágjuk föl hársrönknek a kertet? -
mondta Levin, a meglepő gondolathoz visszatérve.
- Őrizzük, ahogy mondja, a
tüzet. Másként nem nemesi dolog. A mi nemesi dolgunkat nem itt végezzük mi a
választásokon - otthon, a fészkünkben. Megvan az emberben a rendi ösztön, mit
szabad, mit nem. A paraszt is így van vele, elnézem olykor; ha jó paraszt,
annyi földet vállal, amennyit tud. Akármilyen rossz föld is, fölszántja. Ő is
számvetés nélkül. Egyenesen veszteségre.
- Mi is így vagyunk, igen -
mondta Levin. - Nagyon, nagyon örültem, hogy találkoztunk - tette hozzá aztán,
a felé tartó Szvijazsszkijt észrevéve.
- Most találkoztunk először,
amióta önnél együtt voltunk - mondta a birtokos -, s elbeszélgettünk.
- Szidták az új rendet? -
mondta Szvijazsszkij mosolyogva.
- Persze, az sem maradt el.
- Könnyítettünk a lelkünkön.
Szvijazsszkij karon fogta
Levint, és vele együtt az övéihez ment.
Most már nem lehetett
Vronszkijt elkerülni. Ott állt Sztyepan Arkagyiccsal és Szergej Ivanoviccsal, s
egyenest a feléje tartó Levint nézte.
- Nagyon örülök - mondta
Levinnek kezet adva -, úgy tetszik, volt szerencsém már találkozni önnel...
Scserbackij hercegnőnél.
- Igen, nagyon jól emlékszem
a találkozásunkra - mondta Levin bíborvörösre gyúlva, s el is fordult mindjárt,
s a bátyjával kezdett beszélgetni.
Vronszkij elmosolyodott egy
kicsit, s tovább beszélgetett Szvijazsszkijjal; nyilván nem óhajtott semmiféle
társalgást kezdeni Levinnel; de Levin, mialatt a bátyjával beszélt, szüntelen
Vronszkijt nézte, s azon tűnődött, miről kezdjen beszélni vele, hogy
gorombaságát elsimítsa.
- Miről van épp szó? -
kérdezte Levin, Szvijazsszkijra és Vronszkijra nézve.
- Sznyetkovról. Vagy vissza
kell utasítania, vagy elfogadnia - felelte Szvijazsszkij.
- No és ő elfogadta, vagy
sem?
- Épp az, hogy sem ezt nem
tette, sem azt - mondta Vronszkij.
- S ha visszautasítja, ki
jelölteti magát? - kérdezte Levin, Vronszkijra nézve.
- Akinek kedve van - mondta
Szvijazsszkij.
- Maga? - kérdezte Levin.
- Én biztosan nem - mondta
Szvijazsszkij megzavarodva, s ijedt pillantást vetett a Szergej Ivanovics
mellett álló mérges képű úrra.
- Akkor ki? Nyevedovszkij? -
mondta Levin, és érezte, hogy belegabalyodik.
De ez még rosszabb volt.
Nyevedovszkij és Szvijazsszkij volt a két jelölt.
- Én aztán semmi esetre sem
- felelte a mérges képű úr. Nyevedovszkij volt; Szvijazsszkij összeismertette
őt Levinnel.
- No, mi az, te is belemelegedtél?
- hunyorított Sztyepan Arkagyics Vronszkijra. - Olyan ez, mint a lóverseny.
Fogadni lehet.
- Igen, elkapja az embert -
mondta Vronszkij. - És ha egyszer belefogott, csinálni akarja. Harc! - mondta
összeráncolva a szemöldökét, s erős állcsontját összeszorította.
- Milyen nagy mester ez a
Szvijazsszkij! Minden olyan tisztán áll előtte.
- Ó, igen - mondta Vronszkij
szórakozottan.
Csönd támadt, Vronszkij,
minthogy valamire muszáj volt néznie, ezalatt Levinre tekintett, a lábára,
egyenruhájára, aztán az arcára, s komor, ráirányított szemét észrevéve, csak
hogy mondjon valamit, megszólalt:
- Hogy lehet, hogy ön, aki
állandóan falun lakik, nem békebíró? Nincs a körzetbírók egyenruhájában.
- Azt tartom ugyanis, hogy a
békebíróság együgyű intézmény - felelte Levin komoran, miután egész idő alatt
várta az alkalmat, hogy Vronszkijjal szóba ereszkedjék, s első gorombaságát
elsimítsa.
- Én nem így látom,
szerintem épp ellenkezőleg - mondta Vronszkij nyugodt csodálkozással.
- Játék - szakította félbe
Levin. - Békebírákra nincs szükségünk. Nyolc év alatt nem volt egyetlen ügyem.
S ami volt, fonákul intézték el. A békebíró negyven versztára van tőlem.
Kétrubeles ügyekben tizenötbe kerül, hogy megbízottat küldjek.
S elmondta, hogy a paraszt
lisztet lopott a molnárnál, s amikor a molnár a szemébe mondta, a paraszt
rágalmazásért panaszt emelt ellene. Amit mondott, ostoba volt, és nem
idetartozó; amíg beszélt, Levin maga is így érezte.
- Hát nem eredeti? - szólt
Sztyepan Arkagyics a legmegvesztegetőbb mosolyával. - Hanem gyerünk, úgy
látszik, szavaznak.
S szétoszlottak.
- Nem értem - mondta Szergej
Ivanovics, aki észrevette öccse félszeg különcködését. - Nem értem, hogy lehet
valaki minden politikai érzéknek ennyire híjával. Ez az, ami ránk, oroszokra
olyan jellemző. A nemesi vezető ellenfelünk, s te ami cochon[159]
vagy vele, megkéred, hogy jelöltesse magát. Vronszkij gróf pedig... barátommá
nem teszem; meghívott ebédre, nem megyek el; de a mi emberünk, minek csináljunk
ellenséget belőle? Aztán Nyevedovszkijt kérdezed meg, jelölteti-e magát. Ilyet
nem csinál az ember.
- Eh, én semmit sem értek
már! És különben is haszontalanság az egész - felelte Levin komoran.
- Azt mondod, semmiség, s
ahogy hozzáfogsz, mindent összezavarsz.
Levin elhallgatott; a
nagyterembe együtt mentek be.
A nemesi vezető, noha ott
érezte a levegőben a készülő fondorlatot, s nem is mindenki kérte föl,
mégiscsak jelöltette magát. A teremben minden zaj elnémult, a titkár fennhangon
jelentette, hogy a kormányzósági vezetői állásra Mihail Sztyepanovics Sznyetkov
lovaskapitány jelölteti magát.
A megyei vezetők
tányérkáikkal, amin a golyók voltak, asztalaiktól a kormányzósági asztalhoz
mentek, s elkezdődött a szavazás.
- Jobbra tedd - suttogta
Sztyepan Arkagyics Levinnek, amikor bátyjával együtt rögtön a vezető mögött az
asztalhoz lépett. De Levin megfeledkezett a haditervről, amit az előbb
magyaráztak el neki, s félt, nem téved-e Sztyepan Arkagyics, mikor azt mondja:
„jobbra”. Hisz Sznyetkov ellenfél volt. Ahogy az urnához lépett, a jobb kezében
volt a golyó, de azt gondolta, téved, s közvetlenül az urna előtt bal kezébe
vette, s úgy, hogy látni lehetett, balra is tette. Egy szakértő, aki az
urnánál állt, s egyetlen könyökmozdulatról megmondta, ki hova tesz, elégedetlenül
összehúzta a homlokát. Nem volt min gyakorolnia az éleselméjűségét.
Minden elnémult, csak a
golyószámlálás hallatszott. Majd egy magányos hang az igennel és nemmel
szavazók számát hirdette ki.
A vezetőt jelentős
többséggel választották meg. Az egész terem megzajdult, s az ajtó felé nyomult.
Sznyetkov bejött, a nemesség körülvette, s gratulált neki.
- No és most vége? -
kérdezte Levin Szergej Ivanovicsot.
- Most kezdődik csak -
mondta Szergej Ivanovics helyett Szvijazsszkij mosolyogva. - A vezető jelöltje
esetleg több szavazatot kaphat.
Levin erről teljesen
megfeledkezett. Csak arra emlékezett már, hogy itt valami huncutság van, de
unta észben tartani, mi is az. Csüggedés jött rá, ki szeretett volna keveredni
ebből a tömegből.
Minthogy senki sem figyelt
rá, s úgy látszik, szüksége sem volt rá senkinek, szép csendesen átment a
kisterembe, ahol a harapnivaló volt, s ahogy az inasokat megint meglátta, nagy
megkönnyebbedést érzett. Az öreg inas kínálgatta, és Levin vett is. Miután
megevett egy tányér zöldbabot vagdalthússal, s az inassal az előbbi urairól
eldiskurált, Levin nem kívánkozott vissza a terembe, ahol olyan rosszul érezte
magát; fölsétált inkább a karzatra.
A karzat tele volt a
korláton áthajoló kicsípett hölgyekkel, akik egy szót sem akartak elveszíteni
abból, amit lenn beszéltek. A hölgyek körül elegáns ügyvédek, szemüveges
gimnáziumi tanárok és katonatisztek ültek és álltak. Mindenütt a választásokról
beszéltek, arról, hogy a nemesi vezető milyen elcsigázott volt, s a vita milyen
szép. Az egyik csoportban a bátyja dicséretét hallotta. Egy hölgy azt mondta az
ügyvédnek:
- Milyen boldog vagyok, hogy
Koznisevet hallhattam! Megérte kicsit éhezni miatta. Gyönyörű volt! Milyen
világos és tisztán hallható! Maguknál a bíróságon senki sem beszél így. Az egy
Majgyel, de ő korántsem ilyen ékesszóló.
A korlátnál talált helyet;
áthajolt rajta, s nézett és hallgatózott. A nemesség ott ült, járásonként, a
korlátok mögött. A terem közepén egyenruhás ember állt, s vékony, de csengő
hangon hirdette:
- A nemesség kormányzósági
vezetőjének jelöltje, Jevgenyij Ivanovics Apuhtyin lovassági százados kerül
szavazásra.
Halálos csönd állt be; egy
gyenge, öreges hang hallatszott:
- Nem fogadom el!
- Pjotr Petrovics Bol udvari
tanácsos kerül szavazásra - kezdte újra a hang.
- Nem fogadom el! - hangzott
föl egy fiatal, sipító hang.
Megint ugyanaz jött, és
megint „nem fogadom el”. Így folytatódott vagy egy óra hosszat. Levin a
korlátra könyökölt; nézett és hallgatott. Kezdetben csodálkozott, s meg akarta
érteni, mit jelent ez; de meggyőződve, hogy megérteni ezt nem tudja, elunta
magát. Majd eszébe jutván mindaz az izgalom és harag, amit az arcokon látott,
elszomorodott; eltökélte, hogy elmegy, s indult is lefelé. Ahogy a karzat
előterén átment, egy föl-alá járó, kétségbeesett, dagadt szemű gimnazistával
találkozott. A lépcsőházban egy párba botlott; egy hölgy volt, aki kopogó
sarokkal rohant szembe, s az államügyész fürge helyettese.
- Mondtam, hogy nem késik el
- mondta az ügyész, ahogy Levin a hölgynek utat engedve félreállt.
Levin már az előcsarnokban
volt, s a kabátja számát szedte elő a mellényzsebéből, amikor a titkár
elcsípte. - Konsztantyin Dmitrics, kérem, szavaznak.
Nyevedovszkijra szavaztak,
aki oly határozottan utasította vissza a jelöltséget.
Levin odament a
teremajtóhoz. Be volt zárva; a titkár kopogtatott, az ajtó kinyílt, s két
kipirult birtokos surrant ki Levin mellett.
- Ezt nem lehet tovább
hallgatni - mondta az egyik kipirult birtokos.
A birtokos nyomában a
kormányzósági nemesi vezető dugta ki a fejét. Az arca rettenetessé vált a
kimerültségtől és a félelemtől.
- Megmondtam, ne engedj ki
senkit! - kiáltott rá az őrre.
- Én beengedtem, kegyelmes
uram!
- Istenem! - A kormányzósági
nemesi vezető mélyet sóhajtott, s fehér pantallójában, a fejét lehorgasztva,
sápadtan surrant tovább, s a terem közepén a nagy asztalhoz ment.
Nyevedovszkijt, ahogy ki is
számították, megválasztották, ő lett a kormányzósági nemesi vezető. Sokan
jókedvűek voltak, sokan elégedettek, boldogok, sokan lelkesek, sokan
elégedetlenek és boldogtalanok. A kormányzóság nemesi vezetője kétségbe volt
esve, s ezt nem is tudta elrejteni. Amikor Nyevedovszkij a teremből kiment, a
tömeg körülvette, elragadtatva követte, ahogyan első nap az ülést megnyitó
kormányzót vagy Sznyetkovot, amikor megválasztották.
Az újonnan megválasztott
kormányzósági nemesi vezető s a modernek diadalmaskodó pártjából még sokan
Vronszkijnál ebédeltek ezen a napon.
Vronszkij azért jött el a
választásokra, mert falun unatkozott, s jogát a szabadságra Anna előtt ki
kellett nyilvánítania, meg azért is, hogy támogatásával meghálálja
Szvijazsszkijnak, amiért a zemsztvo-választásokon annyit fáradt az érdekében;
legfőképpen pedig hogy szigorúan teljesítse kötelességeit, amelyeket mint
nemesember és földesúr magára vállalt. Azt azonban éppenséggel nem várta, hogy
a választás ennyire lekösse, ennyire szíven fogja, s a dolgát ilyen jól
végezze. Teljesen új ember volt a nemesek körében, de szemmel látható sikere
volt, s nem tévedett, ha azt hitte, hogy befolyásra tett köztük szert.
Befolyását a következő dolgok szerezték meg neki: gazdagsága és előkelősége,
gyönyörű városi lakása, melyet régi ismerőse, Sirkov engedett át, aki most
pénzügyekkel foglalkozott, s Kasinban virágzó bankot alapított; faluról hozott
kitűnő szakácsa, barátsága a kormányzóval, aki iskolatársa, mégpedig pártfogolt
iskolatársa volt, a leginkább azonban egyszerű, mindenkivel egyforma modora,
amely igen hamar megváltoztatta vélt gőgösségéről a nemesség többségének a
véleményét. Azon a hóbortos uraságon, a Kitty Scserbackaja urán kívül, aki
veszett dühvel ŕ propos de bottes[160]
egy csomó haszontalan butaságot mondott neki, maga is érezte, hogy ahány
nemessel csak összeismerkedett, mind hívévé vált. Világosan látta, s mások is
elismerték, hogy Nyevedovszkij sikerében igen nagy része volt. S most, amikor
Nyevedovszkij megválasztását az ő asztalánál ünnepelték, a diadal kellemes
érzése fogta el jelöltje miatt. A választások annyira elbűvölték, hogy úgy
gondolta, ha három év múlva nős lesz, akkor maga is jelölteti magát, mint
amikor a zsokéja díjat nyert, s magának is kedve támadt a lovagláshoz.
Most a zsoké győzelmét
ünnepelték. Vronszkij az asztalfőn ült, jobb keze felől a fiatal kormányzó, egy
ŕ la suite[161]
tábornok. A többiek szemében a kormányzóság ura. Ő nyitotta meg ünnepélyesen a
választásokat, beszédet tartott, és tiszteletet, vagy ahogy Vronszkij látta,
jobbágyi hódolatot gerjesztett sokakban, Vronszkij számára azonban csak Zsíros
Kata volt - ez volt a gúnyneve az apródiskolában -, aki zavarba jött előtte, s
akit ő igyekezett mettre ŕ son aise.[162]
A balján Nyevedovszkij ült, fiatalos, rendíthetetlen, mérges képével. Vronszkij
vele közvetlen és tiszteletteljes volt.
Szvijazsszkij a kudarcát
vidáman viselte. Nem is volt kudarc, s ahogy serlegével Nyevedovszkij felé
fordulva maga is mondta: az új irány, amelyet a nemességnek követnie kell, jobb
vezetőt nem is találhatott volna. A becsületérzés, mint mondta, épp ezért a mai
siker mellett van, s ünnepli is.
Sztyepan Arkagyics is örült,
hogy vidáman tölti az idejét, s mindenki elégedett. A kitűnő ebéd közben a
választások epizódjait hányták-vetették meg. Szvijazsszkij a nemesi vezető
könnybe fúlt beszédét utánozta komikusan; őkegyelmességének, jegyezte meg
Nyevedovszkijhoz fordulva, más, a könnyeknél komplikáltabb pénzellenőrzési
módot kell majd választania. Egy másik tréfás nemes azt mesélte el, hogy a
kormányzósági nemesi vezető báljára harisnyás inasokat rendeltek, s ha az új
vezető nem ad harisnyásinasos bált, most vissza kell küldeni őket.
Az ebéd alatt minduntalan
Nyevedovszkijhoz fordultak, s más sem hallatszott, mint „a mi kormányzósági
nemesi vezetőnk”, „kegyelmességed”.
Olyan gyönyörűséggel
mondták, amilyennel a fiatalasszonyokat szólítják a férjük nevén és madame-nak. Nyevedovszkij úgy tett,
mintha nemcsak közönyös lenne, hanem meg is vetné ezt a címet, pedig
nyilvánvalóan boldog volt, s fékeznie kellett magát, nehogy elárulja
elragadtatását, amely sehogy sem illett volna az ő új, szabadelvű légkörükhöz.
Ebéd után sürgönyöket
küldtek szét a választás kimenetele iránt érdeklődőknek. Nagy kedvében Sztyepan
Arkagyics is küldött Darja Alekszandrovnának a következő tartalommal:
„Nyevedovszkijt tizenkét szótöbbséggel megválasztották. Gratulálok. Közöld
mindenkivel.” Hangosan diktálta. „Meg kell örvendeztetnem őket” - jegyezte meg.
Darja Alekszandrovna, amikor a sürgönyt megkapta, sóhajtott egyet a kiadott
rubelért; látta, hogy ebéd végén történt; Sztyivának gyöngéje, tudta, ebéd
végén faire jouer le télégraphe.[163]
Minden igen előkelő,
egyszerű s vidám volt; a kitűnő ebéd, a nem orosz kereskedőktől való, külföldi
töltésű borok is. A húsz fő körüli társaságot maga Szvijazsszkij válogatta
össze, egygondolkozású, szabadelvű, de amellett jó eszű és rendes, új közéleti
férfiakból. Felköszöntötték, féltréfásan is, az új kormányzósági nemesi
vezetőt, a kormányzót, a bankigazgatót s a „mi kedves házigazdánkat”.
Vronszkij meg volt elégedve.
Nem várt a vidéken ilyen kedves modort.
Ebéd végével még fokozódott
a jókedv. A kormányzó arra kérte Vronszkijt, jöjjön el a koncertre, amelyet a
szláv testvérek javára rendez a felesége; szeretne megismerkedni vele.
- Bál is lesz, s meglátod a
kormányzóság szépét. Igazán figyelemre méltó.
- Not in my line[164]
- felelte Vronszkij, aki szerette ezt a kifejezést, de azért mosolygott, s
megígérte, hogy elmegy.
Asztalbontás előtt, amikor
mind rágyújtottak, Vronszkij komornyikja tálcán egy levelet hozott oda neki.
- Vozdvizsenszkojéból
futárral - mondta jelentős arccal.
- Csodálatos, mennyire
hasonlít Szventyickij ügyész helyettesére - mondta az egyik vendég franciául a
komornyikra, mialatt Vronszkij a homlokát ráncolva a levelet olvasta.
A levél Annától jött. Még el
sem olvasta, már tudta a tartalmát. A választások, úgy hitte, öt nap alatt
véget érnek; péntekre ígérte, hogy hazamegy. Most szombat volt, a levél
tartalma, tudta, szemrehányás, hogy nem jött meg időben. Az ő levele, amit
előző este küldött, bizonyára nem ért még oda.
A tartalma az volt, amit
várt: a formája azonban váratlan és rendkívül kellemetlen. „Annie nagyon beteg,
a doktor azt mondja, talán tüdőgyulladás. Egyedül elveszítem a fejemet. Varvara
hercegnő nem segítség, akadály. Vártalak tegnapelőtt, tegnap, s most elküldök
megtudni, hol vagy, és mit csinálsz. Magam akartam menni, de meggondoltam;
tudtam, hogy kellemetlen lenne. Felelj valamit, hogy tudjam, mihez tartsam
magam.”
A gyerek beteg, s ő egyedül
el akart jönni. A lányuk beteg, s ez az ellenséges hang.
A választások ártatlan
vidámsága s ez a komor, nehéz szerelem, amelyhez vissza kell térnie,
meghökkentette Vronszkijt az ellentétével. De mennie kellett, s éjszaka, az
első vonattal hazautazott.
Mielőtt Vronszkij a
választásokra utazott, Anna meggondolva, hogy a jelenetek, amelyek minden
elutazáskor megismétlődtek, nemhogy hozzákötnék, elhidegítik csak tőle,
eltökélte, hogy amennyire lehet, uralkodik magán, s nyugodtan viseli el a
távollétet. De az a hideg, szigorú tekintet, amit Vronszkij akkor vetett rá,
amikor az utazását bejelenteni odajött hozzá, megbántotta, és el sem ment még,
az ő nyugalma szét volt már dúlva.
Magányában aztán megforgatta
ezt a szabadságkövetelő pillantást, s oda jutott, ahova mindig: megaláztatása
beismeréséhez. „Neki joga van elmenni; ahova és amikor akar. Nemcsak elmennie,
de engem itthagynia. Minden joga megvan, nekem meg semmi sem. De tudva ezt, nem
volna szabad megtennie. De végül is mit tett?... Hidegen és szigorúan pillantott
rám. Az ilyen dolog persze nem fogható meg és nem érzékelhető, eddig azonban
nem volt; ez a pillantás sokat mond - gondolta. - Azt mutatja, hogy az
elhidegülés megkezdődött.”
S noha meggyőzte magát, hogy
az elhidegülés megkezdődött, nem volt mit tennie, a Vronszkijhoz való viszonyán
lehetetlen volt bármit változtatni. Mint azelőtt is, csak a szerelmével, a
vonzó voltával tarthatta vissza. S rettenetes gondolatait, hogy mi lesz, ha
kiábrándul belőle, éppen úgy, mint eddig is, nappal elfoglaltsággal, éjjel
morfiummal tudta csak elnyomni. Volt, igaz, még egyszer: nem visszatartani -
hisz ő nem akart mást, csak a szerelmét -, hanem közelebb fűzni magához, olyan
helyzetbe jutni, hogy ne hagyhassa el. Ez a szer a válás s a házasság volt. És
most kezdte kívánni már, s eltökélte, hogy ha Vronszkij vagy Sztyiva szóvá
teszik, az első alkalommal beleegyezik.
Ilyen gondolatok közt
töltött el nélküle öt napot, azokat, amelyek alatt Vronszkijnak távol kellett
lennie tőle.
Sétált, Varvara hercegnővel
beszélgetett, a kórházat látogatta, elsősorban pedig olvasott, egyik könyvet a
másik után, ezzel telt el az ideje. De a hatodik nap, amikor a kocsis Vronszkij
nélkül tért vissza, megérezte, hogy nincs többé ereje a gondolatait róla, s
arról, hogy mit csinálhat ott, elfojtani. Ugyanekkor a lánya is megbetegedett.
Anna magára vállalta az ápolást, de ez sem kötötte le, annál kevésbé, mert a
betegség nem volt veszélyes. Akárhogy iparkodott, nem tudta ezt a kislányt
szeretni, a szeretetben pedig nem tudott színlelni. Ezen a napon estefelé,
amikor magára maradt, olyan félelem fogta el Vronszkij miatt, hogy eltökélte,
bemegy a városba, de aztán jobban meggondolta, s akkor írta azt az ellentmondó
levelet, amelyet Vronszkij megkapott; át sem olvasta, futárral küldte utána.
Másnap reggel megkapta Vronszkij levelét, a magáét pedig megbánta. Borzalommal
várta annak a szigorú pillantásnak megismétlődését, amelyet elutazásakor vetett
rá, különösen ha megtudja, hogy a lányka nem volt súlyos beteg. De azért
mégiscsak örült, hogy megírta. Magában beismerte, hogy terhére van, hogy amikor
visszatér hozzá, sajnálkozva hagyja ott a szabadságát, ennek ellenére örült,
hogy megjön. Csak legyen terhére neki, de legyen itt vele; lássa, tudja minden
mozdulatát.
Ott ült a szalonban a lámpa
alatt, Taine új könyvével és olvasott, s a szél zúgására fülelt az udvaron, s a
fogat érkezését várta minden pillanatban. Néhányszor úgy tűnt föl, kerékzörgést
hall, de tévedett, végül nemcsak a kerékzörgést, hanem a kocsis kiáltását s
valami tompa zajt is hallott a fedett lejáró alatt. Ebben a pasziánszát rakó
Varvara hercegnő is megerősítette, Anna lángba borulva fölkelt, de ahelyett,
hogy lement volna, ahogy már kétszer is megtette, állva maradt, s szégyen fogta
el a csalása miatt; a legjobban azonban attól félt, Vronszkij milyen lesz
hozzá. A megbántódása már elmúlt, csak a rosszkedvétől félt. Eszébe jutott,
hogy a lányuk már másodnapja teljesen egészséges, még bosszús is volt, hogy
pont akkor jött rendbe, amikor a levelet elküldte. Aztán megint az jutott
eszébe, hogy itt van; a keze, a szeme, teljes egészében. Hallotta a hangját, s
mindent elfeledve, örömmel szaladt elé.
- Annie? - kérdezte
Vronszkij bátortalanul, a fentről eléje szaladó Annára nézve.
Vronszkij leült egy székre;
az inas a meleg csizmát húzta le róla.
- Nincs semmi baj, jobban
van.
- És te? - mondta Vronszkij,
megrázva magát.
Anna mind a két kezével
megfogta a kezét, s a szemét le nem véve róla, a derekára húzta.
- Nos, nagyon örülök -
mondta Vronszkij, s hidegen nézett végig a frizuráján, a ruháján, amelyet,
tudta, a kedvéért vett föl.
Mindez tetszett neki, de
olyan sokszor tetszett már! S az a szigorú-kemény kifejezés ült ki az arcára,
amelytől Anna annyira félt.
- Nos, nagyon örülök. Hát te
egészséges vagy? - mondta, nedves szakállát kendőjével megtörölve, s kezet
csókolt neki.
„Mindegy - gondolta Anna -,
csakhogy itt van. Ha itt van, nem tud, nem mer nem szeretni.”
A vacsora boldogan és
jókedvűen telt el, Varvara hercegnő is ott volt, s panaszkodott Vronszkijnak,
hogy Anna, amíg nem volt itthon, morfiumot szedett.
- Mit tegyek? Nem tudtam
aludni... A gondolataim nem hagytak. Ha ő itt van, nem veszek be soha.
Majdnemhogy soha.
Vronszkij a választásokról
beszélt, s Anna értett hozzá, hogy a kérdéseivel arra terelje, ami jókedvűvé
teszi: a sikerére. S elmesélt mindent, ami az otthoni dolgokról érdekelhette.
Csupa jó újság volt.
De késő este, amikor magukra
maradtak, Anna látva, hogy Vronszkij megint teljesen a hatalmában van, el
akarta tüntetni annak a pillantásnak, amit a levele miatt vetett rá, nyomasztó
emlékét.
- Valld be - mondta -,
bosszankodtál, amikor a levelem megkaptad, s nem hittél nekem?
Alig mondta ki, látta, hogy
akármilyen szerelemmel van is most iránta, ezt nem bocsátotta meg.
- Igen - mondta. - Olyan
különös levél volt. Majd hogy Annie beteg, majd meg te akarsz odajönni.
- Ez mind igaz volt.
- Nem is kételkedem benne.
- De, kételkedsz. Látom,
hogy bánt.
- Egy percet sem. Legföljebb
az bánt, ez igaz, hogy te mintha nem akarnád belátni, hogy vannak
kötelezettségek.
- Koncertre menni?
- Ne beszéljünk erről -
mondta Vronszkij.
- Miért ne beszéljünk? -
szólt Anna.
- Csak azt akarom mondani,
hogy előfordulhatnak kikerülhetetlen dolgok. Most például a ház ügyében
Moszkvába kell mennem. Ó, Anna, miért is vagy olyan ingerlékeny? Hát nem tudod,
hogy nélküled nem élhetek?
- Ha pedig így van - mondta
Anna hirtelen más hangon -, akkor ez az élet van terhedre. Igen, megjössz egy
napra, s elmégy, ahogy azok tesznek...
- Anna, ez kegyetlenség.
Kész vagyok az életemet odaadni...
De Anna nem hallgatta meg.
- Ha Moszkvába mégy, én is
megyek. Nem maradok itt. Vagy el kell hagynunk egymást, vagy együtt élünk.
- Hiszen tudod, hogy ez az
egyetlen kívánságom. De azért...
- A válás kell? Írok neki.
Látom, nem tudok így élni... De Moszkvába veled megyek.
- Ez mintha fenyegetés
akarna lenni. De hiszen semmit sem óhajtok úgy - mondta Vronszkij mosolyogva -,
mint hogy ne kelljen elválnom tőled.
De ahogy ezeket a szavakat
mondta, nemcsak hideg, de dühös pillantás - az üldözött és elkeseredett ember
pillantása - villámlott föl a szemében. Anna látta ezt, s helyesen magyarázta.
„Ha így van, akkor az
szerencsétlenség” - mondta ez a pillantás. Futó benyomás volt csak, de Anna nem
felejtette sohasem el.
Írt az urának, kérte,
egyezzék bele a válásba, s november végén, elbúcsúzva Varvara hercegnőtől,
akinek Pétervárra kellett mennie, Vronszkijjal Moszkvába utazott. Ott napról
napra várva a választ és utána a válást, házastársként egy lakásba költöztek.
Levinék már harmadik hónapja
éltek Moszkvában. Rég letelt a határidő, amikor a hozzáértők legbiztosabb
számítása szerint Kittynek szülnie kellett volna, s még mindig hordta, és semmi
sem jelezte, hogy a szülés ideje közelebb volna, mint két hónappal azelőtt. Az
orvos, a szülésznő, Dolly, az édesanyja, de különösképpen Levin, aki nem tudott
borzalom nélkül gondolni az elkövetkezőkre, türelmetlenek és nyugtalanok
kezdtek már lenni, egyedül Kitty érezte magát tökéletesen nyugodtnak,
boldognak.
Világosan fölismerte már,
mint születik benne egy újfajta szeretet az eljövendő iránt, aki neki
félig-meddig valóságos gyermek volt már, s gyönyörűséggel figyelt erre az
érzésre. Ez a gyermek nem volt már egész az ő része, néha a maga független
életét élte. Ez gyakran okozott fájdalmat, ugyanakkor azonban nevetnie kellett
az új, különös örömtől.
Akit szeretett, mindenki
vele volt, s mind olyan jók, úgy gondozták, annyira csak a kellemes részét
láthatta mindennek; ha nem tudja s nem érzi, hogy az egésznek csakhamar véget
kell érnie, jobb és kellemesebb életet nem is kívánt volna. Egy volt, ami ennek
az életnek a szépségét megrontotta: az ura itt nem olyan volt, amilyennek ő
szerette, amilyen falun.
Kitty szerette az ő otthoni
nyugodt, nyájas, vendégszerető modorát. Városon állandóan nyugtalanforma és
éber volt, mintha félne, nem bántja-e meg őt, s ami a fő, Kittyt, valaki. Falun
nyilván a helyén érezte magát, sehová nem sietett, és soha nem volt foglalkozás
nélkül. Itt városon folyton sürgött, mintha elmulasztana valamit; dolga pedig
nem volt. Kitty sajnálta érte. Mások, tudta, nem látták őt ilyen szánalomra
méltónak; ellenkezőleg, ha társaságban rápillantott, ahogy kedvesünkre szoktunk
néha pillantani, idegenként igyekezve nézni őt, hogy megállapítsuk, másokra
milyen benyomást tesz, azt látta, s féltékenysége el is rémült rajta, hogy nemcsak
nem szánalomra méltó, de becsületessége, erőteljes alakja, kicsit régimódi,
félénk udvariassága a nők iránt, s ahogyan rémlett, rendkívül kifejező arca,
nagyon is vonzóvá teszi. Csakhogy ő nem kívülről, hanem belülről nézte, s azt
látta, hogy itt nem az igazi; máshogyan meg sem tudta volna az állapotát
magyarázni. Magában korholta is néha, hogy nem tud városon élni; máskor azonban
beismerte, hogy valóban nehéz is volt úgy rendeznie be az itteni életét, hogy
meg lehessen elégedve vele.
Mit is csináljon csakugyan?
Kártyázni nem szeretett. A klubba nem járt el; hogy az Oblonszkij-féle mulatós
emberek közt forogjon, Kitty tudta már, mit jelent: inni s ivás után elmenni
valahová. Nem is tudott borzalom nélkül gondolni rá, hova jártak a férfiak
ilyenkor. Társaságba menjen? Ehhez, tudta, örömét kell találnia benne, hogy
fiatalasszonyokkal érintkezzék; ezt pedig nem kívánhatta. Üljön otthon vele, az
anyjával, a nővéreivel? Neki magának akármilyen kellemesek és mulatságosak
voltak is ezek a mindig egyforma beszélgetések - Alinák-Nagyinák, ahogy az öreg
herceg a nővérek tereferéit nevezte -, az urát, tudta, untatniuk kell. Mi
maradt hát neki? Írja tovább a könyvét? Megpróbálkozott vele, eleinte eljárt a
könyvtárba, kivonatokat, jegyzeteket csinált a könyvéhez, de ahogy mondta,
minél tovább nem csinált semmit sem, annál kevesebb ideje maradt. Azt is
panaszolta, hogy itt túl sokat beszél a könyvéről, a gondolatai ettől
összekuszálódnak, s már nem érdekesek.
A városi élet egyetlen
előnye az volt, hogy itt sohasem veszekedtek. Azért-e, mert a városon mások a
viszonyok, vagy ebben a tekintetben mind a ketten vigyázatosabbak s okosabbak
lettek: Moszkvában sosem volt féltékenykedés köztük, pedig ez volt, amitől a
városba jövet annyira rettegtek.
Ezen a téren egy
mindkettőjükre nézve igen fontos esemény is történt. Kitty találkozott
Vronszkijjal.
Az öreg Marja Boriszovna
hercegnő, Kitty keresztanyja, aki mindig nagyon szerette őt, föltétlenül látni
óhajtotta. Kitty, aki mostani állapotában nem járt sehová, apjával elment a
tiszteletre méltó öregasszonyhoz, s nála találkozott Vronszkijjal.
A találkozással kapcsolatban
Kitty csak azt hányhatta föl magának, hogy amikor a civil ruhában a hajdan
nagyon is jól ismert vonásokat fölismerte, a lélegzete elállt, a vér a szívére
tódult, s az arcát, érezte, erős pír önti el. De ez csak néhány másodpercig
tartott. Az apja, aki Vronszkijjal szántszándékkal hangos beszédbe kezdett, be
sem fejezte még a mondókáját, ő teljesen fölkészült már, hogy Vronszkijra
pillantson, s ha kell, ugyanúgy beszéljen vele, mint Marja Boriszovna
hercegnővel, vagy még inkább, hogy a férje, akinek a láthatatlan jelenlétét
ebben a percben ott érezte maga körül, az utolsó hangsúlyát és mosolyát is
helyeselhesse.
Néhány szót váltott vele; a
választásokról mondott tréfás megjegyzésén - a „mi parlamentünk”-nek nevezte -
nagy nyugodtan még el is mosolyodott. (El kellett mosolyodnia, így mutatta,
hogy megértette a tréfát.) De rögtön utána Marja Boriszovna hercegnőhöz
fordult, s egyszer sem nézett rá, amíg csak Vronszkij búcsúzni föl nem állt;
akkor rápillantott, de nyilván csak azért, mert udvariatlanság rá nem nézni
arra, aki meghajol előtte.
Az apjának hálás volt érte,
hogy egy szót sem szólt erről a találkozásról; de a herceg a vizit után, a
szokott séta alatt, különösen gyöngéd volt iránta; s ebből látta, hogy meg van
elégedve vele. Ő maga is meg volt magával elégedve. Egyáltalán nem várta, hogy
lesz ereje valahová a lelke mélyére visszaszorítani a régi érzelem emlékeit, s
nemcsak hogy teljesen közömbösnek és nyugodtnak látszik majd, de az is lesz
valóban.
Levin sokkal nagyobbat
pirult, amikor Kitty megmondta neki, hogy Marja Boriszovnánál Vronszkijjal
találkozott. Nagyon nehéz volt megmondani, de még nehezebb volt a találkozás
mozzanatairól tovább beszélni, minthogy az ura nem kérdezősködött, csak a
homlokát ráncolva vizsgálta.
- Nagyon sajnálom, hogy nem
voltál ott - mondta Kitty. - Nem azt, hogy a szobában nem voltál... előtted nem
lettem volna annyira természetes. Most jobban pirulok, sokkal, sokkal jobban -
mondta könnyekig pirulva. - De hogy egy résen át nem láthattál.
Becsületes szeme azt mondta
Levinnek, hogy meg van elégedve magával, s annak ellenére, hogy elpirult, Levin
tüstént megnyugodott: kérdezgetni kezdte, s ez volt az, amit Kitty is akart.
Amikor mindent megtudott, egész az afféle apró részletekig, hogy Kitty csak az
első pillanatban nem állhatta meg pirulás nélkül, utána azonban olyan
egyszerűen és könnyen ment minden, mint bárkivel, aki az útjába akad, Levin
tökéletesen felvidult; azt mondta, nagyon örül neki; ezután ő sem viselkedik
már olyan ostobán, mint a választásokon, s ha Vronszkijjal megint találkozik,
olyan nyájas igyekszik lenni, amilyen csak tud.
- Olyan kínos arra gondolni
- mondta -, hogy van valaki, ellenség szinte, akivel nehéz találkoznom. Nagyon,
nagyon örülök neki.
- Menj el kérlek, Bolékhoz -
mondta Kitty az urának, amikor az tizenegy órakor, mielőtt hazulról
elhajtatott, bement hozzá. - A klubban ebédelsz, tudom; papa előjegyeztetett.
De délelőtt mit csinálsz?
- Csak Katavaszovhoz megyek
- felelte Levin.
- Hogyan, olyan korán?
- Megígérte, hogy
összeismertet Metrovval - mondta Levin. - Szeretnék vele a munkámról beszélni,
híres pétervári tudós.
- Aha, az ő cikkeit
dicsérted annyira - mondta Kitty. - No és aztán?
- A bíróságra is elmegyek,
lehet, a nővérem dolgában.
- És a hangversenyre? -
kérdezte Kitty.
- Nem, mit menjek magam!
- Csak menj; azokat az új
darabokat játsszák... Annyira érdekelt. Én a helyedben föltétlen elmennék.
- Akárhogy is, ebéd előtt
hazajövök még - mondta Levin az órájára nézve.
- Öltözz feketébe, hogy Bol
grófnőhöz is elmehess mindjárt.
- Ennek feltétlen meg kell
lennie?
- Föltétlen! A gróf itt volt
nálunk. Midbe kerül? Odamégy, leülsz, öt percet beszélsz az időjárásról,
fölállsz és eljössz.
- Nem is hiszed, úgy elszoktam
ettől, hogy szégyellem. Mi ez? Odajön egy idegen ember, leül, ott ül egy
darabot, anélkül, hogy dolga volna, föltartja őket, a maga kedvét is elrontja,
s továbbmegy.
Kitty elnevette magát.
- De hisz legénykorodban is
viziteltél!
- Viziteltem, de mindig
röstelltem, s most úgy elszoktam tőle, isten bizony, inkább két nap ne
ebédeljek, mint egy ilyen vizit. Olyan szégyenletes! Úgy érzem mindig, hogy
megsértődnek; azt mondják: mit jöttél ide, ha nincs dolgod?
- Dehogy sértődnek. Felelek
érte - mondta Kitty, s nevetve nézett az arcába. Megfogta a kezét. - No, Isten
veled. Eredj csak el, kérlek.
Megcsókolta a felesége
kezét, s indulni akart már, de Kitty megállította.
- Tudod, Kosztya, hogy már
csak ötven rubelem van?
- Jól van, majd bemegyek a
bankba, és hozok. Mennyit? - mondta Levin azzal a kelletlen arckifejezéssel,
amelyet Kitty ismert már.
- Nem, várj csak. - S a
kezénél fogva visszahúzta. - Beszéljük csak meg, engem nyugtalanít. Énnekem úgy
tetszik, semmi fölöslegesre nem költök, a pénz meg csak úgy folyik. Valami
nincs rendjén.
- Dehogyis - mondta Levin
köhécselve, s orvul rápillantott.
Ezt a köhécselést Kitty már
ismerte. Ez annak volt a jele, hogy nagyon elégedetlen, nem vele, önmagával. S
valóban elégedetlen volt, nem azért, mert sok pénz folyt el, hanem hogy arra
emlékeztetik, amit ő, tudva, hogy itt valami nincs rendjén, el akar felejteni.
- Meghagytam Szokolovnak,
adja el a búzát, s a malombért is vegye föl előre. Pénz mindenestre lesz.
- De én félek, hogy
általában sokat...
- Dehogyis, dehogyis! - ismételte
meg Levin. - No, Isten veled, lelkem.
- Igazán, néha sajnálom már,
hogy magamra hallgattam. Milyen jó lett volna falun! Itt mindnyájatokat
agyongyötörlek, s a pénzt is csak költjük...
- Dehogyis, dehogyis! Nem!
Amióta nős vagyok, még sosem mondtam, hogy jobb volna másképp, mint ahogyan
van...
- Igazán? - mondta Kitty, a
szemébe nézve.
Gondolkodás nélkül mondta,
csak hogy a feleségét megvigasztalja. De most, ahogy ránézett, s látta, hogy
ezek a kedves, becsületes szemek kérdőn szegeződnek az övébe, teljes szívéből
ismételte meg. „Végképp megfeledkeztem róla” - gondolta, s az jutott eszébe,
ami oly hamar bekövetkezik.
- No, meglesz már? Hogy
érzed? - suttogta, mind a két kezét megfogva.
- Annyit gondoltam rá, hogy
most már egyáltalán nem gondolok és nem is tudok semmit.
- És nem félsz?
Kitty megvetően mosolygott.
- Csöppet sem - mondta.
- Ha valami történik,
Katavaszovnál vagyok.
- Nem, nem lesz semmi, ne is
gondolj rá. Sétálni megyek a körútra papával. Elmegyünk Dollyhoz is. Ebéd előtt
várlak. Igaz is! Tudod, hogy Dolly helyzete kezd végképp tűrhetetlenné válni?
Teli van adóssággal, pénze nincs. Az este épp beszéltünk mamával és Arszenyijjel
(így hívta Lvova nővérének a férjét); elhatároztuk, hogy titeket kettőtöket
szabadítunk rá Sztyivára. Teljes lehetetlenség már; papával nem lehet erről
beszélni... De ha te és ő...
- De hát mit tehetünk mi? -
mondta Levin.
- Menj el mégis
Arszenyijhez, beszéld meg; ő majd megmondja, mit döntöttünk.
- Arszenyijjel én előre
egyetértek mindenben. Jól van, elmegyek hát hozzá. Épp kapóra jön, a
hangversenyre majd Nathalie-val megyek. No, Isten veled.
A tornácon agglegény
szolgája, az öreg Kuzma állította meg, aki még legénykorában szolgált mellette.
- Kraszavcsikot (ez volt a
faluról felhozott bal oldali rudas) újrapatkolták - mondta -, s egyre sántít.
Hogy méltóztatik rendelkezni?
Moszkvában az első időben a
faluról felhozott lovai foglalták el Levint. A dolognak legalább ezt a részét
minél olcsóbban és jobban akarta megoldani. De kiderült, hogy a maga lovai
többe kerülnek a bérkocsisokénál, s a végén mégiscsak fogadott bérkocsit.
- Küldj el a gyógykovácsért,
meglehet, valami zúzódás.
- No és Katyerina
Alekszandrovnának? - kérdezte Kuzma.
Levint most már nem lepte
meg, mint moszkvai élete első idejében, hogy ha a Vozdvizsenkáról Szivcev
Vrazsekre akartak átmenni, egy pár erős lovat kellett a nehéz kocsiba befogni,
ezt a kocsit a csatakos havon negyedversztára elhúzatni, ott négy órát állni, s
ezért öt rubelt fizetni. Ezt most már egészen természetesnek találta.
- Hagyd meg a bérkocsisnak,
hozzon egy pár lovat a kocsinkba.
- Szolgálatjára.
S miután ezt a nehézséget,
amely falun annyi személyes fáradságot és figyelmet kívánt volna, hála a városi
viszonyoknak, ilyen egyszerűen és könnyedén elhárította, Levin kiment a ház elé,
odakiáltotta a bérkocsist, s elhajtatott a Nyikitszkajára. Az úton nem gondolt
a pénzzel; azon töprengett, hogy ismerkedik majd össze a szociológiával
foglalkozó pétervári tudóssal, s hogy beszél vele a könyvéről.
Azok a falusi embernek
furcsa, nem kamatozó, de elkerülhetetlen kiadások, amelyek Moszkvában
mindenfelől húzták, csak az első időben döbbentették meg. Most már megszokta
őket. Az történt vele, ami, mondják, a korhellyel szokott: az első pohár nehéz,
mint az ólom, a második siklik, mint a sólyom, a harmadik s a többi, mint az
apró madarak. Amikor az első százrubelest fölváltotta, hogy az inasnak és a
kapusnak livrét vásároljon, akaratlanul is elgondolta, hogy ezek a semmirevaló
livrék, amelyek - az után ítélve, hogy Kitty s a hercegnő az ő megjegyzésében,
hogy livré nélkül is meg lehet lenni, mennyire elcsodálkoztak - mégiscsak
kikerülhetetlenül szükségesek voltak: két nyári munkás bérébe, azaz húsvéttól
böjtig, körülbelül háromszáz munkanapba, naponkénti kora reggeltől késő estig
tartó nehéz munkába kerülnek, s ez a százrubeles bankó még ólomnehéz volt. De a
következő, amelyet egy huszonnyolc rubeles ebéd kellékeire váltottak föl, amit
a rokonoknak adtak, ha föl is idézett Levinben némi emlékeket, hogy huszonnyolc
rubel: kilenc véka zab, amelyet izzadva s nyögve kaszáltak le, kötöttek be,
csépeltek el, rostáltak ki, vetettek utána és öntöttek föl a hombárba - ez a
bankó mégis könnyebben ment el. A most fölváltott bankók rég nem ébresztettek
benne ilyen gondolatot, repültek, mint az apró madarak. Megfelel-e a pénzt
szerző munka a gyönyörnek, amit a vásárolt holmi okoz: ez a megfontolás
réges-rég megszűnt. A gazda számadása, hogy van egy bizonyos ár, amelynél
olcsóbban egy bizonyos terményt nem lehet odaadni, szintén feledésbe ment. A
rozs, aminek az árát olyan soká kitartotta, vékánként ötven kopejkával
olcsóbban ment el, mint amennyit egy hónappal előbb adtak érte. Hogy ilyen
költekezés mellett lehetetlen egy évet adósság nélkül áthúzni - ennek a
számításnak sem volt már semmi jelentősége. Egy volt a lényeges: hogy a bankban
pénzünk legyen; nem kérdezzük, honnét, csak mindig tudjuk, miből vesszük holnap
a marhahúst. S erre a számításra ez ideig tekintettel is volt. Mindig volt
pénze a bankban. Most azonban a bankban is kifogyott a pénz, s azt sem tudta
jóformán, honnét vegye. Abban a pillanatban, amikor Kitty a pénzre
emlékeztette, ez hangolta le; de nem is volt ideje gondolkozni rajta. Útközben
Katavaszovra s a Metrovval való találkozásra gondolt.
Levin moszkvai tartózkodása
alatt megint közel került hajdani egyetemi cimborájához, Katavaszov
professzorhoz, akivel házassága óta nem találkozott. Katavaszovot
világnézetének világossága és egyszerűsége miatt kedvelte. Katavaszov
világnézetének világossága, Levin úgy gondolta, természete szegénységéből eredt.
Katavaszov meg azt gondolta, hogy Levin gondolkozásának következetlensége
elégtelen szellemi fegyelmének következménye. De Levin kedvelte Katavaszov
világosságát, Levin fegyelmezetlen gondolatainak a bősége meg Katavaszovnak
volt kellemes; úgyhogy szívesen találkoztak és vitatkoztak.
Levin felolvasott a művéből
néhány részt, amelyek megtetszettek Katavaszovnak. Előző nap, egy nyilvános
felolvasáson Katavaszov találkozott vele, s elmondta, hogy a híres Metrov,
akinek a cikke Levinnek annyira megtetszett, Moszkvában van, s nagyon érdekli,
amit Katavaszov Levin munkájáról elmondott neki. Metrov holnap reggel
tizenegykor nála lesz, s nagyon fog örülni, ha megismerheti.
- Határozott javulás,
bátyuska; öröm látni - mondta Katavaszov, a kis fogadószobában Levin elé menve.
- Hallom a csöngőt; nem lehet, gondolom, hogy pontosan jöjjön... No, mit szól a
montenegróiakhoz? Vérbeli harcosok.
- Mi történt? - kérdezte
Levin.
Katavaszov elmondta néhány
szóban az utolsó híreket, a dolgozószobájába lépve összeismertette őt egy
alacsony, zömök, nagyon kellemes külsejű emberrel. Ez volt Metrov. A
beszélgetés rövid időre a politikán állapodott meg, hogy a pétervári magasabb
körökben hogy nézik az utóbbi eseményeket. Metrovnak hiteles forrásból volt
híre, hogy az uralkodó s az egyik miniszter állítólag mit mondtak ebből az
alkalomból; Katavaszov viszont megbízható helyről azt hallotta, hogy az
uralkodó teljesen mást mondott. Levin olyan helyzetet próbált elképzelni,
amelyben az egyiket és a másikat is mondhatta, s a társalgás erről a témáról
elakadt.
- Íme ő - mondta Katavaszov
-, csaknem kész van a könyvével, amit a munkás és a föld viszonyának
természetes feltételeiről ír. Nem vagyok szakember, de mint természettudósnak,
tetszett, hogy nem úgy nézi az embert, mint aki a zoológia törvényein kívül
áll; épp ellenkezőleg, látja függését a környezettől, s ebben a függőségben
keresi kifejlődése törvényeit.
- Ez nagyon érdekes - mondta
Metrov.
- Én tulajdonképpen egy
mezőgazdasági könyvet kezdtem írni - mondta Levin elvörösödve -, de minthogy a
mezőgazdaság fő tényezőjével, a munkással foglalkoztam, egész váratlan
eredményre jutottam.
S óvatosan, kitapogatva
szinte a talajt, elkezdte a nézetét előadni. Tudta, hogy Metrov cikket ír az
általánosan elfogadott közgazdasági elmélet ellen, de azt nem tudta, s a tudós
okos és nyugodt arcából nem is találta ki, hogy nézetei mennyire számíthatnak
az együttérzésre.
- Miben látja ön az orosz
munkás különös sajátosságát? - kérdezte Metrov. - Az ő, hogy úgy mondjam,
zoológiai tulajdonságaiban vagy az életkörülményeiben?
Levin látta, hogy ebben a
kérdésben már benne van a gondolat, amellyel nem értett egyet; de azért tovább
fejtegette a maga gondolatát, hogy az orosz ember egész másképp nézi a földet,
mint más népek. S hogy ezt bebizonyítsa, sietett hozzátenni, hogy véleménye
szerint az orosz nép azért nézi másképp a földet, mert tudatában van
hivatásának, hogy hatalmas, el nem foglalt területeket kell kelet felé
betelepítenie.
- Az ember könnyen esik
tévedésbe, ha egy nép általános hivatásából von le következtetéseket -
szakította félbe Metrov Levint. - A munkás állapota mindig attól fog függeni,
hogy viszonylik a földhöz és tőkéhez.
S meg sem engedve Levinnek,
hogy gondolatát egészen kifejtse, a maga tanításának a lényegét kezdte
fejtegetni.
Hogy tanításának mi volt a
lényege, Levin nem értette meg, mert nem is igen igyekezett, hogy megértse.
Hiába forgatta föl Metrov cikkében a közgazdaság tanait; az orosz munkás
helyzetét éppen úgy, mint mások, ő is csak a tőke, a munkabér és a járadék
szempontjából nézte. Ha el is kellett ismerni, hogy Oroszország nagyobbik,
keleti részében a föld járadéka még nulla, hogy a munkabér nyolcvanmillió orosz
lakos kilenctized részének csak önmaga táplálását jelenti, tőke pedig nincs,
csak a legelemibb felszerelés formájában, azért ő mégiscsak ebből a szempontból
nézett mindenféle munkást, ha a közgazdászokkal sokban nem is egyezett, s neki
is megvolt az új elmélete a munkabérről, melyet Levinnek mindjárt ki is
fejtett.
Levin kelletlen hallgatta, s
kezdetben ellent is mondott. Kedve lett volna Metrovot félbeszakítani, s a
maga gondolatait mondani, ami véleménye szerint minden további fejtegetést
fölöslegessé tenne. De aztán meggyőződött, hogy ők ezt a dolgot annyira
különbözőképp nézik, hogy egymást sosem érthetik meg: nem is mondott már
ellent, csak hallgatta. S noha most már egyáltalán nem érdekelte, amit Metrov
mondott, abban, ahogy hallgatta, mégis talált némi élvezetet. Hiúságának
hízelgett, hogy egy ilyen tudós ember ekkora figyelemmel s az ő tárgyismerete
iránt ekkora bizalommal adja elő neki a gondolatait, egy-egy megjegyzésével a
tárgy egész új oldalát mutatva meg. Ezt a maga érdemének tulajdonította: nem
tudta, hogy miután bizalmas embereivel már megtárgyalta, Metrov minden új
emberrel rendkívül szívesen beszélt erről a kérdésről, s általában mindenkivel
szívesen beszélt az eszét foglalkoztató s maga előtt sem világos témákról.
- Csakhogy elkésünk ám -
mondta Katavaszov az órájára nézve, mihelyt Metrov a fejtegetését befejezte.
- A Tudomány Barátainak
Társaságában van ma ülésünk; Szvintyics ötvenedik születésnapját ünnepeljük -
mondta Katavaszov Levin kérdésére -, oda készültünk Pjotr Ivaniccsal.
Megígértem, hogy Szvintyics zoológiai munkáiról tartok felolvasást. Jöjjön
velünk, igen érdekes lesz.
- Csakugyan, ideje - mondta
Metrov. - Jöjjön velünk, s onnét, ha úgy tetszik, énhozzám. Nagyon szeretném a
munkáját hallani.
- Nem, minek? Még nincs is
kész. De az ülésre örömest elmegyek.
- Hallotta, bátyuska?
Különvéleményt adtam be - szólt át Katavaszov frakkhúzás közben, a másik
szobából.
Az egyetemi kérdésekről
kezdtek el beszélni.
Az egyetemi kérdés igen
jelentős esemény volt ezen a télen Moszkvában. Három öreg professzor nem
fogadta el a tanácsban a fiatalok véleményét, s a fiatalok különvéleményt adtak
be. Ez a vélemény egyesek szerint szörnyű volt, mások szerint a lehető
legtermészetesebb és leghelytállóbb vélemény, s a professzorok két pártra
oszlottak.
Az egyik, amelyhez
Katavaszov tartozott, az ellenkező oldalon csak aljas denunciálást és ámítást
látott; a másik gyerekességet és tiszteletlenséget a tekintélyekkel szemben.
Levin, ha nem is volt egyetemi ember, moszkvai tartózkodása alatt hallott és
beszélt már néhányszor erről a dologról, úgyhogy megvolt a maga kialakult
véleménye; most is részt vett a beszélgetésben, amely az utcán is folytatódott,
amíg hármasban a régi egyetem épületéhez nem értek.
Az ülés már megkezdődött. A
posztóval borított asztalnál, amelyhez Katavaszov és Metrov odaült, hatan ültek
már, egyikük a kéziratához közel hajolva olvasott valamit, Levin leült az
asztal körül álló üres székek egyikére, s megkérdezte súgva egy ott ülő
diáktól, hogy mit olvasnak. A diák bosszúsan mérte végig.
- Életrajz - mondta.
Levint a tudós életrajza nem
érdekelte, de önkéntelen is odahallgatott, s néhány új és teljesen érdekes
dolgot tudott meg a híres tudós életéről.
Amikor a felolvasás véget
ért, az elnök megköszönte, s felolvasta Ment költőnek a jubileumra küldött
versét, s néhány szóban köszönetet mondott a költőnek. Azután Katavaszov
olvasta fel hangos, kiabáló hangon az írását a jubiláns tudományos munkáiról.
Amikor Katavaszov befejezte,
Levin az órájára nézett, s látta, hogy kettőre jár, a hangversenyig, úgy
gondolta, nincs már ideje Metrovnak a művét felolvasnia, különben sem volt most
már kedve hozzá. A felolvasás alatt is a beszélgetésükön gondolkozott. Most már
tisztán látta, hogy bár Metrov gondolatainak is lehet jelentőségük, de az ő
gondolatainak is van, s gondolataik csak akkor tisztázhatók s vezethetnek
valamire, ha a maga választotta úton mindenikük külön dolgozik; gondolataik
kicseréléséből azonban semmi jó nem származhat. Elhatározta hát, hogy Metrov
meghívását visszautasítja, s az ülés végén odament hozzá.
Metrov megismertette Levint
az elnökkel, akivel a legújabb politikai eseményekről beszélt. Metrov közben az
elnöknek is elmesélte, amit Levinnek, s Levin is megtette ugyanazt a
megjegyzést, amelyet már reggel is megtett, a változatosság kedvéért azonban új
véleményét is elmondta, amely itt ötlött csak az eszébe. Ezután megint az
egyetemi kérdésről kezdtek el beszélni. Minthogy Levin mindezt hallotta már,
sietett Metrovnak is megmondani, hogy sajnálja, de nem élhet a meghívásával;
meghajolt, és Lvovhoz hajtatott.
Lvov, Nathalie-nak, Kitty
nővérének a férje, egész életét fővárosokban és külföldön töltötte; ott is
nevelkedett, s szolgált diplomataként.
Az elmúlt évben otthagyta a
diplomáciai szolgálatot, nem mintha kellemetlenségei lettek volna (soha
senkivel nem volt kellemetlensége), s az udvarnagyi hivatal szolgálatába lépett
át Moszkvában, hogy két fiának a legjobb nevelést adhassa.
Noha szokásaik és nézeteik a
lehető legélesebb ellentétben álltak, s Lvov idősebb is volt, mint Levin, ezen
a télen nagyon összemelegedtek és megszerették egymást.
Lvov otthon volt, s Levin
bejelentés nélkül lépett be hozzá. Ott ült a karosszékben, öves házikabátban,
szarvasbőr cipőben, s kék üveges cvikkerével egy állványra tett könyvből
olvasott; szép keze közben óvatosan eltartotta magától a félig elhamvadt
szivart.
Igen szép, finom, még fiatal
arcán, amelynek a göndör, ezüstösen csillogó haj még nemesebb kifejezést adott,
amikor Levint meglátta, mosoly sugárzott föl.
- Nagyszerű! Épp el akartam
küldeni magukhoz. Hogy van Kitty? Üljön ide, kényelmesebb. - Fölállt, s
odatolta a hintaszéket. - Olvasta a Journal
de St.-Pétersbourg utolsó körlevelét? Kitűnőnek tartom - mondta némi
franciás hangsúllyal.
Levin elmondta, amit
Katavaszovtól hallott, hogy Pétervárott mit beszélnek, majd a politikát
megtárgyalván, elmondta, hogy összeismerkedett Metrovval, s elment a gyűlésre. Lvovot
ez nagyon érdekelte.
- Irigylem - mondta -, hogy
bejárása van ebbe az érdekes, tudós világba. - S beszéd közben, ahogy szokása
volt, azonnal a francia nyelvre tért át, amelyen könnyebben fejezte ki magát. -
Igaz, hogy nekem erre nincs időm. Elveszi a szolgálat, a gyermekeim nevelése;
aztán meg nem szégyellem bevallani, a műveltségem is nagyon tökéletlen.
- Nem gondolnám - mondta
Levin mosolyogva; mint mindig, most is meghatotta, hogy olyan rossz véleménye
van önmagáról; ez őnála nem abból a vágyból fakadt, hogy szerénynek lássék,
vagy az is legyen, hanem teljesen őszinte volt.
- Már hogyne! Most érzem
csak, milyen kicsiny a műveltségem. Hogy a gyermekeimet nevelhessem, az
emlékezetemben sokat kell fölfrissítenem, sőt egyszerűen megtanulnom. Nem elég,
hogy tanítóik legyenek, felügyelőnek is kell lennie: ahogy a maga gazdaságában
is vannak munkások és felvigyázók. Nézze, mit olvasok - mutatott Buszlajev[165]
nyelvtanára az állványon. - Misától megkövetelik, pedig olyan nehéz...
Magyarázza meg például. Azt mondja...
Levin meg akarta magyarázni,
hogy ezt nem is lehet megérteni, meg kell tanulni; de Lvov nem értett egyet
vele.
- Maga persze csak nevet
ezen!
- Épp ellenkezőleg, ahogy
magát nézem, nem is képzeli, mindig az előttem álló feladatra, a gyermeknevelésre
készülök.
- Nincs mit tanulnia -
mondta Lvov.
- Én csak azt tudom - szólt
Levin -, hogy jobban nevelt gyerekeket a magáénál még nem láttam, s nem is
kívánnék jobbakat, mint ők.
Lvov láthatólag türtőztetni
akarta magát, hogy az örömét el ne árulja; a mosolya így is felragyogott.
- Csak énnálam legyenek
különbek! Ez minden, amit kívánok. Nem tudja még - kezdte -, mennyi fáradság
van az ilyen fiúkkal, akik, mint az enyémek, külföldön élve úgy elhanyagolódtak.
- Majd kipótolja velük.
Olyan jó képességű gyerekek. A fő az erkölcsi nevelés. Ezt tanulom, ahogy a
gyerekeit nézem.
- Azt mondja: erkölcsi
nevelés. El sem lehet képzelni, milyen nehéz az! Alig küzdötte le az egyik
hajlamot, már más nő, új harc kezdődik. Ha a vallásban nem kap támogatást -
emlékszik, egyszer beszéltünk erről -, annak a segítsége nélkül, a maga
erejéből, nincs apa, aki nevelni tudna.
Beszélgetésüket, mely Levint
mindig érdekelte, a szép Natalja Alekszandrovna szakította meg, aki már útra
készen jött be.
- Nem is tudtam, hogy itt
van - mondta; nyilván nemcsak hogy nem sajnálta, de örült is neki, hogy a rég
ismert, unalmas beszélgetést félbeszakította. - Kitty hogy van? Maguknál
ebédelek ma. Tudod mit, Arszenyij - fordult a férjéhez -, te majd kocsin
mégy... - S férj és feleség közt elkezdődött a latolgatás, hogy töltsék el a
napot. Minthogy a férjnek a hivatalában találkoznia kellett valakivel, a
feleség meg a hangversenyre ment, onnét a délkeleti bizottság közgyűlésére,
volt mit eldönteni és meggondolni. Levinnek, mint bizalmas emberüknek, részt
kellett vennie a tervezgetésben. Elhatározták, hogy Levin Nataljával elmegy a
hangversenyre és a közgyűlésre; a fogatot onnét elküldik a hivatalba
Arszenyijért; ő érte megy a feleségéért, s elviszi Kittyhez; vagy ha nem végez
addigra, elküldi a kocsit, s Levin megy Nataljával.
- Elront engem ez az ember -
mondta Lvov a feleségének. - Azt erősítgeti, hogy kitűnő gyerekeink vannak,
amikor pedig tudom, hogy mennyi bennük a rossz.
- Arszenyij, mindig mondom,
túlzásba viszi már - mondta a felesége. - Ha tökéletességet akarsz, nem leszel
soha megelégedve. Igaza van papának, hogy a mi nevelésünk az egyik véglet volt:
minket a félemeleten tartottak, s a szüléink lakták az emeleti lakosztályt;
most fordítva: a szülők a lomtárban, s a gyerekek az emeleten. A szülőknek már
élniük sem szabad, minden a gyerekekért van.
- De ha így kellemesebb? -
mondta Lvov szép mosolyával, a felesége kezét megérintve. - Aki nem ismer, azt
gondolhatja, nem is anya vagy, mostoha.
- A túlzás semmiben sem jó -
mondta Nathalie nyugodtan, férje papírvágó kését az asztalon helyére téve.
- No, gyertek hát ide, ti
tökéletes gyerekek - mondta Lvov a belépő csinos fiúknak, akik Levin előtt
meghajolva, az apjukhoz léptek, nyilván kérdezni akartak tőle valamit.
Levinnek kedve lett volna
beszélgetni velük, meghallgatni, mit mondanak az apjuknak, de Nathalie beszédbe
ereszkedett vele, majd Lvov hivataltársa, Mahotyin lépett be udvari egyenruhájában
a szobába, hogy velük együtt menjen valakihez, s meg nem szakadó beszélgetés
kezdődött Hercegovináról, Korzinszkaja hercegnőről, a dumáról, Aprakszina
hirtelen haláláról.
Levin el is feledkezett a
megbízatásáról. Akkor jutott eszébe, amikor már az előszobában voltak.
- Kitty megbízott, hogy
beszéljek meg magukkal valamit Oblonszkijról - mondta, amikor Lvov őt s a
feleségét kikísérte, s a lépcsőházban megállt.
- Igen, igen, maman azt akarja, hogy mi, les beaux-frčres,[166]
nekiessünk - mondta Lvov elpirulva és elmosolyodva. - De végül is miért éppen
én?
- Majd nekiesek akkor én -
mondta Lvova elmosolyodva, fehér kutyaprém gallérjában a beszélgetés végét
várva. - No, gyerünk.
A délelőtti hangversenyen
két igen érdekes darabot adtak elő.
Az egyik egy fantázia volt, Lear király a pusztán; a másik egy Bach
emlékének szentelt vonósnégyes. Mind a két darab új volt, az új szellemben
íródott, s Levin szeretett volna véleményt alkotni róluk. A sógornőjét a
helyére vezette, s egy oszlophoz állt, eltökélve, hogy amennyire lehet,
figyelmes, lelkiismeretes hallgató lesz. Azon volt, hogy érdeklődése el ne
terelődjék, s élményét semmi el ne rontsa, sem a fehér nyakkendős dirigens
hadonászása, amely a zene követését mindig oly kellemetlenül zavarja, sem a
kalapos hölgyek, akik a hangversenyre nagy igyekezettel kötötték be szalagokkal
a fülüket, sem az a sok más ember, aki vagy semmivel sem foglalkozott, vagy a
legkülönfélébb dologgal, csak zenével nem. A zeneértőkkel és szószátyárokkal is
igyekezett elkerülni a találkozást; ott állt, maga elé nézett és hallgatott.
De minél tovább hallgatta a Lear király fantáziát, annál lehetetlenebbnek
érezte, hogy bármiféle határozott véleményt alkosson róla. A zene minduntalan
nekilódult, mintha egy érzés kifejezésére szedte volna össze magát, de rögtön
ismét a zenei kifejezés új elemeinek töredékeire hullott szét, amelyek
rendkívül bonyolultak voltak, de a szerző szeszélyén kívül néha semmi sem fűzte
össze őket. Ezeknek a zenei kifejezéseknek azonban, bár olykor szépek voltak,
még a töredékei is kellemetlenül hatottak, minthogy teljesen váratlanok voltak,
és semmi nem készítette elő őket. Vidámság, bánat, kétségbeesés, gyöngédség és
diadal bukkantak föl egy őrült indulataiként, minden jogosultság nélkül. S mint
az őrült indulatai, ezek is éppolyan váratlanul tűntek el.
Levin az előadás egész ideje
alatt úgy érezte magát, mint a süket, aki táncolókat néz. Amikor a darab
befejeződött, tökéletesen tanácstalan volt; a megfeszített és semmivel sem
jutalmazott figyelem igen kifárasztotta. Hangos taps csattant föl mindenfelől.
Mindenki fölállt, megindult, beszélni kezdett. Levin mások benyomásaival szerette
volna a maga tanácstalanságát eloszlatni; járkálni kezdett, műértőket keresett,
s örült, amikor az ismert kritikusok egyikét meglátta, amint ismerősével,
Peszcovval beszélgetett.
- Bámulatos! - mondta
Peszcov vastag, mély basszusa.
- Jó napot, Konsztyantyin
Dmitrics. Különösen szemléletes, hogy úgy mondjam, szobrászi s színgazdag ez a
rész, ahol Cordelia közeledését érezni, s az asszony, das ewig Weibliche,[167]
harcba száll a sorssal. Igaz?
- De mit keres itt Cordelia?
- kérdezte félénken Levin, aki tökéletesen megfeledkezett róla, hogy a fantázia
Lear királyt ábrázolja a pusztában.
- Megjelenik Cordelia... itt
van! - mondta Peszcov, s ujjával a kezében tartott atlaszfényű műsorra bökött,
s odanyújtotta Levinnek.
Annak csak most jutott
eszébe a fantázia címe, s gyorsan átolvasta a shakespeare-i sorok orosz
fordítását, amit a program hátlapjára odanyomtattak.
- Enélkül lehetetlen követni
- mondta Peszcov Levinhez fordulva, minthogy beszélgetőtársa elment, s nem volt
kivel társalognia többé.
A szünetben Levin és Peszcov
közt vita alakult ki a Wagner-féle zenei irány érdemeiről és fogyatkozásairól.
Wagnernek és követőinek, Levin azt bizonygatta, hibájuk, hogy a zene náluk más
művészetek területére akar átmenni; a költészet is ezt a hibát követi el,
amikor arcvonásokat ír le, ami a festő dolga, s erre a hibára például egy
szobrászt hozott föl, aki költői árnyképet akart márványból kifaragni, amint a
költő alakját a talpazaton körülállják. „Annak a szobrásznak az árnyai olyan
kevéssé árnyak, hogy a lépcső karfájára kapaszkodnak” - mondta Levin. Ez a
mondat nagyon megtetszett neki, de nem emlékezett, hogy ugyanezt a mondatot nem
mondta-e már előbb is, épp Peszcovnak, s ahogy kimondta, zavarba jött. Peszcov
viszont azt bizonygatta, hogy a művészet egy,
s legmagasabb megnyilatkozását csak összes ágainak az egyesítése révén érheti
el.
A hangverseny második
számára Levin nem tudott már odafigyelni, Peszcov, aki melléje állt, csaknem
egész idő alatt beszélt, a darabot túlzott, affektált, ellenszenves
egyszerűsége miatt elítélte, s a preraffaeliták festői egyszerűségéhez
hasonlította. Kimenet Levin egy csomó ismerősével találkozott, akikkel
politikáról, zenéről és közös ismerőseikről beszélt; többek közt Bol gróffal
is, akinek a meglátogatásáról egész megfeledkezett.
- Csak menjen oda most
mindjárt - mondta neki Lvova, akivel közölte ezt. - Lehet, hogy nem fogadják;
akkor jöjjön értem a gyűlésre. Még ott ér.
- Nem is
fogadnak talán? - mondta Levin Bol grófnő házának az előcsarnokába lépve.
- Fogadnak,
tessék - mondta a portás, bundáját határozott mozdulattal lesegítve.
„Micsoda bosszúság -
gondolta, mialatt az egyik kesztyűjét felsóhajtva lehúzta, s kalapját
megigazította. - Minek is jövök ide? Mi beszélnivalóm van velük?”
Átment az első fogadószobán,
s az ajtóban Bol grófnőbe akadt, amint szigorú, gondterhelt arccal a szolgának
valami parancsot adott ki. Ahogy Levint meglátta, elmosolyodott, s a következő
kis szalonba tessékelte, amelyből hangok hallatszottak ki. Ebben a szalonban a
grófnő két lánya s egy ismerős moszkvai ezredes ült a karosszékekben. Levin
odament hozzájuk, üdvözölte őket, s kalapját a térdén tartva, a dívány közelébe
ült.
- Hogy van a felesége? Volt
a hangversenyen? Mi nem mehettünk el. Mamának egy gyászmisére kellett mennie.
- Igen, hallottam - mondta
Levin. - Milyen hirtelen halál...
Bejött a grófnő, leült a
díványra; ő is a feleségét s a hangversenyt kérdezte.
Levin megfelelt, s újra
Aprakszina hirtelen haláláról kezdett beszélni.
- Különben mindig
gyengélkedett.
- Volt tegnap az operában?
- Igen, voltam.
- Lucca nagyon jó volt.
- Igen, nagyon jó - mondta
Levin, s minthogy tökéletesen mindegy volt, mit gondolnak róla, elismételte,
amit az énekesnő tehetségéről százszor is hallott már. Bol grófnő úgy tett,
mintha odahallgatna. Amikor Levin eleget beszélt és elhallgatott, az idáig
hallgató ezredes szólalt meg. Ő is az operáról és a világításról beszélt. Végül
a folle journée-ról[168]
tett említést, amit Tyurinnál vettek tervbe, aztán elnevette magát, s nagy zajt
csapva fölállt, és elment. Levin is fölkelt, de a grófnő arcáról azt olvasta
le, hogy elmenetelének még nincs itt az ideje. Vagy két perc még hiányzik. S
leült.
De minthogy egyre azon
gondolkozott, milyen ostobaság ez, nem is talált beszédtárgyat, csak
hallgatott.
- Nem megy el a nyilvános
ülésre? Azt mondják, nagyon érdekes - kezdte a grófnő.
- De, megígértem a belle-soeur-ömnek, hogy elmegyek érte -
mondta Levin.
Újabb hallgatás. Az anya
megint összenézett a lányával.
„No, most már, úgy látszik,
lehet” - gondolta Levin, és fölállt. A hölgyek kezet fogtak vele, és kérték,
adjon át mille choses-t[169]
a feleségének.
A portás, ahogy a bundáját
feladta, megkérdezte:
- Hol méltóztatik lakni? - s
rögtön beírta egy nagy, szépen bekötött könyvbe.
„Énnekem persze mindegy, de
mégis szégyenletes és rettentő ostoba” - gondolta Levin, s azzal vigasztalta
magát, hogy mindenki ezt teszi. Aztán elment a bizottság nyilvános ülésére,
ahol a sógornőjével kellett találkoznia, hogy együtt menjenek haza.
A bizottság nyilvános ülésén
sok nép volt s csaknem az egész jó társaság. Levin elcsípte még a beszámolót,
amely, mint mindenki mondta, nagyon érdekes volt. Amikor a beszámoló
felolvasása véget ért, a társaság egybevegyült; Levin Szvijazsszkijjal
találkozott, aki hívta, hogy estére okvetlen jöjjön el a Mezőgazdasági
Egyesületbe, ahol egy nevezetes jelentést fognak felolvasni; majd Sztyepan
Arkagyiccsal találkozott, aki épp most jött a lóversenyről, és még sok más
ismerőssel; közben különféle véleményeket hallott és mondott az ülésről, az új
színdarabról s valami pörről. De bizonyára figyelmének a kifáradása miatt,
amelyet érezni kezdett már: ahogy a pörről beszélt, hibát követett el, s erre a
hibára többször is bosszúsággal emlékezett vissza. Egy külföldi várható
büntetéséről beszélt, aki fölött Oroszországban ítélkeztek, hogy milyen
helytelen lenne kiutasításra ítélni, s újra elmondta, amit tegnap beszélgetés
közben az egyik ismerőséről hallott.
- Kiutasítani - mondta -
szerintem annyi, mint a csukát úgy büntetni, hogy visszaeresztik a vízbe. -
Csak aztán jutott eszébe, hogy ez a gondolat, amit ő egy ismerősétől hallott s
a maga mondásának adott ki, Krilov meséjéből való, s ismerőse egy újságcikknek
szajkózta utána.
Hazavitte a sógornőjét, s
Kittyt jókedvűnek és egészségesnek találván, elment a klubba.
Levin a legjobbkor ért a klubba.
Több vendég és tag ért oda vele egyidőben. Már nagyon régen nem volt a klubban,
azóta, hogy az egyetemről kikerülve, Moszkvában lakott, s társaságba járt.
Emlékezett a klubra, berendezése külsőségeire, de egészen megfeledkezett a
benyomásról, amit akkoriban tett rá. Azonban alig ért a széles, félkör alakú
udvarra, ahogy a kocsiról leszállva a feljáró lépcsőjére lépett, s jöttére a
vállszalagos portás az ajtót nesztelen kinyitotta és meghajolt, ahogy a
kapusfülkében ott látta a tagok bundáit és sárcipőit, akik kisebb fáradságnak
tartották lenn vetni le a kalocsnit, mint fölvinni, s meghallotta a jöttét
jelző titokzatos csengőt, és a szőnyeggel borított, kényelmesen emelkedő
lépcsőházba lépve ott látta a lépcsőfordulóban a szobrot, a fönti ajtóban a klub
livréjében az ismerős, megöregedett harmadik portást, amint az ajtót nem sietve
és nem késve kinyitja, s a vendéget végignézi - Levint a klub régi hangulata
fogta el: a pihenésé, kényelemé és illendőségé.
- Kérem a kalapot - mondta a
portás Levinnek, aki elfeledte már a klub rendjét, hogy a kalapot a
kapusfülkében kell hagyni. - Rég nem volt nálunk. A herceg tegnap előjegyezte.
Sztyepan Arkagyics herceg nincs még itt.
A portás nemcsak magát
Levint ismerte; hanem minden kapcsolatát, s a rokonait, legközelebbi embereit
kezdte azonnal emlegetni.
Levin átment az első
spanyolfalas átjárótermen, majd jobbra az elrekesztett szobán, ahol a
gyümölcsárus ült, s egy lassan járó öreget elhagyva, a nyüzsgő ebédlőbe lépett.
A vendégeket nézegetve ment
végig a csaknem teljesen elfoglalt asztalok közt. Majd itt, majd ott botlott a
legkülönfélébb öreg, fiatal, alig látott és egész közelről ismert emberekbe.
Nem volt egyetlen haragos, gondterhelt arc. Az izgalmaikat, gondjaikat, úgy
látszik, mind kinn hagyták kalapjukkal a kapusfülkében, s az élet anyagi
áldásainak az élvezetére készültek szép kényelmesen. Itt volt Szvijazsszkij,
Scserbackij, Nyevedovszkij, az öreg herceg, Vronszkij, Szergej Ivanovics.
- Hát te miért késtél el? -
mosolygott rá a herceg, a vállán át kezet adva neki. - Kitty? - tette hozzá
aztán, a szalvétát, melyet a mellény gombja mögé dugott, megigazítva.
- Semmi, egészséges; otthon
ebédelnek ma hármasban.
- Á, Alinák-Nagyinák! Nálunk
nincs már hely. Menj ahhoz az asztalhoz, s foglalj minél előbb helyet - mondta
a herceg, s megfordulva egy tányér hallevest vett óvatosan maga elé.
- Levin, ide! - kiáltotta
kissé távolabbról egy kedélyes hang. Turovcin volt. Egy fiatal katonával ült
ott; mellettük két előredöntött szék. Levin örömmel ment oda, mindig szerette a
dorbéz, jólelkű Turovcint, szerelmi vallomásának az emléke fűződött hozzá; de
most a szellemi erőfeszítést kívánó beszédek után a kedélyes Turovcin látása
különösen jólesett neki.
- A magáé s Oblonszkijé. Ő
is mindjárt itt lesz.
A vidám, nevető szemű katona,
aki olyan egyenesen tartotta magát, a pétervári Gagin volt, Turovcin
összeismertette őket.
- Oblonszkij mindig elkésik.
- Nem, itt van már.
- Csak most jöttél? - mondta
Oblonszkij, gyorsan odalépve hozzá. - Szervusz. Pálinkát ittál? Akkor gyerünk.
Levin fölkelt, s odament
vele a nagy asztalhoz, amely pálinkákkal s a legkülönfélébb előételekkel volt
megrakva. Úgy látszott, vagy húsz előételből lehet kinek-kinek a kedvére
választania, Sztyepan Arkagyics azonban valami különöset követelt, s az egyik
ott álló libériás inas hozta is mindjárt, amit kívánt. Ittak egy pohárkával, s
visszamentek az asztalhoz.
Gaginnak már a halleves
alatt pezsgőt hoztak; négy pohárba töltetett belőle. Levin nem utasította
vissza a kínált italt, s még egy palackkal rendelt. Megéhezett, nagy élvezettel
evett-ivott, s még nagyobb élvezettel vett részt társai víg s egyszerű
beszélgetésében. Gagin a hangját letompítva egy új pétervári adomát mondott el,
ez az adoma, bár illetlen volt és buta, olyan mulatságos volt, hogy Levin
hangosan fölkacagott, úgyhogy a szomszédjai mind odanéztek.
- Ez olyanféle, mint az
„éppen ezt nem szenvedhetem”! Ismered? - kérdezte Sztyepan Arkagyics. - Ó,
pedig kitűnő! Adj még egy palackkal - szólt oda az inasnak, s hozzáfogott, hogy
elmondja.
- Pjotr Iljics Vinovszkij
kéri - szakította félbe Sztyepan Arkagyicsot az öreg inas, két karcsú pohárban
gyöngyöző pezsgőt hozva oda, s Sztyepan Arkagyics és Levin felé fordult.
Sztyepan Arkagyics fogta a poharat, s a kopaszodó, vörös bajszú férfival, az
asztal túlsó végén, összepillantva, mosolyogva intett oda neki a fejével.
- Ki ez? - kérdezte Levin.
- Találkoztál vele egyszer
nálam, nem emlékszel? Jó fiú.
Levin követte Sztyepan
Arkagyicsot, s megemelte a poharát.
Sztyepan Arkagyics adomája
is nagyon mulatságos volt. Levin elmondta a magáét, az is nagyon tetszett.
Aztán a lovakra tért a szó, a mai futamokra; hogy Vronszkij Atlasznija milyen
karakánul nyerte el az első díjat. Levin észre sem vette, hogy múlt el az ebéd.
- Ó! Itt van ő! - mondta
Sztyepan Arkagyics az ebéd végén már; s széke támláján hátrahajolva, a feléje
tartó Vronszkijnak s egy magas gárdaezredesnek nyújtotta oda a kezét. Vronszkij
arcán is az a klubbeli, általános, vidám kedélyesség ragyogott. Jókedvűen
könyökölt rá Sztyepan Arkagyics vállára, valamit súgott neki, s vidám mosollyal
nyújtott Levinnek is kezet.
- Nagyon örülök, hogy
találkoztunk - mondta. - Kerestem akkor a választásokon, de azt mondták,
elutazott már.
- Igen, még aznap elutaztam.
Épp az ön lováról beszélgettünk. Gratulálok - mondta Levin. - Ez aztán gyors
futam volt.
- De hiszen önnek is vannak
lovai.
- Nem, az apámnak voltak; de
emlékszem rá, és értek hozzá.
- Te hol ebédeltél? -
kérdezte Sztyepan Arkagyics.
- Mi a másik asztalnál, az
oszlop mögött.
- Megünnepeltük - mondta a
magas ezredes. - Második császárdíj; énnekem lenne ilyen szerencsém a kártyán,
mint neki a lovakkal.
- No de mit vesztegetjük itt
a drága időt? Megyek a „pokol”-ba - mondta az ezredes, s elment az asztaltól.
- Jasvin volt - felelte
Turovcinnak Vronszkij, s leült a mellettük felszabaduló helyre. Kiitta az
odakínált serleget, s rendelt egy palackkal. A klubhangulat vagy a megivott bor
hatása alatt Levin a legjobb marhafajtákról kezdett Vronszkijjal beszélgetést,
s nagyon örült, hogy semmiféle ellenségességet sem érez ezzel az emberrel
szemben. Többek közt azt is elmondta neki, amit a feleségétől hallott, hogy
Marja Boriszovna hercegnőnél találkozott vele.
- Marja Boriszovna hercegnő,
ó, ez nagyszerű! - szólt közbe Sztyepan Arkagyics, s elmondott róla egy adomát,
ami mindnyájukat megnevettette. Vronszkij különösen oly kedélyesen kacagott,
hogy Levin úgy érezte, egész megbékült vele.
- No, végeztünk? - állt föl
Sztyepan Arkagyics, s elmosolyodott. - Akkor gyerünk!
Ahogy az asztaltól kifelé
mentek, Levin azt érezte, hogy a két karja járás közben különös szabályossággal
és könnyedséggel himbálódzik. Gaginnal a magas termeken át a biliárdozó felé
tartott, s ahogy a nagytermen keresztülment, az apósába botlott.
- No, mi az? Hogy tetszik a
semmittevésnek ez a szentélye? - fogta karon a herceg. - Gyere, sétáljunk
egyet.
- Éppen én is azt akartam,
végigmenni, megnézni. Érdekel.
- Téged érdekel. Engem
azonban már más érdekel, mint téged. Te csak elnézed ezeket az aggastyánokat
itt - mondta, s egy meggörbedt, lógó ajkú tagra mutatott, aki alig csosszantva
puha csizmájában a lábát, épp szembejött velük. - Azt hiszed, ezek is ilyen
gezemicéknek születtek?
- Hogy, gezemicéknek?
- Nem ismered ezt az
elnevezést? Klubbeli terminus. Tudod, hogy gurigáznak a tojással; ha sokat
gurítják, gezemice lesz belőle. A magunkfajta is így van; jársz a klubba, s
egyszer csak gezemice vagy. Nevetsz, de a magunkfajta azt nézi, mikor jut maga
is oda. Ismered Csecsenszkij herceget? - kérdezte, s Levin látta már az arcán,
hogy valami mulatságosat akar mondani.
- Nem, nem ismerem.
- Dehogynem! Csecsenszkij
herceg, ismeri mindenki. No de mindegy. Mindig biliárdozni szokott. Három évvel
ezelőtt még nem ment gezemiceszámba, s nagyban legénykedett. Ő hívott másokat
gezemicének. De egyszer idejön, s a portás... Ismered Vaszilijt? Az a kövér.
Nagy tréfagyártó. Csecsenszkij megkérdi tőle: „Vaszilij, ki van itt? Gezemicék
vannak-e?” Az meg azt mondja: „Ön a harmadik.” Úgy bizony, testvér!
Köszöngetve, a szembejövő
ismerősökkel el-elbeszélgetve, Levin s a herceg végigmentek a szobákon: a
nagyon, ahol már álltak az asztalok, s az összeszokott játékosok kisebb
tétekben játszottak: a pamlagoson, ahol sakkoztak - Szergej Ivanovics is itt
ült, s valakivel beszélgetett -, a biliárdozón, ahol a szoba hajlatában a
díványon vidám pezsgőző társaság verődött össze, köztük Gagin is; benéztek a
„pokol”-ba, ahol az egyik asztalnál, amelynél Jasvin már ott ült, nagy csomó
kibic tolongott. Vigyázva, hogy zajt ne csapjanak, a sötét olvasóba is
bementek, az ernyős lámpák alatt ott egy haragos képű fiatalember ült, egyik
folyóiratot a másik után emelte föl, meg egy kopasz tábornok, az olvasásba
elmélyedten.
Bementek abba a szobába is,
amelyet a herceg okos szobának hívott. Ebben a szobában három úr a legújabb
politikai hírekről beszélt nagy hevesen.
- Herceg, tessék, készen van
- mondta az egyik partnere, aki itt talált rá, s a herceg elment vele. Levin
leült és hallgatott, de eszébe jutottak a ma reggeli beszélgetések, és
egyszerre rettenetesen elunta magát. Fölkelt gyorsan, s ment Oblonszkij és
Turovcin után, azokkal legalább mulat az ember.
Turovcin egy magas díványon
ült a biliárdteremben; a kezében egy korsó ital. Sztyepan Arkagyics és
Vronszkij a szoba túlsó sarkában, az ajtóban beszéltek valamiről.
- Nem unatkozik éppen, de
helyzetének a bizonytalansága, határozatlansága - hallotta Levin. Gyorsan odább
akart menni, Sztyepan Arkagyics azonban odahívta.
- Levin! - szólt rá, s Levin
látta, hogy szemében, ha nem is könny, de az a nedvesség van, amely mindig ott
szokott lenni, amikor ivott vagy elérzékenyült. Most ez is, az is megtörtént. -
Levin, ne menj el - s erősen megszorította könyökben a karját; semmi áron sem
akarta nyilván elengedni.
- Ez az én őszinte s
alighanem legjobb barátom - mondta Vronszkijnak. - Te pedig még közelebb állsz
hozzám, és még drágább vagy. Azt akarom, s úgy is lesz, hogy barátok, egymás
bizalmasai legyetek; hisz mind a ketten derék emberek vagytok.
- Akkor hát nem is marad más
hátra, mint hogy összecsókolózzunk - mondta Vronszkij kedélyes tréfálkozással,
s kezet adott.
Levin elkapta gyorsan a
feléje nyújtott kezet, s erősen megszorította. - Nagyon, nagyon örülök.
- Pincér, egy palack pezsgőt
- mondta Sztyepan Arkagyics.
- Én is nagyon örülök -
mondta Vronszkij.
De hiába kívánta Sztyepan
Arkagyics s ők is kölcsönösen, beszélnivalójuk, mindketten érezték, nem volt.
- Tudod, hogy nem ismeri
Annát? - mondta Sztyepan Arkagyics Vronszkijnak. - Pedig föltétlenül el akarom
vinni hozzá. Gyerünk el, Levin.
- Igazán? - mondta
Vronszkij. - Nagyon örül majd. Én is hazamennék mindjárt - tette hozzá -, de
Jasvin nyugtalanít; itt akarok maradni, amíg abba nem hagyja.
- Mi az, rosszul áll?
- Mindenét elveszti; csak én
tudom visszatartani.
- No, mit játsszunk,
piramidkát? Levin, játszol? Akkor kitűnő - mondta Sztyepan Arkagyics. - Állítsd
föl a piramidkát - fordult a markőrhöz.
- Rég kész van - felelte a
markőr,[170]
aki elrendezte már a golyókat, s szórakozásból a vörössel gurigázott.
- Kezdjük hát.
Vronszkij és Levin a játszma
után Gagin asztalához ültek, s Levin Sztyepan Arkagyics javaslatára az ászt
tette meg; Vronszkij, a minduntalan hozzá lépő ismerősöktől körülvéve, majd az
ő asztaluknál ült, majd a „pokol”-ba ment át Jasvinra felügyelni. A délelőtti
szellemi erőfeszítés után Levinnek jólesett most a pihenés.
Örült, hogy Vronszkijjal az ellenségesség
megszűnt, s a nyugalom, kényelem és illendőség benyomása az egész idő alatt ott
volt benne.
Amikor a játszma véget ért,
Sztyepan Arkagyics karon fogta Levint.
- Akkor hát elmegyünk
Annához. Rögtön. Jó? Otthon van. Rég megígértem már neki, hogy elviszlek. Hova
készültél ma este?
- Sehova különösképp -
mondta Levin. - Szvijazsszkijnak ígérkeztem el a Mezőgazdasági Egyesületbe.
Menjünk, ha úgy tetszik.
- Kitűnő, menjünk! Nézz
utána, megjött-e a kocsim - fordult Sztyepan Arkagyics az egyik inashoz.
Levin odament az asztalhoz,
megadta az ászon elvesztett negyven rubelt, kifizette a klubbeli költségeit,
amelyeket az ajtófélfánál álló öreg inas valami titokzatos módon már tudott, s
a karjait különösen lóbálva, a termeken át a kijárat felé indult.
- Oblonszkij fogata! -
kiáltotta haragos basszusán a portás. A kocsi odaállt, s ők ketten beleültek. A
klubbeli nyugalom, kényelem s a környezet kétségtelen illendőségének az érzése
Levinben csak egy darabig tartott, amíg a kocsi a klubkapun kifordult; de mihelyt
az utcára értek, s az egyenetlen úton a fogat döccenéseit megérezte, a
szembejövő bérkocsis dühös kiáltását meghallotta, egy kocsma és bolt vörös
cégérét a homályos világításban megpillantotta, ez a benyomás szétfoszlott, s
tűnődni kezdett a tettein: jól teszi-e, kérdezte magát, hogy Annához elmegy.
Mit szól majd hozzá Kitty? De Sztyepan Arkagyics nem adott időt a tűnődésre, s
mintha csak kitalálta volna a kétségeit, el is oszlatta őket.
- Milyen boldog vagyok -
mondta -, hogy Annát megismered. Dolly, tudod, rég szeretné már; Lvov is volt
nála, s máskor is elmegy. Noha a húgom - folytatta Sztyepan Arkagyics -, bátran
mondhatom, kiváló nő. Majd meglátod te is. A helyzete nagyon nehéz, különösen
most.
- Most miért különösen?
- Tárgyalunk a válásról az urával.
Bele is egyezett, de nehézségek vannak a fiú miatt. A dolognak rég be kellett
volna fejeződnie; három hónapja húzódik már. Mihelyt elváltak, hozzámegy
Vronszkijhoz. Micsoda butaság ez az ócska szokás azzal a keringéssel és
„Ujjongj, Ézsaiás”-sal; senki nem hisz benne, s mégis megakadályozza az emberek
boldogságát! - szúrta közbe Sztyepan Arkagyics. - Akkor az ő helyzetük is
rendezett lesz, mint az enyém vagy a tied.
- De mi hát a nehézség?
- Hosszú és unalmas
történet. Nálunk ez mind olyan zavaros. A lényeg az, hogy itt várja a válást,
három hónapja él Moszkvában, ahol mindenki ismeri őket; sehova nem jár, az
asszonyok közül Dollyn kívül senkit meg nem látogat, mert nem akarja, érted,
hogy könyörületből menjenek el hozzá. Az a bolond Varvara hercegnő is
elutazott, illetlennek találta a dolgot. Más asszony ilyen helyzetben nem tudná
feltalálni magát. Ő, meglátod majd, milyen jól rendezte be az életét, milyen
nyugodt és méltóságteljes. Balra a mellékutcában, a templommal szemben! -
kiáltotta Sztyepan Arkagyics, a fogat ablakán kihajolva. - Phű, milyen meleg
van! - mondta, s a tizenkét fok hideg ellenére még jobban szétnyitotta amúgy is
kigombolt bundáját.
- De hiszen lánya van;
bizonyára vele foglalkozik - mondta Levin.
- Te az asszonyokat, úgy
látszik, csak nőstényeknek tudod elképzelni, une couveuse[171]
- mondta Sztyepan Arkagyics. - Ha elfoglaltság, az föltétlenül gyerek. Nyilván
gyönyörűen neveli a lányát; róla azonban nem hallani. Más elfoglaltsága van,
elsősorban is ír. Látom, ironikusan mosolyogsz; de hiába. Gyermekkönyvet ír,
senkinek nem beszél róla; nekem azonban olvasott belőle, s én odaadtam a
kéziratot Vorkujevnek... ismered azt a kiadót... maga is íróféle. Ért hozzá, s
azt mondja, kitűnő. Azt gondolod, afféle asszonyszerző? Egyáltalán nem. Elsősorban
melegszívű asszony, majd meglátod. Van ott most egy angol kislány, meg egy
egész család, azokkal foglalja el magát.
- Hogyan, valami
filantropikus[172]
dolog?
- Te mindent mindjárt a
rossz oldaláról akarsz látni. Nem filantropikus, hanem szívbeli. Volt nekik,
Vronszkijnak tudniillik, egy angol trénere, mester a dolgában, de részeges.
Agyonitta magát, delirium tremens, a családját otthagyta. Anna meglátta őket,
segítette, beleélte magát a dologba, s most az egész család az ő gondja; de nem
úgy segít, pénzzel, a magasból; a fiúkat ő maga készíti elő oroszul a
gimnáziumra; a lányt pedig magához vette. De hisz majd meglátod.
A kocsi behajtott az
udvarra; Sztyepan Arkagyics a bejárónál, ahol egy szán állt, jó hangosan
csöngetett.
Az ajtót nyitó inast meg se
kérdezte, otthon vannak-e; mindjárt az előcsarnokba lépett; Levin utánament,
mind erősebben kételkedve, jól vagy rosszul cselekszik-e.
Ahogy a tükörbe nézett,
feltűnt, hogy nagyon piros, de meg volt győződve róla, hogy nem részeg, s
megindult föl, a szőnyeges lépcsőn, Sztyepan Arkagyics után. Fönt Sztyepan
Arkagyics megkérdezte az inast, aki mint a ház bennfentesét köszöntötte, ki van
Anna Arkagyevnánál, s azt a választ kapta, Vorkujev úr.
- Hol vannak?
- A nappaliban.
Egy kisebb, sötét
faburkolatú ebédlőn mentek át, s a süppedő szőnyegen a félhomályos nappaliba
értek, amelyet csak egy nagy, sötét ernyős lámpa világított meg. A másik,
fénytörő lámpa a falon égett, s életnagyságú női portréra vetette a fényt.
Levin akaratlanul is fölfigyelt rá. Anna képe volt, amit Mihajlov csinált
Itáliában. Mialatt Sztyepan Arkagyics a rácsfal mögé ment, s a beszélő
férfihang elhallgatott, Levin az arcképre nézett, amely a ragyogó megvilágításban
szinte kilépett keretéből, s nem tudott elfordulni tőle. Azt is elfelejtette, hol
van, nem hallgatott oda, mit beszélnek; nem vette le a szemét a csodálatos
képről. Nem kép volt, gyönyörű, élő asszony; göndörödő fekete haj, meztelen
vállak és karok; finom pihével borított ajkán tűnődő félmosoly, mialatt zavarba
ejtő szemével győztesen és gyöngéden pillant az emberre. Csak azért nem volt
élő, mert szebb volt, mint amilyen egy élő lehet.
- Nagyon örülök - hallotta
egyszer csak maga mellett a hangot, amely nyilván neki szólt; ugyanannak az
asszonynak a hangját, akiben a képen gyönyörködött. Anna jött kifelé a rács
mögül, s Levin a szoba félhomályában az arcképbeli asszonyt látta, sötét,
kék-tarka ruhában; a tartása, arckifejezése más, de a szépségnek ugyanazon a
magasán, amelyen az arcképfestő elkapta őt. A valóságban nem volt olyan ragyogó,
viszont az életben is volt valami új, vonzó, ami az arcképről hiányzott.
Anna felkelt, és elébe jött;
nem rejtette el örömét, hogy megismerheti. Nyugodtságában, amellyel erélyes kis
kezét odanyújtotta s Vorkujevvel megismertette, majd a kézimunkázgató, csinos,
vöröses lánykára mutatott, akit pártfogoltjának nevezett, Levin a mindig
nyugodt és természetes nagyvilági nő kellemes modorára ismert.
- Nagyon örülök - ismételte
meg, s szájában ezek az egyszerű szavak Levin számára, ki tudja, miért, különös
jelentőséget nyertek. - Én magát mint Sztyiva barátját, no meg a feleségéért is
rég ismerem s szeretem. Csak igen rövid ideig voltam együtt vele, de úgy maradt
meg bennem, mint gyönyörű virág, igen, virág. S hamarosan anya lesz már!
Fesztelenül és kényelmesen
beszélt, tekintetét Levinről időnként a bátyjára fordítva. Levin érezte, hogy
jó benyomást tett rá, s egyszeriben könnyedén, természetesen és kellemesen
érezte magát vele, mintha gyermekkorától ismerné.
- Mi Iván Petroviccsal épp
azért helyezkedtünk el Alekszej szobájában, hogy dohányozzunk - felelte
Sztyepan Arkagyics kérdésére, hogy rágyújthat-e, majd Levinre nézett, s a
kérdés helyett, hogy dohányzik-e, magához húzta a teknősbéka szivartartót, s
egy szopókás cigarettát vett ki belőle.
- Az egészséged? - kérdezte
a bátyja.
- Semmi különös. Az idegeim,
mint rendesen.
- Szokatlanul jó, igaz? -
mondta Sztyepan Arkagyics, észrevéve, hogy Levin az arcképet nézi.
- Jobb arcképet nem láttam
még.
- És szokatlanul hasonlít
is, igaz? - mondta Vorkujev.
Levin a képről az eredetire
nézett. Anna arcát, mialatt a szemét magán érezte, különös fény világította
meg. Levin elvörösödött, s hogy zavarát elrejtse, meg akarta kérdezni, rég
találkozott-e Darja Alekszandrovnával, de Anna ekkorra megszólalt már:
- Iván Petroviccsal épp most
beszélgettünk Vascsenkov utolsó képeiről. Látta őket?
- Igen, láttam - felelte
Levin.
- De bocsánat,
félbeszakítottam, mondani akart valamit...
Levin megkérdezte, rég
találkozott-e Dollyval.
- Tegnap itt volt nálam;
nagyon haragszik Grisa miatt a gimnáziumra. A latintanár, úgy látszik, nem volt
igazságos hozzá.
- Igen, láttam a képeit. Nem
nagyon tetszettek - tért vissza Levin a beszélgetéshez, amelyet Anna kezdett.
De most egyáltalán nem olyan
szakszerűen beszélt a dologról, mint délelőtt. Beszélgetésükben minden szó
különös jelentőséget kapott. S beszélnie vele kellemes volt, s hallgatnia még
kellemesebb.
Anna nemcsak hogy
természetesen és okosan beszélt, de okosan és fesztelenül is, gondolatainak
semmiféle értéket sem tulajdonítva; annál jobban értékelte azét, akivel
beszélgetett.
A társalgás az új művészi
irányzatra tért; egy francia festő új bibliaillusztrációiról beszéltek.
Vorkujev durvasággá fajuló realizmussal vádolta a festőt. Levin azt mondta, a
franciák annyi merev szabályt vittek a művészetbe, mint senki más; ezért
tartják különös érdemnek a visszatérést a realizmushoz. Abban, hogy nem
hazudnak, már költészetet látnak.
Levinnek még egyetlen okos
gondolata sem okozott ekkora örömet. Anna arca egész felsugárzott, amikor a
gondolat értékét fölismerte. Elnevette magát.
- Nevetek - mondta -, ahogy
akkor nevet az ember, ha találó arcképet lát. Amit mondott, tökéletesen
jellemzi a mai francia művészetet; a festészetet, de az irodalmat is, Zolát,
Daudet-t. De lehet, hogy ez mindig is így van, az írók megcsinálják a maguk conception-jait[173]
kigondolt, elképzelt alakokról, azután amikor a csinált combinaison-okra,[174]
a kigondolt alakokra ráuntak, azon vannak, hogy természetesebb, igazabb
alakokat eszeljenek ki.
- Lám, ez tökéletesen igaz!
- mondta Vorkujev.
- Tehát a klubban voltatok?
- fordult Anna a bátyjához.
„Igen, igen, ez asszony!” -
gondolta Levin elmerülve, s állhatatosan nézte Anna szép, mozgalmas arcát,
amely most hirtelen egész megváltozott. Levin nem hallotta, hogy a bátyjához
odahajolva mit beszél, de arca változása meglepte. Ez az arc, mely
nyugodtságában az előbb gyönyörű volt, most különös kíváncsiságot, dühöt és
büszkeséget fejezett ki. De ez csak egy percig tartott. Hunyorított, mintha
valami az eszébe jutott volna.
- De különben ez senkit sem
érdekel - mondta, s az angol lányhoz fordult: - Please order the tea in the drawing-room.[175]
A lányka fölkelt és kiment.
- Levizsgázott? - kérdezte
Sztyepan Arkagyics.
- Kitűnően. Nagyon
tehetséges lány, s olyan kedves egyéniség!
- A végén jobban fogod
szeretni a magadénál.
- Férfibeszéd. A szeretetben
nincs jobban és kevésbé. A lányomat egyféle szeretettel szeretem, őt
másfélével.
- Épp mondom Anna
Arkagyevnának - szólt Vorkujev -, hogy ha csak századannyi energiát fordítana
az orosz gyermeknevelés ügyére, mint amennyit ebbe az angolba öl, nagy és
hasznos dolgot végezne.
- Akármit mond, nem voltam
képes rá. Alekszej Kirillics gróf is nagyon ösztökélt, hogy foglalkozzam a
falunkbeli iskolával. (Ahogy az Alekszej
Kirillics gróf szavakat kiejtette, félénk és kérdő pillantást vetett
Levinre, amire ő önkéntelenül is tiszteletteljes és helybenhagyó pillantással
felelt.) Elmentem néhányszor. Nagyon kedvesek, de nem tudott lekötni. Azt
mondja, energia. De az energia szereteten alapszik. Szeretetet pedig nem lehet
sehonnan venni, nem lehet megrendelni. Ebbe a lányba, én magam sem tudom,
miért, beleszerettem.
És megint Levinre
pillantott. S a mosolya és a pillantása is, mind azt mondta, hogy csak hozzá
beszél, hogy a véleményét sokra becsüli, s előre tudja, hogy meg fogják érteni
egymást.
- Ezt tökéletesen értem -
felelte Levin. - Iskolára és az efféle intézményekre általában nem lehet az
embernek a szívét föltennie, ez az oka, úgy gondolom, amiért az efféle
filantróp alapítványok többnyire olyan csekély eredményt érnek el.
Elhallgatott, aztán
elmosolyodott.
- Igen, igen - erősítette
meg Anna. - Soha nem voltam képes rá. Je
n’ai
pas le coeur assez large,[176]
hogy egy egész lelencházra való kellemetlen kislányt megszeressek. Cela ne m’a jamais réussi.[177]
Hány nő van, aki ebből position sociale-t[178]
csinált magának. S most még kevésbé - fordult bizalmas, szomorú pillantással
látszat szerint a bátyjához, de nyilvánvalóan Levinhez. - Még most sem, amikor
olyan nagy szükségem van valami elfoglaltságra. - S hirtelen elkomorodva (Levin
megértette, hogy önmagára haragszik, amiért magáról beszél) másra terelte a
szót. - Tudom magáról - mondta Levinnek -, hogy rossz polgár, s amennyire tőlem
telt, védelmeztem is.
- Ugyan hogyan?
- Mindig aszerint, hogyan
támadták... Nem parancsolnak különben teát? - Fölemelkedett, s egy
szattyánbőrbe kötött könyvet vett a kezébe.
- Adja ide nekem, Anna
Arkagyevna - mondta Vorkujev a könyvre mutatva. - Érdemes kiadni.
- De nem, olyan
kidolgozatlan még.
- Elmondtam neki - fordult
Sztyepan Arkagyics a húgához, Levinre mutatva.
- Rosszul tetted. Az én
írásom afféle faragott kosárka, amilyet Liza Merkalova szokott nekem a
börtönökből eladogatni. A börtönöket ő adminisztrálta a társaságunkban -
fordult Levinhez. - Azok a szerencsétlenek a türelem csodáit művelték.
Levin egy újabb vonást
fedezett föl ebben az asszonyban, aki máris annyira megtetszett neki. Az eszén,
bájosságán, szépségén kívül egyenesség is volt benne. Nem akarta elrejteni
előle súlyos helyzetét. Ahogy ezt mondta, fölsóhajtott, arca hirtelen szigorú
kifejezést öltött, szinte megkövült. Ezzel a kifejezéssel az arcán még szebb
volt, mint előbb; de ez a kifejezés új volt; kívül volt a boldogságot sugárzó
és árasztó kifejezések körén, amelyeket a művész az arcképen elfogott. Levin
még egyszer a képre nézett, aztán őrá magára, ahogy a bátyja kezét megfogva a
magas ajtón kiment vele, s annyi gyöngédséget és részvétet érzett iránta, hogy
maga is elcsodálkozott.
Anna megkérte Levint és
Vorkujevet, menjenek át a szalonba; maga pedig ott maradt, hogy a bátyjával
megbeszéljen valamit. „A válásról, Vronszkijról, hogy mit csinál a klubban,
rólam?” - gondolta Levin. S annyira izgatta, mit beszél ott Sztyepan
Arkagyiccsal, hogy alig hallotta, amit Vorkujev Anna Arkagyevna
gyermekregényének az érdemeiről mondott.
Tea alatt ugyanaz a
kellemes, tartalmas társalgás folyt tovább. Nemcsak hogy nem volt pillanat,
amikor a beszédnek tárgyat kellett volna keresni, épp ellenkezőleg, az
érződött, hogy nem jutnak hozzá, hogy mindent elmondjanak, amit szeretnének; de
szívesen türtőztetik magukat, s hallgatják, amit a másik mond. S mindaz, amit
beszéltek - nemcsak amit Anna, de Vorkujev, Sztyepan Arkagyics is -, Levinnek
úgy tetszett, rendkívüli jelentőséget nyert Anna figyelme s megjegyzései révén.
Mialatt az érdekes beszélgetést
követte, Levin folyton csak benne gyönyörködött: a szépségében, eszében,
műveltségében, s ugyanakkor az egyszerűségében és szívélyességében. Levin
figyelt, beszélt, s egész idő alatt rá gondolt, az ő belső életére, s az
érzéseit igyekezett kitalálni, ő, aki azelőtt olyan szigorúan ítélte meg Annát,
most valami furcsa gondolatmenet során felmentette; ugyanakkor sajnálta, s
félt, hogy Vronszkij nem érti teljesen meg. Tizenegyre járt már, amikor
Sztyepan Arkagyics fölkelt, hogy induljon (Vorkujev előbb elment már), Levinnek
úgy rémlett, hogy csak most jöttek. Nagy sajnálkozással ő is felállt.
- Isten vele - mondta Anna
kezet fogva, s vonzó pillantással nézett a szemébe. - Nagyon örülök, que la glace est rompue.[179]
Eleresztette a kezét, és
ráhunyorított.
- A feleségének mondja meg,
hogy úgy szeretem, mint régen, s ha nem tudja a helyzetem megbocsátani, azt
kívánom, sohase bocsássa meg. Hogy megbocsáthasson, át kell élnie, amit én
átéltem, s attól az Isten őrizze meg.
- Igen, töltetlen
megmondom... - mondta Levin elpirulva.
„Milyen csodálatos, kedves,
szánalomra méltó asszony” - gondolta, ahogy Sztyepan Arkagyiccsal kiértek a
fagyos levegőre.
- No? Ugye mondtam? - szólt
Sztyepan Arkagyics, látva, hogy Levin tökéletesen meg van hódítva.
- Igen - felelte Levin
elgondolkozva -, kivételes asszony! Nemcsak hogy okos, de csodálatos szíve is
van. Iszonyúan sajnálom!
- Most már, ha Isten úgy
akarja, majd csak eligazodik minden. Ugye, mondtam, ne ítélj előre - szólt
Sztyepan Arkagyics, a kocsi ajtaját kinyitva. - Isten veled, utaink elválnak.
Levin úgy érkezett haza,
hogy állandóan Annára gondolt, arra a nagyon egyszerű beszélgetésre, amit
folytattak, s közben arckifejezése minden árnyalatát fölidézte, mindjobban
belemélyedve helyzetébe s mind több részvéttel iránta.
Ahogy hazaért, Kuzma
közölte, hogy Katyerina Alekszandrovna egészséges; a nénjei csak nemrég mentek
el, s két levelet adott át. Levin mindjárt ott az előszobában elolvasta, nehogy
később tereljék el a figyelmét. Egyik Szokolovtól jött, az ispántól. A búzát,
azt írta, nem lehet eladni; csak öt és fél rubelt adnak érte; pénzt pedig nem
lehet sehonnét szerezni. A másik a nővérétől jött. Szemére hányta, hogy ügyét
még mindig nem intézte el.
„Hát ha nem adnak többet,
eladjuk öt és félért” - döntötte el Levin nyomban, szokatlan könnyedséggel, az
első kérdést, amely korábban nagyon is nehéznek tűnt föl. „Csodálatos, hogy itt
hogy el vagyok mindig foglalva” - gondolta a másik levélről. Bűnösnek érezte
magát a nővérével szemben, hogy mind ez ideig nem intézte el, amire megkérte.
„Ma megint nem mentem el a bíróságra, de ma igazán nem volt időm.” S
elhatározva, hogy holnap föltétlenül elintézi, bement a feleségéhez. Útközben,
emlékezetében, egész napját átfutotta. A nap eseménye csupa beszéd volt;
beszéd, amit hallott, és amiben részt vett. Csupa olyan tárgyról, amivel, ha
maga van és falun, soha nem foglalkozik; itt azonban nagyon érdekesek voltak. S
mindenik beszélgetés szép volt, csak két helyen csúszott be hiba. Az egyik,
amit a csukáról mondott; a másik meg: abban a gyöngéd szánalomban, amit Anna
iránt érzett, volt valami nem helyénvaló.
Levin a feleségét rossz
hangulatban találta, unatkozva. A három testvér ebédje igen vidáman ütött volna
ki, de utána elkezdték Levint várni és várni, s mindnyájan elunták magukat; a
nővérei hazamentek, s Kitty maga maradt.
- No és te mit csináltál? -
kérdezte Kitty, az ura rendkívül gyanúsan csillogó szemébe nézve. De nehogy
megzavarja benne, hogy mindent elbeszéljen, elrejtette a figyelmét, s helyeslő
mosollyal hallgatta végig, ahogy az estjéről beszámolt.
- Nagyon örültem, hogy
Vronszkijjal találkoztam. Igen könnyen és egyszerűen ment. Csakhogy ennek a
félszeg helyzetnek vége van, igyekszem majd, érted, soha nem találkozni vele -
mondta, de eszébe jutott, azon való igyekezetében, hogy ne találkozzék vele, nyomban ellátogatott Annához, s elvörösödött.
- Mi azt mondjuk, a nép iszik; de nem tudom, ki iszik többet, a nép-e vagy a
magunkfajták. A nép csak ünnepeken, mi azonban...
Csakhogy Kittyt nem
érdekelte az elmélkedés, hogy a nép hogyan iszik. Látta, hogy az ura elpirul, s
tudni akarta, miért.
- No és hol voltál még?
- Sztyiva szörnyen kért,
hogy menjek el Anna Arkagyevnához.
S ahogy ezt mondta, még
jobban elpirult, s kétsége, hogy jól vagy rosszul tette-e, amikor Annához
elment, végleg megszűnt. Most már tudta, hogy nem kellett volna elmennie.
Kitty szeme Anna nevére
feltűnő tágra nyílt s fölvillant; de erőt vett magán, elrejtette az izgalmát, s
Levint is megtévesztette.
- Á! - csak ennyit mondott.
- Nem haragszol, hogy
elmentem, remélem? Sztyiva kérte, és Dolly is kívánta - mondta tovább Levin.
- Ó, nem - szólt Kitty, de
Levin látta a szemén, hogy erőt vesz magán, s ez nem ígért semmi jót.
- Nagyon kedves, nagyon,
nagyon szánalomraméltó és derék nő - mondta, ahogy Annáról mesélt, a
foglalatosságáról, s elmondta, amit üzent.
- Ó, persze, nagyon
szánalomraméltó - mondta Kitty, amikor Levin befejezte. - Kitől kaptál levelet?
Megmondta, s mert hitt Kitty
nyugodt hangjának, elment levetkőzni.
Amikor visszajött, Kittyt
még mindig ugyanabban a karosszékben találta. Amikor hozzálépett, ránézett s
felzokogott.
- Mi az, mi? - kérdezte
Levin, bár előre tudta, hogy mi.
- Beleszerettél abba az
undok nőbe, megbabonázott. Láttam a szemeden. Igen, igen! Mi sül még ki ebből?
A klubban iszol, játszol, aztán elmégy, kihez? Nem, utazzunk el... Én holnap
hazautazom.
Levin sokáig nem tudta a
feleségét megnyugtatni. Végül is azzal nyugtatta meg, hogy beismerte, a
részvét, a borral együtt, leverte őt a lábáról, s Anna álnok befolyása alá
került, ezután azonban elkerüli. Az egyetlen, amit a legőszintébben ismert be,
az volt, hogy hosszú moszkvai élete alatt folyton csak a beszélgetésnek,
evésnek, ivásnak élt, s egészen elbutult. Éjjel három óráig beszélgettek.
Háromra békültek csak meg annyira, hogy el tudtak aludni.
Azután, hogy a vendégeit
kikísérte, Anna le sem ült; föl-alá kezdett járni a szobában. Egész este
önkéntelenül is mindent elkövetett (az utóbbi időben minden fiatalemberrel így
volt), hogy Levinnel megszerettesse magát, s ezt, amennyire becsületes nős
embernél s egy este elérhető, tudta, hogy el is érte; de annak ellenére, hogy
Levin igen megtetszett neki (ha férfiszempontból Vronszkij és Levin közt éles
különbség volt is, ő mint nő, látta a közöset is bennük, ami miatt Kitty
Vronszkijba és Levinbe is beleszerethetett), mihelyt a szobából kiment, rá sem
gondolt többet.
Egyetlenegy gondolat
üldözte, a legkülönfélébb formában, elháríthatatlanul. „Ha másokra, erre a
szerelmes, családos emberre ilyen hatással vagyok, ő miért olyan hideg hozzám?... Azaz nem is arról van szó, hogy
hideg, hisz szeret, ezt tudom. De valami új dolog furakodott közénk. Miért
nincs itthon egész este? Sztyivával megüzente, hogy nem hagyhatja ott Jasvint,
figyelnie kell a játékát. Hát gyerek ez a Jasvin? De tegyük föl, hogy igaz.
Soha nem hazudik. E mögött az igazság mögött azonban egy másik van. Örül, ha
megmutathatja, hogy más kötelessége is van. Én ezt tudom, s belenyugszom. De
minek bizonygatja? Azt akarja megmutatni, hogy szerelmének nem szabad zavarnia
a szabadságát. Csakhogy énnekem nem bizonyítékok kellenek, nekem szerelem kell.
Meg kellene értenie az én itteni moszkvai életem nehézségét. Hát élek én? Nem
élek, csak várom a feloldozást, amely egyre húzódik, húzódik. Válasz már megint
nincs! Sztyiva azt mondja, ő nem mehet el Alekszej Alekszandrovicshoz. Én pedig
nem írhatok újból. Semmit nem tehetek, semmit sem kezdhetek, semmin nem
változtathatok. Türtőztetem magam, várok, szórakozást, időtöltést találok ki:
angol család, írás, olvasás; de ez mind csak ámítás, ugyanaz, ami a morfium.
Meg kéne szánnia” - gondolta, s érezte, hogy az önmaga iránti részvét könnyei
szöknek a szemébe.
Vronszkij szaggatott
csöngetését hallotta, gyorsan letörölte a könnyeit, s nemcsak a könnyeit
törölte le, a lámpához ült, kinyitotta a könyvét, s nyugalmat tettetett. Meg
kellett mutatnia neki, hogy elégedetlen vele, csak azt, hogy elégedetlen,
amiért nem jött haza, ahogyan ígérte: de a bánatát, főként pedig hogy sajnálja
magát, semmiképp sem volt szabad megmutatnia. Ő sajnálhatta magát, de Vronszkij
őt nem. Nem akart harcot, Vronszkijt vádolta, hogy harcolni akar, de ő volt az,
aki akaratlanul is harci állapotba helyezkedett.
- Nem unatkoztál? - mondta
Vronszkij, elevenen és jókedvűen lépve hozzá. - Milyen rettenetes szenvedély ez
a játék!
- Nem, nem unatkoztam,
megtanultam rég, hogy ne unjam magam. Sztyiva és Levin voltak itt.
- Igen, hozzád készültek.
No, hogy tetszett Levin? - mondta Vronszkij melléje ülve.
- Nagyon. Nemrég mentek el.
Jasvin mit csinált már megint?
- Nyerőben volt,
tizenhétezerrel. Hívtam. Már majdnemhogy eljött. De megint visszament, s most
veszít.
- Akkor miért maradtál ott?
- kérdezte Anna, s hirtelen ráemelte a szemét. Az arckifejezése hideg és
ellenséges volt. - Sztyivának azt mondtad, azért maradsz, hogy Jasvint elhozd.
S otthagytad.
Ugyanaz a hideg, harcra kész
kifejezés jelent meg Vronszkij arcán is.
- Először is, én nem üzentem
semmit, másodszor, soha nem mondok nem igazat. És ami a fő, ott akartam
maradni, s ott maradtam - mondta a homlokát ráncolva. - Anna, miért? Mondd,
miért? - szólalt meg hozzáhajolva, egypercnyi hallgatás után, s kinyitotta
kezét, azt remélve, hogy Anna a magáét beleteszi.
Anna örült ennek a
gyöngédségre hívásnak. De valamilyen különös, gonosz erő nem hagyta, hogy
hajlandóságának engedjen, mintha a harc feltételei nem tűrnék a megalázkodást.
- Hát persze, maradni
akartál, s maradtál. Azt csinálod, amit akarsz. De miért mondod ezt nekem? Mit
akarsz vele? - kérdezte mindjobban nekihevülve. - Vitatja valaki a jogaidat? De
te azt akarod, hogy igazad legyen. Hát legyen.
Vronszkij keze bezárult,
elhúzódott, s arca még makacsabb kifejezést öltött, mint előbb...
- Nálad ez makacsság kérdése
- mondta Anna, s mereven nézett rá, annak az arckifejezésnek, amely úgy
felingerelte, hirtelen nevet találva -, pontosan makacsság. Neked az a kérdés,
győztes maradsz-e velem szemben; nekem pedig... - Megint megszánta magát, s
majdnem sírva fakadt. - Ha tudnád, miről van szó nálam! Amikor azt érzem, amit
most, hogy ellenséges, igen, ellenséges érzéssel vagy velem szemben, ha
tudnád, mit jelent ez nekem! Ha tudnád, milyen közel vagyok ezekben a percekben
a szerencsétlenséghez, mennyire félek, rettegek magamtól! - S elfordult, hogy a
zokogását elrejtse.
- De hát miről beszélünk
itt? - mondta Vronszkij, Anna kétségbeesésén elszörnyedve, s megint feléje
hajolt, megfogta s csókolni kezdte a kezét. - Miért? Házon kívül keresek
szórakozást? Nem kerülöm a nőtársaságot?
- De mennyire! - mondta
Anna.
- Mondd, mit tegyek hát,
hogy nyugodt légy? Mindent kész vagyok megtenni, hogy boldog lehess - mondta a
kétségbeeséstől meghatva. - Mit meg nem tennék, Anna - mondta -, hogy az ilyen
bánattól, mint a mostani, megkíméljelek!
- Semmi, semmi az egész -
mondta Anna. - Magam sem tudom; a magányos élet, az idegeim... Ne is beszéljünk
róla. Mi történt a lóversenyen? Nem mesélted el - kérdezte, s azon volt, hogy a
győzelem diadalát, amely mégiscsak az ő oldalán volt, elrejtse.
Vronszkij vacsorát kért, s
elmondta apróra a futamokat, de a modorán, egyre hidegebbé váló pillantásán
Anna látta, hogy nem bocsátotta meg neki a győzelmét, az a makacsság, amely
ellen harcolt, újra ott van benne. Hidegebb volt hozzá, mint előbb; mintha
megbánta volna, hogy engedett neki. Anna visszaemlékezett a szavakra, amelyek a
győzelmet megszerezték neki: „Közel vagyok a legszörnyűbb szerencsétlenséghez,
rettegek magamtól”; s megértette, hogy ez a veszedelmes fegyver, s másodszor
nem lehet használnia. S érezte, hogy a szerelemmel együtt, amely összekötötte
őket, a harc gonosz szelleme állandósul köztük, amelyet nem tudott kiűzni sem a
férfi s még kevésbé a saját szívéből.
Nincsenek viszonyok,
amelyekhez az ember ne tudna hozzászokni, különösen ha azt látja, hogy akik
körülveszik, mind ugyanúgy élnek. Három hónappal ezelőtt Levin nem hitte volna,
hogy olyan körülmények közt, amilyenek közt most élt, nyugodtan el tudjon
aludni, hogy céltalan, értelmetlen életet élve, amely anyagi erejét is
fölülmúlja, azután, hogy részeg volt (nem nevezhette másképp a klubbeli
dolgot), s abszurd módon összebarátkozott egy emberrel, akibe a felesége hajdan
szerelmes volt, s még abszurdabb módon elment egy asszonyhoz, akit másnak, mint
bukottnak nevezni nem lehetett, hogy ilyen körülmények között - az asszonytól
megszédülve, a feleségét elkeserítve - nyugodtan el tudjon aludni. De a fáradtság,
az álmatlan éjszaka s a megivott bor hatására mély és nyugodt álomba merült.
Öt óra körül egy nyíló ajtó
nyikorgása verte föl. Fölugrott és körülnézett; Kitty nem volt mellette az
ágyban. A válaszfal mögött valami fény mozgott, s Kitty lépteit hallotta.
- Mi az? - kérdezte álomtól
bódultan. - Kitty! Mi az?
- Semmi - mondta Kitty, s
gyertyával a kezében kijött a válaszfal mögül. - Nem jól érzem magam - mondta
különösen kedves és jelentős mosollyal.
- Mit? Elkezdődött? -
kérdezte Levin rémülten. - El kell szalajtani valakit - és sebesen öltözködni
kezdett.
- Nem, semmi - mondta Kitty
elmosolyodva, s visszafogta a kezét. - Csak egy kis rosszullét. El is múlt már.
S az ágyához ment, eloltotta
a gyertyát, lefeküdt s elcsendesedett. Levinnek gyanús volt ugyan a csöndessége,
mintha a lélegzetét fogná közben vissza, még inkább a különös gyöngédség és
fölindulás, amivel a válaszfal mögül kilépve azt mondta: semmi; de olyan álmos
volt, hogy azonnal elaludt. Csak később jutott eszébe a csendes lélegzete, s
értette meg, mi ment végbe az ő drága, kedves lelkében, amíg moccanás nélkül, a
női élet legnagyobb eseményét várva, ott feküdt mellette. Hét órakor arra
ébredt, hogy Kitty keze a vállához ér, s csendes suttogást hall. A sajnálat,
hogy fölébressze, s a vágy, hogy beszéljen vele, mintha harcban állt volna
benne.
- Kosztya, ne ijedj meg.
Semmi. De úgy látszik... el kell küldeni Lizaveta Petrovnáért.
A gyertya újra meggyúlt.
Kitty ott ült az ágyon, kezében a kötés, amin az utolsó napokban dolgozott.
- Kérlek, ne ijedj meg,
semmi. Csöppet sem félek - mondta Levin ijedt arcát megpillantva, s kezét előbb
a melléhez, aztán az ajkához szorítva.
Levin gyorsan fölugrott; s
magánkívül, feleségéről a szemét le nem véve, hálókabátjába bújt és megállt, s
még mindig Kittyt nézte. Indulnia kellett, de nem bírta elfordítani róla a
szemét. Nem szerette tán eléggé az arcát, nem ismerte eléggé a kifejezését,
pillantását - soha nem látta ilyennek még. Milyen undoknak és szörnyűnek érezte
magát előtte - amilyen most volt -, ahogy Kitty tegnapi elkeseredése eszébe
jutott! Kipirult arca, az éjjeli főkötő alól kibuggyanó lágy haj keretében,
örömtől s elszántságtól sugárzott.
Akármilyen kevés volt a
mesterkélt és konvencionális Kitty jellemében, Levint mégis meglepte, ami most
meztelenedett le előtte, amikor egyszerre minden lepel lehullt, s lelkének a
magja fény lett a szemében. S ebben az egyszerűségben és meztelenségben az,
akit ő szeretett, még láthatóbbá vált. Mosolyogva nézett az urára: de a
szemöldöke hirtelen összerándult, fölkapta a fejét, gyorsan hozzálépett, kézen
fogta, s a forró lélegzetével körülfogva, hozzásimult. Szenvedett, szinte
panaszolta neki a szenvedését. S Levinnek az első percben szokása szerint úgy
is rémlett, hogy ő a hibás benne. De Kitty tekintetében gyöngédség volt, s az
azt mondta, hogy nemcsak nem vádolja, de szereti is ezért a szenvedésért. „Ha
nem én, ki hát a hibás benne?” - gondolta önkéntelenül, s a szenvedés okozóját
kereste, hogy megbüntesse. Hibás azonban nem volt. Kitty szenvedett,
panaszkodott és diadalmaskodott a szenvedésével, és örült neki és szerette.
Levin látta, hogy valami gyönyörű megy végbe a lelkében, de hogy mi, nem tudta
megérteni, meghaladta az értelmét.
- Elküldtem mamához. Te meg
menj hamar Lizaveta Petrovnához... Kosztya! Semmi, már elmúlt.
Elment az ura mellől, és
csengetett.
- No, menj most már, Pása
jön. Semmi bajom.
Levin bámulattal látta, mint
veszi a kötést, amit az éjjel behozott, s fog újra hozzá.
Mialatt Levin az egyik ajtón
kiment, hallotta, amint a lány a másikon bejött. Megállt az ajtóban, s még
hallotta, hogy Kitty részletes utasítást ad neki, s maga kezdi odább tolni vele
az ágyat.
Levin felöltözött, s mialatt
a lovakat befogták - bérkocsi még nem volt -, megint fölszaladt a hálóba; úgy
rémlett neki, nem is lábujjhegyen, de szárnyakon. Két szobalány gondterhelten
rendezett át a hálóban valamit. Kitty járkált és kötött, gyorsan hányta a
szemeket, s rendelkezett.
- Megyek rögtön a doktorhoz,
Lizaveta Petrovnáért már elmentek, de én is elmegyek. Nem kell valami? Igaz is,
Dollyhoz?
Kitty ránézett, nyilván nem
hallotta, mit mond.
- Igen, igen, menj, menj -
mondta gyorsan, a homlokát ráncolva, s a kezével intett neki.
Már kint volt a szalonban,
amikor a hálóban panaszos, de rögtön el is némuló nyögés hangzott föl. Levin
megállt, és sokáig nem bírta fölfogni, mi ez.
„Igen, ő volt” - mondta
magának, s fejéhez kapva lefutott.
- Uram, könyörülj! Bocsáss
meg, segíts! - hajtogatta a valahogy váratlanul, egyszerre csak a szájára szökő
szavakat, s ő, a hitetlen ember, ezeket a szavakat nemcsak a szájával
hajtogatta. Ebben a percben azt látta, hogy nemcsak a kétségei nem akadályozták
meg egyáltalán abban, hogy Istenhez forduljon, de önismerettel vallott ama
meggyőződése sem, hogy az eszére hallgatva képtelen lenne hinni. Mindez porként
fúvódott most le a lelkéről. Kihez is fordulhatott máshoz, ha nem ahhoz, akinek
a kezében ott érezte magát, a lelkét, a szerelmét?
A ló nem volt még befogva:
de olyan rendkívüli testi feszültséget érzett magában, figyelme annyira a
tennivalón volt, hogy egy percet sem akart elveszíteni, s nem várta be a lovat,
gyalog indult neki, Kuzmának pedig meghagyta, hogy hajtson majd utána.
A sarkon egy siető éjjeli
bérkocsissal találkozott. A kis szánban bársonybekecsében Lizaveta Petrovna
ült, bekötött fejjel. „Hála Isten! Hála Isten!” - hajtogatta Levin, s
elragadtatással ismerte fel a kicsiny, szőke haj övezte arcot, amely most
különösen komoly, sőt szigorú kifejezést öltött. Nem állította meg a szánt, úgy
futott mellette visszafelé.
- Két órája? Nem több? -
kérdezte Lizaveta Petrovna. - Keresse fel Pjotr Dmitricset, de ne siettesse. És
vegyen ópiumot a patikában!
- Azt gondolja, szerencsés
lefolyású lehet? Uram, könyörülj, segíts! - mondta Levin, a kapun kiforduló
lovát megpillantva. Fölugrott Kuzma mellé a szánba, s a doktorhoz hajtatott.
A doktor még nem kelt föl, s
az inas azt mondta: „Későn feküdt, s nem hagyta meg, hogy felkeltsem; de
nemsokára fönt lesz.” Az inas lámpaüveget tisztított, s ez, úgy látszik, nagyon
elfoglalta. Figyelme az üveg s közönye az iránt, ami Levinben végbement,
kezdetben csodálkozásba ejtette Levint, de jobban meggondolva belátta, hogy
senki sem ismeri és nem is köteles ismerni az érzéseit, s csak annál
nyugodtabban, meggondoltabban és elszántabban kell eljárnia, hogy a közönynek
ezt a falát átüsse, s célhoz érjen. „Nem szabad elsietni, de elhagyni sem
semmit” - mondta magában, egyre nagyobb dagályát érezve fizikai erejének s a rá
váró tennivalókra irányzott figyelmének.
Megtudva, hogy a doktor még
nem kelt föl, Levin a képzeletében megjelenő különféle tervek közül a
következőkben állapodott meg: Kuzma menjen el egy levéllel egy másik orvoshoz,
maga a patikába megy ópiumért, s ha a doktor még akkorra sem kelt föl,
visszatérve megvesztegeti az inast, vagy ha nem lesz kapható rá, akármilyen
áron, erőszakkal is fölveri a doktort.
A gyógyszertárban a szikár
segéd a várakozó kocsis számára ugyanazzal a közönnyel zárt ostyába valami
porokat, amivel az inas tisztította az üveget, s megtagadta az ópium kiadását.
Levin igyekezett meggyőzni: azon volt, hogy ne hamarkodja el a dolgot, s ne
jöjjön dühbe, megmondta a doktor és a szülésznő nevét, elmagyarázta, mire kell
az ópium, és sikerült is meggyőznie. A segéd németül kért tanácsot, hogy
kiadhatja-e, s a válaszfal mögül megkapván a beleegyezést, gyógyszeres üveget
és tölcsért vett elő, a nagy üvegből kitöltött lassan a kicsibe, címkét
ragasztott rá; Levin kérése ellenére, hogy ne tegye, még le is kötözte, sőt be
is akarta csomagolni. De Levin ezt nem bírta már; egy elszánt mozdulattal
kirántotta a gyógyszert a kezéből, s kifutott a nagy üvegajtón. A doktor még
nem kelt fel, s az inas, aki a szőnyeg tisztításával volt elfoglalva, nem volt
hajlandó felkelteni. Levin minden sietség nélkül egy tízrubeles bankjegyet
húzott ki, s a szavakat lassan ejtve, de azért időt sem vesztve, odaadta neki a
bankót, s kijelentette, hogy Pjotr Dmitrics (milyen nagynak és jelentősnek
látszott most ez az előbb annyira jelentéktelen Pjotr Dmitrics!) megígérte,
hogy bármikor rendelkezésükre áll, s bizonyára nem haragszik meg érte, hát
keltse csak azonnal föl.
Az inas ráállt; fölment, s
Levint a váróba tessékelte.
Az ajtón át hallotta, amint
az orvos köhécselve járkál, mosdik, s valamit beszél. Vagy három perc telt el;
Levinnek úgy tűnt föl, több volt egy óránál. Nem tudott tovább várni.
- Pjotr Dmitrics, Pjotr
Dmitrics! - szólt könyörgő hangon a nyitott ajtón. - Az Isten szerelmére,
bocsásson meg! Fogadjon úgy, ahogy van. Már több mint két órája tart.
- Rögtön, rögtön! - felelte
a hang, s Levin elámulva vette észre, hogy a doktor mosolyogva beszél.
- Egy percre csak...
- Rögtön.
Még vagy két perc telt el,
mialatt a doktor a csizmáját húzta föl, s még kettő, mialatt a ruhájába bújt,
és megfésülködött.
- Pjotr Dmitrics! - kezdte
Levin újból panaszos hangon, de ekkorra már kijött a doktor, fölöltözve s
megfésülködve. „Nincs lelkiismeret ezekben az emberekben - gondolta Levin. -
Fésülködik, mialatt mi elpusztulunk.”
- Jó reggelt! - nyújtotta
oda neki a kezét az orvos, mintha ugratni akarná a nyugalmával. - Ne siessen
annyira! Nos?
Levin minél körülményesebb
igyekezett lenni; minden szükségtelen részletet elmondott a felesége
állapotáról; közben minduntalan kérésekkel szakította félbe a mondókáját, hogy
a doktor azonnal induljon el vele.
- De hát ne siessen úgy!
Látszik, hogy nem ért hozzá. Rám bizonyára nincs is szükség; de megígértem, hát
jó, elmegyek. Sietni azonban nincs mit. Üljön csak le, kérem, kávét nem
parancsol?
Levin ránézett; csak a
tekintetével kérdezte, hogy csúfolódik-e. De a doktor nem is gondolt
csúfolódásra.
- Ismerem, ismerem ezt -
mondta a doktor mosolyogva. - Magam is családos ember vagyok; mi, férjek, a
legszánalmasabb alakok vagyunk ilyenkor. Van egy páciensem, az ura ilyenkor
mindig az istállóba szökik.
- De hát mit gondol, Pjotr
Dmitrics? Azt hiszi, szerencsés lefolyású lehet?
- Minden jel szerencsés
kimenetelre mutat.
- Szóval tüstént jön? -
mondta Levin, s dühösen nézett a kávét behozó szolgára.
- Egy órácskán belül.
- De az Isten szerelmére!
- Ejnye, hadd igyam hát meg
a kávém!
Az orvos odaült a kávéjához.
Mindketten hallgattak.
- Hanem a törököt alaposan
verik! Olvasta a tegnapi tudósítást? - kérdezte az orvos a zsemléjét
rágcsálva.
- Nem, nem bírom! - szólt
fölszökve Levin. - Tehát egy negyedóra múlva ott lesz?
- Fél óra múlva.
- Becsületszavára?
Levin együtt érkezett haza a
hercegnővel, s együtt mentek föl a háló ajtajához. A hercegnőnek könny volt a
szemében, keze reszketett. Ahogy Levint meglátta, átölelte és sírt.
- Nos, lelkem, Lizaveta
Petrovna? - ragadta meg a hercegnő a buzgóságtól sugárzó arccal elébe siető Lizaveta
Petrovna kezét.
- Jól halad - mondta
Lizaveta Petrovna -, de beszélje rá, hogy lefeküdjék. Úgy könnyebb.
Attól a perctől, hogy
fölébredt, s látta, miről van szó, Levin fölkészült rá, hogy gondolatait és
érzéseit elzárva, okoskodás és találgatás nélkül, keményen viselje, ami rája
vár; elhatározta, hogy a feleségét sem hangolja le, ellenkezőleg, megnyugtatja,
s éleszti a bátorságát; még azt sem engedi meg magának, hogy arra gondoljon, mi
lesz, hogy végződik. Az után ítélve, amit kérdezősködéseire a dolog szokásos
tartalmáról hallott, képzeletben arra készült, hogy vagy öt órán át tűr,
azalatt tartja magát, s ezt úgy hitte, meg is tudja tenni. De amikor a
doktortól visszatért, s a szenvedő Kittyt megint meglátta, mind sűrűbben
ismételgette az „Uram, kegyelmezz, segíts”-et, föl-fölsóhajtott, fölfelé
vetette a fejét, s félelem fogta el, hogy nem bírja ki, elsírja magát, vagy
elszalad. Annyira gyötrődött. Pedig még csak egy óra telt el.
Ez után az óra után pedig
még egy, kettő, három következett; letelt mind az öt, amit tűrése legvégső
határául tűzött ki, s a helyzet még mindig ugyanaz volt, s ő egyre tűrt, mint
hogy mást tenni, mint tűrni, nem is tudott; minden percben azt gondolva, hogy a
türelem végső küszöbére ért, s szíve a részvéttől azonnal szétszakad.
De percek, órák és újabb
órák teltek el; s szenvedése és borzadása nőtt, s mindjobban feszült.
Az élet megszokott
feltételei, amik nélkül az ember el sem tud képzelni semmit, nem léteztek többé
a számára. Elvesztette az idő tudatát. A percek, azok, melyekben Kitty magához
hívta, s ő hol szokatlan erővel szorító, hol az övét ellökő, kiizzadt kezeit
fogta, óráknak tűntek föl, majd meg az órák tűntek föl perceknek. Csodálkozott,
amikor Lizaveta Petrovna megkérte, hogy a spanyolfal mögött gyújtson gyertyát,
s megtudta, hogy délután öt óra van már. Ha azt mondták volna, hogy még csak
reggel tíz van, éppolyan kevéssé csodálkozott volna, hogy hol volt ezalatt,
éppolyan kevéssé tudta, mint azt, hogy mi mikor volt. Látta Kitty gyulladt, hol
hökkent és szenvedő, hol elmosolyodó s őt megnyugtatni igyekvő arcát. Látta a
hercegnőt is vörösen, idegesen, ősz hajfürtjei kibomolva, amint erőszakkal
nyeli, ajkát harapdálva, a könnyeit; látta Dollyt, a vastag cigarettákat szívó
doktort és Lizaveta Petrovna kemény, határozott, megnyugtató arcát; az öreg
herceget, amint elkomorodott arccal sétál a teremben. De hogy hogyan jöttek
ki-be, s hogy hol voltak, nem tudta. A hercegnő a doktorral majd a hálóban
volt, majd a dolgozóban, ahol hirtelen egy asztal terült; majd pedig nem ő volt
már ott, hanem Dolly. Tisztán visszaemlékezett, hogy elküldték valahová.
Egyszer azért küldték, hogy az asztalt és a díványt átvigye. Nagy buzgósággal
csinálta, azt gondolta, Kittynek kell; aztán tudta csak meg, hogy magának
készített éjjeli fekhelyet. Aztán a doktorhoz küldték a dolgozószobába, valamit
megkérdezni. Az orvos felelt neki, s a dumabeli botrányokról beszélt. Utána a
hercegnő hálójába küldték, hogy hozzon el onnan egy aranyozott, ezüstveretes
ikont, s ő a hercegnő öreg komornájával fölmászott érte a szekrényre; eltörte a
szentkép lámpácskáját, de a komorna megnyugtatta a felesége meg a lámpa felől
is, ő pedig odavitte a képet, s gondosan a párna mögé dugva, Kitty fejéhez
állította. De hogy mindez hol, mikor és miért volt, nem tudta. Azt sem értette,
miért fogta őt kézen a hercegnő, s miért kéri részvéttel pillantva rá, hogy
nyugodjék meg, míg Dolly arra beszélte rá, hogy egyék valamit, s kivezette a
szobából, sőt a doktor is komolyan és részvéttel nézett rá, s cseppeket
ajánlott.
Azt tudta s azt érezte csak,
hogy ami végbemegy, ahhoz hasonló, ami egy éve a kormányzósági székhely
szállójában történt, Nyikolaj bátyja halotti ágyánál. Csakhogy az bánat volt,
ez meg öröm. De az a bánat és ez az öröm egyformán kiestek az élet szokásos
feltételein; rések voltak szinte a megszokott életen, amin át valami
felsőbbrendűbe látott. És ugyanolyan súlyosan, gyötrődve közeledett, aminek be
kellett következnie, mint akkor, s e magasabb rendűt szemlélve olyan magasságba
emelkedett a lelke, amilyen magasságról addig nem is tudott, s ahová az értelme
nem juthatott már el.
„Uram, bocsáss meg, segíts!”
- hajtogatta szüntelen magában; s hiába volt a nagyon is hosszú s teljesnek
hitt elidegenedés, úgy érezte, éppen olyan bizalommal és egyszerűen fordul
Istenhez, mint gyermeksége s kora ifjúsága idején.
Az egész idő alatt két külön
hangulat volt benne. Az egyik: ha nem Kittyvel volt, hanem a doktorral, aki az
egyik vastag cigarettát a másik után szívta s nyomta el a teli hamutartó
szélén, vagy Dollyval, vagy az öreg herceggel - itt ebédről, politikáról, Marja
Petrovna betegségéről folyt a beszéd, s Levin egy-egy percre egészen
elfeledkezett, mi történik, s úgy érezte magát, mint aki most ébredt föl. A
másik hangulata - amikor Kitty mellett volt az ágy fejénél, ahol a szíve szét
akart s mégsem szakadt széjjel a részvéttől, s ahol szakadatlanul imádkozott. S
valahányszor a hálóból jövő kiáltás a feledés percéből kirántotta, mindig
ugyanabba az igen furcsa tévedésbe esett, ami az első percben érte. Ahányszor
Kitty kiáltását meghallotta, fölszökött s szaladt, hogy mentegesse magát;
útközben eszébe jutott, hogy nem bűnös, s óvni, segíteni szeretett volna; de
ahogy ránézett, megint csak azt látta, hogy segítenie nem lehet, s elborzadt.
„Uram, bocsáss meg és segíts!” - mondogatta. És minél jobban múlott az idő,
annál erősebbé vált mind a két hangulat: ha nem volt vele, teljesen
megfeledkezett róla, mind nyugodtabb és nyugodtabb lett, Kitty szenvedése s a
maga tehetetlensége pedig mindjobban gyötörte. Fölszökött, el szeretett volna
futni valahová, s hozzá futott.
Néha, amikor a felesége újra
és újra magához szólította, Levin még vádolta is. De ahogy alázatos, mosolygó
arcát megpillantotta, s a szavait hallotta: „Nagyon meggyötörtelek”, az Istent
vádolta már; majd, hogy Isten jutott az eszébe, arra kérte, hogy bocsásson meg,
s könyörüljön rajta.
Nem tudta, késő van-e vagy
korán. A gyertyák mind leégtek már, Dolly csak az imént volt a dolgozóban; a
doktornak ajánlotta, hogy feküdjék le. Levin ült, a doktor elbeszélését
hallgatta egy sarlatán delejezőről, s a cigarettája hamuját nézte. Fájásszünet
volt, s ő elfeledkezett magáról. Teljesen elfelejtette, mi történik. A doktor
elbeszélését hallgatta, s meg is értette. Hirtelen egy kiáltás hallatszott, de
példátlan. Olyan szörnyű kiáltás volt, hogy Levin föl sem ugrott; lélegzetét
visszafojtva, ijedt-kérdőn nézett a doktorra. A doktor oldalt fordította a
fejét, hallgatózott, s helyeslően mosolygott. Az egész olyan rendkívüli volt,
hogy Levint már nem lepte meg semmi sem. „Bizonyára így van jól” - gondolta, s
ülve maradt. De ez kinek a sikoltása volt? Fölugrott, lábujjhegyen a hálóba
futott, megkerülte Lizaveta Petrovnát, a hercegnőt, s a helyére állt, az ágy
fejéhez. A kiáltás elhallgatott, de most valami változás állt be. Hogy mi, azt
nem látta, nem értette, és nem is akarta látni és érteni. De ott látta a
Lizaveta Petrovna arcán; ez az arc szigorú volt és sápadt, de éppen olyan
határozott is, bár az álla remegett kicsit, s a szeme Kittyre meredt. Kitty
kigyúlt, elgyötört arca a hozzáragadt, izzadt hajfürttel Levin felé fordult, a
tekintetét kereste. Fölemelt kezei a kezét kérték. Izzadt kezeivel megfogta a
Levin hideg kezeit, s az arcához szorította.
- Ne menj el, ne menj el!
Nem félek, nem félek! - mondta gyorsan. - Mama, vegye ki a fülbevalómat. Zavar.
Nem félsz? Hamar, hamar, Lizaveta Petrovna...
Gyorsan, igen gyorsan
beszélt, s mosolyogni akart. De az arca egyszer csak eltorzult, s eltolta
magától Levint.
- Nem, ez borzasztó!
Meghalok, meghalok! Menj, menj! - kiabálta, s megint az a hasonlíthatatlan
kiáltás hallatszott.
Levin a fejéhez kapott, s
kiszaladt a szobából.
- Semmi, semmi, minden jól
megy - szólt utána Dolly.
De akármit mondtak, ő tudta,
hogy most már mindennek vége. Ott állt, fejével az ajtónak dőlve, a szomszéd
szobában, s ha valami soha nem hallott sivítást, bőgést hallott, tudta, hogy
ezt az kiáltotta, aki azelőtt Kitty volt. A gyereket rég nem kívánta már, csak
azt, hogy ez a szörnyű szenvedés megszűnjék végre.
- Doktor! Mi ez? Istenem! -
mondta a belépő doktor kezéhez kapva.
- A végéhez közeledik -
mondta a doktor. S a doktor arca, ahogy ezt mondta, olyan komoly volt, hogy
Levin a „végéhez közeledik”-et úgy értette: meghal.
Nem tudott magáról, úgy
futott be a hálószobába. Az első, amit meglátott, Lizaveta Petrovna arca volt.
Még komorabb volt és még szigorúbb. Kittynek nem is volt arca. Azon a helyen,
ahol az előbb az arca volt, az erőfeszítés látványa s a hang is, ami kijött
belőle, valami szörnyűt mutatott. Levin fejjel az ágy fájának dőlt, s a szíve,
érezte, megszakad. A rettenetes kiáltás nem hallgatott el, még rettenetesebb
követte, majd mintha a borzalom végső határához ért volna, hirtelen elnémult.
Levin nem hitt a fülének, de nem lehetett kételkednie; a kiáltozás elállt,
csendes sürgés hallatszott, mocorgás és sietős lélegzet, s Kitty szakadozott,
élő és gyöngéd, boldog hangja, amint csendben annyit mond: „Vége.”
Levin fölemelte a fejét,
Kitty erőtlenül eresztette a kezét a takaróra; rendkívül szép volt és csendes;
szótlanul nézett a férjére, akart és nem tudott mosolyogni.
S ebből a titokzatos,
rettenetes, nem földi világból, amelyben huszonkét órán át élt, Levin úgy
érezte, egy szempillantás alatt az ő korábbi, szokott világába került, de az a
boldogságnak olyan új fényében ragyogott most, hogy nem tudta elviselni. A
megfeszített húrok elszakadtak; a zokogás, az öröm előre nem látott könnyei
olyan erővel tódultak föl s rázták a testét, hogy sokáig szólni sem engedték.
Térdre esett az ágy előtt,
az ajka elé fogta s úgy csókolta a felesége kezét, s a kéz gyenge ujjmozgással
felelt a csókjaira. Eközben ott az ágy végében Lizaveta Petrovna ügyes ujjai
közt, mint a kis láng a lámpácska fölött, egy emberi lény élete himbált, aki
idáig nem volt, s most már ugyanolyan jogon, magának éppoly fontosan, élni fog
majd, s magához hasonlókat nemz.
- Él! Él! Méghozzá fiú! Ne
nyugtalankodjék - hallotta Levin Lizaveta Petrovna hangját, amint remegő kézzel
csapkodta a gyerek hátát.
- Mama, igaz? - hallatszott
Kitty hangja.
A hercegnő csak felcsukló
sírással felelt.
S a csönd közepén, kétségtelen
válaszul az anya kérdésére, egészen másféle hang hallatszott, mint a többi,
szobabeli fojtott, beszélgető hang. Egy érthetetlen módon itt termett, új
emberi lény merész, arcátlan, semmire nem hederítő kiáltása volt.
Ha Levinnek az előbb még azt
mondják, hogy Kitty meghalt, és ő is vele együtt, s hogy a gyermekeik angyalok,
s Isten itt van előttük - semmin se csodálkozott volna, most azonban, hogy a
valóság világába visszatért, nagy szellemi erőfeszítésbe került megértenie,
hogy Kitty él, ép, s ez a kétségbeesetten visító lény a fia. Kitty élt, a
szenvedésnek vége volt. S ő kimondhatatlanul boldog. Ezt megértette, s az
egész boldoggá tette. De a gyerek? Honnét, minek és kicsoda?... Sehogy sem
tudta megérteni, nem tudott hozzászokni ehhez a gondolathoz. Valami
fölöslegesnek, ráadásnak látszott, amihez sokáig nem tudott hozzászokni.
Tíz óra felé az öreg herceg,
Szergej Ivanovics és Sztyepan Arkagyics Levinnél ültek; a szülő nőről
beszéltek, s lassan távolabbi tárgyak is sorra kerültek. Levin hallgatta őket,
s beszélgetésük alatt akaratlanul is eszébe jutott a múlt; az, ami a mai
reggelig volt; s eszébe jutott önmaga is, amilyen tegnap volt. Mintha egy
évszázad telt volna el azóta. Valamiféle elérhetetlen magasságban érezte magát,
amelyről most iparkodott leereszkedni, nehogy megsértse azokat, akikkel
beszélget. Beszélt, s szüntelenül a feleségére gondolt, mostani állapotának a
részleteire, a fiára, akinek a létezéséhez igyekezett hozzászoktatni magát. A
női világ, amely nősülésével új, addig nem ismert jelentőséget nyert, most
olyan magasságokba emelkedett előtte, hogy nem is tudta a képzeletével
utolérni. Hallgatta a társalgást a tegnapi klubbeli ebédről, s azt gondolta:
„Mi történik most Kittyvel, elaludt-e? Hogy van? Mire gondol? A fiam, Dmitrij,
sír-e?” S beszéd közben, a mondat derekán, fölugrott, és kiment a szobából.
- Üzend meg, be lehet-e
menni hozzá - mondta a herceg.
- Jó, rögtön - felelte
Levin, s anélkül, hogy megállt volna, bement Kittyhez.
Kitty nem aludt, csendben
beszélgetett az anyjával; a keresztelőről készített terveket.
Ott feküdt hanyatt, rendbe
szedve, megfésülve, csinos, kék, díszes főkötőben, kezét a takarón nyugtatva, s
ahogy a szemük találkozott, a pillantása magához hívta. Amúgy is fényes
tekintete, ahogy közeledett hozzá, úgy lett még ragyogóbb. Arcán ugyanaz az
átváltozás volt, a földiből a földöntúliba, ami az elhunytak arcán szokott
lenni, csak ami ott búcsú, itt találkozás. Levint meg elfogta az izgalom,
olyan, amilyet a szülés percében érzett. Kitty kézen fogta, s megkérdezte,
aludt-e. Levin nem tudott felelni, s gyöngeségéről meggyőződve elfordult.
- Én aludtam, Kosztya -
mondta Kitty. - És most nagyon jól vagyok.
Levin ránézett, de Kitty
arckifejezése hirtelen elváltozott.
- Adjátok ide - mondta,
meghallva a gyerek halk sírását. - Adja ide, Lizaveta Petrovna, ő is megnézi
majd.
- No, nézze meg hát a papa
is - emelt föl s vitt oda Lizaveta Petrovna valami vöröset, furcsát és
imbolygót. - Várjunk, előbb rendbe szedjük magunkat. - Lizaveta Petrovna azt a
vöröset és imbolygót az ágyra tette, a gyereket kigöngyölte, ujjával fölemelte,
megforgatta, s valamivel behintve, megint begöngyölte.
Ahogy a piciny, szánalomra
méltó lényre nézett, Levin reménytelen erőfeszítést végzett, hogy lelkében az
atyai érzés valamiféle jelére találjon; azonban csak viszolygást érzett iránta.
De amikor kipólyázták, s a vékony, vékony karocskák, a kis sáfrányszínű lábak,
azon a kis ujjak, a többitől eltérő nagyujj is, feltűntek, látta, hogy Lizaveta
Petrovna, lágy rugókként, hogy szorítja oda, s göngyöli be egy vászonruhába
ezeket a kiterjesztett karocskákat, olyan szánalom fogta el ez iránt a lény
iránt s olyan félelem, hogy a szülésznő esetleg kárt tehet benne, hogy megfogta
a kezét.
Lizaveta Petrovna elnevette
magát.
- Ne féljen, ne féljen!
Amikor a gyereket tisztába
tették s egy kis kemény bábuvá változtatták, Lizaveta Petrovna, mintha csak a
munkájával büszkélkedne, meghimbálta, és hátralépett, hogy Levin teljes
szépségében láthassa a fiát.
Kitty, szemét le nem véve
róla, oldalról ugyanoda nézett.
- Adja, adja csak! - mondta,
s majdhogy fel nem emelkedett.
- Mit csinál, Katyerina
Alekszandrovna? Ilyen mozdulatot nem szabad tennie! Várjon, majd odaadom. Csak
megmutatjuk magunk a papának, hogy milyen legények vagyunk!
És Lizaveta Petrovna egy
kézzel Levin felé emelte (a másik az ujjaival csak az ingó tarkóját támogatta)
ezt a különös, ingó, a fejét a pólya széle mögé rejtő vörös jószágot. De volt
rajta orr is, kancsalító szem, cuppantó ajak.
- Gyönyörű gyerek! - mondta
Lizaveta Petrovna.
Levin elkeseredetten
sóhajtott. Ez a gyönyörű gyerek csak undort és sajnálkozást keltett benne.
Egyáltalán nem az az érzés volt, amire várt.
Mialatt Lizaveta Petrovna a
gyereket Kitty szoptatáshoz még nem szokott mellére tette, Levin elfordult.
Egy kacaj kapatta föl vele
hirtelen a fejét; Kitty nevetett föl. A gyerek elfogadta a mellet.
- No, elég már, elég! -
mondta Lizaveta Petrovna, de Kitty nem engedte el. A gyerek a karján aludt el.
- Most nézd meg - mondta
Kitty, s odafordította felé, hogy láthassa. Az öreges arcocska hirtelen még
több ráncba szedődött; a gyerek tüsszentett egyet.
Levin elmosolyodott, s alig
tudta az ellágyulás könnyeit visszatartani, megcsókolta a feleségét, s kiment a
sötét szobából.
Amit ez iránt a kis lény
iránt érzett, egyáltalán nem az volt, amire várt. Semmi vidám és örömteli nem
volt ebben az érzésben, ellenkezőleg, új, gyötrő félelem volt. A sebezhetőségek
új területének tudata. S ez a tudat az első időben olyan kínos volt, a félelem,
hogy ennek a tehetetlen teremtésnek szenvednie ne kelljen, olyan erős, hogy
észre sem vette tőle az értelmetlen örömöt, sőt büszkeséget, amit akkor érzett,
mikor a gyermek eltüsszentette magát.
Sztyepan Arkagyics ügyei
rosszul álltak.
Az erdőért kapott pénz
harmada elfogyott már, s a tíz százalék levonást is beleszámítva csaknem a
harmadik harmadot is felvette már a kupectől. A kereskedő nem adott több pénzt,
annál kevésbé, mert Darja Alekszandrovna, ezen a télen első ízben, kereken
bejelentette, hogy jogot formál a saját vagyonára, s megtagadta az erdő utolsó
harmadáért járó pénzről a szerződés aláírását. Sztyepan Arkagyics hivatali
fizetése az otthoni kiadásokra s az apróbb, nem halaszthatóbb adósságokra ment
el. Pénzük egyáltalán nem volt.
Ez kellemetlen volt és
kényelmetlen, s Sztyepan Arkagyics véleménye szerint nem mehetett így tovább.
Szerinte mindennek az volt az oka, hogy nagyon kevés fizetést kapott. Az állás,
amelyet betöltött, nyilván nagyon szép volt öt évvel ezelőtt, ma azonban már
nem. Petrov mint bankigazgató tizenkétezret kapott; Szventyickij mint a
Társaság tagja tizenhétezret, Mityin bankot alapított, és ötvenezret keresett.
„Nyilván elaludtam, és elfelejtettek” - gondolta Sztyepan Arkagyics magában. S
fülelni, nézelődni kezdett, s a tél végére igen jó állást nézett ki, s rohamot
indított érte előbb Moszkvából, a nagynénjein, bácsikáin, barátain át;
tavasszal pedig, amikorra a dolog megérett, maga ment föl Pétervárra. Egyike
volt azoknak az állásoknak, amelyekből ezertől ötvenezer évi fizetésig a
legkülönfélébb méretekben most több támadt, mint amennyi jó meleg, baksisos
állás azelőtt volt. Bizottsági tagság volt a déli vasutak és bankintézetek
kölcsönös hitelmérlegének egyesített képviseleténél. Ez az állás, mint az ilyen
állások mind, olyan hatalmas tudást és munkabírást követelt, amely egy emberben
nehezen lehetett együtt. S minthogy olyan ember, akiben ezek a sajátságok
együtt legyenek, nem volt, mégiscsak jobb, ha becsületes, mintha nem becsületes
ember foglalja el. Sztyepan Arkagyics pedig nemcsak becsületes ember volt
(hangsúly nélkül), de becsületes
ember (hangsúllyal); abban a különös értelemben, amellyel Moszkvában bír ez a
szó, amikor azt mondják: becsületes
közéleti személyiség, becsületes író,
becsületes újság, becsületes intézmény, becsületes irányzat, s ami nemcsak azt
jelenti, hogy az az ember vagy intézmény nem becstelen, hanem hogy alkalomadtán
egy kis szúrást is hajlandó megereszteni a kormány ellen. Sztyepan Arkagyics
Moszkvában azokban a körökben forgott, ahol ez a szó használatos volt, és becsületes embernek tartották, tehát
több joga volt ehhez az álláshoz, mint másnak.
Ez az állás hétezer és
tízezer között hozott egy esztendőben, s Oblonszkijnak, hogy elláthassa, nem
kellett az állami állást föladnia. Az állás két minisztériumtól, egy hölgytől
és két zsidótól függött, s habár az emberek mind elő voltak készítve már,
Sztyepan Arkagyicsnak találkoznia kellett velük Pétervárott. Ezenkívül Anna
húgának is megígérte, hogy Karenintól a válása ügyében végleges választ hoz.
Ötven rubelt kért tehát Dollytól, s felutazott Pétervárra.
Ahogy most a Karenin
dolgozószobájában ült, s előterjesztését hallgatta az orosz pénzügyek rossz
állapotának az okairól, Sztyepan Arkagyics csak a pillanatot várta, mikor
végez, hogy a maga ügyéről s Annáról kezdjen beszélni neki.
- Igen, ez nagyon igaz -
mondta, amikor Alekszej Alekszandrovics a pince-nez-t,[180]
ami nélkül mostanában nem tudott olvasni, levette, s kérdőn tekintett hajdani
sógorára -, részletekben ez mind nagyon igaz, de a mi korunk alapelve mégis a
szabadság.
- Igen, csakhogy én egy
másik elvet állítok fel, amely a szabadság elvét is magában foglalja - mondta
Alekszej Alekszandrovics, a „magában foglalja” kifejezést megnyomva, s megint
föltette a pince-nez-t, hogy a
helyet, ahol ezt kimondta, hallgatójának újra elolvassa.
S a szépen írt, hatalmas
margójú kéziratot átlapozva, Alekszej Alekszandrovics újból elolvasta a
meggyőző helyet.
- Én a védővámos rendszert
nem a magánemberek, hanem a közjó szempontjából ellenzem, az alsóbb és felsőbb
osztályokért egyaránt - mondta a pince-nez
fölött Oblonszkijra nézve. - De ők
nem képesek megérteni ezt, őket csak
a magánügyeik érdeklik, s frázisokért lelkesednek.
Sztyepan Arkagyics tudta,
hogy amikor Karenin arról kezd beszélni, amit ők csinálnak s gondolnak, vagyis azok, akik a tervezeteit nem
akarják elfogadni s Oroszországban minden rossz okai, akkor már vége felé
járnak; épp ezért szívesen lemondott a szabadság elvéről, s mindenbe
belenyugodott. Alekszej Alekszandrovics elhallgatott, s elgondolkozva
lapozgatta a kéziratát.
- Igaz is - mondta Sztyepan
Arkagyics -, meg akartalak kérni, alkalomadtán, ha Pomorszkijjal találkozol,
szólj neki egy szócskát; nagyon szeretném, ha a déli vasutak és pénzintézetek
kölcsönös hitelmérlegének egyesített képviseleténél a megürült bizottsági
tagsági helyet megkaphatnám.
Sztyepan Arkagyics annyira
hozzászokott már ennek a szívéhez közel álló állásnak a megnevezéséhez, hogy
hiba nélkül és gyorsan mondta ki.
Alekszej Alekszandrovics
kikérdezte, mi is a bizottság munkaköre, s elgondolkozott. Azt forgatta,
nincs-e ebben a tevékenységben valami, ami ellenkezik a terveivel. De minthogy
az új intézmény tevékenysége igen bonyolult volt, az ő tervei pedig igen nagy
területet öleltek föl, nem tudta eldönteni mindjárt, s a pince-nez-t levéve így szólt:
- Kétségkívül szólhatok; de
miért óhajtod voltaképpen ezt az állást?
- Szép fizetéssel jár,
kilencezerig, s az én jövedelmem...
- Kilencezer - ismételte meg
Alekszej Alekszandrovics, és elkomorodott. A fizetés magas összege arra
emlékeztette, hogy Sztyepan Arkagyics tervbe vett állása épp ebből a szempontból
ellentétben állt tervei gondolatával: azok ugyanis mindig a takarékosságot
tartották szem előtt.
- Én úgy látom - írtam is
erről egy emlékiratot -, hogy manapság ezek az óriási fizetések a kormányzat
fonák gazdasági assiette-jének[181]
a jelei.
- De mit akarsz hát? -
mondta Sztyepan Arkagyics. - Tegyük fel, hogy egy bankigazgató tízezret kap, de
hisz megérdemli. Vagy a mérnök, aki húszezret kap. Akárhogy nézed, életrevaló
dolgot csinál!
- A fizetés, én azt tartom,
egy áru ára, s a kereslet és kínálat törvényének kell alávetve lennie. Ha a
megszabott fizetés eltér ettől a törvénytől, amikor azt látom például, hogy
kijön a főiskoláról két mérnök, mindkettő ugyanannyit tud, ugyanolyan
tehetséges, s az egyik negyvenezret kap, a másik meg beéri kétezerrel, vagy
hogy jogászokat és huszárokat neveznek ki óriási fizetéssel, minden
szakképzettség nélkül bankigazgatónak, akkor arra következtetek, hogy a
fizetést nem a kínálat és kereslet törvénye, hanem a cimboraság szabja meg. És
ez visszaélés, önmagában is megvan a jelentősége, de az állami szolgálatra is
károsan hat. Azt tartom, hogy...
Sztyepan Arkagyics sietett
félbeszakítani a sógorát:
- Igen, de abban csak
egyetértesz, hogy itt új, kétségtelenül hasznos intézmény létesül. Akárhogy
nézed, életrevaló dolog! S különösen nagy súlyt helyeznek rá, hogy az ügyeket
becsületesen vezessék - mondta Sztyepan Arkagyics hangsúllyal.
De a becsületes szó moszkvai jelentését Alekszej Alekszandrovics nem
ismerte.
- A becsületesség - mondta -
csak negatív sajátság.
- Mégis nagyon lekötelezel -
mondta Sztyepan Arkagyics -, ha szólsz egy szót Pomorszkijnak. Úgy beszélgetés
közben...
- De hisz ez, úgy látom,
inkább Bolgarinovtól függ - mondta Alekszej Alekszandrovics.
- Bolgarinov a maga részéről
teljesen mellette van - mondta Sztyepan Arkagyics elpirulva.
Bolgarinov említésére azért
pirult el, mert aznap reggel volt a zsidó Bolgarinovnál, s ez a látogatás
kellemetlen emlékeket hagyott benne. Sztyepan Arkagyics szilárdul meg volt
győződve, hogy az ügy, melyet szolgálni akar, új, életrevaló és becsületes ügy;
de ma délelőtt, amikor Bolgarinov, más kérelmezőkkel együtt, nyilván
készakarva, két óra hosszat váratta a fogadójában, kényelmetlen érzése támadt.
Azért-e, mert ő, Rurik
utódja, Oblonszkij herceg, két órát várt egy zsidó várószobájában, vagy mert
életében először nem követte ősei példáját, akik mind a kormányt szolgálták, s
új területre lépett - mindenesetre kényelmetlenül érezte magát. Ez alatt a
kétórai várakozás alatt Sztyepan Arkagyics rendkívül elevenen járkált a váróban
pofaszakállát igazgatva, közben beszélgetésbe ereszkedett más kérvényezőkkel,
szójátékot eszelt ki arra, hogyan várt a zsidónál, s gondosan elrejtette a
többiek, de még maga elől is az érzéseit.
De az egész idő alatt, maga
sem tudta, miért, azért-e, mert a szójátékából: „éberen vártam a héberem”,
semmi sem sült ki, vagy másvalami miatt, zavar és bosszúság maradt benne.
Amikor pedig Bolgarinov rendkívüli udvariassággal és nyilvánvaló diadallal a
megaláztatása miatt végre fogadta, s csaknem visszautasította, Sztyepan
Arkagyics azon volt, hogy az egészet minél előbb elfeledje. Most azonban eszébe
jutott, és elpirult.
- Még egy ügyem
van, tudod is, mi: Anna - mondta Sztyepan Arkagyics, miután egy darabot
hallgatott, s ezt a kellemetlen emléket lerázta.
Ahogy Oblonszkij Anna nevét
kiejtette, Alekszej Alekszandrovics arca tökéletesen megváltozott; az előbbi
elevenség helyett halálos fáradtság ült ki rá.
- Mit akartok tőlem
voltaképpen? - mondta fészkelődve, s bekattantotta a pince-nez-ét.
- Döntést, akármilyet, de
döntést, Alekszej Alekszandrovics. Nem úgy fordulok most hozzád („mint
megbántott férjhez”, akarta mondani, de megijedt, hogy elrontja vele a dolgát,
s kicserélte a szót), mint államférfihoz (ami itt nem volt helyén), egyszerűen
mint emberhez, mégpedig jó emberhez és keresztényhez. Meg kell szánnod őt.
- De hát miért voltaképpen?
- mondta Karenin halkan.
- Megszánnod, igen. Ha
látnád, mint én - az egész telet vele töltöttem -, megsajnáltad volna.
Rettenetes a helyzete, igazán rettenetes.
- Én úgy látom - felelte
Alekszej Alekszandrovics még vékonyabb, csaknem sipító hangon -, hogy Anna
Arkagyevnának megvan mindene, amit ő maga akart.
- Alekszej Alekszandrovics,
az Isten szerelmére, hagyjuk a vádaskodást! Ami elmúlt, elmúlt, s tudod, hogy ő
mit vár és mit óhajt: a válást.
- Én azt gondoltam, hogy
amennyiben a fiára igényt formálok, Anna Arkagyevna lemond a válásról, így is
adtam meg a válaszom, s a dolog, azt hittem, be van fejezve. Én beleegyezettnek
is tekintem! - rikácsolta Alekszej Alekszandrovics.
- De az Isten szerelmére, ne
heveskedj - érintette meg Sztyepan Arkagyics a sógora térdét. - Nincs
befejezve. Ha megengeded, hogy összefoglaljam, az ügy így áll: amikor
szétmentetek, te nagy voltál, amilyen nagylelkű csak lehet valaki; megadtál
neki mindent: a szabadságát, sőt még a válást is. Ő ezt méltányolta is. Nem, ne
hidd! Valóban méltányolta. Annyira, hogy azokban az első percekben, érezve,
mekkorát vétkezett ellened, nem is gondolt és nem is gondolhatott meg mindent.
Mindenről lemondott. A valóság, az idő azonban megmutatta, milyen gyötrelmes és
lehetetlen a helyzete.
- Anna Arkagyevna élete
engem nem érdekelhet - szakította félbe Alekszej Alekszandrovics, a szemöldökét
felhúzva.
- Engedd meg, hogy ne
higgyem el - mondott ellent lágyan Sztyepan Arkagyics. - Ez a helyzet őneki
gyötrelem, és senkinek sincs haszna belőle. Azt mondod, rászolgált. Anna tudja
ezt, s nem is kér, egyenesen megmondja, hogy nem mer semmit sem kérni. Mi, a
rokonai, akik szeretjük, mi kérünk, könyörgünk neked. Miért vergődjék? Kinek
lesz jobb ettől?
- Már engedd meg, ti, úgy
látszik, vádlottnak tesztek meg - mondta Alekszej Alekszandrovics.
- De nem, nem, a világért
sem; értsd meg már! - mondta Sztyepan Arkagyics, ismét a kezéhez érve, mintha
meg lett volna győződve, hogy ez az érintés meglágyítja a sógorát. - Én csak
egyet mondok: a helyzete gyötrő, s anélkül, hogy magad vesztenél valamit,
könnyíthetsz rajta. Úgy elrendezem, hogy észre sem veszed. Hiszen megígérted.
- Az ígéretet régebben
adtam. A fia dolga - az volt a föltevésem - eldöntötte az egészet. Azonkívül
abban reménykedtem, hogy Anna Arkagyevna lesz elég nagylelkű... - ejtette ki
nagy nehezen, reszkető ajakkal az elsápadt Alekszej Alekszandrovics.
- Ő mindent a te
nagylelkűségedre bíz. Egyet kér, egyetlen dologért könyörög; szabadítsd ki
mostani lehetetlen helyzetéből. Nem kéri már a fiát. Alekszej Alekszandrovics,
te jó ember vagy. Helyezkedj egy pillanatra a helyébe. A válás az ő helyzetében
élethalálkérdés. Ha te régebben nem ígéred meg, összebékül a helyzetével, lent
maradt volna falun. De te megígérted, ő írt neked, s feljött. Hat hónapja él
Moszkvában, ahol minden találkozás kés a szívébe, s napról napra várja a
döntésedet. Ez ugyanaz, mintha egy halálraítéltnek hónapokon át nyakán tartják
a hurkot azzal, hogy talán halál, talán kegyelem. Essék meg rajta a szíved; én
magamra vállalom, hogy mindent elrendezek. „Vos
scrupules...”[182]
- Nem erről beszélek, nem
erről... - szakította félbe Alekszej Alekszandrovics undorodva. - De hátha
olyat ígértem, amit nem volt jogom megígérni.
- Megtagadod tehát, amit
megígértél?
- Sohasem tagadtam meg, hogy
ami lehetséges, megteszem; de időt akarok, meggondolni, hogy amit ígértem,
mennyire lehetséges.
- De Alekszej
Alekszandrovics! - szólalt meg fölszökve Oblonszkij. - Ezt nem akarom elhinni!
Anna olyan boldogtalan, amilyen boldogtalan egy asszony csak lehet, s te nem
tagadhatod meg ilyen...
- Amennyiben az ígért dolog
lehetséges. Vous professez d’ętre
un libre penseur.[183]
Én azonban mint hivő ember, ilyen fontos ügyben nem járhatok el a keresztény
tanítással ellentétben.
- Keresztény társadalmakban,
s amennyire tudom, minálunk is, a válás megengedett dolog - mondta Sztyepan
Arkagyics. - A mi egyházunk is megengedi. És mi úgy látjuk...
- Megengedi, de nem ilyen
értelemben.
- Alekszej Alekszandrovics,
nem ismerek rád - mondta Oblonszkij egy kis hallgatás után. - Nem te vagy-e (s
mi értékeltük ezt), aki mindent megbocsátottál, s épp keresztényi érzésedtől
ösztönözve, kész voltál mindent föláldozni? Magad mondtad: ha a köntösöd
elveszik, add oda az ingedet is, s most...
- Kérlek - szólalt meg
talpra szökve, sápadtan, sipító hangon és reszkető állal Alekszej
Alekszandrovics -, kérlek, hagyjuk abba, hagyjuk abba... ezt a beszélgetést.
- De nem! Bocsáss, bocsáss
meg, ha keserűséget okoztam - mondta zavart mosollyal Sztyepan Arkagyics, a
kezét nyújtva -, mint követ végül is csak a rám bízottat közöltem.
Alekszej Alekszandrovics
kezet adott, s elgondolkozott.
- Meg kell gondolnom,
útmutatást kell keresnem. Holnapután végleges választ adok - mondta, valamit
forgatva magában.
Sztyepan Arkagyics menni
készült már, amikor Kornyej belépett s jelentette:
- Szergej Alekszejics!
- Ki az a Szergej
Alekszejics? - kezdte Sztyepan Arkagyics, de mindjárt eszébe is jutott.
- Ah, Szerjozsa! - mondta. -
„Szergej Alekszejics”, azt hittem, valami ügyosztályvezető. - „Anna is kért,
hogy látogassam meg”, jutott eszébe.
Az a félénk, szánalomkeltő
kifejezés jutott az eszébe, amivel Anna elbúcsúzott tőle. „Te mégiscsak
találkozol vele - mondta -, tudd ki apróra, hogy van, ki van mellette. És
Sztyiva... ha lehetséges! Hisz, ugye, lehetséges?” Sztyepan Arkagyics
elértette, mit jelent, „ha lehetséges”; ha lehetséges, csinálja meg úgy a
válást, hogy a fiát neki adják. Sztyepan Arkagyics látta most már, hogy erre
gondolni sem lehet, de mégiscsak örült, hogy az unokaöccsével találkozik.
Alekszej Alekszandrovics
figyelmeztette a sógorát, hogy a fia előtt nem beszélnek soha az anyjáról; őt
is kéri, ne említse egy szóval sem.
- Az után a találkozás után,
amit mi nem láttunk előre, nagybeteg lett - mondta Alekszej Alekszandrovics. -
Még az életét is féltettük. De az ésszerű gyógykezelés, nyáron a tengeri fürdő
rendbe hozta, s az orvos tanácsára most iskolába adtam. A társai valóban jó
hatással vannak rá, teljesen egészséges, s jól is tanul.
- Hanem micsoda legény lett!
Nem is Szerjozsa már, kész Szergej Alekszejics! - mondta Sztyepan Arkagyics
mosolyogva, ahogy a csinos, széles vállú fiúra nézett, aki kék kabátjában s
hosszúnadrágjában fürgén és fesztelenül lépett a szobába. A fiú egészségesnek
és jókedvűnek látszott. Úgy hajolt meg a bátyja előtt, mint idegen előtt; de
ahogy megismerte, elpirult, s mintha megsértődött vagy megharagudott volna
valamiért, gyorsan elfordult tőle. Aztán az apjához lépett: odaadta neki az
iskolai értesítőt.
- No, ez derék - mondta az
apja -, elmehetsz.
- Soványabb lett és megnőtt;
nem gyerek többé, hanem kis ifjú, ezt már szeretem - mondta Sztyepan Arkagyics.
- De rám csak emlékszel?
A fiú hirtelen az apjára
pillantott.
- Emlékszem, mon oncle[184]
- felelte a nagybátyjára nézve, s megint lesütötte a szemét.
A bátyja odahívta és kézen
fogta.
- No és hogy vagyunk? -
mondta. Beszélgetést akart kezdeni, de nem tudta, mit mondjon.
A fiú elpirult, s nem
felelt; csak kihúzta óvatosan a kezét a nagybátyja kezéből. Mihelyt Sztyepan
Arkagyics eleresztette a kezét, kérdőn nézett az apjára, s mint a szabadjára
engedett madár, gyors léptekkel kiment a szobából.
Egy év telt el azóta, hogy
Szerjozsa utoljára látta az anyját. Azóta nem hallott róla többet. Ebben az
évben iskolába adták, társai lettek, és megszerette őket. Azok az ábrándok s
emlékek az anyja felől, amelyek találkozásuk után beteggé tették, nem
foglalkoztatták többé. Ha rájöttek, erőszakkal űzte el, szégyenletesnek érezte,
mint ami kislányhoz s nem fiúhoz illő. Az apja és az anyja közt, tudta, viszály
van, amely elválasztja őket; sorsa pedig, tudta, az, hogy az apjánál maradjon,
s igyekezett hozzászokni ehhez a gondolathoz.
Találkozása a nagybátyjával,
aki annyira hasonlított az anyjához, kellemetlen volt, hisz épp azokat az
emlékeket idézte föl benne, amelyeket szégyenletesnek tartott. Annál kellemetlenebb,
mert abból a néhány szóból, amit a dolgozószoba ajtajában várakozva meghallott,
főképpen pedig az apja s a nagybátyja arckifejezéséből kitalálta, hogy köztük
is az anyjáról folyhatott a szó. S hogy el ne kelljen ítélni az apját, akivel
élt és akitől függött, főként pedig hogy át ne adja magát az érzékenykedésnek,
amelyet annyira megalázónak tartott, azon volt, hogy rá se nézzen a bátyjára,
aki eljött, hogy a nyugalmát feldúlja, s ne gondoljon arra, amit az eszébe
juttatott.
De mikor Sztyepan Arkagyics
is kijött utána, s a lépcsőházban meglátva magához hívta, s megkérdezte, hogy
az órák között mivel tölti az iskolában az időt, Szerjozsa most, hogy az apja
nem volt ott, beszédesebb lett.
- Nálunk most a vasutazás
járja - felelt a kérdésre. - Az úgy megy: kettő beül a padba. Ezek az utasok.
Egy pedig föláll a pad tetejére. Aztán mind befogatják magukat. Lehet kézzel,
övvel. S az egész termen végighúzzák. Az ajtókat előre kinyitják. Kalauznak
azonban nagyon nehéz lenni!
- A kalauz az, aki áll? -
kérdezte Sztyepan Arkagyics mosolyogva.
- Igen, ahhoz merészség és
ügyesség kell, különösen ha hirtelen megállnak, vagy valaki leesik.
- Bizony, ez nem tréfadolog
- pillantott Sztyepan Arkagyics szomorúan az Annától örökölt, eleven szemekbe,
amelyek már nem voltak gyermekiek, sem teljesen ártatlanok. S noha Alekszej
Alekszandrovicsnak megígérte, hogy nem beszél neki Annáról, nem tudta megállni.
- Anyádra emlékszel-e? -
kérdezte hirtelen.
- Nem, nem emlékszem -
mondta gyorsan Szerjozsa bíborra váltan, s lesütötte a szemét. S a bátyja semmi
többet nem tudott kiszedni belőle.
Az orosz nevelő egy fél óra
múlva ott találta növendékét a lépcsőházban, és soká nem tudta megérteni, haragszik-e
vagy sír.
- Biztosan megütötte magát,
amikor leesett - szólt a nevelő. - Mondtam, hogy veszedelmes játék. Szólnom
kell már az igazgatónak.
- Ha megütöttem volna magam,
senki sem venné észre, annyi bizonyos.
- Akkor hát mi baja?
- Hagyjon engem! Emlékszem,
nem emlékszem... Mi köze hozzá? Minek emlékezzek? Hagyjanak nekem békét! -
fordult most már nem a nevelőjéhez, hanem az egész világhoz.
Sztyepan Arkagyics, mint
mindig, most sem töltötte az idejét hasztalan Pétervárott. Az ügyein, a húga
válásán s az álláson kívül, mint mindig, most is szükségét érezte, hogy a
moszkvai - ahogy mondani szokta - áporodottság után fölfrissüljön.
Moszkva café chantant-jai[185]
és omnibuszai ellenére mégiscsak mocsár volt, állóvíz. Sztyepan Arkagyics
mindig érezte ezt. Mialatt Moszkvában, különösen pedig a családja közelében
élt, úgy érezte, egészen elveszti az életkedvét. Ha hosszabb időt töltött
kiruccanások nélkül Moszkvában, oda jutott, hogy a felesége rossz hangulatai és
szemrehányásai, a gyerekek egészsége, neveltetése, az apróbb szolgálati ügyek
nyugtalanítani kezdték, sőt az is nyugtalanította már, hogy adósságai vannak.
De elég volt Pétervárra utaznia, abban a körben élnie egy kicsit, amelyben ott
forogni szokott - s amelyikben az ember élt, csakugyan élt s nem tengődött,
mint Moszkvában -, s az efféle gondolatok, mint a viasz a tűz közelében,
egyszeriben eltűntek, elolvadtak.
A felesége?... Csak most
beszélt Csecsenszkij herceggel. A hercegnek volt felesége és családja, felnőtt
apród-gyerekei, de volt egy másik, nem törvényes családja is, és ott is voltak
gyerekek. Habár első családja is jó volt, Csecsenszkij herceg boldogabbnak
érezte magát a másodikban. A legidősebb fiát is bevezette ebbe a második
családjába, s Sztyepan Arkagyicsnak elmondta, hogy szerinte a fiának ez
hasznára válik, fejlődésében segíti. Mit szóltak volna ehhez Moszkvában?
A gyerekek? Pétervárott a
gyerekek nem zavarták az apjukat abban, hogy éljen. Intézetben nevelték őket;
nem volt meg az a Moszkvában egyre terjedő - Lvov lehet a példa - vad elképzelés,
hogy az élet minden fényűzése a gyereké, a szülőé meg csak a munka s a gond.
Itt belátták, hogy az embernek, ahogy az művelt lényhez illik, önmagáért kell
élnie.
A szolgálat? A szolgálat sem
volt itt az a makacs, reménytelen iga, amit Moszkvában húztak; a szolgálatnak
itt megvolt az érdekessége. Egy találkozás, apró szívesség, helyénvaló szó,
másoknak az ügyes utánzása - s az ember egyszeriben karriert csinál, mint
Brjancev, akivel tegnap találkozott, s aki már magas méltóságot viselt. Az
ilyen szolgálatnak megvan az érdekessége.
Különösen pénzügyekben
hatottak Sztyepan Arkagyicsra a pétervári nézetek megnyugtatóan. Bartnyanszkij,
aki az ő train-je[186]
mellett legalább ötvenezret költött, figyelemre méltó dolgot mondott erről
tegnap.
Ebéd előtt, beszélgetés
közben, Sztyepan Arkagyics így szólt Bartnyanszkijhoz:
- Te, úgy látom, közel állsz
Mordvinszkijhez. Megtehetnéd a szívességet, szólj, kérlek, egy szócskát az
érdekemben. Van egy állás, meg szeretném kapni. Bizottsági tagság a...
- Mindegy; úgysem tudom
megjegyezni... De hogy támadt kedved ezekhez a zsidós vasútügyekhez? Ahogy
akarod, de mégiscsak undorító.
Sztyepan Arkagyics neki nem
mondta, hogy életre való ügy; Bartnyanszkij nem értette volna meg.
- Pénzre van szükségem,
nincs miből élnem.
- De hiszen élsz!
- Élek, de adósságaim
vannak.
- Sok? - kérdezte részvéttel
Bartnyanszkij.
- Nagyon sok, vagy húszezer.
Bartnyanszkij vidáman
kacagott.
- Boldog ember! - mondta. -
Nekem másfél millió, semmim sincs, s ahogy látod, mégiscsak élek.
Sztyepan Arkagyics nemcsak
szavakból, tényekből látta, hogy úgy van. Zsivahovnak háromszázezer rubel
adóssága van, de sosincs egy árva kopejkája sem, s mégis élt, mégpedig hogyan!
Krivcov grófot rég elparentálta mindenki, s két nőt tartott ki. Petrovszkij
ötmilliót herdált el, s ugyanúgy élt, sőt pénzügyeket bonyolított le, s
húszezer rubel fizetése volt. Pétervár ezenkívül fizikailag is hatott Sztyepan
Arkagyicsra. Megfiatalította. Moszkvában időnként ősz hajszálait nézegette,
ebéd után elaludt, nyújtózkodott, nagyokat fújva, lépésben ment föl a lépcsőn,
fiatal nők társaságában is unatkozott, a bálokon nem táncolt. Pétervárott
mindig tíz évvel könnyebbnek érezte a csontjait.
Pétervárott ő is azt
tapasztalta, amit a külföldről most hazatért Oblonszkij herceg, a hatvanesztendős
Pjotr mondott neki tegnap.
- Mi itt nem tudunk élni -
mondta Pjotr Oblonszkij. - Hiszed-e, én Badenben töltöttem a nyarat, s
mondhatom, egész fiatal embernek éreztem magam. Meglátok egy fiatal nőt, s a
gondolataim... Megebédelsz, iszol egy kicsit, s csupa erő vagy és fürgeség...
Hazajöttem Oroszországba; a feleségemhez kellett mennem, hozzá még falura, két
hét múlva, nem hiszed el, házikabátba bújtam, s már az ebédhez sem öltözködtem
föl. Hát még hogy nőcskékre gondoljak! Egész aggastyán lettem. Már csak az
hiányzott, hogy az üdvösségemmel törődjek. Elmentem Párizsba, s megint rendbe
jöttem.
Sztyepan Arkagyics ugyanazt
a különbséget érezte, amit Pjotr Oblonszkij is. Moszkvában úgy elhagyta magát,
hogy ha soká ott marad, ő is megéri csakugyan, hogy a végén még törődni kezd a
lelke üdvösségével; de Pétervárott megint rendes embernek érezte magát.
Betsy Tverszkaja hercegnő és
Sztyepan Arkagyics közt már nagyon régen egész különös viszony alakult ki.
Sztyepan Arkagyics, csak úgy tréfából, folyton udvarolt neki, s megint csak
tréfából, tudva, hogy ezt mindennél jobban szereti, a legilletlenebb dolgokat
mondta. De utána való nap, hogy Kareninnal beszélt, a hercegnőhöz érkezve olyan
fiatalnak érezte magát, hogy ebben a tréfás udvarlásban és fecsegésben váratlanul
igen messze ment, s utóbb azt se tudta, miként retiráljon, szerencsétlenségére
ugyanis a hercegnő nemcsak hogy nem tetszett, de kifejezetten ellenszenves volt
neki. Ez a modor is csak azért állandósult köztük, mert ő meg nagyon tetszett a
hercegnőnek. Úgyhogy nagyon örült, amikor Mjagkaja hercegnő beállított, s
kettősüknek véget vetett.
- Á, maga itt van - mondta,
meglátva Sztyepan Arkagyicsot. - Mit csinál a szegény húga? Ne nézzen úgy rám -
tette hozzá. - Amióta azok, akik százezerszer rosszabbak voltak nála, mind
rávetették magukat, az a véleményem, hogy gyönyörűen csinálta. Nem tudom
megbocsátani Vronszkijnak, hogy amikor Anna Pétervárott volt, nem tudatta
velem. Elmentem volna hozzá és vele mindenhová. Kérem, mondja el neki, hogy
nagyon szeretem. No és most meséljen róla valamit.
- Igen nehéz a helyzete -
kezdte mesélni Sztyepan Arkagyics, aki naivitásában Mjagkaja hercegnő szavait,
hogy „a húgáról meséljen valamit”, készpénznek vette. A hercegnő szokása
szerint rögtön félbeszakította, s maga kezdett el mesélni:
- Azt tette, amit rajtam
kívül mind megtesznek, csak titkolják: ő nem akart csalni, s nagyon jól tette.
Azt meg még jobban tette, hogy a maga féleszű sógorát otthagyta. Már bocsásson
meg. Mind azt mondták: okos, okos, csak én mondtam, ostoba. Most, amióta
Ligyija Ivanovnával és Landauval adta össze magát, mind azt mondják, hogy
féleszű: én örülnék, ha nem kellene egyetértenem velük, de ebben az esetben nem
tehetem.
- De magyarázza meg, kérem -
mondta Sztyepan Arkagyics -, mit jelent ez? Tegnap ott voltam nála a húgom
ügyében, és határozott választ kértem. A választ nem adta meg, azt mondta,
meggondolja; reggel pedig válasz helyett egy meghívást kaptam Ligyija Ivanovna
grófnőhöz ma estére.
- Úgy, úgy! - szólt örömmel
Mjagkaja hercegnő.
- Landautól kérdik meg, mit
mondjon.
- Hogyan? Landautól? Miért?
Ki ez a Landau?
- Hát nem ismeri Jules
Landaut, le fameux Landau, le clairvoyant.[187]
Az is féleszű, de a húga sorsa most tőle függ. Látja, mire vezet a vidéki élet,
nem tud semmiről. Ez a Landau, látja, commis[188]
volt egy párizsi üzletben, s elment a doktorhoz. A doktor várótermében elaludt,
s álmában tanácsokat kezdett adni a betegeknek. Mégpedig csodálatos tanácsokat.
Később Jurij Melegyenszkijnek - tudja, annak a betegnek - a felesége hallott
valamit erről a Landauról; elhívta az urához. Gyógyítja. Szerintem semmi jót
nem tett, mert most is ugyanolyan gyenge, de ezek hisznek benne, és magukkal
cipelik. Elhozták Oroszországba: itt mindenki megrohanta, s mindenkit
gyógyítani kezdett. Bezzubova grófnőt kigyógyította, s az annyira
beleszeretett, hogy fiává fogadta.
- Hogyhogy a fiává?
- Ahogy mondom. Nem Landau
többé, hanem gróf Bezzubov. De nem erről van szó, hanem hogy Ligyija - nagyon
szeretem, de a feje nincs a helyén - most természetesen erre a Landaura vetette
magát; nélküle sem ő, sem Alekszej Alekszandrovics semmit el nem határoznak;
úgyhogy a maga húgának a sorsa most ennek a Landaunak, másképp Bezzubov grófnak
a kezében van.
Miután kitűnően megebédelt,
Bartnyanszkijnál alaposan bekonyakozott, Sztyepan Arkagyics a kitűzött időnél
valamicskével később Ligyija Ivanovna grófnőhöz ért.
- Ki van még a grófnőnél? A
francia? - kérdezte Sztyepan Arkagyics a kapust, Alekszej Alekszandrovics
ismerős felöltőjét s egy furcsa csatos kabátot szemügyre véve.
- Alekszej Alekszandrovics
Karenin és gróf Bezzubov - felelte a kapus szigorúan.
„Mjagkaja hercegnő eltalálta
- gondolta Sztyepan Arkagyics, ahogy a lépcsőn felment. - Furcsa! Hanem a
grófnővel jó lenne összebarátkozni; óriási befolyása van. Ha csak egy szócskát
szól Pomorszkijnak, biztos a dolog.”
Odakint még világos volt, de
Ligyija Ivanovna leeresztett függönyű szalonjában már lámpák égtek.
A kerek asztalnál, a lámpa
alatt ott ült a grófnő és Alekszej Alekszandrovics, s valamiről csendben
beszélgettek. A szoba másik végén egy alacsony, ösztövér ember állt, s a falon
függő arcképeket nézegette; a csípője nőies, a lába térdben behajlítva, nagyon
sápadt és szép, gyönyörű, ragyogó szemek, a kabátgallérra omló hosszú haj.
Miután a háziasszonyt és Alekszej Alekszandrovicsot üdvözölte, Sztyepan
Arkagyics akaratlanul is még egyszer az ismeretlen emberre nézett.
- Monsieur Landau! - fordult
felé a grófnő, s hangjának szelídsége és óvatossága meglepte Oblonszkijt.
Összeismertette őket.
Landau gyorsan hátranézett,
odajött, s Sztyepan Arkagyics kinyújtott kezébe tette mosolyogva a nedves,
mozdulatlan kezét, s odább is ment mindjárt, és tovább nézegette a képeket. A
grófnő és Alekszej Alekszandrovics jelentőségteljes pillantást vetettek
egymásra.
- Nagyon örülök, hogy láthatom,
különösképp ma - mondta Ligyija Ivanovna grófnő, s Karenin mellett mutatott
helyet Sztyepan Arkagyicsnak.
- Úgy mutatta be, mint
Landaut - mondta halk hangon, a franciára s utána mindjárt Alekszej
Alekszandrovicsra pillantva -, de tulajdonképpen, amint valószínűleg tudja,
Bezzubov gróf. Csak nem szereti ezt a címet.
- Igen, hallottam - felelte
Sztyepan Arkagyics -, mondják, hogy Bezzubova grófnőt tökéletesen
meggyógyította.
- A grófnő itt volt ma
nálam, olyan szánalomra méltó! - fordult a grófnő Alekszej Alekszandrovics
felé. - Ez a válás olyan rettenetesen megviseli. Akkora csapás!
- Hát igazán elutazik? -
kérdezte Alekszej Alekszandrovics.
- Igen, Párizsba. Hangot
hallott tegnap - mondta Ligyija Ivanovna grófnő Sztyepan Arkagyicsra
pillantva.
- Ó, hangot! - ismételte meg
Oblonszkij, érezve, hogy amennyire lehet, óvatosnak kell lennie ebben a
társaságban, amelyben valami különös történik, vagy kellene történnie, amihez
őneki nincsen még kulcsa.
Egy percnyi csönd állt be;
utána Ligyija Ivanovna grófnő, mint aki a beszélgetés fő tárgyára tér, finom
mosollyal így szólt Oblonszkijhoz:
- Én magát rég ismerem, s
nagyon örülök, hogy közelebbről is megismerhetem. Les amis de nos amis sont nos amis.[189]
De hogy az ember barát lehessen, bele kell élnie magát barátja lelkiállapotába,
s félek, hogy maga, ami Alekszej Alekszandrovicsot illeti, ezt nem teszi meg.
Érti, miről beszélek? - mondta gyönyörű, tűnődő szemeit ráemelve.
- Részben, grófnő; Alekszej
Alekszandrovics helyzete, megértem... - mondta Oblonszkij, aki nemigen értette,
miről is van szó, s az általánosságoknál akart maradni.
- A változás nem külső
körülményekben van - mondta Ligyija Ivanonova szigorúan, miközben szerelmes
pillantást vetett a fölálló s Landauhoz lépő Alekszej Alekszandrovics után. - A
szíve változott meg, új szívet kapott, s én félek, hogy maga nem gondolta még
egészen meg, milyen változás ment végbe benne.
- Azaz nagy vonásokban el
tudom képzelni. Mindig barátok voltunk, s most is... - mondta Sztyepan
Arkagyics, gyöngéd pillantással felelve a grófnő tekintetére; közben fontolóra
vette, hogy a két miniszter közül melyikhez is áll közelebb a grófnő; hogy
tudja, melyikhez kérjen protekciót.
- A változás, amely
végbement benne, nem gyengítheti az érzéseit embertársai iránt ennek a
változásnak, ellenkezőleg, erősítenie kell őket. De félek, nem ért meg. Nem kér
teát? - mutatott szemével az inasra, aki tálcán teát szolgált föl.
- Nem egészen értem, grófnő.
A szerencsétlenség, amely érte, természetesen...
- Igen, szerencsétlenség,
amelyből a legnagyobb szerencse lett, azáltal, hogy a szíve megújult, s tele
lett Vele - mondta a grófnő, szerelmesen pillantva Sztyepan Arkagyicsra.
„Azt hiszem, megkérhetem,
hogy mindkettőnek szóljon” - gondolta Sztyepan Arkagyics.
- Hát persze, grófnő -
mondta -, de én azt hiszem, hogy ezek a változások olyan intim természetűek,
hogy senki, a hozzá legközelebb álló sem szeret beszélni róluk.
- Ellenkezőleg! Beszélnünk
kell, és segítenünk egymást.
- Igen, kétségkívül, de a
meggyőződések közt akkora különbség szokott lenni, s épp ezért... - mondta
Oblonszkij szelíd mosollyal.
- A szent igazság kérdésében
nem lehet különbség.
- Ó, igen, ez természetes,
de... - és Sztyepan Arkagyics zavartan elhallgatott. Most értette meg, hogy a
vallásról van szó.
- Én úgy látom, rögtön
elalszik - suttogta Alekszej Alekszandrovics, Ligyija Ivanovnához lépve,
jelentősen.
Sztyepan Arkagyics
odanézett, Landau az ablaknál ült, a szék karjára s hátára könyökölve, a fejét
lehorgasztva. Ahogy a felé forduló pillantásokat észrevette, fölemelte a fejét,
s gyermeki naivsággal elmosolyodott.
- Ne figyeljenek rá - mondta
Ligyija Ivanovna, s könnyed mozdulattal széket tolt oda Alekszej
Alekszandrovicsnak. - Azt vettem észre... - kezdett valamibe a grófnő, de egy
inas lépett a szobába, levéllel. Ligyija Ivanovna gyorsan átfutotta a levelet,
bocsánatot kért, rendkívüli gyorsasággal megírta és átadta a választ, s
visszajött az asztalhoz. - Azt vettem észre - folytatta a megkezdett
beszélgetést -, hogy a moszkvaiak, különösen pedig a férfiak, vallási dolgokban
rendkívül közönyösek.
- Ó, nem, grófnő, a
moszkvaiaknak, szerintem, épp az a hírük - felelte Sztyepan Arkagyics -, hogy
igen hithűek.
- De amennyire én látom,
maga, sajnos, a közönyösök közül való - fordult feléje Alekszej Alekszandrovics
fáradt mosollyal.
- Hogy lehet valaki
közönyös?! - kiáltotta Ligyija Ivanovna.
- Én ezen a téren nem
közönyös vagyok, hanem várakozó - mondta Sztyepan Arkagyics a legszelídebb
mosolyával. - Nem hiszem, hogy ezeknek a kérdéseknek az én számomra eljött
volna az idejük.
Alekszej Alekszandrovics és
Ligyija Ivanovna összenéztek.
- Mi magunk soha nem
tudhatjuk, eljött-e az időnk, vagy sem - mondta Alekszej Alekszandrovics
szigorúan. - Nem kell azon gondolkodnunk, készen vagyunk-e, vagy sem; a
kegyelem nem az emberi nézetekhez igazodik, azokra, akik küzdenek érte, néha
nem száll le, s a készületlenekre, Saulra például igen.
- Úgy látszik, most még nem
- mondta Ligyija Ivanovna, aki ezalatt a francia mozdulatait követte.
Landau fölállt, és odament
hozzájuk.
- Megengedik, hogy
hallgassam? - kérdezte.
- Hogyne, nem akartam
zavarni - mondta Ligyija Ivanovna gyengéd pillantással -, üljön le közénk.
- Csak nem szabad a
szemünket becsukni, nehogy a fénytől megfosszuk magunkat - folytatta Alekszej
Alekszandrovics.
- Ó, ha ismerné a
boldogságot, amiben részünk van, itt érezve az Ő mindennapi jelenlétét a
lelkünkben! - mondta Ligyija Ivanovna üdvözült mosollyal.
- De az ember néha
képtelennek érezheti magát, hogy erre a magasságra fölemelkedjék - mondta
Sztyepan Arkagyics. Érezte, hogy alakoskodik, amikor a vallás magasztosságát
elismeri, ugyanakkor nem tudta rászánni magát, hogy szabadgondolkodó voltát
olyasvalaki előtt, aki a kívánt állást Pomorszkijnál egy szavával
megszerezheti, beismerje.
- Azt akarja mondani, a bűn
akadályozza? - szólt Ligyija Ivanovna. - Csakhogy ez téves nézet. Hivők számára
nincs bűn; a bűnt megváltották. Pardon - tette hozzá, az újabb levelet hozó
inasra pillantva. Átolvasta, és szóban adta meg a választ: „Mondja meg, hogy
holnap a nagyhercegnőnél.” - A hivő számára nincs bűn - folytatta a
beszélgetést.
- Igen, de a hit jó
cselekedetek nélkül halott - mondta Sztyepan Arkagyics, akinek a katekizmusból
jutott ez a mondat az eszébe, mosolyával őrizve csak a függetlenségét.
- Ez az, a Jakab apostol
levele - mondta Alekszej Alekszandrovics, némi szemrehányással fordulva Ligyija
Ivanovna felé; nyilván olyan dolog volt ez, amiről nemegyszer beszéltek már. -
Mennyi kárt okozott ennek a passzusnak a hazug magyarázata. Semmi sem távolít
úgy el a hittől, mint ez a magyarázat. „Nincsenek jó cselekedeteim, tehát nem
hihetek”; holott ezt nem mondják sehol. Épp az ellenkezője mondatik.
- Megdolgozni az Istennek,
munkával, böjttel váltani meg lelkünket - mondta Ligyija Ivanovna grófnő
megvető undorral. - Ezek a mi szerzeteseink barbár fogalmai... Holott ezt nem
mondják sehol. Mindez sokkal egyszerűbb és könnyebb - tette hozzá, s ugyanazzal
a bátorító mosollyal pillantott Oblonszkijra, amellyel az udvarnál bátorítgatta
az új környezetükbe belezavarodott fiatal udvarhölgyeket.
- Azzal, hogy szenvedett
érettünk, Krisztus megváltott bennünket. Minket a hit vált meg - hagyta helyben
Alekszej Alekszandrovics a grófnő szavait.
- Vous comprenez L’anglais?[190]
- kérdezte Ligyija Ivanovna, s igenlő választ kapva, fölállt, s polcán a
könyvek közt kezdett keresgélni.
- Olvassam tán a Safe and happy-t vagy az Under the wing-et?[191]
- kérdezte Kareninra pillantva. A könyvet megtalálva, megint a helyére ült, s
felütötte. - Igen rövid. Le van írva az út, amelyen a hit megszerezhető; s az a
minden földit fölülmúló boldogság, amivel a lelket eltölti közben. A hivő ember
nem lehet boldogtalan, hisz nincsen egyedül. No de majd meglátja. - Már
hozzáfogott volna az olvasáshoz, amikor megint bejött az inas. - Borozgyina?
Mondja meg, hogy holnap kettőkor. Igen - mondta, megjelölve ujjával a könyvben
a helyet, és sóhajtva nézett gyönyörű, tűnődő szemével maga elé. - Így hat az
igazi hit. Ismeri Mary Szanyinát? Tud a szerencsétlenségéről? Elvesztette az
egyetlen gyermekét. Kétségbe volt esve. No és? Rátalált erre a mi barátunkra, s
most hálát ad az Istennek a gyermeke haláláért, íme, ilyen boldogságot ad a
hit.
- Ó, igen, ez nagyon... -
mondta Sztyepan Arkagyics, örülve, hogy olvasni fognak, s időt nyer, hogy
kicsit felocsúdjék. „Nem, nyilván jobb semmit sem kérni ma - gondolta -, csak
kikerüljek innét, anélkül, hogy belegabalyodnék.”
- Magának unalmas lesz, nem
tud angolul - mondta Ligyija Ivanovna grófnő Landau felé fordulva -, de nem
tart soká.
- Ó, megértem én - mondta
Landau ugyanazzal a mosollyal, s becsukta a szemét.
Alekszej Alekszandrovics és
Ligyija Ivanovna jelentős pillantást váltottak; elkezdődött az olvasás.
Sztyepan Arkagyicsot az a
számára új, különös beszéd, amit itt hallott, egészen elképesztette. A
pétervári élet bonyolultsága általában serkentően hatott rá, kiragadta a
moszkvai pangásból; ezt a bonyolultságot azonban csak a hozzá közel eső és
ismerős szférákban szerette s értette; ebben az idegen szférában megdöbbent,
elkábult, s fel sem tudta az egészet fogni.
Ahogy Ligyija Ivanovna
grófnőt hallgatta, s Landau ráirányított szép, naiv vagy pajkos tekintetét -
maga sem tudta, milyen volt - magán érezte, Sztyepan Arkagyics valami különös
súlyt kezdett a fejében érezni.
A legkülönfélébb gondolatok
kóvályogtak a fejében. „Mary Szanyina örül, hogy a gyereke meghalt... jó volna
rágyújtani... Az üdvösséghez csak hit kell; a szerzetesek nem tudják, hogy kell
ezt csinálni, de Ligyija Ivanovna grófnő tudja. Miért van a fejemben ez a súly?
A konyaktól, vagy attól, hogy ez azért túlságosan furcsa? Eddig, úgy látom,
azért semmi illetlent nem követtem el. Hanem megkérni rá mégsem lehet most már.
Beszélik, hogy megimádkoztatják az embert. Csak engemet ne. Túlságosan buta
dolog lenne. S miféle zagyvaságot olvas itt; de a kiejtése jó. - Landau -
Bezzubov. Miért Bezzubov?” Sztyepan Arkagyics egyszerre csak azt érezte, hogy
az alsó állcsontja visszatarthatatlan ásításra nyílik. Hogy az ásítást
elrejtse, megigazította a pofaszakállát, s megrázkódott. De rögtön utána azt
érezte, hogy már alszik is, s horkolni kezd. Abban a percben ocsúdott fel,
amikor Ligyija Ivanovna azt mondta: „Aluszik.”
Sztyepan Arkagyics ijedten
rebbent föl; bűnösnek és tetten értnek érezte magát. De rögtön meg is
vigasztalódott, az „aluszik” szó, látta, nem rá, hanem Landaura vonatkozott. A
francia éppen úgy elaludt, mint Sztyepan Arkagyics. Csakhogy az ő elalvása,
Sztyepan Arkagyics úgy gondolta, megsértette volna őket (különben még tán erre
sem gondolt, olyan különösnek tűnt föl neki minden), a Landau elalvása ellenben
rendkívüli örömet szerzett nekik, különösen Ligyija Ivanovnának.
- Mon ami - mondta Ligyija Ivanovna, óvatosan emelve meg, nehogy zajt
üssön, selyemruhája ráncait. Lelkesedésében még Karenint sem Alekszej
Alekszandrovicsnak, hanem mon ami-nak
nevezte csak. - Donnez lui la main. Vous
voyez?[192] Ss!
- pisszegett a megint belépő inasra. - Nem fogadok.
A francia aludt, vagy úgy
tett, mint hogyha aludna, fejét a karosszék támlájának támasztotta, s térdén
nyugvó izzadt kezével bágyadt mozdulatokat tett, mintha meg akarna fogni
valamit. Alekszej Alekszandrovics fölállt, óvatos akart lenni, de belebotlott
az asztalba, úgy ment oda, s kezét a francia kezébe tette. Sztyepan Arkagyics
is fölállt, tágra nyitotta a szemét, föl szerette volna ébreszteni magát, ha
netalán aludna, s hol az egyikükre, hol a másikukra nézett. De mindez ébren
történt. Sztyepan Arkagyics úgy érezte, hogy a fejében minden egyre zavarosabbá
válik.
- Que la personne qui est arrivée la derničre, celle qui demande qu’elle
sorte! Qu’elle
sorte![193] -
ismételte a francia, anélkül, hogy a szemét kinyitotta volna.
- Vous m’excuserez
mais vous voyez... Revenez vers dix heures, encore mieux demain.[194]
- Qu’elle
sorte![195] -
ismételte meg a francia türelmetlenül.
- C’est
moi, n’est
pas?[196]
S igenlő választ kapva,
Sztyepan Arkagyics elfelejtette, amit Ligyija Ivanovnától kérni akart,
elfelejtette a húga dolgát is, egyetlen vágya volt csak, hogy minél előbb
kijusson innen, lábujjhegyen kiment; aztán, mint valami fertőzött házból, az
utcára futott, s hosszan elbeszélt és eltréfált a kocsisával; így akart minél
előbb magához térni.
A Francia Színházban, ahova
az utolsó felvonásra még odaért, majd a tatár vendéglőben pezsgő mellett
Sztyepan Arkagyics a maga légkörében kifújta magát egy kicsit. Hanem azért ezen
az estén mégsem volt elemében.
Ahogy Pjotr Oblonszkijhoz, akinél
Pétervárott megszállt, hazaért, egy levél várta Betsytől. Azt írta, nagyon
szeretné a megkezdett beszélgetést befejezni, kéri, jöjjön el holnap. Alig
olvasta át ezt a levelet, s ráncolta össze a homlokát, lentről súlyos lépteket
hallott, emberek valami nehezet cipeltek.
Sztyepan Arkagyics kiment
megnézni, mi az. A megfiatalodott Pjotr Oblonszkij volt. Úgy berúgott, hogy a
lépcsőn nem tudott feljönni, de ahogy Sztyepan Arkagyicsot meglátta, talpra
állította magát, belekapaszkodott, bement vele a szobájába; ott aztán mesélni
kezdte, hogy töltötte az estéjét, s el is aludt azonnal.
Sztyepan Arkagyics, ami
ritkán esett meg vele, le volt törve, és sokáig nem tudott elaludni. Ami csak
az eszébe jutott, mind undorító volt, de mindennél undorítóbb, szinte megszégyenítő:
a Ligyija Ivanovna grófnőnél töltött este emléke.
Másnap Anna válási ügyében
megkapta Alekszej Alekszandrovicstól a végleges elutasítást; a döntés alapja,
tisztán látta, az volt, amit az este igazi vagy tettetett álmában a francia
mondott.
Ahhoz, hogy a házaséletben
kezdeni lehessen valamit, a házastársak közt vagy teljes meghasonlásra, vagy
szerelmes egyetértésre van szükség. Ha a házastársak viszonya bizonytalan, sem
így, sem úgy nem lehet semmihez kezdeni.
Sok család éveken át ott
marad a régi helyén, amelyiktől mind a két házastárs megcsömörlött, csak mert
sem teljes meghasonlás, sem teljes egyetértés nincs köztük.
A porban és a hőségben,
amikor a nap már nem tavasziasan, hanem nyáriasan sütött, a körutak fái régen
kilombosodtak, s a lombokat is por borította, a moszkvai élet Vronszkij és Anna
számára elviselhetetlenné vált. Mégsem költöztek le, ahogy rég elhatározták,
Vozdvizsenszkojéba, hanem ott éltek tovább a mindkettőjüktől megutált
Moszkvában, minthogy az utóbbi időben egyetértés nem volt köztük.
Az ingerültségnek, amely
elválasztotta őket, nem volt semmiféle külső oka, a kimagyarázkodási
kísérletek nemhogy rendbe nem hozták, de növelték csak. Belső ingerültség volt
ez: Annában az volt az alapja, hogy Vronszkij szerelme csökkent, Vronszkijéban
a megbánás, hogy Anna kedvéért ilyen nehéz helyzetbe keveredett, s hogy ezt
Anna, ahelyett, hogy könnyítene rajta, még nehezíti. Egyikük sem mondta ki
ingerültsége okát, egymás viselkedését azonban igazságtalannak tartották, azon
voltak, hogy ezt egymással lépten-nyomon éreztessék.
Anna szemében Vronszkij a
szokásaival, gondolataival, vágyaival, egész testi és lelki alkatával együtt
csak szerelem volt a nő iránt, ez a szerelem pedig, amelynek érzése szerint
mind őrá, egymagára kellett volna összpontosulnia, most csökkent; a szerelem
egy részét, Anna véleménye szerint, tehát más nőkre vagy egy másik nőre kellett
átvinnie - s féltékenykedett. Nem egy bizonyos asszonyra volt féltékeny, hanem
a csökkenő szerelmére, minthogy féltékenységének nem volt még tárgya, hát
keresett. A legkisebb jelre egyik tárgyról a másikra vitte át. Majd azokra a
közönséges nőkre volt féltékeny, akikkel legénykori kapcsolatai révén olyan
könnyen kerülhetett össze; majd nagyvilági nőkre, akikkel találkozhatott; majd
meg egy elképzelt lánykára, akit, miután vele szakít, el akar venni. Az utóbbi
féltékenység kínozta legjobban, különösen amióta Vronszkij egy őszinte percében
elég vigyázatlanul maga mondta el: az anyja oly kevéssé érti, hogy rá akarta
beszélni, vegye el Szorokina hercegnőt.
S minthogy féltékenykedett,
méltatlankodott is, és ürügyet keresett a méltatlankodásra. Mindazért, ami a
helyzetét nehezítette, Vronszkijt vádolta. A várakozás kínos állapota, amit
Moszkvában ég és föld között töltött, Alekszej Alekszandrovics lassúsága és
határozatlansága, az elszigeteltsége - mindent az ő számlájára írt. Ha
szeretné, megértené helyzete nehézségét, s kiragadná belőle.
Abban is Vronszkij volt a
hibás, hogy Moszkvában élt s nem falun. Vronszkij nem tudott, ahogyan ő
szerette volna, falun eltemetkezni. Neki kellett a társaság, ő taszította ebbe
a rettenetes helyzetbe, amelynek a súlyát nem akarja megérteni. Abban is ő volt
megint a bűnös, hogy a fiától örökre elválasztották.
Még a gyöngédség ritka
percei sem nyugtatták meg, ha voltak is ilyenek; Vronszkij gyöngédségében most
egy árnyalat nyugalmat, önhittséget érzett; régebben ez nem volt meg benne, s
ingerelte.
Alkonyodott már. Anna
egyedül várta őt haza egy legényebédről, s föl-alá járkált a Vronszkij
szobájában (ebben a szobában nem hallotta úgy az utcazajt), s tegnapi civódások
kifejezéseit gondolta tüzetesen végig. A viszály emlékezetébe tapadt sértő
szavairól visszajutott arra, ami ürügyet adott rá, s végre is rátalált a beszéd
elejére. Sokáig nem tudta elhinni, hogy a veszekedés ilyen ártalmatlan, a
szívügyeiktől ennyire távol álló beszédből indult ki. Pedig valóban így volt.
Azon kezdődött, hogy Vronszkij kigúnyolta a leánygimnáziumokat, amelyek véleménye
szerint haszontalanok, ő meg védelmébe vette. Vronszkij, aki általában
tiszteletlenül beszélt a nőkérdésről, azt mondta, hogy Hannának, Anna angol
pártfogoltjának egyáltalán nincs szüksége arra, hogy a fizikához értsen.
Annát ez fölingerelte.
Lenéző célzást látott benne a foglalatosságára, s olyan mondatot eszelt ki és
mondott oda, amivel megfizethetett a neki okozott fájdalomért.
- Nem is várom - mondta -,
hogy tekintettel legyen, ahogy egy szerető ember tekintettel lenne énrám, az
érzéseimre, de a puszta tapintatot, azt elvártam.
Vronszkij a bosszúságtól
csakugyan elpirult, s valami kellemetlent mondott. Nem emlékezett már, hogy ő
mit felelt neki; de Vronszkij, nyilván hogy ő is fájdalmat okozzon, rögtön
utána azt mondta valamire:
- Az igaz, hogy engem a maga
szenvedélye ez iránt a leány iránt nem érdekel; látom, hogy természetellenes.
Ez a kegyetlenség, amellyel
az ő világát szétdúlta, azt, amit olyan keservesen épített föl, csak hogy nehéz
életét elviselje, az igazságtalanság, hogy képmutatással,
természetellenességgel vádolja, felbőszítette.
- Nagyon sajnálom, hogy csak
a durvát és az anyagiast tartja érthetőnek és természetesnek - mondta, és
kiment a szobából.
Amikor tegnap este Vronszkij
bejött hozzá, nem említették e lefolyt veszekedést, de mindketten érezték,
hogy a viszály csak elsimult, de el nem múlt.
Ma Vronszkij egész nap nem
volt otthon, s ő olyan magányos volt, olyan nehezére esett, hogy haragban
legyenek; mindent el akart feledni, megbocsátani, kibékülni, magát akarta
vádolni, s neki igazat adni.
„Én vagyok a hibás - mondta
magában. - Ingerült vagyok és esztelenül féltékeny. Kibékülök vele, s elmegyünk
falura, ott nyugodtabb leszek.”
„Természetellenes” - jutott
eszébe hirtelen nemcsak a mindennél sértőbb szó, de a szándék is, hogy
fájdalmat okozzon neki.
„Tudom, hogy mit akart
mondani; azt akarta, hogy amikor a lányomat nem szeretem, természetellenes egy
idegen gyermeket szeretnem. Mit ért ő a gyermekszeretethez, az én szeretetemhez
Szerjozsa iránt, akit őérte föláldoztam? De csak hogy fájdalmat okozzon! Igen,
más nőt szeret, nem lehet másképpen.”
S látva, hogy miközben meg
akarja nyugtatni magát, csak a bejárt kört teszi meg újra, s régi
ingerültségéhez tér vissza, elszörnyedt magán. „Valóban lehetetlen? Valóban nem
tudom magamra vállalni? - mondta magában, s elkezdte elölről. - Igaz,
becsületes, szeret engem. Én is szeretem, hamarosan meglesz a válás. Mi kell
még? Nyugalom kell és bizalom, s mindent magamra vállalok. Igen, ahogy megjön,
megmondom, hogy én voltam, ha nem is voltam, a bűnös, és elutazunk.”
S hogy ne gondolkozzék
többet, s ne adja oda magát az ingerültségnek, csöngetett, koffereket hozatott
be, s csomagolt falura.
Tíz órakor Vronszkij is
megérkezett.
- No, jól mulattál? -
kérdezte Anna, ahogy szelíd, bűnbánó arccal elébe ment.
- Mint rendesen - felelte
Vronszkij; egy pillantást vetett csak rá, s rögtön látta, hogy jó hangulatban
van. Hozzászokott már ezekhez a változásokhoz, s most különösen örült neki,
mert maga is a lehető legjobb hangulatban volt.
- Mit látok? No, ez derék! -
mondta az előszobában álló kofferekre mutatva.
- Igen, mennünk kell már.
Kocsiztam egyet, olyan szép minden; megkívántam a falut. Téged semmi sem
tartóztat?
- Egyet szeretnék még.
Rögtön jövök, és megbeszéljük, csak átöltözöm. Hozass teát.
S átment a szobájába.
Volt valami sértő abban,
ahogy azt mondta: „No, ez derék”; a gyerekkel beszélnek így, ha abbahagyja a
szeszélyeskedést; még sértőbb volt azonban az ellentét a maga bűnbánó s
Vronszkij magabiztos modora közt, s egy pillanatra a harc föltámadó vágyát
érezte magában; de aztán erőt vett magán, elfojtotta, s ugyanolyan jókedvűen
fogadta Vronszkijt.
Amikor Vronszkij kijött
hozzá, Anna elmondta neki, részben az előre elkészített szavakat ismételve, a
napját s útiterveit.
- Valóságos lelkesedés jött
rám, tudod - mondta. - Mit várjuk itt a válást? Nem ugyanolyan jó falun? Nem tudok
várni többet. Nem akarok reménykedni, nem akarok a válásról hallani. Nem lesz
hatása többé, eltökéltem, az életemre. Egyetértesz ezzel?
- Hogyne! - mondta
Vronszkij, s nyugtalansággal nézett fölindult arcába.
- S ti mit csináltatok, ki
volt ott? - mondta Anna egy kis hallgatás után.
Vronszkij megnevezte a
vendégeket.
- Az ebéd kitűnő volt, a
csónakverseny is, elég kedves volt az egész; Moszkvában azonban semmit sem
tudnak valami ridicule nélkül nyélbe
ütni. Egy hölgy jelent meg, a svéd királyné úszómesternője, és bemutatta a
művészetét.
- Hogyan? Úszott? - kérdezte
Anna elkomorodva.
- Valami vörös costume de natation-ban,[197]
öreg volt, idétlen. Mikor utazunk tehát?
- Micsoda ostoba ötlet! És
olyan különösen úszik? - mondta Anna felelet helyett.
- Egyáltalán semmi különös.
Én is ezt mondom: szörnyen ostoba. Mikor gondolod hát, hogy utazzunk?
Anna megrázta a fejét,
mintha egy kellemetlen gondolatot akart volna elkergetni.
- Mikor? Minél előbb, annál
jobb. Holnapra nem leszünk kész, holnapután.
- Helyes... de várj csak.
Holnapután vasárnap, mamánál kell lennem - mondta Vronszkij megzavarodva, mert
ahogy az anyja nevét kimondta, egy merő, gyanakvó tekintetet érzett magán.
Zavara megerősítette Anna gyanúját. Elvörösödött, és elhúzódott tőle. Most már
nem a svéd királyné úszómesternője, hanem Szorokina hercegnő volt a szeme
előtt, aki Vronszkaja grófnővel egy Moszkva környéki faluban lakott.
- Elmehetsz - mondta -
holnap is.
- Dehogy - felelte
Vronszkij. - Abban az ügyben, amelyikben megyek, a pénzt és a meghatalmazást
nem adják ki holnap.
- Ha így van, akkor
egyáltalán nem megyünk.
- De hát miért?
- Később nem megyek; hétfőn
vagy soha!
- De hát miért? - mondta
Vronszkij elámulva szinte. - Ennek nincs értelme!
- A te számodra nincs, mert
te egyáltalán nem törődsz velem. Nem akarod az életemet megérteni. Az egyetlen,
amivel elfoglaltam itt magam: Hanna. Te azt mondod, képmutatás. Tegnap azt
mondtad, hogy nem szeretem a lányomat, s csak tettetem, hogy ezt az angol lányt
szeretem, s hogy ez természetellenes. Szeretném tudni, miféle élet lehet itt
nekem természetes?
Egy pillanatra felocsúdott,
s elszörnyedt, hogy eltért a szándékától. De ha látta is, hogy tönkreteszi
magát, nem tudott az indulatain erőt venni, meg nem mutatni, hogy mennyire
nincs Vronszkijnak igaza, nem tudott megalázkodni előtte.
- Ezt sohasem mondtam; azt
mondtam, hogy ezzel a hirtelen szeretettel nem tudok együtt érezni.
- Annyira kérkedsz az
egyenességeddel, miért nem mondod ki hát az igazat?
- Én sohasem kérkedek, és
sohasem mondok olyasmit, ami nem igaz - szólt Vronszkij halkan, gerjedő dühét
visszatartva. - Nagyon sajnálom, ha nem tartod tiszteletben...
- A tiszteletet azért
találták ki, hogy elrejtsék a puszta helyet, ahol a szeretetnek kellene lennie.
Ha nem szeretsz többé, jobb és becsületesebb megmondanod...
- De ez már elviselhetetlen
kezd lenni! - kiáltott föl Vronszkij a székéről felszökve. És Anna elé állt. -
Miért teszed próbára a türelmemet? - mondta tagolva, olyanformán, mintha még
sokat mondhatna, de visszatartja magát. - Van határa.
- Mit akar ezzel mondani? -
kiáltott fel Anna, s iszonyodva tekintett a nyilvánvaló gyűlöletre, amely a
férfi egész arcán ott volt, de különösképpen vad, fenyegető szemeiben.
- Azt akarom mondani... -
kezdte Vronszkij, de megállt. - Meg kell kérdenem, mit akar tőlem?
- Mit akarhatnék? Azt
akarhatom csak, hogy ne hagyjon el, ahogyan tervezi - mondta Anna, megértve,
amit amaz nem mondott végig. - De én nem ezt akarom, ez másodsorban jön.
Szerelmet akarok, s az nincs. Tehát mindennek vége!
Az ajtó felé indult.
- Várj! Vá-á-árj! - mondta
Vronszkij; szemöldöke komor redőit nem húzta szét, de kézen fogta és
megállította Annát. - Miről van szó? Azt mondtam, az elutazást három napra el
kell halasztani; te erre azt mondod, hogy hazudok, és becstelen ember vagyok.
- Igen, meg is ismétlem; aki
a szememre hányja, hogy mindenét feláldozta értem - jutottak Anna eszébe egy
régebbi vita szavai -, az rosszabb, mint becstelen: szívtelen!
- Nem; van határa a
türelmemnek is! - kiáltott fel Vronszkij, és elengedte gyorsan a kezét.
„Gyűlöl, ez világos” -
gondolta Anna, és vissza se nézve, némán, bizonytalan léptekkel ment ki a
szobából.
„Más asszonyt szeret, ez még
világosabb - mondta magában, ahogy a szobájába bement. - Szeretetet akarok, s
az nincs. Mindennek vége tehát - ismételte szavait -, és végét is kell vetni
mindennek.”
„De hogy?” - kérdezte
önmagától, s leült karosszékébe a tükör elé.
Arra gondolt, hova menjen
most: a nagynénjéhez, akinél nevelkedett, Dollyhoz, vagy egyszerűen egyedül
külföldre: aztán, meg hogy ő mit
csinál most a szobájában; végleges-e az összeveszésük, vagy lehetséges még a
kibékülés? Meg hogy mit fognak most mondani róla hajdani pétervári ismerősei;
mit szól hozzá Alekszej Alekszandrovics, s még sok más gondolat forgott a
fejében, hogy mi lesz most a szakítás után - de nem adta át magát nekik
teljesen. Egy homályos gondolat volt a lelkében, egyedül az érdekelte, de még
nem tudott a tudatára ébredni. Ahogy megint Alekszej Alekszandrovicsra gondolt,
eszébe jutott betegségének az ideje a szülés után, s az az érzés, ami akkor
állandóan ott volt benne. „Miért nem haltam meg?” - jutottak eszébe az akkori
szavai s érzése. És egyszerre megértette, mi van a lelkében. Igen, ez volt az a
gondolat, amely mindent megoldhat. „Meghalni, igen!”
„A szégyen és gyalázat, Alekszej
Alekszandrovicsé, Szerjozsáé, az én iszonyú szégyenem - a halál ezt mind
lemossa. Akkor majd megbánja, sajnálni, szeretni fog, szenved majd miattam.” A
bal kezéről le s újra fölhúzogatva a gyűrűket, a maga iránti részvét arcára
tapadt mosolyával ült a karosszékben, s Vronszkij érzései a halála után folyton
más oldalukkal elevenedtek meg a képzeletében.
Közeledő léptek, Vronszkij
lépései riasztották föl. Mintha a gyűrűi húzogatása foglalná el, nem is fordult
felé. Vronszkij hozzálépett, megfogta a kezét, s csendesen ennyit mondott:
- Anna, ha úgy tetszik,
utazzunk holnapután. Mindenbe beleegyezem.
Anna hallgatott.
- Nos? - kérdezte Vronszkij.
- Tudod te magad is - mondta
Anna, abban a pillanatban már nem is volt ereje türtőztetni magát, felzokogott.
- Hagyj el, hagyj el! -
mondta Anna zokogás közben. - Én holnap elutazom. S még többet is teszek. Ki
vagyok én? Egy bukott asszony. Kő a nyakadon. Nem akarlak kínozni, nem.
Megszabadítlak. Hisz nem szeretsz, mást szeretsz!
Vronszkij könyörgött, hogy
nyugodjék meg, a leghalványabb alapja sincs, bizonygatta, a féltékenységének,
soha nem szűnt meg s nem is szűnik meg szeretni, jobban szereti, mint előbb.
- Anna, minek így kínozni
magadat, engemet? - mondta a kezét csókolgatva. Az arcán most gyöngédség volt,
s Annának úgy tetszett, fülével hallja a könnyek neszét a hangjában, s a kezén
is ott érezte a nedvességüket. S kétségbeesett féltékenysége egy pillanat alatt
kétségbeesett, szenvedélyes gyöngédségbe ment át; átölelte, csókokkal borította
a fejét, a nyakát, a kezeit.
Érezve, hogy a béke teljes,
Anna nagy élénkséggel fogott hozzá, reggel már, az úti készülődéshez. Bár
tegnap mind a ketten engedtek, s így nem volt eldöntve, hétfőn vagy kedden
mennek, Anna azért szorgalmasan készült az utazásra, s most már tökéletesen
mindegy volt neki, hogy egy nappal korábban vagy későbben indulnak-e. Ott állt
szobájában a nyitott koffer előtt; a holmiját válogatta, amikor Vronszkij,
felöltözve már, a szokottnál korábban bement hozzá.
- Most maman-hoz megyek, megmondom, hogy a pénzt Jegorov útján is
elküldheti. Én kész vagyok - mondta - holnap elutazni.
Bármilyen jó hangulatban
volt is, az, hogy Vronszkij kiutazik a nyaralóba az anyjához, megszúrta Annát.
- Nem, magam sem készülök el
addig - mondta, s rögtön arra gondolt: „Tehát úgy is intézhette volna, ahogy én
kívántam.” - Ahogy akarod, úgy csináld. Menj át az ebédlőbe, mindjárt megyek én
is, csak ezeket a haszontalan holmikat szedem ki - mondta, s még valamit
rárakott Annuska karjára, amelyen egy halom rongy ott volt már.
Vronszkij a bifsztekét ette,
amikor Anna az ebédlőbe lépett.
- Nem is hiszed, mennyire
megcsömörlöttem ezektől a szobáktól - mondta, melléje ülve a kávéjához. - Nincs
szörnyűbb ezeknél a chambre garnie-knál.[198]
Nincs jellegük, lelkük. Ezek az órák, függönyök, s főként a tapéta - kész
lidércnyomás. Úgy gondolok Vozdvizsenszkojéra, mint az ígéret földjére. A
lovakat elküldöd előre?
- Nem, utánunk jöhetnek. S
te elmégy valahová?
- Wilsonhoz akartam menni.
Ruhát kell vinnem neki... Szóval el van határozva, hogy holnap? - mondta vidám
hangon, de az arca hirtelen megváltozott.
Vronszkij komornyikja jött
be, s egy pétervári sürgöny átvételi elismervényét kérte. Semmi különös nem
volt benne, hogy Vronszkij sürgönyt kapott, de ő, mintha el akarna rejteni
valamit előle, azt mondta, hogy az elismervény a szobájában van, s gyorsan
Annához fordult:
- Holnapra föltétlenül
végzek mindennel.
- Kitől jött sürgöny? -
kérdezte Anna, oda se hallgatva.
- Sztyivától - felelte
Vronszkij kelletlenül.
- Miért nem mutattad meg?
Miféle titka lehet Sztyivának előttem?
Vronszkij visszahívta a
komornyikot, és behozatta a sürgönyt.
- Azért nem akartam
megmutatni, mert Sztyivának szenvedélye a sürgönyözés. Minek sürgönyözni,
amikor még nem dőlt el semmi?
- A válás?
- Igen; azt írja, még semmit
sem érhetett el. A napokban ígér végleges választ. Itt van, olvasd el.
Anna reszkető kezébe fogta a
sürgönyt, s ugyanazt olvasta, amit Vronszkij mondott. A végén még ez állt:
„Remény kevés van, de én minden lehetőt és lehetetlent elkövetek.”
- Megmondtam már tegnap,
hogy nekem tökéletesen mindegy, mikor egyezik bele, vagy egyáltalán
beleegyezik-e a válásba - mondta Anna elpirulva. - Nem volt semmi értelme
eldugni előlem. - „Így rejtheti el és rejti is el - gondolta - az asszonyok
leveleit.”
- Jasvin készül ide ma
délelőtt Vojtovval - mondta Vronszkij. - Pevcovnak, úgy látszik, mindenét
elnyerte, sőt többet is, mint amit ki tud fizetni; vagy hatvanezret.
- Várj - mondta Anna, akit
felingerelt, hogy a témaváltással ilyen nyilvánvalóan kimutatja, hogy
ingerültnek tartja -, azt gondolod, annyira érdekel ez a hír, hogy el kell
titkolni előlem? Megmondtam, nem akarok rágondolni, s azt óhajtottam volna,
hogy téged éppolyan kevéssé érdekeljen, mint engem.
- Azért érdekel, mert
szeretem a világos helyzetet - mondta Vronszkij.
- A világosság nem a
formában, hanem a szerelemben van - mondta Anna, nem a szavaitól, hanem attól a
hideg, nyugodt modortól, amellyel Vronszkij beszélt, mind jobban és jobban
fölingerülve. - Miért kívánod annyira?
„Szent Isten, megint a
szerelem” - gondolta Vronszkij a homlokát ráncolva.
- Hiszen tudod, hogy miért -
mondta. - Miattad és a születendő gyermekeink miatt.
- Gyermekeink nem születnek.
- Ez nagyon sajnálatos -
mondta Vronszkij.
- A gyermekekért van rá
szükséged - mondta Anna -, de énvelem nem gondolsz. - Egészen elfelejtette már,
vagy nem is hallotta, hogy Vronszkij azt mondta: „miattad és a gyerekek miatt”.
Az a kérdés, lehet-e
gyerekük, régi vita volt köztük, s Annát mindig fölingerelte. Vronszkij
kívánságát, hogy gyerekei legyenek, azzal magyarázta, hogy nem értékeli eléggé
a szépségét.
- De hisz azt mondtam:
miattad. Leginkább miattad - ismételte meg Vronszkij, mint aki fájdalomtól
húzza össze a homlokát. - Meg vagyok győződve, hogy ingerlékenységed is
nagyrészt ebből a bizonytalan helyzetből ered.
„Igen, már nem is színlel;
látni a hideg gyűlöletét” - gondolta Anna, s nem is hallgatott oda a szavaira,
csak azt a hideg és kegyetlen bírót nézte elborzadva, aki olyan bőszítően
nézett reá a szeméből.
- Annak nem az az oka -
mondta Anna -, nem is értem, hogy lehetne az én, ahogy nevezed,
ingerlékenységemnek az az oka, hogy teljesen a hatalmadban vagyok. Miért
határozatlan ez a helyzet? Épp ellenkezőleg.
- Nagyon sajnálom, hogy nem
akarsz megérteni - szakította őt félbe Vronszkij makacsul, hogy a gondolatát
kimondja végre -, a határozatlanság abban van, hogy te úgy látod, én szabad
vagyok.
- Ebben a tekintetben egész
nyugodt lehetsz mondta Anna, s elfordulva tőle, a kávéját kezdte inni.
A kisujját kinyújtva
fölemelte s szájához vitte a csészét. Ahogy néhány kortyot ivott, ránézett
Vronszkijra, arckifejezéséből világosan látta, hogy a keze, a mozdulata, még a
hang is, amit az ajkával csinál, ellenszenves neki.
- Nekem tökéletesen mindegy,
mit gondol az anyád, s hogy akar megnősíteni - tette le reszkető kézzel a
csészét.
- De hisz nem erről
beszélünk.
- De éppen erről. S hidd el,
hogy egy szívtelen asszony - öreg vagy nem öreg, anyád vagy nem anyád -, hidd
el, nem tud érdekelni; tudni sem akarok felőle.
- Anna, kérlek, ne beszélj
tiszteletlenül az anyámról.
- Egy asszony, akinek a
szíve nem súgja meg, hol van a fia boldogsága és becsülete, az szívtelen.
- Ismételten kérlek, hogy az
anyámról, akit én tisztelek, ne beszélj tiszteletlenül - mondta Vronszkij
megemelt hangon, szigorúan pillantva rá.
Anna nem felelt. Merően
nézte az arcát, a kezét; eszébe jutott a tegnapi kibékülési jelenet minden kis
részlete, szenvedélyes becézései. „Épp ilyen becézéseket pazarolt s fog és akar
is pazarolni - gondolta - más asszonyokra is.”
- Nem is szereted az anyád.
Csupa frázis, frázis, frázis és frázis! - mondta gyűlölettel pillantva rá.
- Ha pedig így van, akkor...
- Akkor dönteni kell, és én
döntöttem - mondta Anna, és el akart menni. De ebben a pillanatban Jasvin
lépett a szobába; Anna üdvözölte, és megállt.
Miért kellett ebben a
percben, amikor a szívében vihar volt, s érezte, hogy élete fordulóponton áll,
amelynek rettenetes következményei lehetnek, egy idegen ember előtt, aki
előbb-utóbb úgyis megtud mindent, színlelni - azt nem tudta; de azonnal
lecsendesítette magában a belső vihart, leült, s beszélni kezdett a vendéggel.
- No, hogy áll az ügye?
Megkapta a pénzét? - kérdezte Jasvint.
- Szóra sem érdemes; úgy
látszik, nem kapom meg az egészet, de szerdán utaznom kell. És maguk? -
kérdezte Jasvin, s a szemét összehúzva Vronszkijra nézett. Nyilván megérezte a
lefolyt veszekedést.
- Úgy látszik, holnapután -
mondta Vronszkij.
- Egyébiránt elég rég
készülődnek már.
- De most már aztán
határozottan - mondta Anna, s olyan pillantással nézett Vronszkij szemébe, ami
azt mondta, ne is gondoljon rá, hogy kibékülhessenek.
- S nem sajnálja ezt a
szerencsétlen Pevcovot? - folytatta Jasvinnal a beszélgetést.
- Sose kérdeztem meg
magamtól, Anna Arkagyevna, sajnálok-e vagy sem valakit. Az egész vagyonom itt
van - az oldalzsebére mutatott. - Ebben a percben gazdag ember vagyok, elmegyek
ma a klubba, s lehet, koldusként jövök ki. Aki leül velem, az is le akarja
húzni az ingemet, s én is az övét. Küzdünk, ebben van a gyönyörűség.
- És ha nős volna? - mondta
Anna. - Mi lenne a feleségéből?
Jasvin elnevette magát.
- Nyilván ezért nem nősültem
meg, s nem is készültem soha.
- És Helsingfors? - mondta
Vronszkij a beszélgetésbe elegyedve, s az elmosolyodó Annára nézett.
Ahogy a tekintetük
találkozott, Anna arca hirtelen hideg és szigorú lett; mintha azt mondaná: „Nem
feledtem el: minden a régiben.”
- Igazán szerelmes volt? -
kérdezte Anna Jasvint.
- Nagy Isten! Hányszor! De
látja, van, aki leülhet kártyázni, de csak úgy, hogy ha eljön a randevú ideje,
föláll. Én meg foglalkozhatom szerelemmel, de csak úgy, hogy az esti kártyát el
ne késsem. Ezt már így osztom be.
- De én nem az ilyeneket
kérdem: az igazit. - Helsingforsot mondott volna, de nem akarta a szót, amit
Vronszkij mondott, kiejteni.
Megjött Vojtov, aki egy
csődört vásárolt Vronszkijtól. Anna fölállt, és kiment a szobából.
Mielőtt hazulról elment
volna, Vronszkij bement hozzá. Anna úgy akart tenni, mint aki keres az asztalon
valamit, de aztán elszégyellte magát, hogy színlel, s egy hideg pillantást
vetett egyenesen az arcába.
- Mit akar? - kérdezte
franciául.
- Gambetta passzusát viszem
ki, eladtam - szólt Vronszkij olyan hangon, amely szónál világosabban mondta:
„Magyarázatra nincs időm, de nincsen így értelme.”
„Nem vétettem semmit ellene
- gondolta Vronszkij. - Ha meg akarja büntetni magát, tant pis pour elle.”[199]
De ahogy kifelé indult, úgy tűnt föl neki, hogy Anna mondott valamit, s a szíve
megremegett a részvéttől.
- Szóltál, Anna? - kérdezte.
- Én nem - felelte ő éppoly
hidegen s nyugodtan.
„Ha nem, tant pis” - gondolta Vronszkij újra
elhidegedve, s megfordult és elment. Kimenőben a tükörben meglátta Anna sápadt
arcát, reszkető ajkait. Meg is akart állni, egy vigasztaló szót mondani, de
lábai, mielőtt elgondolta volna, mit mond, kivitték a szobából. Egész nap nem
volt otthon, s amikor késő este megjött, a lány azt mondta, Anna Arkagyevnának
fáj a feje, s kéri, ne menjen be hozzá.
Egy egész nap még sohasem
telt el úgy, hogy végig haragban lettek volna. Most történt meg először. De ez
nem is összeveszés volt már, hanem a teljes elhidegülés nyilvánvaló bevallása.
Lehet úgy pillantani rá, ahogy Vronszkij, amikor a passzusért bejött? Ránéz,
látja, hogy a szíve megszakad a kétségbeeséstől, s elmegy mellette szótlanul a
nyugodt-közönyös arcával? Nemcsak hogy elhidegedett, de gyűlöli is, mert más
nőt szeret - ez világos.
S ahogy eszébe jutottak a
kegyetlen szavak, amelyeket mondott, Anna újakat gondolt ki, amelyeket nyilván
mondani akart s még mondhatott volna, s egyre ingerültebb lett.
„Én nem tartom vissza -
mondhatta volna Vronszkij. - Mehet, ahová akar. Bizonyára azért nem akart az
urától elválni, hogy visszatérhessen hozzá. Térjen vissza. Pénzre van szüksége?
Adok. Hány rubel kell?”
A legkegyetlenebb szavakat,
amiket csak egy durva ember mondani tud, képzeletben mind odamondatta vele, s éppúgy
nem bocsátotta meg neki, mintha valóban mondta volna.
„De hát nem tegnap esküdött
meg ő, az egyenes, becsületes ember, a szerelmére? Nem estem már sokszor ok
nélkül kétségbe?” - mondta magának mindjárt utána.
Azt a két órát kivéve, amibe
Wilsonék meglátogatása került, az egész napot kétségek közt töltötte el; vége
van-e mindennek, vagy van-e még kibékülésre remény, el kell-e most mindjárt
utaznia, vagy találkozzék egyszer még vele? Egész nap várta, s este, ahogy a
szobájába vonult, megüzenve, hogy a feje fáj; magában pedig sorsot vetett: „Ha
a szobalány szava ellenére bejön, azt jelenti, hogy szeret még, ha nem, akkor
mindennek vége, s én tudom, mit kell tennem!”
Este hallotta, amint a
hintója megáll; a csöngetést, a lépteit, a lánnyal a beszédet: elhitte, amit
mondtak neki, nem akar többet tudni, s bemegy a maga szobájába. Mindennek vége
tehát.
S a halál az egyetlen szer,
hogy szerelmét felébressze, megbüntesse, s a harcban, amelyet a szívébe
költözött rossz szellem vívott kedvesével, győzelmet arasson, világosan és
elevenen állt előtte.
Most már mindegy volt:
utaznak-e vagy sem Vozdvizsenszkojéba, megkapja-e vagy sem az urától a válást;
nem volt szüksége rá. Egyvalamire volt szüksége: hogy megbüntesse Vronszkijt.
Amikor betöltötte magának a
szokott adag morfiumot, s arra gondolt, hogy a halálhoz elég volna egy üvegcsét
kiinni, ez olyan könnyűnek és egyszerűnek tűnt föl, hogy élvezettel kezdett
ismét arra gondolni, hogy miként kínlódik majd, hogy bán meg mindent, s szereti
majd, amikor késő lesz már, az emlékét. Nyitott szemmel feküdt az ágyban, egy
gyertyacsonk világánál, a mennyezet domború párkányzatát nézte s a spanyolfal
árnyékát, mely a párkányzat egy részét sötétbe vonta, s elképzelte, mit érez
majd Vronszkij, amikor ő nem lesz már, amikor már csak emlék lesz neki.
„Hogy mondhattam neki ezeket
a kegyetlen szavakat? - mondja majd. - Hogy mehettem ki úgy a szobából, hogy
nem szóltam hozzá? De most már nincs többé! Örökre elment tőlünk! Ott van..” A
spanyolfal árnya hirtelen megingott, az egész karnist, az egész mennyezetet
elborította; másfelől más árnyak törtek felé; egy pillanatra összefutottak,
aztán sebesen újra fölnyomultak, meginogtak és összefolytak, s minden
elsötétedett. „A halál” - gondolta. S olyan borzalom jött rá, hogy sokáig nem
tudta megérteni, hol van: reszkető ujjaival soká nem tudott gyufát találni, s a
leégett és elaludt helyett új gyertyát keresni. „Nem, mindent, csak élni!
Hiszen szeretem. Hisz ő is szeret! Előfordult már ilyesmi, s el is múlt” -
mondta, s érezte, hogy az életbe visszatérés könnyei csorognak az arcán. S hogy
az ijedelmétől szabaduljon, átment gyorsan Vronszkij szobájába.
Vronszkij mély álomban
feküdt. Odament hozzá, felülről az arcába világított, és sokáig nézte. Most,
hogy aludt, annyira szerette, hogy nem tudta láttára a gyöngédség könnyeit
visszatartani; de ha fölébredne, tudta, a hideg, igazát érző pillantásával
nézne rá, és mielőtt a szerelméről beszélhetne, be kellene bizonyítania neki,
mekkorát vetkezett ellene. Nem keltette hát föl; visszament a maga szobájába, s
reggel felé, a második adag morfium után, súlyos, nem teljes álomba merült,
amelynek az ideje alatt az érzékei állandóan működtek.
Reggel felé az a szörnyű,
lidércnyomásos kép, amely álmaiban néhányszor már a viszonyuk előtt is
fölmerült, újra megjelent előtte, s felköltötte. A zilált szakállú kis öreg a
vas fölé hajolva megint csinált valamit, s értelmetlen francia szavakat
motyogott, ő meg, mint ebben az álomban mindig (ez volt épp a borzalom benne),
érezte, hogy a parasztocska nem figyel rá, de valami retteneteset csinál
fölötte a vason. S hideg verejtékben ébredt.
Amikor fölkelt, mint valami
ködben, eszébe jutott a tegnapi nap.
„Veszekedtünk. Az volt, ami
már néhányszor. Azt mondtam, fáj a fejem, s ő nem jött be. Holnap elutazunk,
látnom kell őt, és fel kell készülnöm az utazásra” - mondta magában. S
megtudva, hogy Vronszkij a dolgozószobában van, odaindult. Ahogy a szalonon
végigment, a ház előtt, hallotta, kocsi állt meg, s ahogy az ablakon kinézett,
hintót látott, ablakában egy lila kalapkás fiatal lány hajolt ki, s valami
utasítást adott a csöngető inasnak. Az előszobai beszélgetés után valaki
feljött; s oldalt a szalonból Vronszkij léptei hallatszottak. Gyors léptekkel
ment le a lépcsőn. Anna megint odament az ablakhoz. Vronszkij kalap nélkül ment
ki a ház elé, s a kocsihoz lépett. A lila kalapkás fiatal lány egy csomagot
adott át neki; Vronszkij mosolygott, és mondott valamit. A kocsi elment, s ő
gyorsan fölszaladt a lépcsőn.
A lelkét elborító köd
egyszeriben szétoszlott, a tegnapi érzés új fájdalommal szorította össze beteg
szívét. Már nem tudta megérteni, hogy alázhatta meg magát, hogy az egész napot
az ő házában töltse. Bement Vronszkij szobájába, hogy közölje az elhatározását.
- Szorokina volt itt a
leányával, pénzt és iratokat hozott maman-tól.
Tegnap már nem tudtam megkapni. Hogy van a fejed, jobban? - mondta Vronszkij
nyugodtan, mint aki nem akar tudomást venni komor és ünnepélyes
arckifejezéséről.
Anna ott állt a szoba
közepén, és merőn nézte őt. Vronszkij rátekintett, egy pillanatra összeráncolta
a homlokát, s tovább olvasta a leveleket. Anna megfordult, s lassan kiment a
szobából. Még visszafordíthatta volna, de Anna már az ajtóhoz ért, s Vronszkij
még mindig hallgatott, csak az elforgatott papírlap susogása hallatszott.
- Igaz - mondta Vronszkij,
amikor Anna már az ajtónál volt. - Holnap most már biztosan utazunk? Ugye?
- Maga; de én nem - mondta
Anna feléje fordulva.
- Anna, így nem lehet
élni...
- Maga; de én nem -
ismételte meg Anna.
- Ez kezd elviselhetetlenné
válni!
- Maga... maga még megbánja
ezt - mondta Anna, és kiment.
Vronszkijt megijesztette a
kétségbeesett kifejezés, amivel ezt mondta. Fölugrott, és utána akart szaladni,
de meggondolta magát, visszaült, s a fogait keményen összeszorítva, ráncba
vonta a homlokát. Ez az illetlen fenyegetés, ő legalább annak vette, valamiért
fölingerelte. „Mindent megpróbáltam - gondolta -, egy maradt: nem törődni
vele.” Készült a városba, aztán megint az anyjához, akivel a meghatalmazást
kellett aláíratnia.
Anna hallotta a szobájában,
aztán az ebédlőben léptei neszét. A szalonban megállt. De nem fordult be hozzá,
csak azt hagyta meg, hogy adják át nélküle Vojtovnak a csődört. Aztán hallotta,
hogy áll elő a kocsi, hogy nyílik az ajtó; Vronszkij megint kiment. De most
megint visszajött az előcsarnokba; valaki fölfelé fut. A komornyik szaladt az
ottfeledt kesztyűkért. Anna odament az ablakhoz; látta, hogy veszi el, oda sem
nézve, a kesztyűt, s a kocsis hátát megérintve, mond neki valamit. Aztán föl
sem nézve az ablakra, beül megszokott tartásával a hintóba, lábait egymásra
teszi, s a kesztyűjét húzva eltűnik a sarkon.
„Elment! Vége!” - mondta
magában Anna, az ablakban állva; válaszul rá a kétféle emlék: az elaludt
gyertya sötétsége s a rettenetes álom egybeolvadva hideg borzalommal töltötte
el szívét.
- Nem, nem lehet! - kiáltott
föl, s a szobán keresztülmenve, erőset csöngetett. Olyan rettenetes volt most
egyedül maradnia, hogy be sem várta a szolga jöttét, maga ment elé.
- Tudja meg - szólt -, hova
ment a gróf.
A szolga azt felelte, az
istállóba.
- Meghagyta, jelentsem, hogy
amennyiben ki méltóztatik kocsizni, a hintó mindjárt itt lesz.
- Jól van. Várjon csak.
Azonnal írok egy levelet. Küldje el vele Mihailt az istállóhoz. De minél
hamarabb.
Leült, és ezt írta:
Én vagyok a hibás. Gyere haza, ki kell magyarázkodnom. Az Isten
szerelmére, gyere, rettenetesen érzem magam.
Leragasztotta, és odaadta az
embernek.
Félt egyedül maradni, s
utána rögtön ő is kiment a szobából, a gyerekszobába ment.
„De hisz ez nem a fiam! Hol
van a kék szeme, a kedves és félénk mosolya?” - volt az első gondolata, amikor
pufók, piros lánykáját találta ott a göndör, fekete hajával Szerjozsa helyett;
zavartságában azt várta volna, hogy őt találja a gyerekszobában. A kislányka
ott ült az asztalnál; makacsul és keményen dörömbölt rajta egy dugóval, s két
áfonyafekete szemével értelmetlenül nézett az anyjára. Anna megfelelt az angol
nevelőnő kérdéseire: igen, teljesen egészséges, s holnap utazik falura; aztán
leült a kislányhoz; s az üvegdugót kezdte elforgatni előtte. De a gyerek hangos,
csengő nevetése s szemöldökének a mozdulata olyan élénken emlékeztette
Vronszkijra, hogy zokogását türtőztetve gyorsan fölkelt és kiment. „Igazán vége
hát mindennek? Nem, nem lehet - gondolta -, vissza fog jönni. De hogy
magyarázza meg azt a mosolyt, elevenséget, azután, hogy azzal a leánnyal
beszélt? Ha nem is magyarázza meg, elhiszem neki. Ha nem hiszem, egy marad - s
azt nem akarom.”
Az órára nézett. Tizenkét
perc telt el. „Azóta megkapta a levelet, s visszafelé jön. Nem sok, még tíz
perc... De mi lesz, ha nem jön? Nem, az nem lehet. Nem szabad kisírt szemmel
látnia. Megyek, megmosdom. Igaz, megfésülködtem én ma, vagy nem?” - kérdezte
magát. És nem tudott visszaemlékezni. Megtapogatta a fejét. „Igen,
megfésülködtem, de hogy mikor, végképp nem emlékszem.” Még a kezének sem hitt,
odament az állótükörhöz, hogy lássa, meg van-e valóban fésülve. Meg volt. S nem
tudott visszaemlékezni, mikor csinálta. „Ki ez?” - gondolta, ahogy a kigyúlt
arcra s az ijedten rámeredő, furcsán csillogó szemekre nézett a tükörben.
„Igen, ez én vagyok” - értette meg egyszerre, s végignézve magán, hirtelen ott
érezte testén a csókjait, s ahogy összerezzent, a vállai megmozdultak. Aztán
ajkához emelte a kezét, és megcsókolta.
„Mi ez, elvesztem az eszem?”
- s a hálóba ment, ahol Annuska épp takarított.
- Annuska - állt meg előtte,
s a szobalányra nézett, maga sem tudva, mit mondjon neki.
- Darja Alekszandrovnához
akart menni - mondta a szobalány, mintha megértette volna.
- Darja Alekszandrovnához?
Igen, elmegyek.
„Tizenöt perc oda, tizenöt
perc vissza. Már jön, mindjárt itt lesz. - Elővette az óráját, s ránézett. - De
hogy mehetett el, hogy hagyhatott ilyen lelkiállapotban? Hogy tud élni, amíg ki
nem békült velem?” Az ablakhoz ment, az utcát kezdte nézni. Az időtől már
visszajöhetett volna. De rosszul számíthatott, s újra gondolkodni kezdett,
mikor ment el, s számolgatta a perceket.
Azalatt, míg ő a nagy órához
átment, hogy a magáéval összehasonlítsa, valaki a ház elé érkezett. Ahogy az
ablakon kinézett, Vronszkij hintóját látta. De senki sem jött föl a lépcsőn.
Lent hangok hallatszottak. A küldönc volt, aki a hintóban jött vissza. Anna
lement hozzá.
- A grófot már nem találtuk
ott. Elment a nyizsegorodi úton.
- Mi az? Mi? - fordult Anna
a piros, jókedvű Mihailhoz, aki a levelet visszaadta.
„De hisz akkor nem kapta
meg” - jutott az eszébe.
- Hajts ki a levéllel
Vronszkaja grófnőhöz, tudod? És azonnal hozz választ - mondta a küldöncnek.
„És én, mit csinálok én
addig? - gondolta. - Elmegyek Dollyhoz, különben megőrülök. Igen, még
sürgönyözhetek is.” S megírta a sürgönyt: „Okvetlenül beszélnünk kell; jöjjön
rögtön.”
Miután a sürgönyt elküldte,
ment s felöltözött. Kalapban s felöltözve már, ismét belenézett a hízásnak
indult, nyugodt Annuska szemébe. A jóságos szürke szemecskékben nyilvánvaló részvét
volt látható.
- Annuska, kedves, mit
tegyek? - mondta Anna zokogva, s tehetetlenül ereszkedett bele egy karosszékbe.
- Mit nyugtalankodik úgy,
Anna Arkagyevna? Előfordul az ilyen. Kocsizzék egyet, foglalja el magát -
mondta a szobalány.
- Igen, elmegyek - mondta
Anna magához térve, s fölállt. - Ha addig, míg oda vagyok, sürgöny jön, küldd
el Darja Alekszandrovnához... Nem, én magam jövök vissza.
„Igen, nem szabad
gondolkozni, csinálni kell valamit; menni; a fő, elmenni ebből a házból” -
mondta borzalommal figyelve a szívéből jövő iszonytató lüktetésre, és sietve
kiment, s beült a hintóba.
- Hova parancsolja? -
kérdezte Pjotr, mielőtt a bakra ült.
- A Znamenkára,
Oblonszkijékhoz.
Az idő derült volt. Egész
délelőtt sűrű, apró szemű eső esett, de most nemrég kiderült. A vastetők, a
járdakövek, az úttest kavicsa, a kerekek, a bőrszerszám, a fogatok reze és
bádogja: mind ragyogott, villogott a májusi napban. Három óra volt, a
legborzalmasabb idő az utcákon.
Anna ott ült a kényelmes
hintó sarkában, amely a szürkék gyors futására a ruganyos rugókon alig
himbálózott, s a kerekek el nem némuló zörgése közben, a tiszta levegőn gyorsan
változó képeket követve, újra végigment az utóbbi napok eseményein, s egész más
színben látta a helyzetét, mint otthon. A halál gondolata sem tűnt föl többé
oly szörnyűnek s világosnak, maga a halál sem állt előtte olyan
elkerülhetetlenül. Most már szemrehányást tett magának a megaláztatásért,
amelybe belement. „Könyörgök a bocsánatáért. Megalázkodtam előtte. Beismertem,
hogy vétkeztem. Miért? Tán nem tudok nélküle élni?” S nem felelve a kérdésére,
hogy él majd nélküle, a cégéreket kezdte el olvasni. „Iroda és raktár.
Fogorvos. Igen, elmondok mindent Dollynak. Ő nem szereti Vronszkijt.
Szégyenletes és fájdalmas lesz, de mégiscsak elmondom. Szeret, és megfogadom a
tanácsát. Nem alázkodom meg Vronszkij előtt, nem engedem, hogy kedvére
formáljon. Filippov, kalácsos. Azt mondják, Pétervárra is szállít tésztát. A
moszkvai víz olyan jó. Hát még a mityiscsenyi források és palacsinták!” S visszaemlékezett,
hogy rég, rég, amikor még tizenhét éves volt, Troicába utazott a nagynénjével.
Lovas kocsin még. „Csakugyan én voltam az, a vörös kezemmel? Abból, ami akkor
olyan szépnek és elérhetetlennek látszott, milyen sok semmi már, s ami akkor
megvolt, most örökre elérhetetlen. Hittem volna-e akkor, hogy ilyen
megaláztatásig süllyedhetek? Milyen büszke lesz, milyen önelégült, ha a levelem
megkapja! De én majd megmutatom neki... Milyen rossz szaga van ennek a
festéknek. Miért festenek és építkeznek egyre? Divat és pipere” - olvasta. Egy
férfi odaköszönt neki: Annuska férje volt. „A mi parazitáink - jutott eszébe
Vronszkij mondása. - A mienk? Miért a mienk? Az a szörnyű, hogy a múltat
gyökerestül nem lehet kitépni. Nem lehet kitépni, de el lehet az emlékét
rejteni. S én elrejtem.” Eszébe jutott a múltja Alekszej Alekszandroviccsal;
mennyire kitörülte az emlékezetéből! „Dolly azt gondolja majd, hogy a második
uram is otthagyom; bizonyára nincs igazam tehát. Hát talán azt akarom én, hogy
igazam legyen? Nem bírom tovább!” - mondogatta, és sírhatnékja támadt. De
rögtön megint arra kezdett gondolni, min mosolyoghat úgy az a két lány.
Bizonyosan a szerelmen. Nem tudják, milyen szomorú dolog, milyen aljas... Körút
és gyerekek! Három kisfiú szalad, lovast játszanak. „Szerjozsa! Mindent
elveszítek, s őt sem kapom vissza. Igen, ha ő vissza nem jön, mindent
elveszítek. Lehet, hogy lekéste a vonatot, s már vissza is jött. Megint meg
akarsz alázkodni! - mondta magának. - Nem, elmegyek Dollyhoz; kereken
megmondom: szerencsétlen vagyok; megérdemlem, bűnös vagyok, de mégiscsak
szerencsétlen, segíts rajtam. Ezek a lovak, ez a hintó - hogy undorodom
magamtól benne -, mind az övé; de többet nem látom őket.”
Elgondolta, szándékosan
szaggatva a szívét, hogy Dollynak milyen szavakkal mond el mindent, s a
lépcsőházba lépett.
- Van itt valaki? - kérdezte
az előszobában.
- Katyerina Alekszandrovna
Levina - felelte az inas.
„Kitty! Az a Kitty, akibe
Vronszkij szerelmes volt - gondolta Anna -, ugyanaz, akire olyan szeretettel
emlékezett vissza. Sajnálja, hogy nem őt vette el. Rám meg gyűlölettel
emlékszik, s bánja, hogy összekerült velem.”
A testvérek, mikor Anna
odaért, a gyermek táplálásáról tárgyaltak; Dolly egyedül ment ki a vendége elé,
aki ebben a pillanatban zavarta a társalgásukat.
- Hát te nem utaztál el?
Magam akartam fölmenni hozzád - mondta. - Most kaptam Sztyivától levelet.
- Mi is kaptunk sürgönyt -
felelte Anna, s körülnézett, hogy Kittyt fölfedezze.
- Azt írja, nem tudja
megérteni, hogy Alekszej Alekszandrovics mit akar voltaképpen, de nem jön el
válasz nélkül.
- Azt gondoltam, van nálad
valaki. Átolvashatom a levelet?
- Igen, Kitty - mondta Dolly
zavartan. - A gyerekszobában maradt. Nagyon beteg volt.
- Hallottam. Elolvashatom a
levelet?
- Rögtön kihozom. De nem
utasít vissza; ellenkezőleg, Sztyiva reménykedik - mondta Dolly, és megállt az
ajtóban.
- Én nem reménykedem, s nem
is óhajtom - mondta Anna.
„Mi az, Kitty megalázónak
tartja, hogy találkozzék velem? - gondolta Anna, ahogy magára maradt. - Lehet,
hogy igaza van. De neki, aki szerelmes volt Vronszkijba, épp neki nem kellene
ezt kimutatnia, ha igaza is van. Tudom, hogy engem az én helyzetemben egyetlen
tisztességes asszony sem fogadhat. Tudom, hogy az első perctől mindenemet
föláldoztam neki! S íme, a jutalom! Ó, hogy gyűlölöm! Miért is jöttem ide? Még
rosszabb, még nehezebb. - A másik szobából kihallatszott a beszélgető nővérek
hangja. - És most mit mondok Dollynak? Örvendeztessem meg Kittyt, hogy
szerencsétlen vagyok, vessem alá magam a gyámolításának? De hisz Dolly sem ért
semmit. Semmi beszédem vele. De érdekes volna Kittyvel találkozni, megmutatni,
mennyire megvetek mindent és mindenkit; mennyire mindegy most már minden.”
Dolly bejött a levéllel.
Anna átolvasta, s némán visszadta.
- Ezt mind tudtam - mondta.
- És egyáltalán nem érdekel.
- De miért nem? Én épp
ellenkezőleg, reménykedem - mondta Dolly, s kíváncsian pillantott Annára.
Sohasem látta még ilyen különös, ingerült állapotban. - Mikor utazol? -
kérdezte.
Anna hunyorító szemmel
nézett maga elé, és nem felelt.
- Kitty elbújik előlem? -
mondta az ajtóra nézve, s elpirult.
- Micsoda badarság! Szoptat,
s nem megy a dolog, azt tanácsoltam neki... Nagyon örül. Azonnal jön - mondta
ügyetlenül a hazudni nem tudó Dolly. - De itt is van.
Megtudva, hogy Anna a
vendég, Kitty nem akart kijönni, de Dolly rábeszélte. Összeszedte hát magát,
kijött, pirulva odalépett hozzá, és kezet adott.
- Nagyon örülök - mondta
reszkető hangon.
Kittyt megzavarta a benne
folyó harc: az ellenségesség, amit ez iránt a rossz asszony iránt érzett,
harcban állt a vággyal, hogy elnéző legyen hozzá; de ahogy Anna szép,
rokonszenves arcát megpillantotta, az ellenségesség azonnal elmúlt.
- Nem csodálkoznék - mondta
Anna -, ha nem akarna találkozni velem. Mindenhez hozzászoktam már. Beteg volt?
Igen, nagyon megváltozott.
Kitty érezte, hogy Anna
ellenségesen néz rá. Ezt az ellenségességet a félszeg helyzettel magyarázta,
amiben ő, a hajdani pártfogó, érezhette előtte magát, s megsajnálta.
Kitty betegségéről, a
gyerekről, Sztyiváról beszéltek; de Annát nyilván semmi sem érdekelte.
- Azért jöttem, hogy
elbúcsúzzam tőled - mondta.
- Mikor utaztok?
De Anna megint nem felelt,
hanem Kittyhez fordult.
- Nagyon örülök, hogy
találkoztunk - mondta mosolyogva. - Annyit hallottam mindenfelől magáról, az
urától is. Volt nálam, s igen megtetszett nekem - tette hozzá nyilvánvaló rossz
szándékkal. - Hol van most?
- Falura utazott - mondta
Kitty elpirulva.
- Adja át neki az
üdvözletem, okvetlen adja át!
- Okvetlen! - ismételte meg
Kitty naivul, részvéttel nézve a szemébe.
- Akkor hát Isten veled,
Dolly! - És megcsókolta Dollyt, Kittyvel pedig kezet fogott, s gyorsan
kisietett.
- Olyan, amilyen volt, éppen
olyan vonzó! Nagyon szép! - mondta Kitty, ahogy a nénjével magára maradt. - De
van valami szánalomraméltó benne. Rettenetesen szánalomraméltó.
- Nem, ma valami különös
volt benne - mondta Dolly. - Ahogy az előszobába kikísértem, úgy rémlett, sírni
akar.
Anna még rosszabb állapotban
ült be a hintóba, mint amilyenben eljött. Az előbbi gyötrelmekhez most a
sértettség és kitaszítottság érzése is hozzájárult, amit Kittyvel találkozva
olyan tisztán érzett.
- Hova parancsolja? Haza? -
kérdezte Pjotr.
- Igen, haza - mondta, rá se
gondolva már, hogy hova megy.
„Úgy néztek rám, mint valami
szörnyű, érthetetlen furcsaságra! Miről mesélhet ilyen hévvel a másiknak? -
gondolta, két gyalogosra nézve. - Hát el lehet mondani másnak, hogy mit érzel?
El akartam Dollynak mondani, s jó, hogy nem mondtam el. Hogy örült volna a
boldogtalanságomnak! Titkolta volna, de a fő érzése az öröm lett volna, hogy
megbűnhődtem a gyönyörért, amit úgy irigyelt tőlem. Kitty még jobban örülne.
Hogy átlátok rajta! Tudja, hogy a szokásosnál kedvesebb voltam az urához. És
féltékenykedik, és gyűlöl érte. És megvet. Az ő szemében én erkölcstelen
asszony vagyok. Ha erkölcstelen asszony volnék, magamba bolondíthatnám az
urát... ha akarnám. De hisz akartam is. Lám, ez meg van magával elégedve -
gondolta egy szembejövő kövér, piros képű úrról, aki ismerősnek nézte. Fénylő
kalapját megemelte a kopaszságtól ragyogó feje fölött, s csak aztán győződött
meg róla, hogy tévedett. - Azt gondolta, ismer. És olyan kevéssé ismer, mint
akárki más ezen a világon. Magam sem ismerem magam. Csak a gusztusomat ismerem,
ahogy a franciák mondják. Kell nekik ez a mocskos fagylalt. Ezt, ezt aztán
ismerik - gondolta a fagylaltost megállító két fiúra nézve, s a fagylaltosra,
amint fejéről leveszi a dézsát, s kendőjével az arcát megtörli. -
Mindnyájunknak az édes, a jóízű kell. Ha nincs cukor, ez a mocskos fagylalt.
Kitty is így volt: ha nem Vronszkij, hát Levin. És irigyel. És gyűlöl. S mind
gyűlöljük egymást. Én Kittyt, Kitty engem. Ez az igazság. Tyutykin coiffeur. Je me fais coiffer par Tyutykin...[200]
Elmondom neki, ha hazajön - gondolta és elmosolyodott. De ugyanebben a percben
eszébe jutott, hogy amit mulatságosnak talál, nincs kinek elmondania. - És
semmi sem nevetséges és mulatságos. Minden undok. Vecsernyére harangoznak, ez a
kupec milyen akkurátusan veti a keresztet! Mintha félne, hogy elejt valamit.
Minek ezek a templomok, ez a harangozás, hazugság? Elrejteni csak, hogy mind
gyűlöljük egymást, mint ezek a kocsisok, akik olyan dühösen veszekednek. Jasvin
azt mondja: Az ingem is el akarja venni, én meg az övét. Ez az igazság!”
Ezek a gondolatok annyira
elfoglalták, hogy nem is gondolt többet a maga dolgára; arra riadt föl, hogy a
házuk elé álltak. Ahogy a kijövő portást meglátta, akkor jutott csak eszébe a
levél meg a sürgöny.
- Válasz van? - kérdezte.
- Mindjárt megnézem -
felelte a portás, és kis fülkéjébe benézve, egy vékony, négyszögletes
sürgönyborítékot vett fel.
„Tíz óránál előbb nem jöhetek, Vronszkij” -
olvasta.
- A küldönc még nem jött
vissza?
- Nem, még nem - felelte a
portás.
„Hát ha így van, tudom, mit
kell tennem - gondolta Anna, s határozatlan düh és bosszúvágy dagályát érezve
magában, sietve fölment az emeletre. - Én magam megyek hozzá. Mielőtt örökre
elutazom, megmondok neki mindent. Soha senkit sem gyűlöltem így - gondolta -,
mint ezt az embert!” Ahogy Vronszkij kalapját a fogason meglátta, az undortól
összerándult. Nem gondolta meg, hogy a sürgönye az ő sürgönyére a válasz, s
hogy a levelét még nem kapta meg. Elképzelte, amint nyugodtan beszélget az
anyjával és Szorokinával, örvendezve az ő szenvedésén. „Igen, gyorsan el kell
utazni!” - mondta magának, nem tudva még, hogy hova megy. Minél előbb ki
szeretett volna keveredni az érzések közül, amelyeket ebben a rettenetes házban
ismert meg. Ebben a házban a személyzet, a falak, a tárgyak - minden undort és
haragot ébresztett benne, s mint valami súly nehezedett rá.
„A vasútállomásra kell
mennem, ha pedig nem oda, hát kimenni és tetten érni.” Megnézte az újságban a
menetrendet. Az esti vonat nyolc óra két perckor indul. „Igen, még elérem.” Más
lovakat fogatott be, s az útitarsolyába néhány napra való holmit csomagolt.
Tudta, hogy nem tér többé vissza ide. Homályosan eldöntötte magában más, az
eszébe villanó tervek között, hogy az után, ami majd az állomáson vagy a grófnő
birtokán történik, elutazik a nyizsegorodi vasútvonalon az első városig, és ott
marad.
Az ebéd ott volt az asztalon;
odament, megszagolta a kenyeret és sajtot, s meggyőződve, hogy minden ehetőnek
a szagától undorodik, előállíttatta a hintót, és kiment. A ház az egész utcán
átvetette már árnyékát, derűs este volt, a napon még meleg is. Annuska, aki a
holmijával kikísérte, Pjotr, aki a hintóba berakta, s a szemmel láthatóan
elégedetlenkedő kocsis - mind ellenszenves volt neki; a szavuk, a mozdulatuk,
minden felingerelte.
- Nincs szükségem rád,
Pjotr.
- De hát a jegy?
- Ahogy akarod, nekem
mindegy - mondta bosszúsan.
Pjotr felszökött a bakra,
csípőre tette a kezét, s kiadta a parancsot, hogy a pályaudvarra hajtsanak.
„Itt van
megint! Megint értek mindent” - mondta magának Anna, ahogy a hintó elindult, s
a kavicsos úttesten himbálva megzördült, s újra váltani kezdték egymást a
benyomások.
„Miről is gondolkoztam
utoljára olyan jól? - igyekezett visszaemlékezni. - Tyutykin coiffeur? Nem, nem az. Igen, amit Jasvin mond: harc a
létért és gyűlölet, ez az, ami az embereket összefűzi. Hiába mentek - fordult
gondolatban egy négyes fogaton hajtó társaság felé, amely nyilván mulatni ment
vidékre. - Az a kutya sem segít rajtatok, akit magatokkal visztek. Magatoktól
nem szökhettek meg.” Egy pillantást vetett arra, amerre Pjotr fordult, s egy
holtrészeg, himbálózó gyári munkást pillantott meg; egy rendőr vitte őt
valahová. „Lám, ez már inkább - gondolta. - Vronszkij gróf és én - mi sem
találtuk meg a gyönyört, bár sokat vártunk tőle.” S Anna most először
fordította azt az éles fényt, amelyben mindent látott, a kettejük viszonyára, amelyre
addig nem akart gondolni. „Mit keresett ő bennem? Nem annyira szerelmet, inkább
a hiúsága kielégítését.” Eszébe jutottak a szavai, alázatos vizslára
emlékeztető arckifejezése viszonyuk első idejében. Minden emellett vallott.
Igen, a hiúság diadala volt benne „Szerelem is, természetes, de a nagyobb rész
a siker büszkesége. Büszkélkedett velem. Ez elmúlt, nincs mivel büszkélkedni.
Nem büszkélkedni, szégyenkezni kell. Elvette tőlem, amit tudott, s most nincs
szüksége rám. Terhére vagyok; azon van, hogy ne legyen becstelen velem szemben.
Tegnap elszólta magát: válást és házasságot akar, hogy a hajóit fölégesse.
Szeret, de hogy? The zest is gone...[201]
Ez bámulatba akar mindenkit ejteni, s nagyon meg van elégedve magával -
gondolta egy piros kereskedősegédre nézve, aki egy lovardai lovon nyargalt. -
Nincs már bennem a régi íz; ha elmegyek tőle, a lelke mélyén örülni fog.”
Nem föltevés volt ez - annál
az átható fénynél, amely az élet s az emberi kapcsolatok értelmét most föltárta
előtte, ezt egész világosan látta.
„Az én szerelmem mind
szenvedélyesebbé és önzőbbé válik; az övé egyre erőtlenebb és erőtlenebb, ezért
távolodunk - gondolta tovább. - S ezen nem lehet segíteni. Énnekem mindenem
csak ő, s azt akarom, hogy mind jobban és jobban odaadja magát. S ő mind jobban
és jobban szabadulna. A viszonyunkig csakugyan egymás felé haladtunk, azóta
föltartóztathatatlanul távolodunk, s ezen nem lehet változtatni. Azt mondja,
hogy értelmetlenül féltékeny vagyok, s én magam is azt mondom magamnak, hogy
értelmetlenül féltékeny vagyok; ez azonban nem igaz. Nem féltékeny vagyok,
elégedetlen. De... - kinyitotta a száját, s az izgalomtól, amit az eszébe ötlő
gondolat keltett, megcserélte a helyét a hintóban. - Ha más tudnék lenni, mint
a szeretője, aki csak a becézéseit kívánja szenvedélyesen; de nem tudok és nem
akarok más lenni. S én ezzel a vágyammal undort ébresztek benne, ő meg énbennem
haragot, s ez nem is lehet másképp. Nem tudom tán, hogy nem csap be, hogy nem
akar semmit Szorokinával, nem szerelmes Kittybe, és nem fog megcsalni? Mindezt
tudom, de ettől nem könnyebbülök meg. Ha nem szeret, csak kötelességből jó, gyöngéd hozzám, és amit én akarok, az nem lesz
meg - ezerszer rosszabb, mint a harag. Az a pokol! És most ez van. Már
réges-rég nem szeret. S ahol a szerelem véget ér, ott kezdődik a gyűlölet.
Ezeket az utcákat egyáltalán nem ismerem. Hegyek, s mind ház, ház. S a házakban
csupa ember... Mennyi van belőlük, nincs vége, s mind gyűlöli egymást. Nos,
hadd eszelem hát ki, mit is akarok, mikor lennék boldog? Nos? Megkapom a
válást. Alekszej Alekszandrovics ideadja Szerjozsát, s hozzámegyek
Vronszkijhoz.” Ahogy Alekszej Alekszandrovics az eszébe jutott, szokatlan
elevenséggel, mintha csak élne, mindjárt meg is jelent előtte: szelíd,
élettelen, kialudt szemei, fehér kezén a kék erek, hanghordozása,
ujjropogtatása; eszébe jutott a kettőjüket összekapcsoló érzés, amelyet
szintén szerelemnek hívtak, s az undortól összerázkódott. „Nos, megkapom a
válást, a Vronszkij felesége leszek; Kitty vajon nem néz rám úgy többet,
ahogyan ma nézett? De. És Szerjozsa nem kérdezősködik vagy gondolkozik többet
az én két férjemről? S köztem és Vronszkij közt miféle érzésre számíthatok?
Lehetséges valami, ami ha nem is boldogság, de nem kín legalább? Nem és nem! -
felelte önmagának, a legkisebb ingadozás nélkül. - Lehetetlen! Az élet
eltávolít egymástól minket; én őt teszem boldogtalanná, ő engem, s mássá tenni
sem őt, sem engem nem lehet. Minden kísérlet megtörtént, a csavar megszaladt.
Koldusasszony a gyerekével. Azt gondolja, szánalomra méltó. Hát nem azért
dobtak mindnyájunkat a világba, hogy gyűlölködjünk és kínozzuk egymást és
magunkat? Gimnazisták jönnek, nevetnek. Szerjozsa? - jutott eszébe. - Én is azt
hittem, szeretem, s meghatódtam a gyengédségemen. De megvoltam nélküle, egy más
szerelemre cseréltem föl, s amíg az a szerelem kielégített, nem sajnáltam a
cserét.” S undorral gondolt arra, amit annak a szerelemnek nevezett. És örült a
világosságnak, amellyel a maga s a többi ember életét látta. „Ilyen vagyok én
és Pjotr és Fjodor kocsis és ez a kereskedő, s azok, akik ott a Volga táján
élnek, ahova ezek a hirdetmények hívnak, mindenütt s mindenkor” - gondolta,
amikor már a nyizsegorodi vasútállomás alacsony épületéhez ért, s a hordárok
kifutottak elé.
- Obiralovkáig parancsolja?
- kérdezte Pjotr.
Anna egészen elfeledte, hova
tart s miért; csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudta a kérdést megérteni.
- Igen - mondta neki, a
pénztárcáját odaadva, s kis vörös útitarsolyát a karjára véve kiszállt a
hintóból.
Ahogy a tömegben az első
osztályú váróterem felé tartott, apránként eszébe jutottak helyzetének a
részletei s az elhatározások, amelyek közt ingadozott. S hol a remény, hol a
kétségbeesés kezdte megint a régi, fájó helyeken elgyötört, rettenetesen dobogó
szívének a sebeit szaggatni. Ahogy a vonatot várva a csillag alakú díványra
ült, s undorral nézett a be- s kimenőkre (mind ellenszenvesek voltak neki), hol
arra gondolt, hogy érkezik majd oda az állomásra s ír levelet, meg hogy mit ír
majd neki; hol meg arra, hogy Vronszkij hogy panaszkodik most (nem értve meg az
ő szenvedését) az anyjának, s ő hogy
lép be a szobába, s mit mond majd neki. Majd megint arra gondolt, hogy lehetne
még boldog az élete; hogy milyen gyötrelmesen szereti és gyűlöli őt, és milyen
rettenetesen dobog a szíve.
Csöngetés hangzott föl;
valami fiatalemberek mentek el előtte, idétlenek, nagy hangúak és sietősek;
ugyanakkor a benyomásra is figyeltek, amelyet keltettek. Pjotr is átjött
livréjében és félcipőjében, otromba, állati arcával a termen, s odalépett
hozzá, hogy a vagonig kísérje. A zajongó férfiak, amikor a peronon végigment
mellettük, elhallgattak; egyikük súgott a másiknak valamit róla, természetesen
valami undorítót. Fölment a magas lépcsőn, s ott ült egyedül a kupéban a hajdan
fehér, most bemocskolt rugós ülésen. Ledobott útitarsolya ugrott egyet a rugón,
azután megnyugodott. Pjotr a búcsú jeléül hóbortos mosollyal emelte meg az
ablakon át a zsinóros kalapját, a nyegle kalauz becsapta az ajtót s a reteszt.
Lenn egy turnűrös, idétlen hölgy (Anna gondolatban levetkőztette ezt az
asszonyt, s elborzadt rútságán) s egy természetellenesen nevető lányka futott
el mellettük.
- Katyerina Andrejevnánál,
minden őnála van, ma tante![202]
- kiabálta a lány.
„Ez a lány is milyen
idétlen, hogy majmoskodik” - gondolta Anna. Hogy senkit se lásson, gyorsan
fölállt, s az üres vagonban a másik oldali ablakhoz ült. E mellett az ablak
mellett egy mocskos, otromba paraszt ment el éppen, sapkája alól kócos haj
meredt elő, s a vagon kerekeihez hajolt. „Van valami ismerős ezen az otromba
paraszton” - gondolta Anna, s eszébe jutott az álma, s a félelemtől remegve a
szemben levő ajtóhoz ment. A kalauz kinyitotta az ajtót, s egy férfit engedett
be a feleségével.
- Ki óhajt szállni?
Anna nem felelt. A kalauz és
a belépők nem vették észre arcán, a fátyol alatt a rémületet. Visszament a
fülke sarkába, és leült. A házaspár az átellenes oldalra ült: figyelmesen, de
orvul nézegették a ruháját. A férfit meg a feleségét is undorítónak találta. A
férfi megkérdezte: megengedi-e, hogy dohányozzék; nyilván nem azért, hogy
dohányozzék, hanem hogy beszédbe ereszkedjék. Miután engedélyt kapott, a
feleségével franciául kezdett beszélni olyasmiről, amire még kevesebb szüksége
volt, mint hogy dohányozzék. Ostobaságokat beszélgettek nagy képmutatóskodva,
csak hogy hallja őket. Anna tisztán látta, mennyire unják és gyűlölik egymást.
Nem is lehetett nem gyűlölni ilyen szánalmas torzszülötteket.
Fölhangzott a második
csöngetés: utána poggyászok hurcolása, zaj, kiabálás, nevetés. Anna előtt olyan
világos volt, hogy senkinek sincs örülnivalója, hogy ez a nevetés szinte
fájdalmat okozott; be szerette volna tömni a fülét, hogy ne hallja. Végül a
harmadik csöngetés is felcsördült, egy fütty hallatszott, a mozdony sivítása; a
vonat megrándult, s a férfi keresztet vetett magára. „Érdekes volna
megkérdezni, mit akar ezzel” - pillantott rá Anna mérgesen. A hölgy mellett, az
ablakon át, a vonatot kísérő s a peronon álló emberekre nézett, akik mintha
csak hátrafelé mozogtak volna. A kocsi, amelyben ült, a sínek lökéseire
egyenletesen rázkódva, peron, kőfalak, jelzőkorongok s más vagonok mellett
gördült el; a sima és olajos kerekek a síneken könnyed hangot adtak; az ablakot
ragyogó esti nap világította meg, a függönnyel egy kis szellő játszott. Anna
elfeledkezett kocsibeli szomszédairól, a könnyű himbálásra friss levegőt szítt
be, s megint elgondolkozott.
„Igen, hol is hagytam abba?
Ott, hogy nem tudok olyan helyzetet elképzelni, amelyben az élet gyötrelem ne
lenne; mind arra teremtődtünk, hogy gyötrődjünk; tudjuk is mind, csak módokat
eszelünk ki, hogy ámítsuk magunkat. De ha látjuk az igazat, mit tegyünk?”
- Azért kapott észt az
ember, hogy megszabaduljon attól, ami nyugtalanítja - mondta franciául a hölgy,
s nyilván meg volt elégedve az affektáló nyelvével és a mondatával.
Ezek a szavak mintha Anna
gondolatára feleltek volna.
„Megszabaduljon attól, ami
nyugtalanítja” - ismételte. S ahogy a vörös képű férjre s a sovány asszonyra
pillantott, megértette, hogy ez a beteges nő meg nem értett asszonynak tartja
magát, a férje pedig megcsalja, s megerősíti ebben a nézetében. Anna, mintha
csak beléjük világítana, látta a történetüket, lelkük minden zegzugát. De
érdekes nem volt semmi bennük, s ő tovább fűzte a gondolatát.
„Igen, engem nagyon
nyugtalanít, s az észt azért kapta az ember, hogy megszabadítsa magát, tehát
meg kell szabadulni. Miért ne oltsa el az ember a gyertyát, amikor nincs mire
néznie többet, amikor mindenre olyan utálatos nézni? De hogyan? Ez a kalauz mit
futkos itt a padlón? Miért kiabálnak abban a kocsiban azok a fiatalemberek? Miért
beszélnek, és mit nevetnek? Mind nem igaz, minden, minden hazugság, minden
csalás, minden rossz!...”
Amikor a vonat az állomásra
ért, Anna az utasok tömegében szállt ki, s mint a leprásoktól húzódott el
tőlük; aztán megállt a peronon, s próbált visszaemlékezni, miért is jött ide,
mi volt a szándéka. Ami előbb lehetségesnek látszott, azt most olyan nehéz volt
elképzelni; különösen itt, ezeknek az idétlen embereknek a tömegében, akik nem
hagyják békében. Majd a hordárok futottak oda hozzá, szolgálatukat ajánlva,
majd a peron deszkáin a sarkukkal kopogó s hangosan társalgó fiatalemberek
nézték meg; majd a szembejövők tértek ki rosszfelé. Eszébe jutott, hogy ha
nincs válasz, tovább akart utazni; megállított hát egy hordárt, s megkérdezte,
nincs-e itt egy kocsis, egy Vronszkij grófnak címzett levéllel.
- Vronszkij gróf? Épp most
voltak itt tőlük. Szorokina hercegnő s a lánya elé jöttek. De milyen az a
kocsis?
Mialatt ő a hordárral
beszélt, a vörös és jókedvű Mihajla kocsis odalépett hozzá, hetyke kék
ujjasában, óralánccal; nyilván büszke volt rá, hogy olyan jól teljesíti, amit
rábíztak, és átadta neki a levelet.
Anna föltörte, s a szíve
összeszorult, még mielőtt olvasta volna.
„Nagyon sajnálom, hogy a
leveled nem ért ott. Tíz órára otthon leszek” - írta Vronszkij hanyag
vonásokkal.
„Úgy! Ezt vártam!” - mondta
magában gonosz mosollyal.
- Jó, akkor menj csak haza -
mondta csendesen, Mihajlához fordulva. Halkan beszélt, mert a gyors szívverés
akadályozta a lélegzésben. „Nem, nem hagyom kínozni magam” - gondolta, fenyegetően
fordulva nem Vronszkij s nem önmaga, hanem a felé, aki gyötrődni késztette, s
továbbment az állomás mellett a peronon.
A peronon járkáló két
szobalány utánafordult, s fennhangon tett megjegyzést a ruhájára: „Valódi” -
mondták a rajta levő csipkére. A fiatalemberek nem hagyták békén. Az arcába
néztek, és úgy mentek el mellette, hogy természetellenes hangon és nevetve
kiabáltak valamit. Az állomásfőnök, ahogy elment mellette, megkérdezte,
utazik-e. Egy kvaszárus fiú nem vette le róla a szemét. „Istenem, hova menjek?”
- gondolta, mind messzebb és messzebb menve a peronon. A végében megállt. A
hölgyek és gyerekek, akik egy szemüveges úr elé jöttek, s hangosan nevettek és
beszéltek, amikor egy vonalba került velük, megnézték s elhallgattak.
Meggyorsította lépéseit, s elhúzódott tőlük, a peron szélére. Egy tehervonat
épp akkor ért oda. A peron megrázkódott, s neki úgy rémlett, hogy megint
vonaton van.
És váratlanul eszébe jutott
az elgázolt ember, akit azon a napon látott, amikor először találkozott Vronszkijjal,
és megértette, mit kell tennie. Gyors, könnyű léptekkel ment le a lépcsőn,
amely a szivattyútól a sínekhez vitt, s megállt a szorosan mellette elhaladó
vonat mellett. A kocsik aljára nézett, a csavarokra és láncokra, a lassan
gördülő első vagon magas, öntöttvas kerekeire; szemmértékkel próbálta az első
és hátulsó kerekek közt a távolság közepét s azt a pillanatot, amikor ez a
közép szembekerül vele, eltalálni.
„Oda! - mondta magának, s a
vagon árnyékában a szénnel elegy homokra nézett, amivel a talpfák köze fel volt
szórva. - Oda a közepére, és megbüntetem őt, s megszabadulok mindenkitől.”
Az első vagon közepe alá
akart esni, amikor egy vonalban lesz vele. De a vörös tarsoly, amelyet a
karjáról épp leakasztott, visszatartotta, s elkésett; a kocsi közepe továbbment
már. Meg kellett várnia a következő kocsit. Olyan érzés fogta el, mint amikor
fürdés előtt a vízbe készült lépni - és keresztet vetett magára. A keresztvetés
megszokott mozdulata egész sor leánykori és gyermekemléket idézett föl a
lelkében, a homály, amely mindent elfödött előle, hirtelen fölszakadt; s az
élet egy pillanatra elmúlt ragyogó örömeivel állt előtte. De a szemét nem vette
el a második vagon odagördülő kerekeiről. S pont abban a pillanatban, amikor a
kocsi közepe egy vonalba került vele, eldobta a vörös tarsolyt, válla közé
húzta a fejét, s a vagon alá esett a kezére, s egy könnyű mozdulattal, mintha
tüstént föl akarna állni, a térdére ereszkedett. Ugyanabban a pillanatban már
el is borzadt attól, amit tett. „Hol vagyok? Mit csinálok? Miért?” Föl akart
emelkedni, hátravetni magát, de valami hatalmas, könyörtelen ellökte a fejét, s
hátba taszította. „Uram, bocsáss meg mindent!” - mondta, a harc lehetetlenségét
érezve. A kis motyogó paraszt ott dolgozott a vason. S a gyertya, amelynél az
izgalommal, ámítással, bánattal és gonoszsággal teli könyvet olvasta, ragyogóbb
fényre lobbant, mint valaha; ami odáig homályban volt, megvilágította:
sercegett egyet, aztán homályosodni kezdett, s lassan örökre kialudt.
Csaknem két hónap telt el.
Felében voltak a forró nyárnak, s Szergej Ivanovics még csak most készült
elmenni Moszkvából.
Szergej Ivanovics életének
megvolt ez idő tájt a maga eseménye. Egy évvel ezelőtt fejezte be a könyvét,
hatévi munka eredményét; a címe: Kísérlet
az állami lét alapjainak áttekintésére Európában és Oroszországban. Ennek a
könyvnek néhány fejezete és bevezetése a folyóiratokban már megjelent, más
részeit Szergej Ivanovics olvasta föl társasága tagjai előtt, úgyhogy a mű
gondolatai a közönségnek nem lehettek egészen újak; Szergej Ivanovics azt várta
mégis, hogy műve megjelenésének komoly társadalmi hatása lesz, s ha a
tudományban nem is jelent fordulatot, a tudósvilágban mindenesetre erős
izgalmat vált ki.
A könyvet igen gondos
kivitelben az elmúlt évben adták ki, s küldték szét a könyvkereskedőknek.
Szergej Ivanovics nem
kérdezősködött felőle; barátai kérdésére, hogy fogy-e a könyve,
kényszeredetten, tettetett közönnyel felelt; még a könyvkereskedőnél sem
érdeklődött, hogy vásárolják-e, közben azonban éberen, feszült figyelemmel
leste az első benyomást, amit könyve a társadalomban és az irodalomban kivált.
Elmúlt egy hét, a második, a
harmadik, és semmiféle társadalmi hatást nem lehetett észrevenni; a barátai,
szakemberek és tudósok, néha, nyilván udvariasságból, megemlítették. Azok az
ismerősei, akiket a tudományos tartalmú könyve nem érdekelt, egyáltalán nem
beszéltek róla. A társaságban pedig, amely most különben is mással volt
elfoglalva, teljes volt a közöny; az irodalmi körökben sem esett hónapokon át
egy szó sem a könyvéről.
Szergej Ivanovics
kiszámította apróra az időt, ami a bírálatok írásához kell, de elmúlt egy
hónap, kettő, s még mindig tartott a hallgatás.
Csak a Szevernij Zsuk-ba szúrtak be - egy tréfás cikkbe, amely a hangját
vesztő Drabanti énekesről szólt - néhány megvető szót Koznisev könyvéről, ami
arra vallott, hogy erről a könyvről rég megvan mindenkinek az elítélő
véleménye, s köznevetség tárgya.
Végül a harmadik hónapban,
az egyik komoly folyóiratban egy kritika jelent meg. Szergej Ivanovics ismerte
a cikk íróját. Találkozott egyszer vele Golubcovnál.
A cikk írója egy igen fiatal
és beteges tárcaíró volt; írónak igen fürge, de a műveltsége rendkívül csekély;
a személyes érintkezésben félénk.
Szergej Ivanovics, noha a
szerzőt mélységesen lenézte, mélységes tisztelettel látott a cikk olvasásához.
A cikk borzasztó volt.
A tárcaíró szemmel láthatóan
úgy fogta föl az egész könyvet, ahogy nem lehetett fölfogni. De olyan ügyesen
idézett belőle, hogy akik nem olvasták (s nyilván szinte senki sem olvasta),
azok előtt egész világos lett, hogy a könyv semmi más, mint fellengzős szavak,
s hozzá még (amint a kérdőjelek mutatták) rosszul alkalmazott fellengzős szavak
gyűjteménye, s hogy a könyv írója teljesen tudatlan ember. S mindez oly
szellemesen történt, hogy a szellemességét Szergej Ivanovics is elfogadta volna
- de éppen ez volt a borzasztó.
S a mélységes
lelkiismeretesség ellenére, amellyel Szergej Ivanovics a bíráló érveinek a
helyességét ellenőrizte, egy pillanatra sem állt meg a kigúnyolt tökéletlenségeknél
és hibáknál - nagyon is nyilvánvaló volt, hogy mindezt szándékosan szedték ki a
könyvből -, hanem találkozásuk és beszélgetésük lefolyását idézte rögtön a
legkisebb részletig eszébe.
„Nem sértettem meg
valamivel?” - kérdezte magától Szergej Ivanovics.
S amikor eszébe jutott, hogy
találkozásukkor hogy igazította ki ennek a fiatalembernek néhány tudatlanságot
eláruló szavát, megfejtette, mi is az értelme a cikknek.
Ez után a cikk után halálos
hallgatás állt be nyomtatásban és élőszóban is a könyvről, s Szergej Ivanovics
látta, hogy műve, amelyet hat esztendőn át olyan szeretettel és fáradsággal
dolgozott ki, semmi nyomot nem hagy.
Szergej Ivanovics helyzetét
még nehezebbé tette, hogy amióta könyvét befejezte, nem volt otthoni munkája,
ami idáig az ideje nagy részét elfoglalta.
Szergej Ivanovics okos,
művelt, egészséges és tevékeny ember volt, s most nem tudta, mire használja fel
a munkakedvét. A beszéd vendéglőben, gyűléseken, összejöveteleken, bizottságokban,
mindenütt, ahol csak beszélni lehet, elfoglalta ideje egy részét; de ő, a régi
városlakó, nem engedte meg magának, ahogy tapasztalatlan öccse tette, amikor
Moszkvában volt, hogy egészen elmerüljön a beszélgetésekben, és sok szabad
ideje és szellemi ereje maradt.
De szerencséjére abban az időben,
amely könyve kudarca miatt a legsúlyosabb volt számára, a máshitűek, az
amerikai testvérek, a szamarai éhínség, a kiállítások és spiritizmus témáit a
szláv kérdés váltotta fel, amely odáig lappangva parázslott csak a
társadalomban, s Szergej Ivanovics, aki eddig is egyik szítója volt ennek a
kérdésnek, most ebbe vetette magát.
Azoknak az embereknek a
körében, akikhez Szergej Ivanovics is tartozott, ebben az időben semmi másról
nem írtak és nem beszéltek, csak a szláv kérdésről és a szerb háborúról. Mindazt,
amit a sok henyélő tenni szokott, hogy idejét agyonüsse, most a szlávok javára
tette. Bálok, hangversenyek, ebédek, szónoklatok, hölgyparádék, sörök,
vendéglők, minden a szlávok iránti együttérzés mellett tanúskodott.
Azzal, amit ebből az
alkalomból mondtak és írtak, Szergej Ivanovics a részletekben sok mindennel nem
értett egyet. Látta, hogy a szláv kérdés egyike lett azoknak a divatos
passzióknak, amelyek egymást váltva, a társaságnak beszédtárgyul szolgálnak;
azt is látta, hogy a vele foglalkozók közül soknak csak nyerészkedés és
becsvágy volt a célja. Beismerte, hogy az újságok sok fölösleges és túlzott
dolgot kinyomtattak, azzal az egyetlen céllal, hogy a figyelmet magukra
fordítsák, s a többieket túlkiáltsák. Látta, hogy ebben az általános társadalmi
fölzajdulásban a bukottak és sértettek, hadsereg nélküli főparancsnokok, minisztérium
nélküli miniszterek, újság nélküli újságírók, párthívek nélküli pártfőnökök
szöktek az élre, s kiabáltak a többinél hangosabban. Látta, hogy sok a
könnyelműség s a nevetnivaló, de a kétségbevonhatatlan s egyre növekvő
lelkesedést is látta, amely a társadalom minden rétegét egybefogta, s amellyel
lehetetlen volt együtt nem érezni. A hitsorsosok s szláv testvérek lemészárlása
részvétet ébresztett a szenvedők s felháborodást az elnyomók iránt. A szerbek
és montenegróiak hősiessége, akik olyan nagy ügyért küzdöttek, az egész
nemzetben fölkeltette a vágyat, hogy ne csak szóval, hanem tettel is segítsen
testvéreinek.
Amellett volt egy másik
jelenség is, amely Szergej Ivanovicsot megörvendeztette: a közvélemény
megnyilvánulása. A társadalom határozott kifejezést adott óhajának. A néplélek
- ahogy Szergej Ivanovics mondta - megnyilatkozott. S minél többet foglalkozott
ezzel az üggyel, annál nyilvánvalóbbnak látta, hogy ez olyan ügy, amelynek
hatalmas méreteket kell öltenie, s korszakot alkotnia.
Egészen a nagy ügy
szolgálatának szentelte hát magát; könyvéről pedig megfeledkezett.
Minden ideje el volt
foglalva, úgyhogy nem is ért rá a hozzá érkező levelek és felszólítások mindenikére
felelni.
Az egész tavaszt s a nyár
egy részét is munkában töltötte, s csak július hónapban indult az öccséhez,
falura.
Kétheti pihenésre ment, de
egyszersmind a nemzet szentélyébe, a falu vadonjába, hogy a néplélek
felemelkedésének a látványát élvezze, amelyről, mint minden fővárosi és
városlakó, ő is teljesen meg volt győződve. Katavaszov, aki régen készült már
rá, hogy ígéretét beváltsa s Levinhez elmenjen, együtt utazott le vele.
Alig ért ki Szergej
Ivanovics Katavaszovval a ma különösen népes Kurszki pályaudvarra, ahol a
kocsijából kiszállt s a holmijával utánahajtó inasát kereste, négy bérkocsin az
önkéntesek is éppen akkor értek oda. A hölgyek csokrokkal fogadták őket, s az
utánuk özönlő tömeg kíséretében mentek be az állomásépületbe.
Az önkénteseket fogadó
hölgyek közül az egyik, a váróteremből kilépve, Szergej Ivanovicshoz fordult.
- Maga is kísérőként jött? -
kérdezte franciául.
- Nem, magam is utazom,
hercegnő. Az öcsémhez, pihenni. S maga egyre csak kísérget? - mondta Szergej
Ivanovics alig észrevehető mosollyal.
- Azt nem is lehetne! -
felelte a hercegnő. - Igaz, hogy tőlünk már nyolcszázan mentek el? Malvinszkij
nem hitte el nekem.
- Többen, mint nyolcszázan.
Ha azokat is hozzászámítjuk, akik nem egyenesen Moszkvából indultak, ezernél
többen - mondta Szergej Ivanovics.
- No lám! Én is mondtam! -
kapott rajta örömmel a hölgy. - S igaz az is, hogy már egymillió körül gyűlt
össze?
- Több, hercegnő.
- S a mai sürgönyhír? A
törököket megint megverték.
- Igen, olvastam - felelte
Szergej Ivanovics. Az utolsó táviratról beszéltek, amely megerősítette, hogy a
törököket három nap egymás után minden ponton megverték, megfutamították, s
holnapra várják a döntő ütközetet.
- Jaj, igaz is, van itt,
tudja, egy fiatalember; kitűnő fiú; ő is jelentkezett. Nem tudom, miért,
nehézségeket támasztottak. Meg akartam kérni magát, ismerem a fiút, hogy legyen
szíves, írjon egy levelet az érdekében. Ligyija Ivanovna küldte.
Szergej Ivanovics
kikérdezte, amit a hercegnő a jelentkező fiatalemberről tudott; bement az első
osztályú váróterembe, megírta a levelet annak, akitől a dolog függött, és
átadta a hercegnőnek.
- Tudja, hogy Vronszkij
gróf, az a bizonyos... ezzel a vonattal megy? - mondta a hercegnő ünnepélyes és
sokat jelentő mosollyal, amikor Szergej Ivanovics újra rátalált, s a levelet
átadta neki.
- Hallottam, hogy megy, de
nem tudtam, mikor. Ezzel a vonattal?
- Láttam. Itt van, csak az
anyja kísérte ki. Ez mégiscsak a legjobb, amit tehet.
- Hát persze...
Mialatt beszéltek, a tömeg
az ebédlőasztal felé özönlött mellettük. Ők is előbbre húzódtak, egy úr erős
hangját hallották, aki serleggel a kezében az önkéntesekhez intézett beszédet:
„Szolgálni a hitért, emberiségért, testvéreinkért - mondta az úr, mind feljebb
emelve a hangját. - Ehhez a nagy ügyhöz adja Moszkva anyuskánk az áldását
reátok. Živeo!”
- fejezte be hangosan és könnyesen.
Mindenki „Živeó”-t
kiáltott; s újabb tömeg özönlött a terembe; a hercegnőt majd leverték a
lábáról.
- Á, hercegnő, mit szól
ehhez? - mondta Sztyepan Arkagyics, a tömeg közepén felbukkanva,
örvendő-sugárzó mosollyal. - Nagyszerűen beszélt, szép melegen, igaz? Bravó! És
Szergej Ivanovics! Maga is szólhatna, csak úgy magától, néhány szót
bátorításképp, tudja, olyan jól érti - tette hozzá gyöngéd, tiszteletteljes és
óvatos mosollyal, s karjánál fogva előretolta.
- Nem én, azonnal utazom.
- Hová?
- Az öcsémhez, falura -
felelte Szergej Ivanovics.
- Akkor találkozik a
feleségemmel, írtam neki, de maga előbb ér oda; mondja meg, kérem, hogy látott,
és hogy all right. Ő érti már.
Különben mondja csak meg neki, legyen olyan jó, hogy kineveztek bizottsági
tagnak a déli vasutak... Nos, ő érti már! Ismeri, les petites misčres de la vie humaine[203]
- fordult mentegetőzve szinte a hercegnőhöz. - Mjagkaja - nem Liza, Bibis -
ezer puskát küld és tizenkét kedvesnővért. Mondtam már?
- Igen, hallottam - felelte
kelletlen Koznisev.
- Kár, hogy elutazik -
mondta Sztyepan Arkagyics. - Holnap ebédet adunk két utazó tiszteletére. Az
egyik, Dimer-Bartnyanszkij Pétervárról, a másik a mi Veszlovszkijunk, Grisa. Mind
a kettő elmegy. Veszlovszkij nemrég nősült. Az ám a legény! Igaz, hercegnő? -
fordult a hölgyhöz.
A hercegnő nem felelt,
Koznisevre nézett. De az, hogy Szergej Ivanovics és a hercegnő mintha el
szerettek volna különülni tőle, egyáltalán nem zavarta Sztyepan Arkagyicsot.
Mosolyogva nézett majd a hercegnő kalap tollára, majd mintha eltűnődne valamin,
oldalvást. Amikor egy arra menő hölgyet a perselyével észrevett, odahívta, s
egy ötrubeles bankjegyet dobott be.
- Nem tudom nyugodtan nézni
ezeket a perselyeket - mondta -, ameddig pénzem van. S a mai hírek!
Fenegyerekek ezek a montenegróiak!
- Micsoda! - kiáltott föl,
amikor a hercegnő elmondta neki, hogy Vronszkij ezzel a vonattal megy. Sztyepan
Arkagyics arca egy pillanatra elszomorodott, de amikor egy perc múlva,
pofaszakállát igazgatva, kissé biccentő járásával abba a szobába lépett, ahol
Vronszkij volt, teljesen elfeledkezett kétségbeesett zokogásáról a húga
holtteste fölött, s már csak a hőst és a régi barátot látta benne.
- Minden hibája ellenére
lehetetlen igazat nem adni neki - mondta a hercegnő Szergej Ivanovicsnak, ahogy
Oblonszkij elment tőlük. - Ez a valódi orosz és szláv természet! De
Vronszkijnak, félek, kellemetlen lesz találkozni vele. Akármit mond, engem
meghat ennek az embernek a sorsa. Beszéljen vele az úton - mondta a hercegnő.
- Talán; ha úgy adódik.
- Én sohasem szerettem. De
ezzel sokat levezekel. Nemcsak ő megy, egy századot visz a maga költségén.
- Igen, hallottam.
Fölhangzott a csengő.
Mindenki az ajtó felé tódult.
- Ott van! - mondta a
hercegnő Vronszkijra mutatva, aki hosszú felöltőben, széles karimájú fekete
kalapban ment, az anyjába karolva. Oblonszkij mellette haladt, s élénken
beszélt valamit.
Vronszkij összehúzott
szemöldökkel nézett maga elé, mintha nem hallaná, hogy Sztyepan Arkagyics mit
mond.
Bizonyára Oblonszkij mutatta
meg őket, mert arra nézett, ahol Szergej Ivanovics és a hercegnő állt, s némán
megemelte a kalapját. Megöregedett, szenvedő arca megkövültnek látszott.
Ahogy a peronra kimentek,
Vronszkij némán, anyját előreengedve tűnt el a szakaszban.
A peronon fölhangzottak az
„Isten óvd a cárt!”, aztán a „Hurrá!” és „Živeo!” kiáltások. Az
egyik önkéntes, egy magas, nagyon fiatal, beesett mellű ember, különösen
feltűnően búcsúzott, nemezkalapját s egy virágcsokrot lóbálva a feje fölött.
Mögötte két tiszt s egy idős, nagy szakállú, zsírfoltos sapkájú ember hajolt
ki, ők is integettek.
Szergej Ivanovics elköszönt
a hercegnőtől, s az odaérkező Katavaszovval együtt a zsúfolt kocsiba szállt. A
vonat elindult.
A caricini állomáson a
vonatot fiatalemberek jól összehangolt dalárdája fogadta, a Szlavjszjá-t énekelték. Az önkéntesek
megint integettek, és kidugták a fejüket, de Szergej Ivanovics nem hederített
rájuk; elég dolga volt az önkéntesekkel, ismerte már a típusokat, s nem érdekelték
többé. Katavaszovnak azonban tudományos munkája közben nem volt alkalma
megfigyelnie őket, őt nagyon érdekelték az önkéntesek, s Szergej Ivanovicsot
faggatta felőlük.
Szergej Ivanovics azt
tanácsolta, menjen át a második osztályba, beszélgessen el maga velük. A
következő állomáson Katavaszov megfogadta a tanácsát.
Az első megállónál átment a
második osztályba, s összeismerkedett az önkéntesekkel. A kocsi sarkában ültek,
hangosan beszélgettek, nyilván tudták, hogy az utasok s a belépő Katavaszov
figyelme rajtuk van. Egy magas, beesett mellű ifjú beszélt a leghangosabban.
Nyilván részeg volt, s valami történetet mondott el, ami az intézetükben
történt. Szemben vele egy másik, korosabb ember ült, testőrkabátban, osztrák
katonasapka a fején. Mosolyogva hallgatta az elbeszélőt, s meg-megállította. A
harmadik, egy tüzéregyenruhás, a bőröndjén ült mellettük. A negyedik aludt.
Katavaszov beszélgetésbe
ereszkedett a fiúval; megtudta, hogy gazdag moszkvai kereskedő, aki huszonkét
éves korára nagy vagyont herdált el. Katavaszovnak nem tetszett, mert nyápic
volt, elkényeztetett s beteges. Nyilván meg volt győződve, különösen most,
becsípetten, hogy hőstettet követ el, s a legkellemetlenebb módon kérkedett
vele.
A másik, szolgálatból
kilépett tiszt sem tett kellemesebb benyomást Katavaszovra. Látni lehetett,
hogy olyan ember, aki mindent megpróbált már. Volt vasutas, intéző, maga
alapított gyárakat; beszélt mindenről, ami az eszébe jutott, a tudományos
kifejezéseket rosszkor alkalmazta.
A harmadik, a tüzér, épp
ellenkezőleg, nagyon megtetszett neki. Csendes, szerény ember volt, nyilván
meghajolt a hajdani testőr tudása, a kereskedő hősi önfeláldozása előtt, s
önmagáról semmit sem mondott. Amikor Katavaszov megkérdezte, mi buzdította föl,
hogy Szerbiába menjen, szerényen felelt:
- De hisz mindenki megy.
Segítenem kell a szerbeken nekem is. Sajnálom őket.
- Magukból, tüzérekből,
különösen kevés van ott - mondta Katavaszov.
- Én nem soká szolgáltam a
tüzérségnél, lehet, hogy a gyalogsághoz vagy a lovassághoz osztanak be.
- Miért a gyalogsághoz,
amikor tüzérségre van a legnagyobb szükségük? - mondta Katavaszov; a tüzér
kora után ítélve azt gondolta, hogy számottevő rangja van már.
- Nem sokat szolgáltam én
tüzérségnél; szolgálaton kívül hadapród vagyok - mondta, s elkezdte magyarázni,
miért bukott meg a tiszti vizsgán.
Az egész együtt kellemetlen
hatást tett Katavaszovra, s amikor az önkéntesek az állomáson kimentek inni,
szerette volna a maga kedvezőtlen véleményét egy kis beszélgetésben valakivel
megosztani. Egy katonakabátos öreg, aki velük utazott, egész idő alatt
odafülelt Katavaszov és az önkéntesek beszélgetésére. Ahogy magára maradt vele,
Katavaszov őhozzá fordult.
- Milyen különböző sorsú
emberek tartanak most oda - mondta határozatlanul; a maga véleményét is ki akarta
mondani, de közben az öregét is puhatolta volna.
Az öreg két hadjáratot
viselt katona volt. Tudta, mi a katonaember, s ezeket az urakat a képük és
beszédük, no meg az elszántságuk után, amivel az útipalackjukat ürítették,
rossz katonáknak tartotta. Azonkívül egy járási székhely lakója volt, s el
szerette volna mondani, hogy ment el a városukból egy elbocsátott, részeges és
tolvaj katona, akit már munkára sem vett fel senki sem. De tapasztalatból
tudta, hogy a mostani hangulatban veszedelmes dolog a közvéleménnyel
ellentétes nézetet hangoztatni, különösképpen pedig az önkénteseket elítélni,
így hát ő is csak kémlelgette Katavaszovot.
- Hát bizony, kellenek oda
az emberek - mondta nevető szemmel. S a legutóbbi háborús hírekről kezdtek
beszélgetni, elrejtve egymás előtt furcsállásukat, hogy kikkel várják holnapra
az ütközetet, amikor a törököt az utolsó hír szerint minden ponton megverték.
Úgy váltak el, hogy egyikük sem mondta ki a véleményét.
Katavaszov, a kocsijába
visszatérve, önkéntelen képmutatással mondta el Szergej Ivanovicsnak, amit az
önkénteseken észlelt, s az derült ki belőle, hogy mind kitűnő gyerek.
Egy nagyváros állomásán
megint ének és kiabálás fogadta az önkénteseket: perselyeikkel megint
megjelentek a gyűjtők és gyűjtőnők; a kormányzósági hölgyek csokrokat hoztak az
önkénteseknek, s utánuk mentek a büfébe. De ez már mind sokkal gyengébb és
kisebb méretű volt, mint Moszkvában.
Mialatt a kormányzósági
székhelyen álltak, Szergej Ivanovics nem ment be a büfébe: a peronon kezdett
föl-alá járkálni.
Ahogy első ízben ment el
Vronszkij szakasza mellett, a függöny, amint észrevette, le volt eresztve.
Amikor azonban másodszor haladt el arra, az öreg grófnő volt az ablakban. A
grófnő odahívta őt magához.
- Megyek, elkísérem Kurszkig
- mondta.
- Igen, hallottam - mondta
Szergej Ivanovics, az ablaknál megállva s bepillantva. - Milyen gyönyörű vonás
ez benne! - tette hozzá, észrevéve, hogy Vronszkij nincsen a szakaszban.
- Mit is tehet az után a
szerencsétlenség után?
- Milyen szörnyű esemény! -
mondta Szergej Ivanovics.
- Ó, hogy mit éltem én át!
De jöjjön föl!... Hogy mit éltem át! - ismételte meg, amikor Szergej Ivanovics
odaült mellé a pamlagra. - Azt el sem lehet képzelni! Hat héten át senkivel sem
beszélt; s csak akkor evett, amikor könyörögtem neki. Egy pillanatra sem
lehetett egyedül hagyni. Elszedtünk mindent, amivel megölhetné magát; a
földszinten laktunk, de nem lehetett mindent előre látni. Hisz tudja, egyszer
már magára lőtt miatta - mondta az öregasszony, s a szemöldöke összehúzódott
erre az emlékre. - Úgy végezte, ahogy az ilyen asszonynak végeznie kell. Még
halált is aljasat, hitványat választott.
- Nem a mi dolgunk, grófnő,
hogy ítéljünk fölötte - mondta Szergej Ivanovics fölsóhajtva. - De megértem,
hogy magának milyen nehéz volt.
- Ne is mondja! A birtokomon
voltam épp; a fiam is ott volt nálam. Hoznak egy levelet. Megírta a választ, és
elküldte. Nem tudtuk, hogy ott van az állomáson. Este, épp megyek a szobámba,
akkor mondja az én Marym, hogy az állomáson egy hölgy a vonat elé vetette magát.
Mintha fejbe vertek volna! Rögtön tudtam, hogy ő az. Az első, amit mondtam: ne
szóljanak neki. De már megmondták. A kocsisa ott volt, és mindent látott.
Amikor a szobájába futottam, már magánkívül volt. Rettenetes volt nézni is. Egy
szót sem szólt, csak rohant oda. Azt már nem is tudom, ott mi történt, úgy
hozták haza, mint a holtat. Nem ismertem volna meg. „Prostration compléte”[204],
mondta a doktor. Ami aztán kezdődött, majdnemhogy dühöngés volt... De mit
beszélek róla! - mondta a grófnő legyintve. - Rettenetes idők! Nem, akármit
mond, rossz nő. Miféle kétségbeesett szenvedélyek! És mindez azért, hogy
bebizonyítsa, milyen rendkívüli nő. Hát ezt aztán bebizonyította. Elpusztította
magát s két nagyszerű embert: az urát s az én szerencsétlen fiamat.
- Az ura mit csinál? -
kérdezte Szergej Ivanovics.
- Magához vette a lányát.
Aljosa az első időben mindenbe beleegyezett. Most már rettenetesen bántja, hogy
egy idegen embernek odaadta a lányát, de a szavát nem veheti vissza. Karenin
lejött a temetésre. Azon voltunk, hogy ne találkozzék Aljosával. Neki, a
férjnek, mégiscsak könnyebb. Őt megszabadította magától. De az én szegény fiam
mindenét odaadta neki. Mindent eldobott: a pályáját, engem, s még akkor sem
szánta meg; szántszándékkal egészen megölte. Nem, akármit mond, a halála is egy
undok, vallástalan nő halála. Bocsássa meg az Isten, de ahogy a fiam
pusztulását nézem, nem tudom az emlékét nem gyűlölni.
- S most hogy van?
- Isteni segítség ez a szerb
háború. Én öreg vagyok már, nem értek semmit se belőle, de neki az Isten
küldte. Nekem, az anyjának, természetesen szörnyű, s ami a fő, azt mondják, ce n’est pas trčs bien vu ŕ
Pétersbourg.[205]
De mit tegyünk? Csak ez tudta megint talpra állítani. Jasvin, a barátja,
mindenét eljátszotta, s Szerbiába készült. Eljött hozzá, és rábeszélte. Ez most
elfoglalja. Beszéljen, kérem, vele, szeretném, ha kicsit elterelődnék a
figyelme. Olyan szomorú. Hozzá még a foga is megfájdult. Magának nagyon fog
örülni. Kérem, beszélgessen vele, arról az oldalról jön majd.
Szergej Ivanovics azt mondta,
hogy nagyon szívesen, s átment a vonat másik oldalára.
Hosszú kabát, fölcsapott
szélű kalap, kéz a zsebben: Vronszkij úgy járt, mint a vad a ketrecben, a
peronra hányt zsákok ferde esti árnyékában, s vagy húszlépésnyire gyorsan
megfordult. Szergej Ivanovicsnak, ahogy feléje ment, úgy rémlett, hogy
Vronszkij látja őt, de teszi, mint hogyha nem látná. Szergej Ivanovics nem
törődött ezzel. Vele kapcsolatban fölötte állt minden személyes szempontnak.
Szergej Ivanovics szemében
Vronszkij ebben a percben egy nagy ügy fontos szereplője volt, kötelességének
érezte, hogy buzdítsa, s helyeslését fejezze ki. Odalépett hozzá.
Vronszkij megállt, ránézett,
felismerte, néhány lépést tett Szergej Ivanovics felé, s jó erősen kezet
szorított vele.
- Lehet, hogy nem is kívánt
találkozni velem - mondta Szergej Ivanovics -, de nem lehetnék valamiben a
hasznára?
- Nincs senki, akivel olyan
kevéssé volna kellemetlen találkoznom, mint önnel - mondta Vronszkij. -
Bocsásson meg. Semmi sem kellemes az életemben.
- Megértem, csak a
szolgálataimat akartam fölajánlani - mondta Szergej Ivanovics, Vronszkij
szemmel láthatóan szenvedő arcára tekintve. - Nincs szüksége levélre,
Riszticshez, Milánhoz?
- Ó, nincs! - mondta
Vronszkij, mintha nehezen értené meg. - Ha önnek is mindegy, járkáljunk talán.
A kocsikban olyan fülledt a levegő. Levél? Nem, köszönöm, a halálhoz nem kell
ajánlólevél. Legföljebb a törökökhöz... - mondta csak a szájával mosolyogva. A
szeme megőrizte haragos, szenvedő nézését.
- De talán könnyebb lesz, ha
egy előkészített emberrel kerül kapcsolatba, erre mégiscsak feltétlen szükség
van. Különben, ahogy akarja. Nagy örömmel hallottam elhatározását. Úgyis
annyian kelnek ki az önkéntesek ellen, az olyan ember, mint ön, a közvélemény
szemében fölemeli őket.
- Én mint ember - mondta
Vronszkij - annyiban érhetek valamit, hogy az életemet nem tartom semmire. Van
bennem annyi testi erő, hogy az ellenség négyszögébe betörjek, s szétverjem
vagy elessek - ezt tudom! Örülök, hogy van miért odaadnom az életemet, amely
nemcsak hogy nem kell, de csömörletes is nekem. Valakinek majd jó lesz - s
arccsontja felett az izom idegesen megrándult a nem szűnő kínos fogfájás miatt,
amely még abban is megakadályozta, hogy azzal a hangsúlyozással beszéljen,
amivel akart.
- Újjá fog születni, megjövendölöm
- mondta Szergej Ivanovics meghatottan. - Testvéreink fölszabadítása az iga
alól méltó cél életre-halálra. Az Isten adjon önnek külső sikert és belső békét
- tette hozzá, s odanyújtotta a kezét.
Vronszkij erősen
megszorította az odanyújtott kezet.
- Igen. Mint fegyver, jó
lehetek még valamire. De mint ember, rom vagyok - mondta szaggatottan.
Fogának sajgó fájdalma,
amely a száját nyállal töltötte el, akadályozta a beszédben. Elhallgatott; a
síneken lassan és simán odagördülő szerkocsi kerekére nézett.
S egy pillanatra egész más,
nem is fájdalom, hanem általános, kínos, belső feszengés feledtette el a
fogfájást. Ahogy a szerkocsira s a sínekre nézett, a beszélgetés hatása alatt,
melyet egy ismerősével folytatott, akivel a szerencsétlenség óta nem találkozott,
ő jutott hirtelen az eszébe, azaz ami
még megvolt belőle, amikor mint az eszeveszett, a vasúti állomás
vasutasszállására futott; az asztalon az idegenek előtt szemérmetlenül kinyúlt,
bevérzett test, teli még az iménti élettel: a hátravetett, ép fej, súlyos
fonalaival, a halántékába és gyönyörű arcába kondorodó fürtökkel, s a piros,
félig elnyílt száj, ajkán az a dermedt, különös, szánalomra méltó mosoly, a
nyitva maradt szemekben pedig az a szörnyű kifejezés; mintha szavakkal mondaná
ki a rettenetes fenyegetést, amit a veszekedésük alatt mondott - arról, hogy
meg fogja még bánni.
Igyekezett úgy idézni föl,
amilyen akkor volt, amikor először találkozott vele, akkor is az állomáson,
mint titokzatos, gyönyörű, szerető nőt, aki boldogságot ad s keres, nem
kegyetlen bosszúállót, amilyenként az utolsó percben állt előtte. Fel próbálta
idézni legszebb perceiket, de ezek a percek örökre meg voltak mérgezve. Csak a
győztesre emlékezett, aki beváltotta fenyegetését, amelyre nem volt senkinek
szüksége - amelyet jóvá megbánás nem tehet. Nem érezte már a fogfájást; zokogás
torzította el az arcát.
Miután vagy kétszer elment a
zsákok mellett s úrrá lett magán, nyugodtan fordult Szergej Ivanovicshoz:
- A tegnapiak óta nincsenek
híreik? Igen, harmadszor is megverték, de holnapra várják a döntő ütközetet.
S miután egy darabot
elbeszélgettek még Milán királlyá kiáltásáról, hogy milyen óriási
következményei lehetnek, a második csengetés után elváltak, ki-ki a kocsijába.
Szergej Ivanovics nem tudta,
mikor jöhet el Moszkvából, és így nem is sürgönyzött az öccsének, hogy küldjön
ki elé. Levin nem is volt otthon, amikor Katavaszov és Szergej Ivanovics déli
tizenkét órakor, az állomáson bérelt tarantászon porlepetten, mint két arab, a
pokrovszkojei ház elé ért. Kitty az erkélyen ült az apjával és a nővérével;
megismerte a sógorát, s leszaladt elébe.
- Nem szégyelli magát, hogy
nem értesített bennünket? - nyújtott kezet Kitty, homlokát Szergej Ivanovics
szája elé tartva.
- Teljes épségben
megjöttünk; nem akartunk nyugtalanságot okozni - felelte Szergej Ivanovics. -
Olyan poros vagyok, hogy félek magához érni. Annyi dolgom van, nem tudtam,
mikor téphetem ki magam. Maguk mindig a régiben - mondta mosolyogva -, élvezik
nyugodt boldogságukat, távol az ártól, a csendes öbölben, íme, a mi Fjodor
Vasziljics barátunk is rászánta magát végre.
- De nem vagyok ám néger; ha
kimosdok, emberhez hasonlítok - nyújtott kezet Katavaszov szokott
tréfálkozásával, s ahogy elmosolyodott, fekete arcából különös fénnyel
csillogtak elő a fogai.
- Kosztya nagyon örül majd.
A tanyára ment. Ideje lenne már, hogy jöjjön.
- Egyre a gazdasággal
vesződik. Csakugyan: öböl - mondta Katavaszov. - Mi, a szerb háborún kívül mást
sem hallunk. A barátom hogy gondolkozik róla? Bizonyára másképp, mint a többi
ember.
- Nem, dehogy; úgy, mint a
többiek - felelte Kitty, némi zavarral pillantva Szergej Ivanovicsra. - Akkor
hát elküldök érte. Papa is itt van nálunk látogatóban. Nemrég jött haza
külföldről.
S miután intézkedett, hogy
Levinért elküldjenek, a csupa por vendégeket kísérjék el mosdani, egyiket a
dolgozószobába, a másikat Dolly nagy szobájába, s adjanak reggelit nekik - maga
élt a gyors mozdulatok jogával, amelytől terhessége alatt meg volt fosztva, s
az erkélyre futott.
- Szergej Ivanovics van itt
- mondta -, és Katavaszov, a professzor.
- Ebben a nyomasztó
hőségben! - szólt a herceg.
- Nagyon kedves ember, papa;
Kosztya is nagyon szereti - mondta Kitty mosolyogva, mintha kérlelné valamire,
gúnyos kifejezést véve észre az apja arcán.
- No, rendben van.
- Menj, lelkecském, hozzájuk
- fordult Kitty a nővéréhez -, foglalkozz velük. Találkoztak Sztyivával az
állomáson, egészséges. Én meg futok Mityához. Tea óta, vesztemre, nem
szoptattam. Most ébredt föl: bizonyosan sír már. - S a tej feszülését érezve,
gyors léptekkel a gyerekszobába ment.
Valóban nemcsak sejtette
(gyerekével még nem szakadt meg a kapcsolata); arról, hogy a tej az ő mellét
feszíti, bizonyosan tudta, hogy a gyerek éhes.
A gyerekszobába sem ért, már
tudta, hogy sír. S valóban sírt. Hallotta a hangját, s meggyorsította a
lépteit. De minél gyorsabban ment, a gyerek annál hangosabban sírt. A hang szép
volt, egészséges, csak kiéhezett és türelmetlen.
- Rég sír már, daduska? -
mondta szaporán Kitty, egy székre ülve, s nekikészült a szoptatásnak. - Adja
csak hamar ide. Ej, dadus, de lassan megy, azt a főkötőt később is megkötheti!
A gyerek majd megszakadt a
mohó visítástól.
- Nem lehet, mátuska -
mondta Agafja Mihajlovna, aki majd mindig ott volt a gyerekszobában. - Előbb
tisztába kell tenni. Aja-ajaa! - énekelte a gyerek fölött, oda se hederítve az
anyjára.
A dajka odahozta neki a
gyermeket. Agafja Mihajlovna ott jött mögötte, a gyöngédségtől olvadozó arccal.
- Ismer, megismer. Isten
bizony! Katyerina Alekszandrovna, mátuska, megismert! - kiabálta túl Agafja Mihajlovna
a gyermeket.
De Kitty nem hallgatott rá.
Az ő türelmetlensége éppúgy kitörőben volt, mint a gyermeké.
A türelmetlenségtől a dolog
nem is akart jó darabig menni. A gyerek nem azt kapta meg, amit kellett, s
megharagudott.
Végül egy kétségbeesett, levegő
után kapkodó sikoltás és haszontalan, fuldokló kortyolások után a dolog
sikerült, anya és gyermeke egyidőben érezték meg a nyugalmat, s mind a ketten
elcsendesedtek.
- Ő is csupa izzadság,
szegényke - suttogta Kitty a gyermeket megtapogatva. - Miért gondolja, hogy
megismeri? - mondta azután, s odasandított a gyerek szemeire, amelyek, úgy
tetszett neki, pajkosan tekingettek ki a felcsúszott fejkötő alól, az
egyenletesen szuszogó orcácskára, vörös tenyerű kezecskéire, amelyekkel most
körforma mozgásokat végzett.
- Nem lehet! Ha valakit
megismerne, hát engem! - mondta Kitty Agafja Mihajlovna erősködésére, s
elmosolyodott.
Azon mosolyodott el, hogy
noha azt mondta, nem ismerheti meg, a szíve mélyén tudta, hogy nemcsak Agafja
Mihajlovnát ismeri meg, de mindent ismer, és sok olyasmit is megért, amit senki
sem tud, amit ő, az anyja is csak az ő révén tudott meg s kezdett megérteni.
Agafja Mihajlovna, a dajka, a nagyapja, még az apja szemében is Mitya olyan
élőlény volt, aki csak anyagi gondozást igényel, az anyja szemében azonban már
réges-rég erkölcsi lény ő, vele való lelki kapcsolatának egész története volt
már.
- Ha fölébred, Isten adja,
maga is meglátja. Ahogy így csinálok, szinte fölragyog a galambom. Fölragyog,
akárcsak az a fényes napocska - mondta Agafja Mihajlovna.
- Jó, jó, akkor majd
meglátjuk - suttogta Kitty. - De most menjen, elaluszik.
Agafja Mihajlovna
lábujjhegyen kiment; a dajka leeresztette az elsötétítő függönyöket, a kiságy
muszlinfüggönye alól kihajtotta a legyeket, majd az ablak üvegjén vergődő
lódarazsat is; leült, anya és gyermeke fölött egy fonnyadt nyírágat lóbálva.
- Ez a hőség, ez a hőség!
Csak egy kis esőcskét adna a jó Isten - mondogatta.
- Igen, igen, s-s-s -
felelte Kitty, könnyedén meghimbálva magát, s gyöngéden megszorította a
csuklóban mintegy cérnaszállal átkötött, puffadt kacsot, amelyet Mitya,
szemecskéit hol becsukva, hol kinyitva, még mindig lóbált egy kicsit. Ez a
kezecske megzavarta Kittyt; kedve lett volna összecsókolgatni, de félt is, nem
ébreszti-e fel. A kezecskék végre abbahagyták a mozgást, a szemek becsukódtak.
A tovább szopó gyerek csak ritkán emelte föl hosszú, kunkori szempilláit, s
pillantott a félhomályban feketének látszó, nedves szemével az anyjára. A dajka
abbahagyta a legyezést, s elszunnyadt. Föntről az öreg herceg harsogása
hallatszott s Katavaszov kacagása.
„Úgy látszik, nélkülem is
belemelegedtek a beszédbe - gondolta Kitty -, de mégiscsak bosszantó, hogy
Kosztya nincsen itt. Megint behúzódott, biztos, a méhesbe. Ha rossz is, hogy
olyan sokat van ott, mégis örülök neki. Elszórakoztatja. Most vidámabb és
jobban van, mint tavasszal. Akkor olyan komor volt, annyit gyötrődött, hogy
félteni kezdtem. De hogy milyen mulatságos ember!” - suttogta mosolyogva.
Tudta, mi kínozza az urát. A
hitetlensége. Ha megkérdik, mit gondol, elkárhozik-e az ura, amiért nem hisz a
túlvilágban, kénytelen lett volna azt mondani, hogy elkárhozik. A hitetlensége
mégsem tette Kittyt boldogtalanná, s bár elismerte, hogy hitetlen ember nem
üdvözülhet, s ezen a földön az ura lelkét szerette legjobban, mosolyogva
gondolt a hitetlenségére, s azt gondolta magában, hogy mulatságos ember.
„Miért olvas már egy éve
mindenféle filozófiákat? - gondolta. - Ha azokban a könyvekben ez mind benne
van, meg is értheti. Ha meg nem igaz, ami bennük van, minek olvasni? Maga
mondja, hogy szeretne hinni. Akkor miért nem hisz? Biztosan azért, mert sokat
gondolkozik. Sokat pedig azért gondolkozik, mert magányos. Mindig csak egyedül,
egyedül. Velünk nem lehet mindenről beszélnie. Ezek a vendégek, azt hiszem,
kedvére lesznek majd, különösen Katavaszov. Szeret vitatkozni vele.” S
gondolatban mindjárt arra ugrott át, hol lesz jobb Katavaszovot éjjelre
elhelyezni - külön vagy Szergej Ivanoviccsal. S hirtelen egy gondolat nyilallt
belé, amely olyan nyugtalanító volt, hogy nemcsak ő remegett meg tőle, de még
Mityát is felrezzentette; úgy, hogy szigorúan pillantott föl rá. „A mosónő
mintha nem hozta volna még fel a fehérneműt, a vendégágynemű pedig kifogyott.
Ha nem intézkedem, Agafja Mihajlovna használt ágyneműt ad Szergej
Ivanovicsnak”, s a vér ennek már a gondolatára is Kitty arcába szökött.
„Igen, intézkednem kell” -
határozta el, s visszatért iménti gondolatához; emlékezett, hogy valami fontos
lelki dolgot nem gondolt még végig; s gondolkozni kezdett, hogy mit. „Igen,
Kosztya nem hisz” - s ahogy eszébe jutott, megint elmosolyodott.
„Hát nem hisz! Inkább legyen
ilyen, mint olyan, mint Mme Stahl, vagy amilyen akkor, külföldön, én akartam
lenni. Nem, színlelni, azt ő aztán nem fog.”
Jóságának friss jele merült
föl benne elevenen. Két, héttel ezelőtt Dolly bűnbánó levelet kapott Sztyepan
Arkagyicstól. Könyörgött, mentse meg a becsületét: adja el a birtokát, hogy az
ő adósságait kifizethesse. Dolly kétségbe volt esve, gyűlölte az urát,
megvetette és sajnálta, s elhatározta, hogy elválik tőle, megtagadta a kérést,
de végül is csak beleegyezett, hogy birtoka egy részét eladják. Kitty a
megilletődés önkéntelen mosolyával emlékezett vissza a férje zavarára; milyen
félszegen fogott hozzá többször is a szívét betöltő ügyhöz; hogy okoskodta ki
végül az egyetlen módot, amivel anélkül, hogy megbántaná, Dolly segítségére
siethet; azt ajánlotta Kittynek, amire magától nem jött rá, hogy adja oda az ő
birtokrészét.
„Miféle hitetlen is ő? Az ő
szívével, ezzel a félelemmel, hogy megbánt valakit, akár egy gyereket is!
Mindent másoknak, semmit önmagának. Szergej Ivanovics azt hiszi, Kosztyának
kötelessége, hogy az ispánja legyen. A nővére éppúgy. Most Dolly meg a
gyermekei kerültek gyámsága alá. S a parasztok, akik mindennap fölkeresik, mintha
kötelessége volna szolgálatukra lenni.”
„Igen, légy csak olyan, mint
az apád; csak olyan” - mondogatta, Mityát a dajkának átadva, s arcocskáját az
arcával megérintve.
Attól a perctől fogva, hogy
szeretett bátyját haldokolni látta, s élet és halál kérdésére először tekintett
azokkal az új, ahogy ő nevezte, meggyőződésekkel, amelyek húsz- és harmincnégy
éves kora közt gyermeki és ifjúkori hiedelmeit, maga sem vette észre, hogyan,
fölváltották - nem annyira a halálon szörnyedt el, inkább az életen, hogy
halvány sejtelme sincs róla; honnan ered, mi célból, minek és mi az.
A szervezet, a szervezet
felbomlása, az anyag kimeríthetetlensége, az erők megmaradásának törvénye,
fejlődés - ezekre a szavakra váltotta föl korábbi hitét. Ezek a szavak s a
velük kapcsolatos fogalmak elméleti célokra nagyon jók voltak, az életnek
azonban nem adtak semmit sem, s Levin egyszer csak úgy érezte magát, mint az az
ember, aki a meleg bundáját csalánszövet ruhára cseréli, s a fagyon először
győződik meg kétségtelenül, nem okoskodás révén, hanem egész lényével, hogy
gyakorlatilag meztelen, s kínok közt kell kikerülhetetlenül elpusztulnia.
Attól a perctől, ha nem is
adott magának számot róla, s a régi módon élt is tovább, Levin állandóan ott
érezte tudatlansága miatt a félelmet magában.
Homályosan azt is érezte,
hogy amit meggyőződésnek nevezett, nemcsak tudatlanság volt, de olyan
gondolkodásmód, amivel nem is lehet semmit sem megtudni, arról, amire szüksége
volt.
Házassága első idejében az
új örömök és kötelességek, amelyeket akkor ismert meg, teljesen elnyelték
ezeket a gondolatokat; de az utóbbi időben, felesége szülése után, mialatt
dologtalan élt Moszkvában, mind sűrűbben és követelően merült föl benne a
megoldást követelő kérdés.
A kérdés, amit fölvetett, a
következő volt: „Ha nem ismerem el a válaszokat, amelyeket a kereszténység ad
életem kérdéseire, milyen válaszokat ismerek el helyettük?” S meggyőződései
egész arzenáljában nemcsak hogy bármiféle választ nem tudott találni, de semmit
sem, ami válaszra csak emlékeztet is.
Ahhoz az emberhez
hasonlított, aki játék- és fegyverkereskedésekben keres élelmiszert.
Anélkül, hogy tudatára
ébredt volna, minden egyes könyvben, beszélgetésben, emberben önkéntelen is azt
kereste, hogy viszonylanak ezekhez a kérdésekhez s a megoldásukhoz.
Eközben az lepte meg és
zavarta össze a leginkább, hogy körében és nemzedékében a legtöbben, akik
régebbi hitvallásukat, éppúgy, mint ő, ugyanolyan új meggyőződésekre cserélték
föl, nem láttak ebben semmiféle bajt, és teljesen elégedettek és nyugodtak voltak.
A főkérdésen kívül így még más kérdések is kínozták: őszinték-e ezek az
emberek? Nem tettetik-e magukat? Vagy tán valahogy másképp, világosabban fogják
föl a válaszokat, amelyeket a tudomány ad az ő kérdéseire? S gondosan
tanulmányozta ezeknek az embereknek a véleményét s a könyveket, amelyek ezeket
a válaszokat megfogalmazták.
Amióta ezek a kérdések
foglalkoztatták, egy dologra rájött: tévedett, amikor ifjúkori egyetemi
társaságára emlékezve, azt tételezte föl, hogy a vallás ideje lejárt, s nem
létezik többé. A jó emberek, akik életük révén közel álltak hozzá, mind hivők
voltak. Az öreg herceg, Lvov, akit annyira megszeretett, Szergej Ivanovics, az
asszonyok, mind hittek; a felesége éppen úgy hitt, mint kora gyermekkorában
Levin. Az orosz nép kilencvenkilenc százaléka, az egész nép, amelynek az élete
a legnagyobb tiszteletet gerjesztette benne, hivő volt.
A másik az volt, hogy
elolvasva egy csomó könyvet, meggyőződött, hogy akik azt gondolták, amit ő,
ugyanúgy értették is, mint ő, amit írtak, s hogy semmit meg nem magyarázva,
egyszerűen tagadták, anélkül, hogy választ adtak volna, a kérdéseket, amelyek
nélkül, érezte, nem tud élni, s egészen másféle kérdéseket próbáltak megoldani,
amelyek őt nem tudták érdekelni, mint például a szervezetek fejlődése, a lélek
mechanikus magyarázata stb.
Ezenkívül a felesége
szülésekor különös esemény történt vele. Ő, a hitetlen, elkezdett imádkozni, s
abban a percben, amikor imádkozott, hitt is. De az a perc elmúlt, s az akkori
hangulatának nem tudott az életében semmiféle helyet találni.
Nem ismerhette el, hogy
akkor tudta, mi az igazság, s most téved, hisz mihelyt nyugodtan kezdett
gondolkozni a dolgon, az egész szilánkokra esett; de azt sem ismerhette be,
hogy akkor tévedett, hisz akkori lelkiállapota becses volt neki, s ha elismeri,
hogy csak gyengédségének adózott, meggyalázza azokat a perceket. Kínos
meghasonlásban volt önmagával, s minden lelkierejét megfeszítette, hogy
kijusson belőle.
Ezek a gondolatok
kínozták-epesztették, hol jobban, hol gyengébben, teljesen azonban sohasem
hagyták el. Olvasott, gondolkozott, s minél többet olvasott és gondolkozott,
annál messzebb érezte magát kitűzött céljától.
Az utóbbi időben, Moszkvában
s itthon is, meggyőződve, hogy a materialistáknál nem talál választ, elővette
és újra átolvasta Platónt, Spinozát, Kantot, Schellinget, Hegelt, Schopenhauert,
azokat a filozófusokat, akik nem materialista módon magyarázták az életet.
Amikor ellenérveiket
olvasta, vagy maga gondolt ki ilyeneket más tanok, főként a materializmus
ellen, a gondolatok gyümölcsözni látszottak; de valahányszor a kérdések
megoldásáról olvasott, vagy maga eszelt ki ilyet, mindig ugyanaz következett
be. Amíg az efféle homályos szavak, mint lélek,
akarat, szabadság, szubsztancia, adott meghatározását követte, s a szavak
csapdájába, melyet a filozófia állított föl neki vagy ő magamagának, készakarva
belement, mintha kezdett volna érteni valamit. De elég volt elfeledkeznie a
mesterséges gondolatmenetről, s az élet felől fordulni a felé, ami az adott
fonalat követve gondolkozás közben kielégítette, s az egész mesterkélt
építmény, mint a kártyavár, egyszerre összedőlt; s világossá vált, hogy
ugyanazokból a mindig másképp csoportosított szavakból épült, függetlenül attól
a valamitől, ami az életben fontosabb az értelemnél.
Egy időben, Schopenhauert
olvasva, az ő akarata helyére a szeretetet tette, s ez az új filozófia
vagy két napig, amíg távolabb nem került tőle, megnyugtatta; de mihelyt az
életből nézett vissza rá, ez is éppen úgy összeomlott, s meleget nem adó
csalánszövet ruhának bizonyult.
A bátyja, Szergej Ivanovics,
azt tanácsolta, olvassa át Homjakov[206]
teológiai műveit. Levin elolvasta Homjakov munkáinak a második kötetét, s noha
a vitázó, elegáns, éles elméjű előadásmód kezdetben visszataszította, tanítása
az egyházról lenyűgözte. Eleinte meglepte őt a gondolat, hogy a teológiai
igazságok megértése az embernek nem adatott meg, az emberek szeretetben
egyesült összességének, az egyháznak azonban igen. Megörült annak a gondolatnak,
hogy mennyivel könnyebb egy létező, most élő egyházban hinni, amely az
embereknek biztonságot ad a hitben, feje az Isten, s így szent és csalhatatlan;
Istenről, teremtésről, bűnbeesésről, megváltásról tőle venni át hittételeket,
mint Istennel, egy távoli, titokzatos Istennel, teremtéssel stb. kezdeni. De
aztán elolvasta egy katolikus író egyháztörténetét meg egy pravoszláv íróét, s
azt látta, hogy noha lényegük szerint csalhatatlanok, mind a két egyház tagadja
a másikat; kiábrándult hát Homjakov egyháztanából is, s ez a tanítás éppen úgy
szétporlott, mint a filozófiai építmények.
Az egész tavaszon ki volt
vetkőzve magából, s rettenetes perceket élt át.
„Nem tudva, mi vagyok s
miért vagyok itt, lehetetlen élnem. Ezt pedig meg nem tudhatom; következésképp
lehetetlen élnem” - mondta magának Levin.
„A végtelen világban, a
végtelen anyagban, a végtelen térben kialakul egy szervbuborék; ez a buborék
egy ideig tartja magát, aztán elpattan, s ez a buborék én vagyok.”
Gyötrelmes hazugság volt ez;
de egyetlen és végső eredménye az emberi gondolat sokszázados munkájának ebben
az irányban.
Ez volt a végső hitvallás,
az emberi szellem kutatásai - szinte minden ágban - erre épültek. Az uralkodó
meggyőződés volt ez, s Levin minden más magyarázat közül mint mégiscsak a
legvilágosabbat, maga sem tudva, hogyan, önkéntelen is éppen ezt fogadta el.
De ez nemcsak hazugság volt,
ez valaminő gonosz erő kegyetlen csúfolódása, egy gonosz, undorító erőé,
amelynek tilos behódolni.
Meg kellett szabadulni ettől
az erőtől. S a szabadulás mindenkinek a kezében volt. Meg kellett szüntetni ezt
a függőséget a gonosztól. S erre egyetlen eszköz volt: a halál.
S Levin, a boldog családapa,
az egészséges ember, néhányszor olyan közel volt az öngyilkossághoz, hogy
eldugta a zsineget, nehogy felakassza magát, s félt fegyverrel járni, mert
attól tartott, hogy agyonlövi magát.
De nem lőtte agyon és nem
akasztotta föl magát, hanem élt tovább.
Amikor Levin arra gondolt,
mi ő és miért él, nem talált rá választ, s kétségbeesett, de amikor abbahagyta
önmaga faggatását, mintha tudta volna, hogy micsoda s miért él, olyan szilárdan
s határozottan cselekedett és élt, sőt ebben az utóbbi időben sokkal
szilárdabbul és határozottabban, mint azelőtt.
Amikor június elején
visszatért a falujába, visszatért megszokott foglalatosságaihoz is. A
gazdálkodás, a parasztokkal és szomszédokkal való érintkezés, a háztartás,
nővérének és bátyjának rábízott ügyei, kapcsolata a feleségével, rokonaival, a
gyerek gondja, az új szenvedélye, a méhészet, amelyre ezen a tavaszon kapott
rá, minden idejét elfoglalta.
Ezekkel a dolgokkal nem
azért foglalkozott, mert valami általános nézőpontból helyesnek tartotta őket,
mint ahogy régebben csinálta; ellenkezőleg, most, amikor egyfelől régibb, közhasznú
vállalkozásainak a kudarca ábrándította ki, másfelől pedig gondolatai s a mindenünnen
rázúduló ügyek kötötték le túlságosan, teljesen abbahagyott a köz haszna felől
minden okoskodást; ezekkel a dolgokkal is csak azért foglalkozott, mert úgy
érezte, hogy amit tesz, meg kell tennie - nem teheti másképp.
Régebben (ez csaknem gyerekkorában
kezdődött már, s egyre fokozódott, érett férfikoráig), amikor olyasmit
iparkodott tenni, amiből mindenkire, az emberiségre, Oroszországra, a falvakra
jó származik, azt vette észre, hogy jólesett rágondolni, a cselekvés módja
azonban esetlen volt, nem volt teljesen bizonyos benne, hogy a dolog föltétlen
szükséges. És az a munka, amely kezdetben nagyon jelentékenynek látszott, egyre
kisebbedett, s kisebbedve semmivé vált; míg most a házassága óta, amióta az
életét egyre inkább önmagára korlátozta, ha a munkájára gondolva nem is érzett
semmiféle örömet, mégis ott volt benne a bizonyosság, hogy az föltétlen
szükséges, s azt látta, sokkal jobban boldogul is, mint azelőtt, s az egyre
nagyobbá és jelentékenyebbé válik.
Most, szinte akarata
ellenére, mint az eke, mind mélyebbre és mélyebbre vágódott a földbe, s ki sem
ránthatta magát anélkül, hogy barázdát ne fordítson belőle.
A családjának élni úgy,
ahogy apái s nagyapái az életet megszokták, azaz a művelődés ugyanolyan
föltételei közt, gyerekeit is ugyanazok közt nevelve: kétségtelen és
szükségesség volt. Éppolyan szükségesség, mint az éhes embernek ebédelni! Ehhez
pedig a gazdaság gépezetét éppolyan szükségesség volt Pokrovszkojéban
jövedelmezően vezetni, mint az ebédet elkészíteni. S mint ahogy az adósságot
meg kell adni, a családi földet is kétségkívül olyan állapotban kellett
tartania, hogy a fia, ha örökbe kapja, éppúgy köszönetet mondjon az apjának,
mint ahogy ő is köszönetet mondott a nagyapának mindazért, amit épített és
ültetett. S hogy ez így legyen, nem volt szabad a földet bérbe adni, hanem
magának kellett gazdálkodnia, marhát tartani, a földeket trágyázni, erdőt
ültetni.
Nem lehetett Szergej
Ivanovics, a nővére s a tanácsért hozzá forduló s ehhez már hozzászokott
parasztok ügyeit nem intéznie, amint nem lehetett eldobni a karján levő
gyereket sem. Meghívott sógornőjének és gyermekeinek, a maga feleségének és
gyerekének a kényelméről is gondoskodnia kellett, s lehetetlen volt, hogy a nap
egy kis részét legalább velük ne töltse.
Mindez a vadászattal s így
méhészszenvedélyével együtt Levin egész életét betöltötte, noha ennek az
életnek, amikor gondolkozott róla, nem volt semmilyen értelme.
De nemcsak azt tudta, mit
kell tennie, éppoly pontosan tudta, hogyan kell tenni, s melyik dolog
fontosabb, mint a másik.
Munkást fogadni, tudta,
lehetőleg minél olcsóbban kell; de előre adni a pénzt, s a munkást uzsorára,
értékénél olcsóbban venni fel, bár nagyon előnyös, nem volt szabad. Takarmányhiány
idején, ha sajnálta is, adhatott el pénzért szalmát a parasztnak, de a fogadót
és a kocsmát, bár az is jövedelmezett, be kellett szüntetni. Az erdőkihágást
minél szigorúbban kellett büntetni, a tilosba hajtott jószágért azonban nem
lehetett bírságot szedni, s az állatot, bár ez elkeserítette az erdőkerülőt és
megszüntette a félelmet, nem lehetett vissza nem adni.
Pjotrnak, aki az uzsorásnak
havi tíz percentet fizet, kölcsönt kellett adni, hogy kiszabadítsa; a nem
fizető parasztoknak azonban az obrokot[207]
nem lehetett elengedni, vagy halasztást adni rá. Az ispánnak nem lehetett
elnézni, hogy a kis rétet nem kaszálta le, s a fű kárba ment; a nyolcvan
gyeszjatyina friss ültetésű erdőben viszont kaszáltatni volt lehetetlen. A
munkásnak, aki dologidőben hazament, mert az apja meghalt, akárhogy sajnálta
is, nem lehetett megbocsátani, s a drága napok elmulasztása miatt alacsonyabb
bért számított neki; az öreg, tehetetlen cselédnek azonban lehetetlen volt havi
járandóságát ki nem adni.
Azt is tudta, hogy hazaérve
mindenekelőtt gyengélkedő feleségéhez kell bemennie; a parasztok pedig, akik
három órája vártak már, várhattak még; de bármekkora gyönyörűsége volt neki egy
méhraj befogása, tudta, hogy meg kell fosztania magát ettől az örömtől, az
öregre hagyni, hogy befogja, s menni a méheshez jött parasztokkal tanakodni.
Jól járt-e vagy rosszul, nem
tudta, s nemcsak hogy bizonygatni nem kezdte volna, de még a beszédet s a
gondolkodást is kerülte róla.
Az elmélkedés kétségek közé
vetette, s megakadályozta, hogy lássa, mit kell és mit nem kell tennie. Amikor
azonban nem gondolkozott, hanem élt, egy csalhatatlan bíró jelenlétét érezte
állandóan magában, ez döntötte el, hogy két lehetséges lépés közül melyik a
jobb és melyik a rosszabb, s mihelyt nem úgy járt el, ahogyan kellett, azt
rögtön megérezte.
Így élt, nem tudva s
lehetőséget sem látva, hogy megtudja: mi ő, és mi végre él a világon, s ez a
nemtudás annyira gyötörte, hogy az öngyilkosságtól félt; de egyidejűleg
szilárdan építette a maga külön, meghatározott életútját.
Aznap, amikor Szergej
Ivanovics Pokrovszkojéba érkezett, Levin egyik igen gyötrelmes napját élte.
A legégetőbb dologidő volt,
amikor a munkára irányuló önfeláldozás az egész népből olyan rendkívüli
erőfeszítést vált ki, amilyet az élet semmiféle más körülményei közt soha, s
amelyet nagyra is becsülnének, ha maguk az emberek, akikben ez a tünemény
végbemegy, értékelnék, ha évről évre meg nem ismétlődne, s az erőkifejtés
következményei nem volnának olyan egyszerűek.
Learatni a rozsot és zabot,
betakarítani, lekaszálni a rétet, megforgatni az ugart, elcsépelni a magot, elvetni
az őszit egyszerű és mindennapi dolognak látszik, de hogy el is lehessen
végezni, ahhoz az kell, hogy a falusiak apraja-nagyja ebben a három-négy hétben
megszakítás nélkül háromszor annyit dolgozzon naponta, mint rendesen, kvaszon,
hagymán és fekete kenyéren éljen, éjszakánként csépeljen és gabonát hordjon, és
három-négy óránál többet ne aludjon két napkelte között. S ez történik
Oroszországszerte minden esztendőben.
Mivel élete nagyobb részét
falun, a néppel szoros kapcsolatban töltötte Levin, ha eljött a munka dandárja,
mindig úgy érezte, hogy ez az általános népi felbuzdulás rá is átragad.
Reggel megnézte a
legkorábban vetett rozstáblát, aztán a kepékbe hordott zabot; amikorra a
felesége és sógornője felkelt, már otthon volt, megkávézott velük, s gyalog
indult a majorba, ahol az újonnan beállított cséplőgépet kellett elindítani,
hogy legyen vetőmag.
Ezen az egész napon át, amíg
az ispánjával, a parasztjaival, otthon a feleségével, Dollyval, a gyerekekkel,
az apósával beszélt, mindig csak azon az egyetlen dolgon gondolkozott, ami
mostanában a gazdasági gondjai mellett elfoglalta; az ő kérdéseihez: „Mi
vagyok? Hol vagyok? Miért vagyok itt?” - keresett mindenben utalást.
Ott állt az újonnan fedett
csűr hűvösében, amelynek mogyorófa rácsa a szalmatető frissen hántott nyárfa
gerendájához szorulva, még le nem kopasztott levelektől illatozott - a nyitott
kapun át, amelyben a cséplés száraz, keserű pora játszott és gomolygott, hol a
szérű égő naptól megvilágított füvére s a csűrből most kihordott friss szalmára
nézett, hol a tarka fejű és fehér mellű fecskékre, amint füttyentve a tető alá
szálltak, s a szárnyukkal verdesve megálltak a kapu rései fölött; hol megint a
sötét és poros csűrben sürgő-forgó népre, s közben furcsa gondolatok jártak a
fejében.
„Miért történik mindez? -
gondolta. - Miért állok itt, és sarkallom őket a munkára? Miért fáradnak ők, és
igyekeznek a buzgalmukat előttem kimutatni? Mit vergődik régi ismerősöm, a vén
Matrjona is (én gyógyítottam, amikor a tűzvész közben a mestergerenda ráesett) -
gondolta, ahogy a sovány asszonyra nézett, aki a magot gereblyézve, feketére
sült meztelen lábával óvatosan lépdelt az egyenlőtlen, kemény szérűföldön. -
Akkor meggyógyult, de ha nem ma vagy holnap, hát tíz év múlva csak elkaparják,
és nem marad semmi sem belőle, sem ebből a vörös szoknyás, kackiás asszonyból,
aki olyan ügyes, gyöngéd mozdulattal szedi ki a pelyvából a kalászt. Elkaparják
őt is, éppúgy, mint ezt az almásszürke heréket is, nemsokára - gondolta, a
hasával nehezen húzó, duzzadt orrlikaival sűrűn lélegző lóra nézve, amely éppen
egy alatta forgó ferde kereket lépett át. - Őt is bekaparják, amint bekaparják
Fjodort, az etetőt is, pelyvával teli, göndör szakállával, fehér vállán a
szakadt inggel. Ő azonban szétvágja a kévét, vezényel, rákiabál az asszonyokra,
egy gyors mozdulattal megigazítja a szíjat a lendítőkeréken. S ami a fő,
nemcsak őket, engem is bekaparnak, s nem marad semmi belőlem. Mire jó mindez?”
Ezen gondolkozott, s
ugyanakkor az óráját nézte, hogy kiszámítsa, mennyit csépelnek ki egy óra
alatt. Tudnia kellett; eszerint adta ki a napi munkát.
„Mindjárt egy óra, s még
csak most fogtak hozzá a harmadik asztaghoz” - gondolta. Odament az etetőhöz, s
a gépzúgást túlkiabálva, rászólt, hogy ritkábban engedje.
- Lassabban etesd, Fjodor!
Látod: eldugul, azért nem megy jól, egyengesd el!
Fjodor, aki az arcába ragadt
portól egész fekete lett, kiáltott valamit, de csak nem úgy csinálta, ahogy
Levin szerette volna.
Odament a dobhoz,
félreállította Fjodort, s maga kezdett el etetni.
A parasztok ebédjéig
dolgozott, ahhoz nem sok hiányzott már; az etetővel ment ki a csűrből, s a
szérűn az akkurátus, magnak való sárga rozsasztag mellett megállt, s
elbeszélgetett vele.
Az etető egy távoli faluból
való volt, ahol Levin régebben szövetkezeti alapon adta ki a földet. Most egy
udvaros bérelte.
Levin erről a földről
beszélgetett Fjodor etetővel, megkérdezte, nem venné-e át jövőre Platon, egy
ugyanazon falubeli gazdag és derék paraszt.
- Drága Konsztantyin
Dmitrics, Platón nem találja meg a számítását benne - felelte a paraszt, s
izzadt melléről leszedegette a kalászokat.
- Hát Kirillov megtalálja?
- Mityuha (megvetően csak
így hívta a paraszt az udvarost) hogyne találná, Konsztantyin Dmitrics!
Megszorongatja az embert, s kihozza a magáét! Nem sajnálja a felebarátját.
Fokanics apó (így hívta az öreg Platont), az húzná le az emberről a bőrt? Hol
kölcsönad, hol elenged. De nem vasalja be. Pedig ő is csak ember.
- De hát miért engedi el?
- Csak úgy. Az emberek,
egyszóval, különfélék; az egyik ember csak a maga szükségének él, mint Mityuha,
hogy a hasát tömje, de Fokanics igazságos öreg, ő a lelkének él. Eszébe jut az
Isten.
- Hogy jut az eszébe? Hogy
él a lelkének? - mondta Levin csaknem fölkiáltva. ‘
- Tudni való, hogy:
igazságosan, istenesen. Az emberek különfélék. Vegyük csak az urat, maga sem
bánt meg senki emberfiát...
- Jó, jó, Isten veled! -
mondta Levin az izgalomtól elfúlva, s megfordult, vette a sétabotját, s
elindult gyorsan hazafelé. A paraszt szavára, hogy Fokanics a lelkének él,
igazságosan, istenesen, csapatostul keringtek fejében a homályos, de jelentős
gondolatok, mintha csak valami retesz mögül törtek volna ki, mind egy cél felé
özönölve s elvakítva világosságukkal.
Levin nagy léptekkel ment az
országúton, nem is annyira a gondolataira figyelt (még nem tudta
megkülönböztetni őket), mint az idáig tapasztalt lelkiállapotra.
A paraszt szavai elektromos
szikraként hatottak rá: az elszigetelt, erőtlen, különálló, de szüntelenül
benne kóválygó gondolatok raja hirtelen átalakult, s egységes egésszé állt
össze. Ezek a gondolatok, bár maga sem vette észre, azalatt is foglalkoztatták,
amíg a föld bérbeadásáról beszélt.
Valami újat érzett a
lelkében, s élvezettel tapogatta ezt az újat, nem tudva még, hogy mi. „Nem a
maga szükségének, hanem Istennek élni. Miféle Istennek? Lehet-e
értelmetlenebbet mondani annál, amit mondott? Azt mondta, nem a magunk
szükségletének kell élni; azaz nem azért, amit értünk, ami vonz, amihez kedvünk
van: hanem valami megfoghatatlanért, Istenért, akit sem megérteni, sem
meghatározni nem tud senki sem. De mi ez?
Nem értettem tán meg
Fjodornak ezeket az értelmetlen szavait? S megértvén, támadt kétségem a
helyességük felől? Ostobának találtam, homályosnak, pontatlannak?
Nem, megértettem;
tökéletesen úgy, ahogy ő értette: teljesen és világosabban értettem meg, mint
akármit ebben az életben, és soha ebben az életben nem kételkedtem, s nem is
kételkedhetem sohasem. Nemcsak én, mindenki, az egész világ ezt az egyet érti
csak teljesen, ebben az egyben nem kételkedik, s csak ebben ért mindig egyet.
Fjodor azt mondta, hogy
Kirillov udvaros a hasának él. Ez érthető, ésszerű. Mint értelmes lények, nem
is élhetünk másképp, csak a hasunknak. De ez a Fjodor egyszer csak azt mondja,
hogy a hasunknak élni rossz, az igazságnak, Istennek kell élni, s én egy célzásból
megértem! Én és milliónyi ember, századokkal ezelőtt élők és mostaniak,
parasztok, lelkiszegények és bölcsek, akik gondolkoztak és írtak erről, a maguk
homályos nyelvén mind ezt mondják; ebben az egyben: hogy miért kell élni, és mi
a jó, mindnyájan egyetértünk. Nekem s a többi embernek is, egyetlen szilárd,
kétségtelen, világos tudásom van; ezt a tudást ész meg nem magyarázhatja -
kívüle van, nincs semmiféle oka, s nem lehet semmiféle következménye.
Ha a jónak oka van, már nem
jó, ha következménye, jutalma, akkor sem jó. A jó tehát kívül van az okok és
következmények láncán.
S én ismerem, s mindnyájan
ismerjük.
S még csodákat kerestem,
sajnáltam, hogy nem láttam csodát, ami meggyőzhetett volna. S íme, itt van a
csoda, az egyetlen lehetséges és állandóan létező, amely minden oldalról
körülvesz - s én nem vettem észre!
Miféle csoda lehet nagyobb
ennél?
Valóban megtaláltam a
megoldást mindenre: igazán véget értek a szenvedéseim?” - gondolta Levin, ahogy
a poros úton lépdelt, észre sem véve sem a hőséget, sem a fáradtságot, nem
érezve mást, csak a hosszú szenvedés enyhülését. Olyan örvendetes volt ez az
érzés, hogy valószínűtlennek tűnt fel. Lihegett a felindulástól, s nem volt
ereje továbbmenni; letért az útról az erdőbe, s egy nyárfa árnyékába ült, a kaszálatlan
fűre. Izzadt fejéről levette a kalapot, könyökére támaszkodva a nedvdús,
bojtorjános erdei pázsitra feküdt.
„Magamhoz kell térnem,
megfontolnom - gondolta, s merőn nézett a le nem gázolt fűre, egy zöld bogár
mozgását követve, amely a tarack szárán mászott fölfelé, s egy angyalgyökér
levele tartóztatta az útjában. - Nézzük elölről - mondta magában, elfordítva az
angyalgyökér levelét, hogy a bogarat ne akadályozza, s egy másik fűszálat
hajtott oda, hogy átmehessen rá. - Minek örülök, mit fedeztem föl?
Régebben azt mondtam, hogy a
testemben, ennek a fűnek, ennek a bogárnak a testében (lám, nem akar átmenni a
fűszálra, széttárta a szárnyát, és elröpült), a fizikai, vegyi, élettani
törvények szerint anyagcsere folyik. És folyik mindnyájunkban, nyárfában,
felhőben, ködfoltokban a fejlődés. Fejlődés, miből mibe? Végtelen fejlődés és
harc... Mintha lehetne akármilyen irány és harc a végtelenben! És
csodálkoztam, hogy akármekkora szellemi erőfeszítést tettem, az életem,
buzgalmam és törekvéseim értelme ezen az úton nem tárul föl. Pedig a
törekvéseim értelme bennem, magamban olyan világos, hogy állandóan szerintük
élek, s csodálkoztam és megörültem, amikor a paraszt kiejtette előttem:
Istennek, a lelkemnek élni.
Nem fedeztem föl semmit.
Csak ráismertem arra, amit tudok. Megértettem az erőt, amely nemcsak a múltban
adta az életemet, de most is adja. Megszabadultam a tévedéstől, megismertem a
gazdát.”
S rövidre fogva elismételte
magában utolsó két éve egész gondolatmenetét, amelynek a megindítója a halál
világos, nyilvánvaló gondolata volt, szeretett, reménytelenül beteg bátyja
láttán.
Akkor értette meg először
világosan, hogy egyetlen ember előtt, őelőtte sincs más, csak szenvedés, halál
és örök feledés, s akkor döntötte el, hogy így nem lehet élni: vagy meg kell
magyarázni az életét úgy, hogy valami ördög gonosz csúfolódásának ne
képzelhesse, vagy agyon kell lőnie magát.
De nem tette sem ezt, sem
mást, hanem tovább élt, elmélkedett és érzett, sőt éppen ebben az időben
megnősült, sok öröme volt, s amikor élete értelmén nem töprengett, boldog is
volt.
Mit jelentett ez? Azt, hogy
helyesen élt, de rosszul gondolkozott.
Azok szerint a lelki
igazságok szerint élt (anélkül, hogy tudta volna), amelyeket az anyatejjel
szívott magába; de úgy gondolkozott, hogy nemcsak nem ismerte el ezeket az
igazságokat, de gondosan kerülte is.
Most már világos volt, hogy
csak annak a hitnek a jóvoltából tudott élni, amelyben fölnevelték.
„Mi lettem volna, s hogy
éltem volna le az életemet, ha nem volna meg bennem ez a hit, s nem tudnám, hogy
Istenért s nem a magam szükségletéért kell élnem? Raboltam, hazudtam,
gyilkoltam volna. Abból, ami életem legnagyobb öröme, semmi sem létezne
számomra.” Képzelete a legnagyobb erőfeszítést tette, s mégsem tudta elképzelni
a vadállati lényt, ami ő lett volna, ha nem tudja, miért kell élnie.
„Választ kerestem a
kérdésemre. De választ a gondolat nem adhatott - a gondolat összemérhetetlen
ezzel a kérdéssel. Választ maga az élet adott, amikor felismertem, hogy mi jó s
mi rossz. S ezt a tudást semmivel nem szereztem - mindenestül adatott -, mert
hisz sehonnan sem vehettem.
Honnan vettem hát? Ésszel
jöttem rá, hogy felebarátomat szeretni kell s nem megfojtani? Gyermekkoromban
mondták, s örömest elhittem, mert azt mondták, ami a lelkemben volt. Ki fedezte
föl? Nem az ész. Az ész a létért való harcot fedezte föl, a törvényt, mely arra
ösztökél, hogy megfojtsak mindenkit, aki vágyaim kielégítésében akadályoz. Az
észnek ez a bölcsessége. Hogy mást szeressek, az ész nem fedezhette föl, hisz
ésszerűtlen.”
„Igen, a büszkeség” - mondta
magának, a hasára henteredve, s azon volt, hogy bogra kössön néhány fűszálat,
de úgy, hogy el ne törje.
„És nemcsak büszkesége az
észnek, ostobasága is, s ami a legfőbb, a selmasága, pontosan: selmasága. Az
ész gazembersége, igen” - ismételte meg.
Levinnek egy minapi jelenet
jutott az eszébe Dollyval s a gyerekeivel. A gyerekek magukra maradtak, s a
gyertya felett sütni kezdték a málnát, a tejet meg szökőkútformán öntötték
egymás szájába. Az anyjuk rajtaérte őket, s Levin előtt kezdte magyarázni
nekik, mekkora munkájukba kerül a felnőtteknek, amit ők szétrombolnak; hogy ez
a munka értük van, hiszen ha a csészét eltörik, nem lesz miből teát inniuk, s
ha a tejet szétlocsolják, nem lesz mit enniük, s éhen halnak.
Levint meglepte az a nyugodt,
csüggedt bizalmatlanság, amellyel a gyerekek az anyjukat hallgatták. Azon
bánkódtak csak, hogy szórakoztató játékuknak véget vetettek, s egy szót sem
hittek el abból, amit az anyjuk mondott. Nem is hihették, hiszen azt, amiben
részesültek, nem is tudták egész terjedelmében elképzelni; éppen ezért azt sem
értették, hogy amit szétrombolnak, ugyanaz, amiből élnek.
„Ez mind magától van -
gondolták -, semmi érdekes és fontos nincs benne, hisz mindig megvolt és
meglesz. És mindig egy és ugyanaz. Ezen nincs mit gondolkoznunk, készen van; mi
olyasmit akarunk kigondolni, ami a mienk és új. Azt találtuk ki tehát, hogy a
csészébe málnát teszünk, s a gyertyán megsütjük, a tejet meg, mint valami
szökőkútból, egyenest egymás szájába öntjük. Ez mulatságos és új, és semmivel
sem rosszabb, mint csészékből inni.”
„Hát nem ugyanezt csináljuk
mi, csináltam én, amikor az eszemmel kutattam a természeti erők jelentését s az
emberi élet értelmét? - gondolkozott tovább.
Vagy nem ezt csinálják ezek
a filozófiai elméletek, amikor a gondolat furcsa, embertől idegen útjain annak
a belátására vezetik, amit már régen tud, mégpedig olyan biztosan, hogy nem is
lehet meg nélküle? Vagy nem látni-e minden filozófus elméletének
kibontakozásában, hogy az élet végső értelmét előre tudja, éppolyan
kétségtelenül és semmivel sem világosabban, mint Fjodor muzsik; éppen csak
kétes szellemi úton akar visszajutni ahhoz, ami mindenki előtt ismeretes?
De hagyjuk magukra a
gyerekeket, hogy szerezzék, csinálják meg ők a csészét, fejjék a tehenet és így
tovább. Rosszalkodnának-e? Meghalnának az éhségtől. Nos, hagyjatok bennünket is
magunkra szenvedélyeinkkel, gondolatainkkal, az egyetlen Isten és Teremtő
fogalma nélkül! A jó fogalma s az erkölcsi rossz magyarázata nélkül!
Rajta, építsetek föl ezek
nélkül a fogalmak nélkül valamit!
Csak szétrombolni tudjuk,
mert jól vagyunk lelkileg lakatva; éppen úgy, mint a gyerekek!
Honnan van hát bennem az a
paraszttal közös, örvendetes tudás, amely egyedül ad a lelkemnek nyugalmat?
Honnan szedtem?
Isten fogalmában neveltek
kereszténnyé; megtöltötték egész életemet azokkal a lelki javakkal, amelyeket a
kereszténység adott, s telítve lévén velük és felhasználva őket, mint a gyerek,
nem értettem meg őket; szétrombolom, azaz szét akarom rombolni, amiből élek. S
mihelyt az élet fontos perce itt van, mint a gyerekek, ha fáznak és éheznek,
hozzáfordulok, s még kevésbé érzem, mint a gyerekek, akiket gyermeki
csínyjükért az anyjuk megszid, hogy az én gyermeki kísérleteim, hogy jó
dolgomban a bőrömből kibújjak, nem számíttatnak be nekem.
Igen, amit tudok, nem az
eszemmel tudom; úgy adatott, nyilatkoztatott ki, a szívemmel tudom, s a
hitemmel abban a legfontosabban, amit az egyház vall.”
„Egyház? Egyház!” -
ismételte Levin a másik oldalára fekve, s fölkönyökölve a messzeségbe nézett: a
gulyára, amely abból az irányból a folyó felé tartott.
„De hihetek-e mindenben,
amit az egyház prédikál? - tette próbára magát, mindent előhozva, ami mostani
nyugalmát szétrombolhatja. Az egyháznak azokat a tanításait hozta föl,
szándékosan, amelyek mindig a legkülönösebbnek tűntek föl előtte, s kísértésbe
is ejtették. - A teremtés? De hát én mivel magyaráztam a létezőt? A létezővel?
Semmivel? Ördög és bűn? Hát mivel magyarázzam a gonoszt? És a Megváltót?...
Semmit, semmit nem tudok és
nem is tudhatok, csak ami a többiekkel együtt mondatott nekem is.”
S úgy tetszett, nincs
egyetlen hittétele az egyháznak, ami a legfőbbet, az Istenbe s a jóba: az ember
egyedüli rendeltetésébe vetett hitet megsértené...
Az egyház minden hittétele
mögé lehet tenni a szükségletek szolgálata helyett az igazság szolgálatába
vetett hitet. E tételek mindenike nemcsak hogy meg nem sérti, de nélkülözhetetlen
is, hogy megvalósulhasson, az a legfőbb, a földön állandóan megnyilatkozó
csoda, hogy minden egyes ember milliónyi különféle emberrel együtt, bölccsel,
bolonddal, gyerekekkel és öregekkel, mindenkivel: parasztokkal, Lvovval,
Kittyvel, koldusokkal és cárokkal, mindenkivel, ugyanazt a dolgot kétségkívül
megérthesse, s lelke életének, amelyért egyedül érdemes élni, amelyet egyedül
becsülünk, az alapját megvethesse.
A hátán fekve, a magas,
felhőtlen égre pillantott most. „Nem tudom tán, hogy ez is végtelen tér s nem
kerek boltozat? De akárhogy hunyorítok, erőltetem a látásomat, nem tudom
kereknek, végesnek nem látni, hiába tudom, hogy a tér végtelen. S kétségkívül
igazam is van, amikor egy szilárd, kék boltot látok, inkább mint amikor
megfeszítem az erőm, hogy túllássak rajta.”
Levin abbahagyta a
gondolkodást, mintha csak titkos hangokra fülelne, melyek örömtelin és
elmerülve beszélgetnek egymás közt valamiről.
„Ez valóban a hit? -
gondolta, s félt hinni a boldogságának. - Istenem, köszönöm neked!” - mondta
feltörő zokogását nyelve, s a szemét elöntő könnyeket törölve mind a két
kezével.
Levin maga elé nézett, s
előbb a gulyát látta meg, azután a bricskáját, amelybe Hollót fogták, s a
kocsist, aki a gulyához érve valamit beszélt a pásztorral; majd egész közeli
kerékzörgést hallott s egy jól táplált ló horkanását, de annyira el volt a
gondolataiba merülve, hogy nem is gondolt rá, miért jön hozzá a kocsis.
Csak akkor jutott az eszébe,
amikor már egészen odaért hozzá, s megszólította:
- Az úrnő küldött. Megjött a
bátyja s még egy uraság.
Levin fölült a szekérre, s
kezébe vette a gyeplőt.
Mintha álomból ébredt volna,
jó soká nem is tudott magához térni. A kövér lovat nézegette, ahogy combja köze
s a nyaka a szíj dörgölésében kihabzott, meg a mellette ülő Iván kocsist, s
eszébe jutott, hogy hiszen várta a bátyját, felesége a hosszú távolléte miatt
bizonyára nyugtalan már, s ki próbálta találni, ki a vendég, aki a bátyjával
érkezett. S a bátyja, a felesége, az ismeretlen vendég, mind másképp jelent meg
előtte, mint azelőtt: mostantól, úgy tetszett neki, mindenkivel egészen más
lesz a viszonya.
„A bátyám mellett most majd
nem fog el az idegenség, amely mindig ott volt köztünk, vita sem lesz; Kittyvel
sem veszekszünk soha; a vendéghez, akárki, szívélyes és jó leszek; az
emberekkel, Ivánnal is, egészen más.”
Türelmetlenségtől fúvó s
vágtába kéredző jó lovát feszes gyeplőn tartva, a mellette ülő Ivánra nézett,
aki nem tudta, a dologtalan maradt kezével mit kezdjen; egyre az ingét
gyűrögette, s ürügyet keresett, hogy beszédbe ereszkedjék. Levin azt akarta
mondani, kár volt Ivánnak megemelni a hátszíjat, de ennek már szemrehányásszíne
lett volna, s ő barátságos beszélgetésre vágyott. Más viszont nem jutott az
eszébe.
- Jobbra méltóztassék, ott
egy tuskó van - mondta a kocsis, és megrántotta Levin kezében a gyeplőt.
- Ne nyúlj hozzá, kérlek, és
ne taníts! - mondta Levin, a kocsis beavatkozásán fölbosszankodva. Mint
mindig, most is fölbosszantotta, ha a dolgába elegyedtek, és elszomorodva
érezte azonnal, milyen téves volt az a föltevése, hogy egy lelkiállapot, ha a
valósággal kerül érintkezésbe, mindjárt mássá teheti.
Negyedversztára a háztól az
elébe futó gyerekeket, Grisát és Tányát pillantotta meg.
- Kosztya bácsi! Mama is
jön, meg nagyapácska is, meg Szergej bácsi, meg még valaki - mondták a szekérre
fölmászva.
- De kicsoda?
- Szörnyű különös! A kezével
így tesz, ni - mondta Tánya a szekéren fölemelkedve, s Katavaszovot utánozta.
- De öreg vagy fiatal? -
kérdezte mosolyogva Levin, akinek Tánya előadása eszébe juttatott valakit.
„Csak valami kellemetlen
ember ne legyen!” - gondolta.
Alig hajtott az úthajlat
mögé, a szembejövőket meglátva, Levin rögtön felismerte Katavaszovot a
szalmakalapjában; éppen úgy hadonászott, ahogy Tánya mutatta.
Katavaszov nagyon szeretett
filozófiáról beszélni, amihez épp annyit értett, mint az effélével soha nem
foglalkozó természettudósok általában.
Levin Moszkvában is sokat
vitatkozott vele az utóbbi időben.
Ahogy meglátta, egy ilyen
beszélgetés jutott elsőül eszébe, amely után Katavaszov nyilván azt gondolta,
hogy fölülmaradt.
„De vitatkozni nem fogok -
gondolta -, s az eszméimet sem mondom el, semmi szín alatt, könnyelműen.”
Leszállt a szekérről, s a
bátyját és Katavaszovot üdvözölve, azonnal a feleségéről kérdezte őket.
- Átvitte Mityát a Kolokba
(a ház körüli erdőt hívták így), ott akarta - mondta Dolly - elhelyezni, a
házban olyan forróság van.
Levin mindig lebeszélte róla
a feleségét, hogy a gyereket az erdőbe vigye. Veszedelmesnek tartotta, s ez a
hír kellemetlenül érte.
- Cipekedik vele egyik
helyről a másikra - mondta mosolyogva a herceg. - Azt tanácsoltam neki,
próbálja meg, vigye a jégverembe.
- A méheshez akart menni.
Azt gondolta, ott vagy. Mi is oda tartunk - mondta Dolly.
- No, mit csinálsz? - maradt
el Szergej Ivanovics, az öccse mellé kerülve, a többiektől.
- Semmi különös. A
gazdasággal vesződöm, mint mindig - felelte Levin. - Hát te? Hosszabb időre
jöttél? Olyan rég várunk!
- Vagy két hétre. Nagyon sok
dolgom van Moszkvában.
A testvérek szeme ezeknél a
szavaknál összevillant, s hiába volt Levinben mindenkor, most pedig különös
erős vágy, hogy baráti, főként pedig közvetlen viszonyba jusson a bátyjával,
érezte, hogy kényelmetlen ránéznie.
Lesütötte a szemét, nem
tudta, mit mondjon.
Sorra vette, milyen
beszédtárgy esne jól s térítené el Szergej Ivanovicsot a szerb háborútól s a
szláv kérdéstől, amikre moszkvai elfoglaltságát említve célzott. S a könyvéről
kezdett el beszélni.
- No, jelentek meg bírálatok
a könyvedről? - kérdezte.
Szergej Ivanovics
elmosolyodott a kérdés célzatosságán.
- Senki sem foglalkozik vele
- mondta -, s én még kevésbé, mint mások. Nézze csak, Darja Alekszandrovna, egy
kis esőt kapunk - tette hozzá, és esernyőjével a nyárfák csúcsa fölött
jelentkező fehér felhőkre mutatott.
Ennyi elég is volt, hogy a
két testvér között az a ha nem is ellenséges, de hideg viszony, amelyet Levin
annyira el akart kerülni, megint kialakuljon.
Levin Katavaszovhoz lépett.
- Milyen jól tette - mondta
neki -, hogy rászánta magát a lejövetelre.
- Rég készülődöm. Most majd
kibeszéljük, kinézelődjük magunkat.
- Nem, nem egészen - mondta
Levin. - Különben most már nincs is szükségem rá.
- Hogyhogy? Ez érdekes.
Miért?
- Végleg meggyőződtem, hogy
azoknak a kérdéseknek a megoldását, amelyek foglalkoztatnak, nem találom meg
sem benne, sem a hozzá hasonlókban. Most...
De Katavaszov arcának
nyugodt, vidám kifejezése hirtelen meghökkentette, s annyira megsajnálta a
hangulatát, amelyet ezzel a beszélgetéssel elront majd, hogy eszébe jutott
szándéka, s megállt.
- Különben később beszélünk
majd róla - tette hozzá. - Hanem ha a méhesbe megyünk, akkor erre, ezen az
ösvényen - fordult mindannyiukhoz.
A szűk ösvényen kaszálatlan
tisztáshoz értek, amelynek az egyik oldala élénk színű csormolyával volt
benőve, köztük a zászpák sötétzöld, magas bokrai vetették águkat. Levin a
fiatal nyárfák sűrű, friss árnyába helyezte el a vendégeit, a padokon és
rönkökön, amelyeket a méhektől félő látogatóknak készítettek már oda; maga
pedig bement az elkerített részre, hogy a gyerekeknek és felnőtteknek kenyeret,
uborkát s friss mézet hozzon.
Azon volt, hogy minél
kevesebb gyors mozdulatot tegyen, s a mellette mind sűrűbben és sűrűbben
röpködő méhekre fülelve, az ösvényen a házikóhoz ment. Közvetlenül a pitvar
előtt egy méh a szakállába keveredett s dönögni kezdett, de óvatosan
kigabalyította. Az árnyékos pitvarba lépve leakasztotta a falról arcvédőjét,
amely egy cöveken függött ott; fölvette, majd zsebre dugott kézzel kiment a
körülkerített méhesbe, ahol a lekaszált térség közepén, gúzzsal a karókhoz
kötve, ott álltak egyenes sorokban az ismerős, régi méhkasok, mindenik a maga
históriájával; a sövényfalon meg a fiatal, idén befogott rajok. A kasok nyílása
előtt a körözgető s egy helyre tolakodó méhek és herék villantak a szembe;
köztük, mind egy irányba - ki az erdőbe, a virágzó hársra, s vissza a kasokhoz
-, a munkásméhek repültek zsákmányukkal és zsákmányukért.
Fülében állandóan ott volt a
különféle zaj, majd a dolgukkal elfoglalt, sebesen repülő munkásméheké, majd a
henye, trombitálgató heréké, majd a megriadt, vagyonukat az ellenségtől
oltalmazó, szúrni készülő őröké. A kerítés túlsó felén egy öregember abroncsot
gyalult, s nem látta Levint. Levin anélkül, hogy megszólította volna, a méhes
közepére állt.
Örült az alkalomnak, hogy
magára maradhat, s fölocsúdhat a valóságból, amely a hangulatát már úgyis
annyira lehúzta magához. Eszébe jutott, hogy máris sikerült Ivánra
megharagudnia, bátyja iránt a hidegségét kimutatni, s könnyelműen fecsegnie
Katavaszovval.
„Igazán csak percnyi
hangulat volt? - gondolta. - Elmúlik úgy, hogy nyomot sem hagy?”
De abban a pillanatban,
amint a hangulatához visszatért, örömmel érezte meg, hogy valami új és fontos
dolog ment végbe benne. A valóság csak egy időre takarta el megtalált lelki
nyugalmát, maga a nyugalom épségben ott volt benne.
Ugyanúgy, ahogy most a
körülötte kerengő, fenyegetőző, szórakozást szerző méhek is megfosztották őt
teljes testi nyugalmától, s arra kényszerítették, hogy elkerülve őket,
összehúzza magát - mihelyt a szekérben ült, a gondok is megint belepték,
megfosztották lelki szabadságától, ez azonban csak addig tartott, ameddig
köztük volt. Ahogy testi ereje is megvolt épen, a méhek ellenére is, ugyanolyan
ép volt a lelkiereje is, amelynek most újra tudatára ébredt.
- Tudod, Kosztya, kivel
utazott Szergej Ivanovics ide jövet? - mondta Dolly, kiosztva az uborkát és
mézet a gyerekeknek. - Vronszkijjal! Szerbiába megy.
- Mégpedig nem is egyedül;
egy századot visz a maga költségén! - mondta Katavaszov.
- Ez rá vall - mondta Levin.
- Hát még mindig mennek önkéntesek? - tette hozzá aztán, Szergej Ivanovicshoz
fordulva.
Szergej Ivanovics nem
felelt, egy méh beleragadt a folyós mézbe, azt vette ki, élve még, tompa
késével a tálból, amelyben egy fehér lépes méz volt élére állítva.
- De még mennyire! Látta
volna, mi volt tegnap az állomáson! - mondta Katavaszov, hersegőst harapva az
uborkából.
- De hát hogy értsük ezt? Az
Isten szerelmére, magyarázza meg, Szergej Ivanovics, hova mennek mindezek az
önkéntesek, s kivel háborúznak? - kérdezte az öreg herceg, nyilván a Levin
nélkül elkezdett beszélgetést folytatva.
- A törökkel - válaszolta
Szergej Ivanovics, nyugodtan mosolyogva.
Kiszabadította a méztől
megfeketedett, lábacskáival tehetetlenül mocorgó mehet, s késével egy kemény
nyárfalevélre ültette.
- De hát ki üzent háborút a
töröknek? Iván Ivanics Ragozov vagy Ligyija Ivanovna grófnő és Madame Stahl?
- Senki sem üzent; de az
emberek együtt éreznek a hozzájuk közel állók szenvedéseivel, és segíteni
kívánnak rajtuk - mondta Szergej Ivanovics.
- De a herceg nem
segítségről beszél - állt Levin az apósa mellé -, hanem háborúról. A herceg azt
mondja, hogy magánember nem vehet részt a kormány engedélye nélkül háborúban.
- Kosztya, nézd ezt a méhet!
Mindjárt megszúr minket! - mondta Dolly egy darazsat zavarva.
- Nem méh az, darázs -
mondta Levin.
- No, rajta, mi az elmélete?
- mondta Katavaszov Levinnek mosolyogva, nyilván vitára csalogatva. -
Magánembereknek miért nincs joguk?
- Az én elméletem az, hogy a
háború egyrészt olyan állati, kegyetlen és szörnyű dolog, hogy egyetlen ember
sem vállalhatja, keresztényekről nem is beszélve, a megindításáért személyesen
a felelősséget; ezt csak a kormány teheti, az van hivatva rá, és rendesen
kikerülhetetlenül sodródik bele. Másrészről államügyekben, különösképpen pedig
háború dolgában, a tudomány s a józan ész szerint is a polgár lemond a maga
személyes akaratáról.
Szergej Ivanovics és
Katavaszov készen volt már az ellenvetéssel, s mindketten egyszerre szólaltak
meg:
- Épp ez a vicc, bátyuskám:
lehet olyan eset, hogy a kormányzat nem teljesíti a polgárainak akaratát, s
ilyenkor a társadalom nyilváníthatja a magáét - mondta Katavaszov.
De Szergej Ivanovics
láthatólag nem helyeselte ezt az ellenérvet. Katavaszov szavaira összeráncolta
a homlokát, s mást mondott:
- Hasztalan állítod fel így
a kérdést. Itt nem hadüzenetről van szó; egyszerűen az emberi, keresztény érzés
kifejezéséről. A testvéreinket ölik, egyvérűeket, egyhitűeket. De tegyük fel,
hogy nem is a testvéreinket, nem egyhitűeket, pusztán gyerekeket, asszonyokat,
öregeket; az érzelmek fölháborodnak, orosz emberek rohannak oda, hogy ennek a
szörnyűségnek segítsenek véget vetni. Képzeld el, hogy ott mégy az utcán,
meglátod, hogy részeg emberek egy asszonyt vagy gyermeket vernek; azt hiszem,
nem kezdenéd kérdezgetni, háborút üzentek-e ennek az embernek vagy sem,
rávetnéd magad, s védened a megtámadottat.
- De nem ölném meg - mondta
Levin.
- De megölnéd.
- Nem tudom. Ha látnám, átadnám
magam a közvetlen érzéseimnek, de előre nem tudom megmondani. Csakhogy ilyen
közvetlen érzésem a szorongatott szlávok iránt nincs, s nem is lehet.
- Neked, lehet, nincs.
Másoknak van - vonta össze Szergej Ivanovics a homlokát bosszúsan. - A népben
ott él a hagyomány az igazhitűekről, akik az „istentelen Agarjanok” igája alatt
szenvednek. A nép hallott testvérei szenvedéséről, és megszólalt.
- Lehet - mondta Levin
kitérően -, de én nem látom. Én is nép vagyok, és nem érzem ezt.
- És én sem - mondta a herceg.
- Külföldön tartózkodtam, olvastam az újságokat, s bevallom, már a bolgár
szörnyűségeknél sem értettem, miért szerettek bele úgy az oroszok egyszerre a
szláv testvérekbe, amikor én semmiféle szeretetet sem érzek irántuk.
Elkeseredtem, azt gondoltam, valami szörnyeteg vagyok, vagy Karlsbad hat rám
így. De ahogy idejöttem, megnyugodtam; látom, hogy kívülem is vannak, akiket
csak Oroszország érdekel, nem a szláv testvérek. Konsztantyin például.
- Egyéni vélemény itt nem
számíthat - mondta Szergej Ivanovics -, amikor egész Oroszország, a nép fejezi
ki akaratát, nincs közünk az egyének nézetéhez.
- De bocsásson meg. Én ezt
nem látom. A nép nem is tud róla - mondta a herceg.
- De papa... már hogyne! Hát
a templomban vasárnap? - mondta Dolly, aki odafülelt a beszédre. - Adj, kérlek,
egy törülközőt - szólt oda az öregnek, s közben mosolyogva nézett a gyerekeire.
- Az nem is lehet, hogy mindenki...
- Mi volt a templomban
vasárnap? A papnak meghagyták, hogy valamit felolvasson. Felolvasta. Azok
semmit sem értettek; mint minden prédikációnál, sóhajtoztak - folytatta a
herceg. - Aztán azt mondták nekik, hogy a templomban valami üdvös ügyre
gyűjtenek; benyúltak hát a kopejkáért, s odaadták. De hogy mire, maguk sem
tudják.
- A nép lehetetlen, hogy ne
tudja; a népben mindig megvan sorsának a tudata, s ilyen percekben, mint a
mostaniak, ki is nyilvánítja - mondta Szergej Ivanovics nagy bizonyossággal, s
az öreg méhészre nézett.
A szép, őszesfekete szakállú
öreg mozdulatlan állt ott a sűrű, ezüstös hajával, kezében egy tál méz, s
termete magasából nyugodtan nézett az urakra; nyilván semmit sem értett, s nem
is kívánt megérteni.
- Igenis, úgy van -
bólintott Szergej Ivanovics szavára jelentősen.
- Itt van, kérdezzétek csak
meg. Semmit sem tud, és nem is gondol semmit - mondta Levin. - Hallottál,
Mihajlics - fordult hozzá -, a háborúról? Amit a templomban olvastak? Mit
gondolsz? Kell-e a keresztényekért harcolnunk?
- Mit gondoljunk mi azzal?
Alekszandr Nyikolajevics cár gondolkodott, s eztán is gondolkozik minden
dolgunkban miértünk, ő látja, hogy mi van. Egy kis kenyérkét ne hozzak még?
Adjak az úrficskának? - fordult Darja Alekszandrovnához, Grisára mutatva, aki a
héját eszegette.
- Nekem nem kell megkérdenem
- mondta Szergej Ivanovics -, száz és száz embert láttunk és látunk, akik
mindenüket otthagyják, hogy az igaz ügyet szolgálják. Oroszország minden
tájáról jönnek, s egyenesen és világosan kimondják, hogy mit gondolnak, és mi a
céljuk. Hozzák a garasaikat, vagy maguk mennek el, s nyíltan kimondják, miért.
Ez mit jelent eszerint?
- Szerintem azt jelenti -
kezdett Levin belemelegedni -, hogy egy nyolcvanmilliós népben mindig
találkoznak nem százával, mint most, de tízezrével a társadalmi helyüket
elvesztett, szeleverdi emberek, akik mindig készen állnak, ha Pugacsov bandája
az, ha Híva[208]
vagy Szerbia.
- Én meg azt mondom neked,
hogy nem százak és nem szeleverdi emberek, hanem a nép legjobb képviselői! -
mondta Szergej Ivanovics olyan ingerülten, mintha az utolsó jószágát védené. -
És a fölajánlások? Itt már igazán az egész nép nyilvánítja az akaratát.
- A „nép” szó olyan
határozatlan - mondta Levin. - A kerületi írnokok, tanítók, ezer parasztból
egy, lehet, tudják, miről van szó. A többi nyolcvanmillió, mint Mihajlics is,
nemcsak hogy nem nyilvánítja az akaratát, de a leghalványabb sejtelme sincs,
miről kellene az akaratát nyilvánítani. Mi jogunk van hát azt mondani, hogy ez
a nép akarata?
Szergej Ivanovics, aki
gyakorlott vitatkozó volt, nem mondott ellent, hanem más térre vitte rögtön a
beszélgetést:
- Igen, ha számtani úton
akarod a nép lelkét megismerni, akkor persze nagyon nehéz hozzáférni. Szavazás
nincs, s nem is lehet bevezetni nálunk, mert nem fejezi ki a nép akaratát; de
van erre más út is. A levegőben van, érzi az ember szíve. Nem beszélek azokról
a mélyvizű áramlatokról, amelyek az álló néptengerben járnak, s minden
elfogulatlan ember előtt nyilvánvalóak; nézzük a szűkebb értelemben vett
társadalmat. Az intelligencia legkülönfélébb pártjai - milyen ellenségek voltak
addig - mind egybeolvadtak! Mindenféle viszálynak vége, minden társadalmi
szervezet ugyanazt mondja, mind megérezte az elemi erőt, amely elkapta, s egy
irányba viszi.
- Igen, az újságok mind
ugyanazt mondják - szólt a herceg. - Ez igaz. Annyira egyek mind, mint a békák
vihar előtt. Miattuk nem hallani semmi egyebet.
- Békák vagy nem békák, én
nem adok ki újságot, s nem akarom védeni őket; én a művelt világ egyetértéséről
beszélek - mondta Szergej Ivanovics az öccséhez fordulva.
Levin felelni akart, de az
öreg herceg megelőzte.
- No, erről az egyetértésről
mondhatnék valamit - szólt a herceg. - Van nekem egy vőm, Sztyepan Arkagyics,
ismeritek. Valami bizottsági tagsági helyet kap most, s még valamit, már nem
emlékszem. Dolga nem lesz vele - Dolly, ez nem titok! -, de lesz vagy nyolcezer
rubel fizetése. Próbáljátok meg, és kérdezzétek meg tőle, hasznos-e az az
állás; bebizonyítja, hogy a legnagyobb szükség van rá. Pedig becsületes ember,
de a nyolcezer hasznosságában nem lehet nem hinni.
- Igaz, megkért, adjam át
Darja Alekszandrovnának az üzenetét, hogy megkapta az állást - mondta Szergej
Ivanovics rosszkedvűen; az öreg herceg, úgy találta, nem odavalót beszél.
- Ilyen az újságok
egyetértése is. Nekem elmagyarázták, hogy ha a háború beüt, kétszer akkora lesz
a jövedelmük, hát persze hogy azt tartják, hogy a nép sorsa meg a szlávok...
meg más afféle...
- Sok újság van, amit nem
szeretek, de ez nem igazságos - mondta Szergej Ivanovics.
- Én egy feltételt szabnék
csak - folytatta a herceg. - Alphonse Karr kitűnően írta a porosz háború előtt:
„Azt tartjátok, a háború elkerülhetetlen? Nagyszerű! Aki háborút prédikál, be
egy külön légióba, s ki rohamra, támadásra, legelöl!”
- Jó dolguk lesz a
szerkesztőknek - nevetett föl hangosan Katavaszov, s el is képzelte már az
ismerős szerkesztőket ebben a válogatott légióban.
- De hiszen elfutnának -
mondta Dolly -, csak zavarnák a többit.
- Ha pedig elfutnak,
kartácsot vagy kozákostort beléjük hátulról - mondta a herceg.
- De ez, bocsásson meg,
herceg, tréfa, s nem is jó tréfa - mondta Szergej Ivanovics.
- Nem látom be, miért volna
tréfa - kezdte Levin, de Szergej Ivanovics félbeszakította.
- A társadalom minden
tagjának megvan - mondta - a maga külön hivatása. A gondolat emberei akkor
teljesítik a dolgukat, ha a közvéleményt kifejezik. S a közvélemény egyértelmű,
teljes kifejezése: érdeme a sajtónak, s ugyanakkor örvendetes jelenség is. Húsz
évvel ezelőtt hallgattunk volna; most azonban hallható már az orosz nép hangja,
amely egy emberként kész felkelni s elnyomott testvéreiért föláldozni magát;
ez nagy lépés, az erő nagy foglalója.
- De nemcsak áldozatról van
szó, a törökök megöléséről - mondta félénken Levin. - A nép áldoz, s kész a
lelkéért áldozatot hozni, de nem azért, hogy embert öljön - öltötte akaratlanul
is beszédbe a gondolatokat, amelyek annyira foglalkoztatták.
- Hogyhogy a lelkéért? Egy
természettudósnak ez nehéz kifejezés. Mi az a lélek? - mondta mosolyogva
Katavaszov.
- De hisz tudja!
- Istenemre, a leghalványabb
fogalmam sincs róla! - nevetett fel hangosan Katavaszov.
- „Nem azért jöttem, hogy
békességet bocsássak a földre, hanem hogy fegyvert”, mondja Krisztus - vetette
ellen a maga részéről Szergej Ivanovics is; olyan egyszerűen dobta be azt az
evangéliumi idézetet, amely Levint mindig a legnagyobb zavarba hozta, mintha a
legérthetőbb dolog volna.
- Igenis, úgy van -
ismételte meg újra a mögöttük álló öreg, a véletlenül rávetett pillantásra
felelve.
- Nem, bátyuska, le van
verve, le, tökéletesen leverve! - kiáltott föl Katavaszov jókedvűen.
Levin elpirult a
bosszúságtól, nem azért, mert legyőzték, hanem amiért nem türtőztette magát, s
vitatkozni kezdett.
„Lehetetlen vitatkoznom
velük - gondolta -, rajtuk áthatolhatatlan páncél van, én meg mezítelen
vagyok.”
A bátyját s Katavaszovot,
látta, nem lehet meggyőzni, s még kevesebb lehetőségét látta, hogy maga
egyetértsen velük. Amit ők prédikáltak, az az ész büszkesége volt, az, amely őt
is majdnem elveszejtette. Nem érthetett egyet azzal, hogy egy tucatnyi
embernek, köztük a bátyjának is, azon az alapon, amit a fővárosba jövő néhány
száz, ékesszóló önkéntes mesél, joga van azt mondani, hogy ők az újságjaikban a
nép akaratát és gondolkozását fejezik ki; mégpedig olyan gondolkozást, amely
bosszút és emberölést követel. Nem érthetett egyet vele, hisz sem a népben nem
látta - pedig közte élt - ezeknek a gondolatoknak megnyilvánulását, sem magában
nem talált rá (noha másnak, mint az orosz népet alkotó emberek egyikének nem
tarthatta magát); legfőképpen pedig, mert a néppel együtt ő sem tudta, nem is
tudhatta, mi az a közjó; azt azonban határozottan tudta, hogy ez a közjó csak a
jó törvényének szigorú betartásával érhető el, az pedig mindenki előtt
föltárult, így hát nem kívánhatott és nem is prédikálhatott háborút semmiféle
közjó érdekében. Ő azt mondta, amit Mihajlics és a nép is, amely a varjagok
behívásakor a hagyomány szerint így fejezte ki felfogását: „Rendelkezzetek
velünk, és uralkodjatok rajtunk. Mi örömmel ígérünk teljes alázatosságot.
Minden fáradságot, minden megaláztatást, minden áldozatot magunkra veszünk, de
határozni és ítélni nem fogunk.” Most azonban Szergej Ivanovics szerint a nép
lemondott erről a drága áron vett jogáról.
Azt akarta volna még
mondani, hogy ha a közvélemény csalhatatlan bíró, a forradalom, a kommün miért
nem lehet éppolyan jogos dolog, mint a szláv mozgalom? De ezek is csak
gondolatok voltak, amelyek úgysem dönthettek el semmit. Kétségtelenül egyet
lehetett csak látni: a vita ebben a percben ingerelte Szergej Ivanovicsot,
vitázni épp ezért csúnya lett volna; Levin elhallgatott hát, s arra fordította
a vendégek figyelmét, hogy felhők gyülekeznek, s az eső elől jobb lesz
hazamenni.
A herceg és Szergej
Ivanovics fölült a szekérre s elhajtott, a társaság többi része, lépéseit
meggyorsítva, gyalog ment haza.
De a felhő hol
kivilágosodva, hol elsötétülve olyan gyorsan közeledett, hogy még jobban kellett
iparkodniuk, hogy az eső előtt hazaérjenek. A felhő elülső foszlányai szokatlan
sebességgel rohantak az égen, alacsonyan, s mint a kormos füst, feketén. A
háztól még vagy kétszáz lépésre voltak, s már föltámadt a szél, s minden
pillanatban várható volt a zápor.
A gyerekek ijedt és örömteli
sivítással futottak előre. Darja Alekszandrovna alig bírt a lábához tapadó
szoknyával; nem is ment, hanem, szemét a gyerekeiről le nem véve, szaladt. A
ház előtt voltak már, amikor egy nagy csepp az ereszcsatorna peremére hullott,
s szétfröccsent rajta. A gyerekek, a nagyok is utánuk, víg beszéd közt futottak
a tető védelmébe.
- Katyerina Alekszandrovna?
- kérdezte Levin az előszobában kendőkkel és plédekkel elébük jövő Agafja
Mihajlovnától.
- Azt hittük, magukkal van.
- És Mitya?
- Valószínűleg a Kolokban, a
dajka is velük ment.
Levin fogta a plédet, s a
Kolok felé futott.
Ez alatt a rövid idő alatt a
felhő közepe úgy odanyomult a nap elé, hogy napfogyatkozási sötétség támadt. A
szél makacsul fújta a magáét; meg-megállította Levint, levelet és virágot
tépett a hársfáról, s a nyír fehér ágait furcsán-csúnyán megkopasztva, akácot,
virágokat, laput, füvet, a fák csúcsát, mindent egyfelé hajlított. A kertben
dolgozó lányok sivítva futottak be a cselédház eresze alá. A zápor fehér
függönye a távoli erdőt s a közeli szántóföld felét egészen elborította már, s
gyorsan közeledett a Kolok felé. A levegőben érezni lehetett az apró cseppekre
törő eső nedvességét.
Levin előrehajtotta a fejét,
úgy küzdött a viharral, amely majdhogy ki nem tépte kezéből a kendőt, s a Kolok
felé futott. Valamit látott is már fehérleni a tölgy mögött, amikor hirtelen
minden föllobbant, az egész föld lángba borult, a feje fölött az égbolt mintha
meghasadt volna. Ahogy elvakult szemét kinyitotta, az eső sűrű függönyén át,
amely a Koloktól elválasztotta, elsőül az ismerős tölgy zöld csúcsát látta meg
az erdő közepén, elszörnyedve, hogy mennyire megváltozott a helyzete. „Talán
csak nem csapott bele?” Alig gondolhatta el, s a tölgy csúcsa egyre gyorsabban és
gyorsabban ingadozva tűnt el a fák mögött, s a többire zuhanó hatalmas fa
reccsenését lehetett hallani.
Villámfény, mennydörgés és a
testén végigfutó hideg közös érzése: iszonyatba egyesültek Levin számára.
- Istenem! Istenem, csak
őket ne! - mondogatta.
S noha rögtön eszébe jutott,
milyen értelmetlen dolog azt kérni, hogy a tölgy, mely lezuhant már, csak ne
őket üsse agyon, mégis megismételte, tudva, hogy ennél az értelmetlen imánál
jobbat úgysem tehet.
Odafutott, ahol lenni
szoktak, de nem találta ott őket.
Az erdő másik végében
voltak, egy öreg hárs alatt, onnét szólongatták. Két sötét ruhás alak állt ott
(azelőtt világosban voltak), valamire ráhajolva. Kitty s a dajka volt. A zápor
már elállt, kezdett világosodni, amikor Levin futva odaért hozzájuk. A dajka
ruhája alul száraz volt, de Kitty ruhája keresztülázott, s egészen hozzátapadt.
Noha az eső nem esett már, még mindig ugyanabban a helyzetben álltak, mint a
vihar kitörésekor. A zöld ernyős gyerekkocsi fölé hajoltak.
- Éltek? Megvagytok? Hála
Isten! - mondta Levin, s beázott, cuppogó csizmáival az el nem tisztult vízen
át tocsogva hozzájuk futott.
Kitty piros és nedves
arcával feléje fordult, s az elváltozott alakú kalap alól félénken rámosolyodott.
- Hogy nem szégyelled magad!
Nem értem, hogy lehet valaki ilyen elővigyázatlan! - esett neki a feleségének
bosszúsan.
- Bizony isten, nem vagyok
hibás. Éppen indulni akartunk, amikor kitört. Tisztába kellett tenni. S
alighogy... - kezdett Kitty mentegetőzni.
Mitya ép és száraz volt, s
tovább aludt.
- No, hála Isten! Azt sem
tudom már, mit beszélek!
Összeszedték a nedves
pelenkákat; a dajka kivette a gyereket, s úgy vitte. Levin ott ment a felesége
mellett, bűntudattal a bosszúsága miatt, s lopva, hogy a dajka észre ne vegye,
megszorította a kezét.
A nap folyamán a
legkülönfélébb beszélgetésekben, amelyekben ő szinte csak az esze héjával vett
részt - ha az átalakulásban, amelynek benne végbe kellett volna menni,
csalódott is -, Levin nem szűnt meg szíve teljességének örülni.
Az eső után ahhoz, hogy
sétálni menjenek, túl nedves volt minden; a zivatar felhői sem tűntek el a
láthatárról; dörögve, feketéllve vonultak át, hol itt, hol ott az ég peremén. A
nap hátralevő részét az egész társaság otthon töltötte.
Vitára sor többé nem került,
ellenkezőleg, ebéd után mind a legjobb hangulatban voltak.
Katavaszov kezdetben az ő
eredeti tréfáival nevettette a hölgyeket, amelyek az ismeretség kezdetén mindig
annyira tetszettek, de Szergej Ivanovics felszólítására, később a házilégy
hímjeinek és nőstényeinek eltérő jelleméről, sőt fiziognómiájáról meg az
életükről mesélt el érdekes megfigyeléseket. Szergej Ivanovics is jókedvű volt,
s mikor az öccse a tea mellett fölkérte rá, kifejtette nézetét a keleti kérdés
várható alakulásáról, mégpedig olyan jól és egyszerűen, hogy mind odafigyeltek.
Egyedül Kitty nem
hallgathatta; őt Mitya fürdetéséhez hívták el.
Néhány perccel Kitty
távozása után Levint is áthívták a gyerekszobába.
Otthagyta a teáját, és
sajnálkozva kicsit az érdekes beszélgetés félbeszakítása miatt, ugyanakkor nyugtalankodva
is, hogy miért hívják, hisz ez csak fontos esetben szokott megtörténni, átment
a gyerekszobába.
Noha Szergej Ivanovics végig
nem hallgatott terve, hogy a felszabadított negyvenmilliós szláv világnak hogy
kell Oroszországgal együtt a történelemben új korszakot kezdenie, mint előtte
egészen új dolog, nagyon érdekelte, s a kíváncsiság és nyugtalanság is izgatta,
hogy vajon miért hívatják, mihelyt a nappaliból kilépve egyedül maradt, rögtön
a reggeli gondolatok jutottak eszébe. S az elképzelések a szláv elem
jelentőségéről a világtörténelemben olyan semmisnek tűntek föl ahhoz képest,
ami a lelkében történt, hogy azon nyomban mindent elfelejtett, s már megint
abba a hangulatba jutott, amiben délelőtt volt.
Nem emlékezett, ahogy máskor
szokott lenni, egész gondolatmenetére (erre most nem volt szüksége). Az érzésbe
talált bele rögtön, amely irányította, s ezekkel a gondolatokkal volt
kapcsolatban, s ez az érzés még erősebb és határozottabb volt lelkében, mint
előbb. Most nem az történt, ami a régebbi, kieszelt megnyugtatásoknál szokott,
amikor az egész gondolatmenetet kellett rekonstruálnia, hogy az érzést
megtalálja: épp fordítva, az öröm és megnyugvás érzése erősebb, élénkebb volt,
mint előbb, s a gondolat nem ért az érzés nyomába.
Átment a teraszon; a
sötétedő égen kiütköző két csillagra nézett, s egyszeriben eszébe jutott
minden. „Az égre néztem, s azt gondoltam, hogy a boltozat, amelyet látok, nem
hazugság, s eközben nem gondoltam valamit végig, valamit elrejtettem magam elől
- gondolta -, de akármi volt is, ellenkezés nem lehetett. Elég végiggondolni,
minden megvilágosodik!”
Már bent volt a
gyerekszobában, akkor jutott eszébe, mi az, amit eltitkolt maga elől. Az, hogy
ha az Isten létének fő bizonyítéka: kinyilatkoztatása, hogy a jó micsoda, akkor
minek ezt a kinyilatkoztatást a keresztény egyházra korlátozni? S milyen
viszonyban vannak ezzel a kinyilatkoztatással a buddhista, mohamedán vallások,
amelyen szintén a jót vallják s gyakorolják?
Úgy tetszett neki, hogy
megvan a válasza erre a kérdésre; de minthogy már belépett a gyerekszobába, nem
sikerült még megfogalmaznia.
Kitty feltűrt ruhaujjal állt
a kádnál a pacskoló gyerek fölött. Férje lépteit hallva, feléje fordította az
arcát, s mosolyogva intette oda. Egyik kezét a hátán fekvő, lábacskáival rugdosó
gyerek feje alá tartotta, a másik, egyenletesen feszülő izmokkal, a szivacsot
nyomta ki rá.
- Gyere, nézd, nézd már! -
mondta, mikor a férje hozzálépett, - Agafja Mihajlovnának igaza van. Megismer.
Arról volt szó, hogy Mitya a
mai nappal kétségtelenül és szemmel láthatólag megismerte az övéit.
Ahogy Levin a kádhoz lépett,
be is mutatták neki rögtön a kísérletet, s a kísérlet teljesen sikerült. A
szakácsnő, akit épp azért hívtak oda, a gyerek fölé hajolt. A gyerek a homlokát
ráncolta, s tiltakozóan rázta a fejét. Kitty hajolt fölé - mosolyra derült,
kacsója a szivacsba kapaszkodott, s prüszkölő ajkaival olyan elégedett és
furcsa hangot adott, hogy nemcsak Kitty s a dajka, de maga Levin is váratlan
ujjongásban tört ki.
A gyereket karon tartva
vették ki a kádból; vizet locsoltak rá, lepedőbe bugyolálták, megdörgölték, s
egy átható visítás után odaadták az anyjának.
- Örülök, hogy kezded
szeretni - mondta Kitty a férjének, miután a gyermekkel a mellén nyugodtan
odaült a megszokott helyére. - Igazán örülök; már kezdtem elkeseredni. Azt
mondtad, nem érzel semmit sem iránta.
- Azt mondtam, hogy nem
érzek? Azt mondtam csak, hogy csalódtam.
- Hogy őbenne?
- Nem azt, hogy őbenne
csalódtam. A magam érzésében; többet vártam. Azt vártam, hogy meglepetésszerűen
egy új, kellemes érzés terjed szét bennem; ehelyett váratlanul viszolygás,
szánalom...
Kitty vékony ujjaira húzta a
gyűrűket, amelyeket Mitya fürdetéséhez levett, s a gyerekkel karjában
figyelmesen hallgatta az urát.
- S főként sokkal több volt
bennem a félelem és szánalom, mint az öröm. Ma, a vihar alatt, ez után az
ijedelem után értettem meg, mennyire szeretem.
Kitty mosolyra derült.
- Nagyon megijedtél? -
mondta. - Én is, de nekem most, hogy elmúlt, még rettenetesebb. Elmegyek,
megnézem azt a tölgyet. Hanem ez a Katavaszov milyen kedves ember! Az egész nap
általában olyan kellemes volt. Te is olyan szépen tudsz, ha akarsz, Szergej
Ivanoviccsal bánni... No, menj vissza hozzájuk. Fürdés után itt mindig hőség
van és pára...
Ahogy a gyerekszobából
kilépett és egyedül maradt, Levinnek megint az iménti gondolata jutott az
eszébe; még volt valami homály benne.
Ahelyett, hogy a nappaliba
ment volna, ahonnét hangok hallatszottak, a teraszon állt meg, s a korlátra
támaszkodva az eget kezdte nézni.
Már egészen besötétedett, de
délen, amerre nézett, nem volt felhő. A felhők az ellenkező oldalon
tornyosultak, ahol most egy villám lobbant föl, s távoli dörgés hallatszott.
Levin a kerti hársfáról egyenletesen hulló csöppeket fülelte, s az ismerős
háromszögletű csillagképre nézett, s a közepén áthúzódó, elágazó tejútra. A
villám lobbanásaira nemcsak a tejút, a ragyogó csillagok is eltűntek; de alig
aludt ki a villám, mintha egy biztos kéz dobná oda őket, ugyanazon a helyen
ismét megjelentek.
„Nos, mi is az, ami zavar?”
- mondta magában Levin; kételyeinek a megoldása - ha nem is ismeri még -, előre
érezte, kész már a lelkében...
„Igen, az istenség egyetlen
nyilvánvaló, kétségtelen megnyilvánulása: a jó törvényei, amelyek a
kinyilatkoztatás révén jutottak a világ tudomására, s amelyeket én is érzek
magamban, s amelyek elismerésével nem csatlakozó, hanem akarva-akaratlan
egyesített vagyok más emberekkel a hivők közösségében, amelyet egyháznak
neveznek. De hát a zsidók, mohamedánok, konfuciánusok, buddhisták, ők
micsodák? - adta föl magának ugyanazt a kérdést, amely az előbb veszélyesnek
tetszett. - Ez a sokmilliónyi ember valóban meg van fosztva attól a fő jótól,
ami nélkül az életnek nincs értelme? - Elgondolkozott, de rögtön ki is
igazította magát. - Mit is kérdezek voltaképpen? - mondta magában. - Az
emberiség különféle vallásainak viszonyát kérdem az istenséghez, Isten
egyetemes megnyilatkozását az egész világ számára, ködfoltjaival együtt. Mit
csinálok tehát? Személy szerint nekem, a szívemnek kétségtelen tudás tárult
föl, amelyhez ész nem juttat el, én pedig makacsul, ésszel és szóval akarom ezt
a tudást kifejezni.
Tán nem tudom, hogy a
csillagoknak nincs járásuk? - kérdezte magát, s a fényes bolygóra nézett, amely
máris megváltoztatta helyzetét a nyírfa legmagasabb ágához viszonyítva. - De
ahogy a csillagok mozgására nézek, nem tudom elképzelni a Föld forgását; igazam
van tehát, ha azt mondom, hogy a csillagok mozognak.
A csillagászok meg tudnának
tán érteni, ki tudnának számítani valamit, ha a Föld különféle bonyolult
mozgásait mind számításba vennék? Csodálatos következtetéseik az égitestek
távolságairól, súlyukról, mozgásaikról, zavaraikról, mind a csillagok látható
mozgásán alapulnak a mozdulatlan Föld körül, ugyanazon a mozgáson, amely most
énelőttem is itt van, s a századok során az emberek milliói számára mindig
ilyen volt, s mindig egyforma és ellenőrizhető marad. S ahogy a csillagászok
következtetése henye és ingatag lenne, ha nem a látható égen tett, ugyanahhoz a
délkörhöz, ugyanahhoz a horizonthoz viszonyuló megfigyeléseken alapulna, az én
következtetéseim ugyanolyan henyék és ingatagok volnának, ha nem a jónak azon a
fogalmán alapulnának, amely mindig és mindenki számára egyforma volt és lesz, s
amely az én számomra a kereszténységben tárult föl, s lelkemben mindig igazolható.
Más vallásokról s viszonyukról az istenséghez nincs sem jogom, sem lehetőségem
véleményt mondani.”
- Hát te nem mentél be? -
szólalt meg hirtelen Kitty hangja, aki ugyanezen az úton tartott a nappaliba. -
Mi az, csak nincs rosszkedved? - nézett a csillag fényénél az ura arcába
figyelmesen.
Megnézni azonban nem tudta
volna, ha egy villám, a csillagokat eltakarva, meg nem világítja. A villám
fényénél az egész arcát láthatta, s látva, hogy nyugodt és örvendő,
rámosolyodott.
„Megérti - gondolta Levin -,
tudja, min gondolkozom. Megmondjam neki, vagy sem? Igen, megmondom, meg.” De
abban a percben, amikor meg akart szólalni, Kitty is megszólalt:
- Ej, Kosztya, tégy meg egy
szívességet - mondta -, menj be a sarokszobába, nézd meg, hogy helyezték el
Szergej Ivanovicsot. Nekem kínos lenne. Az új mosdót betették-e?
- Jó, tüstént megyek -
mondta Levin fölkelve, s megcsókolta.
„Nem, nem kell szólanom -
gondolta, amikor elment előtte. - Erre a titokra csak nekem van szükségem, csak
nekem fontos, szóval nem is fejezhető ki.
Ez az új érzés, éppúgy, mint
amit a fiam iránt érzek, nem változtatott meg, nem tett boldoggá, nem
világosított meg egyszeriben, mint ahogy reméltem. És nem volt részem semmiféle
meglepetésben sem. S hit-e vagy nem hit - nem tudom, micsoda -, de szenvedéseim
közben észrevétlenül jött, s eresztett a lelkemben gyökeret.
Éppen úgy fogok haragudni
Iván kocsisra, éppen úgy vitatkozom, éppúgy kimondom rosszkor is a gondolataim,
éppolyan fal lesz lelkem szentélye s a többiek, a feleségem közt is; éppúgy
okolom majd az ijedelmemért, s éppúgy megbánom majd; az eszemmel éppúgy nem
értem meg, miért imádkozom, s imádkozom; de az életem most, az egész életem,
függetlenül mindattól, ami történhet velem, minden egyes perce nemcsak hogy
értelmetlen, mint azelőtt, de a jó kétségtelen értelmével teljes, amellyel
hatalmamban áll megtölteni.”
.oOo.
[79] Stóla. (görög)
[80] Célzás Gogol Háztűznéző című vígjátékának főalakjára.
[81] Ikonokkal díszített válaszfal az oltár és a szentély belső része között.
[82] Könyvtartó emelvény. (görög)
[83] A miseruha kiegészítő része (a római katolikus egyházban: stóla).
[84] A Szent Szinódus a legfelsőbb egyházi szerv, amely a cári Oroszországban a pravoszláv egyházat irányította. I. Péter hozta létre 1721-ben a pravoszlávia autonómiájának megszüntetésére. A Szent Szinódus által az egyház alárendelődött az államnak.
[85] Útikönyv. (francia)
[86] Mindjárt. (francia)
[87] Fejlődés. (francia)
[88] Nagy francia színésznő.
[89] Angol hímzés. (francia)
[90] Megszegtem a tilalmat. (francia)
[91] Grófnő. (francia)
[92] Sikerei vannak. (francia)
[93] Karonfogva. (francia)
[94] Olyan ember, akinek nincs... (francia)
[95] Így van ez. (francia)
[96] Híres olasz énekesnő.
[97] Jasvin nem kompromittálhat. (francia)
[98] Karenina asszonynak udvarolni? Feltűnést kelt. Elfelejtik Pattit miatta. (francia)
[99] Elfajzottak. (francia)
[100] Legjobb korában. (francia)
[101] Fiatal ember. (francia)
[102] A birtokos névmás ragozása. (latin)
[103] Álszent. (francia)
[104] Hűhó. (angol)
[105] Jól van, jól, Krak! (francia)
[106] Akinek tiszta a lelkiismerete, jó az étvágya! Ez a csirke a csizmám aljáig esik. (francia)
[107] Akhilleusz kocsisa Homérosz Iliász-ában.
[108] Négyes fogat. (angol)
[109] Mit mondanak? (francia)
[110] Gyerünk, ez érdekes. (francia)
[111] Nagyon kedvesek voltak. (francia)
[112] Elragadó! (francia)
[113] Jószívűségből. (francia)
[114] Meghalt a király, éljen a király! (francia)
[115] Nincs következménye. (francia)
[116] Uraim, jöjjenek gyorsan!... Bájos! (francia)
[117] Szabad! (francia)
[118] Mosakodásomat. (francia)
[119] III. Iván moszkvai nagyfejedelem koronája, prémszegélyű, drágakövekkel ékesített föveg. A hagyomány szerint Vlagyimir Monomah kijevi fejedelem (1113-1125) kapta a hasonló nevű görög császártól.
[120] Képzelje el, a kislány... (francia)
[121] Egy fiatal, csinos asszonynak udvarol. (francia)
[122] Azt hiszem, hogy Veszlovszkij udvarol kicsikét Kittynek. (francia)
[123] Egy kis flört. (francia)
[124] De ez nevetséges! A legnagyobb mértékben nevetséges! (francia)
[125] Az ember lehet féltékeny, de ennyire - ez a legnagyobb mértékben nevetséges! (francia)
[126] Csekélység. (francia)
[127] Megfeledkezik a kötelességéről. (francia)
[128] Bocsásson meg, tele van vele a zsebem. (francia)
[129] De nagyon későn jön. (francia)
[130] Nagyon kedves. (francia)
[131] Igen, asszonyom. (angol)
[132] Nem kegyelmezek meg neked. (francia)
[133] Kísérőre. (francia)
[134] Azonkívül ő rendes ember. (francia)
[135] Nagyon kedves és naiv. (francia)
[136] Egy kis udvar. (francia)
[137] Olyan csinos és rendes környezet, teljesen angolos. A reggelihez összegyűlünk, aztán elszéledünk. (francia)
[138] Csodálatos lesz. (francia)
[139] Egy teniszparti. (francia)
[140] Nem illik otthagyni szegény Veszlovszkijt és Tuskevicset, hogy a csónakban elunják magukat. (francia)
[141] Az iskolák már annyira közönséges dologgá lettek. (francia)
[142] És ez nem jobb híján. (francia)
[143] Túltenni magát ezeken az érzelmi finomságokon. Anna és a gyermekei boldogságáról és sorsáról van szó. (francia)
[144] Spenótleves hallal.
[145] Ó, igen... Egész egyszerű dolog... (német)
[146] A dolog úgy áll... ki kell a drót árát számítani... Ezt ki lehet számítani, kegyelmes uram... Nagyon bonyolult, sok vesződséggel jár. (német)
[147] Aki jövedelmet akar, a vesződséget is vállalnia kell. (német)
[148] Imádom a német nyelvet. (francia)
[149] Hagyja abba. (francia)
[150] De bocsánat, egy kicsit bogaras. (francia)
[151] Ha ez így megy tovább. (francia)
[152] Alapjában véve ez a lehető legromlottabb asszony. (francia)
[153] Nem erkölcstelen ez? (francia)
[154] Sikereim vannak. (francia)
[155] De túlságosan földhöztapadt. (francia)
[156] Ó, szent együgyűség! (latin)
[157] Konyak. (francia)
[158] Államcsíny. (francia)
[159] Jó cimbora. (francia)
[160] Minden ok nélkül. (francia)
[161] Az uralkodó kíséretéhez tartozó. (francia)
[162] Felbátorítani. (francia)
[163] Visszaélni a sürgönyzéssel. (francia)
[164] Nem az én esetem. (angol)
[165] Buszlajev, Fjodor Ivanovics - kiváló orosz nyelvész (1818-1897).
[166] Sógorai. (francia)
[167] Az örök nőiesség. (német)
[168] Görbe napról. (francia)
[169] Ezer üdvözlet. (francia)
[170] Biliárdasztal mellé beosztott alkalmazott, aki a játékosok eredményeit számlálja és feljegyzi.
[171] Kotlós. (francia)
[172] Emberbaráti. (latin)
[173] Koncepcióit. (francia)
[174] Kombinációkra. (francia)
[175] Adassa föl, kérem, a teát a szalonban. (angol)
[176] Nem elég tág a szívem. (francia)
[177] Sohasem sikerült nekem. (francia)
[178] Társadalmi pozíció. (francia)
[179] Hogy a jég megtört. (francia)
[180] Csíptető. (francia)
[181] Szó szerint tányér, átvitt értelemben: elrendezés. (francia)
[182] A ti aggályaitok... (latin)
[183] Ti szabadgondolkodónak valljátok magatokat. (francia)
[184] Bácsikám. (francia)
[185] Zenés kávéház. (francia)
[186] Életmód. (francia)
[187] A híres Landaut, a látnokot. (francia)
[188] Segéd. (francia)
[189] Barátaink barátai nekünk is barátaink. (francia)
[190] Ért angolul? (francia)
[191] Biztonságban és boldogan; A szárny alatt. (angol)
[192] Adja neki oda a kezét. Látja? (francia)
[193] Aki utoljára jött, aki kér, távozzék! Távozzék! (francia)
[194] Bocsásson meg, de látja... Jöjjön vissza tíz óra felé, még jobb lesz holnap. (francia)
[195] Távozzék! (francia)
[196] Én, ugyebár? (francia)
[197] Fürdőkosztüm. (francia)
[198] Bútorozott szoba. (francia)
[199] Annál rosszabb ránézve. (francia)
[200] Tyutykin fodrász, Tyutykinnal fésültetem magam. (francia)
[201] Elment az íze... (angol)
[202] Néném. (francia)
[203] Az emberi élet kis nyomorúságai. (francia)
[204] Teljes levertség. (francia)
[205] Pétervárott nem szívesen látják a dolgot. (francia)
[206] Homjakov, Alekszej Sztepanovics - orosz szlavofil író (1804-1860).
[207] Úrbér. Az 1861. évi reform előtt az orosz jobbágy természetben vagy pénzben járulékot fizetett földesurának. Ezt akkor is fizetnie kellett, ha a földesúr engedélyével másutt vállalt munkát.
[208] Egykori kánság Nyugat-Turkesztánban. 1837-ben orosz fennhatóság alá került.