LEV TOLSZTOJ
ANNA KARENINA
REGÉNY
FORDÍTOTTA:
NÉMETH LÁSZLÓ
Enyém a bosszúállás,
és én megfizetek.
A boldog családok mind
hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.
Oblonszkijéknál teljes volt
a zűrzavar. Az asszony megtudta, hogy az urának viszonya van a ház hajdani
francia nevelőnőjével, s kijelentette, hogy ezek után nem hajlandó egy fedél
alatt élni vele.
Ez a helyzet már harmadnapja
tartott, s a házaspár, a családtagok, sőt a személyzet is szenvedett tőle. A
családtagok és a személyzet is úgy érezte, hogy az együttlakás értelmét
vesztette, s hogy egy vendégfogadóban véletlenül összeverődött társaság
tagjainak több köze van egymáshoz, mint nekik, az Oblonszkij családnak s a ház
népének. Az asszony nem jött elő lakosztályából; a férje harmadik napja nem
volt otthon. A gyerekek magukra hagyottan futkostak a házban; az angol nevelőnő
összekapott a kulcsárnővel, s írt a barátnőjének, hogy keressen új helyet neki;
a szakács még előző nap, épp az ebéd idején, távozott; a mosogatólány és a
kocsis fölmondott.
Az összeveszés után
harmadnap Sztyepan Arkagyics Oblonszkij herceg - Sztyiva, ahogy a társaságban
hívták - a szokott időben, azaz reggel nyolckor, nem a felesége hálójában,
hanem a saját dolgozószobájában, a szattyánbőr díványon ébredt fel.
Megfordította telt, ápolt testét a ruganyos díványon, mint aki szeretne újra és
hosszú időre elaludni, szorosan átölelte a párnát, s odanyomta az arcához, de
hirtelen felpattant, fölült, s kinyitotta a szemét.
„Igen, igen, hogy is volt? -
próbálta felidézni az álmát. - Hogy is? Alabin ebédet adott Darmstadtban. Nem
Darmstadtban, Amerikában valahol. Igen, csakhogy Darmstadt Amerikában volt.
Igen! Alabin üvegasztalokon adta az ebédet, s az asztalok az Il mio
tesoró-t[1]
énekelték, nem is az Il mio tesoró-t,
valami jobbat; holmi borosüvegek is voltak ott - jutott eszébe még -, amik
tulajdonképpen hölgyek voltak.”
Sztyepan Arkagyics szeme
vidáman csillogott; mosolyogva tűnődött. „Igen, jó volt, nagyon jó. Még sok
nagyszerű dolog volt ott; csakhogy nincsenek rá szavak, és ébren még a gondolat
sem tudja kifejezni.” Majd észrevéve a posztófüggöny szárnyai közt a fénycsíkot,
jókedvűen nyújtotta le lábát a díványról; arannyal hímzett szattyánpapucsát
kereste vele, amit a felesége varrt neki (a múlt évben ez volt a születésnapi
ajándéka), s anélkül, hogy fölállt volna, régi, kilencéves szokása szerint a
felé a hely felé nyújtotta kezét, ahol a hálószobában a köntöse függött. S csak
ekkor jutott hirtelen az eszébe, hogyan és miért töltötte az éjszakát a
felesége hálószobája helyett ezen a díványon; a mosoly eltűnt arcáról, és
összeráncolta a homlokát.
- Ah-ah-ah! Á-á! - nyögött
föl, ahogy mindaz, ami történt, eszébe jutott. Emlékezetében újra felmerült a
veszekedés minden részlete, helyzetének kilátástalansága, s ami a legkínzóbb: a
maga bűnössége.
„Nem, nem bocsát meg, nem is
bocsáthat. S a legszörnyűbb, hogy mindenben én vagyok a hibás. A hibás, de nem
a bűnös. Ebben van épp a dráma - gondolta. - Ah-ah-ah!” - mondogatta
kétségbeesetten, ahogy a veszekedés emlékei közül az, amelyik a legjobban
nyomasztotta, eszébe jutott.
A legkellemetlenebb az első
perc volt; vígan és elégedetten jött meg a színházból, kezében egy hatalmas
körte, amit a feleségének hozott. De nem találta a szalonban, nagy csodálkozására
nem találta a dolgozószobában sem, végül is a hálószobában akadt rá, kezében a
szerencsétlen, mindent eláruló levél.
A mindig gondterhelt, mindig
szorgoskodó s - ahogy ő tartotta - kicsit együgyű Dolly mozdulatlanul ült,
kezében a levél, s az irtózat, kétségbeesés és düh kifejezésével nézett rá.
- Mi ez? Mi ez? - kérdezte a
levélre mutatva.
Ahogy ehhez az emlékhez ért,
Sztyepan Arkagyicsot, amint az gyakran megesik, nem annyira maga az eset
gyötörte, inkább az, ahogy a felesége szavaira felelt.
Az történt vele ebben a
pillanatban, ami az emberekkel általában, ha váratlanul valami szégyenletes
dolgon érik tetten őket. Arcát nem tudta a helyzethez szabni, amelybe bűne felfedésével
a felesége előtt került. Ahelyett, hogy megsértődött, tiltakozott, szabadkozott
volna, bocsánatot kért, vagy akár közönyös maradt volna - mind jobb annál, mint
amit csinált -, hirtelen s egészen önkéntelenül („az agyvelő reflexe” - gondolta
Sztyepan Arkagyics, aki szerette a fiziológiát) a megszokott, jóságos s épp
ezért ostoba mosoly ömlött el az arcán.
Ez az ostoba mosoly volt az,
amit nem tudott magának megbocsátani. Ennek a mosolynak láttára Dolly, mintha
fizikai fájdalom érné, összerándult; jellemző hevességével vad szavak özönét
zúdította rá, s kirohant. Azóta látni sem akarta az urát.
„Mindennek az az ostoba
mosoly az oka” - gondolta Sztyepan Arkagyics.
„De mit tegyek? Mit tegyek
hát?” - mondogatta magában kétségbeesve, s nem talált feleletet.
Sztyepan Arkagyics igazságos
volt önmagához. Nem tudta áltatni magát, nem bizonygatta, hogy megbánta, amit
tett. Most sem volt képes bűnbánatot érezni amiatt, hogy ő, a harmincnégy
éves, szép, szerelmes természetű férfi nem szerelmes a feleségébe, öt élő s két
halott gyerek anyjába, aki csak egy évvel fiatalabb nála. Egyedül azt sajnálta,
hogy nem tudta jobban titkolni előtte. A helyzet súlyát azonban érezte, és
sajnálta az asszonyt, a gyerekeket, önmagát. Lehet, hogy jobban igyekezett
volna eltitkolni a bűneit, ha számít rá, hogy ez a hír így hat majd a
feleségére. Sosem gondolta ezt határozottan végig, de homályosan úgy képzelte,
hogy a felesége rég megsejtette hűtlenségét, és elnézi neki. Mi több,
Oblonszkijnak úgy tűnt, hogy ennek az elnyűtt, megöregedett, már nem szép, nem
is különleges asszonynak - jó családanya, semmi más - merő igazságérzetből
elnézően kellene viselkednie. Éppen az ellenkezője történt.
„Iszonyú, jaj, jaj, de
iszonyú - bizonygatta magának Sztyepan Arkagyics, és nem tudott semmit
kieszelni. - Milyen jól ment eddig minden, milyen szépen éltünk! Elégedett
volt, boldog a gyermekeivel, én nem szóltam bele semmibe, rábíztam, foglalja el
magát, gyerekekkel, háztartással, ahogyan akarja. Az igaz, nem szép, hogy a
lány nevelőnő volt nálunk. Nem szép! Van abban valami közönséges és ízléstelen,
hogy az ember a nevelőnőjének udvaroljon. De milyen nevelőnő! (Megelevenedett
előtte Mlle Roland pajkos fekete szeme, mosolygása.) De hiszen amíg a házunkban
volt, nem engedtem meg magamnak semmit sem. S a legkínosabb az, hogy a lány
már... Mintha készakarva történt volna. Jaj, jaj, jaj! De hát mit tegyek, mit?”
Felelet nem volt, csak az az
általános válasz, amit az élet minden bonyolult s eldönthetetlen kérdésre ad.
Ez a válasz: hogy felejthessünk, adjuk át magunkat a hétköznapok gondjainak.
Álomba feledkezni, legalábbis estig, lehetetlen; visszatérni ahhoz, amit az
üveghölgyek énekeltek, nem lehetett; az élet álmába kell tehát belefeledkezni.
„Majd meglátjuk” - mondta
magában Sztyepan Arkagyics, s fölkelve egy kék selyembélésű, szürke hálókabátot
öltött magára, megcsomózta, s széles mellkasát jól teleszíva, kifelé fordított
lábával, mely telt testét olyan könnyen hordta, a megszokott fürge léptekkel az
ablakhoz ment, fölhúzta a függönyt, s hangosat csöngetett. A csengetésre rögtön
ott termett öreg barátja, Matvej, a komornyik; a ruhát és csizmát hozta s egy
sürgönyt. Matvej nyomában a borbély lépett be, a szerszámaival.
- A hivatalból jött valami
irat? - kérdezte Sztyepan Arkagyics, s a táviratot átvéve a tükörhöz ült.
- Az asztalon van - felelte
Matvej, s részvéttel és kérdően nézett az urára. - A bérkocsitulajdonostól
voltak itt - tette hozzá kis szünet után, furfangos mosollyal.
Sztyepan Arkagyics nem
felelt, csak a tükörben pillantott Matvejre; de a tükörben találkozó
pillantásukon látni lehetett, hogy jól megértik egymást. Sztyepan Arkagyics
pillantása mintha azt kérdezte volna: „Minek mondod? Talán nem tudod?”
Matvej a mellénye zsebébe
dugta a kezét, szétterpesztette a lábát, s némán, jóindulatúan, egy csöppet
mosolyogva nézett az urára.
- Megmondtam nekik, jöjjenek
jövő vasárnap; addig ne szerezzenek hiábavaló alkalmatlanságot sem önnek, sem
maguknak - mondta el a nyilván előre megcsinált mondatot.
Sztyepan Arkagyics
elértette, hogy Matvej tréfálni akar, s szeretné magára terelni a figyelmet.
Feltépte a sürgönyt, átolvasta, s miután sikerült megfejtenie a mint mindig,
most is eltorzított szavakat, arca felsugárzott.
- Matvej, holnap érkezik a
húgom, Anna Arkagyevna - mondta, egy pillanatra megállítva a borbély püffedt,
fényes kezét, amely épp hosszú, göndör pofaszakállát fésülte kétfelé.
- Hála Istennek - mondta
Matvej. Ez a válasz is azt mutatta, hogy éppúgy érti, akár a gazdája, ennek a
látogatásnak a jelentőségét, azt, hogy Anna Arkagyevna, Sztyepan Arkagyics
szeretett húga talán segít kibékíteni férjet és feleséget.
- Egyedül vagy az urával? -
kérdezte Matvej.
Sztyepan Arkagyics nem
beszélhetett, mert a borbély a felső ajkával volt elfoglalva, s az egyik ujját
nyújtotta csak fel. Matvej belebólintott a tükörbe.
- Egyedül. Fönn helyezzük
el?
- Jelentsd Darja
Alekszandrovnának; ahogy ő parancsolja.
- Darja Alekszandrovnának? -
ismételte Matvej, mintha kételkednék benne.
- Igen, jelentsd. És vidd
magaddal a sürgönyt, aztán mondd el, mit szólt hozzá.
„Próbálkozni akar” - értette
meg Matvej, de csak annyit mondott:
- Szolgálatjára.
Sztyepan Arkagyicsot már
megmosdatták, megfésülték, s épp öltözni készült, amikor csikorgó csizmájában,
lassan lépegetve, Matvej visszajött a sürgönnyel. A borbély már elment.
- Darja Alekszandrovna azt
mondta, jelentsem, hogy elmegy itthonról. Csináljon, mármint a kegyelmes úr,
amit akar - mondta, csak a szemével nevetve, s kezét a zsebébe dugva, oldalvást
hajtott fejjel bámult az urára.
Sztyepan Arkagyics
hallgatott. Aztán jóságos, kicsit szánalmas mosoly jelent meg szép arcán.
- No, Matvej? - kérdezte
fejcsóválva.
- Nem tesz semmit, uram,
majd kialakul - mondta Matvej.
- Kialakul?
- Ahogy mondom.
- Úgy gondolod?... Ki az? -
kérdezte Sztyepan Arkagyics, ruhasuhogást hallva az ajtó mögött.
- Én vagyok - mondta egy
határozott és kellemes női hang, s Matrjona Filimonovna, a dajka szigorú,
ragyás arca jelent meg az ajtónyílásban.
- No, mi az, Matrjosa? -
lépett oda Sztyepan Arkagyics.
Annak ellenére, hogy
Sztyepan Arkagyics egyértelműen bűnös volt a feleségével szemben, s ezt maga is
érezte, a házban majdnem mindenki, még a daduska, Darja Alekszandrovna
legkedvesebb barátnője is az ő pártján volt.
- No, mi az? - ismételte
csüggedten.
- Menjen le hozzá, uram,
kérlelje; Isten tán segít. Nagyon gyötrődik, nézni is szívfájás; meg aztán az
egész ház tótágast áll. Meg kell hogy essék az ember szíve a gyerekeken.
Kérlelje meg, uram. Mit is tehetünk? Aki szeret szánkázni...[2]
- De hisz nem fogad.
- Azért csak tegye meg a
magáét. Isten irgalmas, hozzá imádkozzék, Istenhez imádkozzék, uram.
- No jó, elmehetsz - mondta
Sztyepan Arkagyics, s hirtelen elpirult. - Akkor hát öltözzünk - fordult
Matvejhez, hálókabátját egy határozott mozdulattal lehajítva.
Matvej már tartotta az
inget, mint valami hámot, s egy láthatatlan pelyhet fújva le róla, nyilvánvaló
gyönyörűséggel bújtatta bele ura ápolt testét.
Miután felöltözött,
beparfümözte magát, megigazította az ingujját, Sztyepan Arkagyics a cigarettát,
pénztárcát, gyufát s a mütyürkékkel ékes kettős láncon függő órát a megszokott
mozdulatokkal szétosztotta a zsebeiben, megrázta a zsebkendőjét, és bánata
ellenére is tisztának, illatosnak, egészségesnek, testileg frissnek érezte
magát. Könnyedén, ruganyosan ment be az ebédlőbe, ahol már várta a kávéja,
mellette a levelei s a hivatalából érkezett iratok.
Előbb a leveleket olvasta
át. Az egyik igen kellemetlen volt, egy kereskedőtől jött, aki egy, a felesége
birtokán lévő erdőre alkudott. Ezt az erdőt okvetlenül el kellett adnia, de
most, amíg a feleségével ki nem békül, szó sem lehetett róla. A
legkellemetlenebb az volt, hogy a küszöbönálló békülésbe ezzel anyagi érdek
keveredett. S az a gondolat, hogy érdek vezethetné, hogy az erdő eladása miatt
keresi feleségével a békét, sértette őt.
Amikor a levelekkel végzett,
a hivatali aktákat húzta maga elé; két ügyet gyorsan átlapozott; nagy
ceruzájával itt-ott megjelölt ezt-azt, eltolta az iratokat, s hozzálátott a
kávéjához. Kávézás után kihajtogatta a még nedves reggeli újságot, s olvasni
kezdte.
Sztyepan Arkagyics liberális
újságot járatott s olvasott; nem szélsőségeset, hanem olyan irányút, amilyenhez
a többség húzott. S annak ellenére, hogy igazából sem a tudomány, sem a
művészet, sem a politika nem érdekelte, mind e területeken szilárdan kitartott
a többség s az újságja által vallott nézetek mellett. Csak akkor változtatott a
véleményén, ha a többség véleménye is változott; jobban mondva nem is váltott
véleményt, megváltoztak a nézetei észrevétlenül.
Sztyepan Arkagyics nem
választott az irányzatok és nézetek közt, az irányzatok és nézetek maguk jöttek
hozzá, ahogy kalapja vagy öltönye szabását sem ő választotta ki, azt vette,
amit a többiek. Azt, hogy nézetei legyenek az embernek - ami rendszerint az
érettebb korosztályt jellemzi -, s a társaságban, ahol forog, bizonyos szellemi
tevékenységet fejtsen ki, éppúgy elvárják tőle, mint azt, hogy kalapot viseljen.
S ha volt egyáltalán ok, amiért a liberális irányt a konzervatívnál - melyet az
ő körében szintén sokan vallottak - többre becsülte, az nem az volt, hogy a
liberális irányt ésszerűbbnek tartotta; az életmódjának ez felelt meg jobban. A
liberális párt azt mondta, hogy Oroszországban minden rossz, és valóban
Sztyepan Arkagyicsnak sok volt az adóssága, és kevés a pénze. A liberális párt
azt mondta, hogy a házasság elévült intézmény, új alapokra kell fektetni, s a
családi élet Sztyepan Arkagyicsnak valóban kevés gyönyörűséget szerzett;
hazugságra és képmutatásra kényszerítette, ami ellentétben állt természetével.
A liberális párt azt mondta, helyesebben azt sejtette, hogy a vallás csak a
lakosság barbár részének megfékezésére való, s Sztyepan Arkagyics valóban egy
rövidke misét is nehezen bírt ki lábfájás nélkül, s nem értette, minek az a sok
rémítő és dagályos beszéd a másvilágról, amikor az élet itt is olyan vidám
lehetne. Ráadásul Sztyepan Arkagyics szerette a tréfát, és kedvére volt
időnként azzal elképeszteni jámbor embereket, hogy azt mondta: ha már olyan
büszkék a fajtájukra, ne álljanak meg Ruriknál, ne tagadják meg legrégibb
ősüket - a majmot. Vagyis a liberális irány szokásává lett Sztyepan
Arkagyicsnak; az újságját is, mint az ebéd utáni szivarját, azért a könnyű
ködért szerette, amit a fejében előidézett. Elolvasta a vezércikket, amelyben
előadták, hogy korunkban teljességgel haszontalan amiatt jajveszékelni, hogy
a radikalizmus minden konzervatív elemet elnyeléssel fenyeget, s a kormánynak,
hogy a forradalom hidráját elfojthassa, sürgősen lépéseket kell tennie; épp
ellenkezőleg: „A mi véleményünk szerint a veszedelem nem az állítólagos
forradalmi hidrában van, hanem a progressziót fékező tradicionalizmus
makacsságában” stb. Elolvasott egy pénzügyi cikket is, amelyben Benthamet és
Millt emlegették, s egy kicsit megszurkálták a minisztériumot. Gyors
észjárásával minden célzást azonnal megértett; hogy ki ki ellen, milyen
alkalomból sütötte el, s ez, mint mindig, most is némi élvezetet okozott neki.
A mai élvezetét azonban megmérgezte Matrjona Filimonovna tanácsa, s hogy a háza
olyan szerencsétlen állapotban van. Elolvasta, hogy gróf Beust a hírek szerint
Wiesbadenbe érkezett, hogy nincs többé ősz haj, továbbá hogy eladó egy
homokfutó, s fiatal leány állást keres; ezek az értesülések azonban most nem
okoztak neki olyan csöndes, ironikus gyönyörűséget, mint máskor.
Miután végzett az újságjával
és a második csésze kávéval meg a vajas kaláccsal, felállt, lerázta mellényéről
a morzsákat, kihúzta széles mellét, s jókedvűen elmosolyodott: nem mintha
valami különösen kellemes dolog lett volna a lelkében; a vidám mosolyt a jó
emésztés idézte föl.
De ez a jókedvű mosoly
rögtön eszébe juttatott mindent, s elgondolkozott.
Két gyerekhang (Sztyepan
Arkagyics megismerte a kisebb fia, Grisa, és a nagyobb lánya, Tánya hangját)
hallatszott az ajtó mögül. Valamit vittek, és elejtették.
- Megmondtam, hogy a tetőre
nem lehet utasokat ültetni - kiabálta a leányka angolul. - Szedd föl!
„Minden a feje tetején áll -
gondolta Sztyepan Arkagyics -, a gyerekek is magukra hagyva szaladgálnak.”
Odament az ajtóhoz, és beszólította őket. Azok eldobták a vonatnak kinevezett
dobozt, s az apjukhoz szaladtak.
A kislány, az apja kedvence,
merészen futott be, átölelte s nevetve csimpaszkodott a nyakába; a
pofaszakállából áradó illat, mint mindig, most is élvezetet szerzett neki. A
lányka megcsókolta a lehajlástól kipirult, gyöngédségtől sugárzó arcát; aztán
eleresztette a nyakát, el akart futni, de az apa visszafogta.
- Mi van a mamával? -
kérdezte, kezét a lányka sima, friss nyakán végighúzva. - Szervusz - mondta
mosolyogva az odaköszönő fiúnak.
Tudatában volt, hogy a fiút
kevésbé szereti, de igyekezett egyformán bánni velük; a fiú azonban érezte ezt,
s nem viszonozta az apja hideg mosolyát.
- A mamával? Fölkelt -
felelte a kislány.
Sztyepan Arkagyics
fölsóhajtott. „Azaz megint nem aludt egész éjjel” - gondolta.
- No és jókedvű?
A kislány tudta, hogy a papa
és a mama összevesztek, s hogy az anyja nem lehet jókedvű; az apjának ezt
tudnia kell, szóval tetteti magát, amikor ilyen könnyedén érdeklődik. És a
kislány elpirult az apja helyett. Sztyepan Arkagyics rögtön elértette, s ő is
elpirult.
- Nem tudom - mondta a
kislány. - Nem kell tanulnunk; azt mondta, sétáljunk el Miss Hull-lal a
nagymamához.
- No, menj akkor,
Tancsurocskám. Nem, várj csak - tartotta vissza mégis, üde kezecskéjét
megsimítva.
Egy doboz bonbont vett le a
kandallóról, ahova tegnap tette, kiválasztott kettőt - egy csokoládést és egy
mentolosat, Tánya kedvenceit -, s odaadta neki.
- Grisának? - mondta a
lányka, a csokoládésra mutatva.
- Igen, igen - s még egyszer
megsimogatta a vállát, megcsókolta a haja tövét és a nyakát, majd elengedte.
- A kocsi előállt - mondta
Matvej. - Egy kérelmező van itt - tette hozzá.
- Rég vár? - kérdezte
Sztyepan Arkagyics.
- Egy félórácskája.
- Hányszor parancsolták
neked, hogy azonnal jelentsd be!
- A nagyságos úrnak is el kell
fogyasztania legalább a kávéját - mondta Matvej abban a barátian goromba
hangnemben, amelyért nem lehetett megharagudni.
- No, küldd be hát minél
előbb - mondta Oblonszkij fintorogva a bosszúságtól.
A kérelmező, Kalinyin
törzskapitány neje, lehetetlen és értelmetlen dolgot kért, de Sztyepan
Arkagyics szokás szerint leültette, figyelmesen, félbeszakítás nélkül hallgatta
végig, részletes tanácsot adott, hogy kihez forduljon s hogyan; sőt, nagy
betűs, elnyújtott, szép, jól olvasható írásával még egy ügyesen szerkesztett
levelet is írt ahhoz a személyiséghez, aki segíthet rajta. Miután a
törzskapitánynét elbocsátotta, Sztyepan Arkagyics fogta a kalapját, s megállt
eltűnődve, nem felejtett-e el valamit. Kiderült, hogy nem felejtett el semmit,
kivéve, amit el akart felejteni - a feleségét.
„Ah! Igen!” Lehorgasztotta a
fejét, s szép arca elborult. „Bemenjek? Ne menjek?” - mondta magában. És egy
belső hang azt mondta, nem érdemes bemennie; őszintén úgysem tudnak szólni
egymáshoz, a viszonyukat megjavítani, helyrehozni lehetetlen, hisz sem Dollyt
nem teheti még egyszer vonzóvá, szerelemgerjesztővé, sem önmagát öreggé,
szerelemre képtelenné. Csaláson és hazugságon kívül nem sülhet ki semmi, s a
csalás és hazugság ellenkezett a természetével.
„De hát előbb-utóbb mégiscsak
meg kell lennie, elvégre nem maradhat így” - gondolta, s igyekezett összeszedni
a bátorságát. Kihúzta magát, cigarettát vett elő, rágyújtott, kettőt
szippantott, aztán a gyöngyházfényű kagyló hamutartóba dobta a cigarettát, s
gyors léptekkel szelve át a komor szalont, benyitott a felesége hálószobájába.
Darja Alekszandrovna ingben,
tarkójára tűzött, ma már ritkuló, de valaha sűrű és gyönyörű hajfonataival,
megnyúlt, beesett arccal, a soványságtól még nagyobbnak látszó ijedt szemekkel
állt a szobában szétdobált holmi között a nyitott szekrény előtt, és valamit
keresett. Ahogy férje lépteit meghallotta, az ajtóra nézett, s arcának
hasztalan próbált szigorú és megvető kifejezést adni. Érezte, hogy fél tőle s a
rá váró találkozástól. Csak az imént próbálta, amit az utolsó három napban már
vagy tízszer is megpróbált: a gyerekek s a maga dolgait, amelyeket az anyjához
magával visz, kiválogatni, de megint csak nem tudta rászánni magát. De mint
korábban, most is elmondta magában, hogy ez nem maradhat így, el kell szánnia
magát valamire, megbüntetni, megszégyeníteni; bosszút kell állnia, hogy a férje
legalább töredékét érezze annak a fájdalomnak, amit neki okozott. Még mindig
azt hajtogatta, hogy elmegy tőle, de ez, érezte, lehetetlen, hisz nem tud
leszokni arról, hogy férjének tekintse és szeresse. Azonkívül érezte, hogy ha
itt, a saját házában alig-alig képes öt gyereket ellátni, akkor ott, ahová
költözni készül velük, még sokkal rosszabb dolguk lesz. Hiszen a kicsi már ebbe
a három napba is belebetegedett, romlott bouillon-nal
etették meg; a többi meg tegnap majdnem teljesen ebéd nélkül maradt. Érezte,
hogy lehetetlen elköltözni, de azért csalta magát, válogatta a holmikat, s úgy
tett, mint aki elmegy.
Ahogy az urát meglátta,
mintha keresne valamit, a szekrény fiókjába mélyesztette a kezét, s csak akkor
pillantott rá, amikor a férfi szorosan mellé állt. De arcán, amelynek szigorú,
elszánt kifejezést akart adni, nem volt csak zavar és szenvedés.
- Dolly - mondta az ura
csöndes, félénk hangon. Válla közé húzta a fejét, szánalomkeltő, alázatos képet
akart vágni, de csak úgy sugárzott a frisseségtől és egészségtől.
Dolly egy gyors pillantással
tetőtől talpig végigmérte üdeségtől sugárzó, egészséges alakját. „Igen, ő
boldog és elégedett - gondolta -, és én?... Ez a jóság is undorító, amelyért
mindenki úgy szereti és dicséri, gyűlölöm a jóságát!” Szája összeszorult,
sápadt, ideges arcán jobboldalt megrándultak az izmok.
- Mit akar? - mondta
gyorsan, idegen mellhangon.
- Dolly! - ismételte meg
Sztyepan Arkagyics reszkető hangon. - Anna ma érkezik.
- Mi közöm hozzá? Én nem
fogadhatom! - kiáltott föl Dolly.
- De mégiscsak, Dolly...
- Menjen, menjen, menjen! -
kiáltott föl, rá sem nézve, mintha testi fájdalom préselte volna ki belőle a
kiáltást.
Sztyepan Arkagyics nyugodt
lehetett, amikor a feleségére gondolt, reménykedhetett, hogy, amint Matvej
mondta, majd kialakul, olvashatta
békén az újságját, s ihatta a kávét, de amikor ezt az elgyötört, szenvedő arcot
megpillantotta, és meghallotta ezt a sorsába, a kétségbeesésbe is beletörődő
hangot, a lélegzete elakadt, torka összeszorult, s szemében könny csillogott.
- Istenem, mit csináltam!
Dolly! Az Isten szerelmére, hisz... - nem tudta folytatni; a zokogás ott volt a
torkában.
Dolly becsapta a szekrényt,
és rápillantott.
- Dolly, mit mondhatnék?
Egyet: bocsáss meg! Bocsáss meg! Gondolj vissza, kilencévi együttlét nem
tehet-e jóvá perceket, néhány percét a...
Dolly lesütötte a szemét, és
hallgatott; várta, mit mond, szinte esdekelt, hogy foszlassa szét a bánatát
valahogy.
- ...néhány percét a
fellobbanásnak - mondta ki az ura, s folytatni akarta, de erre a szóra, mint
valami testi fájdalomra, Dolly megint beszívta az ajkát, arca jobb oldalán
megint megrándultak az izmok.
- Menjen, menjen innen! -
kiáltotta még élesebben. - És ne beszéljen nekem a fellobbanásairól, az
undokságáról.
A férfi ki akart menni, de
megtántorodott, s hogy megtámaszkodjék, egy szék támlájába kapaszkodott.
Sztyepan Arkagyics arca
elszélesedett, ajka földuzzadt, a szeme könnyes lett.
- Dolly - mondta már
szipákolva -, az Isten szerelmére, gondolj a gyerekekre; azok nem bűnösök. Én
vagyok a bűnös, engem büntess meg. Mondd meg, hogyan vezekeljek. Ami tőlem
telik, megteszem. Bűnös vagyok, nincs szó rá, mennyire bűnös vagyok. De Dolly,
bocsáss meg!
Az asszony leült. Sztyepan
Arkagyics hallotta súlyos, nehéz lélegzését, s kimondhatatlanul fájt érte a
szíve. Dolly néhányszor meg akart szólalni, de nem bírt. Sztyepan Arkagyics
várt.
- Te gondolsz a gyerekekre -
mondta -, de csak azért, hogy játssz velük; én is gondolok rájuk, és tudom,
hogy végük van. - Nyilván ez is egyike volt azoknak a mondatoknak, amelyeket
ebben a három napban nemegyszer elmondott magának.
Tegezte az urát, és Sztyepan
Arkagyics hálásan pillantott rá, s megmozdult, hogy megfogja a kezét. De Dolly
undorral húzódott el tőle.
- Én gondolok a gyerekeimre,
s a világon mindent megtennék, hogy megmentsem őket, de magam sem tudom, mivel
mentsem meg: ha elviszem, vagy ha itt hagyom őket egy feslett, igen, egy
feslett apa mellett. Vagy mondja meg, lehetséges tán ezután... ami történt,
hogy együtt éljünk? Lehetséges? Mondja, lehetséges? - ismételte megemelt
hangon. - Azután, hogy a férjem, a gyerekeim apja szerelmi viszonyba keveredik
a gyerekei nevelőnőjével?
- De hát mit tegyünk, mit tegyünk?
- mondta Sztyepan Arkagyics panaszos hangon. Maga sem tudta már, mit beszél, s
mind mélyebbre horgasztotta a fejét.
- Undorodom, nem állhatom
magát! - kiáltott fel Dolly, mind jobban és jobban fölhevülve. - A maga könnye:
víz. Soha nem szeretett! Nincs szív, nemesség magában. Förtelmes, undorító,
idegen nekem, igen, teljesen idegen - ejtette ki fájdalommal és haraggal a
számára rettenetes szót: idegen.
Sztyepan Arkagyics ránézett;
a Dolly arcán kifejeződő düh megijesztette és meg is lepte. Nem értette, hogy a
sajnálkozása tette a feleségét ilyen ingerültté: Dolly csak részvétet s nem
szerelmet látott benne. „Gyűlöl engem. Nem fog megbocsátani” - gondolta
Sztyepan Arkagyics.
- Ez rettenetes, rettenetes!
- hajtogatta.
A másik szobában ebben a
pillanatban az egyik gyerek felsírt, nyilván elesett. Darja Alekszandrovna
hallgatózott, s az arca egyszerre ellágyult.
Néhány másodpercbe került,
amíg fölocsúdott; mintha nem tudná, hol van, s mihez fogjon; aztán gyorsan
fölállt, s az ajtóhoz sietett.
„A gyermekemet, lám, szereti
- gondolta Sztyepan Arkagyics, mert észrevette, hogy megváltozott a felesége
arca, meghallván a gyermeksikolyt. - Az én
gyermekemet. Hogy gyűlölhet hát engem?”
- Csak egy szót még, Dolly -
mondta utánamenve.
- Ha utánam jön, behívom a
személyzetet, a gyerekeket. Hadd tudja meg mindenki, milyen aljas. Még ma
elköltözöm, éljen itt a szeretőjével.
Bevágta az ajtót, s kiment.
Sztyepan Arkagyics fölsóhajtott,
megtörölte az arcát, s csendes léptekkel kiment a szobából. „Matvej azt mondta:
kialakul. De hogyan? Nem látok rá esélyt. Ó, milyen szörnyűség! S milyen
közönségesen kiáltozott” - mondta magának Dolly szavaira, kiáltásaira, az
„aljas” és „szerető” szavakra visszaemlékezve. „Meglehet, hogy a cselédlányok
is hallották. Rettenetesen közönséges, rettenetesen.” Sztyepan Arkagyics
néhány percet ott állt még magában, a szemét dörzsölte, fölsóhajtott, kihúzta
magát, és kiment a szobából.
Péntek volt, az ebédlőben a
német órás az órát húzta fel. Sztyepan Arkagyicsnak eszébe jutott a tréfája,
amit erről az akkurátus kopasz kis órásról csinált: „A német arra van egy
életre felhúzva, hogy órákat húzzon föl” - s elmosolyodott. Sztyepan Arkagyics
szerette a jó tréfákat. „Lehet, hogy mégiscsak kialakul. Jó kis szó: kialakul - gondolta -, ezt el kell
mesélni.”
- Matvej - kiáltott föl -,
akkor hát a pamlagos szobában készítsetek Marjával Anna Arkagyevna számára
helyet!
- Szolgálatjára.
Sztyepan Arkagyics fölvette
a bundáját, s kiment a tornácra.
- Itthon ebédel? - kérdezte
Matvej, ahogy kikísérte.
- Majd meglátom. Nesze a
költségekre - szólt, s tíz rubelt adott neki a tárcájából. - Elég lesz?
- Elég vagy sem, nem
költhetünk többet - mondta Matvej, majd becsapta az ajtót, s visszalépett a
tornácra.
Darja Alekszandrovna eközben
lecsillapította a gyereket; s a kocsi zörgéséből megtudva, hogy az ura elment,
visszatért a hálószobájába. Ez volt az egyetlen menedékhelye a házi gondok
elől, amelyek, mihelyt kiment, rögtön körülfogták. Azt a rövid időt, amíg a
gyerekszobába ment, az angol nevelőnő és Matrjona Filimonovna most is
kihasználták, s halasztást nem tűrő kérdéseket tettek föl neki, amelyekre csak
ő tudott felelni: a sétához mibe öltöztessék a gyerekeket, adjanak-e tejet
nekik, ne küldjenek-e másik szakácsért?
- Hagyjanak, hagyjanak! -
mondta. A hálószobájába érve ugyanarra a helyre ült vissza, ahol az urával
beszélt, lesoványodott kezét, melynek csontos ujjain csúszkáltak a gyűrűk,
összeszorította, s emlékezetében újra végiggondolta az egész beszélgetést.
„Elment, de mit végzett vele? -
gondolta. - Vajon szoktak találkozni? Miért is nem kérdeztem meg? Nem, nem,
lehetetlen a kibékülés. Ha megmaradunk is egy házban, idegenek leszünk. Örökre
idegenek! - ismételte újra különös nyomatékkal ezt a számára rettenetes szót. -
Pedig mennyire szerettem, Istenem, mennyire szerettem! És most tán nem
szeretem? Nem szeretem jobban, mint azelőtt? A legszörnyűbb épp az, hogy...” -
de gondolatát nem fejezte be; Matrjona Filimonovna kukkant be az ajtón.
- Hadd küldjek el a
fivéremért - mondta. - Ő majd megfőzi az ebédet, különben megint úgy lesz, mint
tegnap, este hatig egy falatot sem kapnak a gyerekek.
- Jó, mindjárt megyek, és intézkedem. Friss tejért elküldtek?
És Darja Alekszandrovna a nap gondjaiba temetkezett, s egy időre
bánatát is beléjük fojtotta.
Sztyepan Arkagyics, hála jó
képességeinek, az iskolában jól tanult, de minthogy pajkos és lusta volt, az
utolsók közt végzett; de feslett élete, alacsony rangja s fiatal kora ellenére
is tiszteletre méltó és szép fizetésű állást töltött be, mint az egyik moszkvai
hivatal főnöke. Ezt az állást sógora, Alekszej Alekszandrovics Karenin révén
kapta, aki az egyik minisztériumban, amely alá ez a hivatal is tartozott, a
legfontosabb állások egyikét töltötte be. De ha Karenin nem is neveztette volna
ki sógorát erre a helyre, Sztyiva Oblonszkij száz más ember, fivérei, nővérei,
közelebbi, távolabbi rokonai, nagybátyjai, nagynénjei révén úgyis megkapta
volna ezt az állást vagy egy ehhez hasonlót, s hozzá vagy hatezer rubel
fizetést, amire, minthogy felesége szép vagyona ellenére pénzügyei elég
ziláltak voltak, szüksége is volt.
Fél Moszkva és Pétervár
rokona és barátja volt Sztyepan Arkagyicsnak. Olyan emberek között született,
akik ennek a világnak a hatalmasai voltak vagy lettek. Az államférfiak
egyharmada, az öregek, apjának voltak barátai, s pendelyes korából ismerték, a másik
harmad tegeződött vele, a harmadik: a jó ismerősök. Következésképp a földi
javakat állások, bérletek, koncessziók s effélék formájában osztogató
személyek mind jó emberei voltak, s nem mellőzhették. De Oblonszkijnak nem is
nagyon kellett erőlködnie, hogy előnyös állást kapjon, csak visszautasítania,
irigykednie, összevesznie és megsértődnie nem volt szabad, amit, lévén nagyon
jó lélek, nem is tett soha. Nevetségesnek találta volna, ha valaki azt mondja
neki, hogy nem kaphat meg egy olyan fizetésű állást, amilyenre szüksége van;
hiszen ő nem követelt semmi rendkívülit; csak annyit akart kapni, mint a
kortársai, s ezt az állást ő sem töltötte be rosszabbul senki másnál.
Sztyepan Arkagyicsot jó és
vidám természete s kétségtelen becsületessége miatt az ismerősei nemcsak hogy
szerették, de szép, derűs külsejében, csillogó szemében, fekete szemöldökében
és hajában, arca fehérségében és pirosságában volt valami, ami azokra, akik az
útjába kerültek, fizikailag is barátságkeltően és szívvidítóan hatott. „Aha! Sztyiva!
Oblonszkij! Hát ő is itt van!” - mondták csaknem mindig örvendő mosollyal, akik
találkoztak vele. S ha a beszélgetés után néha az derült is ki, hogy semmi
különösen örvendetes dolog nem történt; másnap, harmadnap, ha találkoztak vele,
éppúgy megörültek.
Miután három éve volt már az
egyik moszkvai hivatal főnöke, Sztyepan Arkagyics munkatársainak,
alárendeltjeinek, főnökeinek s mindazoknak, akiknek csak dolguk volt vele,
nemcsak szeretetét, de tiszteletét is megszerezte. Sztyepan Arkagyics legfőbb
tulajdonságai közül, amelyek révén ezt az általános tiszteletet kiérdemelte a
munkahelyén, első helyen rendkívül elnéző viselkedése állt, aminek alapja az
volt, hogy ismerte saját hibáit; második helyen valódi liberalizmusa, nem
olyasfajta, amilyenről az újságjában olvasott, hanem az, ami a vérében volt, s
lehetővé tette, hogy tökéletesen egyformán, egyenrangúként kezeljen minden
embert, függetlenül vagyonától és rangjától; harmadsorban pedig - és ez a
lényeg - teljes közönye az ügy iránt, amellyel foglalkozott: ennek köszönhette,
hogy sohasem ragadtatta el magát, és nem követett el hibákat.
Ahogy hivatalába ért, a
tiszteletteljes kapus kíséretében, aki az irattáskáját hozta, kicsiny dolgozószobájába
ment, felvette az egyenruháját, s az ülésterembe lépett. Az írnokok és tisztviselők
fölálltak, vidáman és tiszteletteljesen meghajoltak. Sztyepan Arkagyics,
szokása szerint, gyorsan a helyére ment, kezet szorított a jelenlevőkkel, és
leült. Eltréfált és elbeszélgetett kicsit; éppen annyit, amennyi illő, s
munkához látott. Senki sem tudta jobban eltalálni, mint ő, szabadság,
egyszerűség és hivatalosság közt a kellemes ügyvitelhez szükséges határt. A
titkár, mint Sztyepan Arkagyics hivatalában mindenki, vidáman és
tiszteletteljesen lépett oda hozzá az iratokkal, s abban a családiasan liberális
hangnemben beszélt vele, amelyet Sztyepan Arkagyics vezetett be.
- Megkaptuk a penzai
kormányzósági hivatalból az adatokat. Itt vannak, parancsoljon.
- Meg, végre? - mondta
Sztyepan Arkagyics, s az ujjával megkopogtatta az aktát. - Nos, uraim? - S az értekezlet
megkezdődött.
„Ha tudnák - gondolta,
miközben komolyan, lehajtott fejjel hallgatta a jelentést -, milyen bűnös
kisfiú volt fél órával ezelőtt az elnökük.” S szeme mosolygott a felolvasás
alatt. Kettőig megszakítás nélkül dolgoztak; két órakor: szünet és
villásreggeli.
Még nem volt két óra, amikor
az ülésterem nagy üvegajtaja hirtelen kinyílt, és valaki bejött. A tisztviselők
megörültek a kikapcsolódásnak, az arckép s a tükör alól mind az ajtóra néztek;
az őr azonban tüstént kituszkolta a betolakodót, s becsukta mögötte az
üvegezett ajtót.
Amikor az ügyirat olvasását
befejezték, Sztyepan Arkagyics fölállt, nyújtózott egyet; hogy lerója adóját a
kor liberalizmusának, már a teremben cigarettát húzott elő, s bement a
szobájába. Két munkatársa, a vén bútor Nyikityin s Grinyevics kamarás vele
távoztak.
- Reggeli után be tudjuk
fejezni - mondta Sztyepan Arkagyics.
- Már hogyne tudnánk - szólt
Nyikityin.
- Csinos kis kópé lehet ez a
Fomin - jegyezte meg Grinyevics a vizsgált ügy egyik szereplőjéről.
Sztyepan Arkagyics
összeráncolta a homlokát; ezzel adta Grinyevics értésére, hogy illetlen dolog
idő előtt véleményt alkotni, s nem felelt semmit sem.
- Ki akart bejönni? -
kérdezte az őrt.
- Éppen hogy elfordultam,
kegyelmes uram, s valaki engedélyt sem kért, csak berontott. Ön után
kérdezősködött. Mondom, majd ha kijönnek, akkor...
- Hol van most?
- Talán kiment az
előcsarnokba: addig itt járt-kelt. Itt van, ez az - mondta, s egy göndör
szakállú, széles vállú, erős kötésű emberre mutatott, aki báránybőr sapkáját le
sem véve, gyorsan és könnyedén szaladt föl a kőlépcső kikopott fokain. Egy
ösztövér hivatalnok, aki kezében aktatáskával éppen lefelé ment, megállt, s
rosszallóan nézett a futó alak lábaira, majd kérdő pillantást vetett
Oblonszkijra.
Sztyepan Arkagyics a lépcső
tetején állt. Ahogy a fölfelé szaladót megismerte, kedélyesen sugárzó arca még
jobban felsugárzott az egyenruha kivarrt hajtókája fölött.
- Ő az! Levin! No végre! -
mondta barátságosan, s tréfás mosollyal nézett a feléje tartó Levinre. - Nem viszolyogtál
attól, hogy ebben a bűnbarlangban felkeress? - mondta Sztyepan Arkagyics, aki
nem érte be kézszorítással, hanem meg is csókolta barátját. - Régen itt vagy?
- Most érkeztem, s nagyon
szeretnék együtt lenni veled - felelte Levin elfogultan; s ugyanakkor
haragosan és nyugtalanul pillantott körül.
- No, gyerünk be akkor a
szobámba - mondta Sztyepan Arkagyics, aki ismerte barátja önérzetes és
indulatos elfogódottságát; kézen fogta, s úgy húzta maga után, mintha valami
veszedelmen vezetné keresztül.
Sztyepan Arkagyics csaknem
minden ismerősével tegeződött: hatvanesztendős aggastyánokkal és húszéves
fiúkkal, színészekkel és miniszterekkel, kereskedőkkel és főhadsegédekkel; úgy,
hogy azok közül, akikkel tegeződött, igen sokan a társadalmi ranglétra két végén
álltak, és bizonyára csodálkoztak volna, ha megtudják, hogy Oblonszkijon át
közük van egymáshoz. „Pertu” volt mindenkivel, akivel együtt pezsgőzött,
márpedig mindenkivel pezsgőzött; épp ezért, ha alárendeltjei előtt találkozott
valamelyik megszégyenítő
„pertu”-jával, ahogy több barátját tréfásan nevezte, tapintatával csökkenteni
tudta a kellemetlen benyomást, amit az rájuk tehet. Levin nem volt ugyan
megszégyenítő „pertu”, de azt hihette - Oblonszkij tapintata megérezte ezt -,
hogy alárendeltjei előtt tán nem akarja barátságukat kimutatni, s épp ezért
sietett bevinni őt a szobájába.
Levin csaknem egykorú volt
Oblonszkijjal, s nemcsak pezsgőzés révén tegeződtek össze. Levin kora
ifjúságától pajtása és barátja volt. Szerették egymást jellemük és ízlésük különbségei
ellenére, ahogy azok szeretik egymást, akik serdülőkorukban barátkoztak össze.
Mindazonáltal, mint ahogy az különféle foglalkozást választó emberekkel gyakran
megtörténik, ha jól megfontolva helyeselték is, lelkük mélyén megvetették
egymás foglalkozását. Mindenik úgy érezte, hogy az az élet, amelyet ő él, az
egyedül üdvözítő, a barátjáé meg csak légvár. Oblonszkij, ha Levint meglátta,
nem tudott elnyomni egy könnyed, gúnyos mosolyt. Pedig hányszor látta már
Moszkvába érkezni a falujából, ahol csinált valamit, de hogy pontosan mit, azt
Sztyepan Arkagyics soha nem tudta igazán megérteni, igaz, hogy nem is nagyon
faggatózott. Levin mindig izgatottan érkezett Moszkvába, nagy sebbel-lobbal,
egy kicsit szorongva, s bosszankodva is a szorongásán; s többnyire valami
egészen új, váratlan gondolattal; Sztyepan Arkagyics nevetett ezen, és szerette
érte. Levin pedig barátja városias életmódját vetette meg éppígy a lelke
mélyén, hivatalát haszontalanságnak tartotta, és nevetett rajta. De volt köztük
különbség: Oblonszkij azt tette, amit mindenki, kedélyesen és magabiztosan
nevetett, Levin pedig biztonság nélkül s néha haragosan.
- Rég vártunk - mondta
Sztyepan Arkagyics, miután a szobába lépve Levin kezét elbocsátotta, ezzel
mutatta mintegy, hogy itt nincs veszély. - Nagyon, de nagyon örülök, hogy
látlak - folytatta. - Nos, mi újság? Hogy vagy? Mikor jöttél?
Levin hallgatott, Oblonszkij
két hivatalnoktársát nézegette, akiket nem ismert. Tekintete megállt az elegáns
Grinyevics kezén: azon olyan hosszú, fehér ujjak voltak, az ujjakon olyan
hosszú, sárga, a végükön visszahajló körmök, a kézelőjében olyan hatalmas,
ragyogó inggombok, hogy ez a kéz nyilván minden figyelmét elnyelte, s
megakadályozta a gondolkodásban. Oblonszkij rögtön észrevette ezt, és
elmosolyodott.
- Ah, igen, engedjétek meg,
hogy összeismertesselek benneteket - mondta. - Társaim: Filipp Ivanics
Nyikityin, Mihail Sztanyiszlavics Grinyevics - majd Levin felé fordulva: -
Konsztantyin Dmitrics Levin, Szergej Ivanics Koznisev fivére, ügybuzgó zemsztvo-tag,
egy az új zemsztvo-emberek közül, különben tornász, fél kézzel öt pudot nyom
ki, marhatenyésztő, vadász s a barátom.
- Nagyon örvendek - mondta a
kis öreg.
- Van szerencsém ismerni a
bátyját, Szergej Ivanicsot - szólt Grinyevics, odanyújtva vékony, hosszú körmű
kezét.
Levin elkomorodott, hidegen
kezet fogott vele, s rögtön Oblonszkij felé fordult. Noha nagy tisztelettel
volt anyai féltestvére, a híres, egész Oroszországban ismert író iránt, nem
szenvedhette, ha nem mint Konsztantyin Levinhez, hanem mint a híres Koznisev
öccséhez fordultak hozzá.
- Nem, már nem vagyok
zemsztvo-tag. Mindenkivel összerúgtam a port, s nem járok többet a gyűléseikre
- mondta Oblonszkijhoz fordulva.
- Ez gyorsan történt -
mondta Oblonszkij mosolyogva. - De hogy? Miért?
- Hosszú történet, egyszer
majd elmondom - szólt Levin, de rögtön mesélni is kezdte. - Nos, röviden:
meggyőződtem, hogy zemsztvo-munka nincs, és nem is lehet - mondta, mintha épp
ebben a pillanatban bántotta volna meg valaki. - Egyrészről játék; parlamentet
játszanak, s én nem vagyok már sem elég fiatal és még nem vagyok elég öreg se,
hogy játékszerekkel szórakozzam; másrészről - itt elakadt a szava - ez is csak
a járási coterie-knek[3]
jó, hogy pénzt csináljanak belőle. Azelőtt itt voltak a gyámhatóságok,
bíróságok, most meg a zemsztvo; többé nem a megvesztegetés, hanem a meg nem
szolgált fizetés jegyében - mondta olyan hevesen, mintha a jelenlevők közül
valaki vitába szállt volna a véleményével.
- Aha! Úgy látom, megint új
fázisban vagy, konzervatív lettél - mondta Sztyepan Arkagyics. - No, erről
különben majd később.
- Igen, később. De látnom
kellett téged - mondta Levin, s gyűlölettel pillantott Grinyevics kezére.
Sztyepan Arkagyics alig
észrevehetően elmosolyodott.
- Nem azt mondtad, hogy nem
veszel föl többet európai ruhát? - pillantott Levin francia szabótól származó
új ruhájára. - Ebből is látom: új fázis.
Levin váratlanul elpirult,
de nem ahogy a felnőtt emberek - könnyedén, úgy, hogy maguk sem veszik észre -,
hanem mint a kisfiúk, akik elfogultságukban nevetségesnek érzik magukat,
szégyenkeznek, s épp ezért még jobban elpirulnak, egész a könnyekig. Olyan
furcsa volt ezt az okos, férfias arcot ilyen gyermekes állapotban látni, hogy
Oblonszkij elfordította róla a tekintetét.
- De hol találkozzunk hát?
Nekem nagyon, nagyon fontos, hogy beszéljek veled - mondta Levin.
Oblonszkij mintha kicsit
eltűnődött volna.
- Tudod, mit? Átmegyünk
Gurinhoz reggelizni; ott beszélhetünk. Háromig szabad vagyok.
- Nem lehet - felelte Levin
némi gondolkodás után -, nekem még el kell mennem valahová.
- Jó, akkor ebédeljünk
együtt.
- Ebédelni? De hiszen nincs
semmi különös dolgom veled, két szót kell mondanom, kérdeznem; aztán
beszélgethetünk.
- Hát akkor mondd most azt a
két szót; ebéd alatt meg majd elcsevegünk.
- Nos, az a két szó... -
mondta Levin. - Különben semmi különös.
Az arca egyszerre haragos
lett: az erőfeszítéstől, hogy erőt vegyen zavarán.
- Mit csinálnak
Scserbackijék? - kérdezte. - Minden a régiben?
Sztyepan Arkagyics, aki rég
tudta, hogy Levin az ő sógornőjébe, Kittybe szerelmes, alig észrevehetően
elmosolyodott, s a szeme vidámat villant.
- Azt mondtad, két szót, de
én két szóban nem tudok felelni, mivel... Bocsáss meg egy pillanatra.
Bejött a titkár, s bizalmas
tisztelettel és főnöke fölötti fölényének azzal a szerény tudatával, amely az
összes titkárokra jellemző, s az ügyek alaposabb ismeretéből ered, irataival
Oblonszkijhoz ment, s kérdés színe alatt valamiféle bonyodalmakról kezdett
magyarázni neki. Sztyepan Arkagyics nem hallgatta végig, kedveskedve a
kabátujjára tette a kezét.
- Csinálja csak, ahogy
mondtam - szólt egy mosollyal enyhítve megjegyzését, s miután röviden
elmagyarázta, hogy érti ő a dolgot, eltolta az iratokat. - Így csinálja, kérem,
Zahar Nyikityics.
A titkár zavartan
eltávozott. Mialatt barátja a titkárral tanácskozott, Levin egészen megszabadult
elfogultságától; mindkét könyökével egy székre támaszkodva állt ott; arcán
gúnyos figyelem volt.
- Nem értem, nem értem -
mondta.
- Mit nem értesz? - szólt
Oblonszkij ugyanazzal a mosollyal, s cigarettát vett elő. Valami különc
kirohanást várt Levintől.
- Nem értem, mit csináltok
itt - mondta Levin a vállát vonva. - Hogy tudod ezt komolyan csinálni?
- Miért?
- Csak; hisz nincs is mit
csinálnotok.
- Te így gondolod, de mi
nyakig vagyunk a munkában.
- Papírmunkában. Persze,
ehhez van adottságod - tette hozzá Levin.
- Úgy gondolod, hogy ez
inkább valami fogyatkozás bennem?
- Lehet - mondta Levin. - De
azért gyönyörködöm a nagyságodban, s büszke vagyok rá, hogy a barátom ilyen
nagy ember. De nem feleltél a kérdésemre - tette hozzá, s kétségbeesett
erőfeszítéssel egyenesen Oblonszkij szemébe nézett.
- Jól van, jól. Eljön az
ideje, idejutsz te is. Szép dolog. Hogy háromezer gyeszjatyinád van Karazin
járásban, meg ilyen izmaid, és hogy üde vagy, akár egy tizenkét esztendős lány;
de ide jutsz még te is. Ami a kérdésed illeti: változás nincs, de kár, hogy
olyan rég nem voltál itt.
- Miért? - kérdezte ijedten
Levin.
- Semmi különös - felelte
Oblonszkij. - Majd beszélünk róla. De voltaképp miért is jöttél föl?
- Erről is később beszélünk
majd - mondta Levin, s újból fülig pirult.
- No jó, megértettem -
mondta Sztyepan Arkagyics. - Tudod, meghívnálak hozzánk, de a feleségem nincs
egészen jól. Hanem ide figyelj: ha látni akarod őket, ma négytől ötig
valószínűleg az állatkertben lesznek. Kitty ott korcsolyázik. Menj oda, én
utánad megyek, s együtt ebédelünk majd valahol.
- Nagyszerű, akkor hát a
viszontlátásra.
- Hanem hallod-e, ismerlek:
elfelejted az egészet, vagy hirtelen elutazol a faludba! - kiáltott utána
Sztyepan Arkagyics nevetve.
- Nem, ott leszek.
S csak akkor jutott Levin
eszébe, hogy elfelejtett Oblonszkij kollégáitól elköszönni, amikor már kilépett
az ajtón.
- Nagyon erélyes úrnak
látszik - mondta Grinyevics, amikor Levin kiment a szobából.
- Az ám, bátyuska - mondta
Sztyepan Arkagyics a fejét csóválva. - Szerencsefi! Háromezer gyeszjatyina
Karazin járásban, minden előtte van még, s micsoda frisseség! Nem mint a
magunkfajta.
- Miért panaszkodik,
Sztyepan Arkagyics?
- Eh, pocsék rosszul vagyok
- mondta Sztyepan Arkagyics mélyet sóhajtva.
Amikor Oblonszkij
megkérdezte, miért is utazott voltaképpen Moszkvába, Levin elpirult, s a
pirulása miatt megharagudott magára: azt ugyanis nem felelhette, hogy a
„sógornőd kezét jöttem megkérni”, pedig kizárólag ezért jött.
A Levin-ház és a
Scserbackij-ház régi moszkvai nemesi házak voltak; egymással mindig közeli s
baráti viszonyban. Ez a kapcsolat Levin diákkorában még erősebbé vált; a fiatal
Scserbackij herceg, Dolly és Kitty bátyja, Levinnel együtt készült és
iratkozott be az egyetemre. Levin ebben az időben gyakran fordult meg
Scserbackijéknál, és beleszeretett az egész házba. Lehet, hogy furcsán hangzik,
de Konsztantyin Levin tényleg a házba, a családba, s főként a család nőtagjaiba
szeretett bele. Levin az anyjára nem is emlékezett, egyetlen nővére idősebb
volt nála, úgyhogy a Scserbackij-házban első ízben ismerte meg a régi művelt és
becsületes nemesi házak levegőjét, melytől apja és anyja halála megfosztotta. E
család minden tagja, de különösen a nők, titokzatos, költői fátyolban jelentek
meg előtte; nemcsak hogy hibát nem látott bennük, de a rájuk boruló költői
fátyol alatt a legmagasztosabb érzéseket s a legnagyobb tökéletességet
gyanította. Hogy a három kisasszonynak miért kellett naphosszat franciául és
angolul beszélni; miért játszottak egymást váltva bizonyos órákban a zongorán,
amelynek a hangja a bátyjuknál tanuló diákokhoz is felhallatszott; miért jártak
a házba franciairodalom-, zene-, rajz- és tánctanárok; atlasz subácskájukban
miért hajtattak ki Mlle Linonnal a nap bizonyos órájában a Tverszkij bulvárra,
Dolly hosszú, Nathalie félhosszú, Kitty egészen kurta subácskában, úgyhogy
formás lábacskáit a feszes, vörös harisnyában mindenki láthatta; aranykokárdás
kalapú inasuk kíséretében miért kellett a Tverszkij bulváron járkálniuk:
mindezt és sok mást, ami titokzatos világukban történt, nem értette, de azt
tudta, hogy amit csinálnak, mind gyönyörű, s épp az ott végbemenő dolgok
titokzatosságába volt szerelmes.
Egyetemi hallgató korában
majdhogy bele nem szeretett a legidősebbikbe, Dollyba; de őt csakhamar férjhez
adták Oblonszkijhoz. Aztán a középsőbe kezdett beleszeretni, mintha csak érezte
volna, hogy az egyikbe bele kell szeretnie, csak azt nem tudta eldönteni,
melyik legyen az. De alig jelent meg a társaságban, Nathalie is férjhez ment
egy Lvov nevű diplomatához. Kitty még gyermek volt, amikor Levin befejezte az
egyetemet. A fiatal Scserbackij a flotta szolgálatába lépett, s belefúlt a
Balti-tengerbe; úgyhogy, bár Oblonszkij a barátja volt, Levin érintkezése a
Scserbackij-házzal ritkábbá vált. Amikor azonban Levin ebben az évben a tél
kezdetén, egy falun eltöltött év után Moszkvába jött, s meglátta a Scserbackij
lányokat, rögtön tudta, hogy a sors rendeléséből a három közül melyikbe kell
beleszeretnie.
Azt gondolhatnánk, mi sem
természetesebb, mint hogy ő, a jó családból való, inkább gazdag, mint szegény, harminckét
éves férfi Scserbackaja hercegnőt megkérje; minden valószínűség szerint jó
partiként fogadták volna. De Levin szerelmes volt, s épp ezért úgy rémlett
neki, hogy Kitty minden tekintetben tökéletes, földöntúli lény, ő meg olyan
alsórendű, földhöztapadt halandó, hogy nem is gondolhat rá, hogy akár mások,
akár Kitty szemében méltó parti legyen.
Miután két mámoros hónapot
töltött el Moszkvában, s a társaságban, ahova csak azért járt, hogy találkozzék
vele, Kittyt mindennap láthatta, Levin hirtelen úgy döntött, hogy mindebből
úgysem lehet semmi, s elutazott a falujába.
Levin meggyőződése, hogy
mindebből úgysem lehet semmi, azon alapult, hogy a gyönyörű Kittynek a rokonok
szemében ő meg nem felelő s méltatlan parti, és Kitty úgyse tudná megszeretni.
A rokonok szemében őneki nem volt semmiféle rendes, megszabott munkája és
társaságbeli helye; ugyanakkor kortársai harminckét éves korukra ki ezredes és
szárnysegéd, ki professzor, némelyik bank- vagy vasútigazgató vagy
hivatalvezető, mint Oblonszkij. Ő pedig (nagyon jól tudta, milyennek kell hogy
lássák mások!) tehenek körül tébláboló, sárszalonkára lődöző, építkezésekkel
bíbelődő földesúr, vagyis egy tehetségtelen fickó, aki nem vitte semmire, és
aki a társadalom fogalmai szerint olyasmivel foglalkozik, amivel csak semmire
sem alkalmas emberek.
A titokzatos és gyönyörű
Kitty nem szerethetett bele egy ilyen, mint ahogy ő tartotta, csúnya, s ami a
fő, hétköznapi és semmiben sem kitűnő emberbe. Ezenkívül régi kapcsolatuk is -
a felnőtté a gyerekkel, amely a Kitty fivéréhez fűződő barátsága alapján
keletkezett - új akadálynak tűnt fel szerelme előtt. Egy csúnya, de jó embert,
amilyennek magát tartotta, lehet szeretni mint barátot, de hogy olyan
szerelemmel szeressék, amilyennel ő szerette Kittyt, ahhoz szépnek, s ami fő,
rendkívüli embernek kellett volna lennie.
Hallotta ugyan, hogy
asszonyok sokszor nem szép, egyszerű emberekbe is beleszeretnek, ebben azonban,
maga után ítélve, nem hitt, minthogy ő csak a szépbe, titokzatosba és
rendkívülibe tudott beleszeretni.
De miután két hónapot
töltött el egymagában a falujában, belátta, hogy ez nem afféle szerelem,
amilyeneken kora ifjúságában ment át; hogy ez az érzés egy percnyi nyugtot sem
hagy neki; s amíg el nem döntötte: Kitty a felesége lesz-e vagy sem, most már
élni sem tud; s hogy csak a képzelete kergette kétségbeesésbe, hiszen semmi
bizonyítéka nincs arra nézve, hogy el fogják utasítani. Most tehát azzal a
szilárd elhatározással érkezett Moszkvába, hogy megkéri Kitty kezét, s ha igent
mond, feleségül veszi. Vagy pedig... gondolni is képtelen volt arra, mi lesz
vele, ha kikosarazzák.
Levin a reggeli vonattal
érkezett Moszkvába, s féltestvérénél, Koznisevnél szállt meg. Miután
átöltözött, azzal a szándékkal ment be a bátyja szobájába, hogy azonnal
elmondja, miért jött, és tanácsot kér tőle. A bátyja azonban nem volt egyedül.
Egy ismert filozófiaprofesszor ült nála, aki egyenesen azért jött Harkovból
Moszkvába, hogy megvitasson egy igen fontos filozófiai kérdésben felmerült
nézeteltérést, hevesen polemizált a materialistákkal; Szergej Ivanovics
érdeklődéssel követte a vitát, s a professzor utolsó cikkét olvasva, megírta
neki ellenvetéseit. Azzal a szemrehányással illette, hogy túlzott engedményeket
tesz ellenfeleinek. A professzor azonnal Moszkvába utazott, hogy a dolgot
megbeszéljék. Arról a divatos kérdésről volt szó: van-e határ az ember
tevékenységében pszichikai és fiziológiai jelenségek között, és hol van az?
Szergej Ivanovics
megszokott, mindenkinek szóló, kedveskedőn hideg mosolyával fogadta az öccsét,
s miután bemutatta a professzornak, tovább folytatta a beszélgetést.
A kicsiny, sárga; szűk
homlokú és szemüveges ember az üdvözlés idejére egy pillanatra abbahagyta a
társalgást, aztán anélkül, hogy Levinre hederített volna, tovább beszélt. Levin
leült, s várta, mikor megy el a professzor; a társalgás tárgya azonban
csakhamar érdekelni kezdte.
Levin látta az újságokban a
cikkeket, amelyekről itt szó volt, el is olvasta őket; mint természettudományi
végzettségű embert, érdekelte a tudomány ismerős alapelveinek a fejlődése; de
az ember állati eredetéről, a reflexekről, biológiáról és szociológiáról szóló
tudományos fejtegetéseket sosem kapcsolta össze a maga életére és halálára
vonatkozó azon kérdésekkel, amelyek az utóbbi időben mind sűrűbben ötlöttek
eszébe.
Ahogy bátyja s a professzor
beszélgetését hallgatta, azt vette észre, hogy a tudományos kérdéseket
lelkiekkel kötik össze, néhányszor szinte nekimennek az utóbbiaknak, mihelyst
azonban egész közel értek a legfontosabbhoz, nagy sietve mintha tüstént
elhúzódtak volna, s a finom osztályozások, meghatározások, idézetek, célzások,
tekintélyekre hivatkozások birodalmába mélyedtek megint, úgyhogy csak nagy nehezen
értette meg, miről is van szó.
- Ezt fel sem tudom
tételezni - mondta Szergej Ivanovics szokásos szabatosságával s a rá oly igen
jellemző választékos kifejezésekkel és elegáns dikcióval -, semmiképp sem
érthetek egyet Keisszel abban, hogy képzeteim a külső világról mind érzéki
benyomásokból eredtek. A létezés
alapvető fogalmát sem érzékelés útján nyertem, aminthogy nincs is külön szerv
ennek a fogalomnak az átadására.
- Igen, de Wurst, Knaust és
Pripaszov erre azt felelik önnek, hogy a létezés tudata az érzéki benyomások
összességéből ered, tehát ez a tudat is érzékelések eredménye. Wurst egyenesen
kimondja, hogy ahol nincs érzékelés, ott nem ismerhetik a létezés fogalmát sem.
- Én épp az ellenkezőjét
mondom - kezdte Szergej Ivanovics.
De ekkor Levinnek megint úgy
rémlett, hogy a legfontosabbhoz érve újból eltávolodnak tőle, s elszánta magát,
hogy kérdést tesz föl a professzornak.
- Szóval ha érzéseim
megsemmisülnek, ha a testem meghal - kérdezte -, már semmiféle létezés nem
lehetséges?
A professzor, mintha a
félbeszakítás szellemi fájdalmat okozna neki, bosszúsan pillantott a különös
kérdezőre, aki inkább hajóvontatóra hasonlított, mint bölcselőre, és Szergej
Ivanovicsra pillantott, mintha azt kérdené: „Mit mondjak neki?” De Szergej
Ivanovics, aki távolról sem tett akkora erőfeszítéseket, s nem is volt olyan
egyoldalú a beszédben, mint a professzor, s maradt a fejében hely, hogy a
professzornak is megfeleljen, s ugyanakkor azt az egyszerű, természetes
szempontot is megértse, amelyből Levin tette föl a kérdést, elmosolyodott.
- Ezt a kérdést - mondta -
még nincs jogunk eldönteni...
- Nincsenek adataink -
hagyta helyben a professzor, s tovább folytatta az érvelést. - Nem, én azt
állítom - mondta -, hogy ha az érzékelésnek, ahogy azt Pripaszov kimondja, alapja
is a benyomás, ezt a két fogalmat mégis szigorúan meg kell különböztetnünk.
Levin nem figyelt tovább
oda; várta, mikor megy el a professzor.
Amikor a
professzor elment, Szergej Ivanovics az öccséhez fordult:
- Nagyon
örülök, hogy itt vagy. Hosszabb időre? Mi van a gazdaságoddal?
Levin tudta, hogy a gazdaság
nem nagyon érdekli a bátyját, s csak udvariasságból kérdi; épp ezért csak a
búzaeladásról s a pénzügyekről beszélt.
Levin nősülési tervéről
akart a bátyjával beszélni, el is volt szánva, hogy a tanácsát kéri, de ahogy
meglátta, s miután végighallgatta beszélgetését a professzorral, és meghallotta
azt az önkéntelenül is atyai hangot, amellyel a bátyja a gazdasági dolgai iránt
érdeklődött (az anyai örökséget nem osztották szét, mindkettőjük részén Levin
gazdálkodott), úgy érezte, van valami, ami miatt a bátyjával nem lehet a
nősülési szándékáról beszélnie. Érezte, hogy a bátyja nem úgy fogná fel a
dolgot, ahogy ő szeretné.
- No, mit csinál nálatok a
zemsztvo? - kérdezte Szergej Ivanovics, akit a zemsztvo igen érdekelt, s nagy
jelentőséget tulajdonított neki.
- Igazán nem tudom.
- Hogyan? Hisz választmányi
tag vagy!
- Nem, már nem vagyok,
kiléptem - felelte Konsztantyin Levin. - Már a gyűlésekre sem járok.
- Kár! - mondta erre Szergej
Ivanovics elkomorodva.
Levin a maga igazolására
magyarázni kezdte, mi folyt a járásukban a gyűléseken.
- Nahát, ez mindig így van!
- szakította félbe Szergej Ivanovics. - Mi, oroszok, mindig ilyenek vagyunk.
Lehet, hogy jó tulajdonság ez: képesség, hogy lássuk tulajdon hibáinkat, de mi
fel is nagyítjuk őket, és iróniával vigasztalódunk, amely mindig ott van a
nyelvünkön. Én csak azt mondom neked, add ezeket a jogokat, a mi
zemsztvo-intézményünket, egy másik európai népnek; a német, az angol a
szabadságát dolgozná ki belőle; mi meg csak nevetünk rajta.
- De hát mit tegyek? -
mondta Levin bűntudatosan. - Ez volt az utolsó kísérletem. Teljes szívemből
rajta voltam. Nem megy. Alkalmatlan vagyok.
- Dehogyis vagy alkalmatlan
- mondta Szergej Ivanovics -, nem jól fogod fel a dolgot.
- Lehet - felelte csüggedten
Levin.
- Tudod, hogy Nyikolaj
bátyánk megint itt van?
Nyikolaj édesbátyja volt
Konsztantyin Levinnek s féltestvére Szergej Ivanovicsnak; elkallódott ember,
vagyona nagy részét elherdálta, a legfurcsább és leghitványabb társaságba
került, a testvéreivel összekapott.
- Mit mondasz? - kiáltott
fel Levin rémülten. - Honnét tudod?
- Prokofij látta az utcán.
- Itt, Moszkvában? Hol?
Tudod? - Levin fölkelt a székéről, mint aki azonnal menni akar.
- Sajnálom, hogy megmondtam
- csóválta Szergej Ivanovics öccse izgalmán a fejét. - Elküldtem megtudni, hol
lakik; s elküldtem neki a Trubin-féle váltót, amit kifizettem. Itt van a
felelete.
S Szergej Ivanovics a papírnehezék
alól egy levelet nyújtott oda az öccsének. Levin átolvasta a különös, ismerős
betűkkel írott levelet: „Alázatosan kérem, hagyjanak békében. Ez az egyetlen,
amit kedves testvéreimtől kérek. Nyikolaj Levin.”
Levin, miután elolvasta,
fejét lehorgasztva állt - kezében a levél - Szergej Ivanovics előtt.
A vágy, hogy boldogtalan
bátyjáról elfeledkezzék, azzal a tudattal harcolt a lelkében, hogy ez csúnya
volna.
- Nyilván meg akar bántani -
folytatta Szergej Ivanovics -, de engem meg nem bánthat. Egész szívemből
segítenék is rajta, de tudom, hogy ez lehetetlen.
- Igen, igen - ismételte
Levin. - Megértem s méltányolom a viselkedésedet; de én azért elmegyek hozzá.
- Ha úgy tetszik, menj; de
nem tanácsolom - szólt Szergej Ivanovics. - Ami engem illet, nem félek tőle;
nem veszíthet össze velem. Neked jobb, ha nem mész el hozzá. Segítség úgy
sincs. Különben tégy, ahogy jónak látod.
- Segítség lehet, hogy
nincs, de ebben a percben - s ez más dolog - különösképp érzem, hogy nem tudnék
nyugodt lenni.
- No, én meg ezt nem értem -
szólt Szergej Ivanovics. - Egyet tudok - tette hozzá -, ez az alázat leckéje.
Amióta Nyikolaj öcsém az lett, ami, én is elnézőbben tekintek arra, amit
aljasságnak hívnak. Hisz tudod, hogy mit tett.
- Ó, ez szörnyű, szörnyű! -
hajtogatta Levin.
Ahogy a bátyja címét Szergej
Ivanovics inasától megkapta, rögtön szedelőzködött, hogy elmegy hozzá; de aztán
meggondolta, s estére halasztotta a látogatását. Hogy a lelki nyugalma
meglegyen, mindenekelőtt azt kellett dűlőre vinnie, amiért Moszkvába jött. A
bátyjától Oblonszkijhoz ment a hivatalba, s miután megérdeklődte, hol vannak
Scserbackijék, oda hajtatott, ahol, úgy mondták, Kittyt találja.
Amikor Levin négy órakor
dobogó szívvel az állatkertnél a bérkocsiból kiszállt, s egy kis úton a
szánkózódombok felé, a jégpálya felé indult, bizonyosan tudta, hogy találkozik
Kittyvel, hisz Scserbackijék fogata ott állt a bejáratnál.
Derűs és fagyos nap volt. A
bejáratnál egymás mellett álltak a fogatok és szánkók, kocsisok s csendőrök. A
kapunál s a lesöpört utakon, a faragott ablakkeretekkel díszített orosz
házacskák közt kicsípett nép nyüzsgött, a tűző napon csillogó kalapban; hótól
lecsüggő ágaikkal a kert öreg, bozontos nyírfái mintha új, ünnepi miseruhába
öltöztek volna.
Ahogy az ösvényen a jégpálya
felé tartott, önmagához beszélt: „Nem szabad izgulnod, nyugodtnak kell lenned.
Mi bajod? Mit akarsz? Hallgass, ostoba” - fordult a szívéhez. De minél jobban
igyekezett lecsillapítani magát, annál nehezebb lett a lélegzete. Találkozott
egy ismerősével, az odakiabált neki; Levin azonban azt sem tudta, ki volt.
Odaért a dombhoz, amelyen csak úgy csörgött a leszálló és fölhúzott szánkók
lánca; lesikló ródlik robogtak, s vidám hangok harsantak föl. Tett még néhány
lépést, föltárult előtte a jégpálya, s a korcsolyázók nyüzsgésében nyomban
meglátta őt.
A szívét elszorító örömről
és félelemről tudta meg, hogy ott van. A jégpálya túlsó végén állt, egy
hölggyel beszélgetett. Úgy tetszett, sem a ruháján, sem a tartásán nincs semmi
különös. Levin azonban éppoly könnyen ismerte föl ebben a tömegben, mint rózsát
a csalánosban. Ő ragyogott be mindent. Mosoly volt, amely mindenkire sugárzott.
„Valóban rámehetek a jégre - gondolta Levin -, oda, őhozzá?” A hely, ahol Kitty
állt, megközelíthetetlen szentélynek tetszett, s volt perc, amikor a férfi kis
híján visszafordult, olyan szorongás fogta el. Erőt kellett vennie magán;
meggondolnia, mennyi mindenféle ember van itt; ő is eljöhetett csak úgy,
korcsolyázni. Lement, de mint a napra, igyekezett nem ránézni; azonban, mint a
napot, látta anélkül is, hogy ránézett volna.
A jégen a hétnek ezen a
napján s a napnak ebben a szakában egyazon társaság emberei gyűltek össze, akik
egymást mind ismerték. Voltak köztük a művészetükkel kérkedő mesterkorcsolyázók
s félénk, ügyetlenül mozgó kezdők, akik támlásszékekbe kapaszkodva tanultak;
gyermekek és öregemberek, akik egészségügyi célzattal korcsolyáztak. Levin
kiválasztott szerencsefinak tartotta valamennyit, hisz Kitty közelében
lehettek. A korcsolyázók azonban, úgy látszik, egész közönyösen érték be és
hagyták el őt, még beszéltek is vele; tőle egész függetlenül mulattak, élvezték
a jó időt s a kitűnő jeget.
Nyikolaj Scserbackij, Kitty
unokatestvére, lábán korcsolyával, kurta kabátban és szűk pantallóban ült egy
padon. Levint meglátva, rákiáltott:
- Á, az első orosz
gyorskorcsolyázó! Rég jött? Kitűnő a jég, kösse föl a korcsolyáját.
- Nem is hoztam korcsolyát -
felelte Levin, s elbámult, hogy az ő
jelenlétében ilyen merész és fesztelen lehet valaki, s bár nem nézett rá, egy
pillanatra sem vesztette el Kittyt a szeme elől. Érezte a nap közeledését. A
lány a jégpálya sarkán állt: vékony lábait a magas szárú cipőben ügyetlenül
rakta, s szemmel látható félénkséggel siklott feléje. Egy kétségbeesetten hadonászó,
a földig hajló, orosz ruhás fiú épp akkor érte be. Nem állt egészen biztosan a
lábán, kezét a zsinóron függő pici muffból kihúzva, esésre készen tartotta, s
ahogy Levinre pillantott, akit most felismert, egyszerre mosolyodott el rajta s
a maga ijedtségén. Amikor a fordulót befejezte, ruganyos lábacskájával egy kis
lökést adott magának, s egyenest Scserbackijhoz siklott, a karjába
kapaszkodott, s mosolyogva bólintott Levinnek. Gyönyörűbb volt, mint ahogy
Levin képzelte.
Amikor rágondolt, egész
elevenen állt előtte, különösen szőke, gyermekien derült, bájos és jóságos
arcocskája, amelyet oly szépen hordott formás leányvállán. Arcának ez a
gyermeki kifejezése s hozzá alakja finom szépsége árasztotta a sajátos varázst,
amelyre olyan jól emlékezett. Ami azonban mindig meglepetésként érte, az a lány
szemének szelíd, nyugodt és nyílt kifejezése volt; különösképp pedig a mosolya,
mely Levint mindig egy varázslatos világba vitte, ahol ő maga is olyan
elérzékenyült és lágy lett, amilyen emlékezete szerint csak kora gyermekkora
ritka óráiban tudott lenni.
- Rég van itt? - kérdezte
Kitty, kezét odanyújtva. - Köszönöm szépen - tette hozzá, amikor Levin a
muffjából kiesett zsebkendőt fölemelte.
- Én? Nemrég, tegnap... azaz
csak most... érkeztem meg - felelte Levin, izgalmában meg sem értve mindjárt a
kérdést. - Magukhoz készültem - mondta, s visszaemlékezve, hogy milyen
szándékkal kereste, megzavarodott és elvörösödött. - Nem is tudtam, hogy
korcsolyázik, mégpedig remekül!
Kitty figyelmesen nézte,
mintha zavarának az okát igyekezne megérteni.
- Meg kell becsülnöm a
dicséretét. Itt úgy emlékeznek, hogy maga a legjobb korcsolyázó. - Fekete kesztyűs
kezecskéjével leverte muffjáról a ráhullott zúzmara tűkristályait.
- Igen, valaha szenvedélyes
korcsolyázó voltam; tökéletes akartam lenni benne.
- Úgy látszik, mindent
szenvedéllyel csinál - mondta Kitty mosolyogva. - Szeretném látni, hogy korcsolyázik.
Csatolja fel a korcsolyát, és gyerünk, korcsolyázzunk együtt.
„Együtt korcsolyázni! Hát
lehetséges ez?” - gondolta Levin rápillantva.
- Rögtön felcsatolom -
mondta.
S elment, hogy korcsolyát
kössön.
- Régen volt nálunk, uram -
mondta a korcsolyamester, ahogy a lábát fogta, s a korcsolyát a sarkára
csavarta. - Amióta ön nincs itt, nincs mester az urak közt. Jó lesz így? -
mondta, meghúzva a szíjat.
- Jó, jó, csak minél
gyorsabban, kérem - felelte Levin, alig bírva visszatartani a boldogság
mosolyát, mely akarata ellenére is kiült az arcára. „Ez aztán az élet, a
boldogság! - gondolta. - Azt mondta, együtt, korcsolyázzunk együtt. Most
szóljak? Épp azért félek szólni, mert boldog vagyok, reményem van csak, de az
boldog. Hanem ha... De muszáj, muszáj! Le a gyöngeséggel!”
Fölállt, levette a kabátját;
nekifutott a házikó körüli érdes jégnek, ki a sima jégpályára. Minden erőlködés
nélkül siklott, mintha futásának gyorsaságát, lassúságát, irányát kizárólag az
akaratával irányítaná. Félénken közeledett Kitty felé, de mosolya megint
megnyugtatta.
Kitty odaadta a kezét, mind
gyorsabban haladtak egymás mellett, s minél gyorsabban siklottak, Kitty annál
erősebben szorította a kezét.
- Magával gyorsabban
tanulnék - mondta neki -, magában valahogy megbízom.
- Amikor rám támaszkodik, én
is bízom magamban - de nyomban megijedt attól, amit mondott, és elpirult. S valóban,
alighogy Levin kiejtette ezeket a szavakat, hirtelen, ahogy a nap siklik felhők
mögé, Kitty arcáról eltűnt minden kedvesség, s Levin ráismert arra az
arckifejezésére, amely a feszült gondolkodást tükrözte: a sima homlokon
redőcskék támadtak.
- Bántja tán valami?...
Különben sincs jogom megkérdezni - mondta gyorsan Levin.
- Miért ne?... Nem, nem bánt
semmi - felelte Kitty hidegen. - Találkozott már Mlle Linonnal? - tette hozzá
mindjárt.
- Még nem.
- Menjen oda hozzá, annyira
szereti magát.
„Mi ez? Istenem, segíts!” -
gondolta Levin, s odasiklott a padon ülő, ősz loknis, öreg francia
kisasszonyhoz. Az, hamis fogait kivillantva, mosolyogva, régi barátként
fogadta.
- Az ám, növünk - mondta
Levinnek, a szemével Kittyre mutatva -, és öregszünk. Tiny bear[4]
is nagy már - tette hozzá nevetve. Régi tréfájára emlékeztette Levint, aki a
három kisasszonyt egy angol mese alapján három mackónak nevezte. - Emlékszik?
Így hívta őket.
Levin egyáltalán nem
emlékezett rá; de a kisasszony már tíz éve nevetett ezen a tréfán, és nagyon szerette.
- No, menjen, korcsolyázzék
csak. A mi Kittynk is jól korcsolyázik már, ugye?
Amikor Levin újból
odaszaladt hozzá, Kitty arca nem volt már szigorú, a szeme megint jóakarón és
kedvesen mosolygott; Levinnek azonban úgy rémlett, hogy kedvességében van
valami különös, szándékoltan nyugodt, és ettől elszontyolodott. Miután az öreg
nevelőnő furcsaságairól beszélgettek, Kitty Levin élete felől érdeklődött.
- Igazán nem unatkozott
télen a faluban? - kérdezte Kitty.
- Nem, nem unalmas, nagyok
sok dolgom van - s érezte, mint kényszeríti rá Kitty a maga nyugodt modorát,
amelyből neki éppen úgy nem lesz ereje kitörni, mint a tél elején.
- Hosszabb időre jött? -
kérdezte Kitty.
- Nem tudom - felelte, meg
sem gondolva, mit mond. Az ötlött eszébe, hogy ha ennek a nyugodt, baráti
modornak aláveti magát, megint úgy megy el, hogy nem dőlt el semmi, s
eltökélte, hogy föllázad.
- Hogyhogy nem tudja?
- Nem tudom. Magától függ -
mondta, s rögtön el is borzadt a saját szavaitól.
Nem hallotta, mit mond, vagy
nem akarta meghallani, de Kitty mintha megbotlott volna, a lábacskájával kettőt
toppantott, és sebesen elsiklott tőle. Mlle Linonhoz ment, mondott valamit
neki, s a házikó felé indult, ahol a hölgyek a korcsolyáikat vetették le.
„Istenem, mit tettem! Uram,
Istenem! Segíts, ne hagyj el!” - fohászkodott Levin, s ugyanakkor erős
testmozgás szükségét érezve, nekifutott, s belső és külső köröket írt le a
jégen.
Egy fiatalember, az újabb
műkorcsolyázók közül a legjobb, korcsolyásan, cigarettával a szájában épp ebben
a percben jött ki a kávéházból, nekiszaladt, s nagy robajjal föl-fölszökve,
korcsolyástul ereszkedett alá a lépcsőkön. Leröpült, s anélkül, hogy keze
fesztelen tartásán változtatott volna, továbbsiklott a jégen.
- Hohó, ez valami új
mutatvány - mondta Levin, s már futott is föl, hogy ő is megcsinálja.
- Meg ne üsse magát, szokni
kell hozzá! - kiáltott rá Nyikolaj.
Levin fölment az emelvény
szélére, amennyire tudott, nekifutott, és kezével tartva a szokatlan mozgás
közben az egyensúlyt, leereszkedett. Az utolsó lépcsőbe azonban beleakadt; s
alig súrolva kezével a jeget, egy heves mozdulatot tett, majd kiegyenesedett, s
nevetve továbbsiklott.
„Milyen derék és kedves” -
gondolta Kitty, ahogy Mlle Linonnal a házikóból kijött, s mint kedves fivérre
szokás, csöndes, gyöngéd mosollyal pillantott rá. „Valóban hibás vagyok? -
gondolta. - Csakugyan valami rosszat követtem el? Azt mondják: kacérság. Nem őt
szeretem, tudom; de olyan jó vele, olyan derék ember. De minek mondta azt?”
Ahogy a távozó Kittyt s a
lépcsőn elébe jövő anyját megpillantotta, Levin a gyors mozgásba belepirulva
megállt, és elgondolkozott. Levetette a korcsolyáját, és a kertkijáratnál
utolérte őket.
- Nagyon örülök, hogy látom
- mondta a hercegnő. - Csütörtökön fogadunk most is.
- Tehát ma?
- Nagyon fogunk örülni, ha
láthatjuk - mondta a hercegnő szárazon.
Ez a szárazság bántotta
Kittyt, s nem tudott ellenállni a vágynak, hogy anyja hidegségén enyhítsen
valamit.
- A viszontlátásra - fordult
Levin felé mosolyogva.
Ekkor ért a kertbe Sztyepan
Arkagyics félrecsapott kalappal, csillogó arccal és szemmel, mint egy vidám
hódító. De az anyósához lépve, amikor az Dolly hogylétéről kérdezte, szomorú,
bűnbánó arccal felelt. Miután az anyósával egy ideig halkan és leverten
elbeszélgetett, kihúzta magát, s karon fogta Levint.
- No, mi az, megyünk? -
kérdezte. - Egyre rád gondoltam, s nagyon boldog vagyok, hogy eljöttél -
mondta, jelentős pillantással nézve a szemébe.
- Megyünk, megyünk - felelte
a boldog Levin, akinek még mindig fülében volt a hangnak a zengése, amely a
viszontlátást mondta; látta a kísérő mosolyt is.
- Az Angliába vagy az
Ermitázsba?
- Nekem mindegy.
- Akkor hát az Angliába -
mondta Sztyepan Arkagyics. Azért választotta az Angliát, mert ott több pénzzel
tartozott, mint az Ermitázsban; nem tartotta volna hát szépnek, ha elkerüli ezt
a szállodát. - Van bérkocsid? No, akkor nagyszerű, úgyis elengedtem a
fogatomat.
A két barát egész úton
hallgatott. Levin arra gondolt, mit jelentett az az átalakulás a Kitty arcán, s
hol arról győzte meg magát, hogy van remény, hol kétségbeesett, s tisztán
látta, hogy a reménye esztelen; közben azonban egészen más embernek érezte
magát; szinte nem is hasonlított ahhoz, aki Kitty mosolya s az előtt a
„viszontlátásra” előtt volt.
Sztyepan Arkagyics az ebéd
étlapját állította össze az úton.
- Te, ugye, szereted a turbot-t?[5]
- mondta Levinnek, ahogy odaértek.
- Mit? - kérdezte Levin. - A
turbot-t? Igen, rettenetesen szeretem a turbot-t.
Amikor Levin Oblonszkijjal
belépett a szállodába, lehetetlen volt észre nem vennie Sztyepan Arkagyics arcán
és alakján egy különös kifejezést, valami türtőztetett sugárzásfélét.
Oblonszkij levetette a kabátját: félrevágott kalappal lépett az étterembe, s
közben a frakkban, szalvétával hozzá siető-tapadó tatároknak utasításokat
osztogatott. Jobbra-balra köszönt ismerőseinek, akik, mint mindenütt, itt is
örömmel fogadták; odament a büféhez, bekapott egy kis halat, ivott egy kis
vodkát; odasúgott valamit a kifestett és fölszalagozott, csipkés-bodros francia
nőnek, aki a pult mögött ült, úgyhogy még az is szívből nevetett. Levin csak
azért nem ivott vodkát, mert sértette ez a francia nő, aki mintha kizárólag
álhajból, poudre de riz-ből[6]
és Vinaigre de toilette-ből[7]
lett volna összeállítva. Mint valami mocskos helyről, gyorsan odább sietett
mellőle. Az egész lelke Kitty emlékével volt tele; szemében a diadal és a
boldogság mosolya ragyogott.
- Ide, kegyelmes uram,
parancsoljon; itt nem fogják zavarni kegyelmességedet - mondta a leginkább
hozzájuk tapadt öreg, őszes tatár; széles farán szétnyílt a fecskefarkú kabát.
- Tessék, kegyelmes uram - mondta Levinnek is; Sztyepan Arkagyics iránti
tiszteletből a vendégét is körüludvarolta.
Egy pillantás alatt friss
abroszt terített az amúgy is megterített kerek asztalra, a bronzcsillár alá,
bársonyszékeket tolt oda, s Sztyepan Arkagyics mellé állva, étlappal a kezében
várta a rendelést.
- Ha parancsolja
kegyelmességed, a különszoba rögtön szabad lesz; Golicin herceg van ott egy
hölggyel. Friss osztrigát kaptunk.
- Á, osztrigák!
Sztyepan Arkagyics
elgondolkozott.
- Ne változtassuk meg,
Levin, a tervünket? - állt meg az ujja az étlapon; arca komoly töprengést árult
el. - De jók-e az osztrigák? Vigyázz!
- Flensburgiak, kegyelmes
uram, ostende-i nincs.
- Flensburginak
flensburgiak, de frissek-e?
- Tegnap kaptuk őket.
- Kezdjük akkor osztrigával
inkább? Persze így az egész terv megváltozik. Igaz?
- Nekem egészen mindegy. Én
a legszívesebben káposztalevest és kását ennék: az azonban itt nincs.
- Kása ŕ la russe, azt tetszik parancsolni? - kérdezte a tatár, miközben
úgy hajolt Levin fölé, mint a dajka a gyermekre.
- Nem, tréfán kívül, bármit
választasz, jó lesz; korcsolyáztam, éhes vagyok. Azt ne gondold - tette hozzá,
mert Oblonszkij arcán elégedetlenséget látott -, hogy nem értékelem a
választásodat; élvezem, ha jót ehetek.
- Hát persze, akármit
mondasz, ez is az élet egyik gyönyörűsége - mondta Sztyepan Arkagyics. - Hozzál
hát, testvér, osztrigát, két, nem, az kevés, három tucatot, utána
zöldséglevest!
- Printaničre - kapta el a tatár. De úgy látszik, Sztyepan Arkagyics
nem akarta megszerezni neki az örömöt, hogy franciául nevezze meg az ételeket.
- Zöldséglevest, érted,
aztán turbot-t, sűrű mártásban, utána
rosztbifet. De vigyázz, jó legyen. Aztán még kappant, no és befőttet.
A tatárnak eszébe jutott
Sztyepan Arkagyics szokása, hogy nem a francia étlap szerint nevezi meg az ételeket;
nem mondta utána, csak a végén szerezte meg az örömöt magának, hogy az egész
rendelést étlap szerint elismételje. „Soupe
printaničre, turbot, sauce Beaumarchais, poulard ŕ l’estragon,
macédoine de fruits”, s az egyik bekötött étlapot letéve, mint aki rugón
jár, a másikat, a borlapot kapta fel, azt tette Sztyepan Arkagyics elé.
- Mit igyunk?
- Én, amit akarsz, csak ne
sokat... pezsgőt.
- Hogyhogy? Azzal kezdjük?
Különben igazad van, kérlek. Szereted a fehérkupakost?
- Cachet blanc - kapta föl a tatár.
- Adjál hát azt az
osztrigához, azután majd meglátjuk.
- Szolgálatára. Milyen
asztali bort parancsolnak?
- Nuit-t adj. Nem, jobb lesz a klasszikus chablis.
- Szolgálatára. Sajtot az önét parancsolja?
- Igen, parmezánt. Vagy te
mást szeretsz?
- Nem, nekem egészen mindegy
- mondta Levin, aki nem tudta mosolyát visszatartani.
A szétálló frakkú tatár
elfutott; öt perc múlva egy tál fölnyitott, gyöngyházfényű osztrigakagylóval s
ujja közt egy palackkal repült vissza. Sztyepan Arkagyics megpuhította és
mellénye mögé gyömködte kikeményített szalvétáját, s karjával kényelmesen
nekihelyezkedve hozzálátott az osztrigának.
- Nem rossz - mondta, s a
gyöngyházkagylókból ezüstvillácskájával egymás után kaparta ki és kapta be a
sikamlós osztrigákat. - Nem rossz - ismételte meg, nedves, ragyogó szemét hol
Levinre, hol a tatárra vetve.
Levin ette az osztrigát,
noha fehér kenyeret sajttal jobban szeretett volna. De Oblonszkijban
gyönyörködött. Még a tatár is, aki, miután kinyitotta az üveget s széttöltötte
a habzó bort az öblös, finom poharakba, miközben fehér nyakkendőjét igazgatta,
észrevehető gyönyörűséggel mosolygott Sztyepan Arkagyicsra.
- Te nem nagyon szereted az
osztrigát? - mondta Sztyepan Arkagyics, ahogy a poharát kiürítette. - Vagy bánt
valami? Hm?
Azt szerette volna, ha Levin
is jókedvű. De Levin, ha nem is volt rosszkedvű, feszengett. Azzal, ami a
lelkében volt, kínosan és félszegen érezte magát ebben a vendéglőben, az ebédlő
párok különszobái, a szaladgálás, sürgölődés közt; ez a környezet: bronzok,
tükrök, gázlángok, a tatár - sértette. Félt bemocskolni vele, ami a lelkét
betöltötte.
- Én? Igen, bánt valami, de
azonkívül feszélyez is ez a hely - mondta. - El sem tudod képzelni, milyen vad
dolog mindez nekem, a falusinak, mint annak az úrnak a körmei, akivel nálad
találkoztam.
- Igen, láttam, mennyire
nézted szegény Grinyevics körmeit - mondta Sztyepan Arkagyics mosolyogva.
- Nem tehetek róla - felelte
Levin. - Erőltesd meg magad egy kicsit, képzeld magad a helyembe, helyezkedj
egy falusi lakos nézőpontjára. Mi falun azon vagyunk, hogy kezünk alkalmas
legyen a munkára; épp ezért levágjuk a körmünket, néha a ruha ujját is feltűrjük.
Itt meg az emberek szántszándékkal akkora körmöt eresztenek, amekkorát csak
bírnak, és mandzsettagomb helyett kistányért viselnek, hogy végképp ne
használhassák a kezüket.
Sztyepan Arkagyics jókedvűen
mosolygott.
- Ez annak a jele, hogy nem
kell durva munkát végeznie. Az eszével dolgozik...
- Lehetséges, én mégis vad
dolognak tartom. Mint ahogy az is vad dolog, hogy mi falusiak azon vagyunk,
hogy minél előbb jóllakjunk, s a munkánk után láthassunk; itt veled meg azon
vagyunk, hogy lehetőleg minél később lakjunk jól, és ezért osztrigákat eszünk.
- Hát persze - kapta el
Sztyepan Arkagyics. - A civilizációnak épp ez a célja: mindenből élvezetet
csinálni.
- No, ha ez a célja, én
inkább vadember akarok maradni.
- Úgyis az vagy. Ti,
Levinek, mind azok vagytok.
Levin felsóhajtott. Nyikolaj
bátyja jutott az eszébe: lelkifurdalás és fájdalom fogta el, s elkomorodott.
Oblonszkij azonban olyasmiről kezdett beszélni, amitől azonnal megváltozott a
hangulata.
- Nos, elmégy ma este a
mieinkhez, vagyis Scserbackijékhoz? - kérdezte, s az üres, érdes kagylókat
odább tolva, a sajtot húzta maga elé; szeme jelentőségteljesen csillogott.
- Igen, föltétlen elmegyek -
felelte Levin. - Bár úgy láttam, a hercegnő nem szívesen hívott.
- Mit beszélsz! Micsoda
badarság! Ilyen a modora. No, testvér, ide azt a levest... Ez a modora, grande dame[8]
- mondta Sztyepan Arkagyics. - Én is ott leszek, csak Banyina grófnőhöz kell
mennem énekpróbára. Hát hogyne volnál vadember? Mivel magyarázod, hogy egyszer
csak eltűntél Moszkvából? Scserbackijék állandóan kérdezősködtek felőled;
mintha énnekem tudnom kellene. Holott én csak azt tudom, hogy te mindig mást
csinálsz, mint a többiek.
- Igen - mondta Levin lassan
és izgatottan. - Vadember vagyok, igazad van. De nem azért vagyok vad, mert
akkor elmentem, hanem mert most idejöttem. Azért jöttem...
- Ó, milyen boldog ember
vagy te - szakította félbe Sztyepan Arkagyics, Levin szemébe nézve.
- Miért?
- Megismerem egy jegyből a
jóvérű paripát, szeméről ismerem meg a szerelmes daliát[9]
- szavalta Sztyepan Arkagyics. - Te még mindennek előtte vagy.
- S te tán utána?
- Hát ha nem is utána, de a
tiéd a jövő, az enyém meg a jelen, szóval kialvóban vagyok.
- Miért, baj van?
- Baj. De nem akarok
magamról beszélni. Úgysem mesélhetnék el mindent - mondta Sztyepan Arkagyics. -
Tehát miért is jöttél most Moszkvába? Hé, vidd el már! - kiáltott a tatárra.
- Sejted? - felelte Levin, s
belülről sugárzó pillantását Sztyepan Arkagyicson tartotta.
- Sejtem, de én nem
kezdhetek beszélni róla. Már ebből is láthatod, rosszul sejtem-e vagy jól -
mondta Sztyepan Arkagyics, s finom mosollyal pillantott Levinre.
- Nos, mit szólsz hozzá? -
mondta Levin reszkető hangon; arcán, érezte, minden izom remeg. - Mi a
véleményed róla?
Sztyepan Arkagyics lassan
kiitta a chablis-t a poharából;
közben nem vette le Levinről a szemét.
- Én? - mondta Sztyepan
Arkagyics. - Én semmit sem óhajtok jobban, mint ezt. A legjobb, ami csak
történhetik.
- De nem tévedsz? Tudod,
miről beszélünk? - mondta Levin, tekintetével a társára tapadva. - Azt
gondolod, lehetséges?
- Azt gondolom, igen. Miért
ne lenne lehetséges?
- Nem, te tényleg azt
gondolod, hogy ez lehetséges? Nem, mondj csak el mindent, amit gondolsz! Na és
ha... ha kosarat kapok?... És én biztosra is veszem...
- Hát ezt meg miből
gondolod? - mosolyodott el barátja izgalmán Sztyepan Arkagyics.
- Néha úgy rémlik. Szörnyű
lenne nekem is, neki is.
- Nos, a lány számára semmi
esetre sincs ebben semmi rettenetes. Minden lány büszke, ha megkérik.
- Igen, minden lány, de nem
ő.
Sztyepan Arkagyics
elmosolyodott. Nagyon jól ismerte Levin érzéseit; tudta, hogy a világ lányai az
ő szemében két fajtára oszlanak: az egyik fajta a világ minden lánya, Kittyn
kívül, ezekben minden emberi gyengeség megvan, s nagyon köznapi lányok; a másik
fajta: Kitty egymaga, benne nincs gyarlóság, s fölötte áll minden emberinek.
- Várj csak, végy mártást is
- fogta meg Levin kezét, aki a mártást eltolta magától.
Levin vett engedelmesen a
mártásból is; Sztyepan Arkagyicsot azonban nem hagyta enni.
- Nem, várj csak egy kicsit
- mondta. - Ez énnekem, értsd meg, élet-halál kérdés. Soha, senkivel nem
beszéltem és nem is beszélhetek senkivel sem róla, csak veled. Mi mindenben
mások vagyunk: más ízlés, nézetek, minden; de tudom, hogy szeretsz és
megértesz, s épp ezért borzasztóan szeretlek. De az Isten szerelmére, légy
egészen őszinte.
- Azt mondom, amit gondolok
- szólt Sztyepan Arkagyics mosolyogva. - De hogy többet mondjak: az én
feleségem csodálatos asszony. - Fölsóhajtott, eszébe jutott dolga az
asszonnyal, s egy pillanatra elhallgatott. - Adománya, hogy a jövőbe lát -
folytatta aztán. - Keresztüllát az embereken; ez azonban semmi; tudja, mi lesz,
különösen házasságok terén. Előre megmondta például, hogy Sahovszkaja
Brentelnhez megy férjhez. Senki sem akarta elhinni, és úgy lett. És ő a te
pártodon van.
- Mármint hogyan?
- Úgy, hogy nemcsak szeret
téged, de azt mondja, hogy Kitty föltétlenül a te feleséged lesz.
Ezekre a szavakra Levin
arcán az a mosoly sugárzott föl, amely már az ellágyulás könnyeihez jár közel.
- Ezt mondja! - kiáltott föl
Levin. - Mindig mondtam, hogy a te feleséged nagyszerű teremtés. No de elég,
elég, ne beszéljünk erről - mondta, s fölállt a helyéről.
- Jól van, de azért csak ülj
le.
Levin azonban nem tudott
leülni. Kemény lépteivel vagy kétszer is végigment a kalitkaforma szobán,
szemével, hogy a könny föl ne tűnjék benne, hunyorgott néhányat, csak azután
ült le megint az asztalhoz.
- Értsd meg - mondta -, ez
nem szerelem. Voltam szerelmes, de ez nem az. Ez nem is az én érzésem: egy
külső erő, amely a hatalmába ejtett. Azért utaztam el, mert beláttam, hogy ez
lehetetlen; mint az olyan boldogság, érted, amilyen a földön nem fordul elő. De
küzdöttem magammal, s látom, hogy enélkül nem élet az élet. Dönteni kell...
- De hát miért utaztál el?
- Várj egy kicsit! Mennyi
gondolat! Mi mindent kell kérdeznem! Hallgass meg. Nem tudod elképzelni, mit
tettél értem azzal, amit mondtál. Olyan boldog vagyok, hogy utálatos lettem;
mindent elfelejtettem. Most tudtam meg, hogy Nyikolaj bátyám... itt van, tudod,
róla is megfeledkeztem. Úgy rémlik, mintha ő is boldog volna. Ez valami
eszelősség. Csak egy a szörnyű. Te nős vagy, ismered ezt az érzést. Szörnyű,
hogy mi öregebbek, akiknek már múltunk van... nem szerelmek, hanem bűnök...
egyszer csak egy tiszta, ártatlan lény közelségébe kerülünk. Ez visszataszító;
lehetetlen, hogy az ember méltatlannak ne érezze magát.
- No, neked nem sok a bűnöd.
- De mégis - mondta Levin. -
„Borzadva olvasom, életem az a könyv, képei itt állnak köröttem: Átkozok,
vádolok, sírok, de semmi könny ki nem olt egyetlen betűt sem.”[10]
Igen.
- Mit tegyünk? Ez a világ
rendje - mondta Sztyepan Arkagyics.
- Egy vigaszom van, mint
abban az imádságban is, amit mindig úgy szerettem: „Ne az érdemeimért bocsáss
meg, hanem könyörületből.” Ő is csak így bocsáthat meg énnekem.
Levin kihörpintette a
poharát, s elhallgattak.
- Egyet azonban meg kell
mondanom. Ismered Vronszkijt? - kérdezte Sztyepan Arkagyics.
- Nem ismerem. Mért kérded?
- Hozz még egy üveggel -
fordult Sztyepan Arkagyics a serlegeket töltő tatárhoz, aki épp akkor sürgölődött
körülöttük, amikor nem kellett volna.
- Mért kéne Vronszkijt
ismernem?
- Azért kéne Vronszkijt
ismerned, mert ő az egyik vetélytársad.
- Miféle Vronszkij ez? -
mondta Levin, és arckifejezése abból a gyermeki elragadtatásból, amelyben
Oblonszkij az imént gyönyörködött, hirtelen a haragosba és kellemetlenbe
csapott át.
- Vronszkij Kirill Ivanovics
Vronszkij gróf egyik fia s a pétervári aranyifjúság egyik legkülönb példánya.
Tverben ismertem meg, amikor magam is ott szolgáltam; a toborzásra jött el.
Szörnyen gazdag, szép, komoly összeköttetései vannak, szárnysegéd, s ugyanakkor
igen kedves és jó gyerek. De több, mint egyszerűen jó gyerek. Ahogy most
megismertem, művelt és okos is, olyan ember, aki sokra fogja vinni.
Levin komoran hallgatott.
- Csakhamar teutánad tűnt
föl itt, s ahogy hallom, fülig beleszeretett Kittybe. S Kitty anyja,
megérted...
- Bocsáss meg, de nem értek
semmit sem - mondta Levin komoran. Nyikolaj bátyja jutott rögtön az eszébe,
milyen undok is, hogy el tudta feledni.
- Várj már egy kicsit -
mosolyodott el Sztyepan Arkagyics, s teletöltve Levin poharát, megérintette a
kezét. - Én elmondtam, amit tudok, s amennyire az ilyen kényes és finom ügyben
találgatni lehet, ismétlem, úgy látom, neked van esélyed.
Levin hátravetette magát a
széken, az arca halvány lett.
- De azt ajánlanám, vidd
döntésre, amilyen hamar csak tudod - folytatta Oblonszkij.
- Nem, köszönöm, nem bírok
többet inni - szólt Levin, és félretolta a poharat. - Berúgok. No és te hogy
éldegélsz? - kérdezte aztán, mint aki másra akarja a beszédet terelni.
- Egy szót csak: azt
tanácsolom, vidd mindenesetre minél előbb dűlőre a dolgot. Nem ajánlom, hogy ma
szólj - mondta Sztyepan Arkagyics. - Menj oda holnap reggel; kérd meg annak
rendje-módja szerint a lányt, aztán segítsen az Isten.
- Azt ígérted, lejössz
vadászatra. Gyere le most tavasszal - mondta Levin.
Egész szívéből bánta már,
hogy elkezdte ezt a beszélgetést Sztyepan Arkagyiccsal. Ez a beszélgetés arról
a rivális pétervári tisztről, Sztyepan Arkagyics javaslatai és tanácsai
bepiszkolták ezt a kivételes érzést.
Sztyepan Arkagyics
elmosolyodott. Megértette, mi játszódik le Levin lelkében.
- Majd lemegyek egyszer -
mondta. - Bizony, testvér, az asszonyok, ez az a csavar, amin minden forog. Az
én dolgaim is rosszul állnak, nagyon rosszul, s mind a nők miatt. Légy őszinte
hozzám - folytatta, miközben szivart vett ki, s egyik kezét a poharán tartotta
-, adj tanácsot.
- Miben?
- Elmondom. Tegyük föl, nős
vagy, szereted a feleségedet, de belebolondultál egy másik nőbe.
- Bocsáss meg, de ezt
végképp nem tudom megérteni. Éppúgy nem értem, mintha én most, miután
jóllaktam, a pék mellett elmenve ellopnék egy kalácsot.
Sztyepan Arkagyics szeme a
szokásosnál is jobban csillogott.
- Miért ne? A kalács néha
olyan illatos, hogy nem tudod türtőztetni magad.
Himmlisch ist’s,
wenn ich bezwungen
Meine irdische Begier;
Aber noch wenn’s
nicht gelungen,
Hatt’
ich auch recht hübsch Plaisir![11]
Ahogy ezt mondta, Sztyepan
Arkagyics finoman elmosolyodott; Levin se állhatta meg, hogy el ne mosolyodjék.
- De tréfán kívül -
folytatta Oblonszkij -, a nő, érts meg, kedves, szelíd, szerető lény; magányos
és szegény, s mindenét föláldozta érted. Most, hogy már minden megtörtént, nem
lehet - ezt értsd meg - eldobni. Elszakadni lehet; hogy családi életét az ember
szét ne dúlja; de nem szánni, nem segíteni, nem könnyíteni a sorsán?
- Már megbocsáss. Az én
szememben, tudod, kétféle nő van... azaz helyesebben... van nő, és van...
Bukott teremtésben én még gyönyörűt nem láttam, nem is fogok látni; az ilyen,
mint ez a kifestett, bodros francia ott a pultnál, csak undorító, s minden
bukott nő ilyen.
- És az evangéliumbéli?
- Ugyan, hagyd abba!
Krisztus sosem mondta volna azokat a szavakat, ha tudja, ennyire visszaélnek
majd velük. Az egész evangéliumból csak ezeket a szavakat ismerik. Én különben
nem azt mondom, amit gondolok, hanem azt, amit érzek. Viszolygok a bukott
nőktől. Te a pókoktól félsz, én ezektől a viperáktól az igaz, hogy valószínűleg
te sem tanulmányoztad a pókokat, s nem ismered az erkölcsüket, így vagyok én
is.
- Könnyen beszélsz te; úgy
teszel, mint Dickens urasága,[12]
aki bal kezével a jobb válla mögé dob minden nehéz kérdést. A tény tagadása
azonban nem válasz. Azt mondd meg, mit tegyek, mit csináljak? A feleséged
öregszik, s te tele vagy élettel. Jóformán körül sem néztél még, s azt érzed,
hogy akármennyire tiszteled is, nem tudod többé szerelemmel szeretni a
feleségedet. Ekkor bukkan fel hirtelen a szerelem, s te elvesztél, elvesztél! -
mondta Sztyepan Arkagyics csüggedt kétségbeeséssel.
Levin elnevette magát.
- Igen, elvesztem - mondta
Oblonszkij. - De mit tegyek hát?
- Ne lopj kalácsot.
Sztyepan Arkagyics
fölnevetett:
- Ó, te moralista! De értsd
meg hát; itt van két asszony, egyik csak a jogait hajtogatja, a joga az, hogy
szeresd, amit nem tudsz megtenni; a másik meg mindent föláldoz, és semmit sem
követel. Mit tegyél? Hogy járj el? Itt az iszonyú dráma.
- Ha azt akarod, hogy
meggyónjam, mit gondolok erről, hát azt mondom, nem hiszem, hogy itt dráma
volna; azt is megmondom, miért: szerintem a szerelem... mind a két fajta
szerelem, amelyet Platón a Lakomá-ban
meghatároz, próbakő az ember számára. Vannak, akiknek csak az egyik létezik, s
vannak, akiknek csak a másik. S azok, akik csak a nem plátói szerelmet értik,
ok nélkül beszélnek drámáról. Az ilyen szerelemben nem lehet semmiféle dráma.
„Alázatosan köszönöm az élvezetet, tiszteletem” - ennyi az egész dráma. De a
plátói szerelem sem ismerheti a drámát; az ilyenben ugyanis minden világos és
tiszta, mivel...
Levinnek ebben a percben
eszébe jutottak a bűnei, az átélt belső küzdelmek.
- Különben lehet, hogy
igazad van - tette hozzá váratlanul. - Nagyon könnyen lehet. Nem tudom. De nem
tudom, igazán nem tudom.
- Látod - mondta Sztyepan
Arkagyics -, te túlságosan egységes ember vagy. Ez az erényed és ez a hibád.
Egységes jellem lévén azt akarod, hogy az élet is egynemű jelenségekből álljon;
márpedig ez nincs így. Megveted az állami tisztviselők tevékenységét, mert azt
szeretnéd, hogy a munka mindig megfeleljen a céljának, ez azonban nem szokott
így lenni, Azt követeled, hogy az ember tevékenységének mindig célja legyen,
hogy szerelem és családi élet egy legyen. Azonban ez sem szokott így lenni. Az
élet egész tarkasága, gyönyörűsége, szépsége fényből és árnyból tevődik össze.
Levin fölsóhajtott, és nem
felelt. A maga dolgára gondolt, s nem figyelt Oblonszkijra.
S hirtelen mindketten azt
érezték, hogy noha barátok, noha együtt ebédeltek s boroztak is, aminek még
közelebb kellett volna hoznia őket, mindegyikük csak a maga dolgára gondol, s
nincs közük egymáshoz. Oblonszkij nemegyszer tapasztalta már, hogy ebédek után
összebarátkozás helyett néha a legnagyobb eltávolodás áll be, s tudta, hogy
ilyen esetben mi a helyes eljárás.
- A számlámat! - kiáltotta,
s a szomszéd terembe ment, ahol tüstént egy ismerős adjutánsba botlott, s egy
színésznőről s a kitartójáról kezdett el beszélgetni vele. Ez a csevegés, amint
azt rögtön érezte is, a Levinnel folytatott beszélgetés után, amely mindig
túlságosan szellemi és lelki erőfeszítést kívánt tőle, megkönnyebbülés és
pihenés volt.
Amikor a tatár a huszonhat
rubelt s néhány kopejkát meg a borravalót feltüntető számlával megjelent,
Levin, akit mint falusit a ráeső tizennégy rubel más alkalommal elborzasztott
volna, most nem is figyelt oda, fizetett s indult haza, hogy átöltözzék, s
Scserbackijékhoz menjen, ahol majd eldől a sorsa.
Kitty Scserbackaja hercegnő
tizennyolc éves volt. Ezen a télen vitték először társaságba. Nagyobb sikere
volt, mint a két nővérének; nagyobb, mint ahogy a hercegasszony várta volna.
Nem elég, hogy a moszkvai bálokon táncoló ifjak csaknem mind beleszerettek, már
az első télen két komoly parti jelentkezett: Levin s rögtön az elutazása után
Vronszkij gróf.
Levin feltűnése, gyakori
látogatása s nyilvánvaló szerelme adott rá először alkalmat, hogy Kitty szülei
a lányuk jövőjéről komolyan beszéljenek, s mindjárt össze is kapjanak rajta. A
herceg Levin pártján volt; azt mondta, nem is kíván Kittynek jobbat. A hercegnő
asszonyi szokás szerint megkerülte a kérdést; Kitty, mint mondta, még nagyon
fiatal; Levin semmivel sem mutatja ki, hogy komoly szándéka van, Kitty nem is
vonzódik eléggé hozzá, s más efféle érveket hozott föl; a legfőbbet azonban,
hogy jobb partit vár, s Levin nem rokonszenves neki, és hogy nem tudja megérteni,
nem mondta ki. Amikor Levin hirtelen elutazott, a hercegnő örült, s
diadalmaskodva mondta az urának: „Látod, igazam volt.” Amikor Vronszkij megjelent,
még jobban örült, s hite, hogy Kittynek nem egyszerűen jó, hanem ragyogó partit
kell csinálnia, még szilárdabb lett.
Az anya szerint Vronszkijt
említeni sem lehetne egy napon Levinnel, Levinben nem tetszettek neki különös,
éles ítéletei, társaságbeli félszegsége, ami föltevése szerint gőgön alapult,
barmok és parasztok közt folyó, az ő fogalmai szerint elvadult falusi élete. Az
is nagyon ellenére volt, hogy miután lányába beleszeretett, másfél hónapot járt
a házba, mintha várt, fontolgatott volna, mint aki fél, nem lesz-e túl nagy
tisztesség, ha megkéri. Nem akarta megérteni, hogy annak, aki lányos házba jár,
nyilatkoznia kell. S egyszer csak, anélkül, hogy nyilatkozott volna, elutazott.
„Szerencse, hogy a külseje annyira nem vonzó - gondolta az anya -, s Kitty nem
szeretett belé.”
Vronszkij viszont minden
óhaját kielégítette volna. Nagyon gazdag, okos, előkelő, fényes katonai és
udvari pálya áll előtte, amellett bűbájos ember. Lehetetlen jobbat kívánni.
Vronszkij a bálokon nyíltan
udvarolt Kittynek; táncoltatta, eljárt hozzájuk; lehetetlen volt szándéka
komolyságában kételkedni. A hercegnő ennek ellenére az egész telet rettenetes
nyugtalanságban és izgalomban töltötte.
A hercegné harminc évvel
ezelőtt egy nagynénje közvetítésével ment férjhez. A kérő, akiről mindent
tudtak már előre, megjött, megnézte az eladó lányt, őt is megnézték; a
házasságszerző nagynéni kitudta s elmondta, hogy kölcsönösen jó hatást tettek
egymásra; a szülőktől a kitűzött napon megkérték, ők meg odaadták a lányt.
Minden igen könnyen s egyszerűen ment. A hercegnének legalább úgy tetszett. A
maga lányain tapasztalta csak, mennyire nem könnyű s egyszerű ez a
hétköznapinak látszó feladat: egy lányt férjhez adni. Mennyi félelmet élt át,
hány gondolatot gondolt végig, mennyi pénzt dobott ki, mit küzdött az urával a
két nagyobb lány, Darja és Natalja férjhez adásakor. Most, hogy a kisebbiket is
bevezették a társaságba, ugyanazokat a félelmeket, ugyanazokat a kétségeket
élte át, s a régieknél még nagyobb veszekedéseket az urával. Az öreg herceg,
mint minden apa, nagyon kényes volt a lányai becsületére, tisztaságára;
esztelenül féltékeny is, különösképp Kitty miatt, aki a kedvence volt; s
lépten-nyomon jeleneteket rendezett, hogy a hercegnő kompromittálja a lányát. A
hercegnő a másik két lánynál hozzászokott már ehhez, most azonban úgy érezte, a
herceg skrupulusainak több alapja van. Az utóbbi időben a társadalmi szokások,
úgy látta, megváltoztak, s az anyák kötelessége nehezebbé vált. Kitty
kortársai, azt látta, különböző társaságokat alakítanak, mindenféle
tanfolyamokra járnak, szabadon viselkednek a férfiakkal, az utcán magukban
kocsiznak, sokan már pukedlit se vágnak, s ami a fő, mind erősen meg vannak
győződve, hogy a férjválasztás az ő dolguk s nem szüleiké. „A lányt ma nem úgy
adják már férjhez, mint rég” - gondolták és mondták ezek a fiatal lányok, sőt
az öregemberek is mind. De hogy most miképpen kell férjhez adni őket, azt a
hercegnőnek nem sikerült senkitől se megtudnia. A francia szokást - hogy a
szülők döntsék el gyermekeik sorsát - nem fogadták el s megrótták. Az angol
szokást, a lányok teljes szabadságát, szintén nem fogadták el; az orosz
viszonyok közt nem is volt lehetséges. Az orosz szokást, a közvetítést pedig
idétlennek tartották, maga a hercegnő is nevetett rajta. De azt, hogy miképpen
kell férjhez menni és férjhez adni, nem tudta senki sem. Mindenki, akivel a
hercegnő eszmét cserélt erről a témáról, ugyanazt mondta: „A mi korunkban,
ideje, könyörgöm, hogy ezt az ócskaságot elhagyjuk már. Végül is a fiatalok
lépnek házasságra, nem a szüleik, tehát rájuk kell bízni, üssék nyélbe, ahogyan
tudják.” De könnyű volt így beszélni annak, akinek nem volt lánya, a hercegnő
azonban látta, hogy ha férfiakat enged a közelébe, a lánya valamelyikbe
beleszerethet, mégpedig olyanba is, aki nem akar nősülni vagy nem férjnek való.
S akármennyit hajtogatták is a hercegnőnek, hogy a fiataloknak a mi időnkben
maguknak kell a sorsukról dönteni, ő nem tudott ebben hinni, amint abban sem
tudott volna, hogy ötéves gyerekek számára, akármiféle korban is, a töltött
pisztoly a legjobb játék. Kittyért épp ezért még jobban izgult, mint valaha a
nénjeiért.
A félelme most az volt,
hátha Vronszkij beéri a puszta udvarlással. A lánya, látta, már szerelmes belé,
de azzal vigasztalta magát, hogy Vronszkij becsületes ember, s nem követ el
ilyet. Ugyanakkor azonban tudta, hogy a mostani szabad érintkezés mellett
milyen könnyű a lányok fejét elcsavarni, és hogy a férfiak általában milyen
könnyedén veszik az efféle bűnt. Kitty az elmúlt héten elmondta neki, mit
beszélt Vronszkijjal a mazurka alatt. Ez a beszélgetés némiképp megnyugtatta a
hercegnőt; egészen nyugodt azonban nem tudott lenni. Vronszkij azt mondta
Kittynek, hogy ő és a bátyja annyira megszokták, hogy az anyjuknak mindenben
alávessék magukat, hogy soha semmi fontos dologba nem kezdenek anélkül, hogy a
tanácsát ki ne kérnék. „Most is mint különös boldogságot várom - mondta -, hogy
anyuskám Pétervárról megérkezzék.”
Kitty elmondta ezt, s nem
tulajdonított semmiféle jelentőséget neki. Az anyja azonban másképp fogta föl.
Az öregasszonyt, tudta, napról napra várják; azt is tudta, hogy örülne a fia
választásának. Különösnek találta, hogy Vronszkij fél az anyját megbántani, s
azért halogatja a lánykérést; azonban annyira kívánta ezt a házasságot s még
inkább izgalma csillapodását, hogy elhitte. Akármilyen keserűséget szerzett is
a hercegnőnek legidősebb lánya, Dolly boldogtalansága, aki ott készült hagyni
az urát, nyugtalansága kisebbik lányának most eldőlő sorsa miatt minden érzését
lekötötte.
Ez a nap, Levin megjelenése,
újabb nyugtalanságot szerzett neki. Félt, hogy lánya, aki egy időben, úgy
rémlett neki, érzett valamit Levin iránt, túlzott becsületességből nem
kosarazza-e ki Vronszkijt, általában hogy Levin megjelenése nem kavarja-e össze
s nem késlelteti-e ezt az ügyet, amely olyan közel van a befejezéshez.
- Mi van vele; régen jött? -
kérdezte a hercegnő Levinről, amikor hazaérkeztek.
- Most, maman.
- Én csak egyet akarok
mondani... - kezdte a hercegnő, s komoly, megélénkülő arcából Kitty kitalálta,
miről lesz szó.
- Mama - mondta fülig
pirulva, s hirtelen feléje fordult -, kérem, nagyon kérem, ne beszéljen róla.
Tudom, mindent tudok.
Ő is azt óhajtotta, amit az
anyja, de anyja óhajának a motívumai sértették.
- Csak azt akarom mondani,
hogy miután az egyiket remélni engedted...
- Anyukám, galambom, az
Isten szerelmére, hagyjuk ezt. Olyan rettenetes erről beszélni.
- Nem fogok, nem fogok -
mondta az anyja, könnycseppet pillantva meg a lánya szemében. - Csak egyet,
lelkem: megígérted, hogy nem lesz titkod előttem. Nem lesz?
- Soha, semmilyen, mama -
felelte Kitty elpirulva, s egyenest az anyja arcába nézett. - De most nincs mit
beszélnem. Én... ha akarnék is, akkor sem tudnék mit mondani... Nem tudnék.
„Nem, ezekkel a szemekkel
mást, mint igazat, nem tud mondani” - gondolta az anyja, izgalmán és
boldogságán elmosolyodva. Azon mosolygott, milyen hatalmasnak és jelentősnek tűnik
fel szegényke előtt, ami most a lelkében végbemegy.
Kittynek ebéd után s az este
kezdetén olyan érzése volt, mint egy fiatal katonának csata előtt. A szíve
erősen dobogott; a gondolatai nem tudtak megállapodni.
A mostani este, amikor a két
férfi először találkozik, úgy érezte, eldönti a sorsát. Szüntelen maga előtt
látta őket, hol külön, hol együtt mind a kettőt. Amikor a múltra gondolt,
gyönyörűséggel és gyöngédséggel állt meg Levinnel kapcsolatos emlékein.
Gyerekkori emlékei, Levin barátsága halott bátyja iránt különös költői
szépséget adott kettőjük viszonyának. Levin szerelme, amelyről meg volt
győződve, hízelgett s örömöt okozott neki. És ezért könnyű volt Levinre
gondolnia. Vronszkijra vonatkozó emlékeibe, bár ő maga a legnagyobb mértékben nyugodt
és társaságbeli ember volt, valami félszegség vegyült, mintha valami hamisság
lenne, nem Vronszkijban, ő nagyon kedves és egyszerű, hanem benne magában; míg
ha Levinnel volt, mindig egészen egyszerűnek és derültnek érezte magát. Hanem
ha a jövőjére gondolt: Vronszkijjal ragyogó, boldog távlat nyílt előtte, míg
Levinnel a jövő ködösnek látszott.
Amint fölment, hogy estére
felöltözzék, s a tükörbe pillantott, örömmel látta, hogy jó napja van, teljes
birtokában van az erejének, de ahhoz, ami várta, szüksége is volt rá; külsőleg,
érezte, nyugodt, s a mozdulatai kecsesen szabadok.
Fél nyolckor, alighogy
lement a szalonba, Konsztantyin Dmitrics Levint jelentette az inas. A hercegnő
a szobájában volt még, s a herceg sem jött le. „Bekövetkezett” - gondolta Kitty,
s a vér kiszaladt az arcából. Ahogy a tükörbe nézett, elszörnyedt sápadtságán.
Most már biztosan tudta,
hogy Levin azért jött korábban, mert egyedül akarta találni s megkérni. S az
egész ügy most jelent meg először előtte egy másik, új oldalról. Most értette
meg, hogy itt nemcsak arról van szó, hogy ő kivel lesz boldog, és kit szeret,
hanem hogy tüstént meg kell bántania egy embert, akit szeret. Mégpedig
kegyetlenül. Miért? Mert kedves, szereti őt, szerelmes belé. De mit tehet mást?
Így kell, így muszáj.
„Istenem, csakugyan énnekem
magamnak kell ezt megmondanom neki? - gondolta. - De mit mondjak? Csak nem
fogom azt mondani, hogy nem szeretem? Hisz ez nem igaz! De hát mit mondjak?
Azt, hogy mást szeretek? Nem, ez lehetetlen. Elmegyek, elmegyek.”
Már az ajtó felé indult,
amikor a férfi lépéseit meghallotta. „Nem! Nem lenne becsületes dolog. Mitől
féljek? Nem követtem el semmi rosszat. Lesz, ami lesz, megmondom az igazat.
Igen, vele ez sem lehet kínos. Itt van” - mondta magának, ahogy Levin erős,
bátortalan alakját, a ragyogó, rámeredő szemeket megpillantotta. Egyenest a
férfi arcába nézett, mintha kegyelemért könyörögne, s kezet nyújtott neki.
- Úgy látszik, nem jókor
jöttem; nagyon korán van még - szólt Levin, az üres fogadószobában körülnézve.
Amikor látta, hogy várakozása teljesült, senki sem zavarja, nyilatkozhat, arca
komorrá vált.
- Ó, nem - mondta Kitty, s
leült az asztalhoz.
- De azt is akartam - kezdte
Levin -, hogy egyedül találjam.
Nem ült le, nem nézett rá,
nehogy elveszítse a bátorságát.
- Mama rögtön kijön, nagyon
elfáradt tegnap. Tegnap...
Beszélt, maga sem tudta, mit
mondanak az ajkai, s nem vette le róla könyörgő és becéző tekintetét.
Levin ránézett, ő
elvörösödött s elhallgatott.
- Azt mondtam, nem tudom,
hosszabb időre jöttem-e... s hogy ez csak magától függ.
Kitty mind lejjebb és
lejjebb horgasztotta a fejét, maga sem tudta, mit felel majd arra, ami
közeledőben van.
- Hogy ez magától függ -
ismételte meg Levin. - Azt akartam mondani... Azt akartam... Azért jöttem föl,
hogy, legyen a feleségem - mondta ki, s maga sem tudta már, mit beszél; de
megérezvén, hogy a legrettenetesebbet kimondta, elhallgatott és rápillantott a
lányra.
Kitty nem nézett fel, alig
kapott levegőt. Elragadtatást érzett. A lelke tele volt boldogsággal. Sohasem
gondolta, hogy Levin szerelmének a megvallása ilyen hatást tesz rá. De ez csak
egyetlen pillanatig tartott. Eszébe jutott Vronszkij. Levinre emelte fényes,
becsületes szemét, s kétségbeesett arcát látva, sietve felelt:
- Bocsásson meg... ez
lehetetlen.
Egy perccel előbb milyen
közel volt Levinhez, milyen fontos neki. S most milyen idegen és távoli egyszerre.
- Nem történhetett másképp -
mondta Levin, anélkül, hogy ránézett volna. Meghajolt, és el akart menni.
Ebben a pillanatban lépett
be a hercegnő. Amikor itt látta őket, zilált arccal és egyedül, arcára rémület
rajzolódott ki. Levin meghajolt, és nem szólt semmit; Kitty hallgatott, és
lesütve tartotta a szemét. „Hála Isten, kikosarazta” - gondolta az anyja, s
arcán a megszokott mosoly sugárzott föl, amellyel a csütörtöki vendégeit
fogadta. Leült, s a falusi életéről kezdte kérdezgetni Levint. Ő is leült,
várta a vendégek érkezését, hogy észrevétlen mehessen el.
Nem telt bele öt perc, Kitty
barátnője, Nordstone grófnő lépett be, aki a múlt télen ment férjhez.
Sovány, sárga nő volt,
ragyogó fekete szemű; beteges és ideges. Szerette Kittyt, s szeretete - mint a
férjes asszonyoké a lányok iránt általában - abban az óhajban nyilvánult meg,
hogy a maga boldogságideálja szerint adja férjhez; épp ezért Vronszkijhoz
akarta férjhez adni. Levin, akivel a tél kezdetén sűrűn találkozott náluk,
mindig ellenszenves volt neki. Hogyha találkoztak, állandó és kedves
foglalatossága volt gúnyt űzni belőle.
- Szeretem, ha nagysága
ormáról néz le rám, vagy megszakítja bölcs társalgását velem, mert ostoba
vagyok - mondta róla -, esetleg még le is ereszkedik hozzám. Leereszkedik; ezt
nagyon szeretem; örülök, hogy ki nem állhat.
Igaza volt, mert Levin
valóban nem állhatta, épp azért vetette meg, amire büszke volt, amit érdemként
viselt: az idegességéért, finomkodó lenézéséért és közönyéért minden iránt, ami
durva és hétköznapi.
Az a társaságban nem ritka
viszony alakult ki közöttük, amikor két ember, akik látszatra nagy barátságban
vannak, annyira megvetik egymást, hogy még csak érintkezni sem tudnak komolyan,
sőt meg sem bánthatják egymást. Nordstone grófnő azonnal Levinre vetette magát.
- Á, Konsztantyin Dmitrics,
megint itt, a mi züllött Babilonunkban - mondta odanyújtva neki apró, sárga
kezét. A tél elején mondott szavaira emlékeztette, hogy Moszkva: Babilon. -
Nos, Babilon javult meg, vagy maga romlott el? - tette hozzá, gúnyosan
pillantva Kittyre.
- Nagyon hízelgő, grófnő,
hogy ennyire eszében tartja a szavaimat - felelte Levin, akinek sikerült végre
magához térnie, s rögtön beletalált megszokott, tréfásan ellenséges modorukba,
- Bizonyára nagyon nagy hatással vannak magára.
- Már hogyne. Mindet
feljegyzem. Mi az, Kitty, megint korcsolyázni voltál?
S Kittyvel kezdett
beszélgetni. Akármilyen kényelmetlen is volt Levinnek, hogy most menjen el,
mégis könnyebb volt egy ilyen félszegséget elkövetni, mint egész este ott
maradni, s látni Kittyt, aki nagy néha rápillantott, és kerülte az ő
tekintetét. Föl akart kelni, de a hercegnő észrevette, hogy hallgat, s
hozzáfordult:
- Hosszú időre jött
Moszkvába? Úgy emlékszem, zemsztvo-ügyekkel volt elfoglalva, s nem lehet itt
hosszasabban.
- Nem, hercegnő, nem foglalkozom
többé a zemsztvoval - mondta. - Csak néhány napra jöttem.
„Mi olyan különös rajta? -
gondolta Nordstone grófnő, ahogy szigorú, komoly arcára pillantott. - Miért nem
merül bele az okoskodásaiba? No, majd én belehergelem. Rettenetesen szeretem
Kitty előtt bolonddá tenni, s azzá is teszem.”
- Konsztantyin Dmitrics -
mondta neki -, fejtse ki, kérem, hisz maga mindent tud, mit jelent ez: nálunk,
Kalugában, a parasztok és parasztasszonyok mindenüket elitták, s most semmit
sem fizetnek nekünk. Mit jelent ez? Maga úgy dicséri mindig a parasztokat.
Ebben a pillanatban még egy
hölgy jött be a szobába, s Levin fölállt.
- Bocsásson meg, grófnő -
mondta -, de én igazán semmit sem értek ehhez, s nem is tudok semmit sem
mondani - és a hölgy mögött belépő katonára pillantott.
„Ez biztosan Vronszkij” -
gondolta, s hogy meggyőződjék róla, Kittyre nézett. Kitty már megjáratta
Vronszkijon a szemét, s most Levinre pillantott. És elég volt egyetlen
pillantás ezekből az akaratlanul is felsugárzó szemekből, s Levin tudta már,
hogy Kitty szereti ezt az embert; olyan biztosan tudta, mintha szóval mondta
volna. De hát miféle ember ez?
Most már, helyes volt-e vagy
helytelen, Levin nem tudott ott nem maradni; meg kellett tudnia, miféle ember
az, akit Kitty szeret.
Vannak emberek, akik, ha
bármiben is szerencsés vetélytársra akadnak, a benne levő jótól készek tüstént
elfordulni, s csak a rosszat látják benne. Vannak aztán, akik, ellenkezőleg,
épp azt a tulajdonságot akarják a boldog vetélytársban látni, amellyel legyőzte
őket, s fájdalomtól elszoruló szívvel csak a jót keresik benne. Levin ezek közé
tartozott. De Vronszkijban nem is volt nehéz a jót és vonzót megtalálnia.
Azonnal meglátta. Alacsony, jókötésű, barna férfi volt, az arca jóindulatú és
szép; rendkívül nyugodt és határozott. Arcán és alakján, rövidre nyírt fekete
hajától s frissen borotvált állától bő, vadonatúj zubbonyáig minden egyszerű
volt és választékos. Miután a belépő hölgyet előreengedte, a hercegnőhöz ment,
s mindjárt utána Kittyhez.
Ahogy odalépett hozzá, szép
szeme különös gyöngéden csillogott, tiszteletteljesen és óvatosan (Levinnek
legalább úgy rémlett), alig észrevehető, boldog, szerényen diadalmas mosollyal
hajolt Kitty fölé, s nyújtotta oda nem nagy, de széles kezét.
Mindenkit üdvözölt; mondott
egypár szót s leült, közben egyszer sem pillantott oda a tekintetét reá
tapasztó Levinre.
- Hadd ismertessem össze
magukat - mondta a hercegnő Levinre mutatva. - Konsztantyin Dmitrics Levin,
gróf Alekszej Kirillovics Vronszkij.
Vronszkij fölállt,
barátságosan pillantott Levin szemébe, és kezet fogott vele.
- Idén télen, úgy rémlik,
egy ízben együtt kellett volna ebédelnünk - mondta egyszerű, nyílt mosolyával
-, de ön váratlanul falura utazott.
- Konsztantyin Dmitrics
megveti és gyűlöli a várost és bennünket, városiakat - mondta Nordstone
grófnő.
- A szavaim nyilván nagy
hatással vannak magára - szólt Levin -, hogy ennyire észben tartja őket - s
visszaemlékezve, hogy az imént is ezt mondta, elpirult.
Vronszkij Levinre és
Nordstone grófnőre nézett, és elmosolyodott.
- Állandóan falun él? -
kérdezte. - Télen, úgy gondolom, unalmas.
- Ha az embernek van
elfoglaltsága, nem: de én magamban sem unatkozom - felelte élesen Levin.
- Én szeretem a falut -
mondta Vronszkij; Levin hangja feltűnt neki, de úgy tett, mintha nem venné észre.
- De maga, gróf, remélem,
nem törődne bele, hogy folyton falun éljen - mondta Nordstone grófnő.
- Nem tudom, nem próbáltam
huzamosabban. Furcsa tapasztalatom van erről - folytatta. - Sehol sem vágyódtam
úgy a falu, a mi bocskoros, muzsikos orosz falvaink után, mint amikor
anyuskámmal egy telet Nizzában töltöttem. Hisz tudja, hogy Nizza már önmagában
is unalmas: Nápoly, Sorrento is csak rövid időre szép. Éppen ott különös
élességgel emlékeztem Oroszországra és különösen a falura. Olyanok ezek a...
Beszéd közben Kitty és Levin
felé fordult, nyugodt és barátságos tekintete egyikről a másikra siklott.
Nyilván azt mondta, ami épp az eszébe jutott.
Észrevéve, hogy Nordstone
grófnő mondani akar valamit, elhallgatott, nem fejezte be, hanem figyelmesen
felé fordult.
A társalgás egy pillanatra
sem némult el, úgyhogy az öreg hercegnőnek, akinek témahiány esetére mindig
volt tartalékban két nehézütege: a klasszikus és reális nevelés meg az
általános hadkötelezettség, nem kellett előállnia velük; Nordstone grófnőnek sem
kellett Levint ingerelnie.
Levin akart, de nem tudott a
társalgásba elegyedni. „Indulok” - mondta pillanatonként magának, de nem ment,
várt valamire.
A beszéd a táncoló
asztalokra, szellemekre fordult, s Nordstone grófnő, aki hitt a spiritizmusban,
elmesélte, milyen csodákat látott.
- Hozzon össze velük,
grófnő, az Isten szerelmére, hozzon feltétlenül össze! Soha semmi rendkívülit
nem láttam, pedig váltig kerestem - mondta Vronszkij mosolyogva.
- Jó, majd a jövő szombaton
- felelte Nordstone grófnő. - Hát maga, Konsztantyin Dmitrics Levin, hisz-e
bennük? - kérdezte Levint.
- Miért kérdezi? Tudja, mit
fogok mondani.
- De szeretném hallani a
véleményét.
- Az én véleményem szerint -
felelte Levin - ezek a táncoló asztalok csak azt bizonyítják, hogy az úgynevezett
művelt társaság nem áll magasabban a parasztoknál. Ők a szemmel verésben, a
rontásban és az igézésben hisznek, mi meg...
- Hát maga nem hisz bennük?
- Nem tudok hinni, grófnő.
- De amikor én magam láttam!
- Az öregasszonyok is maguk
látták, azt mondják, a házimanókat.
- Szóval azt hiszi, nem
mondok igazat? - És bosszúsan felnevetett.
- De nem, Mása, Konsztantyin
Dmitrics azt mondja, hogy nem tud hinni benne - szólt Kitty, Levinért pirulva.
Levin elértette, még ingerültebb lett, s felelni akart, de Vronszkij nyílt,
vidám mosolyával azonnal odább segítette az elmérgesedéssel fenyegető
beszélgetést.
- A lehetőségét sem fogadja
el? - kérdezte. - De miért? Föltételezzük, hogy van elektromosság, pedig nem
ismerjük. Miért ne lehetne egy idáig még ismeretlen, új erő, amelyet...
- Amikor az elektromosságot
fölfedezték - szakította félbe gyorsan Levin -, csak a jelenséget fedezték föl;
bizonytalan volt, honnét ered, s mire képes; századok múltak el, mielőtt az
alkalmazására gondoltak. A spiritiszták azonban azzal kezdték, hogy az asztalok
írnak nekik, a lelkek beszélnek velük; csak aztán kezdtek arról beszélni, hogy
ez is valami ismeretlen erő.
Vronszkij figyelmesen
hallgatta Levint, ahogy ő már hallgatni szokott; nyilvánvaló érdeklődéssel.
- Igen, de a spiritiszták
azt mondják: most még nem tudjuk, miféle erő, de az erő megvan, s ilyen és
ilyen körülmények közt hat. A tudósok, tessék, fedjék föl, mi ez az erő. Nem,
nem látom be, miért ne lehetne valami új erő, ha...
- Azért - szakította félbe
Levin -, mert az elektromosság esetében valahányszor csak gyantát gyapjúhoz
dörgöl, az ismert jelenség mindig bekövetkezik; ez pedig nem mindig, tehát nem
is természeti jelenség.
Vronszkij nem mondott
ellent: bizonyára érezte, hogy a beszélgetés egy szalon számára túlságosan
komollyá kezd válni, s hogy más tárgyra térjen, jókedvűen elmosolyodott, s a
hölgyekhez fordult:
- Próbáljuk ki mindjárt,
grófnő - kezdte; de Levin végig akarta mondani, amit gondolt.
- A spiritisztáknak az az
igyekezete - folytatta -, hogy csodáikat valami új erővel magyarázzák, úgy
hiszem, a legszerencsétlenebb dolog; folyton szellemi erőkről beszélnek, s
anyagi kísérletnek akarják alávetni.
Mind várták, mikor fejezi
be, s ezt maga is érezte.
- Pedig magából, azt hiszem,
kitűnő médium lenne - mondta Nordstone grófnő -, van magában valami
elragadtatottság.
Levin kinyitotta a száját,
mondani akart valamit, de aztán elpirult, s nem mondott semmit sem.
- Gyerünk, hercegkisasszony,
kérem, próbáljuk ki rögtön az asztalokat - szólt Vronszkij. - Hercegnő,
megengedi?
S fölállt, szemével asztalt
keresve.
Kitty is fölállt az asztalka
mellől, s ahogy elment mellette, tekintete összeakadt a Levinével. Egész
lelkéből sajnálta; annál inkább, mert olyan boldogtalanság miatt szánta,
amelynek maga volt az oka. „Ha meg lehet nekem bocsátani, bocsásson meg -
mondta a pillantása -, olyan boldog vagyok.”
„Gyűlölök mindenkit, magát,
magamat” - felelte Levin tekintete, s a kalapja után nyúlt. De nem az volt a
sorsa, hogy kijusson.
Épp el akartak helyezkedni
az asztal körül, Levin meg indult volna, amikor az öreg herceg bejött. A
hölgyeket köszöntve mindjárt Levinhez fordult:
- Á - kezdte örvendezve -,
régen itt vagy? Nem is tudtam, hogy megjöttél. Nagyon örülök, hogy látom.
Az öreg herceg hol tegezte,
hol magázta Levint. Átölelte, úgy beszélt vele, és nem is hederített
Vronszkijra, aki fölállt, és nyugodtan várta, hogy a herceg mikor fordul
feléje.
Kitty érezte, hogy azután,
ami történt, az apja kedvessége terhes Levinnek. Azt is látta, hogy az apja
nagy sokára milyen hidegen válaszol Vronszkij meghajlására; az meg milyen
barátságos csodálkozással pillant rá; nyilván próbálta megérteni, s nem
értette, miért ilyen barátságtalan iránta - s ezt látván Kitty elpirult.
- Engedje vissza hozzánk,
herceg, Konsztantyin Dmitricset - mondta Nordstone grófnő. - Kísérletet akarunk
csinálni.
- Miféle kísérletet? Asztalt
táncoltatni? No, bocsássanak meg, hölgyeim és uraim, szerintem okosabb
csen-csen gyűrűt játszani - mondta az öreg herceg, s Vronszkijra nézett, mert
kitalálta, hogy ő volt a kezdeményező. - Annak legalább van némi értelme.
Vronszkij csodálkozva nézett
kemény tekintetével a hercegre; éppen hogy elmosolyodott, s a jövő heti nagy
bálról kezdett Nordstone grófnővel beszélgetni.
- Remélem, ott lesz? -
fordult Kittyhez.
Mihelyt az öreg herceg
elfordult tőle, Levin észrevétlenül kiment, s az utolsó benyomás, amit az
estéről magával vitt, Kitty boldogan mosolygó arca volt, amellyel Vronszkij
kérdésére felelt.
Amikor az est véget ért,
Kitty elmesélte az anyjának a Levinnel folytatott beszélgetést, és a férfi
iránt érzett minden szánakozása ellenére örömmel töltötte el a gondolat, hogy megkérték a kezét. Nem kételkedett abban, hogy úgy járt el, ahogy kellett. De
miután lefeküdt, még sokáig nem tudott elaludni. Egy kép üldözte állandóan:
Levin arca volt, az összeráncolt szemöldök, a komoran és csüggedten pillantó jóságos
szemek, amint ott áll, az apját hallgatja, s rá és Vronszkijra néz. Annyira
megsajnálta, hogy könny öntötte el a szemét. De rögtön arra gondolt, akivel fölcserélte;
elevenen jelent meg előtte férfias, határozott arca, nemes nyugalma, mindenkire
egyformán sugárzó jósága. Annak a szerelme jutott az eszébe, akit maga is
szeretett; a lelke újra örömmel telt el, s a boldogság mosolyával dőlt a
párnájára. „Sajnálom, sajnálom, de mit tegyek? Nem vagyok bűnös” - mondta
magának; egy belső hang azonban mást mondott. Azt bánta-e meg, hogy Levint
magához vonta, vagy azt, hogy kikosarazta, nem tudta, de boldogságába a kétely
mérge csöppent, „Istenem, könyörülj, Istenem, könyörülj!” - mondogatta magának
elalvóban.
Ugyanekkor lenn, a herceg
kicsiny szobájában azoknak a jeleneteknek egyike folyt le, amelyek kedvenc
leányuk miatt oly gyakran ismétlődtek a szülők közt.
- Hogy mit? Hát azt! -
kiabálta hadonászva s mókusprémes köpenyét sebtiben begombolva a herceg. - Azt,
hogy nincs büszkeség, méltóság magában; megszégyeníti, tönkreteszi a lányát az
aljas, ostoba házasságszerzésével!
- De herceg, könyörgöm, mit
tettem én, az Isten szerelmére? - mondta csaknem sírva a hercegnő.
Miután a lányával kibeszélte
magát, boldogan, elégedetten ment be a herceghez, hogy szokása szerint
elbúcsúzzék tőle. Nem volt szándéka Levin ajánlatáról és Kitty kosaráról
beszélni; mégis célzást tett, hogy ő úgy látja, a Vronszkij-ügy megérett, s
mihelyt Vronszkij anyja megjön, el is dől. S épp itt, amikor ezt mondta, a
herceg hirtelen fellobbant, s illetlen szavakat kezdett kiabálni:
- Hogy mit tett? Hát először
is idecsalja a kérőket; egész Moszkva erről fog beszélni s jogosan. Ha estet
ad, hívjon meg mindenkit, ne csak a vőlegényjelölteket. Hívja meg valamennyi
tacskót (így nevezte a herceg a moszkvai fiatalembereket), hozasson tapeur-t,[13]
aztán, rajta, táncoljanak; de ne így, mint ma, csakis a férjjelölteket, és
kész. Undorodom, ha látom, érti, undorodom; de maga elérte, amit akart,
elszédítette a lánya fejét. Levin ezerszer különb ember. Ez a pétervári egy
ficsúr, ezek egy kaptafára készülnek mind, és egyik se ér semmit. De ha vérbeli
herceg volna is, az én lányom nem szorul senkire.
- De hát mit tettem én?
- Hát azt... - kiáltott fel
dühösen a herceg.
- Ha rád hallgatok -
szakította félbe a hercegnő -, tudom, soha férjhez nem adjuk. Ha így vagyunk,
menjünk le falura.
- Jobb is volna odamenni.
- De hát figyelj ide: talán
én hízelgek neki? Egyáltalán nem hízelgek. Ez egy nagyon helyes fiatalember,
szerelmes lett, s Kitty, szerintem...
- Ah, szóval maga szerint!
És ha csakugyan beleszeret, az meg annyira készül a házasságra, mint én? Bár ne
látna a szemem! „Ah, spiritizmus, ah, Nizza, ah, bálok!” - s a herceg mintha a
feleségét utánozná, minden szónál bókolt egyet. - Így tesszük Katyenkát
boldogtalanná; a végén csakugyan fejébe veszi...
- De miért gondolod?
- Nem gondolom, tudom; erre
minekünk van szemünk, nem az asszonyoknak. Megismerem az embert, akinek komoly
szándéka van, Levin az; s megismerem a díszpintyet, aki, mint ez a
semmirekellő, csak szórakozik.
- Miket veszel a fejedbe?
- Majd eszedbe jut, de
későn, mint Dasenykával.
- Jó, jó, ne beszéljünk
erről - hallgattatta el a hercegnő, mert eszébe jutott Dolly boldogtalansága.
- Hát jó, Isten veled.
A házastársak keresztet
vetettek egymásra, összecsókolóztak, de érezték, hogy nem sikerült egymás
véleményén változtatniuk, s elváltak.
A hercegnő az előbb meg volt
még győződve, hogy ez az este meghozta Kitty sorsában a döntést; Vronszkij
szándékában nem lehet többé kételkedni; az ura szava azonban megzavarta. És
miután visszament a szobájába, éppúgy, mint Kittyt, elfogta a rémület az
ismeretlen jövő miatt, s magában ismételgette: „Istenem, könyörülj, Istenem,
könyörülj!”
Vronszkij nem ismerte a
családi életet. Az anyja fiatal korában ragyogó nagyvilági hölgy volt;
házassága alatt, de főként utána, sok kalandja volt, amiről az egész társaság
tudott. Apjára alig emlékezett; katonaiskolában nevelték.
Amikor mint nagyon fiatal,
ragyogó tiszt az iskolából kikerült, a pétervári gazdag katonatisztek szokásos
útján indult el. Noha nagy ritkán a pétervári társaságban is megfordult,
szerelmi kapcsolataival kívül állt ezen a világon.
A durva, fényűző pétervári
élet után Moszkvában érezte meg először annak a varázsát, hogy egy ártatlan,
kedves, társaságbeli leányhoz közeledhet, aki szerelmes is lett belé. Eszébe
sem ötlött, hogy kettejük viszonyában valami rossz is lehet. A bálokon főként
vele táncolt, és eljárt a házukba. Olyasmiket beszélt vele, amiket a
társaságban általában beszélnek; mindenféle haszontalanságot, de olyan
haszontalanságokat, amelyek Kitty szemében akaratlanul is jelentőssé váltak. S
noha semmi olyat nem mondott, amit akárki előtt el ne mondhatott volna, érezte,
hogy a lány mind jobban és jobban a befolyása alá kerül, s minél erősebb lett
ez az érzés, annál jobban esett neki, s annál gyöngédebb lett Kitty iránt. Nem
tudta, hogy ennek az eljárásnak megvan a határozott neve: lányszédítés
házassági szándék nélkül; hogy az ilyen szédítés egyike a legcsúnyább bűnöknek,
s elég megszokott a hozzá hasonló, tündöklő fiatalemberek közt. Úgy tetszett
neki, hogy elsőként fedezi fel ezt a gyönyört, s élvezte a fölfedezést.
Ha hallhatta volna, mit
beszélnek azon az estén a szülők, ha a család álláspontjára tud helyezkedni, s
megtudja, hogy Kitty boldogtalanná lesz, ha ő el nem veszi, bizonyára
csodálkozik, és nem hiszi el. Nem hihette volna el, hogy ami neki, a lánynak
meg még inkább, olyan nagy és szép gyönyörűséget szerez, rossz is lehet. Azt
meg még kevésbé hitte volna el, hogy meg kell nősülnie.
A házasság az ő szemében
soha nem tartozott a lehetséges dolgok közé. Nemcsak hogy a családi életet nem
szerette, de a családban, főként pedig a férjben, mint egész legénytársasága,
valami idegent, ellenségeset, legfőképp pedig komikusat látott. De ha nem is
gyanította, amit a szülők beszéltek: ahogy ezen az estén Scserbackijéktól
eljött, kettőjük között az a titkos lelki kapcsolat, úgy érezte, annyira
megerősödött, hogy tennie kell valamit. De hogy mit lehetne és mit kéne tenni,
azt el se tudta képzelni.
„Épp az a
gyönyörű - gondolta, ahogy Scserbackijéktól hazatartott, s mint mindig, a
tisztaság és üdeség kellemes érzését hozta el tőlük, ami részben onnan eredt,
hogy egész este nem dohányzott, de új ellágyulásából is Kitty iránta érzett
szerelme miatt -, épp az a gyönyörű, hogy semmit se mondunk, sem ő, sem én; a
tekintetek és hangsúlyok rejtett beszédében mégis úgy megértjük egymást, hogy
ma még világosabban adta tudtomra, mint bármikor, hogy szeret. És milyen
kedvesen, egyszerűen, és ami a fő, bizalommal! S én is jobbnak, tisztábbnak
érzem magam. Érzem, hogy van szívem, és sok jó van bennem. Azok a kedves,
szerelmes szemek! Amikor azt mondta: nagyon
is...”
„No és most? Hát semmi.
Nekem is jó és neki is” - s eltűnődött, hogy fejezze be az estéjét.
Képzeletében végigjárta a
helyeket, ahová elmehet. „Klub? Egy parti besigue
pezsgőzés Ignatovval? Nem, nem megyek. A Château
des fleurs[14]-be?
Ott találom Oblonszkijt, kuplék, kánkán. Nem, unom. Hisz épp azért szeretem
Scserbackijékat, mert jobbá leszek náluk. Hazamegyek.” Egyenest a
Dussot-szállodabeli szobájába ment, vacsorát rendelt, levetkőzött, s ahogy
fejét a párnájára tette, mély, nyugodt álomba merült, mint mindig.
Másnap délelőtt tizenegy
órakor Vronszkij kiment az anyja elé a Pétervári pályaudvarra. Az első ember,
akibe a főbejárat lépcsőin beleütközött, Oblonszkij volt; ő meg a húgát várta
ezzel a vonattal.
- Á, méltóságos uram! -
kiáltott rá Oblonszkij. - Kit vársz?
- Anyuskámat - felelte
Vronszkij mosolyogva, mint mindenki, aki Oblonszkijjal találkozott. Kezet
fogtak, és együtt mentek föl a lépcsőn. - Ma kell érkeznie Pétervárról.
- Vártalak kettőig. Hová
mentél Scserbackijéktól?
- Haza - felelte Vronszkij.
- Bevallom, olyan jól éreztem magam, amikor Scserbackijéktól eljöttem, hogy nem
kívánkoztam sehová.
- Megismerem egy jegyből a
jóvérű paripát, szeméről ismerem meg a szerelmes daliát - szavalta Sztyepan
Arkagyics éppúgy, mint előzőleg Levinnek.
Vronszkij úgy mosolyodott
el, mint aki nem tagadja a dolgot; de rögtön másra terelte a szót.
- Hát te kit vársz? -
kérdezte.
- Én? Egy csinos asszonyt -
felelte Oblonszkij.
- Lám-lám!
- Honni soit qui mal y pense! [15] Anna húgomat.
- Á, Kareninát? - mondta
Vronszkij.
- Bizonyára ismered.
- Úgy rémlik, ismerem. Vagy
nem? Igazán, nem is emlékszem - felelte Vronszkij. Karenina nevére valami
unalmas és affektált derengett benne.
- De Alekszej
Alekszandrovicsot, az én híres sógoromat csak ismered? Őt az egész világ
ismeri.
- Hírből, no meg látásból
ismerem. Tudom, hogy okos, tudós, kiváló férfiú. De tudod, ez nem az én... not in my line[16]
- mondta Vronszkij.
- Nagyon remek ember; egy kicsit
konzervatív, de kiváló férfiú - jegyezte meg Sztyepan Arkagyics -, kiváló.
- Annál jobb neki - mondta
Vronszkij mosolyogva. - Hát te itt vagy? - fordult anyja öreg, magas inasához,
aki ott állt a kapuban. - Gyere be ide.
Azon kívül, amiért Sztyepan Arkagyicsot
mindenki szerette, Vronszkij az utóbbi időben még külön is vonzódott hozzá;
képzeletében Kittyvel forrt össze.
- No, mi az? Adunk vasárnap
a díva tiszteletére vacsorát? - kérdezte mosolyogva, s belékarolt.
- Feltétlenül, már gyűjtöm
az aláírásokat. No, összeismerkedtél tegnap Levin barátommal? - kérdezte
Sztyepan Arkagyics.
- Hogyne, de nagyon hamar
elment.
- Derék fiú - folytatta
Oblonszkij. - Nem?
- Nem tudom, miért - felelte
Vronszkij -, de ebben a Moszkvában mindenkiben van valami nyerseség, kivéve
természetesen akivel beszélek - szúrta közbe tréfásan. - Mintha mindig
ágaskodnának, haragudnának, éreztetni akarnának valamit.
- Ez megvan bennük, igaz -
mondta Sztyepan Arkagyics jókedvűen nevetve.
- Mikor jön már? - fordult
Vronszkij egy vasutashoz.
- A vonat mindjárt itt lesz
- felelte a vasutas.
Az állomáson levők
készülődése, a hordárok szaladgálása, a csendőrök, hivatalnokok és a vonatra
várók megjelenése mind élénkebben jelezte a vonat közeledését. A fagyos párán
át bekecses munkásokat lehetett látni, puha nemezcsizmában, amint a kanyargó
vágányokon át jönnek. A távoli sínek felől mozdonyfütty s valami nehéznek a
gördülése hallatszott.
- Nem - mondta Sztyepan
Arkagyics, akinek nagy kedve lett volna Levin szándékát Kittyvel kapcsolatban
elmondani -, te nem méltányolod kellőképpen az én Levin barátomat. Nagyon
ideges ember; előfordul, hogy kellemetlen is, igaz; de néha nagyon kedves tud
lenni. Nagyon becsületes, egyenes természet, arany szíve van. Tegnap azonban
különös oka volt - folytatta sokatmondó mosollyal Sztyepan Arkagyics, aki már
teljesen elfelejtette az őszinte együttérzést, melyet tegnap barátja iránt
érzett, s amit most is érzett, csak épp Vronszkij iránt. - Igen, megvolt az
oka, amiért vagy nagyon boldog, vagy nagyon boldogtalan lehetett.
Vronszkij megállt, s
egyenesen megkérdezte:
- Hogy értsem? Megkérte tán
a belle soeur-ödet?[17]
- Meglehet - mondta Sztyepan
Arkagyics. - Tegnap valami ilyesmi rémlett nekem. De hát ha hamar elment, s nem
volt jókedvében, ez azt jelenti... Olyan régen szerelmes, igazán sajnálom.
- De ilyet! Én különben azt
gondolom, Kitty jobb partira tarthat számot - mondta Vronszkij, s a mellét
kihúzva megint elindult. - Különben nem ismerem őt - tette hozzá. - Bizony,
nehéz helyzet. A többség azért tartja okosabbnak, ha a Klárához jár. Ott a
kudarc azt jelenti, hogy nincs elég pénzed, itt a méltóságod forog kockán.
Hanem itt van a vonat.
A messzeségben valóban
fütyült már a gőzös. A peron néhány pillanat múlva megremegett; fagyleverte
gőzét fúva begördült - a középső kerék lassan és kimérten előrehajló és
visszahúzódó hajtórúdjával - a gőzös; rajta a körülpólyált, zúzmarásan kihajló
vezető; a szerkocsi után mind lassabban s mind jobban rázva a peront, a
poggyászkocsi, rajta egy nyüszítő kutya, majd a megállás előtt nagyot ránduló
személykocsik.
A fiatal kalauz még menet
közben füttyentett s leugrott, nyomában egyenként szálltak le a türelmetlen
utasok: egy egyenes tartású, szigorú tekintetű gárdatiszt, egy vidáman
mosolygó, ide-oda forgolódó kereskedő az útitáskájával s a vállára vetett
zsákkal egy paraszt.
Vronszkij ott állt
Oblonszkij mellett; a vagonokat és a kiszállókat nézte, s teljesen elfeledkezett
az anyjáról. Amit éppen most tudott meg Kittyről, fölhangolta és örömmel
töltötte el. Mellét önkéntelenül kidüllesztette, szeme ragyogott. Győztesnek
érezte magát.
- Vronszkaja grófnő ebben a
szakaszban van - mondta a fiatal kalauz Vronszkijhoz lépve.
A kalauz szava
fölriasztotta, anyját s a közeli viszontlátást juttatta eszébe. Lelke mélyén
nem tisztelte anyját, s bár magának sem vallotta be, nem is szerette.
Neveltetése s körének a fogalmai olyanok voltak, hogy az anyjával más viszonyt,
mint a legalázatosabbat és -tisztelettudóbbat elképzelni sem tudott; külsőleg
annál alázatosabbat és tisztelettudóbbat, minél kevésbé tisztelte s szerette.
Vronszkij fölszállt a kalauz
nyomán a kocsiba, de a fülke bejáratánál megállt, hogy egy kifelé tartó
hölgynek utat engedjen. Elég volt egy pillantás a hölgy külsejére, s a
társaságbeli ember szokott érzékével már meg is állapította, hogy a felsőbb
körökhöz tartozik. Bocsánatot kért, és már-már bement a fülkébe; de szükségét
érezte, hogy még egyszer visszanézzen rá; nem azért, mert nagyon szép volt, nem
is kecsessége és a szerény grácia miatt, ami egész alakjából áradt; hanem mert
csinos arcán, ahogy elment mellette, rendkívül gyöngéd és barátságos kifejezés
jelent meg. Ahogy visszanézett, a hölgy is épp visszafordította a fejét.
Ragyogó, szürke szeme, amely a sűrű szempillától sötétnek látszott, barátsággal
és figyelemmel állapodott meg Vronszkij arcán, mintha fölismerte volna; majd
rögtön az odaáramló tömeg felé fordult, mint aki keres valakit. Vronszkijnak ez
a rövid pillantás is elég volt, hogy az arcán játszó, visszafogott
elevenséget, amely csillogó szeme s mosolygó, pirosló ajkai közt röpködött,
észrevegye. Valaminek a bősége mintha úgy eltöltötte volna egész lényét, hogy
hol a szemvillanásában, hol a mosolyában tört ki, akarata ellenére is. Szemében
szándékosan kioltotta a fényt, de alig észrevehető mosolyában akarata ellenére
is fölsugárzott.
Vronszkij fölment a vagonba.
Az anyja, egy száraz, fekete szemű és sötét hajú öregasszony, ahogy a fiára
nézett, összehúzta a szemét, s vékony ajka kicsit elmosolyodott. Fölkelt az
ülésről, odaadta a szobalányának a táskáját, száraz, kicsi kezét a fiának
nyújtotta, majd fejét a kezéről fölemelve, arcon csókolta.
- Megkaptad a sürgönyömet?
Egészséges vagy? Hála Isten.
- Jól utazott? - kérdezte a
fia, melléülve, s önkéntelenül is az ajtó mögötti női hangra fülelt. Annak a
hölgynek a hangja volt, tudta, akivel a bejáratnál találkozott.
- Én mégsem vagyok egy
véleményen magával - mondta a hang.
- Pétervári szempont,
asszonyom.
- No, akkor engedje meg,
hogy megcsókoljam a kezét.
- A viszontlátásra, Iván
Petrovics; nézze csak meg, nincs-e itt a bátyám, s ha igen, küldje ide hozzám -
mondta a hölgy az ajtóban, s újra bejött a fülkébe.
- No, megtalálta a bátyját?
- kérdezte Vronszkaja, a hölgyhöz fordulva.
Vronszkij csak most eszmélt
rá, hogy Karenina az.
- A bátyja itt van - mondta
fölállva. - Bocsásson meg, hogy nem ismertem meg; de ismeretségünk olyan rövid
volt - szólt Vronszkij meghajolva -, hogy bizonyára maga sem emlékszik rám.
- De - mondta ő -, meg is
ismertem volna; anyuskájával, úgy rémlik, egész úton csak magáról beszéltünk -
mondta, kifelé kívánkozó elevenségének megengedve végre egy széles mosolyt. -
De a bátyám még mindig nincs itt.
- Hívd ide, Aljosa - mondta
az öreg grófnő.
Vronszkij kiment a
feljáróhoz.
- Oblonszkij! - kiáltotta. -
Ide!
De Karenina nem várta be a
bátyját; ahogy meglátta, könnyű és határozott léptekkel leszállt a vagonból.
Mikor a bátyja odaért hozzá, egy mozdulattal, melynek határozottsága és bája
meglepte Vronszkijt, átfogta bal karjával a nyakát, gyorsan magához húzta, s
erősen megcsókolta. Vronszkij nem vette le róla a szemét, nézte, s maga sem
tudta, miért, elmosolyodott. De eszébe jutott, hogy az anyja várja, s
visszament a kocsiba.
- Nagyon kedves, ugye? -
mondta a grófnő Kareninára. - A férje hozzám ültette be, s én nagyon örültem
neki. Egész úton csevegtünk. Hanem te, hallom... vous filez le parfait amour. Tant mieux, mon cher, tant mieux...[18]
- Nem tudom, mire céloz,
mama - felelte a fia hidegen. - De tán gyerünk.
Karenina megint fölszállt a
kocsiba, hogy a grófnőtől elbúcsúzzék.
- Nos, grófnő, ön
találkozott a fiával, én a bátyámmal - mondta jókedvűen. - Úgyis kifogytam a
történeteimből, nem lett volna több beszélnivalóm.
- Dehogyis - felelte a grófnő,
kézen fogva őt -, körülutaznám magával a világot, s nem unatkoznék. Egyike a
kedves asszonykáknak, akikkel beszélgetni és hallgatni egyaránt kellemes. A
fiára ne gondoljon, kérem; lehetetlen időnként el nem szakadnia tőle.
Karenina mozdulatlanul állt;
tartása rendkívül egyenes volt, a szeme mosolygott.
- Anna Arkagyevnának -
magyarázta a grófnő a fiának - van egy kisfia, nyolcéves, ha jól emlékszem, s
még sohasem volt távol tőle, s most bántja, hogy otthagyta.
- Igen, a grófnővel folyton
a fiainkról beszéltünk; én az enyémről, ő a magáéról - mondta Karenina, s
megint mosoly ragyogta be az arcát; egy kedveskedő, Vronszkijnak szóló mosoly.
- Ez bizonyára nagyon
unalmas lehetett - mondta Vronszkij, röptében kapva el a kacérság labdáját,
amit az asszony feléje dobott. De Karenina nyilván nem akarta ebben a
hangnemben folytatni, s az öreg grófnőhöz fordult:
- Nagyon köszönöm. Észre sem
vettem, hogy telt el a tegnapi nap. A viszontlátásra, grófnő.
- Isten vele, kis barátnőm -
felelte a grófnő. - Hadd csókoljam meg a csinos arcocskáját. Mint afféle
egyszerű öregasszony, már csak kimondom, hogy nagyon megszerettem magát.
Akármilyen banális volt is
ez a mondat, Karenina nyilván teljes szívéből elhitte, és örült neki. Elpirult,
könnyedén meghajolt; arcát odatartotta a grófnő ajka elé; aztán megint
kiegyenesedett, s azzal a szeme és az ajka közt hullámzó mosollyal
Vronszkijnak nyújtotta a kezét. Vronszkij megszorította az odanyújtott kis
kezet, s úgy megörült az erélyes szorításnak, amellyel Karenina a kezét megragadta
s merészen megrázta, mintha valami rendkívüli dolog érte volna. Az asszony
fürgén kiment; könnyű járása különös ellentétben volt telt alakjával.
- Nagyon kedves - mondta az
öregasszony.
Ugyanezt gondolta a fia is.
A szemével kísérte, amíg csak kecses alakja el nem tűnt, s a mosoly aztán is
ott maradt az arcán. Az ablakból látta, hogy a bátyjához lép, megfogja a kezét,
élénken beszélni kezd hozzá, nyilván olyasmiről, aminek semmi köze sincs - s ez
elég borzasztó volt - Vronszkijhoz.
- Hát maga, mama, egészen
jól van? - ismételte meg az anyjához fordulva.
- Jól vagyok, sőt kitűnően.
Alexandre igen kedves volt, Marie is nagyon megszépült. Nagyon érdekes asszony.
S megint arról kezdett
beszélni, ami a legjobban érdekelte, az unokája keresztelőjéről, amiért Pétervárra
utazott, s az uralkodó különös kegyéről idősebbik fia iránt.
- Lavrentyij is itt van -
mondta Vronszkij az ablakon kinézve. - Ha úgy tetszik, mehetünk is.
Az öreg komornyik, aki a
grófnővel utazott, feljött a kocsiba, s jelentette, hogy minden kész; a grófnő
fölkelt, hogy induljon.
- Gyerünk, most nincs tömeg
- mondta Vronszkij.
A komorna fogta a kistáskát
s a kutyát, a komornyik és a hordár a többi csomagot; Vronszkij karon fogta az
anyját, de ahogy a kocsiból kiléptek, néhány ember rohant el mellettük ijedt
arccal. Az állomásfőnök is ott futott köztük, szokatlan színű sapkájában.
Nyilván valami rendkívüli
történt. Az utasnép hátrafelé futott.
- Mi az?... Mi történt?...
Hol?... Odavetette magát!... Agyonzúzta! - hallatszott.
Sztyepan Arkagyics, nővérével
a karján, ijedt arccal szintén megfordult; hogy az embereket elkerüljék, a
kocsi feljárójához álltak.
A hölgyek felszálltak a
kocsiba; Vronszkij Sztyepan Arkagyiccsal azonban elment a tömeg után, hogy
részleteket tudjon meg a szerencsétlenségről.
Az őr talán részeg volt,
vagy a fagy miatt túlságosan beburkolta magát, mindenesetre nem hallotta a
hátrafelé tolató vonatot, s az elgázolta.
Mire Vronszkij és Oblonszkij
visszatérhetett volna, a hölgyek a komornyiktól már megtudták ezeket a
részleteket.
Oblonszkij és Vronszkij
látták az összezúzott testet. Oblonszkij szemmel láthatólag szenvedett. A
homlokát ráncolta, mint aki kész elsírni magát.
- Milyen borzasztó! Anna, ha
láttad volna! Milyen borzasztó! - hajtogatta.
Vronszkij hallgatott, szép
arca komoly volt, de egészen nyugodt.
- Ó, ha látta volna, grófnő
- mondta Sztyepan Arkagyics. - A felesége is itt van... Szörnyű látni... A
holttestre dobta magát. Azt mondják, nagy családot tartott el egymaga. Micsoda
szörnyűség!
- Nem lehetne valamit tenni
értük? - mondta Karenina izgatott suttogással.
Vronszkij ránézett, és
rögtön leszállt a kocsiból.
- Azonnal jövök, maman - fordult vissza az ajtóban.
Amikor néhány perc múlva
visszatért, Sztyepan Arkagyics már az új énekesnőről beszélgetett a grófnővel;
a grófnő meg türelmetlenül pillantgatott az ajtóra, a fiát várva.
- Most már mehetünk - mondta
Vronszkij, ahogy bejött.
Együtt szálltak ki;
Vronszkij ment elöl az anyjával; mögöttük Karenina a bátyjával. Az állomásfőnök
a kijáratnál beérte Vronszkijt.
- Ön kétszáz rubelt adott a
helyettesemnek. Legyen szíves megmondani, kinek szánta?
- Az özvegynek - mondta
Vronszkij a vállát vonva. - Nem értem, mit kérdezgeti?
- Maga adta? - kiáltott föl
Oblonszkij. - Nagyon kedves, nagyon kedves - tette hozzá, húga karját
megszorítva. - Nagyszerű fiú, ugye? Tiszteletem, grófnő.
S megállt a húgával, aki a
komornáját várta.
Amikorra kiértek,
Vronszkijék kocsija elhajtott már. A kitóduló nép még mindig a történtekről
beszélt.
- Rettenetes halál - mondta
egy mellettük elhaladó úr. - Azt mondják, két darabba vágta.
- Épp ellenkezőleg, a
legkönnyebb, azt tartom - jegyezte meg a másik -, egy pillanat.
- De hogy nem veszik elejét?
- kérdezte a harmadik.
Karenina beült a kocsiba;
Sztyepan Arkagyics csodálkozva látta, hogy az ajka reszket, s alig bírja
visszatartani a könnyeit.
- Anna, mi lelt? - kérdezte
néhány perc múlva.
- Rossz előjel.
- Csacsiság! - mondta
Sztyepan Arkagyics. - Itt vagy: ez a legfontosabb. El sem tudod képzelni,
mennyit várok tőled.
- Rég ismered már
Vronszkijt? - kérdezte Anna.
- Igen. Azt reméljük, tudod,
hogy elveszi Kittyt.
- Úgy? - mondta csendesen
Anna. - No, most rajta, beszéljünk rólad - szólalt meg aztán, s megrázta a
fejét, mintha fizikailag is el akarna kergetni valami fölöslegeset és zavarót.
- Beszéljük meg a dolgaidat. Megkaptam a leveledet, és itt vagyok.
- Bizony, minden reményem
benned van - mondta Sztyepan Arkagyics.
- Mondj el hát mindent.
S Sztyepan Arkagyics
elkezdte mondani.
A házukhoz érve Oblonszkij
letette a húgát, fölsóhajtott, megszorította a kezét, s behajtatott a hivatalába.
Amikor Anna belépett a
szobába, Dolly szőke hajú, pufók kisfiával, aki máris szakasztott apja volt, a
kis szalonban ült, s hallgatta, hogyan olvassa a francialeckéjét. A gyerek
olvasás közben zubbonya lógó gombját forgatta, s azon volt, hogy leszakítsa. Az
anyja elvette néhányszor a kezét, de a pufók kis kéz megint csak a gomb után
nyúlt. Az anyja leszakította a gombot, és zsebre dugta.
- Maradj nyugton, Grisa, a
kezeddel - mondta, s megint csak a terítőjére hajolt, rég elkezdett munkájára,
melyet nehéz perceiben szokott elővenni; most is a hurkokat számlálta, s
idegesen horgolt. Noha tegnap azt üzente az urának, hogy semmi köze hozzá,
jön-e a húga vagy sem, az érkezésére mindent előkészített, s izgalommal várta a
sógornőjét.
Dollyt a bánata úgy leverte,
hogy egészen elmerült benne. Azt azonban nem feledte el közben, hogy Anna, a
sógornője, Pétervár egyik legfontosabb személyiségének a felesége, pétervári grande dame. S ennek a körülménynek volt
köszönhető, hogy nem váltotta be, amit az urának mondott: nem felejtette el a
sógornője érkezését. „Anna végül is nem bűnös semmiben - gondolta Dolly. - Csak
a legjobbat tudom róla; hozzám mindig nyájas és barátságos volt.” Fölidézte
pétervári benyomásait Kareninékról; a házuk, igaz, nem tetszett neki; családi
életük rendjében volt valami hamis. „De azért miért ne fogadnám? Csak eszébe ne
jusson vigasztalni - gondolta. - Vigasztalás, rábeszélés, keresztényi
megbocsátás - mindezt ezerszer végiggondoltam; de ez itt mind nem segít.”
Ezekben a napokban folyton
egyedül volt a gyerekeivel. A bajáról beszélni nem akart; másról beszélni ilyen
bánattal a lelkében nem tudott. Annának, így vagy úgy, tudta, mindent elmond, s
a gondolat, hogy kibeszélheti magát, örömet szerzett neki, ám a kényszerűség,
hogy megaláztatásáról vele, az ura húgával beszéljen, s a rábeszélés és
vigasztalás kész mondatait hallgassa végig, megint fölingerelte.
Amint az órát nézegetve
minden percben várta a vendéget - ahogy az gyakran megtörténik -, épp azt a
pillanatot mulasztotta el, amelyben megérkezett, úgyhogy még a csengőt sem
hallotta.
Ahogy a könnyű lépteket és
az ajtóban a ruhasuhogást meghallotta s hátrapillantott, elgyötört arcán
akaratlanul is nem öröm villant fel, hanem csodálkozás. Fölállt, s átölelte a
sógornőjét.
- Hogyan, már megjöttél? -
mondta, megcsókolva.
- Dolly, mennyire örülök,
hogy látlak.
- Én is örülök - mondta
halványan elmosolyodva Dolly, s Anna arcából iparkodott kiolvasni, tud-e a
dologról. „Bizonyos, hogy tudja”, gondolta, részvétet véve észre Anna arcán. -
Gyerünk, bevezetlek a szobádba - folytatta, s azon volt, hogy a magyarázkodás
percét minél messzebbre tolja.
- Ez Grisa? Istenem, hogy
megnőtt! - mondta Anna, miután megcsókolta. Majd, le nem véve Dollyról a
szemét, megállt és elpirult. - Nem, bocsáss meg, ne menjünk sehová.
Levette a kendőjét,
kalapját; csupa fürt fekete hajának egy tincse beleakadt a kalapba, de egy
fejrázással kiszabadította.
- Csak úgy sugárzol a
boldogságtól és az egészségtől - mondta Dolly, majdhogynem irigyen.
- Én? Igen - mondta Anna. -
Istenem, Tánya! Egykorú az én Szerjozsámmal - tette hozzá, a befutó lánykához
fordulva. Fölemelte és megcsókolta. - Gyönyörű leányka, gyöngyszem. Mutasd meg
őket mind.
Sorra megnevezte őket, és
nemcsak a nevére emlékezett mindegyik gyereknek, de a születésük évére,
hónapjára, természetükre, betegségeikre is. Dollynak ezt nem lehetett nem
méltányolnia.
- No, akkor gyerünk át
hozzájuk. Vaszja, sajnos, éppen alszik.
Megnézték a gyerekeket, s
leültek kávézni, most már kettesben a szalonban; Anna megfogta a tálcát, azután
eltolta magától.
- Dolly - mondta -, Sztyiva
beszélt velem.
Dolly hidegen nézett Annára.
Várta a képmutatóan részvevő mondatokat, de Anna semmi ilyet nem mondott.
- Dolly, kedvesem - mondta
-, nem akarom a pártját fogni, sem téged vigasztalni; úgyis lehetetlen. Csak
sajnállak, szívecském, egész lelkemből.
Ragyogó szemén, a sűrű
pillák mögött hirtelen könnyek csillantak föl. Közelebb ült a sógornőjéhez, s
megfogta erélyes kis kezével a kezét. Dolly nem hárította el, de az a száraz
kifejezés ott maradt az arcán.
- Vigasztalni - mondta -
lehetetlen. Az után, ami történt, minden elveszett, minden odavan!
S ahogy ezt kimondta, arca
egyszeriben ellágyult. Anna fölemelte Dolly száraz, sovány kezét, és
megcsókolta.
- De hát mit tegyünk, Dolly,
mit tegyünk? Hogyan járunk el ebben a szörnyű helyzetben a leghelyesebben? Ezt
kell meggondolnunk.
- Mindennek vége, nincs
tovább - mondta Dolly. - S a legrosszabb, értsd meg, hogy nem hagyhatom el:
kötnek a gyerekek. De élni sem tudok vele, gyötrelem ránéznem.
- Dolly, lelkem, Sztyiva
beszélt velem; de én tőled akarom hallani, mondj el mindent.
Dolly kérdőn nézett rá.
Részvét és tettetés nélküli szeretet volt Anna arcán.
- Jó, legyen - mondta Dolly
hirtelen. - De az elejétől mondom. Tudod, hogyan mentem férjhez. Maman úgy nevelt, hogy nemcsak ártatlan,
de ostoba is voltam. Nem tudtam semmit. Mondják, tudom, hogy a férfiak egész
előéletüket el szokták a feleségüknek mondani, de Sztyiva, Sztyepan Arkagyics -
javította ki magát - nem mondott énnekem semmit sem. Nem fogod elhinni, de mind
ez ideig meggyőződésem volt, hogy én vagyok az egyetlen nő az életében, így
éltem nyolc évet. Érted? Nemcsak hogy nem gyanúsítottam hűtlenséggel, de
lehetetlennek is tartottam. Képzeld most el, ilyen fogalmakkal egyszer csak
megtudom ezt az egész undorító szörnyűséget. Érts meg. Az ember egészen biztos
a boldogságában - folytatta Dolly, zokogását türtőztetve -, s egyszer csak egy
levelet kap; az ő levelét a szeretőjéhez, a nevelőnőmhöz. Nem, ez túl szörnyű!
- Kihúzta nagy sebesen a zsebkendőjét, és beletemette az arcát. - A vonzalmat
még megértem - folytatta egy kis szünet után -, de megcsalni, ravaszul,
meggondoltan... és kivel? Továbbra is a férjem, s ugyanakkor azzal a nővel: ez
szörnyű. Te ezt nem is értheted meg.
- Dehogynem, megértem!
Megértem, kedves Dollym - mondta Anna a kezét megszorítva.
- S azt hiszed, ő megérti,
milyen szörnyű helyzetben vagyok? - folytatta Dolly. - Nem, egyáltalán nem.
Boldog és elégedett.
- Ó, nem - szakította félbe
Anna gyorsan -, ő is szánalomra méltó; a bűnbánat egészen letörte.
- Képes ő bűnbánatra? -
szakította félbe Dolly, s figyelmesen pillantott sógornője arcába.
- Igen, én ismerem. Nem
nézhettem rá szánalom nélkül. Mi ketten ismerjük őt. Sztyiva jó, de büszke, s
most meg van alázva. A legfontosabb, ami engem meghatott (s Anna itt a
legjobbat találta el, ami Dollyt is meghathatta), két dolog kínozza őt: a
szégyen a gyerekei előtt, aztán meg, hogy ő, aki úgy szeret téged, igen, igen,
mindennél jobban a világon - szakította félbe a tiltakozni készülő Dollyt -,
neked fájdalmat okozott s lesújtott. „Nem, nem bocsát meg”, mondogatja folyton.
Dolly tűnődve nézett el
sógornője mellett, de figyelt a szavaira.
- Igen - mondta -, az ő
helyzete is rettenetes, én megértem; a bűnösnek, ha érzi, hogy az egész
szerencsétlenségnek ő az oka, rosszabb, mint az ártatlannak. De hát hogy
bocsássak meg; hogy legyek megint a feleségévé az után? Gyötrelem volna vele élnem, épp azért, mert a régi
szerelmemet, amely hozzáköt, annyira szeretem.
És zokogása szakította félbe
a szavát.
De mintha csak szándékosan
történt volna, valahányszor ellágyult, megint arról kezdett beszélni, ami
felizgatta.
- Az a nő fiatal, szép -
folytatta. - Az én fiatalságom, szépségem, tudod, Anna, hogy ki nyűtte el. Ő és
a gyermekei. Kiszolgáltam, s ebben a szolgálatban odalett mindenem; neki meg
most persze egy friss, közönséges teremtés kellemesebb. Bizonyára beszéltek
egymás közt rólam, vagy ami rosszabb, hallgattak... ismered ezt? - Megint
gyűlölet gyűlt ki a szemében. - És mindezek után megint beszélni fog hozzám. S
én higgyek neki? Nem, soha. Vége, mindennek vége, ami a vigasztalásom, a
munkám, a szenvedéseim jutalma volt. Hiszed-e, Grisát tanítottam az elébb;
régen öröm volt, most gyötrődés. Miért erőlködöm, kínlódom; minek a gyerekek?
Rettenetes, hogy a lelkem egyszeriben így megváltozott; szeretet, gyöngédség
helyett csak düh, igen, düh van bennem. Megölném őt, és...
- Dolly, lelkecském, én
megértelek, de ne gyötörd magadat. Annyira meg vagy bántva, olyan zaklatott
vagy, hogy sok mindent nem úgy látsz, ahogyan kellene.
Dolly elhallgatott; vagy két
percig csöndben voltak.
- Mit tegyünk? Gondolkozz,
Anna, segíts. Én mindent átgondoltam, s nem látok kiutat.
Anna nem tudott semmit sem
kigondolni, de a szíve sógornője minden szavára, minden arcrándulására
visszhangot vert.
- Egyet mondok - kezdte
Anna. - Én a húga vagyok, ismerem a természetét, képességét (itt egy mozdulatot
tett a homloka előtt), hogy mindenről megfeledkezve teljesen elragadtassa
magát, s aztán tökéletesen megbánjon mindent. Nem hiszi, nem is érti, hogy
tehette azt, amit tett.
- Dehogyis; érti, értette -
szakította félbe Dolly. - De én... te elfelejtkezel rólam, énnekem tán
könnyebb?
- Várj csak. Amikor vele
beszéltem, bevallom, nem értettem meg egészen, milyen borzasztó helyzetben
vagy. Csak őt láttam, és azt, hogy a család föl van dúlva, és fájt a szívem
érte; de most, hogy meghallgattalak, mint asszony egyszerre mást látok: a te
szenvedésedet, s meg nem tudom mondani, mennyire sajnállak. Dolly, lelkecském,
én megértem teljesen a szenvedésedet; csak egyet nem tudok, nem tudom... nem
tudom... van-e még a szívedben szeretet iránta. Csak te tudod, van-e annyi,
hogy megbocsáthass neki. Ha van, bocsáss meg!
- Nem - kezdte Dolly, de
Anna félbeszakította, s még egyszer megcsókolta a kezét.
- Én jobban ismerem a
világot, mint te - mondta. - Ismerem a Sztyiva-féle embereket, tudom, hogy
vannak ezzel. Azt mondtad, rólad beszélt vele.
Ne hidd. Az ilyen férfiak elkövetik a hűtlenséget, de a családi tűzhelyük, a
feleségük szentség a számukra. Az efféle nőket megvetik; és nem avatják a
családi ügyeikbe. Átléphetetlen vonalat húznak köztük s a családjuk közt. Én
ezt nem értem, de így van.
- Igen, de megcsókolta.
- Hadd mondjam, Dolly
lelkem. Én láttam Sztyivát, amikor szerelmes volt beléd. Emlékszem, amikor
eljött hozzám; sírt, ahogy rólad beszélt. Csupa poézis voltál a számára, és
nagyon sokra tartott, s minél tovább élt veled, tudom, annál magasabbra
emelkedtél a szemében. Hiszen nevetni szoktunk rajta, ahogy minden szavához
hozzátette: „Dolly csodálatos asszony.” Istenség voltál, s az is maradtál neki;
nem a lelke feledkezett meg magáról.
- De ha ez a megfeledkezés
megismétlődik?
- Nem, ahogy én látom, az
nem történhetik meg.
- Te megbocsátanál neki?
- Nem tudom, nem tudok
ítélni. De tudok - mondta Anna eltűnődve, s megérezvén Dolly hangulatát, rövid
mérlegelés után hozzátette. - De tudok, tudok, tudok. Igen, én megbocsátanék.
Nem volnék többé a régi, de megbocsátanék, s úgy bocsátanék meg, mintha semmi,
egyáltalán semmi nem történt volna.
- Természetes - szakította
gyorsan félbe Dolly, mint aki olyat mond, amin nemegyszer gondolkodott már -,
másképp nem is volna megbocsátás. Ha az ember megbocsát, bocsásson meg egészen.
De gyerünk, fölviszlek a szobádba - mondta fölállva, s menet közben átölelte
Annát. - Kedvesem, úgy örülök, hogy eljöttél. Úgy, de úgy megkönnyebbültem.
Anna az egész napot otthon
töltötte Oblonszkijéknál, s nem fogadott senkit, bár néhány ismerőse, érkezését
hallva, még aznap fölkereste. Az egész délelőttöt Dollyval s a gyerekeivel
töltötte. A bátyjának csak egy cédulát küldött, hogy feltétlenül ebédeljen
otthon. „Gyere, az Isten irgalmas” - írta neki.
Oblonszkij otthon ebédelt, a
beszélgetés általánosságokban mozgott, de a felesége szólt hozzá, tegezte, amit
eddig nem tett meg. Férj s feleség közt ott maradt az idegenség, de már nem
volt szó válásról, s Sztyepan Arkagyics úgy látta, hogy a kimagyarázkodás és
kibékülés lehetséges.
Alig ebédeltek, jött Kitty.
Ismerte ugyan Anna Arkagyevnát, de igen kevéssé, s némi félelemmel jött el a
nővéréhez, hogy ez a pétervári nagyvilági dáma, akit mindenki úgy dicsér,
hogyan fogadja majd. De Anna Arkagyevnának megtetszett Kitty, s ő ezt rögtön
észrevette. Anna szemlátomást gyönyörködött a szépségében és a fiatalságában,
úgyhogy Kitty alig ocsúdott föl, nemcsak hogy a befolyása alatt érezte magát,
de azt is érezte, hogy beléje szeretett, ahogy csak fiatal lányok tudnak
idősebb, férjes asszonyokba beleszeretni. Hajlékony mozgásával, frisseségével,
az arcán ülő elevenséggel, mely hol a mosolyában, hol a tekintetében tört ki,
Anna nem nagyvilági hölgyhöz vagy egy nyolcéves fiú anyjához hasonlított;
húszéves lányhoz inkább, ha a szemében nincs néha ott az a komoly, szomorú
kifejezés, amely Kittyt lenyűgözte s vonzotta. Kitty úgy érezte, hogy Anna egészen
természetes, nem titkol semmit, de van benne egy másféle, Kitty számára
felfoghatatlan, bonyolult, poétikus, magasrendű világ.
Ebéd után, amikor Dolly a
szobájába ment, Anna gyorsan fölállt, s a bátyjához lépett, aki épp szivarra
gyújtott.
- Sztyiva - mondta neki
vidáman rákacsintva, s keresztet vetett rá, és az ajtóra pillantott -, menj, és
segítsen az Isten.
Oblonszkij megértette,
eldobta a szivarját, s eltűnt az ajtó mögött.
Amikor Sztyepan Arkagyics
kiment, Anna visszaült a díványra, a gyerekek körébe. Látták-e a gyerekek, hogy
a mama szereti a nénit, vagy maguk is valami különös bájt éreztek benne; előbb
a két nagyobb s utánuk, ahogy ez már gyerekeknél szokás, a kisebbek is, már
ebéd előtt odatapadtak az új nagynénihez, s nem hagyták el. Valami játékféle
alakult ki köztük: hogyan lehet a nénihez közelebb ülni, hozzádörgölőzni,
megfogni a kis kezét, csókolgatni, gyűrűjével játszani, vagy legalább a ruhája
fodrait tapogatni.
- Nem, nem, csak ahogy az
előbb ültünk - mondta Anna Arkagyevna, visszaülve a helyére.
S Grisa megint a keze alá
dugta a fejét, buksiját a ruhájához szorította, s csak úgy sugárzott a
büszkeségtől és boldogságtól.
- Mikor lesz mostanában bál?
- fordult Anna Kittyhez.
A jövő héten, és nagyszerű
lesz. Olyan, amelyiken mindig jól lehet mulatni.
- Hát vannak olyanok,
amelyeken mindig jól lehet mulatni? - kérdezte Anna gyengéd gúnnyal.
- Különös, de vannak.
Bobriscsevéknél mindig jól mulat az ember. Nyikityinéknél szintén, de
Mezskovéknál mindig unalmas. Maga nem vette még ezt észre?
- Nem, lelkem, én nem
ismerek már olyan bálokat, ahol jól mulatnék - mondta Anna, s Kitty azt a különös
világot látta a szemében, amely őelőtte nem nyílt még meg. - Az én számomra már
csak olyan bálok vannak, amelyek kevésbé terhesek s unalmasak.
- Hogy unatkozhatik épp maga egy bálban?
- Miért ne unatkozhatnék épp
én? - kérdezte Anna.
Kitty észrevette, hogy Anna
tudja, milyen válasz következik.
- Hát csak azért, mert
mindig maga a legszebb.
Annában megvolt a képesség a
pirulásra. Elpirult, és így szólt:
- Először is, soha,
másodszor, még ha úgy volna is, mi hasznom belőle?
- Eljön erre a bálra? - kérdezte
Kitty.
- Azt hiszem, nem tehetek
mást. Ezt fogd - mondta Tányának, aki egy könnyen lejáró gyűrűt igyekezett
lehúzni fehér, elkeskenyedő ujjáról.
- Nagyon fogok örülni, ha
eljön. Úgy szeretném bálban látni.
- Ha el kell mennem,
legalább meglesz a vigaszom, hogy magának örömet szerzek vele. Grisa, kérlek,
ne borzolj. Úgyis kócos vagyok már - mondta megigazítva a kiugrott hajfürtöt,
amellyel Grisa játszott.
- Én lilában képzelem el
azon a bálon.
- Miért éppen lilában? -
kérdezte Anna mosolyogva. - No, menjetek, menjetek, gyerekek. Halljátok, Miss
Hull teázni hív - rázta le s küldte az ebédlőbe őket.
- Tudom ám, miért szeretné,
ha ott lennék a bálon. Sokat vár ettől a báltól, s azt szeretné, hogy mindenki
ott legyen, és mindenki lássa.
- Honnan tudja? Igaz.
- Milyen szép ez az életkor
- mondta tovább Anna. - Emlékszem erre a kék ködre, ismerem; a svájci hegyeken
ül ilyen. Ez a köd mint valami áldás burkol be mindent abban az időszakban,
amikor már-már véget ér a gyerekkor, s boldog, vidám, óriás köréből mind
keskenyebb és keskenyebb út vezet tovább, és egyszerre vidám is borzongató is
végighaladni a feltáruló szobák során, habár úgy látjuk, fényesek,
gyönyörűek... Ki nem élte ezt át?
Kitty szótlanul mosolygott,
„ő vajon hogy élte ezt át? Hogy szeretném ismerni a regényét” - gondolta, ahogy
Anna férjének, Alekszej Alekszandrovicsnak cseppet sem költői alakja az eszébe
jutott.
- Tudok ám egyet-mást;
Sztyiva beszélt róla, gratulálok. Nagyon tetszik - folytatta Anna -, a vasútnál
találkoztam is vele.
- Ah, ott volt? - kérdezte
Kitty elpirulva. - Mit mondott Sztyiva?
- Mindent kifecsegett, s én
nagyon örülnék neki. Vronszkij anyjával utaztam tegnap - folytatta -,
folyton róla beszélt, ő a kedvence. Tudom, hogy az anyák elfogultak, de...
- Mit mesélt?
- Ó, sok mindent! S bár
tudom, hogy a kedvence, azt hiszem, tényleg lovag... Az anyja elmondta például,
hogy egész vagyonát a bátyjának akarta adni; már gyerekkorában valami
rendkívüli dolgot követett el, kimentett egy asszonyt a vízből. Egyszóval hős -
mondta Anna, s az a kétszáz rubel is eszébe jutott, amit Vronszkij az állomáson
adott.
De erről a kétszáz rubelről
nem szólt; valamiért kellemetlen volt rágondolnia. Volt benne, érezte, valami,
ami őneki szólt; valami, aminek nem kellett volna lennie.
- Az anyja nagyon kért, hogy
menjek el hozzá - folytatta Anna -, és örülök a meghívásának; holnap elmegyek
hozzá. Hanem Sztyiva, hála Istennek, soká marad benn Dollynál - tette hozzá,
másra terelve a szót. Kittynek, amikor fölállt, úgy rémlett, mintha Anna
elégedetlen lenne valamivel.
- Nem, előbb én, nem, én! - kiabáltak
a gyerekek, akik megteáztak, s most Anna nénihez futottak.
- Mind együtt! - futott Anna
nevetve elébük, a gyönyörűségtől visító, nyüzsgő gyermekhadat átölelve s
halomba döntve.
A nagyok teájához Dolly is
kijött. Sztyepan Arkagyics nem jött vele. Bizonyára a hátsó ajtón ment ki a
felesége szobájából.
- Félek, hogy fázol majd ott
fönt - jegyezte meg Dolly Annához fordulva. - Szeretnélek leköltöztetni,
közelebb is lennénk egymáshoz.
- Énbelőlem, kérlek, ne
csináljatok gondot - felelte Anna Dolly arcába pillantva. Szerette volna
kitalálni, megvolt-e a kibékülés.
- Itt meg világos lesz -
felelte a sógornője.
- Hidd el, hogy úgy alszom
bárhol és bármikor, akár a mormota.
- Miről van szó? - fordult a
feleségéhez Sztyepan Arkagyics, aki szintén előjött a szobájából, s a
feleségéhez fordult.
Kitty és Anna az ő hangján
rögtön megérezték, hogy megtörtént a kibékülés.
- Le szeretném költöztetni
Annát; de át kell rakni a függönyöket. Senki sem tudja megcsinálni, magamnak
kell - felelt Dolly az urához fordulva.
„Isten tudja, kibékültek-e
teljesen” - gondolta Anna, Dolly hideg és nyugodt hangját hallva.
- Ugyan, Dolly, folyton csak
vesződséget szerzel magadnak - mondta az ura. - Ha akarod, majd én megcsinálom.
„Úgy látszik, mégis
kibékültek” - gondolta Anna.
- Tudom, hogy csinálsz te
meg mindent - felelte Dolly. - Rábízod Matvejre, hogy amit nem lehet
megcsinálni, csinálja meg; te elmégy, ő meg mindent összezavar. - S ahogy
beszélt, arcán megjelent az ismerős, csúfondáros mosoly.
„Teljes, teljes, a
legteljesebb béke - gondolta Anna -, hála Istennek!” S örömében, hogy ő volt a
békeszerző, Dollyhoz lépett, és megcsókolta.
- Egyáltalán nem, miért
nézel le bennünket Matvejjel annyira? - fordult Sztyepan Arkagyics alig
észrevehető mosollyal feleségéhez.
Dolly, szokása szerint,
egész este kissé gúnyosan bánt az urával, Sztyepan Arkagyics azonban elégedett
volt és vidám, de csak annyira, hogy úgy ne lássék, mintha bocsánatot nyervén,
megfeledkezett volna a bűnéről.
Fél tíz tájban Oblonszkijék
teásasztalánál az esti, rendkívül derült és kellemes családi beszélgetést
látszatra egész mindennapi esemény zavarta meg; ezt az egyszerű eseményt
azonban valamiért mégis mindenki furcsának találta.
Közös pétervári
ismerőseikről beszélve, Anna hirtelen fölállt.
- Megvan az albumomban -
mondta -, legalább az én Szerjozsámat is megmutatom mindjárt - tette hozzá
büszke anyai mosollyal.
Tíz óra felé, amikor a
fiától el szokott búcsúzni, s bálba indulóban gyakran maga fektette le, egyszer
csak elszomorodott, hogy olyan messze van tőle; akármiről beszéltek,
gondolatban újra és újra az ő göndör Szerjozsájához tért vissza. Kedve támadt,
hogy a fényképét nézegesse, s beszélhessen róla. Az első ürügyet kihasználva
fölállt, s könnyű, határozott járásával már ment is az albumért. A szobájába
vivő lépcső a nagy, fűtött bejárati lépcsőházba nyílt.
Abban a pillanatban, amikor
a fogadóból kilépett, az előszobából csengetés hallatszott.
- Ki lehet az? - mondta
Dolly.
- Értem még korán, ahhoz,
hogy más legyen, késő - jegyezte meg Kitty.
- Biztosan iratok - mondta
Sztyepan Arkagyics, de ahogy Anna a nagy lépcsőház mellett elment, a szolga épp
szaladt föl az érkezőt jelenteni, s a vendég maga is ott állt a lámpánál. Ahogy
lepillantott, Anna rögtön fölismerte Vronszkijt, s valami különös,
elégedettséggel vegyes félelem moccant meg a szívében. Vronszkij ott állt,
kabátban, s a zsebében keresgélt. Abban a pillanatban, amikor Anna a lépcsőház
középső részével egy szintbe került, Vronszkij fölemelte a szemét, s ahogy őt
meglátta, arcán megszégyenítettség és rémület látszott. Anna biccentett és
továbbment. Mögötte Sztyepan Arkagyics erős hangja hangzott föl, ahogy behívja
a vendéget, s Vronszkij halk, lágy, nyugodt hangja, ahogy elhárítja az
invitálást.
Mire Anna az albummal
visszatért, Vronszkij nem volt már sehol: ahogy Sztyepan Arkagyics elmondta,
azért jött, hogy megtudjon valamit egy ebédről, amelyet másnap egy ideérkezett
híresség tiszteletére készültek adni.
- Semmi áron sem akart
bejönni. Valahogy furcsán viselkedett - tette hozzá Sztyepan Arkagyics.
Kitty elpirult. Azt
gondolta, ő érti egyedül, miért jött ide, s miért nem jött be. „Nálunk volt -
gondolta -, nem talált otthon, s azt hitte, itt vagyok. De nem jött be. Azt
gondolta, késő, s Anna is itt van.”
Mind összenéztek, nem
szóltak semmit, s Anna albumát kezdték nézegetni.
Nem volt semmi szokatlan és
különös abban, hogy valaki este fél tízkor eljön a barátjához, részleteket akar
egy tervbe vett ebédről megtudni, de a szobába nem megy be: mégis mindenki
furcsállotta. A legfurcsábbnak és leghelytelenebbnek azonban Anna találta a
dolgot.
A bál éppen hogy elkezdődött, amikor Kitty és az anyja a virágokkal és
hajporos, vörös kaftános lakájokkal szegett, nagy, fényben úszó lépcsőházba
lépett. A teremből, mint a méhkasból, mozgás egyenletes zaja csapott ki, s mialatt
ők a díszfák közti térségen, a tükör előtt a ruhájukat és frizurájukat
igazgatták, a teremből az első keringőre rákezdő zenekar hegedűinek óvatosan
szabatos hangja szűrődött ki. Egy öregecske tanácsos, aki a másik tükör előtt
ősz halántékán igazgatta a hajszálakat, s parfüm szagát árasztotta maga körül,
a lépcsőkön beléjük ütközött, és oldalt húzódva nyilván a számára ismeretlen
Kittyben gyönyörködött. Egy csupasz képű ifjú, aki rendkívül kivágott mellényt
viselt s menet közben fehér nyakkendőjét igazgatta, a társaságbeli ifjak
egyike, akiket az öreg Scserbackij herceg tacskónak hívott, odaköszönt, majd
elfutva mellettük, visszafordult, s négyesre hívta Kittyt. Az első négyes már
Vronszkijé volt, a másodikat ennek az ifjúnak kellett adnia. Egy katona, aki
épp a kesztyűjét gombolta, az ajtóhoz húzódott, s bajszát pödörgetve a rózsás
Kittyben gyönyörködött.
Annak ellenére, hogy a ruha,
frizura s az egész báli előkészület Kittynek sok munkájába és latolgatásába
került, rafinált szabású, rózsaszínnel bélelt tüllruhájában most mégis olyan
elfogulatlanul és egyszerűen lépett a bálba, mintha az a sok csokrocska,
csipke, ruhájának ezer részlete a háziaknak és neki semmi gondjába sem került
volna; mintha ebben a tüllben, ezek közt a csipkék közt, ezzel a magas frizurával,
fölötte a rózsával s a két levelecskével jött volna a világra.
Amikor az öreg hercegnő,
belépésük előtt, öve elcsúszott szalagján igazítani akart, Kitty könnyedén
félrehajolt. Úgy érezte, magától is minden szép és kecses rajta, nincs mit
igazítani.
Kittynek szerencsés napja
volt. Ruhája sehol sem szorított, a csipkeszegély sehol sem vált le; a rozetták
nem gyűrődtek össze és nem szakadtak le, a magas, ívelt sarkú rózsaszínű
cipellők nem nyomták, inkább jókedvűre hangolták a lábát. A sűrű, szőke vendéghaj
sajátjaként ült kicsiny fején. A hosszú szárú kesztyűn, amely úgy fogta körül a
karját, hogy formáját nem változtatta el, mind a három gomb begombolódott,
egyik sem pattant le. Medalionjának fekete bársonyszalagja különös gyöngéden
vette körül nyakát. Ez a szalag merő báj volt; ahogy otthon a tükörben a
nyakára nézett, ez a szalag, úgy érezte, beszél. Minden másban lehetett
kételkedni, de ez a szalag maga volt a báj. Kitty, ahogy a tükörben
megpillantotta, itt a bálban is rámosolygott. Meztelen vállán és karján hideg
márványozódást érzett; ezt az érzést rendkívül szerette. Szeme csillogott, s
piros ajkának vonzó volta tudatában lehetetlen volt nem mosolyognia. Alig
lépett a terembe, oda sem ért a táncra hívást váró hölgyek tüll-, csipke-,
szalag-, virágtömegéhez (Kitty sohasem álldogált ebben a tömegben), s már keringőzni
hívták, mégpedig az első gavallér, a báli hierarchia fő lovagja, a szép és
daliás termetű, nős ember, Jegoruska Korszunszkij, az ismert bálrendező és
ceremóniamester. Épp akkor köszönt el Banyina grófnőtől, akivel a keringő első
fordulóját táncolta, és birodalmán, azaz a táncba bocsátkozó párokon
végignézve, észrevette a belépő Kittyt, s különös, fesztelen tánclépésben, mely
kizárólag a bálrendezők sajátja, hozzászaladt, meghajolt, s meg sem kérdezve,
kívánja-e vagy sem, már emelte is a kezét, hogy karcsú derekát átfogja. Kitty
körülnézett, kinek adja a legyezőjét, a háziasszony vette el, s közben
rámosolygott.
- Milyen jó, hogy időben
jött - mondta Korszunszkij, táncosnője derekát átfogva -, csúf szokás a késés.
Kitty a bal kezét,
előrehajolva, a vállára tette; a kis lábak a rózsás cipellőben gyorsan, könnyen
és szabatosan mozogtak a síkos parketten a zene ütemére.
- Pihenés keringőzni magával
- mondta Korszunszkij, ahogy a keringő első, még nem gyors lépteit megtették. -
Micsoda könnyűség, précision,[19]
igazán elragadó - mondta neki is, amit csaknem minden jó ismerősének elmondott.
Kitty mosolygott a
dicséreten, s tovább nézegette Korszunszkij válla fölött a termet. Nem volt már
újonc bálozó, aki előtt minden arc egyetlen varázslatos képbe folyik; de a
bálokban elnyűtt leány sem, aki unalomig ismer minden arcot; a kettő között
volt, izgatott, de azért ura is magának annyira, hogy figyelni tudjon. A
társaság színe-java, látta, a terem bal sarkában csoportosul. Ott volt
Korszunszkij felesége, Lidie, a lehetetlenül lemeztelenített szépség; ott a
háziasszony; Krivin is ott sugárzott kopasz fejével; ő mindig ott volt, ahol a
társaság virága. Arra néztek az odamenni nem merő ifjak; ott csípte el Sztyivát
is a szeme: végül ott látta meg Anna gyönyörű fejét és fekete bársonyba burkolt
szépséges alakját. És ott volt ő.
Kitty nem látta az óta az este óta, amióta Levint kikosarazta. De messzelátó
szemével rögtön felismerte, sőt azt is észrevette, hogy őt nézi.
- Még egy fordulót? Nem
fáradt? - kérdezte Korszunszkij kicsit lihegve.
- Nem, köszönöm.
- Hova vezessem?
- Úgy látom, Karenina az
ott, vigyen hozzá.
- Ahova parancsolja.
Korszunszkij a lépteit
kimérve, folytonos „pardon, mesdames,
pardon, pardon, mesdames” között egyenest nekikeringőzött a terem bal
sarkában levő csoportnak, s a csipkék, tüllök és szalagok tengerén átlavírozva,
anélkül, hogy egy tollacskába beleakadt volna, olyan hirtelen perdítette oda
Kittyt, hogy finom csipkeharisnyás lábai láthatóvá váltak, s uszálya legyezőformán
szétterülve, Krivin térdére borult. Korszunszkij meghajolt, kihúzta magát, s
kezét nyújtotta, hogy Anna Arkagyevnához vezesse. Kitty pirulva szedte le
Krivin térdeiről az uszályt, s kicsit szédülve nézett körül, hogy Annát
megkeresse. Anna nem lilában volt, ahogy Kitty szerette volna, hanem fekete,
mélyen kivágott bársonyruhában, ami szabadon hagyta csiszolt elefántcsontszínű
telt vállát, keblét és pici, finom csuklójú gömbölyű karját. A ruha velencei
csipkével volt szegve. Fekete hajában, mely mind a sajátja volt, kis árvácskafüzér;
öve fekete szalagján a fehér csipkék közt egy másik. Frizuráján nem volt semmi
feltűnő. Feltűnőek és megszépítők csak az akaratos kurta haj gyűrűk voltak,
amelyek halántékán és tarkóján minduntalan kibomlottak. Erős, kerek nyakát
gyöngysor övezte.
Kitty mindennap látta Annát,
szerelmes is volt belé, s úgy képzelte, feltétlenül lilában lesz. Most azonban,
ahogy fekete ruhájában megpillantotta, érezte, hogy nem értette meg teljes
egészében a szépségét. Neki is tökéletesen új és váratlan volt; most már látta,
hogy nem is lehetne lilában; a vonzó épp az volt benne, hogy mindig jelenséggé
vált toalettjében, s mintha a toalett ebben semmi szerepet nem játszott volna.
A pompás, csipkével ékes fekete ruhát sem lehetett észrevenni, keret volt csak;
látni őt lehetett, az egyszerűt, természetest, választékost s ugyanakkor vígat
és elevent.
Ott állt, s mint mindig,
rendkívül egyenesen tartotta magát; amikor Kitty a csoportjukhoz ért, épp a
házigazdával beszélgetett, fejét egy kicsit feléje fordítva.
- Nem, én nem vetek rá követ
- felelt neki valamire -, bár nem értem - folytatta vállát vonva, s gyámolító,
gyöngéd mosollyal fordult azonnal Kittyhez. Gyors női pillantással futotta
végig a ruháját, s fejével alig észrevehető, de Kitty számára világos
mozdulatot tett, mely a szépségét s a ruháját dicsérte. - A terembe is táncolva
jött már - mondta.
- A hercegnő egyike az én
leghűbb segítőimnek - szólott Korszunszkij, meghajolva Anna Arkagyevna előtt,
akivel még nem találkozott. - Segít, hogy a bált széppé és vidámmá tehessük.
Anna Arkagyevna, egy fordulóra - mondta odahajolva.
- Hát ismerik egymást? -
kérdezte a házigazda.
- Kit nem ismerünk mi? Én
meg a feleségem olyanok vagyunk, akár a rossz pénz: mindenki ismer bennünket.
Egy fordulót, Anna Arkagyevna.
- Csakhogy én nem táncolok,
ha nem muszáj - mondta Anna.
- De ma muszáj - felelte
Korszunszkij.
Ebben a pillanatban lépett
oda Vronszkij.
- No, ha ma muszáj táncolni,
akkor menjünk - mondta Anna, Vronszkij meghajlását észre sem véve, s
Korszunszkij vállára tette gyorsan a kezét.
„Vajon miért neheztel rá?” -
gondolta Kitty, észrevéve, hogy Anna szándékosan nem felel Vronszkij meghajlására.
Vronszkij Kittyhez lépett, emlékezetébe idézte az első négyest, és
sajnálkozott, hogy oly rég nem volt alkalma látni. Kitty gyönyörködve nézte a
keringőző Annát, és hallgatta Vronszkijt. Várta, hogy felkéri keringőzni, de
nem hívta, s Kitty csodálkozva pillantott a férfira. Vronszkij elvörösödött,
gyorsan felkérte, de alig fogta át vékony derekát s tett néhány lépést, a zene
hirtelen elhallgatott. Kitty az arcába nézett, amely olyan kis távolságra volt
tőle; ez a szerelemmel teli pillantása, amellyel akkor pillantott rá, s amire a
férfi nem felelt, jóval később is, néhány éven át gyötrelmes szégyennel
nyilallt a szívébe.
- Pardon, pardon! Keringő,
keringő! - kiáltotta a terem másik végéből Korszunszkij, s az első keze ügyébe
eső kisasszonyt fölkapva táncra perdült.
Vronszkij és Kitty néhány
fordulót keringőztek. A keringő után Kitty odament az anyjához, s alig váltott
Nordstone-nal néhány szót, Vronszkij már ott volt érte az első négyesre.
A négyes alatt semmi
lényegeset nem beszéltek; szaggatott társalgás folyt köztük, hol
Korszunszkijékról, férjről és feleségről, akiket Vronszkij mint kedves,
negyvenesztendős gyermekeket igen mulatságosan jellemzett, hol a nemsokára
megalakuló műkedvelő színházról; a beszélgetés csak egyszer vágott elevenbe,
amikor Vronszkij Levin felől érdeklődött, hogy itt van-e még, s hozzátette,
hogy nagyon megtetszett neki. De Kitty a négyestől nem is várt többet. Szorongó
szívvel várta a mazurkát. Úgy érezte, a mazurka alatt kell mindennek eldőlnie.
Hogy a négyes alatt nem kérte föl a mazurkára, nem nyugtalanította. Meg volt
győződve, hogy mint az előző bálokon, Vronszkij a mazurkát most is vele
táncolja; vagy öt fiatalembert utasított vissza azzal, hogy foglalt már. A bál
az utolsó négyesig varázslatos álomkép volt, örömteli színekből, hangokból,
mozdulatokból. Csak akkor nem táncolt, ha nagyon fáradtnak érezte magát, s
pihenőt kért. De ahogy egy unalmas fiatalemberrel, akit nem utasíthatott el,
az utolsó négyest táncolta, az történt, hogy Vronszkijnak és Annának lett a vis-ŕ-vis-ja.[20]
A megérkezésük óta nem került többé Annával össze, s most megint egész újnak és
váratlannak találta. A siker mámorának nagyon is ismerős vonásait ismerte föl
rajta. Látta, hogy részeg a maga gyújtotta elragadtatástól. Ismerte ezt az
érzést, ismerte a tüneteit, s ott látta őket Annán, szemében a remegő,
föllobogó fényt, önkéntelenül elgörbülő ajkain a boldogság és izgalom mosolyát,
mozdulatai szabatos gráciáját, biztonságát és könnyedségét.
„Ki az? - kérdezte magát. -
Mindenki? Egy?” Nem segítette ki gyötrődő ifjú táncosát, aki a beszélgetés
fonalát elvesztette, s nem tudott rátalálni. Külsőleg Korszunszkij lármásan
vidám kiáltásait követte, aki majd grand
rond-ba,[21] majd
chaine-be[22]
parancsolta őket; közben azonban figyelt, s a szíve mindjobban elszorult. Nem;
nem a tömeg tetszése részegítette meg: egynek az elragadtatása. És ez az egy -
csak nem ő? Valahányszor Vronszkij valamit mondott Annának, az asszony szemében
örvendő fény gyúlt fel, s a szája boldog mosolyra húzódott. Mintha erőt akart volna
venni magán, hogy az öröm ismertetőjelei meg ne jelenjenek rajta, azok azonban
maguktól ültek ki az arcára. „No és ő?” Kitty Vronszkijra nézett, és
elszörnyedt. Amit olyan világosan látott Anna arca tükrében, meglátta rajta is.
Hova lett higgadt és eltökélt modora, gondtalanul nyugodt arckifejezése?
Ahányszor csak Annához fordult, előrehajtotta a fejét, mintha csak az asszony
elé akarna borulni, s a tekintetében csak alázat és félelem volt. „Nem akarom
megbántani - a szeme minden alkalommal mintha ezt mondta volna -, én csak
magamat szeretném megmenteni, de nem tudom, hogyan.” Az arca olyan volt,
amilyennek Kitty eddig sohasem látta.
Közös ismerőseikről
beszélgettek, a legsemmitmondóbb társalgás folyt köztük; de Kittynek úgy
rémlett, hogy minden szavuk az ő s a maguk sorsáról dönt. S különös, hogy bár
valóban arról beszéltek csak, hogy milyen nevetséges Iván Ivanovics francia
kiejtése, s hogy Jeleckajának jobb partit is találhattak volna, ezeknek a
szavaknak az ő számukra megvolt a jelentősége; ők is úgy érezték éppen, mint
Kitty. Az egész bál, az egész világ ködbe borult Kitty lelkében. Csak
nevelésének szigorú iskolája tartotta fenn, s ösztönözte, hogy azt tegye, amit
kívánnak tőle, azaz táncoljon, feleljen a kérdésekre, beszéljen, még
mosolyogjon is. De a mazurka kezdete előtt, amikor már a székeket kezdték
széttologatni, s néhány pár a kisebb termekből a nagy felé indult, Kittyt
kétségbeesés és rémület fogta el. Vagy ötnek lemondta, s most nincs kivel
táncolnia a mazurkát. Nem is volt reménye rá, hogy fölkérjék, éppen mert nagyon
is nagy volt a sikere, és eszébe sem juthatott senkinek, hogy nem kérték még
föl. Azt kellett volna mondania az anyjának, hogy beteg, menjenek haza, de
ehhez nem volt ereje. Úgy érezte magát, mint akit megvertek.
A kis szalon mélyébe
húzódott, s egy karosszékbe ereszkedett. Légies szoknyája felhőként emelkedett
vékony termete köré; sovány, gyöngéd, meztelen leánykarja erőtlenül leeresztve,
a rózsás tunika ráncaiba merült; másik kezében a legyezőt tartotta, s gyors,
rövid mozdulatokkal legyezte fölhevült arcát. Látszatra pillangóhoz
hasonlított, amely épp hogy rátapadt egy fűszálra, s szivárványszínű szárnyát
fölröppenőben már-már szétterjeszteni készül, a szívét azonban szörnyű
kétségbeesés szorította össze.
„Lehetséges, hogy tévedtem;
nem is úgy volt talán?” - s megint az eszébe tódult minden, amit látott.
- Kitty, mi ez? - kérdezte
Nordstone grófnő, aki a szőnyegen nesztelen hozzálépett. - Nem értem.
Kitty alsó ajka
megreszketett, és hirtelen fölállt.
- Nem táncolod a mazurkát?
- Nem, nem - mondta Kitty,
könnytől remegő hangon.
- Mellőlem hítta el a
mazurkára - mondta Nordstone grófnő, tudva, hogy Kitty megérti, kiről beszél. -
Anna azt mondta: „Hát nem Scserbackaja hercegnővel táncol?”
- Eh, nekem egészen mindegy
- mondta Kitty.
Senki sem érthette,
magamagán kívül, a helyzetét; senki sem tudta, hogy tegnap elutasított egy
embert, akit, meglehet, szeret; kikosarazta azért, mert egy másikban bízott.
Nordstone grófnő közben
ráakadt Korszunszkijra, akivel a mazurkát táncolta volna, s odaküldte, hogy
kérje föl Kittyt.
Kitty első párként táncolt,
s szerencséjére nem kellett beszélnie, mert Korszunszkij egész idő alatt
futkosott, s birodalmában osztogatta a parancsokat. Vronszkij és Anna csaknem
szemben ültek vele. Messzelátó szemeivel Kitty jól megfigyelhette, s amikor párokba
verődtek, látta közelről is, s minél többet látta, annál jobban meggyőződött
róla, hogy boldogtalansága beteljesedett. Látta, hogy ők ketten ebben a teli
teremben egyedül érzik magukat. És Vronszkij arcán, amely mindig annyira
eltökélt és komoly volt, azt a meglepő zavart és alázatot látta, ami egy okos,
bűntudatos kutyához tette hasonlatossá.
Anna mosolygott, s a
mosolygása átragadt Vronszkijra. Anna elgondolkozott, és Vronszkij
elkomolyodott. Kitty szemét természetfölötti erő húzta Anna arca felé. Gyönyörű
volt egyszerű fekete ruhájában. Gyönyörűek telt, karpereces karjai; gyönyörű az
erős nyak a gyöngyfüzérrel, gyönyörűek a zilált frizura kikondorodó fürtjei,
gyönyörűek apró lábának-kezének kecsesen könnyű mozdulatai, gyönyörű ez a szép
arc a maga elevenségében; de volt valami félelmes és kegyetlen is ebben a
szépségben.
Kitty még jobban
gyönyörködött benne, mint idáig, s közben mindjobban szenvedett. Szétzúzottnak
érezte magát, s ez az arcán is meglátszott. Amikor Vronszkij a mazurkában beléütődött
s meglátta, nem ismerte meg mindjárt, annyira megváltozott.
- Gyönyörű bál - mondta
neki, hogy mondjon valamit.
- Igen - felelte Kitty.
A mazurka közepén, egy
bonyolult figura ismétlése közben, amelyet Korszunszkij újonnan talált ki, Anna
a kör közepére ment, fogott két lovagot, s odahívta Kittyt s még egy hölgyet.
Kitty, ahogy odament, ijedten pillantott rá. Anna ráhunyorított, s mosolyogva
szorította meg a kezét. De észrevéve, hogy Kitty arca csak kétségbeeséssel és
csodálkozással felel a mosolyára, elfordult tőle, s a másik hölggyel kezdett
jókedvűen beszélgetni.
„Van valami idegen, ördögi
és gyönyörű benne” - mondta magának Kitty.
Anna nem akart vacsorára ott
maradni, de a házigazda kérlelni kezdte.
- Nem lehet, Anna Arkagyevna
- mondta Korszunszkij, frakkujjába öltve az asszony meztelen karját. - Micsoda
ideám van a cotillon-ra! Un bijou![23]
Megindult, s néhány lépést
tett, hogy magával húzza. A házigazda helyeslően mosolygott.
- Nem, nem maradok - felelte
Anna, s bár mosolygott, eltökélt hangjából Korszunszkij s a házigazda is
megértették, hogy nem marad.
- Így is többet táncoltam
itt Moszkvában ezen az egyetlen bálon, mint Pétervárott az egész télen - mondta
a mellette álló Vronszkijra nézve. - Pihenni kell az út előtt.
- Hát csakugyan hazautazik
holnap? - kérdezte Vronszkij.
- Igen, azt hiszem - felelte
Anna, mintha csodálkoznék kissé a kérdés merészségén, de szemének és mosolyának
türtőztethetetlenül remegő fénye szinte égette Vronszkijt.
Anna Arkagyevna nem maradt
ott vacsorára.
„Igen, van bennem valami
ellenszenves, visszataszító - gondolta Levin, ahogy Scserbackijéktól kijött,
s gyalogosan a bátyjához indult. - Nem vagyok másoknak való. Azt mondják, büszkeség.
De nem, nincs büszkeség bennem. Ha büszkeség volna, nem kerülhetnék ilyen
helyzetbe.” S elképzelte Vronszkijt, a boldogot, jót, nyugodtat, okosat:
bizonyára sosem volt ilyen borzasztó helyzetben, mint ma este ő. „Igen, őt
kellett választania. Ennek így kellett lennie, nincs kire s miért panaszkodnom.
Magam vagyok a hibás. Mi jogom volt azt hinni, hogy az életét az enyémmel
akarja összekötni? Ki vagyok én? És micsoda? Semmi ember; semmire és senkinek
sem jó.” S eszébe jutott Nyikolaj bátyja, s örömmel állapodott meg ennél az
emléknél. „Nincs-e igaza, hogy a világon minden rossz és utálatos? Aligha
ítéljük és ítéltük meg igazságosan Nyikolaj bátyánkat. Prokofij szemével nézve,
aki szakadt bundában és részegen látta, persze megvetendő ember, én azonban
máshogy ismerem. Ismerem a lelkét, és tudom, hogy hasonlítunk egymáshoz. S
ahelyett, hogy őt kerestem volna föl, elmentem ebédelni meg ide.” Az utcai
lámpa alá ment, elolvasta a bátyja címét, amely a tárcájában volt, s bérkocsit
fogadott. Az egész hosszú úton a bátyjáig Levin előtt egymás után elevenedtek
meg a Nyikolaj életéből ismert események. Visszaemlékezett, hogy az egyetemen s
az egyetem után is egy évet társai gyúnyolódása ellenére szerzetesként élt; a
vallás parancsait, a templomba járást, böjtöt szigorúan betartotta, az
élvezeteket kerülte, az asszonyokat különösen; aztán egyszer csak kitört, a
legundokabb emberek társaságába került, s a legféktelenebb kicsapongásba
vetette magát. Eszébe jutott a gyerek története is, akit faluról vett magához,
hogy fölnevelje, s egy dührohamában úgy elverte, hogy testi sértés miatt vádat
emeltek ellene. Eszébe jutott a hamiskártyás, akivel a pénzét eljátszotta,
váltót adott neki, azután panaszt emelt, hogy megcsalta. (Ez volt az a pénz,
amit Szergej Ivanics kifizetett.) Az is eszébe jutott, hogy egy éjszakát valami
garázdaság miatt a rendőrségen ült. Visszaemlékezett a szégyenletes pörre,
amit bátyja, Szergej Ivanics ellen indított, mintha az nem fizette volna ki az
anyai részét; s a legutóbbi história, amikor katonának állt
Nyugat-Oroszországban, és azért került bíróság elé, mert eltángált egy
törzsőrmestert... Mindez szörnyen utálatos volt, Levin szemében azonban
egyáltalán nem volt olyan utálatos, mint annak a szemében kellett lennie, aki
nem ismerte Nyikolaj Levint, az ő egész történetét, s nem ismerte a szívét.
Levin tudta, hogy abban az
időben, amikor Nyikolaj a kegyesség, böjtök, szerzetesség, istentiszteletek
korát élte, amikor a vallásban keresett segélyt, szenvedélyes természetére
zablát - nemcsak hogy senki nem támogatta, de mindenki, ő, Levin is nevetett
rajta. Ugratták, Noénak, fráternak csúfolták, s amikor elzüllött, senki sem
segített rajta, borzalommal és utálattal fordultak el tőle.
Nyikolaj a lelkében, lelke
alapjaiban, idétlen élete ellenére, nem volt rosszabb, Levin legalább úgy
érezte, mint azok, akik megvetették. Nem az ő bűne volt, hogy fékezhetetlen
jellemmel s kissé korlátolt aggyal született. De mindig jó akart lenni. „Ezt
mind elmondom neki, ráveszem, hogy ő is megnyilatkozzék; bebizonyítom neki,
hogy szeretem, s épp ezért értem is” - döntötte el magában, amikor tizenegy óra
tájt a megadott szállodához ért.
- Fenn, a 12-es és 13-as -
felelte a portás Levin kérdésére.
- Otthon van?
- Otthon kell lennie.
A 12-es szoba ajtaja félig
nyitva volt, a fény pászmájában rossz és gyenge dohány sűrű füstje áradt
kifelé; Levin ismeretlen hangot hallott, de mindjárt tudta, hogy a bátyja is
otthon van, hallotta a köhécselését.
Amikor belépett, az
ismeretlen hang ezt mondta:
- Minden attól függ, milyen
értelmesen és tudatosan vezetjük az ügyet.
Konsztantyin Levin
bepillantott az ajtón, és látta, hogy a beszélő egy zekés, hatalmas sörényű
fiatalember; a díványon meg egy ragyás fiatalasszony ül ujjatlan és gallér
nélküli gyapjúruhában. A bátyja nem volt látható. Konsztantyin szíve
fájdalmasan szorult el a gondolatra, hogy a bátyja miféle idegen emberek közt
él. Senki sem hallotta meg; mialatt a sárcipőjét levette, kihallgatta, amit a
zekés úr mondott. Valami vállalkozásról beszélt.
- Az ördög vigye a
kiváltságos osztályt! - mondta köhécselve a bátyja hangja. - Mása, keríts
vacsorát nekünk; adj bort is, ha maradt; ha nem, hozass még.
Az asszony fölállt, kiment a
válaszfal mögé, s meglátta Konsztantyint.
- Valami úr van itt, Nyikolaj
Dmitrics - mondta.
- Kit keres? - kérdezte
haragosan Nyikolaj Levin hangja.
- Én vagyok az - felelte
Konsztantyin Levin a fénybe lépve.
- Ki az az én? - ismételte meg még haragosabban
Nyikolaj hangja. Hallani lehetett, amint belekapaszkodik valamibe, és gyorsan
föláll, s Levin megpillantotta az ajtóban a bátyja nagyon is ismerős,
elvadultságával és betegségével most mégis meglepő, hatalmas, sovány,
meghajlott alakját, riadt, nagy szemét.
Még soványabb volt, mint
három évvel ezelőtt, amikor Konsztantyin Levin utoljára látta. Rövid kabát volt
rajta. Keze s széles csontjai még hatalmasabbnak látszottak. A haja megritkult,
de ugyanaz az egyenes szálú bajusz lógott az ajkára; ugyanazok a szemek néztek
furcsálkodva és naivul a belépőre.
- Á, Kosztya! - mondta
hirtelen, ahogy az öccsét megismerte. A szemében öröm csillant föl. De
ugyanabban a szempillantásban hátrapillantott a fiatalemberre, s feje és nyaka,
mintha nyakkendő szorítaná, a Konsztantyinnak ismerős görcsös mozdulatot tette;
sovány arcán egészen más, vad, szenvedő és kegyetlen kifejezés jelent meg.
- Megírtam neked és Szergej
Ivanicsnak, hogy nem ismerlek benneteket, és nem akarok tudni rólatok. Mi kell
neked, mit akartok tőlem?
Egyáltalán nem olyan volt,
amilyennek Konsztantyin elképzelte. Jelleme legrosszabb és legnehezebb
vonásait, ami nehézzé tette az érintkezést, amíg csak gondolt rá, elfeledte,
most azonban, ahogy arcát, főként pedig görcsös fejcsavargatását meglátta,
minden eszébe jutott.
- Nincs különösebb oka a
látogatásomnak - felelte Levin félénken. - Azért jöttem csak, hogy lássalak.
Öccsének a félénksége
szemmel láthatólag meglágyította Nyikolajt. Az ajka megrándult.
- Csak úgy eljöttél? -
mondta. - Gyere be, és ülj le. Akarsz vacsorát? Mása, három porciót hozz. Nem,
várj. Tudod, hogy ki ez? - fordult az öccséhez, a zekés úrra mutatva. - Krickij
úr. Még Kijevben barátkoztunk össze; nagyon kiváló ember. Minthogy nem
csirkefogó, a rendőrség természetesen üldözi.
S szokása szerint
végignézett a szobában ülőkön. Látva, hogy az ajtóban álló nő indulni készül,
rákiáltott: „Mondtam, hogy várj!”, s miközben újra végigmért mindenkit, a Konsztantyin
számára oly ismerős, suta, szakadozott módon mesélni kezdte Krickij történetét:
hogy csapták ki az egyetemről, amiért a szegény tanulók számára segélyegyletet
alapított; hogy csinált vasárnapi iskolát; hogy lett később népiskolai tanító;
hogy űzték el onnan is, és ítélték el valamiért.
- A kijevi egyetemre járt? -
kérdezte Konsztantyin Levin Krickijtől, csak hogy a beállt kényelmetlen
hallgatást megtörje.
- Igen, oda - ráncolta az
haragosan a szemöldökét.
- Ez a nő pedig - szakította
félbe Nyikolaj Levin, s az asszonyra mutatott - az élettársam, Marja
Nyikolajevna. Olyan házból vettem ki - s megrándult a feje -, de szeretem és
tisztelem, s kérek mindenkit - tette hozzá komoran, hangját megemelve -, aki
érintkezni akar velem, hogy szeresse és tisztelje. Éppen annyi, mintha a feleségem
volna, éppen annyi. Most már tudod, kivel van dolgod. S ha azt gondolod, hogy
lealacsonyítod magad, Isten veled, ott az ajtó.
S a szeme megint kérdőn
futott végig mindnyájukon.
- Mért alacsonyodnék le? Nem
értem.
- Akkor szólj, Mása, hogy
hozzanak vacsorát; három adagot, vodkát és bort... Várj csak... Nem, nem kell.
Eridj...
- No, nézz csak oda -
folytatta Nyikolaj Levin, a nyakát megrándítva s a homlokát erőltetetten
ráncolva. Nyilván nehéz volt eltalálnia, mit mondjon s mit csináljon. - Látod,
ugye? - a szoba sarkába mutatott, a zsinegekkel összekötött vasrudakra. - Látod
ezt? Egy új vállalkozás kezdete, amelybe most kaptunk bele. Termelőszövetkezet...
Konsztantyin alig hallgatott
oda. Fivére beteges, tüdőbajtól megkínzott arcát nézte, s mindjobban
megsajnálta, és sehogy sem tudta rászánni magát, hogy azt hallgassa, amit a
termelőszövetkezetről mond. Ez a szövetkezet, jól látta, mentőhorgony csak,
hogy ne kelljen magát megvetnie. Nyikolaj Levin tovább beszélt.
- Tudod, hogy a tőke
megfojtja a munkást: a munkások nálunk muzsikok, ők viselnek minden terhet, s a
helyzetük olyan, hogy bármennyit dolgozzanak, állati sorukból nem tudnak kikeveredni.
Bérfölöslegüket, amivel a helyzetükön javíthatnának, s szabad időre és ennek
következtében műveltségre tehetnének szert, elveszik tőlük a kapitalisták. A
társadalom szerkezete olyan, hogy minél többet dolgoznak, a kereskedők és
földbirtokosok annál jobban híznak rajtuk, ők meg örökre igavonó barmok
maradnak. Ezt a rendet meg kell változtatni - fejezte be, s kérdőn nézett az
öccsére.
- Természetesen - mondta
Konsztantyin, s a pirosságot nézte, amely bátyja csontos arcán kiütközött.
- Mi tehát lakatosszövetkezetet
szervezünk, ahol az egész termelés, a haszon, s ami a legfőbb, a
termelőeszközök is mind közösek lesznek.
- És hol lesz ez a
szövetkezet? - kérdezte Levin.
- Vozdrem községben, a
kazanyi kormányzóságban.
- De mért falun? Falun, azt
hiszem, amúgy is sok a munka. Minek oda lakatosszövetkezet?
- Azért, mert a parasztok ma
is csak olyan rabszolgák, mint régen. Neked meg Szergej Ivanicsnak épp az nem
tetszik, hogy ebből a rabszolgaságból ki akarják szabadítani őket - mondta
Nyikolaj Levin az ellentmondástól felizgatottan.
Konsztantyin Levin
felsóhajtott; közben körülnézett a komor és mocskos szobában. Ez a sóhaj, úgy
látszik, még jobban felingerelte Nyikolajt.
- Ismerem a ti
arisztokratikus nézeteiteket, a tiedet és Szergej Ivanicsét. Tudom, hogy egész
szellemi erejét a fennálló rossz igazolására fordítja.
- De mért beszélsz folyton
Szergej Ivanicsról? - kérdezte mosolyogva Levin.
- Szergej Ivanicsról? Hát
ezért! - kiáltott föl a fivére nevét hallva váratlanul Nyikolaj Levin. - Hát
ezért!... Eh, de mit beszélek itt neked? Egyet csak... Minek jöttél hozzám? Te
megveted mindezt; rendben van, akkor menj hát isten hírével, eridj! - kiabálta
a székéről fölállva. - Eridj, eridj!
- Én egyáltalán nem vetem
meg - mondta félénken Konsztantyin Levin -, még csak nem is vitatkozom.
Ebben a pillanatban tért
vissza Marja Nyikolajevna. Nyikolaj Levin haragosan pillantott rá. Marja
Nyikolajevna gyorsan odament hozzá, és súgott valamit neki.
- Beteg vagyok, ingerlékeny
- mondta Nyikolaj Levin lassan megnyugodva. - Te meg itt Szergej Ivanicsról
beszélsz s a cikkéről. Badarság, hazugság az egész, öncsalás. Mit is írhat
igazságosságról az olyan, aki maga sem ismeri? Olvasta a cikkét? - fordult
Krickijhez, s megint odaült az asztalhoz, s hogy helyet csináljon, a félig
megtöltött cigarettákat félretolta róla.
- Nem olvastam - mondta
komoran Krickij, aki nyilván nem akart beszélgetésbe elegyedni.
- Miért? - esett Nyikolaj
Levin most Krickijnek ingerülten.
- Nem tartom fontosnak, hogy
erre vesztegessem az időm.
- De hát honnan tudja,
engedje meg, hogy időveszteség lenne? Vannak sokan, akik föl sem érik azt a
cikket, fölöttük van. Én, az más, én keresztüllátok a gondolatain, s ismerem a
gyengéjét.
Mindnyájan elhallgattak;
Krickij lassan fölállt, s vette a sapkáját.
- Nem akar megvacsorázni?
Isten vele akkor. Holnap majd jöjjön el azzal a lakatossal.
Alig ment ki, Nyikolaj
elmosolyodott, s odahunyorított.
- Nem sokat ér ez sem -
mondta -, látom én azt. De Krickij az ajtóból beszólt érte.
- Mi kell még? - mondta, s
kiment hozzá a folyosóra. Ahogy Marja Nyikolajevnával magukra maradtak, Levin
odafordult hozzá:
- Rég van a bátyámmal?
- Már második éve. Nagyon
megromlott az egészsége. Iszik - mondta.
- Hogyhogy iszik?
- Vodkát, s árt neki.
- És sokat? - suttogta
Levin.
- Igen - mondta az asszony,
s félénken az ajtóra nézett, a megjelenő Nyikolaj Levinre.
- Miről beszéltetek? -
kérdezte Nyikolaj a homlokát ráncolva, s ijedt szeme egyikükről a másikukra
fordult. - Miről?
- Semmiről - felelte
zavartan Levin.
- Nem akarjátok megmondani;
legyen. De semmi beszélnivalód vele. Ő olyan
lány, te meg uraság vagy - mondta a nyakát rándítva. - Te, látom én, mindent
megértettél és fölmértél, s most szánakozol az eltévelyedésemen - szólalt meg
újra, a hangját megemelve.
- Nyikolaj Dmitrics,
Nyikolaj Dmitrics - suttogta megint Marja Nyikolajevna, s közelebb ment hozzá.
- No jó, jó. De hol az a
vacsora? Á, itt van - mondta, ahogy az inast a tálcával meglátta. - Ide, ide
rakd - mondta haragosan, s rögtön a vodkához nyúlt; töltött egy pohárkával, s
mohón fölhajtotta. - Igyál, akarsz? - fordult mindjárt vidámabban az öccséhez.
- No, hagyjuk hát Szergej Ivanicsot. Mégiscsak örülök, hogy látlak. Akármit
okoskodj, mégsem vagyunk idegenek. Igyál hát. És mondd el, mit csinálsz -
folytatta. Mohón elrágcsált egy falat kenyeret, s egy újabb pohárral hajtott
föl utána. - Hogy megy a dolgod?
- Ott lakom a falumban
egyedül, ahogy eddig is, és gazdálkodom - felelte Konsztantyin, s borzadva
figyelte a mohóságot, amellyel a bátyja ivott és evett, de igyekezett leplezni
ezt a figyelmet.
- Miért nem nősülsz meg?
- Nem sikerült még - pirult
el Konsztantyin.
- Miért? Nekem... végem! Én
elrontottam az életemet. Megmondtam, s most is mondom, ha akkor, amikor
szükségem volt rá, a részemet kiadják, az egész életem másképp fordul.
Konsztantyin Levin gyorsan
másra terelte a szót.
- Hát azt tudod-e - mondta
-, hogy a te Vanyuskád írnok nálam Pokrovszkojéban?
Nyikolaj megrándította a
nyakát, és eltűnődött.
- No, mondd el hát, hogy
mennek a dolgok Pokrovszkojéban? A ház megvan még, a nyírfák, a tanulószoba?
Filipp, a kertész, él, ugye? Hogy előttem van a lugas s a dívány benne!
Vigyázz, ne változtass semmit azon a házon; nősülj meg minél előbb, rendezd be
úgy, ahogy azelőtt volt. Ha jó feleséged lesz, akkor majd elmegyek hozzád.
- Gyere most - mondta Levin.
- Milyen jól megvolnánk!
- El is mennék, ha tudnám,
hogy Szergej Ivanicsot nem találom ott.
- Dehogy találod, egész
függetlenül élek tőle.
- Nem, akármit beszélsz,
választanod kell köztem és közte - mondta, s félénken pillantott az öccse
szemébe. Ez a félénkség meghatotta Konsztantyint.
- Ha tudni akarod az őszinte
véleményemet ebben a dologban, tudd meg, hogy a ti viszályotokban én nem
vagyok sem ezen, sem azon az oldalon. Egyikőtöknek sincs igaza. Neked inkább
külsőségekben, neki a dolog lényegében.
- Á, á, rájöttél hát,
rájöttél végre? - kiáltott fel Nyikolaj örömmel.
- Személy szerint, ha tudni
akarod, énnekem a te barátságod a drágább, mert...
- Miért, miért?
Konsztantyin nem mondhatta,
hogy azért, mert Nyikolaj boldogtalan, s barátra van szüksége. De Nyikolaj
elértette, hogy ezt akarta mondani: elkomorodott, s megint a vodkáért nyúlt.
- Elég lesz, Nyikolaj
Dmitrics - mondta Marja Nyikolajevna, kövér, meztelen karját az üveg után
nyújtva.
- Hagyd! Ne nyaggass!
Odaütök! - kiáltott rá a férfi.
Marja Nyikolajevna szelíden,
jóságosan elmosolyodott, mosolya Nyikolajra is átragadt; s az asszony önmagának
is töltött egy pohárkával.
- Azt hiszed, semmit sem
ért? - mondta Nyikolaj. - Többet ért mindannyiunknál. Van benne valami jó és
kedves, igaz?
- Régebben sosem volt
Moszkvában? - kérdezte Konsztantyin az asszonytól, csak hogy mondjon valamit.
- Ne magázd. Ettől fél. A
békebírón kívül, aki elítélte, amiért a bordélyból el akart jönni, még senki
sem magázta. Istenem, mennyi esztelenség van is a világon! - kiáltott föl
hirtelen. - Ezek az új intézmények, békebíróság, zemsztvo, micsoda idétlenség!
S mesélni kezdett
súrlódásairól az új intézményekkel.
Konsztantyin Levin
hallgatta; a társadalmi intézmények értelmének az a tagadása, amelyet ő is
osztott s gyakran hangoztatott, most, hogy bátyja szájából hallotta,
kellemetlen volt neki.
- A másvilágon majd mindent
megértünk - mondta tréfálva.
- A másvilágon? Nem szeretem
a másvilágot. Nem szeretem - s ijedt és vad szeme az öccse arcára meredt. -
Pedig, úgy látszik, jó lenne ebből a sok undokságból, tévelygésből, a máséból s
a magaméból, kikerülni; de félek a haláltól, rettenetesen félek tőle. -
Összerázkódott. - No, igyál még egy kicsit. Akarsz pezsgőt? Vagy elmenjünk
valahová, cigányokhoz? Tudod, hogy nagyon megszerettem a cigányokat s az orosz
nótát?
A nyelve akadozni kezdett,
egyik tárgyról a másikra ugrált már. Konsztantyin Mása segítségével lebeszélte
róla, hogy bárhová elmenjenek, s lefektette a teljesen részeg embert. Mása
megígérte, hogy szükség esetén ír majd Konsztantyinnak, s rábeszéli Nyikolaj
Levint, hogy költözzék falura az öccséhez.
Konsztantyin Levin reggel
utazott el Moszkvából, s estére hazaért. Az úton, a vonaton, politikáról s az
új vasutakról beszélt a szomszédaival, s mint Moszkvában, itt is nyomasztotta a
fogalmak zűrzavara, az elégedetlenség önmagával s a szégyen valami miatt. Ahogy
azonban az állomásukon kiszállt, s félszemű kocsisát, Ignatot, a fölgyűrt
gallérú kaftánban fölfedezte, az állomás ablakán kieső tompa fényben a pokrócos
szánt, a fölkötött farkú lovakat, szerszámukban a gyűrűket, bojtokat meglátta,
amikor Ignat, még miközben elhelyezkedett, a falubeli híreket - hogy a
munkástoborzó megjött, Páva megborjazott - elújságolta, a fogalmak zavara, úgy
érezte, lassacskán föltisztul, s a szégyen és elégedetlenség magától elmúlik.
Ignat és a lovai látása elég volt már erre az érzésre, amikor azonban még az
elébe hozott bundát is fölvette, s ott ült jól bebugyolálva a szánjában, és
indulóban a rá váró gazdasági intézkedéseken kezdett gondolkozni, s a szán elé
fogott, még elnyűtten is tüzes doni lógósra, hajdani nyerges lovára nézett,
egyszerre egész másképp fogta föl, ami történt vele. Magára talált, és nem
akart más lenni, mint ami. Csak jobb, mint régebben volt. Elhatározta, hogy ettől
a naptól először is nem számít semmiféle, házasságban elnyerhető rendkívüli
boldogságra, s ennek következtében a jelent sem hanyagolja el úgy. Másodszor,
nem engedi meg magának, hogy az undok szenvedély, melynek az emléke, mikor a
lánykérésre készült, annyira gyötörte, elragadja. Aztán Nyikolaj bátyjára
gondolt, s elhatározta, hogy többé nem szabad megfeledkeznie róla. A nyomában
lesz, nem engedi ki a látóköréből, hogy ha rosszul megy a dolga, segítségére
siethessen. S ez, érezte, hamar bekövetkezik. Aztán az gondolkoztatta el, amit
bátyja a kommunizmusról mondott, s amit ő akkor oly könnyen vett. A gazdasági
föltételek átalakítását badarságnak tartotta, de mindig érezte az
igazságtalanságot az ő bősége s a nép szegénysége közt; hogy egészen igaz embernek
érezhesse magát, azt szabta magára, hogy bár eddig is sokat dolgozott s nem élt
fényűzően, most még többet dolgozik majd, s még kevesebb fényűzést enged meg
magának. Mindez olyan könnyen végrehajthatónak tűnt most föl, hogy az egész
utat a legkellemesebb ábrándozásban töltötte. Egy új s jobb élet eleven
reményével érkezett este kilenc felé haza.
Öreg dajkájának, Agafja
Mihajlovnának a szobaablakából, aki a gazdasszony szerepet töltötte be nála,
némi fény szűrődött a ház előtti tér havára. A dajka még nem aludt, s Kuzma,
akit ő keltett föl, álmosan és mezítláb szaladt a tornácra, Laszka, a nőstény
vizsla is nagy csaholva szökött elé - közben majd leverte Kuzmát a lábáról.
Vinnyogva dörgölőzött a térdéhez, fölágaskodott; oda is rakta volna, meg félt
is odarakni az első lábát a mellére.
- Hamar visszajött, bátyuska
- mondta a dajka.
- Elfogott a honvágy, Agafja
Mihajlovna. Vendégségben is jó, de itthon még jobb - felelte neki, s bement a
szobájába.
A behozott gyertya fokonként
világította meg a dolgozószobát. Egymás után bontakoztak ki az ismerős
részletek, a szarvasagancsok, könyvespolcok, a kályha tükre a szelelővel,
amelyet rég meg kellett volna csináltatni; az apai dívány, a hatalmas asztal,
rajta a nyitott könyv, az eltört hamutartó, egy füzet a keze írásával. Amikor
mindezt meglátta, egy pillanatra kétsége támadt, meg lehet-e valósítani azt az
életet, amelyről az úton ábrándozott. Életének ezek a kellékei mintha
megragadták s ezt mondták volna: „Nem, nem szabadulsz tőlünk, és nem leszel
másféle, maradsz, amilyen voltál: kétségekkel és örök elégedetlenséggel tele
önmagad miatt, hiábavaló kísérletekkel, hogy megjavulj, bukásokkal, s örökké a
boldogságot várva, amely nem adatott meg, s számodra elérhetetlen.”
De ezt csak a tárgyak
mondták, egy másik hang a lelkében azt mondta, hogy nem kell a múltnak
behódolni, az ember mindent csinálhat magából. S ő erre a hangra hallgatott, a
sarokba ment, ahol a kétpudos súlyzói álltak; nekifogott emelgetni őket, hogy
jókedvre hangolja magát. Az ajtó mögül lépések hallatszottak. Gyorsan
visszarakta a súlyzókat.
Az ispánja jött be, s
elmondta, hogy hála Isten minden rendben van; éppen csak azt közölte még, hogy
az új szárítóban a hajdina befülledt. Ez a hír fölháborította Levint. Az új
szárítót ő építtette, s részben ő is gondolta ki. Az ispán mindig ellene volt a
szárítónak, s most titkos diadallal jelentette, hogy a hajdina befülledt. Levin
bizonyos volt benne, hogy ha befülledt, hát csak azért, mert nem tartották be a
százszor kiadott utasításokat. Bosszús lett, s szemrehányást tett az
ispánjának. De egy fontos és örvendetes esemény is történt: megellett Páva, a
kiállításon vett legjobb, legdrágább tehene.
- Kuzma, add ide a bundám!
Maga meg hozasson lámpást! Megyek, megnézem - mondta az ispánnak.
Az értékes tehenek istállója
ott volt mindjárt a ház mögött. Ahogy az orgonáknál, a hókupac mellett, az
udvaron átvágott, ott is volt már a marhaistállónál. Amikor a befagyott ajtó
kinyílt, trágyaszag és meleg gőz csapta meg. A tehenek, a lámpa szokatlan
fényén elámulva, a friss szalmán mozgolódni kezdtek. Előbb a hollandi sima,
széles, fekete-barna háta villant fel. Berkut, a bika, ott feküdt karikával az
orrában; föl akart kelni, de meggondolta, csak akkor fújt egyet-kettőt, amikor
mellette mentek el. A víziló nagyságú vörös szépség, Páva, háttal fordult
nekik, a borját szagolgatta s takarta el a bejövők elől. Levin bement a
rekeszbe, megnézte Pávát, s hosszú, ingadozó lábaira állította a vörösbarna
borjút. Páva féltőn elbőgte magát, de amikor Levin odanyomta hozzá a borjút,
megnyugodott, s érdes nyelvével, nagyokat szuszogva, nyalni kezdte. A keresgélő
borjú az anyja lágyéka alá döfködte az orrát, s a farkát tekergette.
- Ide világíts, Fjodor, ide
a lámpával - mondta Levin a borjút nézegetve. - Az anyjára üt... Színe, hiába,
az apja. Nagyon szép. Hosszú, vékony lágyékú. Ugye szép, Vaszilij Fjodorovics?
- fordult az ispánhoz. A borjú okozta öröm egészen elfeledtette a hajdina
miatti bosszúságát.
- Ki után is lenne csúnya?
Hanem Szemjon, a munkástoborzó, ahogy ön elutazott, mindjárt másnap megjött.
Meg kell egyezni vele, Konsztantyin Dmitrics - mondta az ispán. - A gépet már
az előbb jelentettem.
Ez az egy kérdés is elég
volt, hogy Levin benn ússzék kiterjedt és bonyolult gazdaságának a gondjaiban.
A tehénistállóból egyenesen az irodába ment, s miután az ispánnal és a
munkástoborzóval mindent megbeszélt, hazament, föl, egyenesen a fogadószobába.
A ház nagy volt és ódon, s
Levin, noha egyedül élt, az egész házat lakta és fűtötte. Tudta, hogy butaság,
tudta, hogy nem helyes, ellentétben is van mostani tervével, de ez a ház egész
világ volt Levin számára. A világ, amelyben apja, anyja éltek és meghaltak. Azt
az életet élték, amely Levin szemében maga volt a tökéletesség; s arról
ábrándozott, hogy ha felesége és családja lesz, azt az életet fogja
föltámasztani.
Levin az anyjára alig emlékezett.
Róla alkotott fogalmai szent emlékekké váltak, s jövendő feleségében, úgy
képzelte, megismétlődik majd az a gyönyörű, szent nőideál, ami számára az
édesanyja volt.
A nő iránti szerelmet
házasság nélkül nemcsak hogy elképzelni nem tudta, de előbb képzelte el a
családot, s csak aztán a nőt, aki családot ad neki. Fogalma a nősülésről épp
ezért nem is hasonlított ahhoz, amit ismerősei nagy része alkotott erről.
Azoknak a nősülés a sokféle társadalmi kötelezettség egyike volt. Levinnek ez
volt az élet fő ügye, ettől függött egész boldogsága. És most erről kellett
lemondania.
Amikor a kis fogadószobába,
ahol teázni szokott, belépett, könyvével a karosszékbe ült, Agafja Mihajlovna
meg odahozta neki a teáját, s megszokott „leülök, bátyuskám”-jával az ablak
melletti székre ült, akármilyen különös volt is ez, úgy érezte, nem adta föl az
álmait, s nem is lehetne nélkülük élnie. Vele
vagy mással, de meg kell valósulniuk. Olvasta a könyvet, elgondolkozott az
olvasotton, megállt, hogy Agafja Mihajlovnát, aki fáradhatatlanul fecsegett, meghallgassa,
képzeletében ugyanakkor a gazdaság s jövendő házasélete képei merültek föl
minden összefüggés nélkül. Lelke mélyén, úgy érezte, valami megállapodott,
mérséklődött és helyet talált.
Hallgatta Agafja Mihajlovna
beszédét, hogy Prohor hogy feledkezett meg az Istenről: azon a pénzen, amit
Levin adott neki, hogy lovat vegyen, szakadatlanul iszik, s a feleségét félig
agyonverte. Hallgatta, és olvasta a könyvet, s közben az olvasmány keltette
gondolatmenet is az eszében volt. Tyndall könyve volt a hőről.
Visszaemlékezett, mennyire kárhoztatta Tyndallt, hogy ügyesen végrehajtott
kísérletei milyen önelégültté teszik, s hogy híjával van a filozófiai
szemléletnek. És hirtelen egy örvendetes gondolat merült föl benne. „Két év
múlva már két hollandi üsző lesz az istállómban, maga Páva is életben lehet
még, aztán tizenkét fiatal Berkut-ivadék; hozzácsapom ezt a három remek
példányt, kész csuda” - s megint fölvette a könyvet.
„No jó, az elektromosság és
a hő ugyanaz, de lehetséges-e egy egyenletben a megoldás kedvéért egy
mennyiséget másikkal helyettesíteni? Nem. Hát akkor? A kapcsolat minden létező
természeti erő között amúgy is ösztönösen érezhető... Az különösen örvendetes,
hogy Páva borja már vörösbarna tehén lesz, s a gulya is, ha ezt a hármat
beleeresztjük. Nagyszerű! A feleségemmel meg a vendégekkel kimegyünk majd a
gulya elé. Az asszony azt mondja: »Mint a gyereket, úgy neveltük Kosztyával ezt
a borjút.«
»De hogy érdekelheti ez magát ennyire?« - kérdezik a
vendégek. »Ami a férjemet érdekli, engem is érdekel.« De ki az az ő?
- és eszébe jutott, ami Moszkvában történt. - De hát mit tegyünk? Én nem vagyok
bűnös benne. De most minden másképp lesz majd. Badarság, hogy nem engedi az
élet, nem ereszt a múlt. Azon kell törnöm magam, hogy helyesebben, sokkal
helyesebben éljek.” Fölemelte a fejét, és elgondolkozott. Az öreg Laszka, aki
még nem emésztette meg visszatérése örömét, s kiszaladt, hogy az udvart
fölugassa, farkát csóválva, jó levegőszaggal jött vissza a gazdájához, keze alá
tuszkolta a fejét, s panaszosan nyüszített, úgy követelte a cirógatást.
- Csak hogy meg nem szólal -
mondta Agafja Mihajlovna. - Pedig csak kutya... De érti, hogy gazdája megjött,
és bánkódik.
- Miért bánkódna?
- Hát talán nem látom,
bátyuska? Volt rá időm, hogy az urakat kiismerjem. Pendelyes koromtól urak
mellett nőttem föl. Sebaj, bátyuska, csak egészség legyen és jó lelkiismeret.
Levin merően nézett rá:
csodálkozott, hogy találta ki a gondolatait.
- Hozzak még egy kis teát? -
kérdezte Agafja Mihajlovna, s fogta a csészét, és kiment.
Laszka még mindig ott
furakodott a fejével a keze alatt, Levin megsimogatta, az meg gyűrűbe
csavarodott, fejét a kinyújtott hátsó lábára tette, s annak jeléül, hogy most
már minden rendben van, elnyitotta picit a száját, cuppantott egyet, s tapadós
ajkát vén fogai körül kényelembe helyezve, boldog nyugalomba merült. Levin
figyelemmel követte utolsó mozdulatait.
„Így teszek én is! - mondta
magának. - Éppen így! Oda se neki!... Minden rendben!”
Anna Arkagyevna a bál után
már korán reggel sürgönyzött az urának, hogy még aznap hazautazik Moszkvából.
- Nem, muszáj, muszáj
elutaznom! - magyarázta szándéka változását sógornőjének olyan hangon, mintha
hirtelen tömérdek elintéznivaló jutott volna eszébe. - Nem, jobb lesz, ha még
ma elmegyek.
Sztyepan Arkagyics nem
ebédelt otthon, de megígérte, hogy hétre megjön, s kikíséri a húgát.
Kitty sem jött el, csak egy
levelet küldött, hogy fáj a feje. Dolly és Anna maguk ebédeltek az angol
nevelőnővel s a gyerekekkel. Állhatatlanok-e a gyerekek vagy nagyon érzékenyek,
és megérezték, hogy Anna ma egyáltalán nem olyan, mint amikor beleszerettek, s
már nem törődik úgy velük - de egyszer csak abbahagyták a játékukat a
nagynénivel, már nem szerették annyira, s rá sem hederítettek, hogy elutazik.
Anna egész délelőtt az úti készületeivel volt elfoglalva, írt moszkvai
ismerőseinek, összeírta kiadásait, csomagolt. Dolly úgy látta, hogy nem
nyugodt; abban a gondterhelt állapotban van, amelyet ő is olyan jól ismert; az
ilyen sohasem jön ok nélkül, s többnyire elégedetlenség lappang mögötte
önmagunkkal. Ebéd után Anna a szobájába ment öltözködni; Dolly utánament.
- Milyen különös vagy ma -
mondta neki Dolly.
- Én? Úgy találod? Nem
különös vagyok; rosszul érzem magam. Előfordul néha. Folyton sírhatnékom van.
Nagyon ostoba dolog, de elmúlik - mondta Anna, s kipirult arcát gyorsan a kis
tarsoly fölé hajtotta, amelybe az éjjeli fejkötőjét s a batiszt zsebkendőjét
dugta. A szeme különösen csillogott, s minduntalan belepte a könny. - Úgy nem
volt kedvem Pétervárról eljönni, most meg innen elmenni nincs.
- Eljöttél, és
végrehajtottál egy jó cselekedetet - mondta Dolly, figyelmesen fürkészve a
sógornőjét.
Anna könnytől nedves szemmel
pillantott rá.
- Ne beszélj erről, Dolly.
Nem tettem én semmit, nem is tehettem. Gyakran csodálkozom, mért esküdtek össze
az emberek, hogy elrontsanak. Mit tettem én, és mit tehettem? A te szívedben
volt annyi szeretet, hogy meg tudnál bocsátani.
- Nélküled Isten tudja, mi
történik. Milyen szerencsés is vagy te, Anna - mondta Dolly. - A te lelkedben
minden világos, és minden a helyén van.
- Minden léleknek megvannak
a maga skeleton-jai,[24]
ahogy az angol mondja.
- Miféle skeleton-jaid lehetnek neked? Benned
minden olyan világos.
- Vannak! - szólt Anna
hirtelen, s a könnyek után, váratlanul, gúnyos, furfangos mosolyra húzódott az
ajka.
- Akkor is inkább
mulatságosak, de nem komorak azok a te skeleton-jaid
- mondta Dolly elmosolyodva.
- De komorak. Tudod, miért
utazom el ma s nem holnap? Ez a vallomás nyomaszt; el akarom mondani neked -
vetette magát Anna elszántan hátra a karosszékben, s egyenesen Dolly szeme közé
nézett.
Dolly nagy csodálkozására
azt látta, hogy Anna a füléig, a nyakán kígyózó fekete fürtjeiig pirul.
- Bizony - folytatta Anna -,
tudod, miért nem jött el Kitty ma ebédre? Féltékeny rám. Elrontottam a... én
voltam az oka, hogy ez a bál öröm helyett kín lett a számára. De komolyan,
komolyan nem én vagyok benne bűnös... vagy legfeljebb egy kicsit - mondta, s a
„kicsit” szót vékony, elnyújtott hangon ejtette ki.
- Ezt éppen úgy mondtad,
mint Sztyiva - szólt nevetve Dolly.
Anna megbántódott.
- Ó, nem, nem! Én nem vagyok
Sztyiva - mondta elkomorodva. - Azért mondom el neked, mert nem akarom, hogy
egy percig is kételkedjek magamban.
De abban a pillanatban,
amikor kimondta, már érezte is, hogy nem mondott igazat; nemcsak hogy
kételkedett, de fölindulást is érzett, ha Vronszkijra gondolt, s azért utazott
el hamarább, mint tervezte, hogy többé ne találkozzék vele.
- Igen. Sztyiva elmondta,
hogy a mazurkát vele táncoltad, s ő...
- Nem tudod elképzelni,
milyen nevetségesen ütött ki. Közvetíteni akartam, s egyszerre valami egészen
más lett belőle. Lehet, akaratom ellenére is...
Elvörösödött és elakadt.
- Ó, ők ezt mindjárt
megérzik! - mondta Dolly.
- Kétségbe volnék esve, ha
komoly szándéka lett volna - szakította félbe Anna. - És meg vagyok győződve,
hogy az egész elfelejtődik, s Kitty sem gyűlöl majd többé.
- Különben, hogy az igazat
megvalljam, én nem nagyon kívánom Kittynek ezt a házasságot. Ha ez a Vronszkij
egy nap alatt beléd tud szeretni, jobb is, ha nem lesz belőle semmi.
- Ah, Istenem, ez olyan
ostoba dolog volna - mondta Anna, s az öröm sűrű, vörös pírja öntötte el megint
az arcát, hogy a lelkét foglalkoztató gondolatot szóban is kimondták előtte. -
S most itt van, úgy megyek el, hogy ellenségemmé tettem Kittyt, akit annyira
megszerettem. Milyen kedves lány! De te eligazítod, ugye, Dolly?
Dolly alig tudta a mosolyát
visszatartani. Szerette Annát, de jólesett látnia, hogy van neki is gyengéje.
- Ellenségeddé? Az nem
lehet.
- Azt szeretném, hogy ti
mind szeressetek, ahogy én is szeretlek s most még jobban megszerettelek
titeket - mondta Anna könnyel a szemében. - Ó, milyen ostoba is vagyok én ma!
Megtörölte kendőjével az
arcát, és öltözni kezdett.
A megkésett Sztyepan
Arkagyics az utolsó pillanatban érkezett, vidáman, kivörösödve, bor- és
szivarszagúan.
Anna érzékenykedése Dollyra
is átragadt:
- Ide figyelj, Anna -
suttogta, amikor utolszor ölelte át sógornőjét -, amit te értem tettél, azt
soha el nem felejtem neked, de te se feledd el, hogy úgy szerettelek s mindig
is úgy foglak szeretni, mint legjobb barátomat.
- Nem értem, miért -
csókolta meg Anna, könnyeit rejtegetve.
- Te megértettél engem, és
megértesz. Isten veled, gyönyörűségem.
„Hála Isten, vége! - volt
Anna első gondolata, amikor a bátyjától, aki a harmadik csöngetésig testével
torlaszolta el a kocsiba vezető utat, végre elbúcsúzott. Leült az ülésre
Annuska mellé, s szétnézett a hálókocsi félhomályában. - Holnap, hála Isten,
viszontlátom Szerjozsát és Alekszej Alekszandrovicsot, s az életem tovább
folyik a régi módon, szépen, megszokottan.”
Még mindig abban a
gondterhelt hangulatban volt, amelyben egész nap, de élvezettel s nagy
pontossággal rendezkedett be az utazásra. Apró, ügyes kezével ki-be csukogatta
a vörös utazótáskát; párnát szedett ki, térdére tette, a lábát gondosan
betakarta, s nyugodtan leült. Egy beteg hölgy már lefeküdt aludni. Két másik
hölgy beszédbe ereszkedett vele; egy kövér öregasszony a lábait bugyolálta be,
s a fűtésre tett megjegyzéseket. Anna pár szóval felelt a hölgyeknek, de látva,
hogy a beszélgetéstől nem sokat lehet várni, Annuskával odahozatta a kis
lámpáját, az ülés karfájára erősítette; papírvágó kést meg egy angol regényt
vett ki a táskájából. Eleinte nem ment az olvasás. Zavarta a lárma, a
jövés-menés; később, amikor a vonat megindult, lehetetlen volt a hangokra nem
figyelnie. Aztán balról az ablakot verő s az üveghez tapadó hó, a mellette
elhaladó, bebugyolált, egyik oldalán hóval lepett kalauz vonta el a figyelmét;
majd meg a beszélgetések, hogy milyen rettenetes hóvihar tombol odakinn. Később
mindig ugyanaz s ugyanaz jött; ugyanaz a rázás és lökések, az ablakon ugyanaz a
hó, ugyanazok a gyors átmenetek, ahogy hol a forró gőz, hol a hideg csapta meg,
a félhomályban ugyanazoknak az arcoknak ugyanolyan felvillanása és ugyanazok a
hangok, úgyhogy Anna olvasni kezdett, s meg is értette, amit olvasott. Annuska
elszunnyadt már, a vörös utazótáska ott volt a térdén, álmában is szorongatta
kesztyűbe bújtatott széles kezével; az egyik kesztyűje szakadt volt. Anna
olvasott, s értette is, amit olvas, de kellemetlen volt olvasnia, azaz követnie
más emberi életek útját. Túlságosan szeretett volna ő maga élni. Ha azt
olvasta, hogy a regény hősnője beteget ápol, neki lett volna kedve nesztelen
léptekkel járni a beteg szobájában; ha arról olvasott, hogy a parlament tagja
beszédet tartott, ő szerette volna a beszédet tartani; ha arról olvasott, hogy
Lady Mary hogy lovagolt a falka után, hogy csúfolta a sógornőjét, s ejtett
bámulatba a merészségével mindenkit - maga szerette volna ugyanezt tenni. De
nem csinálhatott semmit sem, csak a sima kést forgatta apró kezeiben, s az
olvasást erőltette.
A regény hőse kezdte már
elérni az ő angol boldogságát, a báróságot és földbirtokot, s Annának kedve
kerekedett vele utazni arra a birtokra, amikor hirtelen elfogta az az érzés,
hogy Vronszkijnak szégyellnie kell magát, s ugyanezért ő maga is szégyenkezik.
„De miért kell szégyellnie magát Vronszkijnak? És mit szégyelljek én?” - kérdezte
magát sértett csodálkozással. Letette a könyvet, az ülés hátának támaszkodott,
a két kézre fogott papírvágó kést alaposan megszorítva. Nem volt mit
szégyellnie. Végigment a moszkvai emlékein. Mind szép volt és kellemes.
Fölidézte a bált, Vronszkijt, alázatos és szerelmes arcát, visszaemlékezett a
maga viselkedésére; nem volt oka a szégyenre. S ugyanakkor, emlékeinek ezen a
pontján, a szégyene mégis erősebb lett; mintha egy belső hang, épp amikor
Vronszkijra gondolt, meleget, nagyon meleget, forrót kiáltana. „No és? -
fordult magához elszántan, és arrébb húzódott az ülésen. - Mit jelent ez? Tán
félek szembenézni a dologgal? Mi az? Hát lehetek én most vagy a jövőben ezzel
az ifjonc tiszttel másféle viszonyban, mint akármelyik ismerősömmel?”
Megvetően mosolyodott el, s megint a könyv után nyúlt, de most már egyáltalán
nem tudta megérteni, amit olvasott. Végighúzta a papírvágó kést az ablakon;
sima, hideg pengéjét az arcához szorította, s majdhogy el nem nevette magát az
örömtől, ami hirtelen, ok nélkül erőt vett rajta. Az idegei, érezte, olyanok,
mint a húrok, melyek a hangolókulcs csavarására mind jobban és jobban
megfeszülnek. Érezte, hogy a szeme mindjobban kitágul, hogy a kezén és a lábán
idegesen remegnek az ujjai, hogy elfullad a lélegzete, s hogy ebben az imbolygó
félsötétben minden kép és hang szokatlan élességgel nyűgözi le. Szüntelenül
kétséget érzett afelől, hogy a vonat előre vagy hátra megy-e, vagy meg is állt
egészen? Annuska van-e mellette vagy egy idegen? Mi az ott a fogason, bunda
vagy valami vadállat? „Én vagyok ez itt? Én magam vagy valaki más?” Szörnyű
volt átengednie magát ennek az öntudatlan állapotnak. De valami vonzotta is
felé; tetszése szerint adhatta át és tarthatta vissza magát. Fölkelt, s hogy
magához térjen, ledobta a plédjét, és levetette meleg ruhájának pelerinjét.
Egy percre fölocsúdott, látta, hogy a belépő sovány paraszt a hosszú
nankingköpenyben, amelyről hiányzott egy gomb, a fűtő; látta, hogy a hőmérőt
nézi, s szél és hó vág be mögötte az ajtón; de aztán megint minden
összekavarodott. A hosszú derekú paraszt mutatott valamit a falon; az
öregasszony lába lassan végignyúlt az egész vagonon, s fekete felhőként
töltötte ki; aztán egy iszonyú recsegés és lökés, mintha valakit
szétszakítottak volna; vörös láng vakította el, majd minden eltűnt egy fal
mögött. Azt érezte, hogy zuhan. De mindez nem volt rettenetes, inkább
mulatságos. Egy bebugyolált, hólepett ember valamit kiabált a füle mellett.
Fölugrott, s magához tért; megértette, hogy állomásra értek, s az az ember a
kalauz. Elkérte Annuskától a levetett pelerinjét, kendőjét; fölvette, és sietve
az ajtó felé indult.
- Ki méltóztatik szállni? -
kérdezte Annuska.
- Igen, levegőzöm egyet.
Nagyon meleg van itt.
S kinyitotta az ajtót. Hó és
szél csapta szembe; harcba keveredtek vele az ajtóért. Még ezt is mulatságosnak
találta. Kinyitotta az ajtót, és leszállt. A szél, mintha csak rá várt volna,
füttyentett örömében, föl akarta kapni és elvinni. A hideg vasrúdba
kapaszkodott, ruháját magához szorította, lement a peronra, s a kocsi mögé
állt. A szél a lépcsőnél erős volt, de a kocsik mögött a pályatesten nem fújt.
Teli mellel, élvezettel szívta magába a havas és fagyos levegőt, s a kocsi
mellett állva a peront és a kivilágított állomást nézte.
Rettenetes hóvihar tört elő
és fütyült a kocsik kerekei közt s az állomás sarokoszlopai körül. Kocsi,
oszlop, ember, amit csak látni lehetett, az egyik oldaláról mindent behordott a
hó, s mind jobban és jobban ellepte. A viharos szél egy pillanatra
elcsendesedett, de aztán megint olyan iramban lódult meg, hogy lehetetlennek
látszott ellenállni neki. Közben a peron deszkáit nyikorgatva emberek
futkostak, vígan társalogtak, s egyre nyitották és csukták a hatalmas ajtókat.
Egy ember hajlott árnyéka kúszott Anna lábai elé, s kalapács nesze hangzott a
vason. - Sürgönyözz! - harsant föl egy haragos hang a másik oldalról a viharzó
sötétből. - Ide tessék, 28-as szám! - kiáltották különféle hangok, s
bebugyolált emberek rohantak el arra, hóval befúttan. Két úr ment el mellette,
a szájukban égő cigaretta. Még egyet sóhajtott, hogy teleszívja magát
levegővel, a kezét már ki is vette a muffjából, hogy a vasrúd után nyúljon s
fölszálljon, amikor egy katonakabátos alak megint eltakarta előle a lámpa
ingadozó fényét. Hátranézett, és rögtön fölismerte Vronszkij arcát. A férfi
kezét a sapkájához emelte, meghajolt, s megkérdezte, nincs-e szüksége
valamire, nem lehetne-e szolgálatára. Anna elég sokáig nem felelt semmit sem;
nézte csak, s noha árnyékban állt, jól látta, vagy legalábbis úgy tetszett
neki, jól látja az arcát és szeme kifejezését. Az a tiszteletteljes
elragadtatás volt rajta, amely előző nap annyira hatott rá. Az utolsó napokban
s az imént is nemegyszer mondta el magának, hogy Vronszkij csak a százával
elébe kerülő, mindig egyforma fiatalemberek egyike, s még csak azt sem engedné
meg magának soha, hogy rágondoljon; de most, találkozásuk első pillanatában,
mégis boldog büszkeség fogta el. Nem kellett megkérdeznie, miért van itt. Éppen
olyan jól tudta, mintha megmondta volna: azért, hogy ott legyen, ahol ő.
- Nem tudtam, hogy utazik.
Miért? - kérdezte Anna, kezét, mellyel a vasrúdba kapaszkodott, leeresztve. S
visszatarthatatlan öröm és elevenség sugárzott az arcán.
- Miért utazom? - ismételte
ő, a szeme közé nézve. - Hisz tudja - mondta -, azért, hogy ott legyek, ahol
maga. Nem tehetek másképp.
Ugyanebben a pillanatban,
mintha valami akadályt győzött volna le, a szél lesodorta a vagonok tetejéről a
havat, s odacsapott valami letépett vaslemezt; elöl meg mély, bánatos, komor
hangon felbődült a mozdony sípja. A hóvihar borzalmát most még szebbnek látta.
Vronszkij azt mondta, amit Anna a lelkében óhajtott s az eszével rettegett. Nem
felelt semmit; Vronszkij küzdelmet látott az arcán.
- Bocsásson meg, ha az, amit
mondtam, kellemetlen - szólalt meg alázatosan.
Udvariasan és
tiszteletteljesen beszélt, de olyan határozott és makacs volt a hangja, hogy
Anna nem tudott mit válaszolni.
- Csúnya, amit mond - szólt
végül -, s ha jó ember, arra kérem, felejtse el a szavait, mint ahogy én is
elfelejtem.
- Egy szavát, egy mozdulatát
sem feledhetem el soha...
- Elég, elég! - kiáltott fel
Anna, de hiába iparkodott az arcának, amelyre Vronszkij mohó pillantással
meredt, szigorú kifejezést adni. Kezével a hideg rúdba kapaszkodva fölment a
lépcsőn, be a vagon kicsi előterébe. Itt aztán megállt, s képzeletében
megforgatta, hogy mi történt. Nem emlékezett sem a maga, sem Vronszkij
szavaira; az érzéseiből jött rá, hogy ez a percnyi beszélgetés rettenetes közel
hozta őket, és elrémült, s boldog volt. Néhány pillanatot állt így, aztán
bement a kocsiba, s leült a helyére. Az a feszültség, amely kezdetben kínozta,
nemcsak hogy kiújult, de annyira erősödött, hogy minden pillanatban félt, nem
szakad-e meg benne valami. Egész éjszaka nem aludt. De ebben a feszültségben s
ezekben az ábrándokban, amelyek a képzeletét betöltötték, nem volt semmi
kellemetlen és komor; épp ellenkezőleg, valami örömteli, égető, lelkesítő.
Reggel felé a pamlagán ülve elaludt egy kicsit, s amikor fölébredt, kinn már
pirkadt, és világos volt. A vonat Pétervárhoz közeledett. Tüstént az otthonára
gondolt, az urára, fiára, s az előtte álló s következő napok gondjai fogták
körül.
Alig állt meg Pétervárott a
vonat, alighogy leszállt, az első arc, melyet észrevett, az uráé volt. „Én
Istenem, mitől is lett akkora füle!” - gondolta, ahogy hideg, méltóságteljes
alakjára, különösen pedig a kalapkarimát fölemelő porcos fülkagylójára nézett,
ami most egészen megdöbbentette. Ahogy a feleségét meglátta, Alekszej
Alekszandrovics elébe ment, ajkát a megszokott gúnyos mosolyra húzta, s nagy,
fáradt szemével merőn nézett rá. Annának, amikor ezzel a makacs és fáradt
tekintettel találkozott, kellemetlen érzés szorította össze a szívét, mintha
azt remélte volna, hogy mást talál. Különösen az az elégedetlenség lepte meg,
amit e találkozásnál önmaga iránt érzett. Régi, ismerős érzés volt, a
képmutatáshoz hasonló, amit az urával kapcsolatban annyiszor érzett, de míg
azelőtt nem vette észre, most világosan és fájdalommal ismerte föl.
- A gyengéd férj, ahogy
látod, gyengéd, mint házassága második évében, ég a vágytól, hogy lásson téged
- mondta a férje lassú, vékony hangján, abban a modorban, amelyet a feleségével
szemben szokott használni; gúnyolódva azon, aki valóban így beszélne.
- Szerjozsa egészséges? -
kérdezte Anna.
- Ez minden jutalmam -
mondta ő - a lángolásomért? Egészséges, egészséges.
Vronszkij ezen az éjszakán
el sem próbált aludni. Ott ült a helyén, hol merőn maga elé bámuló szemmel, hol
a ki s be járkálókat nézegetve. Ha rendíthetetlen nyugodtságával eddig is
meglepte már és fölingerelte az ismeretlen embereket, most még büszkébbnek és
önteltebbnek látszott. Úgy nézett az emberekre, mint tárgyakra. Egy ideges
fiatalember, egy körzeti bíróság tisztviselője, aki szemben ült vele, egész
meggyűlölte érte. Ez a fiatalember az orra alá füstölt, megszólította, még meg
is lökte, csak hogy tudtára adja, hogy ő nem tárgy, hanem ember, Vronszkij
azonban úgy nézett reá, akár a lámpára, úgyhogy a fiatalember grimaszokat
kezdett vágni, úgy érezte, elveszti az önuralmát ennek az embernek a nyomasztó
közömbösségétől.
De Vronszkij nem látott
semmit és senkit. Cárnak érezte magát; nem azért, mintha azt hitte volna, hogy
Annára hatással volt - ezt nem hitte még -, hanem mert az a hatás, amit Anna
tett rá, boldogsággal és büszkeséggel töltötte el.
Nem tudta, hogy mindebből mi
sül ki, és nem is gondolkozott rajta. Eleddig szétszórt, eltékozolt ereje, úgy
érezte, egy nyalábba gyűlt, s rettenetes energiával tart egyetlen gyönyörteli
cél felé. Ez tette boldoggá. Csak azt tudta, hogy igazat mondott; oda utazik,
ahol ő van; életének minden boldogsága, egyetlen értelme az, hogy lássa és
hallhassa. S amikor Bologovóban leszállt, hogy ásványvizet igyék s Annát
meglátta, az első szó, amit akarata ellenére kiejtett, az volt, amit gondolt. S
örült, hogy kimondta; hogy Anna tudja már, s gondolkozik rajta. Egész éjszaka
nem aludt. A vagonba visszatérve újra és újra maga elé képzelte mindazon
helyzeteket, amelyekben látta, s minden szavát is, s képzeletében - miközben a
szíve összeszorult - a lehetséges jövő képei merültek fel.
Amikor Pétervárott a
kocsiból kiszállt, az álmatlan éjszaka után frissnek és elevennek érezte magát,
mintha hideg fürdőt vett volna. Megállt a vagonja mellett; Anna kiszállását
várta. „Még egyszer meglátom - mondta magában önkéntelen mosollyal. - Meglátom
a járását, arcát, mond valamit, erre fordítja a fejét, tán idepillant,
elmosolyodik.” De mielőtt megpillanthatta volna, az urát látta meg, amint az
állomásfőnök tiszteletteljesen átkíséri a tömegen. „Ah, igen! A férj!” Most
fogta csak föl először igazán, hogy a férj Annához tartozó személy. Tudta
ugyan, hogy van férje, de nem hitt a létezésében; csak akkor hitte el egészen,
mikor meglátta - a fejét, a vállait, a fekete pantallós lábát -, főképpen pedig
amikor azt látta, hogy ez a férj a birtokos nyugalmával kézen fogja az
asszonyt.
Ahogy Alekszej
Alekszandrovicsot, a pétervári levegőtől friss arcát, szigorú, magabiztos
alakját, a kerek kalapot s kissé görbe hátát megpillantotta, már hitt benne, s
kellemetlen érzés fogta el. A szomjúságtól elgyötört ember érez ilyet, amikor
végre forrást lel, s a forrásnál kutyát, birkát vagy disznót talál, amely
beleivott, s felkavarta a vizet. Alekszej Alekszandrovics járása, ahogy egész
farát riszálta, s esetlenül rakta a lábait, különösen sértette Vronszkijt. Csak
a maga kétségtelen jogát ismerte el, hogy Annát szeresse. Mert Anna ugyanolyan
maradt; látása éppúgy hatott rá, testét fölvillanyozta, lelkét fölélesztette, s
boldogsággal töltötte el. A másodosztályból odafutó német inasnak
megparancsolta, hogy szedje a holmiját, s menjen vele haza, maga pedig Anna
felé tartott. Látta a férj és feleség találkozását, s a szerelmes éleslátásával
figyelte meg a könnyed zavart, amellyel Anna a férjével beszélt. „Nem, nem
szereti, nem szeretheti” - döntötte el magában.
S még mielőtt Anna
Arkagyevnát hátulról beérte volna, örömmel vette észre, hogy megérezte a
közelségét, visszapillantott, s meglátva őt, megint az urához fordult.
- Jól töltötte az éjszakát?
- kérdezte Vronszkij, egyszerre üdvözölve a férjét és őt; Alekszej
Alekszandrovicsra bízta, fogadja-e a köszöntését, s felismeri-e vagy sem, ahogy
jólesik neki.
- Köszönöm, nagyon jól -
felelte Anna.
Arca fáradtnak látszott; nem
volt rajta annak a hol a mosolyában, hol a szemében kitörő élénkségnek a
játéka; de ahogy ránézett, egy pillanatra fölvillant a szemében valami, s noha
a tűz rögtön ki is aludt, Vronszkijt ez a pillanat boldoggá tette. Anna a
férjére nézett, hogy lássa, ismeri-e Vronszkijt. Alekszej Alekszandrovics
rosszkedvűen pillantott Vronszkijra, tétova tűnődéssel, hogy ki ez. Vronszkij
nyugodtsága és önbizalma, mint a kasza a kőbe, úgy verődött Alekszej
Alekszandrovics hideg magabiztosságába.
- Vronszkij gróf - mondta
Anna.
- Á! Úgy rémlik, ismerjük
egymást - szólt Alekszej Alekszandrovics közönyösen, s kezet nyújtott. -
Odafelé az anyjával, visszafelé a fiával - mondta olyan megfontoltan, mintha
minden szava egy rubelbe kerülne. - Bizonyára szabadságról jön? - mondta, s be
sem várva a választ, a maga tréfás módján a feleségéhez fordult: - No, sok
könny ömlött a búcsúnál Moszkvában?
Ez az odafordulás azt
éreztette Vronszkijjal, hogy egyedül kíván maradni, s felé sem nézve, a
kalapjához nyúlt, de Vronszkij Anna Arkagyevnához szólt:
- Remélem, tiszteletemet
tehetem?
Alekszej Alekszandrovics
fáradtan Vronszkijra pillantott.
- Nagyon örülök, hétfőnként
fogadunk - mondta hidegen, s végképp elfordult Vronszkijtól. - Milyen jó -
mondta a feleségének -, hogy éppen volt egy félóra időm, s kijöhettem eléd.
Tanúságot tettem gyöngédségemről - folytatta tréfálkozó modorában.
- Túlságosan hangsúlyozod a
gyöngédségedet, hogy méltányolhassam - mondta Anna ugyanabban a tréfás
hangnemben, akaratlanul is a mögötte lépkedő Vronszkij lépéseire fülelve. „De
hát mi közöm hozzá?” - gondolta, s az urát kezdte kérdezgetni, hogy Szerjozsa
hogy töltötte az idejét nélküle.
- Kitűnően. Mariette azt
mondja, nagyon kedves volt; de el kell hogy keserítselek, nem bánkódott utánad,
nem úgy, mint az urad. Hanem, még egyszer merci,
barátnőm, hogy egy nappal megajándékoztál. A mi kedves szamovárunk el lesz
ragadtatva. (A híres Ligyija Ivanovna grófnőt nevezte szamovárnak, amiért
mindig forrt s heveskedett valamiért.) Kérdezősködött utánad. Tudod, mit? Ha
tanácsot adhatok, menj el mindjárt hozzá. Az ő szíve, ismered, mindenen tud
fájni. Most a saját gondjain kívül Oblonszkijék kibékítése is foglalkoztatja.
Ligyija Ivanovna a férje
barátja volt, és a pétervári társaság egyik körének, amelyhez az ura révén Anna
legközelebb állt, a központja.
- De hiszen írtam neki!
- De ő mindent részletesen
tudni akar. Menj el, ha nem vagy fáradt, kedvesem. Kondratyij odavisz, én meg
megyek a bizottságba. Megint nem vagyok egyedül, veled ebédelhetek - folytatta
Alekszej Alekszandrovics, most már tréfálkozás nélkül... - Nem is hiszed,
mennyire megszoktam...
S a felesége kezét hosszan
megszorítva, különös mosollyal segítette be a hintóba.
Az első, akivel Anna otthon
összeakadt, a fia volt. Hiába kiáltott rá a nevelőnője, elébe szökött a
lépcsőházban, s kétségbeesett elragadtatással kiabálta:
- Mama, mama! - Odaszaladt
hozzá, s a nyakába csüggeszkedett. - Mondtam, hogy mama! - kiabálta a nevelőnőjének.
- Tudtam.
A fia, éppúgy, mint az ura,
kiábránduláshoz hasonló érzést keltett Annában. Különbnek képzelte, mint
amilyen valójában volt. Le kellett szállnia a valóságba, hogy úgy, amilyen
volt, öröme teljék benne. De így is gyönyörű volt: a szőke haja, a kék szeme,
feszes harisnyába bújtatott, telt, arányos lábai. Csaknem fizikai gyönyört
érzett a közelségétől, a becézésétől; ahogy jólelkű, bizalommal teli, szerető
tekintetével találkozott, ahogy naiv kérdéseit hallotta, erkölcsi megnyugvást
érzett. Előszedte az ajándékokat, amelyeket Dolly gyermekei küldtek; elmesélte,
milyen a moszkvai Tánya, s hogy az a kislány tud már olvasni, sőt, tanítja a
többi gyereket is.
- Én rosszabb vagyok nála? -
kérdezte Szerjozsa.
- Nekem a legkülönb ezen a
világon.
- Azt tudom - mondta
Szerjozsa elmosolyodva.
Anna nem ihatta még meg a
kávéját, s már Ligyija Ivanovna grófnőt jelentették. Ligyija Ivanovna grófnő
magas, telt asszony volt, az arca betegesen sárga színű, gyönyörű, tűnődő
fekete szemekkel. Anna szerette őt, de most mintha első ízben látta volna
minden gyöngéjével együtt.
- Nos, barátnőm, elvitte az
olajágat? - kérdezte Ligyija Ivanovna grófnő, mihelyt a szobába lépett.
- Igen, elintéződött; de nem
is volt az egész olyan súlyos, mint gondoltuk - felelte Anna. - A belle soeur-öm általában túlságosan határozott.
De Ligyija Ivanovna grófnő,
akit annyira érdekelt minden, ami nem tartozott rá, szokása szerint most sem
hallgatta végig, ami érdekelte.
- Bizony, sok keserűség és
rossz van a világban - szakította félbe Annát -, én is olyan kínban vagyok.
- No, miért? - igyekezett
Anna a mosolyát visszatartani.
- Kezdek belefáradni a
folytonos hiábavaló kopjatörésbe az igazságért. Néha már egészen el vagyok
csigázva. A nővérkék ügye (egy emberbaráti, vallásos és hazafias intézményről
volt szó) gyönyörűen ment volna; de ezekkel az urakkal nem lehet semmit sem
kezdeni - tette hozzá tréfás alázattal a sors iránt. - Kaptak a gondolaton,
eltorzították, s most kicsinyes és haszontalan véleményeket faragnak róla.
Két-három ember érti meg - az egyik az ön ura - a dolog valódi jelentőségét, a
többiek csak a hírét rontják. Pravgyin azt írta nekem tegnap...
Pravgyin ismert, külföldön
élő pánszláv gondolkodó volt, s Ligyija Ivanovna elmondta a levele tartalmát.
A grófnő később még egy
másik kellemetlenségről, az egyházak egyesítése elleni intrikákról számolt be,
s nagy sietve tovább is ment már, minthogy ezen a napon még egy társaság
ülésén, azonkívül a Szláv Bizottságban is meg kellett jelennie.
„Régebben is így volt; de
hogy nem vettem eddig észre? - mondta magában Anna. - Vagy ma nagyon ingerült
volt? Csakugyan nevetséges: az erény a célja, keresztény, s mégis folyton
haragszik és teli van ellenséggel, s az ellenségeit is mind a
kereszténykedésben és az erényességben szerzi.”
Ligyija Ivanovna grófnő után
egy barátnője, egy igazgató felesége jött el hozzá, s a város valamennyi hírét
elmondta. Háromra az is elment, megígérve, hogy ebédre visszajön. Alekszej
Alekszandrovics a minisztériumban volt. Amikor egyedül maradt, az ebéd előtti időt
Anna arra használta föl, hogy fia étkezésénél jelen legyen (Szerjozsa külön
evett), a holmiját rendbe szedje, az asztalán felgyűlt leveleket átolvassa, s
válaszoljon rájuk.
Az úton érzett oktalan
szégyen és izgalom teljesen megszűnt. Élete megszokott körülményei közt megint
erősnek és feddhetetlennek érezte magát.
Csodálkozással gondolt
vissza tegnapi lelkiállapotára. „Mi is történt? Semmi. Vronszkij valami
ostobaságot mondott, aminek könnyű véget vetni, s én úgy feleltem neki, ahogyan
kell. Az uramnak nem kell és nem is lehet beszélni róla. Beszélni róla annyi,
mint fontosságot tulajdonítani annak, aminek nincs.” Visszaemlékezett, hogy
mesélte el az urának azt a vallomásfélét, amit annak egy fiatal beosztottja
tett neki Pétervárott. Alekszej Alekszandrovics akkor azt felelte, hogy a
társaságban ilyesminek minden nő ki lehet téve, ő azonban teljesen megbízik
Anna tapintatában, és soha meg nem engedné magának, hogy őt és magát féltékenységig
alacsonyítsa. Tehát nincs miért szólni? „Hála Istennek, nincs is mit mondanom” -
mondta magában.
Alekszej Alekszandrovics
négy órára jött vissza a minisztériumból, de mint az gyakran előfordult, nem
volt ideje bemenni Annához. A dolgozószobájába ment, a várakozó kérvényezőket
fogadni, s aláírt néhány iratot, melyet a titkára tett elé. Ebédre (legalább
három ember szokott Kareninéknál lenni) ott volt Alekszej Alekszandrovics öreg
unokanővére, egy hivatalfőnök a feleségével, s egy fiatalember, akit Alekszej
Alekszandrovicsnak alkalmazásra ajánlottak. Anna bement a szalonba, hogy szórakoztassa
őket. Pontosan ötkor - az I. Péter korabeli bronzóra épp az ötödik ütésnél
tartott - Alekszej Alekszandrovics is kijött fehér nyakkendőben, frakkján két
rendjellel, minthogy ebéd után mindjárt el kellett mennie. Alekszej
Alekszandrovics életének minden pillanata el volt foglalva s be volt osztva.
Hogy elvégezhesse, ami naponta várta, a legszigorúbb pedantériával osztotta be
az idejét. „Sietség és pihenés nélkül” - volt a jelmondata. Bement a terembe,
mindenkit üdvözölt, s a feleségére rámosolyodva, gyorsan leült.
- Vége hát az én
egyedüllétemnek. Nem is hiszed, milyen kínos dolog (megnyomta a „kínos” szót)
egyedül ebédelni.
Ebéd alatt moszkvai
dolgokról beszélgetett a feleségével; gúnyos mosollyal érdeklődött Sztyepan
Arkagyics felől; a beszélgetés azonban jórészt pétervári hivatali és
társaságbeli ügyekről folyt. Ebéd után a vendégeivel töltött egy fél órát;
mosolyogva kezet fogott a feleségével, s indult a tanácsba. Anna nem ment el
ezúttal sem Betsy Tverszkaja hercegnőhöz, aki mihelyt megtudta, hogy megjött,
vacsorára hívta, sem a színházba, ahol ma páholya volt. Főként azért nem, mert
a ruhája, amelyre számított, nem volt még készen. Általában, amikor a vendégei
elmentek s a toalettjével kezdett foglalkozni, nagyon bosszús lett. Nagy
mestere volt az olcsó öltözködésnek, s mielőtt Moszkvába utazott, három ruháját
adta oda átalakításra a varrónőnek. A ruhákat a felismerhetetlenségig akarta
átalakíttatni, s már három napja készen kellett volna lenniük. Kiderült, hogy
két ruha egyáltalán nem volt még kész, egyet meg nem úgy alakítottak át,
ahogyan kívánta. A szabónő eljött mentegetőzni; bizonykodott, hogy így jobb
lesz, s Anna úgy föllobbant, hogy utóbb röstellte is. Hogy egészen
megnyugodjék, a gyerekszobába ment, s az egész estét a fiával töltötte; maga
fektette le, keresztet vetett rá, s betakarta. Boldog volt, hogy nem ment el
sehova, s ilyen szépen töltötte el az estét. Olyan könnyűnek és nyugodtnak
érezte magát, olyan világosan látta, hogy mindaz, ami a vonatban rendkívül
fontosnak tűnt föl, a társasági élet megszokott jelentéktelen eseménye, és sem
maga, sem más előtt nincs mit szégyellnie. Leült egy angol regénnyel a kandalló
elé, és várta az urát. Pontban fél tízkor csengetés hallatszott, s Alekszej
Alekszandrovics lépett a szobába.
- Végre itt vagy! - mondta
Anna, feléje nyújtva a kezét.
A férje kezet csókolt neki,
s odaült hozzá.
- Amint látom - mondta -, az
utazásod egészében véve sikeres volt.
- Igen, nagyon - felelte
neki, s újból elmesélt mindent, elejétől fogva, az útját Vronszkij grófnővel,
megérkezését, a balesetet a vasútnál. Hogy mennyire sajnálta kezdetben a
bátyját, később meg Dollyt.
- Nem hiszem, hogy az olyan
embert, még ha a bátyád is, menteni lehessen - mondta szigorúan Alekszej
Alekszandrovics.
Anna elmosolyodott.
Elértette, hogy miért mondja ezt; azt akarta megmutatni, hogy rokonsági
szempontok nem tartják vissza őszinte véleménye kimondásától. Ismerte és
szerette ezt a vonást az urában.
- Örülök, hogy minden
szerencsésen végződött, s megint idehaza vagy - folytatta. - Nos, mit szólnak
ott az új helyzethez, amelyet a tanácsban teremtettem?
Anna semmit sem hallott az
új helyzetről, s bántotta, hogy arról, ami az urának olyan fontos, ilyen
könnyen megfeledkezett.
- Itt viszont nagy port vert
föl - mondta Alekszej Alekszandrovics öntelt mosolygással.
Anna látta, hogy valami
kellemeset akar erről az ügyről elmondani, s kérdéseivel rá is vette, hogy
elmondja. Alekszej Alekszandrovics pedig az előbbi öntelt mosollyal számolt be
a tetszésnyilvánításokról, amelyeket a beállott új helyzet következtében
kapott.
- Nagyon, nagyon örültem
neki. Ez arra vall, hogy végre nálunk is kezd okos és önálló nézet kialakulni
ebben a dologban.
Miután tejszínnel és kenyérrel
a második csésze teáját is megitta, Alekszej Alekszandrovics fölállt, s a
dolgozószobájába ment.
- Hát te nem voltál sehol?
Biztosan unatkoztál - mondta Annának.
- Ó, nem - állt föl Anna is
utána, s a fogadótermen át a szobájába kísérte. - Mit olvasol mostanában? -
kérdezte.
- Duc de Lilie Poésie des enfers-jét[25]
- felelte Alekszej Alekszandrovics. - Nagyon figyelemreméltó könyv.
Anna elmosolyodott, ahogy
szeretteink gyöngéjén mosolygunk, s karját az övébe öltve, a szobája ajtajáig
kísérte. Ismerte kényszerűséggé vált szokását, az esti olvasást. Tudta, hogy
noha a hivatal majd minden idejét leköti, kötelességének tartotta, hogy
figyelemmel kísérjen mindent, ami szellemi téren érdeklődésre méltó. Azt is
tudta, hogy valójában csak a politikai, filozófiai és teológiai munkák
érdeklik, a művészet teljesen idegen a természetétől; ennek ellenére, vagy
helyesebben épp ezért, Alekszej Alekszandrovics el nem engedett semmit, ami
művészi téren port vert föl, s kötelességének tartotta, hogy mindent
elolvasson. Anna tudta, hogy Alekszej Alekszandrovics a politikában,
filozófiában és teológiában egyaránt kételkedő kíváncsisággal fogadta a
dolgokat; a művészet és költészet dolgaiban, különösen pedig a zenében,
amelyhez semmit sem értett, a leghatározottabb és legrendíthetetlenebb nézetei
voltak. Szeretett Shakespeare-ről, Raffaellóról, Beethovenről, az új költői és
zenei iskolák jelentőségéről beszélni, amelyeket mindig igen világosan és
következetesen határozott meg.
- Nos, Isten veled hát -
mondta Anna a szoba ajtajában, ahol már oda volt készítve a gyertyára az ernyő
s a karosszék mellé a vizeskancsó. - Én meg írok még Moszkvába.
Alekszej Alekszandrovics
megszorította a felesége kezét, s újból megcsókolta.
„Mégiscsak derék ember;
egyenes, jó s a maga körében jelentékeny - mondta magában Anna, ahogy szobájába
visszatért; mintha csak védené valakinek a vádjai ellen, aki azt mondja, nem
lehet szeretni. - Csak miért állnak a fülei annyira szét? Talán
megnyiratkozott?”
Pontosan tizenkettőkor,
amikor Anna még mindig az íróasztalánál ült, épp Dollynak szóló levelét fejezte
be, amikor egyenletes papucslépések hallatszottak, s Alekszej Alekszandrovics
jött be hozzá, kimosdva, megfésülködve, egy könyvvel a hóna alatt.
- Ideje lefeküdni - mondta
különös mosollyal, s bement a hálóba.
„Milyen joga volt úgy nézni
rá?” - gondolta Anna, mert Vronszkij pillantása jutott az eszébe, amellyel
Alekszej Alekszandrovicsot végigmérte.
Levetkőzött, aztán ő is
bement a hálóba; arcán azonban nemcsak hogy az az elevenség nem volt ott, amely
Moszkvában csak úgy sugárzott a szeméből s mosolyából; hanem ellenkezőleg,
mintha egészen kialudt volna benne, vagy valahol a mélyben rejtezkedne.
Amikor Vronszkij Pétervárról
elutazott, nagy lakását a Morszkaján barátjára és kedves pajtására, Petrickijre
hagyta.
Petrickij fiatal főhadnagy
volt, nem különösen előkelő s nemcsak hogy nem gazdag, de nyakig adósságban,
esténként mindig részeg, s különféle, részben nevetséges, részben mocskos
históriák miatt nemegyszer került a katonai fogdába; barátainak és főnökeinek
azonban kedvence. Amikor Vronszkij tizenkettő felé a vasútról a lakására ért, a
feljárónál ismerős bérkocsit pillantott meg. Bentről, ahogy csöngetett,
férfikacagást és asszonyi karattyolást hallott, s Petrickij kiáltását: „Ha
valami imposztor, be ne engedd!” Vronszkij meghagyta a tisztiszolgának, hogy
ne szóljon, s szép csöndben az elülső szobába lopózott. Shealton bárónő,
Petrickij barátnője, aki piros, szőke fürtös pofikájával lila atlaszruhában
ragyogott, s mint egy kanári, az egész szobát betöltötte csicsergésével, a
kerek asztalnál ült, s kávét főzött; Petrickij köpenyben, Kamerovszkij százados
teljes díszben - nyilván szolgálatból jött - ültek körülötte.
- Bravó, Vronszkij! - ugrott
föl, a székével zajt csapva, Petrickij. - Maga a házigazda! Bárónő, kávét neki,
az új kávéfőzőből. Nem vártunk. Remélem, meg vagy elégedve lakásod ékességével?
- mondta a bárónőre mutatva. - Úgy, ismeritek egymást?
- De még mennyire! -
mosolyodott el Vronszkij vidáman, a bárónő apró kezét megszorítva. - Hogyne,
régi jó barátok vagyunk.
- Utazásból? - kérdezte a
bárónő. - Akkor én szaladok. Ebben a percben megyek, ha zavarok.
- Maga bárhol is van, otthon
van, bárónő - mondta Vronszkij.
- Szervusz, Kamerovszkij -
tette hozzá, Kamerovszkijjal hidegen kezet fogva.
- Látja, maga nem tud ilyen
szépeket mondani nekem - fordult a bárónő Petrickijhez.
- Miért ne? Ebéd után mondok
különbet is.
- Ebéd után nem érdem. No,
akkor adok magának is kávét. Menjen, mosakodjék, tisztálkodjék meg - mondta a
bárónő, és megint leült, s gondosan leszorította egy csavarral az új kávéfőző
tetejét. - Pierre, adjon kávét - fordult Petrickijhez, akit, viszonyukból nem
csinálva titkot, családneve után Pierre-nek nevezett. Teszek még hozzá.
- Elrontja.
- Dehogy rontom!... No és a
felesége? - szakította félbe a bárónő hirtelen Vronszkij és a pajtások
beszédét. - Mi itt megnősítettük. Magával hozta a feleségét?
- Nem, bárónő. Igazi cigány
vagyok, s úgy is halok meg.
- Annál jobb, annál jobb.
Kezet rá.
A bárónő nem engedte el
Vronszkijt; legfrissebb élettervét kezdte, tréfákkal átszőve, mesélgetni, s a
tanácsát kérte.
- Ő még mindig nem akar
elválni tőlem. Mit tegyek most? („Ő” a férje volt.) Pört akarok indítani
ellene. Mit tanácsol? Kamerovszkij, nézzen a kávéra, kifutott; nem látja, hogy
el vagyok foglalva? Pört akarok, szükségem van a vagyonomra. Hallott már ilyen
ostobaságot? Amiért én állítólag hűtlen voltam hozzá - mondta megvetéssel -, a
vagyonomat akarja cserében használni.
Vronszkij élvezettel
hallgatta a csinos asszony víg csacsogását; helyeselt neki, félig tréfás
tanácsokat adott; különben is rögtön eltalálta a modort, amivel az ilyenféle
nőkkel érintkezni szokott. Pétervári világában az emberek két egészen
ellentétes csoportra oszlottak. Az egyik az alacsonyabb rendű fajta; az
unalmas, ostoba s ami fő, nevetséges embereké; ezek azt hiszik, hogy az ember
csak egy asszonnyal élhet, azzal, akivel megesküdött; hogy a lánynak ártatlannak,
az asszonynak szégyenlősnek, a férfinak férfiasnak, mértékletesnek s határozottnak
kell lenni; hogy az ember neveljen gyerekeket, dolgozzék meg a kenyérért,
fizesse meg az adósságát és más efféle ostobaságok. Ez az ódivatú és nevetséges
emberek fajtája volt. De volt egy másik emberfajta, az igaziak, akik közé ők
mindnyájan tartoznak; ennek elsősorban elegánsnak, szépnek, nagylelkűnek,
merésznek, jókedvűnek kell lennie; pirulás nélkül vesse magát minden
szenvedélybe, s azt, aki nem ilyen, nevesse ki.
Vronszkijt annak a másféle
világnak a Moszkvából magával hozott benyomásai csak az első percben kábították
el, aztán mintha csak megszokott papucsába dugná a lábát, rögtön belecsúszott a
maga régi, víg, kellemes világába.
A kávé nem főtt meg, de
kifutott, s mindnyájukat lefröcskölte; ezzel éppen azt adta meg, amire
szükségük volt, ürügyet a zajra és nevetésre; a drága szőnyeget és a bárónő
ruháját is összepettyezte.
- No de most aztán Isten
vele, különben sosem mosdik meg, s rajtam szárad, ami rendes embernél a legnagyobb
bűn; a tisztátalanság. A maga tanácsa szóval: kést a gégére?
- Föltétlenül, már csak
azért is, hogy a keze minél közelebb legyen az ajkához. Megcsókolja, s minden a
legszebben végződik - felelte Vronszkij.
- Tehát ma este a Francia
Színházban! - s nagy ruhasuhogások közt eltűnt.
Kamerovszkij is fölkelt.
Vronszkij meg sem várta, amíg kimegy, kezet adott neki, s indult a
fürdőszobába. Amíg mosdott, Petrickij röviden vázolta a helyzetét, már
amennyiben Vronszkij elutazása óta megváltozott. Pénz, az nincs. Az apja azt
mondta, nem is ad; az adósságait sem fizeti ki. A szabója le akarja ültetni;
másvalaki is azzal fenyegeti, hogy föltétlenül leülteti. Az ezredparancsnok
kijelentette, hogy ha ezek a skandalumok meg nem szűnnek, ki kell lépnie. A
bárónőt unja, mint a keserű retket, főképpen mert mindig pénzt akar adni; van
azonban egy nő, majd megmutatja Vronszkijnak; az csoda, egy gyöngyszem, szigorú
keleti stíl, „Mint Rebecca rabnője, érted?”.[26]
Berkosevvel is összekapott tegnap, segédeket akart küldeni, de persze semmi sem
lett belőle. Egyszóval minden pompásan megy s rendkívül vidáman. S nem engedve
meg pajtásának, hogy helyzete részleteiben elmélyedjen, Petrickij hozzálátott,
hogy minden érdekes újságot elmondjon neki. Ahogy hároméves lakása nagyon is ismerős
bútorai közt Petrickij annyira ismerős elbeszéléseit hallgatta, Vronszkijt a
szokásaihoz való visszatérés, a gondtalan pétervári élet kellemes érzése fogta
el.
- Nem lehet! - kiáltott föl,
miközben a mosdóból, melyben egészséges, szép piros nyakát leöblítette, a vizet
leeresztette. - Nem lehet! - kiáltott föl arra a hírre, hogy Lora összeállt
Milejevvel, s otthagyta Fertinghofot. - S az még mindig olyan ostoba és
elégedett? Hát Buzulukov, vele mi van?
- Buzulukovval is volt egy
história, de nagyszerű! - kiáltott föl Petrickij. - Az ő szenvedélye, tudod, a
bálok, egyetlen udvari bált el nem enged. A nagybálra az új csákóban ment el.
Láttad már az új csákót? Nagyon szép, könnyű... Csak az ára... De hallgasd meg.
- Hallgatom - dörgölte meg
magát Vronszkij bolyhos törülközőjével.
- Arra megy egy nagyhercegnő
valami követtel, s vesztére épp az új csákóról beszélgetnek. A nagyhercegnő meg
akarja neki az új csákót mutatni. A mi galambunk, látják, ott áll. (Petrickij
meg is mutatta, hogy állt ott Buzulukov az új csákóban.) A nagyhercegnő
megkéri, adja oda neki a csákóját - nem adja. Mi ez? Hunyorgatnak, integetnek
neki, fenyegetik. Add már! Nem adja. Mint aki megfagyott. Elképzelheted. Erre
az a hogy is hívják csak, el akarja venni a csákóját. Még most sem adja! Az
lerántja, s odanyújtja a hercegnőnek. „Itt van az új csákó” - mondja a
nagyhercegnő. Megfordítja a csákót, s abból, el tudod képzelni - puff -, körte,
cukrok, vagy két fontra való cukor potyog ki... Még föl is szedte a jámbor.
Vronszkij majd megszakadt a
nevetéstől. Jóval utána, rég másról beszéltek már, ahogy a csákóra gondolt,
egyszer csak kitört belőle erőteljes, sűrű fogait kivillantó, egészséges
kacagása.
Miután minden újságot
megtudott, Vronszkij inasa segítségével díszbe öltözött, s ment jelentkezni.
Jelentkezés után az volt a szándéka, elmegy a bátyjához és Betsyhez, s még
néhány vizitet tesz; azt a társaságot kezdi látogatni, amelyben Kareninával
találkozhat. Mint Pétervárott általában, azzal ment el hazulról, hogy késő
éjszakáig nem kerül haza.
A tél végén Scserbackijéknál
konzíliumot tartottak; ennek kellett eldöntenie, milyen is hát Kitty egészségi
állapota; mit kell tenni, hogy apadó erőit visszanyerje. Beteg volt, s ahogy a
tavasz közeledett, állapota még romlott. A háziorvos csukamájolajat rendelt,
azután vasat, azután meg lápiszt, de minthogy sem ez, sem az, sem a harmadik
nem használt, az orvos pedig azt tanácsolta, hogy mihelyt tavaszodik, külföldre
utazzanak, elhívtak még egy nagynevű orvost is. A nagynevű orvos, egy még nem
öreg és igen szép férfi, mindenáron meg akarta vizsgálni a beteget. A szűzi
szemérem, ahogy azt szemmel látható gyönyörűséggel hangoztatta, szerinte csak a
barbárság maradványa, s egyáltalán nincs abban semmi, ha egy férfi egy meztelen
leánykát megtapogat. Ő ezt természetesnek tartotta, hisz mindennap megtette, s
közben, ő legalább úgy látta, semmi rosszat nem érzett s nem gondolt. A lányka
szégyenlősségét épp ezért nemcsak hogy a barbár kor maradványának, de a maga
sérelmének is tekintette.
Mit volt mit tenni, bele
kellett nyugodni, mert bár minden orvos egy iskolában, ugyanazokból a
könyvekből tanult, ugyanazt a tudományt tudta, egyesek pedig még azt is
mondták, hogy ez a nagynevű orvos rossz orvos, a hercegnő házában s
környezetében, ki tudja, miért, az volt a nézet, hogy csak ez a nagynevű doktor
tud valami különöset, s Kittyt egyedül ő mentheti meg. Miután a szégyentől
fejvesztett, elkábult beteget megvizsgálta s megkopogtatta, a nagynevű orvos
gondos kézmosás után ott állt a fogadószobában, s a herceggel beszélgetett. A
herceg a homlokát ráncolta, köhécselt, úgy hallgatta. Mint sokat megélt, nem
buta s nem beteg ember, nem hitt az orvostudományban, lelke mélyén az egész
komédiáért haragudott, annál inkább, mert alighanem ő volt az egyetlen, aki Kitty
betegségének az okát tökéletesen ismerte. „Üres csaholás” - gondolta, míg a
lánya betegségének a tüneteiről szóló fecsegést hallgatta, a vadászszótárnak
ezt a terminusát alkalmazta gondolatban a nagynevű orvos szavaira. A doktor
közben alig tudta türtőztetni magát, hogy megvetését az öreg uracs iránt ki ne
mutassa, s csak nagy fáradsággal szállt le alacsony értelmi színvonalára. Az
öreggel, látta, hasztalan beszél; e ház feje az anya. Ő elé szándékozott hát
gyöngyeit szórni. A hercegnő ebben a pillanatban lépett be a háziorvossal a
fogadószobába. A herceg kiment, igyekezett észre nem vétetni, milyen
nevetségesnek találja az egész komédiát. A hercegnő zavarban volt, s nem tudta,
mihez fogjon. Bűnösnek érezte magát Kittyvel szemben.
- Nos, doktor - szólt -,
döntsön a sorsunkról. Mondjon el mindent. - „Van-e remény?” - akarta kérdezni,
de az ajka megremegett, nem tudta kimondani. - Nos, doktor?
- Rögtön, hercegnő, csak
megbeszélem a kollégával; utána lesz szerencsém a véleményemet előadni.
- Hagyjuk tán magukra?
- Ahogy parancsolja.
A hercegnő felsóhajtott és
kiment.
Amikor a doktorok magukra
maradtak, a háziorvos nagy félénken elő próbálta adni a véleményét; vagyis
hogy tuberkulotikus folyamat kezdődik, de... és így tovább. A nagynevű orvos
hallgatta; a beszéd derekán hatalmas aranyórájára nézett.
- Így van - mondta -, de...
A háziorvos a szó közepén
tiszteletteljesen elhallgatott.
- Amint tudni tetszik, a
tuberkulotikus folyamat kezdetét nem lehet megállapítani; a kavernák
megjelenéséig nincs határozott tünet. Gyanakodnunk azonban lehet. Útmutató: a
rossz táplálkozás, az ideges ingerlékenység és a többi. A kérdés ez tehát:
tuberkulotikus folyamat gyanújával mit kell a táplálkozás fenntartására tenni?
- De amint tudni
méltóztatik, az ilyen esetek mögött erkölcsi és lelki okok is szoktak
lappangani - kockáztatott meg a háziorvos finom mosollyal egy közbevetést.
- Ez magától értetődik -
felelte a nagynevű orvos, és megint az órájára nézett. - Bocsánat,
helyreállították már a Jauza-hidat, vagy még mindig körül kell mennem? -
kérdezte. - Á, kijavították! No, akkor húsz perc alatt odaérek. Amint mondtuk,
a feladat ez: fönntartani a táplálkozást, megnyugtatni az idegeket. Egyik
összefügg a másikkal; a kör mindkét oldalán be kell avatkoznunk.
- És a külföldi utazás? -
kérdezte a háziorvos.
- Ellensége vagyok a
külföldi utaknak. Méltóztassék meggondolni: ha tuberkulotikus folyamat
kezdődik, amit nem tudhatunk, a külföldi út úgysem használ. Olyan beavatkozásra
van szükség, amely a táplálkozást elősegíti, és nem ártalmas. - S a nagynevű
orvos kifejtette tervét, hogy sodeni vízzel kellene a beteget gyógykezelni.
Ennek az előírásnak a fő értelme nyilván az volt, hogy ártani nem árthat.
A háziorvos figyelmesen,
tisztelettel hallgatta végig.
- A külföldi utazás mellett
az életmód változását hoznám föl, hogy eltávolítsa a beteget az emlékekkel
terhes életkörülmények közül. Azonkívül - mondta - az anyjának is kedve van
hozzá.
- Vagy úgy! Ebben az esetben
ám utazzanak; csak tönkre ne tegyék azok a német sarlatánok...
Engedelmeskedniük kell... De hát csak menjenek.
Megint az órájára nézett.
- Mennem kell - s az ajtó
felé indult.
A nagynevű orvos
kijelentette a hercegnőnek (mert ezt diktálta a jó ízlés), hogy a beteget még
egyszer látnia kell.
- Hogyan? Még egyszer
megvizsgálni? - kiáltott föl rémülten az anya.
- Dehogyis, hercegnő. Csupán
néhány kérdést tennék fel.
- Legyen szerencsénk.
S az anya az orvos
kíséretében a szalonba ment, Kittyhez. Kitty soványan és kipirultan állt a
szoba közepén; a kiállt szégyen nyomaként különös fény volt a szemében. Amikor
a doktor belépett, fülig pirult, s a szeme könnyel lett teli. Az egész
betegsége és a gyógyítás is ostoba, sőt nevetséges dolognak tűnt föl. A
gyógykezelést éppoly nevetségesnek tartotta, mint egy eltört váza darabjainak
az összerakosgatását. Neki a szíve tört össze. Mit akarnak gyógyítani rajta a
piruláikkal és poraikkal? De nem bánthatta meg az anyját, annál kevésbé, mert
az amúgy is magát okolta.
- Üljön le, kérem, hercegnő
- mondta a nagynevű orvos.
Mosolyogva szembeült
Kittyvel, megfogta a pulzusát, s újabb unalmas kérdéseket adott föl. Kitty
felelgetett, de egyszer csak megharagudott s fölállt.
- Bocsásson meg, doktor, de
ennek igazán nincs semmi értelme. Harmadszor kérdezi ugyanazt.
A nagynevű orvos nem
sértődött meg.
- Beteges ingerlékenység -
mondta a hercegnőnek, amikor Kitty kiment. - Különben kész is vagyok.
S a doktor a hercegnő mint
kivételesen okos asszony előtt a hercegkisasszony állapotát tudományosan is
meghatározta, s befejezésül utasítást adott, miképp igya a gyógyvizet, amelyre
nem is volt szüksége. Arra a kérdésre, elmenjenek-e külföldre, az orvos
komolyan töprengeni kezdett, mintha valóban nehéz kérdést kellene eldöntenie. A
döntés végül is így szólt: utazzanak, de ne higgyenek a sarlatánoknak, s
forduljanak mindenben őhozzá.
Amikor az orvos elment,
mintha valami vidám dolog történt volna. Az anya, ahogy a lányához visszatért,
földerült, s Kitty is úgy tett, mintha fölvidult volna. Mostanában gyakran
kellett alakoskodnia - majdnemhogy mindig.
- Én igazán egészséges
vagyok, maman. De ha utazni akar,
menjünk - mondta, s mintha érdekelné az előtte álló út, az utazás előkészületeiről
kezdett beszélni.
A doktor után nem sokkal
megérkezett Dolly. A konzíliumnak, tudta, ezen a napon kell lennie, s noha
nemrég kelt föl a gyermekágyból (a tél végén lánykája született), s neki
magának is elég gondja-baja volt, otthagyta a csecsemőt és a beteg kislányát, s
eljött, hogy Kitty sorsáról, amelynek most kellett eldőlnie, halljon valamit.
- No, mi az újság? -
kérdezte, ahogy kalapját le sem téve a szalonba lépett. - Mindnyájan jókedvűek
vagytok. Minden rendben, ugye?
Megpróbálták elmesélni, mit
mondott a doktor, de kiderült, hogy bár a doktor igen összefüggően és sokáig
beszélt, azt, amit mondott, sehogy sem lehetett továbbadni. A legérdekesebb az
volt, hogy a külföldi út mellett döntöttek.
Dolly önkéntelenül
fölsóhajtott. A legjobb barátnője, a húga elutazik. Pedig az ő élete nem volt
vidám. Viszonya Sztyepan Arkagyiccsal a kibékülés után megalázóvá vált. A
forrasztás, Anna munkája, nem bizonyult tartósnak; a családi egyetértés
ugyanazon a ponton tört el. Nem volt különösebb baj, de Sztyepan Arkagyics
szinte sohasem volt otthon, pénz szinte sohasem volt, a hűtlenség gyanúja
állandóan gyötörte Dollyt, csakhogy most már elűzte, félt a féltékenység már
megismert szenvedésétől. Az első roham, ahogy egyszer már átélte, nem
ismétlődhetett meg; a hűtlenség felfedezése sem hatott volna rá úgy, mint első
ízben. Az efféle fölfedezés már csak megszokott családi életét forgatta volna
föl; hagyta hát, hogy csalják, megvetve az urát s magát még jobban ezért a
gyöngeségért. A nagy család gondja is szakadatlanul gyötörte, majd a kisbaba
táplálásával volt baj, majd a dada ment el, vagy mint most, az egyik gyerek
betegedett meg.
- Hát a tieid? - kérdezte az
anyja.
- Ó, maman, baj, épp elég bajotok van magatoknak is. Lily megbetegedett;
félek, skarlát. Eljöttem, hogy hírt halljak; de ha Isten ments, csakugyan
skarlát, nem mozdulhatok ki otthonról.
Az orvos távozása után az
öreg herceg is kijött a szobájából. Odatartotta Dollynak az arcát,
elbeszélgetett vele, aztán a feleségéhez fordult:
- Nos, mit határoztatok, utaztok?
Hát velem mit kezdtek?
- Azt hiszem, jobb, ha te
maradsz, Alekszandr - mondta a felesége.
- Ahogy tetszik.
- De maman, miért ne jöhetne papa is velünk? - kérdezte Kitty. -
Vidámabban lennénk.
Az öreg herceg felállt, s
megcirógatta Kitty haját. A lánya fölemelte az arcát, erőltetett mosollyal
nézett az apjára. Kitty mindig úgy érezte, hogy az apja mindenkinél jobban
megérti a családban, habár az apja keveset beszélt róla. Mint legkisebb, ő volt
a kedvence, s a szeretete, úgy érezte, éleslátóvá tette. Ahogy tekintete merőn
rászegezett, jóságos, kék szemével találkozott, úgy rémlett, az apja átlát
rajta; látja mindazt a bajt, ami benne kavarog. Pirulva hajolt hozzá, a csókját
várta; de az apja csak a haját simogatta meg.
- Ezek az ostoba chignon-ok![27]
- mondta. - Oda sem férhetsz az igazi lányodhoz, egy elpatkolt nő haját
simogatod. No, Dolinyka - fordult az idősebb lányához -, a te piperkőcöd mit
csinál?
- Megvan, papa - felelte
Dolly, elértve, hogy az uráról van szó. - Folyton jár-kel, szinte nem is látom.
- Nem állhatta meg, hogy gúnyos mosollyal ennyit hozzá ne tegyen.
- Nem utazott le még falura
az erdejét eladni?
- Nem, egyre készülődik
csak.
- No lám - mondta a herceg.
- Akkor hát én is készülődjek? Ahogy parancsoljátok - fordult a feleségéhez,
leülve. - Hallgass csak ide, Kátya - tette hozzá, a legkisebb lányához
fordulva: - Egy szép napon, amikor fölébredsz, mondd ezt magadnak: hisz én
egészséges és jókedvű vagyok; újra sétálgathatok a friss, kora reggeli fagyban
a papával. No?
Amit az apja mondott,
látszólag nagyon egyszerű volt, Kitty azonban zavarba jött tőle, s mint a
tetten ért bűnös, elvesztette a fejét. „Igen, ő mindent tud, mindent ért, s
ezzel csak azt adja tudtomra, hogy ha szégyenletes is, el kell a szégyent is
viselnünk.” Képtelen volt összeszedni magát, hogy feleljen valamit.
Belekezdett, de elsírta magát, és kiszaladt.
- Tessék, a te tréfáid -
esett a hercegnő az urának. - Te mindig... - kezdte a korholást.
A herceg elég soká némán
hallgatta a hercegnő szemrehányását, az arca azonban mindjobban elborult.
- Olyan szánni való
szegényke, olyan szánni való, te meg nem érzed, hogy minden célzás fáj neki,
arra, ami az oka volt. Ekkorát csalódni az emberekben! - mondta a hercegnő, s
hangja változásából Dolly és a herceg is elértette, hogy Vronszkijról beszél. -
Nem is értem, hogy nincs törvény az ilyen undok, nemtelen emberek ellen.
- Csak ezt ne hallanám! -
mondta a herceg, a karosszékéből fölállva, komoran. Úgy tett, mint aki menni
készül, de az ajtóban megállt. - Törvény, anya, az van, s ha már egyszer
rákényszerítesz, hát megmondom neked, mindebben ki a bűnös: te és te, egyedül
te. Törvény az ilyen uracsok ellen mindig volt és lesz. Ne volna csak az,
aminek nem kellett volna lennie - öreg vagyok, hát én állítanám azt a ficsúrt a
pisztolyom elé. Most persze gyógyítgatjátok, és ideszabadítjátok ezeket a
sarlatánokat.
A hercegnek, úgy látszik,
még sok mondanivalója volt; a hercegnő azonban alig hallotta meg ezt a hangot;
ahogy komoly kérdéseknél lenni szokott, rögtön békülékeny és bűnbánó lett.
- Alexandre, Alexandre -
suttogta odahúzódva, és elsírta magát.
Ahogy felsírt, a herceg
elhallgatott.
- No, hagyjuk, hagyjuk! -
lépett hozzá. - Nehéz neked is, tudom. Mit tegyünk? Nem olyan nagy a baj. Az
Isten irgalmas... adj hálát... - mondta, s már maga sem tudta, mit mond. Visszaadta
a hercegnő nedves csókjait, amelyeket ott érzett a kezén, s kiment a szobából.
Anyai, családias ösztönével
Dolly tüstént meglátta, már amikor a könnyező Kitty a szobából kiment, hogy itt
asszonyi munkára van szükség, s föl is készült rá. Levetette a kalapját, s
lelke ruhaujjait föltűrve, készült a beavatkozásra. Amikor az anyja az apjának
esett, megpróbálta, amennyire a leányi tisztelet engedte, csillapítani. A
herceg kitörése alatt hallgatott; az anyjáért szégyent, az apja iránt, gyorsan
visszatérő jósága miatt, gyöngédséget érzett; hanem amikor az apja kiment, a
fődologra szedte össze magát, arra, amire szükség volt: bemenni Kittyhez s
megnyugtatni.
- Már rég akartam mondani, maman; tudja-e, hogy Levin, amikor
utolszor volt itt, meg akarta Kittyt kérni? Sztyivának beszélt róla.
- No és? Nem értem.
- Lehetséges, hogy Kitty
kikosarazta? Nem mondta?
- Nem, semmit sem mondott,
sem róla, sem amarról. Túl büszke. De én tudom, hogy minden azért van.
- De tessék elképzelni, ha
csakugyan kikosarazta! Pedig ha a másik nincs, nem ad kosarat, tudom. Az meg
ilyen szörnyű mód rászedte!
A hercegnőnek rettenetes
volt elgondolnia, mekkorát vétett a lányával szemben, ezért hát megharagudott.
- Eh, én már semmit sem
értek az egészből. Manapság mindenki a maga esze szerint akar élni. Az
anyjuknak nem mondanak semmit, aztán itt van.
- Maman, én bemegyek hozzá.
- Menj. Megtiltottam tán? -
mondta az anyja.
Ahogy a Kitty csinos,
rózsás, vieux saxe[28]
babákkal díszített szobácskájába lépett, amely éppen olyan fiatalos, rózsás és
vidám volt, amilyen még csak két hónappal ezelőtt Kitty is, Dollynak az jutott
eszébe, hogyan rendezték be együtt a múlt évben ezt a szobácskát, milyen
jókedvűen, milyen szeretettel. Elhűlt a szíve, amikor Kittyt az ajtó melletti
alacsony széken, a szőnyeg sarkára meresztett, mozdulatlan szemmel
megpillantotta. Kitty a nővérére nézett, s arcának hideg, kissé komor
kifejezése nem változott meg.
- Én most elmegyek, és
sokáig nem jöhetek el, és te sem jöhetsz hozzám - ült le Darja Alekszandrovna a
húga mellé. - De szeretnék beszélni veled.
- Miről? - kérdezte gyorsan
Kitty, s ijedten kapta föl a fejét.
- Mi másról, mint a
bánatodról?
- Nincs bánatom.
- Ugyan, Kitty! Azt hiszed,
nem tudom? Mindent tudok, s az egész dolog, hidd el, olyan jelentéktelen.
Mindnyájan átestünk rajta.
Kitty hallgatott, az arca
szigorú volt.
- Nem érdemli meg, hogy
szenvedj miatta - folytatta Darja Alekszandrovna, egyenest a tárgyra térve.
- Igen, mert megvetett -
mondta reszkető hangon Kitty. - Ne beszélj! Kérlek, ne beszélj erről!
- De ki mondta ezt neked?
Senki. Meg vagyok győződve, hogy szerelmes volt beléd, s ma is az, de...
- Mindennél szörnyűbbek ezek
a részvétnyilvánítások! - kiáltott föl Kitty haragra lobbanva. Megfordult a
széken, elpirult, az ujjai gyorsan jártak; hol ezzel, hol azzal a kezével
szorongatta az öve csatját. Dolly ismerte már a húga szokását, ha
megharagudott, így babrált mindig az ujjaival. A harag percében, tudta, képes
volt megfeledkezni magáról, és sok fölösleges és bántó dolgot összehadart. Le
akarta hát csillapítani, de késő volt már.
- Mit akarsz velem
éreztetni, mit? - mondta Kitty sebesen. - Azt, hogy szerelmes voltam egy
emberbe, aki nem akart tudni rólam, s hogy belehalok a szerelembe? S ezt a
néném mondja, aki azt hiszi, hogy... hogy... részvéttel van irántam. Nem kérek
ebből a részvétből és ebből a tettetésből.
- Kitty, nem vagy igazságos.
- Mit kínzol?
- Épp ellenkezőleg... Látom,
hogy el vagy keseredve.
De Kitty hevességében nem
hallgatott már rá.
- Nincs miért bánkódnom vagy
vigasztalódnom. Elég büszke vagyok, s nem engedem meg magamnak, hogy olyan
embert szeressek, aki nem szeret engem.
- De hát... nem is azt
mondom. Csak azt kérdem, de az igazat mondd - szólt Darja Alekszandrovna a
kezét megfogva -, Levin beszélt veled?
Levin nevének az említése
mintha végső önuralmától is megfosztotta volna Kittyt. Fölugrott a székről,
földhöz vágta a csatot, és hevesen hadonászott.
- Mi köze ehhez Levinnek? -
mondta. - Nem értem, miért kell így kínoznod. Megmondtam s még egyszer mondom,
hogy büszke vagyok, és soha, de soha
meg nem teszem, amit te: hogy visszatérjek egy emberhez, aki megcsalt, aki más
nőt szeret. Én ezt nem értem, nem értem. Te képes vagy rá, én nem.
Ahogy ezeket a szavakat
kimondta, a nénjére nézett. Látva, hogy Dolly hallgat s szomorúan csüggeszti le
a fejét, Kitty ahelyett, hogy mint szándéka volt, kiment volna a szobából,
leült az ajtó mellé, zsebkendőjébe temette az arcát, s lehorgasztotta a fejét.
A hallgatás vagy két percig
tarthatott. Dolly magára gondolt. Megaláztatása, melyet állandóan érzett, most,
hogy a húga hányta a szemére, különös fájdalommal támadt föl benne. Nem várt
ilyen kegyetlenséget tőle, s megharagudott. De hirtelen ruhasuhogást hallott,
ugyanakkor türtőztetett és ki-kitörő zokogást, s alulról két kar ölelte át a
nyakát. Kitty térdelt előtte.
- Dolinyka, én olyan, olyan
boldogtalan vagyok - suttogta bűnbánóan.
S kedves, könnyborította
arcát Darja Alekszandrovna ruhaaljába rejtette.
Mintha a könny lett volna a
nélkülözhetetlen kenőcs, ami nélkül a két testvér közt a kölcsönös eszmecsere
gépezete meg nem indulhatott - a sírás után a testvérek nem arról beszéltek,
ami foglalkoztatta őket; de ha másról beszéltek is, megértették egymást. Kitty
belátta, hogy a férje hűtlenségéről s a maga megaláztatásáról haragjában
mondott szavak szíve mélyéig bántották szegény nénjét, de megbocsátott neki.
Másrészről Dolly is megtudta, amit tudni akart; meggyőződött, hogy gyanúja
helyes volt; Kitty gyógyíthatatlan bánata épp az, hogy Levin megkérte, ő
visszautasította, Vronszkij pedig megcsalta, s hogy most már kész volna
szeretni Levint, Vronszkijt meg gyűlölni. Kitty egy szót sem szólt erről, csak
a lelkiállapotáról beszélt.
- Énnekem nincs semmiféle
bánatom - mondta megnyugodva -, de meg tudod-e ezt érteni: minden olyan undok,
ellenszenves és durva a szememben, elsősorban én magam. Nincs fogalmad, milyen
undok gondolataim támadnak mindenről.
- Ugyan, milyen undok
gondolataid lehetnek neked? - kérdezte Dolly elmosolyodva.
- A legeslegundokabbak,
legdurvábbak: el sem mondhatom neked. Ez nem bánat vagy epekedés; sokkal
rosszabb. Mintha mindaz, ami jó volt bennem, elrejtőzött volna, s csak a
legundokabb maradna meg. Hogy mondjam el? - folytatta, látva nénje szemében a
meghökkenést. - Papa éppen az imént beszélni kezd hozzám... s nekem úgy
rémlik, arra gondol, hogy férjhez kéne mennem. Mama bálba visz, énnekem úgy
rémlik, csak azért visz, hogy minél előbb férjhez adjon, s megszabaduljon
tőlem. Tudom, hogy nem igaz, de nem tudom ezeket a gondolatokat elkergetni. Az
úgynevezett kérőket látni sem bírom. Mintha mértéket vennének rólam. Báli
ruhában menni valahová régebben egyszerűen öröm volt számomra; élveztem magam
ilyenkor, s most szégyellem, kényelmetlenül érzem magamat. Mit mondjak? Az
orvos... Még... - Kitty elakadt. Azt akarta mondani, hogy amióta ez a változás
végbement benne, Sztyepan Arkagyics is kiállhatatlanul kellemetlen neki; nem
tud ránézni anélkül, hogy a legdurvább és legidétlenebb dolgokat ne gondolná.
- Igen, minden a legdurvább,
legundokabb színben van előttem - folytatta. - Ez a betegségem. Lehet, hogy
elmúlik.
- Ne gondolj rá.
- Nem tudok. Csak a gyerekek
közt jó és nálad.
- Kár, hogy nálam most nem
lehetsz.
- De, odamegyek. Volt
vörhenyem, megkérem maman-t.
Kitty kitartott a szándéka
mellett, átköltözött a nénjéhez, s az egész vörheny alatt, mely valóban kitört,
a gyerekeket ápolta. A két testvér mind a hat gyereket szerencsésen áthúzta a
betegségeken. Kitty egészségi állapota azonban nem javult, és Scserbackijék a
nagyböjtben külföldre utaztak.
Pétervári magasabb társaság tulajdonképp egy van; abban mindenki ismeri
egymást, járnak egymáshoz. De ennek a nagy körnek megvannak az alcsoportjai.
Anna Arkagyevna Kareninának három különböző csoportban voltak barátai és
szoros kapcsolatai. Az egyik férje hivatalos, szolgálati köre volt: ez
hivataltársaiból és alárendeltjeiből állt, társadalmi tekintetben a
legkülönfélébb s legszeszélyesebb módon összefűzött és elválasztott emberekből.
Anna most már csak nehezen tudott arra a csaknem áhítatos tiszteletre
visszaemlékezni, amellyel kezdetben ezek iránt az emberek iránt viseltetett.
Most már mindnyájukat ismerte, ahogy csak egy vidéki városban ismerik egymást;
tudta, kinek mi a szokása, gyengéje; kit hol szorít a cipő, ki milyen
viszonyban van a központtal és a többiekkel, ki miért, kivel és miben ért vagy
nem ért egyet. Ez a kör azonban férfias, politikai érdeklődésével Ligyija
Ivanovna grófnő sugalmazása ellenére sem tudta soha érdekelni, s kerülte is.
A másik, Annához közel álló
kör az volt, amelyen át Alekszej Alekszandrovics karriert csinált. Ennek a
körnek Ligyija Ivanovna grófnő volt a központja. Ez az öreg, csúnya, erényes és
istenfélő nők s az okos, tanult, becsvágyó férfiak csoportja volt. A
társasághoz tartozó okos emberek egyike a „pétervári társaság
lelkiismereté”-nek nevezte el. Alekszej Alekszandrovics nagyon sokra tartotta ezt
a kört, s Anna, aki annyira értett hozzá, hogy mindenkivel összeszokjék,
pétervári élete első idejében ebben a körben is talált barátokat. Amióta
Moszkvából visszatért, ezt a kört elviselhetetlennek találta. Úgy rémlett, hogy
ő meg azok is, mind csak képmutatóskodnak, s úgy unta s olyan kényelmetlenül
érezte magát ebben a társaságban, hogy Ligyija Ivanovna grófnőhöz is a lehető
legritkábban járt el.
A harmadik kör végül,
amelyben összeköttetései voltak, a tulajdonképpeni nagyvilág, a bálok, ebédek,
ragyogó toalettek világa, az, amely egyik kezével az udvarba kapaszkodik,
nehogy a félvilágba csússzék, melyről e kör tagjai azt hitték, megvetik, holott
ízlésük nemcsak hogy hasonló volt, de egy és ugyanaz. Ezzel a körrel Betsy
Tverszkaja hercegnőn át tartották a kapcsolatot, aki unokatestvérének volt a
felesége, évi százhúszezer rubel jövedelme volt, s Annát attól fogva, hogy a
társaságban feltűnt, rendkívül megszerette, udvarolt neki, a körébe vonta,
Ligyija Ivanovna grófnő körét pedig kinevette.
- Ha öreg és csúnya leszek,
én is úgy fogok viselkedni - mondta Betsy -, de magának, fiatal, csinos
asszonynak korai még szegényházba vonulni.
Anna az első időben,
amennyire csak tehette, elkerülte Tverszkaja hercegnő világát; tehetségén
felüli költekezést is követelt, de meg az első kört többre becsülte; moszkvai
útja után azonban fordulat következett be. Erkölcsös barátait kerülte, s a
nagyvilágba járt. Itt találkozott Vronszkijjal, s találkozásaik nyugtalanító
örömet szereztek neki. Különösen gyakran találkozott vele Betsynél, aki
született Vronszkaja volt, Vronszkij unokatestvére. Vronszkij ott volt
mindenütt, ahol Annával találkozhatott, s beszélt neki, amikor csak módja volt
rá, a szerelméről. Anna nem biztatta erre, de valahányszor együtt volt vele,
lelkében ugyanaz az elevenség gyúlt fel, mint aznap, a vonatban, amikor
váratlanul megpillantotta, s maga is érezte, hogy ha látja, szemében öröm
ragyog föl, ajka mosolyra húzódik, s öröme kitörését nem tudja elnyomni.
Az első időben Anna őszintén
hitte, hogy neheztel rá, amiért üldözni meri; de nemsokára az után, hogy
Moszkvából visszatért, egy estélyre volt híva, ahol azt hitte, Vronszkij is ott
lesz, és nem volt ott, s ő a rácsapó szomorúságból világosan megértette, hogy
csalja magát; ez az üldözés nemcsak nem kellemetlen neki, de életének ez minden
értelme.
A híres énekesnő másodszor
lépett föl, s az egész előkelő világ ott volt a színházban. Ahogy első sorbeli
székéből az unokanővérét meglátta, Vronszkij a szünetet be sem várva, fölment
hozzá a páholyba.
- Miért nem jött el ebédre?
- mondta neki a hercegnő. - Bámulom a szerelmeseknek ezt az éleslátását - tette
hozzá mosolyogva, úgy, hogy csak Vronszkij hallhatta: - Nem volt ott. De jöjjön
el opera után.
Vronszkij kérdően nézett rá.
Betsy lehajtotta a fejét. Vronszkij egy mosollyal mondott neki köszönetet, s
melléje ült.
- Hogy emlékszem a
gúnyolódásaira! - folytatta Betsy hercegnő, aki különös gyönyörűséggel követte
ennek a szenvedélynek a fejlődését. - Hova lett mindez? Meg van fogva,
kedvesem.
- Nem is kívánok mást, mint
hogy meg legyek fogva - felelte Vronszkij nyugodt, jóindulatú mosolyával. - Ha
panaszkodom, hát csak arra, hogy őszintén szólva nagyon kevéssé vagyok
megfogva. Kezdem elveszteni a reményemet.
- Milyen reménye lehet
egyáltalán? - kérdezte Betsy, a barátnőjéért megbántódva. - Entendons nous[29]
- de a szemébe szökő tűz azt mutatta, nagyon is jól tudja, éppúgy, mint
Vronszkij, milyen reménye lehet.
- Semmiféle - nevetett
Vronszkij, sűrű fogait villantva. - Szabad? - tette hozzá, s Betsy kezéből a
látcsövet kivéve, meztelen válla fölött a szemben levő páholysort kezdte
nézegetni. - Attól tartok, nevetségessé válok.
Nagyon jól tudta, hogy Betsy
és a többi társaságbeli ember szemében nem kell félnie, nem válhat
nevetségessé. Nevetségessé ezeknek az embereknek a szemében, nagyon jól tudta,
csak akkor válhat, ha lányba vagy szabad asszonyba lesz reménytelenül
szerelmes. Aki férjes asszonyhoz szegődik, s az életét teszi rá, hogy
törik-szakad, házasságtörésre csábítsa, annak a szerepében van valami szép,
fenséges, és nem is lehet soha nevetséges; az ő bajusza alatt is büszke, vidám
mosoly játszott hát, ahogy a távcsövet leeresztve a hercegnőre nézett.
- De hát miért nem jött el
az ebédre? - kérdezte a hercegnő, s gyönyörködve nézett végig a férfin.
- Ezt el kell mondanom. El
voltam foglalva. Hogy mivel? Százat, ezret egy ellen, nem találja el. Egy
férjet békítgettem a felesége megsértőjével. De komolyan!
- No és kibékítette?
- Majdnem.
- Ezt muszáj elmesélnie -
mondta Betsy fölállva. - Jöjjön föl a következő felvonásközben.
- Lehetetlen. A Francia
Színházba megyek.
- Nilsson kedvéért? -
kérdezte elszörnyedve Betsy, aki a világ minden kincséért sem tett volna
különbséget Nilsson s egy kóristalány közt.
- Mit tegyek? Ott van
találkám; még mindig ebben a békéltetési ügyben.
- Boldogok a békéltetők,
mert ők üdvözülnek - mondta Betsy, emlékezve, hogy valami hasonlót hallott
valakitől. - No, akkor üljön le hát, s mondja el, mi az.
S visszaült a helyére.
- Egy kicsit illetlen, de
olyan bájos, hogy nagyon nagy kedvem van elmondani - szólt Vronszkij, nevető
szemmel pillantva rá. - Nem mondok neveket.
- De én majd kitalálom;
annál érdekesebb.
- Hallgassa hát: két vidám
fiatalember megy az utcán.
- Ezredének a tisztjei,
természetesen.
- Nem mondom, hogy tisztek;
egyszerűen két jól bereggelizett fiatalember.
- Fordítsuk le így:
becsípett.
- Lehet. Ebédre mennek az
egyik cimborájukhoz, a legvidámabb lelkiállapotban. Egyszer csak azt látják,
hogy egy csinos kis asszonyka kerüli el őket bérkocsin; visszanéz, őnekik
legalább úgy tetszik, int s rájuk nevet. Ők persze utána. Lélekszakadva
rohannak. Nagy csodálkozásukra a szépség ott áll meg, annak a háznak a
bejáratánál, amelybe ők is igyekeznek. A szépség fölfut a legfelső emeletre. A
rövid fátyol alatt csak ajka pirosságát látják, s ahogy a szoknyáját megemeli,
a gyönyörű pici lábát.
- Annyi érzéssel meséli,
mintha maga lett volna az egyik.
- Mit is mondott az imént?
Nos, a fiatalemberek fölmennek a cimborájukhoz, aki búcsúebédre hívta őket. Ott
iszogatnak egy kicsit, többet is talán a kelleténél; ahogy az már búcsúebédeken
szokás. Ebédnél kérdezősködni kezdenek, ki lakik fölöttük a házban. Senki sem
tudja. A gazda inasa arra a kérdésre, laknak-e odafenn mamzelek, azt feleli,
nem is egy. Ebéd után a fiatalemberek a házigazda dolgozószobájába mennek,
levelet írnak az ismeretlennek. Szenvedélyes levelet, vallomást; a levelet
maguk viszik föl, hogy ami a levélben nem volna egészen világos, elmagyarázzák.
- Mit mesél nekem ilyen
undokságokat? Nos?
- Csöngetnek. Kijön a
szobalány, átadják neki a levelet; annyira szerelmesek, erősködnek, mindketten,
hogy itt halnak meg tüstént az ajtóban. Az elképedt szobalány tárgyalásba
ereszkedik velük. Egyszer csak megjelenik egy úr, kolbászforma pofaszakállal,
vörös, mint a rák, s kijelenti, hogy a feleségén kívül nem lakik senki a
házban, s kikergeti őket.
- Honnan tudja, hogy a
pofaszakálla, amint mondja, kolbászforma?
- Csak hallgassa meg. Most
voltam békíteni őket.
- No és?
- Ez a legérdekesebb.
Kiderül, hogy boldog párral van dolgunk, címzetes tanácsos és címzetes
tanácsosné. A címzetes tanácsos panaszt emel, s én békéltető leszek, de még
milyen! Biztosíthatom, Talleyrand hozzám képest egy senki.
- Mi volt a bonyodalom?
- Hallgassa csak meg. Mi
bocsánatot kérünk, ahogy illik: „Kétségbe vagyunk esve, elnézést kérünk a
szerencsétlen félreértés miatt.” A címzetes tanácsos a kolbászforma
pofaszakállával felenged, de ő is kifejezést akar adni az érzelmeinek, s
ahányszor csak rákezd, nekitüzesedik, gorombaságokat kezd mondani, s nekem
egész diplomáciai képességemet mozgósítanom kell. „Egyetértek önnel, hogy
eljárásuk nem volt szép, de vegye figyelembe, kérem, a félreértést és
ifjúságukat. A fiatalemberek épp akkor reggeliztek. Megért engem? Teljes
lelkükből megbánták, és bocsánatot kérnek bűnükért.” A címzetes tanácsos
megint puhul: „Én egyetértek önnel, gróf, s kész vagyok megbocsátani, de
belátja, hogy a feleségem, az én feleségem, egy tisztességes asszony, nem
tudom, miféle fickók üldözésének, durvaságának és arcátlanságának volt kitéve.
A gazfic...” A fickók persze ott vannak - érti -, s nekem ki kell békítenem őket.
Megint mozgásba hozom diplomáciai tehetségemet, s amikor az egész ügy megint
lezáródna, az én címzetes tanácsosom megint dühbe jön, kivörösödik, két
kolbász-szakálla föláll, s én megint nyakig vagyok a diplomáciai finomságokban.
- Ah, ezt el kell mondanom
magának is - fordult Betsy mosolyogva a páholyba lépő hölgyhöz. - Úgy
megnevettetett.
- Nos, bonne chance[30]
- tette hozzá, a legyező tartásában szabadon maradt ujját Vronszkijnak nyújtva
s fölcsúszott vállpántját egy vállrándítással lerázva, hogy amikor a gázlángok
s a rászegezett szemek elé kerül, ahogy illik, teljesen meztelen legyen.
Vronszkij elment a Francia
Színházba, ahol valóban találkoznia kellett az ezredparancsnokával, aki a
színház egyetlen előadását sem engedte el, hogy a békéltetésről, amely már
harmadnapja foglalkoztatta s szórakoztatta, beszámoljon neki. A dologba
Petrickij volt belekeverve, akit szeretett, s egy másik derék, nemrég odakerült
pompás fiú s kitűnő barát, a fiatal Kedrov herceg. De legfőképpen az ezred
érdekei.
Mind a ketten Vronszkij
századában szolgáltak. Az ezredest fölkereste egy tisztviselő, Venden címzetes
tanácsos, s panaszt emelt a tisztek ellen, akik megsértették a feleségét. Ahogy
Venden elbeszélte, fiatal felesége - fél éve házasodtak össze - az anyjával
templomban volt. Hirtelen rosszul lett - mostani állapotával ez vele jár -, nem
bírta tovább az állást, s az első útjába akadó bérkocsin hazahajtatott. Ekkor
vették üldözőbe a tisztek, ő megrémült, s még rosszabbul lett, ahogy fölrohant
a lépcsőn a lakásba. Maga Venden, ahogy a törvényszékről hazajött, csöngetést
hallott, s valami hangokat; kiment, részeg tiszteket látott, akik levelet
hoztak, s kituszkolta őket. Most szigorú büntetést kér.
- Nem, akármit beszéltek -
mondta az ezredparancsnok, Vronszkijt magához híva -, Petrickij lehetetlenné
teszi magát. Nem múlik el hét botrány nélkül. Ez a tisztviselő nem hagyja
annyiban, továbbmegy.
Vronszkij látta az ügy
kényes voltát, hogy párbajról szó sem lehet, s mindent meg kell tenni, hogy ezt
a címzetes tanácsost megbékítsék, s az ügyet elsimítsák. Az ezredparancsnok épp
azért hívatta magához Vronszkijt, mert nemes gondolkodású, okos embernek
ismerte, s ami fő, olyannak, aki szívén hordja az ezred becsületét.
Megbeszélték a dolgot, s azt határozták, hogy Petrickijnek és Kedrovnak el kell
menniük Vronszkijjal a címzetes tanácsoshoz, bocsánatot kérni. Az
ezredparancsnok, de maga Vronszkij is tudta, hogy Vronszkij neve s a
szárnysegédi vállpánt puhító hatással lesz a címzetes tanácsosra. S ez a két
tényező részben csakugyan hatásosnak bizonyult, a békítés eredménye azonban még
mindig kétes maradt, amint azt Vronszkij elmesélte.
Ahogy a Francia Színházba
ért, Vronszkij félrevonult az ezredparancsnokkal a foyer-ba, s beszámolt vállalkozása sikeréről, illetőleg kudarcáról.
Mindent megfontolva, az ezredparancsnok úgy döntött, hogy nem csinál ügyet a
dologból; utána azonban a maga gyönyörűségére a találkozás részleteiről kezdte
Vronszkijt kérdezgetni, s amikor Vronszkij elbeszéléséből meghallotta, hogy az
elcsendesedett címzetes tanácsos hogy lobbant föl megint, amint a dolog
részletei eszébe jutottak, Vronszkij pedig a békítés utolsó félszavai körül
lavírozva, hogy húzódott vissza s tolta Petrickijt maga elé, jó darabig nem
tudta a nevetést abbahagyni.
- Csúnya történet, de roppant
mulatságos. Csak nem verekedhetik meg Kedrov ezzel az urasággal! Olyan
rettenetes dühbe jött? - kérdezte nevetve. - Hanem hogy milyen jó volt ma
Claire! Csuda! - mondta az új francia színésznőre. - Ahányszor látja az ember,
mindig más. Erre csak franciák képesek.
Betsy hercegnő nem várta be
az utolsó felvonás végét; eltávozott a színházból. Annyi ideje volt csak, hogy
az öltözőjébe menjen, hosszú, sápadt arcát berizsporozza s letörölje, rendbe
szedje a haját, a teát a nagy szalonba rendelje; máris egymás után érkeztek
Bolsaja Morszkaja-i hatalmas háza elé a fogatok. A vendégek kiléptek a széles
feljáróra; a testes kapus, aki az üvegajtó mögött délelőttönként az arra menők
épülésére újságot olvasott, nesztelen nyitogatta a hatalmas ajtót, s engedte be
maga mellett az érkezőket.
A fölfrissített frizurájú és
fölfrissített arcú háziasszony az egyik ajtón, a vendégek a másikon csaknem
egyidőben léptek a sötét falú, bolyhos szőnyegű nagyszalonba, ahol a ragyogó
gyertyafényben úszó asztal a terítő fehér, a szamovár ezüst s a teáskészlet
áttetsző porcelán fényében szikrázott.
A háziasszony a szamovárhoz
ült, s levetette a kesztyűjét. A vendégek az észrevétlenül bekapcsolódó lakájok
segítségével addig rendezgették a székeket, mígnem két részre oszlott a
társaság: a szamovárnál a háziasszony, a szalon ellenkező végén egy követ
felesége, egy fekete bársonyruhás, feltűnő fekete szemöldökű szépség körül. A
társalgás, mint az első percekben általában, mind a két központban ingadozott;
találkozás, üdvözlés, a tea kínálása szakította félbe; kereste szinte, min
állapodjék meg.
- Színésznő létére
szokatlanul jól mozgott. Látszik, hogy Kaulbachot tanulmányozta[31]
- mondta a nagykövetné körében egy diplomata. - Észrevették, hogy esett el?
- Jaj, kérem, ne beszéljünk
erről a Nilssonról! Róla semmi újat sem lehet már mondani - szólt rá egy kövér,
piros arcú, szemöldöktelen és chignon
nélküli szőke hölgy, régi selyemruhában. Az egyszerűségéről, goromba modoráról
híres Mjagkaja hercegnő volt, akit nem is hívtak másképp, csak enfant terrible-nek.[32]
Mjagkaja hercegnő a két kör közt középütt ült, ide is, oda is fülelt, hol az
egyik, hol a másik társalgásba elegyedett bele. - Ma már hárman mondták nekem
ugyanezt Kaulbachról, mintha csak összebeszéltek volna. Ez a mondás, nem tudom,
miért, nagyon megtetszett nekik.
Ez a megjegyzés elakasztotta
a társalgást; új témát kellett kitalálni.
- Meséljen nekünk valami
mulatságosat, de ne gonoszkodjék - fordult a követ felesége, a választékos
társalgás, az úgynevezett, small-talk
nagymestere a diplomatához, aki maga sem tudta, mihez fogjon.
- Ez, azt mondják, igen
nehéz, hisz csak a rossz mulatságos - kezdte mosolyogva. - De megpróbálom.
Adjanak témát. Minden a témán múlik. Ha a téma megvan, kihímezni már könnyű.
Gyakran eszembe jut, hogy a múlt század nagy társalgói bajban lennének most, ha
okosan akarnának beszélni. Ami okos, mind olyan unalmas.
- Régi dolog - szakította
félbe mosolyogva a követ felesége.
A beszélgetés kedvesen
kezdődött, de éppen mert túlságosan is kedves volt, megint elakadt.
A biztos, mindig eredményes
szerhez kellett folyamodni: megszólni az embereket.
- Nem találják, hogy
Tuskevicsben van valami XV. Lajosból? - mondta a diplomata, s szemével az
asztalnál álló szép, szőke fiatalemberre mutatott.
- De igen! Ugyanaz a stílus,
mint a szaloné. Azért is jár ide olyan sűrűn.
Ez a beszélgetés tartotta
magát; hisz célzások útján épp arról beszéltek, amiről itt nem lehetett
beszélni, azaz Tuskevics és a háziasszony viszonyáról.
A szamovár és a háziasszony
körül, ahol a beszélgetés egy ideig szintén a három kikerülhetetlen téma: a
legutóbbi társasági hírek, a színház s felebarátaink megítélése közt
ingadozott, szintén az utolsó témánál állapodtak meg.
- Hallották, hogy
Maltyiscseva is - nem a leány, az anyja - diable
rose[33]
kosztümöt varrat magának?
- Nem lehet. Nahát, ez
gyönyörű lesz.
- Csodálkozom, hogy okos
asszony létére - mert hisz nem buta - nem látja, hogy nevetséges.
Mindenkinek volt szava a
szerencsétlen Maltyiscseva elítélésére és kigúnyolására, s a beszélgetés
jókedvűen ropogott, mint a meggyűlt máglya.
Betsy hercegnő férje, egy
kedélyes, kövér ember, szenvedélyes metszetgyűjtő, meghallva, hogy a
feleségénél vendégek vannak, mielőtt elment volna a klubjába, benézett a
szalonba. A puha szőnyegen nesztelenül Mjagkaja hercegnőhöz lépett.
- Hogy tetszett Nilsson? -
kérdezte.
- Hogy lehet így
idelopakodni? Úgy megijesztett! Ne beszéljen velem, kérem, operákról, hisz nem
ért semmit a zenéhez. Okosabb, ha én ereszkedem le magához, s a majolikáiról
meg a metszeteiről beszélek. No, miféle kincseket vásárolt megint össze
mostanában a zsibvásáron?
- Akarja, hogy megmutassam?
De hisz nem ért hozzá.
- Mutassa csak. Kitanultam
ezeknél a hogy is hívják... bankáréknál. Gyönyörű metszeteik vannak.
Megmutatták nekünk.
- Hogyan, voltak
Schützburgéknál? - kérdezte a háziasszony a szamovár mellől.
- Voltunk, ma chčre. Meghívtak az urammal ebédre, s
elmondták, hogy a mártás azon az ebéden ezer rubelükbe került - mondta Mjagkaja
hercegnő jó hangosan, érezve, hogy mindenki őt hallgatja. - Mégpedig nagyon
undorító mártás, olyan zöldes. Vissza kellett adnom a meghívást; csináltattam
egy nyolcvanöt kopejkás mártást, mindenkinek nagyon ízlett. Nem tudok
ezerrubeles szószokat csináltatni.
- Páratlan teremtés! -
mondta a háziasszony.
- Csodálatos! - mondta
valaki.
A hatás, amit Mjagkaja
hercegnő szavai keltettek, mindig páratlan volt; a hatás titka pedig az, hogy
ha nem is mindig olyan talpraesetten, mint most, de mindig egyszerű dolgokat
mondott, amiknek értelmük volt. Abban a társaságban, ahol élt, az efféle beszéd
éles elméjű tréfaként hatott. Mjagkaja hercegnő nem értette, miért hat így, de
tudta, hogy így hat, s kihasználta.
Amíg Mjagkaja hercegnő
beszélt, mindenki őt hallgatta, úgyhogy a követ felesége körül a társalgás
elakadt: a háziasszony, aki az egész társaságot egybe akarta vonni, a követ
feleségéhez fordult:
- Csakugyan nem kér teát?
Jöjjenek át hozzánk.
- Nem, nagyon jól megvagyunk
itt - felelte mosolyogva a követné, s folytatta a megkezdett beszélgetést.
A társalgás igen kellemes
volt, Kareninékat szólták, az asszonyt és az urát.
- Anna nagyon megváltozott a
moszkvai útja óta. Van benne valami különös - mondta a barátnője.
- A változás lényege, hogy
magával hozta Alekszej Vronszkij árnyékát - mondta a követ felesége.
- Hát aztán! Van Grimmnek
egy meséje:[34] az
árnyék nélküli ember; egy ember, akit megfosztottak az árnyékától. Ez a
büntetése valamiért. Sohasem tudtam megérteni, mi ebben a büntetés. Egy asszony
azonban rosszul érezheti magát árnyék nélkül.
- Csakhogy az árnyékkal bíró
nők rendesen rosszul végzik - mondta Anna barátnője.
- Ne jártassa a száját,
kedvesem - szólt közbe hirtelen Mjagkaja hercegnő, meghallva ezt a beszédet. -
Karenina nagyszerű asszony. Az urát nem szeretem, de őt nagyon.
- Miért nem szereti az urát?
Olyan kiváló ember - mondta a követné. - A férjem azt mondja, kevés ilyen
államférfi van Európában.
- Az én férjem is ezt
mondja, de én nem hiszem - szólt Mjagkaja hercegnő. - Ha a férjeink nem
beszélnének, meglátnánk, mi micsoda. Alekszej Alekszandrovics szerintem
egyszerűen ostoba. Suttogva mondom csak. Ugye, hogy egyszeriben minden világos
lett? Régebben, amikor azt kívánták, hogy okosnak tartsam, folyton kerestem az
eszét, s minthogy nem találtam, azt hittem, én vagyok ostoba. Mihelyt egyszer
kimondtam, hogy ő az ostoba - suttogva persze -, egyszerre minden világos lett.
Igaz?
- Milyen gonosz ma.
- Egyáltalán nem. Nem maradt
más menekvésem. Kettőnk közül az egyik ostoba. S az ember magáról, tudják,
mégsem ismerhet el ilyet.
- Senki sincs megelégedve a
vagyonával, mindenki elégedett az eszével - idézte a diplomata a francia
verset.
- Pontosan így van - fordult
feléje gyorsan Mjagkaja hercegnő. - Annát azonban nem hagyom. Olyan kedves,
derék teremtés. Mit tegyen, ha mindenki beleszeret, s árnyékként jár mögötte?
- Én nem is akarom elítélni
- mentegette magát Anna barátnője.
- Ha miutánunk nem szegődik
árnyék, nem jelenti azt, hogy jogunk van megszólni.
S miután Anna barátnőjét
annak rendje-módja szerint elintézte, Mjagkaja hercegnő fölállt, s a követ
feleségével együtt ahhoz az asztalhoz ült, ahol a társalgás épp az porosz
királyról folyt.
- Kit szapultok ott? -
kérdezte Betsy.
- Kareninékat. A hercegnő
Alekszej Alekszandrovicsról adott jellemrajzot - ült a követ felesége
mosolyogva az asztalhoz.
- Kár, hogy nem hallottuk -
mondta a háziasszony az ajtóra nézve. - No, itt van végre - fordult mosolyogva
a belépő Vronszkijhoz.
Vronszkij nemcsak hogy
mindnyájuknak ismerőse volt, de az itt levőkkel naponta találkozott; épp ezért
azzal a nyugodt fesztelenséggel lépett be, amellyel olyanokhoz lép az ember,
akiket csak az imént hagyott ott.
- Hogy honnan? - felelte a
követné kérdésére. - Mit tegyek, be kell vallanom, a Bouffból.[35]
Úgy tetszik, századszor már s mindig új gyönyörűséggel. Nagyszerű! Tudom, hogy
szégyellni kell, de az operában alszom, a Bouffban meg az utolsó percig ott
ülök s szórakozom. Ma...
Egy francia színésznő neve
jött a szájára, s el akart mesélni róla valamit, de a követ felesége tréfás
iszonyattal szakította félbe:
- Ne beszéljen, kérem, arról
a borzalomról.
- No jó, nem beszélek, annál
inkább, mert ezt a borzalmat mindenki ismeri.
- És mind el is járnának
oda, ha ez is olyan divatos lenne, mint az opera - kapta el Mjagkaja hercegnő a
szót.
A bejárat felől léptek
hallatszottak. Betsy hercegnő, tudva, hogy Karenina az, Vronszkijra pillantott.
Vronszkij az ajtóra nézett, s arca különös, új kifejezést vett föl. Örömmel és
merően, de egyszersmind félénken nézett a bejövőre, s lassan fölemelkedett. A
szalonba Anna lépett be. Mint mindig, rendkívül egyenesen tartotta magát;
gyors, határozott és könnyed járásával, mely annyira különbözött más nagyvilági
asszonyok járásától, anélkül, hogy tekintete irányán változtatott volna,
megtette azt a néhány lépést, ami a háziasszonytól elválasztotta, kezet fogott
vele, rámosolygott, s ugyanezzel a mosollyal Vronszkijra is rápillantott.
Vronszkij mélyen meghajolt, s széket tolt alá.
Anna csak egy fejbólintással
felelt; elpirult és elkomorodott, ismerőseinek gyorsan bólintott, s a felé
nyújtott kezeket megszorítva, tüstént a háziasszonyhoz fordult:
- Ligyija grófnőnél voltam;
korábban akartam jönni, de elüldögéltem az időt. Sir John volt nála. Nagyon
érdekes ember.
- Á, az a hittérítő?
- Az; érdekes dolgokat
mesélt az indiai életről.
A beszéd, melyet Anna
érkezése megszakított, mint a felélesztett lámpaláng, ismét megélénkült.
- Sir John! Igen, Sir John.
Találkoztam vele. Nagyon jól beszél. Vlaszjeva egész beleszeretett.
- Igaz, hogy a kisebbik
Vlaszjeva Topovhoz megy?
- Igen, azt mondják,
eldöntött dolog.
- Csodálkozom a szülőkön.
Úgy mondják, szerelmi házasság.
- Szerelem? Milyen özönvíz
előtti fogalom! Ki beszél ma már szerelemről? - mondta a követ felesége.
- Mit tegyünk? Ez a régi,
ostoba divat sehogy sem akar kipusztulni - szólt Vronszkij.
- Annál rosszabb azoknak,
akik ehhez a divathoz ragaszkodnak. Csak az észházasságok közt ismerek
boldogat.
- Igen, csakhogy az
észházasságok boldogsága gyakran épp attól foszlik szét por gyanánt - szólt
Vronszkij -, hogy megjelenik a szenvedély, melyet nem ismertek el.
- Csakhogy észházasságnak
épp azt nevezzük, amelyiknél mind a két fél kitombolta már magát. Olyan az,
mint a vörheny, át kell esni rajta.
- Ahhoz meg kellene tanulni,
hogy mint a himlővel, a szerelmi szenvedéllyel is meg tudják fertőzni az
embereket.
- Én fiatal koromban egy
sekrestyésbe voltam szerelmes - mondta Mjagkaja hercegnő. - Nem tudom, hogy
használt-e valamit.
- De tréfán kívül - szólt
Betsy hercegnő -, az embernek, hogy a szerelmet megismerhesse, én azt hiszem,
előbb tévednie kell, s utána a jó útra térni!
- Ha mindjárt a házasság
után is? - kérdezte tréfálkozva a követ felesége.
- A megbánás sosem késő -
sütötte el a diplomata az angol közmondást.
- Ahogy mondja - kapta el
Betsy -, tévedni kell, és a jó útra térni. Mi a véleménye? - fordult Annához,
aki ajkán alig észrevehető, kemény mosollyal hallgatta ezt a beszélgetést.
- Én azt gondolom - mondta
Anna, a lehúzott kesztyűjével játszva -, hogyha ahány fej, annyi ész, akkor
ahány szív, annyiféle szerelem is.
Vronszkij Annára nézett, s
szorongó szívvel várta, mit mond. Amikor Anna elhallgatott, Vronszkij, mint
valami veszedelem után, fölsóhajtott.
Anna hirtelen odafordult
hozzá:
- Levelet kaptam Moszkvából.
Azt írják, hogy Kitty Scserbackaja nagybeteg.
- Igazán? - mondta Vronszkij
elkomorodva.
Anna szigorúan nézett rá.
- Nem érdekli?
- Ellenkezőleg, nagyon. Mit
írnak tulajdonképpen - kérdezte -, ha szabad tudnom?
Anna fölállt, és Betsyhez
ment.
- Kérek egy csésze teát -
mondta, s a széke mellé állt.
Mialatt Betsy a teát
töltötte, Vronszkij Annához lépett.
- Mit írnak hát?
- Gyakran elgondolkozom
rajta, hogy a férfiak, bár folyton emlegetik, nem tudják, mi az a nemtelen
viselkedés - mondta Anna anélkül, hogy felelt volna. - Rég meg akartam mondani
magának - tette hozzá, s néhány lépést téve, egy sarokasztal mellé ült, mely
albumokkal volt telerakva.
- Nem egészen értem, mit
jelentenek a szavai - mondta Vronszkij a csészéjét odanyújtva.
Anna a díványra pillantott,
maga mellé. Vronszkij azonnal odaült.
- Igen, meg akartam mondani
- szólt, rá se nézve. - Csúnyán viselkedett, csúnyán, nagyon csúnyán.
- Azt hiszi, nem tudom, hogy
csúnyán viselkedtem? De ki az oka, hogy így viselkedtem?
- Miért mondja ezt nekem? -
nézett rá Anna szigorúan.
- Tudja, hogy miért -
felelte Vronszkij merészen és örömmel, a tekintetét elkapva s nem eresztve el.
Nem ő jött zavarba, hanem
Anna.
- Ez azt mutatja csak, hogy
nincs szíve - mondta. De a tekintete azt mondta, tudja, hogy van, s épp ettől
fél.
- Az, amiről az imént
beszélt, tévedés volt, nem szerelem.
- Nem emlékszik? Megtiltom,
hogy ezt a szót, ezt az undok szót kimondja - szólt Anna megrebbenve, de már
érezte is, hogy ezzel az egy szóval: „megtiltom”, bizonyos jogot formál rá, s
ezzel arra ösztökéli, hogy a szerelméről beszéljen. - Már rég akartam mondani -
folytatta elszántan a szemébe nézve, s arcán égő pír lobogott föl -, s most épp
azért jöttem ide, mert tudtam, hogy itt találom. Azért jöttem, hogy megmondjam,
ennek véget kell vetnünk. Én soha senki előtt nem pirultam, s maga arra visz,
hogy bűnösnek érezzem magam valamiben.
Vronszkij ránézett, s meg
volt lepve arca új, átszellemült szépségétől.
- Mit akar tőlem? - kérdezte
egyszerűen és komolyan.
- Azt akarom, hogy menjen el
Moszkvába, és kérjen Kittytől bocsánatot.
- Ezt maga nem akarja -
mondta Vronszkij.
Látta, hogy Anna azt mondja,
amire rákényszeríti magát, s nem amit kíván.
- Ha, amint mondja, szeret -
suttogta -, tegye meg, hogy nyugodt lehessek.
Vronszkij arca fölsugárzott.
- Mintha nem tudná, hogy
maga az élet nekem; nyugalmat azonban nem ismerek, és nem adhatok; magamat, a
szerelmemet... igen. Nem tudok külön gondolni magára s magamra. Maga és én, egy
nekem; nyugalomra azonban nem látok sem a magam, sem a maga számára
lehetőséget. A kétségbeesést, a boldogtalanságot, azt lehetségesnek látom... és
lehetségesnek a boldogságot; milyen boldogságot!... Vagy lehetetlen talán? -
tette hozzá az ajkával csak; Anna azonban meghallotta.
Minden erejét megfeszítette,
hogy azt mondja, amit kell, ehelyett csak a tekintete állt meg rajta, telve
szerelemmel - s nem felelt semmit sem.
„Megvan hát - gondolta
Vronszkij elragadtatással. - Amikor már kétségbeestem, amikor úgy látszott már,
hogy nem érem el, íme, megvan. Szeret. Beismeri.”
- Akkor hát tegye meg, ne
mondja ki többé azt a szót, s jó barátok leszünk - mondta Anna, a tekintete
azonban egészen mást beszélt.
- Barátok mi nem leszünk,
ezt maga is tudja. De a legboldogabbak vagy legboldogtalanabbak az emberek
közt: ez magától függ.
Anna mondani akart valamit,
de Vronszkij félbeszakította:
- Hisz én csak egyet kérek,
jogot a reményre, hogy gyötrődhessek, mint most; de ha ez is lehetetlen,
parancsolja meg, hogy eltűnjek, s én eltűnök. Ha a jelenlétem terhes, nem lát
többé.
- Én nem akarom elkergetni.
- Csak ne változtasson
semmin. Maradjon minden, ahogy van - mondta Vronszkij remegő hangon. - Itt a
férje.
Valóban, ebben a percben
Alekszej Alekszandrovics lépett be nyugodt, esetlen járásával a szalonba.
Egy pillantást vetett Vronszkijra
és a feleségére, a háziasszonyhoz ment, leült egy csésze tea mellé, s lassú,
tisztán hallható hangján, szokott tréfás modorában, valamin csúfolódva,
beszélgetni kezdett.
- Az ön Rambouillet-ja
megint teljes[36] -
mondta a társaságon végignézve -, gráciák és múzsák.
De Betsy hercegnő nem
szívelhette az ő, ahogy nevezte, sneering[37]
modorát, s mint okos háziasszony, rögtön belevonta egy komoly társalgásba az
általános hadkötelezettségről. Alekszej Alekszandrovicsot a beszélgetés azonnal
elkapta, s most már komolyan kezdte védelmezni az új rendeletet Betsy hercegnő
ellen, aki megtámadta.
Vronszkij és Anna ott
maradtak a kisasztalnál.
- Kezd a dolog illetlenné
válni - suttogta egy hölgy, a szemével Vronszkijra, Kareninára s a férjére
mutatva.
- Mit mondtam? - felelte
Anna barátnője.
De nemcsak ezek a hölgyek, a
szalonban levők majd mind, még Mjagkaja hercegnő s maga Betsy is többször
odapillantottak a félrehúzódó párra, mintha zavarta volna őket a dolog. Egyedül
Alekszej Alekszandrovics nem pillantott egyetlenegyszer sem abba az irányba; az
ő figyelmét semmi sem vonta el a megkezdett érdekes beszélgetéstől.
Észrevéve az általános
kellemetlen benyomást, Betsy hercegnő más hallgatót ültetett Alekszej
Alekszandrovics mellé, maga pedig Annához lépett.
- Mindig csodálkozom, hogy az
ura milyen világosan és pontosan fejezi ki magát - mondta. - Amikor beszél, a
legelvontabb fogalmak is érthetővé válnak a számomra.
- Ó, igen - mondta Anna a
boldogság sugárzó mosolyával, bár egy szót sem értett abból, amit Betsy mondott
neki. Átment a nagy asztalhoz, s a közös társalgásba vegyült.
Alekszej Alekszandrovics ott
ült egy félórát, aztán a feleségéhez lépett, s fölajánlotta, hogy menjenek
együtt haza; de Anna, anélkül, hogy ránézett volna, azt felelte, hogy itt marad
vacsorára. A férfi meghajolt, és elment.
Az öreg, kövér tatár,
Karenina fényes bőrkabátot viselő kocsisa alig tudta a bejáratnál az átfázott,
megbokrosodott, bal oldali szürkét visszatartani. Az inas ott állt, a kocsi
ajtaját kitárva. A kapus is állt; a külső ajtót fogta. Anna Arkagyevna pici, gyors
kezével kiszabadította ruhája csipkéit a bunda kapcsából, s lehajtott fejjel,
elragadtatottan hallgatta Vronszkijt, aki kikísérte, s egyfolytában beszélt
hozzá.
- Maga semmit sem mondott -
mondta Vronszkij -, s tegyük föl, hogy én nem is kívánok semmit. De tudja, hogy
nekem nem barátság kell, számomra az életben egy boldogság lehetséges: az a
szó, amelyet annyira nem szeret... igen, a szerelem...
- Szerelem... - ismételte
meg Anna lassan, bensőséges hangon. S hirtelen, épp akkor, amikor a csipkét
kiszabadította, még ezt tette hozzá: - Én azért nem szeretem ezt a szót, mert
túlságosan sokat jelent nekem; sokkal többet, mint képzelné - s az arcába
nézett. - A viszontlátásra.
Kezet nyújtott; gyors,
ruganyos léptekkel ment el a kapus mellett, s eltűnt a kocsiban.
A pillantása, keze érintése
megperzselte Vronszkijt. Ott, ahol Anna hozzáért, megcsókolta a tenyerét, s
abban a boldog tudatban ment haza, hogy ezen az estén közelebb ért a céljához,
mint a két utolsó hónapban.
Alekszej Alekszandrovics
semmi különöset és illetlent nem talált benne, hogy felesége Vronszkijjal külön
asztalnál ült, s valamiről élénken beszélgetett vele. De észrevette, hogy a
többiek, akik a szalonban voltak, különösnek és illetlennek találták, ezért
aztán ő is annak találta. Elhatározta, hogy beszélnie kell róla a feleségével.
Hazaérve, ahogy ezt
megszokta, bement a dolgozószobájába, s a karosszékbe ült; kinyitotta a
papírvágó késsel megjelölt helyen a pápizmusról szóló könyvet, s ahogy azt
megszokta, olvasott egy órát, csak néha-néha dörzsölte meg közben magas
homlokát s rázta meg a fejét, mintha el akarna kergetni valamit. A megszokott
órában fölállt, és átöltözött éjszakára. Anna Arkagyevna még nem volt otthon.
Hóna alatt a könyvével felment a hálószobába, de ezen az estén, ahelyett, hogy
szokása szerint hivatali ügyeket forgatott volna a fejében, gondolatai a
felesége körül forogtak: az volt az érzése, hogy valami kellemetlen dolog
történt vele. Szokása ellenére nem feküdt le, hanem a háta mögé kulcsolt kézzel
föl-alá kezdett a szobában járkálni. Nem tudott lefeküdni, mert érezte, hogy az
újonnan felmerült körülményt okvetlenül át kell gondolnia.
Amikor Alekszej
Alekszandrovics eltökélte, hogy beszélnie kell a feleségével, ez igen könnyűnek
és egyszerűnek látszott; most azonban, hogy az újonnan fölmerült körülményt
átgondolta, nagyon is bonyolult és kényes dolognak érezte.
Alekszej Alekszandrovics nem
volt féltékeny. A féltékenység, meggyőződése szerint sértő a feleségre nézve;
az embernek meg kell bíznia a feleségében. Hogy miért kell megbízni benne, azaz
teljesen bizonyosnak lennie, hogy fiatal felesége mindig szeretni fogja, nem
kérdezte meg magától, minthogy azonban nem érzett magában bizalmatlanságot, hát
megbízott, s azt mondta magában, hogy ennek így kell lennie. Meggyőződése, hogy
a féltékenység szégyenletes érzés, s hogy az embernek bizalommal kell lennie,
most sem omlott össze; mégis úgy érezte, hogy valami logikátlannal s
értelmetlennel áll szemtől szemben, s nem tudta, mit csináljon. Alekszej
Alekszandrovics ott állt szemtől szemben az élettel - azzal a lehetőséggel,
hogy a felesége rajta kívül másba is beleszerethet, s ez igen ésszerűtlennek és
értelmetlennek tűnt föl előtte, hisz ez volt az élet. Alekszej Alekszandrovics
egész életét a hivatal világában élte és dolgozta végig, s az életnek csak a
tükörképével volt dolga. S valahányszor a valóságos életbe ütközött, elhúzódott
tőle. Most aztán olyan érzése volt, mint annak az embernek, aki nyugodtan sétál
át az örvény felett a hídon, s hirtelen azt látja, hogy a híd föl van szedve, s
előtte az örvény. Ez az örvény maga volt az élet, a híd pedig az a mesterséges
élet, melyet Alekszej Alekszandrovics élt. Először jutott eszébe, hogy a felesége
másba is beleszerethet, s elszörnyedt.
Föl-alá járkált egyenletes
lépteivel az ebédlő recsegő parkettjén, melyet egyetlen asztali lámpa
világított csak meg, végig a sötét fogadószoba szőnyegén, ahol csak az ő nemrég
csináltatott nagy arcképére vetődött némi fény a dívány fölött, át Anna
szobáján, amelyben két gyertya égett, s vetett világot a rokonok és barátnők
arcképeire s íróasztala csinos, rég ismert csecsebecséire. A felesége szobáján
át a hálószoba ajtajáig ment; aztán megint visszafordult.
Sétája közben meg-megállt,
legtöbbször a világos ebédlő parkettjén. „Igen, ezt föltétlenül el kell intézni
- mondta magában -, véget kell vetni neki, közölni vele a véleményemet és az
elhatározásomat. - S megindult visszafelé. - De mit közöljek vele, miféle elhatározást?
- mondta a szalonban, s nem talált rá választ. - Végül is - kérdezte meg magát,
mielőtt a szobájába visszatért - mi történt hát? Semmi. Hosszasan beszélt vele.
No és? Nagy dolog, hogy egy asszony a társaságban beszél valakivel? Aztán
féltékenykedni annyi, mint megalázni magamat és őt” - mondta magának, a
felesége nappalijába lépve. Ez az eszmefuttatás azonban, amelynek régen olyan
súlya volt, most mit sem nyomott a latban. A háló ajtajából megint visszaindult
a szalon felé, de visszafelé, ahányszor csak a sötét fogadószobába lépett, egy
hang azt mondta, hogy másképp van ez, hogy ha mások észrevették, akkor van is
ott valami. S az ebédlőben megint azt mondta magában: „Igen, okvetlenül el kell
intéznem, véget kell ennek vetnem, meg kell mondanom a véleményemet.” A
szalonban, mielőtt sarkon fordult, megint csak megkérdezte: elintézni, véget
vetni, de hogyan? Azután megint: de mi is történt hát? S a felelet: semmi. S
megint eszébe jutott, hogy a féltékenység megalázza a nőt; a szalonban azonban
megint meggyőződött, hogy mégiscsak történt valami. Gondolatai, mint a teste
is, körben jártak, de semmi újra nem bukkantak. Maga is észrevette ezt,
megtörölte a homlokát, és leült a felesége szobájában.
Itt, ahogy az asztalára
nézett, a fölül fekvő malachit itatósnyomóra, a megkezdett levélre, a
gondolatai hirtelen más irányt vettek. Róla kezdett gondolkozni. Arra, amit ő gondol s érez. Először képzelte el
élénken a felesége külön életét, gondolatait, kívánságait, s a gondolat, hogy
lehet és kell is külön életének lennie, oly iszonyúnak tetszett, hogy sietve
elűzte. Ez volt az örvény, melybe rettenetes volt belenézni. Egy másik lény
gondolataiba, érzéseibe helyezkedni Alekszej Alekszandrovicstól teljesen
idegen lelki tevékenység volt. S ő ezt a lelki tevékenységet káros és veszélyes
képzelgésnek tartotta.
„S a legborzasztóbb -
gondolta -, hogy épp most, amikor ügyem a végéhez közeledik (a tervre gondolt,
amellyel épp foglalkozott), amikor minden nyugalmamra és lelkierőmre szükség
van, most szakad rám ez az értelmetlen izgalom. De mit tegyek? Nem tartozom
azok közé, akik elviselik ugyan a nyugtalanságot és izgalmat, de nincs erejük
szembenézni vele.”
- Meg kell gondolnom,
döntenem, és elvetnem a gondját - mondta fennhangon.
„Az érzései, ami őbenne, a
lelkében történt és történhet, nem tartozik rám; ez az ő lelkiismeretének a
dolga, s mint ilyen, a vallás körébe tartozik” - mondta magában
megkönnyebbülve, hogy megtalálta a fogalomkört, amelybe ez az újonnan fölmerült
körülmény tartozik.
„Eszerint - mondta magában
Alekszej Alekszandrovics - az ő érzelmei s a többi ehhez hasonló kérdés:
lelkiismereti kérdés, melyhez énnekem nem lehet közöm. Az én kötelességem
világosan meg van határozva. Mint családfő, én vagyok az a személy, akinek
vezetnem kell őt, ilyeténképp felelős személy vagyok, az én kötelességem tehát
rámutatni, hogy milyen veszélyeket látok, s intenem kell, sőt szükség esetén
erőszakot is kell alkalmaznom. Ezt tudomására kell hoznom.”
Alekszej Alekszandrovics
fejében világosan együtt volt már minden, amit a feleségének mondani akart.
Mialatt átgondolta, mit mond, sajnálta, hogy az idejét s szellemi erejét ilyen
haszontalan házi ügyekre kell vesztegetnie; a fejében ennek ellenére, olyan
világosan és szabatosan volt ott a tartandó beszéd alakja s tartalmi egymásutánja,
akár egy jelentés. „A következőket kell mondanom s kijelentenem: először,
magyarázat a közvélemény és illem jelentőségéről; másodszor, a házasság
jelentősége vallási szempontból; harmadszor, ha szükség van rá, utalás, hogy
milyen szerencsétlenség érheti a fiát; negyedszer, utalás a saját
boldogtalanságára.” S ujjait tenyérrel lefelé egymásba kulcsolva, Alekszej
Alekszandrovics kinyújtózott, s az ujjízületei megroppantak.
Ez a mozdulat - rossz
szokása: a kézkulcsolás és ujjainak ropogtatása - mindig megnyugtatta; azt a
pedantériát idézte föl benne, melyre most olyan nagy szüksége volt. A bejáró
felől érkező fogat zaja hallatszott. Alekszej Alekszandrovics megállt a szalon
közepén.
A lépcsőn asszonyi léptek
közeledtek: Alekszej Alekszandrovics a beszédére készülve, ropogó ujjait
szorongatva állt ott, s várta, nem roppan-e még valami. Az egyik ízület
reccsent még egyet.
A könnyű léptek zaja a
lépcsőkön Anna közelségét éreztette már, s bár a beszédével meg volt elégedve,
az előtte álló magyarázkodás rémülettel töltötte el...
Anna lehorgasztott fejjel
jött, a csuklyája bojtjával játszott. Az arca sugárzott; ez a fény azonban nem
volt vidám, a tűzvész rettenetes fényére emlékeztetett az éjszaka sötétjében.
Ahogy a férjét meglátta, fölkapta a fejét, s mintha most ébredne,
elmosolyodott.
- Még nem vagy ágyban? Ilyen
csodát! - mondta hátravetve a csuklyát, s anélkül, hogy megállt volna,
továbbment az öltözőjébe. - Ideje lefeküdni, Alekszej Alekszandrovics - szólt
ki az ajtó mögül.
- Anna, beszélnem kell
veled.
- Velem? - jött ki ő
csodálkozva, és ránézett. - Hát ez meg mi? Miről van szó? - kérdezte és leült.
- Rajta, beszéljünk hát, ha egyszer meg kell lennie. Bár jobb lenne aludni.
Anna azt mondta, ami a
nyelvére jött, s ahogy hallgatta magát, maga is elcsodálkozott, hogy tud
hazudni. Milyen egyszerűek, természetesek voltak a szavai; mennyire úgy
festett, mintha csak aludni szeretne. A hazugság áthatolhatatlan páncéljába
öltözöttnek érezte magát. Úgy érezte, egy láthatatlan erő segíti s támogatja.
- Anna, figyelmeztetnem kell
téged - mondta Alekszej Alekszandrovics.
- Figyelmeztetned? -
kérdezte Anna. - Mire?
Olyan természetesen nézett
rá, olyan jókedvűen, hogy aki nem ismeri, ahogy az ura ismerte, semmi
természetelleneset sem vesz észre sem szavai csengésében, sem az értelmében.
Neki azonban, aki ismerte, s tudta, hogy ha öt perccel később feküdt le, Anna
már észrevette s megkérdezte az okát, s azt is tudta, hogy minden örömét,
jókedvét, bánatát rögtön közli vele, neki az, hogy az ura állapotát most nem
akarja észrevenni, s egy szót sem hajlandó magáról beszélni, sokat mondott. Lelkének
a mélye, amely régebben mindig nyitva volt előtte, most, látta, becsukódott. Mi
több: a modora azt mutatta, hogy nem is jön zavarba miatta, sőt, mintha
egyenest kimondaná: igen, bezárult, ennek így kell lennie, s ezentúl így is
lesz. Alekszej Alekszandrovicsnak olyan érzése volt, mint aki hazatér, s a
házát zárva találja. „De azért lehet - gondolta -, hogy még megtaláljuk a
kulcsát.”
- Figyelmeztetnem kell téged
- mondta csendesen -, nehogy nemtörődömségből és könnyelműségből alkalmat adj
a világnak, hogy beszéljen rólad. A te mai, túlságosan eleven társalgásod
Vronszkij gróffal (határozott és nyugodt tagolással ejtette ki a nevét) rád
irányította a figyelmet.
Mialatt beszélt, Anna nevető
s kifürkészhetetlenségük miatt rettenetes szemeibe nézett, s szavai, érezte,
hasztalanok és hiábavalók.
- Te mindig ilyen vagy -
mondta Anna, mintha egyáltalán nem értette volna meg; mindabból, amit mondott,
szándékosan csak a végét fogta föl. - Az sincs kedvedre, hogyha unatkozom, s az
sem, ha vidám vagyok. Hát most nem unatkoztam. Ez bánt?
Alekszej Alekszandrovics
összerezzent, s összekulcsolta az ujjait, hogy megroppantsa.
- Jaj, ne roppantsd, úgy nem
szeretem - mondta Anna.
- Anna, te vagy az? -
kérdezte csendesen Alekszej Alekszandrovics, erőt véve magán, a kézmozdulatát
türtőztetve.
- De hát mi ez az egész? -
kérdezte Anna őszinte, komikus csodálkozással. - Mit akarsz tőlem?
Alekszej Alekszandrovics
hallgatott, megdörgölte kezével a homlokát s szemét. Ahelyett, amit tenni
akart, hogy visszatartaná a feleségét attól, amit a világ hibának tart, azt
látta, olyasmin ingerül föl, ami Anna lelkiismereti ügye, s valami elképzelt
falat ostromol.
- A következőket akarom
mondani - folytatta hidegen s nyugodtan -, s kérlek, hogy hallgass meg. Amint
tudod, a féltékenységet sértő és lealacsonyító érzésnek tartom, és meg nem
engedném soha, hogy az kormányozzon; vannak azonban az illemnek bizonyos
törvényei, amelyeket büntetlenül nem lehet áthágni. Ma nem is én lettem
figyelmes rá, a benyomásból következtettem, amit a dolog a társaságra tett;
mindenki észrevette, hogy nem egészen úgy viselkedtél, ahogyan kívánni lehet.
- Végképp nem értek semmit
sem - mondta Anna vállat vonva. „Neki mindegy - gondolta -, de a társaság
észrevette, s ez izgatja.” - Nem vagy jól, Alekszej Alekszandrovics - tette
hozzá, és ki akart menni. Az ura azonban előrelépett, mintha meg akarná
állítani.
Arca csúnya volt és komor,
amilyennek Anna sohasem látta. Anna megállt, s hátra, majd oldalt vetve a
fejét, gyors kezével szedni kezdte a hajtűket.
- Nos, hallgatom, mi lesz -
mondta nyugodtan s gúnyosan. - Sőt érdeklődéssel várom: szeretném megérteni
végre, miről van szó.
Beszélt, s elcsodálkozott a
természetes, meggyőző hangon, amellyel beszélt; a jól megválasztott szavakon,
amelyeket használt.
- Nincs jogom, hogy
érzelmeid részleteibe hatoljak, ezt különben is hasztalannak és károsnak tartom
- kezdte Alekszej Alekszandrovics. - Ha az ember a lelkében vájkál, gyakran
olyasmit ás ki, ami észrevétlen hevert volna ott. Az érzéseid: a lelkiismereted
dolga; de tartozom vele neked, magamnak, Istennek, hogy figyelmeztesselek a
kötelességeidre. Az életünk össze van kötve, nem emberek kötötték össze, hanem Isten.
Ezt a köteléket csak bűn tépheti szét, s az ilyenféle bűn súlyos büntetést von
maga után.
- Nem értek semmit! És
ráadásul irtózatosan álmos vagyok - babrált Anna fürgén a hajában, a benn
maradt hajtűket keresve.
- Anna, az Isten szerelmére,
ne beszélj így - szólt Alekszej Alekszandrovics szelíden. - Lehet, hogy
tévedek, de amit mondok, hidd el, magamért és teérted mondom. A férjed vagyok,
és szeretlek.
Anna arca egy percre
elsimult, tekintetében kialudt a gúnyolódó szikra, a „szeretlek” szó azonban megint
fölkavarta. „Szeret? - gondolta. - Hát képes egyáltalán szeretni? Ha nem
hallotta volna, hogy van szerelem, sosem használná ezt a szót. Nem is tudja, mi
a szerelem.”
- Alekszej Alekszandrovics,
igazán nem értelek - mondta. - Mondd meg világosan, miről van szó.
- Engedd végigmondanom. Én
szeretlek. De nem magamról beszélek, a fő személy itt a fiunk s te magad.
Nagyon könnyen lehet, ismétlem, hogy amit mondok, azt te egészen fölöslegesnek
és helyén nem valónak találod; lehet, hogy egy tévedés mondatja velem. Ebben az
esetben, kérlek, bocsáss meg. De ha te magad is úgy érzed, hogy van alapja, ha
csak a legkisebb is, kérlek, gondolkozz el, s ha a szíved azt súgja, közöld
velem.
Alekszej Alekszandrovics
maga sem vette észre, hogy egyáltalán nem azt mondta, amire készült.
- Nincs mit mondanom.
Különben is - hadarta Anna, nehezen tartva vissza egy mosolyt - igazán ideje
már, hogy lefeküdjünk.
Alekszej Alekszandrovics
fölsóhajtott, s nem szólt egy szót sem, indult a hálószobába.
Mikorra Anna is bement,
lefeküdt már. Az ajka szorosan össze volt szorítva, a szeme nem nézett rá. Anna
lefeküdt az ágyába, s minden percben várta, hogy újra beszélni kezd. Félt is
tőle, hogy megszólal, meg kívánta is. De Alekszej Alekszandrovics hallgatott.
Anna soká várt mozdulatlanul, s már el is feledkezett róla. Másra gondolt,
Vronszkijt látta, s érezte, mint telik meg a szíve izgalommal és bűnös örömmel
erre a gondolatra. Hirtelen egyenletes, nyugodt, sípoló orrhangot hallott.
Alekszej Alekszandrovics az első pillanatban, mintha megijedt volna a maga
sípolásától, megállt, de miután két lélegzetvételt kihagyott, a sípolás nyugodt
egyenletességgel újra fölhangzott.
- Késő, késő, már késő -
suttogta Anna mosolyogva. Sokáig feküdt mozdulatlanul, csillogó, nyitott
szemmel; fényét, úgy rémlett, maga is látja a sötétben.
Ettől az estétől új élet
kezdődött Alekszej Alekszandrovics és a felesége számára. Semmi különös nem
történt. Anna szokása szerint eljárt a társaságba, rendkívül gyakran fordult
meg Betsy hercegnőnél, s mindenütt együtt volt Vronszkijjal. Alekszej
Alekszandrovics látta ezt, de semmit sem tehetett. Minden próbálkozása, hogy
magyarázkodásra kényszerítse, Anna derült értetlenségének falába ütközött.
Kifelé minden a régiben maradt, befelé azonban a viszonyuk teljesen
megváltozott. Amilyen erős volt államügyekben, Alekszej Alekszandrovics itt
olyan erőtlennek érezte magát. Mint az ökör, alázatosan horgasztotta le fejét,
s várta a bárdot, amely, érezte, állandóan ott van a feje fölött. Ahányszor
erre gondolt, úgy érezte, még egy kísérletet kell tennie, jósággal,
gyöngédséggel, meggyőzéssel még van remény rá, hogy megmenti, magához téríti a
feleségét. Készült is napról napra, hogy beszél vele. De valahányszor beszélni
kezdett, a gonoszság és hamisság szelleme, amely Annát megszállta, érezte, őt
is hatalmába keríti; egyáltalán nem azt mondja s nem azon a hangon, amelyen
akarta. Önkéntelenül is a megszokott módján beszélt vele, mintha csúfolna
valakit, akinek ilyen gunyoros a modora. S ezen a hangon pedig nem lehetett
megmondani, amit el kellett mondania.
Ami Vronszkij életének csaknem egy éven át minden korábbit fölváltó
egyetlen és kizárólagos vágya volt, Annának pedig a boldogság lehetetlen,
iszonyú, de annál varázslatosabb álma - az a vágy teljesült. Vronszkij
sápadtan, remegő állkapoccsal állt Anna fölé hajolva; úgy könyörgött neki,
hogy nyugodjék meg, maga sem tudta, miért és miben.
- Anna, Anna - mondta
reszkető hangon -, Anna, az Isten szerelmére!
De minél hangosabban
szólongatta, Anna annál mélyebbre horgasztotta hajdan büszke, vidám, most
megszégyenült fejét; aztán lehanyatlott a díványról, amelyen ült, Vronszkij
lábához a földre. A szőnyegre esett volna, ha Vronszkij föl nem fogja.
- Istenem! Bocsáss meg! -
mondta fölzokogva, Vronszkij kezét a melléhez szorítva.
Olyannyira vétkesnek és
bűnösnek érezte magát, hogy egy maradt csak neki, megalázkodni s bocsánatot
kérni. Vronszkijon kívül azonban nem volt most már az életben senkije, őhozzá
fohászkodott hát bocsánatért. De ahogy ránézett, fizikai megaláztatást érzett,
s nem tudott szólni többet. Vronszkij pedig azt érezte, amit a gyilkos érezhet,
amikor látja a testet, amelyet ő fosztott meg az élettől. Ez az élettől
megfosztott test a szerelmük volt; szerelmük első korszaka. Volt valami
rettenetes és visszataszító az emlékezésben: mit kellett ilyen rettenetes árú
szégyennel megfizetniük. A lelki meztelenség szégyene, amely Annát fojtogatta,
átragadt Vronszkijra is. De akármilyen irtózás fogja is el a gyilkost a megölt
test fölött, föl kell darabolni, elrejteni s felhasználni azt, amihez a
gyilkosság révén jutott.
A gyilkos is nekivadultan,
szinte szenvedéllyel veti magát a testre, rángatja, vagdalja, így borította
Vronszkij is csókkal Anna arcát és vállait. Anna fogta a kezét, és nem mozdult.
Igen, ezek a csókok, ezt vásárolta meg a szégyenén. Igen, ez az egyetlen kéz,
mely mindig az enyém lesz: bűntársam keze. Fölemelte ezt a kezet, és
megcsókolta. Vronszkij térdre ereszkedett; az arcát akarta látni, de Anna
elrejtette, s nem szólt. Végre, mint aki erőt vesz magán, fölemelkedett, s
eltolta magától. Arca éppen olyan szép volt, de annál szánalmasabb.
- Mindennek vége - mondta. -
Most már semmim sincs rajtad kívül. Ezt el ne feledd.
- Nem felejthetem el, ami az
életem... A boldogságnak ezért a percéért...
- Micsoda boldogság - mondta
Anna undorral és irtózva, s ez az irtózás önkéntelenül átragadt Vronszkijra is.
- Az Isten szerelmére, egy szót se, egy szót se többet.
Gyorsan fölállt, és
elhúzódott tőle.
- Egy szót se többet -
ismételte Anna, s Vronszkij különösnek találta az asszony arcán a hideg
kétségbeesést, amellyel elhúzódott tőle. Anna érezte, hogy ebben a percben
képtelen lenne szavakkal kifejezni a szégyent, örömöt és rémületet, ami most,
hogy újfajta életbe készült lépni, elfogta, és nem akart beszélni róla, nehogy
pontatlan szavakkal tegye közönségessé érzelmeit. Később is, a második,
harmadik napon, nemcsak hogy szavakat nem talált, amivel ennek az érzésnek a
bonyolultságát kifejezhette volna, de gondolatot sem, amellyel azt, ami a
lelkében volt, magának el tudná mondani.
„Nem, most nem tudok erre
gondolni - mondta magának -, később, majd ha nyugodtabb leszek.” Csakhogy ez a
nyugodtság, a gondolatoké, nem következett be soha. Valahányszor arra gondolt,
hogy mit csinált, mi lesz vele, mit kéne tennie: elfogta a rémület, s elűzte a
gondolatait.
- Később, majd később -
mondta -, majd ha nyugodtabb leszek.
Álmában azonban, amikor nem
volt a gondolatai ura, helyzete idétlen meztelenségben jelent meg előtte. Volt
egy álma, az majd minden éjjel üldözte. Azt álmodta, hogy mindketten a férjei,
mindketten elhalmozzák kedveskedésükkel, Alekszej Alekszandrovics, ahogy a
kezét csókolta, sírt, s azt mondta: milyen jó is most. S Alekszej Vronszkij is
ott volt, ő is a férje volt. Ő pedig csodálkozott, hogy ezt eddig lehetetlennek
tartotta; nevetve magyarázta nekik, hogy így sokkal egyszerűbb, most mind a
ketten elégedettek s boldogok. De ez az álomkép lidércként fojtogatta, s
elborzadva riadt föl belőle.
Az első időben, hogy
Moszkvából visszatért, amikor még minden alkalommal összerándult és elpirult,
ha kikosarazásának a szégyene eszébe jutott, Levin így beszélt magához: „Éppígy
pirultam s rándultam össze, elveszett embernek tartva magamat, amikor fizikából
egyest kaptam, s meg kellett ismételnem a második évfolyamot; ilyen
elveszettnek hittem magamat akkor is, amikor egy ügyet, amit a nővérem bízott
rám, elpuskáztam. No és mi történt? Most, évek múlva, ahogy visszaemlékszem rá,
csodálkozom, hogy keseríthetett el ennyire, így lesz ezzel a bánattal is. Telik
az idő, s eziránt is közönyös leszek.”
De elmúlt három hónap, s nem
lett közönyössé; akárcsak az első napokban, most is fájt visszagondolni rá. Nem
nyugodhatott meg, hisz ő, aki annyit ábrándozott a családi életről, s olyan
érettnek is érezte rá magát, mégsem volt nős, sőt távolabb volt a nősüléstől,
mint valaha. Fájdalmasan érezte, amit egész környezete is, hogy az ő korában
nem jó az embernek egyedül élnie. Visszaemlékezett, mit mondott egyszer,
mielőtt még Moszkvába utazott, Nyikolajnak, a tehenesének, egy naiv parasztembernek,
akivel szeretett elbeszélgetni: „No, Nyikolaj, nősülni készülök”, s hogy
Nyikolaj milyen gyorsan felelt, mint aki olyat hall, amihez nem férhet kétség:
„Rég itt az ideje, Konsztantyin Dmitrics.” A nősülés azonban most távolabb volt
tőle, mint valaha. Elfoglalták a helyét, s ha képzeletben más ismerős lányt
tett arra a helyre, érezte, hogy ez
teljességgel lehetetlen; azonkívül a visszautasítás s a szégyenteljes szerep
emléke is kínozta. Akármennyit mondogatta is magának, hogy ő semmiben sem hibás,
az emlék, éppúgy, mint a többi ilyenfajta szégyenletes emlék, összerezzentette
és elpirította. Voltak a múltjában, mint minden embernek, csúnya, belátott
ballépések, amelyek miatt a lelkiismeretének kínoznia kellett volna; a rossz,
csúnya tettek emléke azonban korántsem gyötörte úgy, mint ezek a jelentéktelen,
de szégyenletes visszaemlékezések. Ezek a sebek sohasem hegedtek be. S ezeknek
az emlékeknek a sorában a kikosarazás s a szánalmas helyzet is ott volt már,
amelyben azon az estén mások szemében lennie kellett. Az idő s a munka megtette
mégis a magáét. A súlyos emlékekre mindjobban rárakódtak a falusi élet nem
mutatós, de jelentős eseményei, Kitty mind ritkábban jutott az eszébe;
türelmetlenül várta a hírt, hogy férjhez ment, vagy a napokban férjhez megy; ez
a hír, azt remélte, akár a foghúzás, végleg megszünteti a fájdalmat.
Eközben megjött a tavasz, a
gyönyörű, barátságos, az időjárás hitegetései és csalfasága nélkül; egyike
azoknak a ritka tavaszoknak, amelyeknek növény, állat, ember együtt örül. Ez a
gyönyörű tavasz még jobban fölbuzdította Levint, még jobban megerősítette
benne, hogy a múltjával szakítson, s magányos életét szilárd alapokon,
függetlenül rendezze be. Bár a tervek közül, amelyekkel a falujába visszatért,
sok nem valósult meg, a legfontosabbra, élete tisztaságára vigyázott. Nem
érezte többé a szégyent, amely bukásai után kínozni szokta, bátran tekinthetett
az emberek szeme közé. Még februárban levelet kapott Marja Nyikolajevnától,
hogy Nyikolaj bátyjának az állapota rosszabbra fordult, de nem akarja
gyógyíttatni magát. Levin a levél hatására Moszkvába utazott, és sikerült is
rábeszélnie a bátyját, hogy doktorhoz forduljon, s külföldi fürdőre utazzék. A
rábeszélés jól sikerült, kölcsönt is úgy adott az útra, hogy nem izgatta föl:
ebben a tekintetben meg volt tehát magával elégedve. A gazdálkodáson kívül, ami
tavasszal különös figyelmet követel, az olvasás mellett Levin ezen a télen még
egy gazdasági mű írásába is belefogott. Elgondolása az volt, hogy a munkás
természetét a gazdálkodásban abszolút adottságnak kell vennünk, úgy, mint a
talajt és az éghajlatot; a gazdaságtan föltevéseit tehát nemcsak a talaj és
éghajlat adottságaiból kell levezetnünk, hanem a munkás ismert és
változhatatlan jelleméből is. Így, magányossága ellenére, vagy épp annak
következtében, az élete rendkívül tartalmas volt, s csak ritkán jelentkezett
benne a kielégítetlen vágy, hogy a fejében kóválygó gondolatokat Agafja Mihajlovnán
kívül mással is közölje; megtörtént ugyanis nemegyszer, hogy fizikai,
gazdaságtani s különösképp filozófiai kérdésekről elmélkedett vele; a filozófia
volt Agafja Mihajlovna kedvenc tárgya.
A tavasz sokáig váratott
magára. A böjt utolsó heteiben derült, fagyos idő volt. A napon napközben
olvadt, éjjel azonban mínusz hét fok is megvolt; a föld felszíne olyan
fagykérges, hogy a szekér úttalan utakon járt. A húsvét hóval jött; ünnep
másnapján aztán meleg szél érkezett, felhőket hozott, és három nap s három
éjjel viharos, meleg esők estek. Negyednapra a szél elállt, sűrű szürke köd
támadt, mintha csak a természetben végbemenő változás titkát akarta volna
elrejteni. A ködben megindultak a vizek; fölpattant és elhúzódott a jég, a
zavaros, tajtékos patakok futása meggyorsult, a Krasznaja Gorkán estére
meghasadt a köd, a felhők bárányfelhőkké oszlottak, kiderült, kinyílt az igazi
tavasz. Reggelre, ahogy a ragyogó nap megjelent, a vizeket fedő vékony jégkéreg
gyorsan fölengedett, s a meleg levegő az éledő föld párolgásában reszketett. A
régi fű megint zöld lett, s az új is kizöldült kibúvó tűivel; megduzzadtak a
bangita, a ribiszke s a nyír ragadós-szöszös rügyei; az aranyvirággal beszórt
füzeken fölbúgott a kitelelt s ide-oda röpdöső méh. Láthatatlan pacsirták
öntötték a dalt a zöld rétek bársonya s a jégtől tisztuló tarlók felett; a
barna, vadvízzel borított mélyedések és mocsarak fölött bíbicek sírtak föl; s
tavaszi krúgással, gágogással húztak a magasban a darvak és vadlibák. A
legelőkön felbőgött a szőrét hullató, helyenként még le nem vedlett marha,
görbe lábú bárányok futkostak gyapjavesztett, bégető anyák körül; gyors lábú
gyerekek szaladoztak, meztelen talpuk nyoma ott maradt a szikkadó ösvényeken; a
tónál fölcsendült a sulykoló asszonyok vidám hangja; az udvarokon az ekét,
boronát javító parasztok fejszéje kopogott. Itt volt az igazi tavasz.
Levin nagy csizmába bújt, s
most először nem húzott subát, hanem posztókabátot; így ment ki a gazdaságba;
hol jégen járt, hol ragadós sárban, csermelyeket lépegetve át, amelyek a
napfényben csak úgy vakították a szemet.
A tavasz a tervek és
elgondolások ideje. S ahogy az udvarba kilépett, akár a tavaszi fa, amelyik nem
tudja még, merre s hogyan hajtanak ki a duzzadt rügyébe zárt fiatal ágak és
hajtások, Levin maga sem tudta még jóformán, hogy kedves gazdaságában milyen
vállalkozásba fog, de érezte, hogy teli van a lehető legjobb elgondolásokkal
és szándékokkal. Mindenekelőtt a barmokhoz ment. A tehenek kinn voltak a
karámban, szőrük a vedlés után simán fénylett; sütkéreztek, bőgtek, a mezőre
kéredzkedtek. Elgyönyörködött a legkisebb porcikájukig ismert állatokban, aztán
kihajtatta őket a mezőre, a karámba meg borjakat eresztett. A csordás vidáman
futott el, s készült a mezőre. A tehenesasszonyok fölfogták szoknyájukat, s
meztelen, fehér, még le nem égett lábbal cuppogtak a sárban; vesszőkkel
futkostak a tavasz örömétől megmámorosodott bőgő borjak után, s terelték őket
az udvarba.
Levin elgyönyörködött az
idei szaporulatban, amely rendkívül szép volt. A korai borjak, mint egy-egy
paraszttehén; Páva borja, a háromhónapos, felért egy esztendőssel. Levin vályút
hozatott ki a számukra, s szénát vettetett a rácsuk mögé. De kiderült, hogy a
rácsok, melyeket a télen át nem használt karám számára az ősszel csináltak,
összetörtek. Elküldött az ácsért, akinek az ő rendelete szerint a cséplőgépen
kellett volna dolgoznia. Kiderült, hogy az ács a boronákat javítja, amelyeket
már a farsang hetében ki kellett volna igazítani. Ez nagyon bosszantó volt.
Bosszantó, hogy a gazdaságban tovább folyik a rendetlenség, amely ellen annyi
éve minden erejével küzd. A rácsokat, mivel télen át nem volt rájuk szükség,
ahogy megtudta, átvitték az igáslovak istállójába, ott törtek el, minthogy csak
úgy könnyedén, a borjaknak rótták össze őket. Mindebből az is kiderült, hogy a
borona s a többi mezőgazdasági szerszám, amelyet még a télen átnézetett, s
kijavíttatásukra három külön ácsot fogadott, nem volt kész: a boronákat még
csak most csinálták, amikor már boronálni kellett volna velük. Levin elküldött
az ispánért, de maga is a keresésére indult mindjárt. Az ispán, aki ezen a
napon éppen olyan ragyogó volt, mint mindig, prémmel szegélyezett birkabőr
bekecsében, egy szalmaszálat tördelve került elő a szérűskertből.
- Az ács meg mért nincs a
cséplőnél?
- Az ám, jelenteni akartam
már tegnap: a boronákat kell javítania. Szántani kell már.
- Hát a tél mire volt?
- Mire méltóztatna használni
most az ácsot?
- A borjak karámjából hol
vannak a rácsok?
- Megmondtam, vigyék a
helyére; de beszélhet az ember ennek a népnek - legyintett az ispán.
- Nem ennek a népnek, ennek
az ispánnak! - lobbant föl Levin. - Mire tartom magát?! - kiabálta. De aztán
eszébe jutott, hogy ezzel nem sokra megy; félbeszakította magát, s
fölsóhajtott. - Vetni lehet már? - kérdezte, miután egy darabot hallgatott.
- A Turkinon túl holnap vagy
holnapután már lehet.
- Hát a lóhere?
- Elküldtem Vaszilijt és
Miskát, vetik már. Csak azt nem tudom, nagy a sár, ki tudtak-e kecmeregni.
- Hány gyeszjatyinán?
- Haton.
- Miért nem az egészen? -
kiáltott föl Levin.
Hogy a húsz helyett csak hat
gyeszjatyinán vetnek lóherét, még bosszantóbb volt. A herevetés az elmélet, de
a maga tapasztalata szerint is csak akkor jó, ha minél korábban, szinte hóban
vetnek. De ezt soha el nem tudta érni.
- Nincs ember rá. Mit
kezdjek, könyörgöm, ezzel a néppel? Hárman nem jöttek be, Szemjon se.
- Otthagyhatta volna a
szalmát.
- Ott is hagytam.
- Akkor hát hol vannak az
emberek?
- Öt kompótot csinál (értsd:
komposztot); négyen a zabot forgatják, Konsztantyin Dmitrics, hogy meg ne
dohosodjék.
Az, hogy „meg ne dohosodjék”
- Levin ismerte már -, azt jelentette, hogy a magnak való angol zabját tönkretették;
megint nem azt csinálták, amit ő parancsolt.
- De hiszen már a böjtben
megmondtam, szellőztető kémények kellenek! - kiáltott föl.
- Ne nyugtalankodjék,
mindent megteszünk idejében.
Levin mérgesen legyintett,
ment a magtárba, megnézte a zabot, s jött vissza az istállóba. A zab még nem
romlott meg. De a munkások lapáttal forgatták, amikor egyenesen az alsó
magtárba ereszthették volna. Miután ezt is elrendelte, s két munkást a
lóherevetéshez irányított, az ispán iránti haragja is lecsillapult. Olyan szép
nap volt, nem lehetett haragudni.
- Ignat! - kiáltotta a
kocsisnak, aki felgyűrt ujjal a hintót mosta a kútnál. - Nyergelj!
- Melyiket parancsolja?
- Hát Kolpikot.
- Szolgálatjára.
Amíg a lovat nyergelték,
megint odahívta a láthatáron őgyelgő ispánt, hogy kibéküljön vele; a rájuk váró
tavaszi munkáról s gazdasági terveiről beszélt neki.
A trágyahordást korábban
kell kezdeni, hogy első kaszálásig minden készen legyen. Azt a távolabbi földet
végig fel kell szántani, hogy ne száradjon ki. A kaszálást nem részért, hanem
napszámosokkal végeztetik.
Az ispán figyelmesen
hallgatta, azon volt, hogy a gazda szándékait helyeselje, de azért csak azzal a
reménytelen, csüggedt képpel állt ott, amit Levin annyira ismert már, s amin
mindig úgy dühbe jött. „Ez mind szép, de úgy lesz, ahogy Isten akarja” - mondta
ez az arc.
Semmi sem keserítette el úgy
Levint, mint ez a modor. De ilyen volt minden ispán, ahány csak dolgozott nála.
Mind így bánt az ő elgondolásaival, úgyhogy nem is haragudott már rájuk; csak
nekikeseredett, s még nagyobb felbuzdulást érzett magában, a harcra ez ellen az
elemi erő ellen, melyet nem is tudott másképp nevezni, mint „ahogy az Isten
akarja”: ez akasztotta meg a szekerét mindig.
- Ahogy majd az időből
telik, Konsztantyin Dmitrics - mondta az ispán.
- Már mért ne telne?
- Még vagy tizenöt munkást
föltétlen föl kellene vennünk. De nem jönnek. Ma voltak itt, hetven rubelt
kérnek a nyárra.
Levin elhallgatott. Megint
itt volt vele szemben ez az erő. Akárhogy is próbálgatják, a mostani árak
mellett negyven vagy harminchét-harmincnyolc munkásnál többet, tudta, nem
vehetnek föl. Negyvenet fölvettek, többet nem lehet. S mégsem tudott fölhagyni
a harccal.
- Ha nem jönnek, küldjenek
Szuriba, Csefirovkába. Keresni kell.
- Küldeni küldök - mondta
csüggedten Vaszilij Fjodorovics. - Csak a lovak is el vannak csigázva.
- Veszünk hozzá. De hiszen
tudom - tette hozzá nevetve -, magának minden kevés meg rossz; hanem ebben az
évben nem engedhetem ám a maga feje után menni. Mindent magam csinálok.
- Amondó vagyok, most nem
sokat alszik. Mi is jobb kedvvel csináljuk, ha rajtunk a gazda szeme...
- Szóval Berjozovij Dolnál
vetik a lóherét? Elmegyek, megnézem - mondta fölugorva a fakó kis Kolpikra,
melyet a kocsis elővezetett.
- A patakon nem tud ám
átmenni, Konsztantyin Dmitrics!
- Akkor hát az erdőn.
A derék, kipihent lovacska a
tócsák fölött fel-felhorkant, aztán a gyeplőbe feküdve, fürge poroszkálással
vitte át Levint az udvar sarkán, ki a kapun, a földekre. Ha Levinnek a karámnál
s a baromfiudvarban már jókedve támadt, a mezőn még jobb kedve kerekedett.
Ahogy a helyenként ott maradt, szétfolyó lábnyomokkal teleszórt poros havon, jó
lova poroszkálásától csendesen himbálva, a hó és levegő meleg, friss illatát
szívta, s az erdőn keresztülment, minden fájának örült, kérgükön a megéledő
moha, a duzzadó rügy, mind külön öröm volt neki. Ahogy az erdőből kiért, a
roppant térségen egyenletes bársonyszőnyegként terült szét a zöld mező, sehol
egy kopasz folt vagy kimosás, csak itt-ott a mélyedésekben vetett rá foltot az
olvadó hó nyoma. Még a csődörcsikó s a vetésbe taposó parasztlovak sem
haragították meg (egy szembejövő paraszttal elhajtatta őket), sem a paraszt
csúfondáros, buta válasza, akitől találkozóban azt kérdezte: „No, Ipat, lehet-e
vetni már?” „Előbb szántani kell, Konsztantyin Dmitrics” - felelte Ipat. Minél
messzebb haladt, annál jobb kedve kerekedett; egymás után jutottak eszébe a
jobbnál jobb gazdasági tervek. A déli oldalakon, hogy a hó össze ne gyűljön
alattuk, az egész földet fűzbokrokkal veszi körül; a trágyázott földeket hat
részbe vágja, a szénatermő tartalék földeket háromba, a föld végében istállót
csináltat, tavat ásat, a trágyázáshoz a marháknak hordozható karámot készíttet.
Akkor lesz háromszáz gyeszjatyina búzája, száz burgonyája, százötven lóheréje,
s egyetlen kimerült gyeszjatyinája sem.
Ilyen ábrándok közt ért a
lóherevető munkásokhoz, óvatosan a mezsgyére fordítva lovát, nehogy a friss
zöldbe tapodjon. A vetőmagos kordé nem a mezsgyén állt, hanem a szántáson: az
őszi vetést a kerék kivágta, a ló kikapálta. Mindkét munkás a mezsgyén ült,
valószínűleg a közös pipát szítták. A kordén a föld, amelybe a magot kellett
keverni, nem volt szétzúzva; összetapadt vagy göröngyökbe fagyott. Ahogy a
gazdát meglátta, az egyik munkás, Vaszilij, a kordéhoz ment, Miska meg vetni
kezdett. Ez nem volt rendjén való, de a munkásokra Levin ritkán haragudott meg.
Amikor Vaszilij odajött
hozzá, Levin rászólt, hogy vezesse a mezsgyére a lovát.
- Nem tesz semmit, uram,
benövi - felelte Vaszilij.
- Ne okoskodj, kérlek -
mondta Levin -, tedd, amit mondanak.
- Igenis - felelte Vaszilij,
s a ló feje után nyúlt. - Ez aztán vetés, Konsztantyin Dmitrics, príma - mondta
hízelegve -, csak járni rettenetes rajta. Egy pud sarat hurcol az ember a
bocskorán.
- A föld mért nincs
megszitálva? - szólt rá Levin.
- Szétnyomkodjuk - vett föl
Vaszilij egy marék magot, s tenyere közt szétdörgölte a földet.
Vaszilij nem volt hibás
benne, hogy szitálatlan földet adtak neki, a dolog mégis bosszantó volt.
Levinnek volt egy szere,
amelynek nemegyszer látta már jó hasznát, ha a bosszúságát kellett
csillapítania, s ami rossz, megint jóvátenni; most is ehhez folyamodott. Nézte,
hogy lépdel Miska, a lábára tapadt hatalmas földkoloncokat forgatva; leszállt a
lováról, átvette Vaszilij vetőzsákját, s hozzáfogott a vetéshez.
- Hol hagytad abba?
Vaszilij megmutatta lábával
a jelet; Levin ment, ahogy tudott, és szórta a földdel kevert magot. A járás
nehéz volt, akár a mocsárban. Egy paszta után megizzadt, s visszaadta a zsákot.
- No, uram, nyáron aztán meg
ne szidjon ezért a pasztáért - mondta Vaszilij.
- Hogyhogy? - mondta Levin
jókedvűen; a módszer hatása érzett már.
- Nézze meg majd a nyáron.
Kiválik. Ehol, amit a múlt tavasszal vetettem. Hogy elosztottam! Úgy iparkodom,
Konsztantyin Dmitrics, mintha az édesapámnak csinálnám. Magam sem szeretem
rosszul csinálni, s másnak sem engedem. Ha a gazdának jó, nekünk is jó. Örül az
ember szíve - mondta Vaszilij a földekre mutatva -, ahogy széttekint.
- Bizony, szép tavasz,
Vaszilij.
- Az öregek sem emlékeznek
ilyen tavaszra. Voltam otthon; az öregünk elvetett három véka búzát. Úgy
mondja, nem lehet a rozstól megkülönböztetni.
- Mióta vetnek búzát?
- Az úr tanított meg rá,
harmadéve; meg is ajándékozott két mérővel. A negyedét eladtuk, de három
vékával elvetettünk.
- No, akkor hát vigyázz, s
nyomd szét a göröngyöt - mondta Levin a lovához lépve -, s Miskára is nézz. Ha
jól kel, ötven kopejkát kapsz gyeszjatyinánként.
- Köszönöm alázatosan. Mi az
úrral amúgy is meg vagyunk elégedve.
Levin fölült a lovára,
átment arra a földre, amelyiken a tavalyi lóhere volt, aztán arra, amelyiket
tavaszi búza alá szántották.
A lóhere a tarlón csodásan hajtott.
Már egészen kibújt, s javában zöldellt a múlt évi letört búzaszárak közt. A ló
csüdig beleragadt, s lábai, ahogy a félig olvadt földből kirántotta, cuppantak
egyet. A felszántott földön egyáltalán nem lehetett átmenni; csak ott tartotta
meg az embert, ahol jég volt; a föllágyult barázdákban bokán felül belesüppedt.
A szántás kitűnő; két nap múlva lehet boronálni és vetni. Minden gyönyörű volt,
jókedvre hangoló. Visszafelé Levin a pataknak ment, azt remélte, hogy a víz
megapadt már. S csakugyan át is jutott rajta, s két vadkacsát riasztott fel.
„Szalonkának is kell lenni” - gondolta. Ahogy a ház felé befordult, az
erdőőrrel találkozott, az megerősítette feltevésében.
Levin ügetve ment haza, hogy
gyorsan megebédeljen, s elkészítse a puskáját estére.
Ahogy a legvidámabb
hangulatában hazafelé tartott, csengőszót hallott a főbejárat felől.
„Igen, a vasútról jön -
gondolta -, a moszkvai vonatnak most van az ideje... Ki lehet? Hátha Nyikolaj
bátyám? Hisz azt mondta: Lehet, elmegyek fürdőre, de lehet, hogy leutazom
hozzád.” Első pillanatban szörnyű kellemetlennek találta, hogy a bátyja ittléte
az ő boldog, tavaszi hangulatát szétdúlhatja. De mindjárt el is szégyellte
magát ezért az érzésért, s lélekben máris ölelésre készen, ellágyult örömmel
várta, s most már egész szívéből remélte, hogy a bátyja lesz az. Megveregette a
lovát, s az akácsor mögé kiérve, meglátta az állomásról érkező bértrojkát s az
urat a bundában. Nem a bátyja volt. „Bárcsak egy kellemes ember lenne -
gondolta -, akivel el lehet beszélgetni!”
- Á! - kiáltott föl
megörülve, s mindkét kezét a magasba lódította. - Ez aztán a kedves vendég! Ó,
hogy örülök! - kiáltott föl, ahogy Sztyepan Arkagyicsot megismerte.
„Most bizonyára megtudom,
hogy férjhez ment-e már, vagy mikor megy férjhez” - gondolta.
Ezen a gyönyörű tavaszi
napon, úgy érezte, egyáltalán nem fáj Kitty emléke.
- Nem vártál, ugye? - mondta
Sztyepan Arkagyics a szánból leszállva. Az orra tája, az arca, a szemöldöke
tele volt sárrögökkel, de azért csak úgy sugárzott a jókedvtől és egészségtől.
- Eljöttem, hogy megnézzelek, ez az első - mondta átölelve és megcsókolva
Levint. - Hogy vadásszak, kettő; hogy a jergusovói erdőt eladjam, három.
- Nagyszerű! De micsoda
tavasz! Hogyhogy szánon jöttél?
- Szekéren még rosszabb,
Konsztantyin Dmitrics - felelt az ismerős bérkocsis.
- Nohát, nagyon, de nagyon
örülök - mondta Levin őszinte, gyermekin örvendező mosollyal.
Levin bevitte a vendéget a
vendégszobába, ahova a holmija: egy útizsák, tokban a fegyver s a szivarostáska
is bekerült; aztán otthagyta, hogy megmosdjék s átöltözzék, maga meg az irodába
ment, hogy a szántásról és herevetésről intézkedjék. Agafja Mihajlovna, aki mindig
nagyon sokat adott a ház becsületére, az ebédre vonatkozó kérdésekkel állta el
az előszobában az útját.
- Csinálja, ahogy jólesik,
csak minél előbb - mondta Levin, s ment az ispánjához. Amikor visszatért,
Sztyepan Arkagyics kimosdva, megfésülve, ragyogó mosollyal lépett ki az
ajtaján; együtt mentek föl az emeletre.
- Mennyire örülök, hogy itt
vagyok nálad. Most végre megértem, mi az a titokzatos dolog, amit itt művelsz.
De nem; igazán irigyellek. Milyen ház ez, milyen remek itt minden! Ragyogó,
vidám - mondta Sztyepan Arkagyics, elfeledve, hogy nem mindig van tavasz, s a
napok nem ilyen derültek, mint most. - A dajkád is milyen pompás asszony.
Kívánatosabb volna egy csinos, kötényes szobalány, de a te szigorú szerzetesi
stílusodnak ez felel meg.
Sztyepan Arkagyics sok
érdekes újdonságot mondott; Levin számára különösen fontos hír volt, hogy a
bátyja, Szergej Ivanovics, nyárra ide készül hozzá.
De Kittyről s általában
Scserbackijékról nem szólt Sztyepan Arkagyics egy szót sem, egyedül a felesége
üdvözletét adta át. Levin hálás volt a tapintatért, s boldog a vendégével.
Egyedülléte alatt, mint mindig, most is egy zuhatagnyi gondolat és érzés gyűlt
föl benne, amit a környezetének nem adhatott át, s most Sztyepan Arkagyicsra
zúdította: a tavasz költői örömét, gazdasági kudarcait és terveit, gondolatait
és megjegyzéseit az olvasott könyvekről, különösképpen pedig megírandó könyve
eszméjét, amelynek az alapja, bár maga se vette észre, minden régebbi gazdasági
mű kritikája volt. Sztyepan Arkagyics, a mindig kedves, egy megjegyzésből
mindent megértő, most különösen kedves volt, s Levin egy új, hiúságát legyező
vonást figyelt meg benne: tiszteletet s valami gyengédségfélét maga iránt.
Agafja Mihajlovna és a
szakács azon voltak, hogy az ebéd különösen jó legyen; a következménye ennek
az lett csupán, hogy a két kiéhezett jó barát nekiült az előételnek, s vajas
kenyérrel, füstölt hallal és sózott gombával ette teli magát, no meg még az,
hogy Levin pirog nélkül adatta föl a levest, amivel pedig a szakács különösképp
el akarta a vendéget kápráztatni. Sztyepan Arkagyics azonban, noha más
ebédekhez volt szokva, mindent elsőrangúnak talált; a kisüsti, a kenyér, a vaj,
főként pedig a füstölt hal, gomba, a csalánleves, tyúkhús fehér szósszal s a
fehér krími bor - minden elsőrangú volt és csodálatos.
- Kitűnő, kitűnő - mondta, a
sült után vastag szivarra gyújtva. - Úgy érzem itt magam, mint aki egy
gőzhajóról a rázás és zaj után a csendes partra lép. Szóval te azt mondod, hogy
magát a munkáselemet is tanulmányozni kell, s gazdasági módszereinket eszerint
kell megválasztanunk. Hát én laikus vagyok ebben, de azért úgy rémlik, hogy az
elmélet s alkalmazása hatással lehet a munkásra is.
- Igen, de várj csak: én nem
a közgazdaságtanról beszélek, hanem a gazdálkodás tudományáról. Ennek a
természettudománynak kell lennie, s az adott jelenségeket kell figyelembe
venni, köztük a munkást, az ő gazdasági, néprajzi...
Ebben a pillanatban jött be
Agafja Mihajlovna a befőttel.
- Nos, Agafja Mihajlovna -
mondta neki Sztyepan Arkagyics, a tulajdon duzzadt ujja begyét megcsókolva -,
micsoda füstölt haluk van maguknak, s az a pálinka! De nem kéne mennünk már,
Kosztya? - tette hozzá.
Levin kinézett az ablakon, a
fák csupasz csúcsai mögé lenyugvó napra.
- Bizony ideje - mondta. -
Kuzma, fogj be a bricskába! - s maga is szaladt lefelé.
Sztyepan Arkagyics is
lement, s nagy gondosan maga húzta le a lakktáskáról a vitorlavászon tokot,
kezdte összeszerelni drága, új típusú fegyverét. Kuzma, nagy borravalót
szimatolva, nem mozdult el Sztyepan Arkagyics mellől; ő húzta föl a harisnyáit,
csizmáját, amit Sztyepan Arkagyics szívesen rá is hagyott.
- Hagyd meg, Kosztya -
mondta Sztyepan Arkagyics -, hogy ha Rjabinyin, a kereskedő, eljön - már hívattam
-, vezessék be, és kérjék meg, hogy várjon.
- Csak nem Rjabinyinnak adod
el az erdőt?
- De igen, ismered tán?
- Hogyne, volt vele dolgom,
„véglegesen és pozitíve”.
Sztyepan Arkagyics elnevette
magát. „Véglegesen és pozitíve” a kereskedő kedvenc szavajárása volt.
- Igen, roppant nevetségesen
beszél. Megértette, hová készül a gazdája! - tette hozzá, s megveregette
Laszkát, aki nyüszítve forgolódott Levin körül, s hol a kezét nyalta, hol a
csizmáját, fegyverét.
A kocsi, amikor kimentek,
már a tornác előtt állt.
- Befogattam, bár nincs
messze; vagy gyalog menjünk inkább?
- Nem, menjünk csak kocsin -
mondta Sztyepan Arkagyics, a bricskához lépve. Beült, körülbugyolálta a lábát a
tigrissávos pléddel, és szivarra gyújtott. - Hogy lehet, hogy nem dohányzol? A szivar
nemcsak hogy élvezet: jele és megkoronázása az élvezetnek. Hanem ez aztán az
élet! Milyen szép! Így szeretnék én élni!
- Ki akadályoz meg benne? -
mondta mosolyogva Levin.
- Nem, te igazán boldog
ember vagy. Amit szeretsz, az meg is van. Szereted a lovat - van; kutya - van;
vadászat - van; gazdaság - van.
- Talán mert örülök annak,
amim van, s nem búsulok azon, amim nincs - jutott Levin eszébe Kitty.
Sztyepan Arkagyics
elértette, rápillantott, de nem szólt.
Levin hálás volt
Oblonszkijnak, amiért észrevette, hogy fél Scserbackijékról beszélni, s szokott
tapintatával elő se hozta őket; most azonban már ő szerette volna kitudni, ami
gyötörte, de nem mert megszólalni.
- Hát a te dolgaid? -
mondta, meggondolva, mennyire nem szép, hogy folyton csak magán jár az esze.
Sztyepan Arkagyics szeme
jókedvűt csillant.
- Te persze nem ismered el,
hogy az ember a kalácsot is szeretheti, amikor megvan a házikenyere, szerinted
ez vétek; én meg az életet nem ismerem el szerelem nélkül - mondta, a maga
módján fogva föl Levin kérdését. - Mit tegyek, ha egyszer így vagyok teremtve?
S másnak igazán olyan kevés bajt okozok vele; magamnak meg akkora gyönyörűség.
- Mi az, csak nincs valami
új? - kérdezte Levin.
- De van, testvér. Ismered
az ossziáni nőtípust: nők, amilyeneket álmodban látsz. Ilyen asszonyok ébren is
akadnak, és döbbenetesek. Az asszony, látod, olyasmi: akármennyit
tanulmányozod, mindig tökéletesen más.
- Akkor jobb nem
tanulmányozni.
- Dehogynem. Egy matematikus
azt mondta, hogy nem az igazság fölfedezése a gyönyör, hanem a keresése.
Levin némán hallgatta, s
bármennyire erőltette is magát, sehogy sem tudott barátja lelkébe helyezkedni,
érzéseit s hogy az efféle nők tanulmányozásában mi örömet lel, megérteni.
A húzás helye nem messze
volt, egy kis nyárfásban a patak fölött. Ahogy az erdőhöz értek, Levin
leugrott, s Oblonszkijt egy mohos, nyirkos tisztás sarkára vitte, amelyről a hó
letisztult már. Ő a tisztás másik szélére húzódott, egy kettős törzsű nyírfa
mellé; fegyverét a száraz, alsó ág villájának támasztotta, köpenyét levetette,
fölvette a töltényövét, s kipróbálta, szabadon mozog-e a keze.
Az öreg, őszülő Laszka, aki
mindig ott volt a nyomában, óvatosan leült vele szemben, s a fülét hegyezte. A
nap a nagy erdő mögé szállt; a nyárfák közt elszórt nyírfák lecsüngő ágaikkal,
kipattanni kész, duzzadt rügyeikkel élesen rajzolódtak ki az alkonyfényben.
Az erdő sűrűjéből, ahol még
állt a hó, kis, kanyargó erekben, alig hallhatóan csörgedezett a víz. Apró
madarak csevegtek, szálltak olykor-olykor egyik fáról a másikra.
A teljes csönd időközeiben
hallatszott, hogy zizzen a felengedő föld s a növekvő fű moccanásaitól az avar.
„Lám, lám! Hallani s látni
lehet a fű növését” - mondta magában Levin, egy palaszínű, nedves nyírlevél
moccanását a fiatal fűszál mellett észrevéve. Állt, hallgatózott, hol le, a
nedves és mohás fűre nézett, hol a fülelő Laszkára, hol a hegy tövébe, az erdő
meztelen facsúcsainak előttük kiterülő tengerére, a fehér felhősávokkal bevont,
elboruló égre. Egy ölyv lassan lengő szárnnyal röpült el, magasan a távoli erdő
fölött, a másik utána ugyanabba az irányba, míg el nem tűnt. A madarak mind
hangosabban, mind nyugtalanabbul csiviteltek a sűrűben. Nem messze egy
fülesbagoly huhogott. Laszka összerezzent, nagy óvatosan néhány lépést tett
előre, s oldalt hajtott fejjel fülelni kezdett. A patak mögül kakukkszó
hallott. Kettőt kakukkolt a megszokott hangján, aztán elrekedt, hadarni
kezdett, s belezavarodott.
- Hogyan! Már kakukk is van?
- mondta Sztyepan Arkagyics a bokor mögül kilépve.
- Igen, hallom - felelte
Levin; nem szívesen törte meg az erdő csöndjét magának is kellemetlen
hangjával. - Már nem kell sokáig várni.
Sztyepan Arkagyics alakja
megint eltűnt a bokor mögött. Levin csak a gyufa felfénylő lángját látta, s
nyomban utána a cigaretta vörös parazsát s egy kis kékes füstöt.
- Csek, csek! - csattant
meg, ahogyan felhúzta, Sztyepan Arkagyics puskakakasa.
- Hát ez meg miféle hang? -
hívta föl Oblonszkij egy elnyújtott horkanásra Levin figyelmét; mintha egy
rosszalkodó csikó nyerített volna vékony hangon.
- Nem ismered? A hím nyúl.
Hanem elég lesz a beszédből. Hallod? Jönnek! - szólt Levin kiáltva szinte,
miközben a kakast felhúzta.
Távoli vékony pisszegés
hallatszott, pontosan két másodpercenként, a vadász által jól ismert ütemre - a
második, harmadik után már kurrogást is lehetett hallani.
Levin jobbra-balra vetette a
szemét, s íme, a homályos, kék égen, éppen előtte, a nyárfacsúcs összefolyó,
gyöngéd ágai fölött egy repülő madár tűnt föl. Egyenest feléje röpült; a
kurrogás közeli hangja, mintha feszes szövetet szakítanának egyenletesen, pont
a füle mellett hallatszott; a madár hosszú csőrét és nyakát is látta már, de
abban a pillanatban, amelyikben célba vette, a bokor mögül, ahol Oblonszkij
állt, vörös fény villant fel, a madár, mint a nyíl, leereszkedett, azután
megint fölcsapott. Új villanás, utána egy dördülés; a madár mintha a levegőbe
akarna kapaszkodni, vergődő szárnyakkal megállt: egy pillanatig így maradt,
aztán lezuppant a nyirkos földre.
- Csak nem hibáztam el? -
kiabálta Sztyepan Arkagyics, aki a füsttől nem láthatta.
- Ott van - mondta Levin, s
Laszkára mutatott, aki egyik fülét fölemelve, bolyhos farkavégét a magasban
csóválta, s mint aki nyújtani akarja az élvezetet, mosolyogva szinte, lassú
léptekkel hozta a megölt madarat gazdájának.
- No, örülök, hogy sikerült
- mondta Levin, s ugyanakkor irigységet is érzett, hogy nem ő ejtette el a
szalonkát.
- A jobb csővel csúnyát
hibáztam - felelte Sztyepan Arkagyics, a fegyverét megtöltve. - Sss... jön.
Valóban, átható, egymást
gyorsan követő pisszegések hallatszottak. Két játszó, egymást kergető szalonka
repült el kurrogás nélkül, pisszegve csak, épp a vadászok feje fölött. Négy
lövés dördült el; a szalonkák, mint a fecskék, gyorsan megfordultak, s eltűntek
szem elől.
A húzás nagyszerű volt,
Sztyepan Arkagyics még két szalonkát lőtt, Levin is kettőt; az egyiket nem
találták meg. Sötétedni kezdett. A ragyogó, ezüstös Venus, mélyen lenn
nyugaton, már a nyírfák mögül csillogott ki gyöngéd világával; magasan keleten
pedig a komor Arkturusz öntötte vörös fényét. Levin a feje fölött elfogta s
megint elvesztette a Göncöl csillagait. Szalonkák már nem szálltak, de Levin
úgy döntött, megvárja, amíg a Venus, amelyet a nyírfaág alatt látott, fölébe
kerül, s a Göncöl csillagai egészen fölragyognak. A Venus az ág fölé került
már, a Göncöl kereke és rúdja a sötétkék égen egészen láthatóvá vált, s ő még
mindig várt.
- Nem kéne indulnunk már? -
kérdezte Sztyepan Arkagyics. Az erdőben már csönd volt, egyetlen madár sem
mocorgott.
- Várjunk még - felelte
Levin.
- Ahogy akarod.
Vagy tizenöt lépésre álltak
egymástól.
- Sztyiva - szólalt meg
váratlanul Levin -, mért nem mondod, megvolt-e már vagy mikor lesz a sógornőd
esküvője?
Levin annyira erősnek és
nyugodtnak érezte magát, hogy azt gondolta, semmiféle válasz sem izgatja fel.
De arra, amit Sztyepan Arkagyics mondott, semmiképpen sem számított.
- Nem gondolt és nem is
gondol rá, hogy férjhez menjen; nagyon beteg, az orvosok külföldre küldték. Az
életéért is aggódnak.
- Mit mondasz? - kiáltott
föl Levin. - Nagyon beteg? De hát mi baja? Hogy lehet, hogy ő...
Mialatt beszéltek, Laszka a
fülét hegyezve fölfelé nézett az égre, majd szemrehányóan az emberekre
pillantott.
„Eltalálták, mikor
beszéljenek - gondolta. - Az meg ott repül. Már itt is van. Elszalasztják.”
Ebben a pillanatban ők is
meghallották az átható füttyöt, amely mintha csak fülön ütötte volna őket:
mindketten fegyver után kaptak. Két villanás villant, s két durranás hangzott
föl ugyanabban a pillanatban; a magasan repülő szalonka összecsukta a
szárnyát, s a sűrűbe esett, a vékony ágakat meghajlítva.
- No, ez nagyszerű! Közös! -
kiáltott fel Levin, s maga is beszaladt Laszkával a sűrűbe, a szalonkát
megkeresni. „Mi is volt az a kellemetlen dolog? - jutott közben az eszébe. -
Persze, Kitty beteg. Mit tegyünk, nagyon sajnálom.”
- Á, megtaláltad! Okos állat
vagy - vette ki Laszka szájából a még meleg madarat, s csaknem megtelt
vadásztáskájába tette. - Megvan, Sztyiva! - kiáltotta aztán.
Hazatérőben Levin apróra
elkérdezte Kitty egész betegségét és Scserbackijék terveit, s bár szégyellte
volna beismerni, az, amit megtudott, kellemes volt neki. Kellemes azért is,
mert volt még remény, de még kellemesebb, hogy aki annyi szenvedést okozott
neki, maga is szenvedett. Hanem amikor Sztyepan Arkagyics Kitty betegségének az
okáról kezdett beszélni s Vronszkij nevét említette, Levin félbeszakította:
- Nincs semmiféle jogom,
hogy családi intimitásokat tudjak meg; az igazat megvallva, egyáltalán nem
érdekelnek.
Sztyepan Arkagyics alig
észrevehetően elmosolyodott; látta Levin arcán a jól ismert hirtelen változást;
egy pillanat alatt ugyanolyan komor lett, amilyen vidám volt az előbb.
- Rjabinyinnal végleg
megegyeztél az erdőre? - kérdezte Levin.
- Meg. Az ár nagyon szép:
harmincnyolcezer. Nyolc előre, a többi hat esztendő alatt. Sokat bajlódtam
vele. Senki sem adott többet.
- Ez azt jelenti, hogy
ingyen adtad oda - mondta komoran Levin.
- Már mért ingyen? - mondta
jólelkű mosollyal Sztyepan Arkagyics, aki tudta, hogy Levinnek most semmi sem
lesz jó.
- Mert az erdő legalább
ötszáz rubelt ér gyeszjatyinánként - felelte Levin.
- Ó, ezek a gazdák! - mondta
Sztyepan Arkagyics tréfásan. - Milyen megvetően beszéltek ti velünk,
városiakkal! De üzletet mégis mindig mi tudunk jobban kötni. Hidd el, mindent
kiszámítottam - mondta -, nagyon előnyösen adtam el az erdőt, úgyhogy félek,
nem lép-e még vissza. Ez nem haszonerdő - mondta Sztyepan Arkagyics, aki a haszon szóval, azt remélte, egészen
meggyőzi Levint véleménye helytelenségéről -, inkább tüzelőfa. Nincs benne
harminc ölnél több gyeszjatyinánként, s ő kétszáz rubelt ad érte.
Levin megvetően
elmosolyodott. „Ismerem már - gondolta - ezt a tempót, nemcsak az övét, minden
városiét. Tíz év alatt kétszer ha megfordulnak falun, fölszednek két-három
falusi szót, aztán használják jókor-rosszkor, abban a szent hitben, hogy most
már mindent tudnak. Haszonerdő, harminc
öl van benne. Mondják a szót, de nem értenek semmit sem belőle.”
- Én nem tanítalak, hogy mit
irkálj ott a hivatalban - mondta -, de ha szükségem van rá, megkérdezlek. Te
pedig meg vagy győződve, hogy az erdő egész tudományát érted. Nehéz dolog ez.
Megszámoltad a fákat?
- Hogy számoljam meg? -
nevette el magát Sztyepan Arkagyics, aki, akárhogy is, ki szerette volna
zökkenteni barátját a rossz hangulatból. - A
homokszemeket, a planéták sugarát egy nagy szellem ha meg is számolhatná...[38]
- No, a Rjabinyin nagy
szelleme megszámolja. Egyetlen kereskedő sem veszi meg számolatlan, hacsak
ingyen nem adják neki, mint te. Én ismerem azt a te erdődet. Minden évben járok
ott vadászni, ötszáz rubelt ér készpénzben gyeszjatyinája: te részletre adod
kétszázért, azaz vagy harmincezret ajándékoztál neki.
- Ugyan, hagyd már - mondta
Sztyepan Arkagyics panaszosan -, akkor miért nem adta meg senki sem?
- Azért, mert a kereskedőink
összebeszéltek; lelépést adott nekik. Volt dolgom minddel, ismerem őket; ezek
nem kereskedők, hanem uzsorások. Ha csak tíz-tizenöt percentre van kilátás,
bele sem megy, megvárja, amíg húsz kopejkán egy rubelt vehet.
- Hagyd el, rossz kedvedben
vagy.
- Egyáltalán nem - mondta
komoran Levin, ahogy a ház elé értek.
A tornác előtt ott állt már
a vassal és bőrrel feszesen bevont parasztkocsi, előtte a széles istránggal
befogott, jól táplált ló. A szekérben a vérbőségtől duzzadó, feszes övű segéd,
aki egyszersmind kocsisa is Rjabinyinnak. Maga Rjabinyin benn volt már a
házban, s az előcsarnokban köszöntötte a két barátot. Magas, sovány, középkorú
ember volt; bajuszt hordott, kiugró álla borotvált, zavaros szeme dülledt; hosszú
kék kabátot viselt, a hátulján gombok, magas csizmája bokában ráncos, szárban
egyenes, fölötte még egy nagy sárcipő. Kendőjével jól körültörölte a képét,
begombolta a kabátját, amely anélkül is igen jól állt, s mosolyogva köszöntötte
a belépőket, olyanformán nyújtva Sztyepan Arkagyics felé a kezét, mintha
valamit el akarna venni tőle.
- Hát megjött? - kérdezte
Sztyepan Arkagyics, kezet fogva vele. - Nagyszerű.
- Az utak ugyan rendkívül
rosszak, de nem merészeltem kegyelmességed parancsának nem engedelmeskedni. Az
egész úton végig gyalog jöttem, de itt vagyok időre. Konsztantyin Dmitrics,
tiszteletem - fordult Levinhez, azon igyekezve, hogy vele is kezet fogjon. De
Levin komor képet vágott, s úgy tett, mint aki nem veszi észre a kezét; a
szalonkákat szedte ki. - Vadászattal méltóztatnak szórakozni? Ez ugyan miféle
madár lesz? - tette hozzá Rjabinyin, megvetően pillantva a szalonkákra. -
Nyilván ízletes! - s rosszallóan csóválta a fejét, mint aki erősen kétli, hogy
a gomb megérte a kabátot.
- Be akarsz menni a
dolgozószobámba? - kérdezte Levin Sztyepan Arkagyicstól franciául, rosszkedvűen
hunyorítva. - Menjetek be, beszéljétek meg ott.
- Tessék csak, ahova
méltóztatnak - mondta Rjabinyin megvető méltósággal, mintha csak azt akarta
volna éreztetni, hogy másnak okozhat nehézséget, kivel hogyan érintkezzék, neki
azonban nehézséget soha és semmi sem okozhat.
A dolgozószobában Rjabinyin
szokása szerint körülnézett, mintha a szentképet keresné, de amikor megtalálta,
nem vetett keresztet. Megnézte a szekrényeket és könyvespolcokat, s azzal a
gyanakvással, amellyel a szalonkákat nézte, megvetően elmosolyodott, s
rosszallólag csóválta megint a fejét, sehogy sem látva be, hogy ez a gomb megérte a kabátot.
- No, elhozta a pénzt? -
kérdezte Oblonszkij. - Üljön le.
- A pénzben nincs hiba.
Azért jöttem, hogy találkozzunk, megbeszéljük.
- Mit kell itt megbeszélni?
De üljön már le.
- Lehet - ült le Rjabinyin,
a lehető legkényelmetlenebb módon könyökölve a karosszék támlájára. - Engednie
kell, herceg. Bűn ez így. A pénz együtt van az utolsó kopejkáig. A pénz nem
okoz fennakadást.
Levin, aki eközben a
fegyverét rakta a szekrénybe, kiment volna már, de ahogy a kereskedő szavát
hallotta, megállt.
- Így is ingyen kapta az
erdőt - mondta. - A herceg későn jött hozzám, különben én szabtam volna meg az
árát.
Rjabinyin fölállt, s
mosolyogva mérte végig Levint.
- Túl fösvény, Konsztantyin
Dmitrics - mondta mosolyogva, majd Sztyepan Arkagyicshoz fordult: - Végleg nem
lehet semmit sem megvenni tőle, a búzájára alkudtam, jó pénzt adtam volna.
- Miért adjam oda ingyen a
magamét? Nem a földön találtam; nem is loptam.
- Már engedelmet, a mai
időben lopni pozitíve lehetetlen. A mostani világban végképpen nyilvános a
törvénykezés. Szép rend van mindenben, nemhogy lopni lehetne. Mi becsületesen
tárgyaltunk. Drágára tartják az erdőt, nem találja meg az ember a számítását.
Csak egy picikét tessék engedni belőle.
- De hát meg van kötve ez az
üzlet vagy nincs? Ha meg, nincs mit alkudni, ha pedig nincs - mondta Levin -,
én megveszem az erdőt.
A mosoly egyszeriben eltűnt
Rjabinyin arcáról. Karvaly szerű, mohó, kegyetlen kifejezés ült ki rá...
Csontos ujjaival gyorsan kigombolta a kabátját; fölfedte kívül hordott buggyos
ingét, mellénye rézgombját, az óraláncot, s kivette a vastag, öreg erszényt.
- Kérem, az erdő az enyém -
mondta keresztet vetve gyorsan, s a kezét nyújtotta. - Itt a pénz, az erdő az
enyém, így vásárol Rjabinyin, nem számolja a garast - mondta a homlokát
ráncolva s az erszényt meglóbálva.
- Én a helyedben nem sietnék
- mondta Levin.
- Miért? Bocsáss meg -
csodálkozott el Oblonszkij -, hisz a szavamat adtam.
Levin kiment a szobából, s
becsapta az ajtót, Rjabinyin az ajtóra nézett, s mosolyogva csóválta a fejét.
- Csupa fiatalság, végleg
gyerek. Megveszem; a becsületszavamra mondom, a híréért csak, szóval hogy
Rjabinyin s nem más vette meg az Oblonszkij rőzseligetét. A számításomat meg,
ahogy Isten adja... Bizony isten. Ha tetszik, megírhatjuk a szerződést.
Köpenyét gondosan
összefogva, a kabátja kapcsát begombolva, a kereskedő egy óra múlva a
szerződéssel a zsebében a feszesen vasalt kocsiban ült, s indult hazafelé.
- Ó, ezek az urak - mondta a
segédjének -, egy portéka mind.
- Úgy is van - felelte a
segéd a gyeplőt átadva s a bőr sármentőt begombolva. - No és a vételecske,
Mihail Ignatyics?
- Soha rosszabbat...
Sztyepan Arkagyics bankóktól
duzzadó zsebbel ment fel az emeletre, a kereskedő három hónapot előre
kifizetett. Az erdőügy elintézve, a pénz a zsebben, a húzás nagyszerű. Sztyepan
Arkagyics a lehető legvidámabb lelkiállapotban volt, s épp ezért Levin
rosszkedvét is rendkívül szerette volna eloszlatni. Azt szerette volna, ha a
nap a vacsorával éppolyan kellemes véget ér, ahogy elkezdődött.
Levin valóban rosszkedvű
volt, s hiába akart kedves vendégével nyájas és szíves lenni, nem tudott erőt
venni magán. A hír, hogy Kitty nem ment férjhez, mámorossá tette, s mindjobban
felzaklatta.
Kitty nem ment férjhez és
beteg, beteg, mert olyan emberbe szerelmes, aki semmibe sem vette. Ez a sértés
mintha őt érte volna. Vronszkij semmibe sem vette Kittyt, Kitty pedig őt,
Levint - Vronszkijnak eszerint joga van Levint megvetni, tehát az ellensége. De
mindezt nem gondolta el. Érezte csak homályosan, hogy itt van valami, ami sérti
őt, s nem arra haragudott, ami fölzaklatta, hanem civódott mindenen, ami az
útjába akadt. Az ostoba erdőeladás, a család, a balsors, amelynek Oblonszkij
áldozata lett, s amely itt, az ő házában pecsételődött meg, fölháborította.
- No, végeztetek? - mondta,
ahogy Sztyepan Arkagyiccsal odafönt találkozott. - Akarsz vacsorázni?
- Nem utasítom vissza. Hogy
milyen étvágyam van itt falun, csuda. Mért nem hívtad meg ezt a Rjabinyint is?
- Az ördög belé!
- Hanem hogy te hogy bánsz
vele! - mondta Oblonszkij. - Még kezet sem nyújtottál. Mért nem adsz kezet
neki?
- Mert az inasomnak sem
adok, pedig az százszor különb nála.
- Milyen retrográd vagy! Hát
a társadalmi rétegek összeolvadása? - kérdezte Oblonszkij.
- Akinek tetszik, olvadjon -
egészségére; engem undorít.
- Látom, végleg retrográd
vagy.
- Az igazat megvallva, soha
nem gondolkodtam rajta, hogy ki vagyok. Konsztantyin Levin vagyok, több semmi.
- Konsztantyin Levin, aki
nagyon rosszkedvű - mondta elmosolyodva Sztyepan Arkagyics.
- Igaz, rosszkedvű, s tudod,
miért? Bocsáss meg, a te ostoba üzleted miatt.
Sztyepan Arkagyics
kedélyesen ráncolta össze a homlokát, mint akit ok nélkül sértegetnek, s rontják
el a kedvét.
- Ugyan, hagyd már - mondta
-, mikor történt meg, hogy valaki eladott valamit, s rögtön utána azt nem
mondták: „Sokkal többet ér”? Hanem amíg el nem adta, senki sem ad meg annyit.
Ez a szerencsétlen Rjabinyin, látom, a bögyödben van.
- A bögyömben, lehet. És
tudod, miért? Megint azt mondod majd, hogy retrográd vagyok, vagy valami más
rettenetes szót; engem azonban mégis bosszant és bánt, ha látom, hogy
szegényedik el mindenfelé az a nemesség, amelyhez magam is tartozom, s az
osztályok összeolvadása ellenére örülök is, hogy tartozom. S ez az
elszegényedés nem a fényűzés következménye - az semmi volna; úri módra élni
nemeshez illő dolog, csak nemesember ért hozzá. A parasztok körülöttünk
mostanában összevásárolják a földeket; ez nem bánt. Az úr nem csinál semmit, a
paraszt dolgozik, és kiszorítja a henyét. Ennek így is kell lennie. A
parasztnak nagyon örülök. De bánt, ha ezt a, hogy is nevezzem, együgyű
elszegényedést látom. Egy lengyel árendás féláron vett meg egy csodálatos
jószágot a Nizzában élő földbirtokosnőtől. Amott gyeszjatyinánként egy
rubelért adják bérbe a tíz rubelt érő földet egy kupecnek. Te minden ok nélkül
harmincezret ajándékoztál ennek a csalónak.
- De hát mit tegyek?
Számoljak meg minden egyes fát?
- Föltétlenül. Te nem számoltad,
de Rjabinyin megszámolta. Rjabinyin gyermekeinek lesz miből élniük, tanulniuk,
a tieidnek, elnézést, nem lesz.
- Már megbocsáss, van valami
kicsinyes ebben a számolgatásban. Nekünk is megvan a foglalkozásunk, nekik is;
a hasznuknak meg kell lenni. Különben lezártuk, vége... Hó, tükörtojás, ez az
én kedvenc ételem. S Agafja Mihajlovna ad nekünk hozzá abból a csudás
kisüstiből.
Sztyepan Arkagyics az
asztalhoz ült, s Agafja Mihajlovnával kezdett tréfálkozni, neki bizonygatta,
hogy ilyen ebédet s vacsorát régen nem evett már.
- Lám, ön legalább megdicsér
- mondta Agafja Mihajlovna -, de Konsztantyin Dmitrics, akármit tesz elébe az
ember, akár a kenyérhéját, megeszi s megy.
Bárhogy igyekezett is Levin
erőt venni magán: komor volt s hallgatag. Még egy kérdése volt Sztyepan
Arkagyicshoz, de nem tudta rászánni magát; nem talált rá sem formát, sem időt,
hogyan s mikor tegye föl. Sztyepan Arkagyics már lement a maga szobájába;
levetkőzött, újból megmosdott, belebújt a pliszírozott hálóingébe, s lefeküdt;
Levin pedig még mindig ott ténfergett nála, különféle haszontalanságokról
beszélt, s nem volt ereje megkérdezni azt, amit akart.
- Milyen bámulatos gyártmány
ez a szappan - mondta megnézegetve s ide-oda forgatva a darab szagos szappant,
melyet Agafja Mihajlovna a vendégnek odakészített, Oblonszkij azonban nem
használt. - Nézd csak, valóságos műalkotás.
- Igen, minden a legnagyobb
tökéletességet éri el manapság - mondta Sztyepan Arkagyics, nedveset és
boldogat ásítva. - A színházak például és a mulatók, áá - ásította. - Mindenütt
villanyvilágítás...
- Az ám, villanyvilágítás -
mondta Levin. - No és Vronszkij hol van most? - kérdezte hirtelen, a szappant
letéve.
- Vronszkij? - állt meg
Sztyepan Arkagyics az ásításban. Pétervárott. - Rögtön utánad elutazott, s
azóta nem volt Moszkvában egyszer sem. Tudod, Kosztya, hogy az igazat
megmondjam - folytatta az asztalra könyökölve, szép piros arcát, amelyből mint
a csillagok ragyogtak ki az olajos fényű, jóságosan álmos szemek, a kezébe
hajtva -, magad voltál a hibás, megijedtél az ellenfeledtől. Én pedig - ahogy
akkor is mondtam neked - nem tudom, melyiketeknek volt több esélye. Mért nem
vitted törésre a dolgot? Megmondtam akkor is, hogy... - Csak az állcsontjaival
ásított, anélkül, hogy a száját kinyitotta volna.
„Tudja vagy nem, hogy
megkértem? - gondolta Levin, rápillantva. - Valami ravasz, diplomatikus van a
képében.” S érezve, hogy elvörösödik, némán Sztyepan Arkagyics szeme közé
nézett.
- Ha volt is akkor Kittyben
valami, csak a külső vonzóerő hatott rá - folytatta Oblonszkij. - A tökéletes
arisztokratizmusa, tudod, s a jövendő helye a világban: ez hatott, nem is
Kittyre, hanem az anyjára.
Levin elkomorodott. A
visszautasítás elszenvedett sérelme mint friss, most kapott seb gyúlt fel a
szívében. A maga házában volt, s otthon még a falak is segítenek.
- Várj csak! - szólalt meg
Oblonszkijt félbeszakítva. - Te azt mondod, arisztokratizmus. De hadd kérdem
meg tőled, mi is hát Vronszkijnak vagy akárki másnak ez az arisztokratizmusa,
amely feljogosíthatná, hogy megvessen. Te Vronszkijt arisztokratának tartod, én
nem. Egy ember, akinek az apja mindenféle alattomossággal kúszott elő a
semmiből, az anyjának meg isten tudja, kivel nem volt viszonya. Nem, bocsáss
meg, én tartom magamat arisztokratának, s a hozzám hasonlókat, akik a múltban
három-négy becsületes nemzedékre mutathatnak vissza, a műveltség legmagasabb
fokán - tehetség, ész más lapra tartozik -, soha senki előtt meg nem
alázkodtak, soha senkire rá nem szorultak, s úgy éltek, ahogy az apám vagy a
nagyapám. S én sok ilyet ismerek. Te kicsinyes dolognak tartod, hogy
megszámlálom az erdőben a fát; magad pedig harmincezret ajándékozol
Rjabinyinnak. De te földbért kapsz, s még nem tudom én, mit, én meg nem kapok,
s épp ezért megbecsülöm az örökségem, a munkával szerzettet. Mi vagyunk az
arisztokraták, nem azok, akik csak a világ hatalmasainak az ajándékából tudnak
élni, s akiket két garason megvásárolhatsz.
- De kire célzol? Én
teljesen egyetértek veled - mondta Sztyepan Arkagyics őszintén s jókedvűen,
noha érezte, hogy Levin a két garason megvehetők közé őt is odaérti. Levin
hevessége őszintén tetszett neki. - Kit akarsz meggyőzni? Ha sok minden nem is
igaz abból, amit Vronszkijról mondasz, én nem erről beszélek. Megmondom neked
egyenest, a helyedben felmennék Moszkvába, most velem, és...
- Nem tudom, tudod-e vagy
sem, énnekem mindegy. Megmondom: kérőként léptem fel, és kosarat kaptam, s
Katyerina Alekszandrovna most már csak nyomasztó és megszégyenítő emlék nekem.
- Miért? Micsoda badarság!
- Ne beszéljünk erről.
Bocsáss meg, kérlek, ha goromba voltam - mondta Levin. Most, hogy mindent
kimondott, megint olyan lett, mint reggel volt. - Nem haragszol rám, Sztyiva?
Kérlek, ne haragudj - mondta, s mosolyogva fogta meg a kezét.
- Dehogyis, nincs miért,
örülök, hogy kimagyarázkodtunk. Hanem tudod, hogy a reggeli húzás gyönyörű
szokott lenni? Ne menjünk ki? Én úgysem aludnék, s a lesről egyenest az
állomásra megyünk.
- Nagyszerű.
Annak ellenére, hogy
Vronszkij egész belső életét szenvedélye töltötte be, külső élete a társasági
és ezredbeli kapcsolatok és érdekek régi, megszokott kerékvágásában gördült
változatlanul és feltartóztathatatlanul tovább. Az ezred érdekei, minthogy
szerette az ezredét, s még inkább mert az ezrede szerette őt, fontos helyet
foglalt el Vronszkij életében. Az ezredben nemcsak hogy szerették, de
tisztelték és büszkélkedtek vele; büszkék voltak, hogy ez a fantasztikusan
gazdag, nagy műveltségű és kiváló képességű ember, akinek nyitott útja van a
siker, becsvágy és hiúság minden neme felé, mindezt elhanyagolta, s valamennyi
életérdeke közül ezredének és bajtársainak az ügyei álltak legközelebb
szívéhez. Vronszkij tudatában volt, hogy bajtársai így tekintenek rá, s
azonfelül, hogy szerette ezt az életet, kötelességének is érezte, hogy róla
alkotott véleményüknek megfeleljen.
Magától értetődik, hogy
bajtársai közül senkivel sem beszélt a szerelméről, nem szólta el magát a
legnagyobb tivornyák közben sem (nem is volt soha annyira részeg, hogy elveszítse
az önuralmát), s elhallgattatta azokat a könnyelmű bajtársait, akik célozgatni
próbáltak a viszonyára. De annak ellenére, hogy szerelme az egész városban
ismeretes volt, s viszonyáról többé-kevésbé igaz találgatások folytak, a
fiatalemberek nagy része épp azért irigyelte őt, ami szerelmében a legnehezebb
volt: Karenin magas társadalmi helye, s ami ebből adódott, a viszony szembetűnő
volta miatt.
A fiatal nők nagy része,
Anna irigyei, akiket rég bosszantott már, hogy feddhetetlennek nevezik, örültek
annak, amit előre láttak; a közvélemény fordulását várták csak, hogy megvetésük
egész súlyát rázúdítsák. Már készítették a sárgöröngyöket, amiket alkalomadtán
ráhajítsanak. Az idősebb emberek többsége s a magas állásúak a készülő
társasági botrány miatt bosszankodtak.
Vronszkij anyja kezdetben,
amikor a fia viszonyáról értesült, örült neki. Örült, mert egy ragyogó
fiatalembernek szerinte semmi nem adja meg úgy az utolsó csiszolást, mint egy
magasabb körbeli viszony, de meg azért is örült, mert Karenina, aki úgy
megtetszett neki, s aki annyit emlegette a kisfiát, végül mégiscsak olyannak
bizonyult, mint a többiek, akiket egyébként Vronszkaja grófnő szép és rendes
asszonyoknak tartott. Az utóbbi időben azonban azt hallotta, hogy a fia, csak
hogy az ezrednél maradhasson s Kareninával találkozhassak, egy megbízást, amely
a karrierje szempontjából fontos lett volna, visszautasított, s hogy magas
állású személyek emiatt elégedetlenkednek, s megváltoztatta a véleményét. Az
sem tetszett neki, hogy amit erről a viszonyról hallott, mind arra vallott,
hogy ez nem az a ragyogó, könnyed, nagyvilági szerelem, amelyet ő is helyeselt
volna, hanem, amint mesélték, valami kétségbeesett, wertheri szenvedély, amely
ostobaságokba ránthatja a fiát. Amióta Moszkvából olyan hirtelen elutazott, nem
találkozott vele, s az idősebb fián át sürgette, hogy látogassa meg.
Az idősebb fiú sem volt az
öccsével megelégedve. Ő nem elemezte, miféle szerelem ez, nagy vagy kicsiny,
szenvedélyes vagy szenvedélymentes, bűnös vagy nem bűnös (maga, noha gyermekei
voltak, kitartott egy táncosnőt, s elnéző volt az ilyesmi iránt), de tudta,
hogy ez a szerelem nem tetszik azoknak, akiknek tetszeni kell; épp ezért nem
helyeselte az öccse viselkedését.
Szolgálati és társaságbeli
elfoglaltságán kívül Vronszkijnak még egy foglalatossága volt: a lovak,
amelyeknek szenvedélyes kedvelője volt.
Ebben az évben tiszti
akadályversenyeket írtak ki. Vronszkij is jelentkezett, angol fajkancát
vásárolt, s szerelme ellenére, ha türtőztette is magát, szenvedélyesen készült
a küszöbönálló versenyre. A két szenvedély nem zavarta egymást. Épp
ellenkezőleg, szüksége volt erre a foglalatosságra és szórakozásra, amely
független a szerelmétől, hogy fölüdüljön benne, s túlságosan izgató élményei
után pihenést találjon.
A krasznoje-szelói verseny
napján a szokásosnál korábban ment be az ezredkantin közös étkezőjébe, hogy a
bifsztekjét megegye. Nem nagyon kellett tartóztatnia magát; súlya éppen hogy
megütötte a kiszabott négy és fél pudot; de híznia sem volt szabad; kerülte hát
a liszteset és édeset. Ott ült, fehér mellénye fölött kigombolta a kabátját, s
mindkét karjával az asztalra könyökölt - várta a megrendelt bifszteket, s a
tányérjára tett francia regénybe nézett. Csak azért nézett a könyvbe, hogy ne
kelljen a ki-be járó tisztekkel beszélgetnie, s tűnődött.
Arra gondolt, hogy Anna ma a
verseny utánra találkát ígért neki. Három napja nem látta már, és most, hogy az
ura külföldről visszatért, nem tudta, találkozhatnak-e ma, s azt sem, hogy ezt
honnét tudhatná meg. Utoljára az unokatestvére, Betsy nyaralójában találkozott
vele. Kareninék nyaralójába lehetőleg minél ritkábban járt el. Most oda akart
menni, s azon tűnődött, hogy csinálja a dolgot.
„Természetesen azt mondom
majd, hogy Betsy küldött; ő kérdezteti, hogy a versenyre eljön‑e? Persze
hogy odamegyek” - döntötte el, fejét a könyvéből felütve. S olyan elevenen állt
előtte a viszontlátás boldogsága, hogy az arca fölsugárzott.
- Küldj el a lakásomra, hogy
fogják be hamar a trojkát - mondta a szolgának, aki a bifszteket forró
ezüsttálon eléje rakta, s a tálat közelebb húzva, enni kezdett.
A szomszéd biliárdteremből
golyócsattogás, beszéd és nevetés hallatszott. A bejáratnál két tiszt jelent
meg; az egyik fiatalocska, vékony, finom arcú, nemrég került az apródiskolából
az ezredhez; a másik pufók, öreg tiszt, a kezén karperec, apró szeme
könnyezett.
Vronszkij rájuk nézett,
összeráncolta a homlokát, s mintha nem látta volna őket, a könyvébe kancsalítva
egyszerre evett és olvasott.
- Mi az, erőt gyűjtesz a
munkára? - mondta a köpcös tiszt, melléülve.
- Látod - felelte Vronszkij
rosszkedvűen, a száját törülve, anélkül, hogy rápillantott volna.
- Nem félsz, hogy meghízol?
- mondta amaz, egy széket fordítva oda a fiatal tisztnek.
- Mi? - szólt oda Vronszkij
bosszúsan, undorodó grimasszal, sűrű fogait kimutatva.
- Nem félsz, hogy meghízol?
- Pincér, xerest![39]
- mondta Vronszkij, és nem felelt. Arrébb tette a könyvet, és tovább olvasott.
A köpcös tiszt fogta a
borlapot, és a fiatalhoz fordult.
- Válaszd ki magad, hogy mit
igyunk - nyújtotta oda neki, rápillantva.
- Talán rajnait - mondta a
fiatal tiszt, félénken Vronszkijra sandítva, s alig serkenő bajszát az ujjai
közé próbálta fogni. Látva, hogy Vronszkij nem fordult feléjük, a fiatal tiszt
fölállt.
- Menjünk a biliárdterembe -
mondta.
A köpcös tiszt engedelmesen
fölkelt, s az ajtó felé indultak.
Ebben a pillanatban lépett
be a szobába a magas és daliás Jasvin százados. Fölényesen és megvetően
biccentett a két tisztnek, és Vronszkijhoz ment.
- Itt van ő! - kiáltott föl,
nagy kezével jót vágva a váll-lapjára. Vronszkij haragosan nézett hátra, de
arcán tüstént a rá jellemző nyugodt, magabiztos kedvesség sugárzott föl.
- Csak okosan, Aljosa -
mondta a százados hangos baritonján. - Ezt edd meg most, és igyál rá egy
pohárkával.
- De nem kívánom az ételt.
- Íme, az
elválaszthatatlanok - tette hozzá Jasvin, gúnyos pillantást vetve a két
tisztre, akik ebben a pillanatban mentek ki a szobából, s a szék magasságához
képest túl hosszú lábszárát, melyen szűk lovaglónadrág feszült, éles szögbe
törve, Vronszkij mellé ült. - Miért nem jöttél el tegnap a Krasznyenszkij
színházba? Numerova igazán nem volt rossz. Hol voltál?
- Tverszkijéknél ültem el az
időt - felelte Vronszkij.
- Á! - kiáltott föl Jasvin.
Jasvin - a dorbézoló és
játékos, aki nem egyszerűen elvtelen ember volt, hanem erkölcstelen elvei
voltak -, Jasvin volt Vronszkij legjobb barátja az ezredben. Szerette őt
szokatlan testi erejéért, ami többnyire abban nyilvánult meg, hogy ivott, mint
a gödény, s az éjszakázás nem látszott meg rajta, de nagy erkölcsi erejéért is,
amelyet főnökeivel és bajtársaival szemben mutatott meg - félelmet és
tiszteletet víva ki maga iránt -, s a játékban, amelyet tízezrekben folytatott,
de bármennyit ivott, olyan finoman és határozottan játszott, hogy az Angol Klub
legjobb játékosának tartották. Különösen pedig azért tisztelte és szerette,
mert érezte, hogy Jasvin nem a nevéért és gazdagságáért, hanem önmagáért
szereti. Minden élő ember közül egyedül vele szeretett volna a szerelméről
beszélni. Jasvin látszólag minden érzést megvetett, Vronszkijnak mégis úgy
rémlett, ő az egyetlen, aki azt az erős szenvedélyt, amely most egész életét
eltöltötte, meg tudná érteni. S meg is volt győződve, hogy Jasvin nem talál a
pletykában és botrányban örömet, hanem úgy fogja föl ezt a szerelmet, ahogyan
kell, azaz elhiszi, hogy nem tréfa, nem mulatság, hanem komoly, életbe vágó
dolog.
Vronszkij nem beszélt vele a
szerelméről, de tudta, hogy mindent tud, és úgy nézi, ahogyan kell, s ezt
jólesett a szeméből látnia.
- Á, igen! - mondta arra,
hogy Vronszkij Tverszkijéknél volt, miután fekete szeme fölvillant, s bajusza
bal felét rossz szokása szerint megfogta s a szájába dugta.
- Hát te mit csináltál
tegnap? Nyertél? - kérdezte Vronszkij.
- Nyolcezret. Három belőle
nem jó pénz, aligha kapom meg.
- Rajtam akkor akár
veszthetsz is most már - mondta Vronszkij nevetve. (Jasvin nagyban fogadott
Vronszkijra.)
- Terajtad nem vesztek.
Egyedül Mahotyintól kell tartani.
A beszélgetés a mai verseny
esélyeire tért; Vronszkij nem is igen tudott másra gondolni most.
- Gyerünk, kész vagyok -
állt föl Vronszkij, s az ajtó felé indult. Hatalmas lábát s hosszú hátát
kiegyenesítve Jasvin is fölkelt.
- Ebédelnem még korán van;
innom kell. Rögtön jövök. Hé, bort! - kiáltotta a vezénylésben híressé vált
vastag, ablakrezegtető hangján. - Nem, mégse! - kiáltotta rögtön utána megint.
- Ha te hazamégy, én is veled megyek.
S elment Vronszkijjal.
Vronszkij ott állt a kétfelé
választott, tágas és tiszta finn parasztházban. A táborban is Petrickijjel
lakott. Az még aludt, amikor Vronszkij és Jasvin a szobába lépett.
- Kelj föl, elég az alvásból
- ment be Jasvin a válaszfal mögé, a borzas Petrickij vállát, aki orrát a
párnájába fúrta, jól megrázva. Petrickij a térdére szökött, s körülnézett.
- Itt volt a bátyád - mondta
Vronszkijnak. - Fölébresztett, vigye el az ördög; azt mondta, újra eljön. - És
megint magára húzta a takarót, s a párnájára dobta magát. - Hagyjál már, Jasvin
- mondta mérgesen Jasvinnak, aki lerángatta róla a takarót. - Maradhass! -
megfordult, és kinyitotta a szemét. - Azt mondd meg inkább, mit igyam; olyan
undokság van a számban, hogy...
- Vodka a legjobb! -
harsogta Jasvin. - Tyerescsenko! Vodkát hozz az úrnak meg uborkát! - kiabálta;
nyilván szerette hallani a hangját.
- Azt gondolod, vodkát? Mi?
- kérdezte Petrickij, homlokát ráncolva s szemét dörzsölgetve. - Te is iszol?
Együtt, akkor iszom. Vronszkij, iszol? - állt föl Petrickij, hóna alá csavarva
a tigriscsíkos ágytakarót.
Kijött a válaszfal ajtaján,
fölemelte a kezét, s franciául kezdte énekelni: - Volt egy király Tuléban...
Vronszkij, iszol?
- Pusztulj innen - mondta
Vronszkij, s fölhúzta a kabátot, melyet az inas odahozott.
- Hát te hová mégy? -
kérdezte Jasvin. - Ni, a trojka is itt van - tette hozzá, meglátva a ház elé
álló fogatot.
- Az istállóba, utána meg
Brjanszkijhoz is ki kell mennem - mondta Vronszkij - a lovak miatt.
Vronszkij valóban megígérte,
hogy elmegy Brjanszkijhoz, aki tízversztányira lakott Peterhoftól, és megviszi
neki a lovakért a pénzt, s el is akart jutni hozzá. A cimborái azonban rögtön látták,
hogy nemcsak oda megy.
Petrickij tovább énekelt,
hunyorgatva s az ajkait fölfújva, mintha azt mondaná: tudjuk, miféle Brjanszkij
az.
- Vigyázz, el ne késs -
Jasvin csak ennyit mondott, majd hogy másra terelje a szót: - Hát az én pejem
hogy szolgál? - kérdezte az ablakon át a rudasra pillantva, melyet Vronszkij
őtőle vett meg.
- Állj! - kiáltott Petrickij
Vronszkij után, aki már kiment. - A bátyád egy levelet s valami cédulát hagyott
a számodra. Várj csak, hol is van?
Vronszkij megállt.
- No, hol van hát?
- Hol, hol? Ez a kérdés -
mondta ünnepélyesen Petrickij, homlokára bökve a mutatóujját.
- Beszélj már, micsoda
butaság ez! - mondta mosolyogva Vronszkij.
- A kályhát nem fűtöttem.
Itt van valahol.
- Elég a hazugságból, hol az
a levél?
- Nem, csakugyan elfeledtem.
Vagy álmodtam csak? Várj, várj. Mit haragszol úgy? Ha te is megittál volna négy
olyan palackkal, mint én tegnap, azt se tudnád, hol vagy. Várj csak, mindjárt
eszembe fog jutni.
Bement a válaszfal mögé, s
az ágyára feküdt.
- Várj! Én itt feküdtem, ő
ott állt. Igeeen, igeeen, megvan - s kihúzta a matrac alól a levelet.
Vronszkij fogta a levelet s
a bátyja céduláját. Az volt, amit várt - a levél az anyjától,
szemrehányásokkal, hogy nem ment el hozzá, a cédula a bátyjától, arról volt
benne szó, hogy valamit meg kell beszélniük. Vronszkij tudta, hogy a kettő egy
és ugyanaz. „Mi közük hozzá?” - gondolta; összehajtotta s a zubbonygombjai közé
dugta a leveleket, hogy az úton figyelmesen átolvassa. A pitvarban két tiszttel
találkozott: az egyik az ezredükből való, a másik egy másikból.
Vronszkij lakása a tisztek
állandó tanyája volt.
- Hová?
- Peterhofba kell mennem.
- A lovad megjött
Carszkojéból?
- Meg, de még nem láttam.
- Azt mondják, Mahotyin
Gladiátora megsántult.
- Badarság. Hanem hogy
fogtok ebben a sárban lovagolni? - mondta a másik.
- Íme az én megmentőim! -
kiáltott föl a belépőket megpillantva Petrickij, aki előtt ott állt már a
tisztiszolgája, egy tálcán a vodkával s a sózott uborkával. - Jasvin itat, hogy
magamhoz térjek.
- Tegnap jól elbántatok
velünk - mondta az egyik belépő -, egész éjjel nem hagytatok aludni.
- Hogy mi mit vittünk végbe!
- mesélte Petrickij. - Volkov fölmászott a tetőre, azt mondja, szomorú. Mondom:
adjunk neki zenét, gyászindulót. Úgy aludt el a tetőn, a gyászindulóra.
- Idd meg föltétlenül a
vodkát, aztán ásványvizet sok citrommal - mondta Jasvin, aki úgy állt Petrickij
fölött, mint az anya, aki a gyereket az orvosság bevételére akarja rábírni -,
utána egy kis pezsgőt is, egy palackocskával.
- Ez már beszéd. Várj,
Vronszkij, iszunk egyet.
- Nem, szervusztok, urak, ma
nem iszom.
- Mi az, tán elnehezedsz
tőle? No, akkor mi magunk. Add ide az ásványvizet s a citromot.
- Vronszkij! - kiáltott
utána valaki, amikor Vronszkij már a pitvarban volt.
- Mi az?
- Nyírasd le a hajad, az is
nehéz, különösen a kopaszságod.
Vronszkij valóban idő előtt
kezdett kopaszodni. Sűrű fogait kimutatva jókedvűen elmosolyodott, és sapkáját
a kopaszodására húzva kiment, s beült a hintóba.
- Az istállóhoz - mondta, s
elővette a leveleket, hogy átolvassa. De aztán meggondolta magát; amíg a lovát
nem látta, nem osztja meg a figyelmét. „Majd utána!”
Az időszaki istálló
deszkabódé volt, ott verték össze közvetlenül a versenytér mellett; ide kellett
átszállítani még előző nap a lovát. Vronszkij nem látta még. Az utolsó napokban
nem maga lovagolta, rábízta a trénerre, s most fogalma sem volt róla, milyen
állapotban jött meg és van most a lova. Alig lépett ki a hintójából, az
istállófiú (groom), az úgynevezett „kisfiú”, aki messziről megismerte a
fogatot, előhívta a trénert. Az inas, magas csizmás, rövid kabátú angol - álla
alatt egy szőrpamat, járása az esetlen zsokéjárás - széttartott könyökkel,
imbolyogva jött elébe.
- No, mit csinál Frufru? -
kérdezte Vronszkij angolul.
- All right, sir, minden rendben van, uram - mondta a torka mélyéből
az angol. - Jobb, ha nem megy be - tette hozzá a kalapját megemelve. - Föladtam
rá a szájkosarat, s most nagyon izgatott. Jobb, ha nem megy be hozzá, az csak
fölingerli.
- De én bemegyek. Látni
akarom.
- Gyerünk hát - mondta
mogorván az angol, még most is alig nyitva ki a száját, s a könyökét himbálva,
kitekert járásával előrement.
Beléptek a barakk előtti
udvarba. A napos - egy csinosan öltözött, jóvágású fiú, tiszta zubbonyban, a
kezében seprű - a belépők elé jött, s hozzájuk szegődött. A barakk rekeszeiben
öt ló állt, s Vronszkij tudta, hogy fő versenytársának, Mahotyin vörösének, az
ötversokos Gladiátornak is itt kell lennie. Gladiátort, akit sohasem látott
még, Vronszkij a maga lovánál is jobban szerette volna látni, a lósport
illemszabályai szerint azonban tudta, hogy nemcsak megnéznie nem illik, de még
csak nem is kérdezősködhet róla. Ahogy a folyosón végigment, a fiú kinyitotta
balra a második rekesz ajtaját, s Vronszkij ott látta a hatalmas vörös lovat s
fehér lábait. Tudta, hogy ez a Gladiátor, de annak az embernek az érzésével,
aki elfordul a feltört idegen levéltől, elfordult, s Frufru rekeszébe ment.
- Ez a ló azé a Ma-k...
Mak... soha nem tudom a nevét kimondani - szólt az angol, nagy, piszkos körmű
ujjával a vállán át Gladiátor rekeszére mutatva.
- Mahotyiné? - mondta
Vronszkij. - Igen, az egyetlen komoly versenytársam.
- Ha ön lovagolná - mondta
az angol -, önre fogadnék.
- Frufru idegesebb, ő
erősebb - szólt Vronszkij, lovaglása dicséretén elmosolyodva.
- Akadályversenynél minden a
lovagláson múlik; meg a pluck-on - mondta
az angol.
Pluck-ot,
azaz erőt és merészséget Vronszkij nemcsak hogy eleget érzett magában, de ami
sokkal fontosabb, meg volt győződve, hogy pluck-ja
a világon senkinek sem lehet több, mint neki.
- Biztos, hogy nem lett
volna szükség nagyobb izzasztásra?
- Biztos - felelte az angol.
- Ne beszéljen, kérem, hangosan. A ló fölizgul - tette hozzá, fejével a zárt
rekesz felé intve, amely előtt álltak, s amelyből paták topogása hallatszott.
Kinyitotta az ajtót, s
Vronszkij bement a rekeszbe, amelybe egy kis ablak szűrt némi fényt. A
rekeszben, a friss szalmán, a lábait váltogatva egy szájkosaras, sötétbarna ló
állt. A rekesz félhomályában szétnézve, Vronszkij egy futó pillantással újból
fölmérte kedves lova egész testalkatát. Frufru középtermetű ló volt, testalkata
nem hibátlan. Egészen vékony csontú, melle erősen előreálló, de szűk. Fara
kissé lecsapott; az első lábai is, de a hátsók különösen, erősen lőcsösek.
Hátsó és első lábának az inai nem voltak túlságosan erősek; hátul, haslóban
azonban szokatlan széles volt, ami most, edzés után, apadt hasa mellett erősen
feltűnt. Lábcsontja, ha elölről nézte az ember, a térde alatt nem látszott
ujjnál vastagabbnak; oldalról viszont szokatlanul széles volt. Bordáit kivéve,
mintha két oldalról össze lett volna nyomva s hosszában kinyújtva. De a
legnagyobb mértékben megvolt benne az a sajátság, amely minden tökéletlenséget
feledtet: a vér, az a vér, amely angol kifejezés szerint beszél magáért. Az
érháló alatt élesen kirajzolódó izmai s a ráboruló finom, mozgékony, atlaszsima
bőr ugyanolyan erősnek látszott, mint a csontja. Száraz feje, a ragyogó és
vidám, kidülledt szemekkel, orrban a kiugró orrlikak vérrel lövellt hártyájába
szélesedett ki. Egész alakjának, de különösen a fejének határozott, energikus s
ugyanakkor gyöngéd kifejezése volt. Egyike volt azoknak az állatoknak, amelyről
úgy érezzük, csak azért nem beszélnek, mert szájuk mechanikai felépítése nem
engedi meg.
Vronszkijnak legalább úgy
rémlett, hogy Frufru mindent megért, s ezt érezte most, amint rápillantott a
lóra.
Ahogy Vronszkij bement
hozzá, mélyet lélegzett, s az ellenkező oldal felől nézve a belépőkre, úgy
forgatta kidülledt szemét, hogy szeme fehérjét elöntötte a vér. A szájkosarat
rázta, s ruganyosan váltogatta a lábait.
- No látja, milyen izgatott
- mondta az angol.
- Te kedves, te - mondta
Vronszkij a lóhoz lépve, bátorítón.
De minél közelebb ment
hozzá, a ló annál izgatottabb lett. Csak amikor a fejéhez ért, akkor
csendesedett el; izmai megrándultak vékony, gyöngéd szőre alatt, Vronszkij
megsimogatta erős nyakát, sörénye egyik tincsét, amely a másik oldalra hullott
át, éles marján megigazította, s arcát megfeszült, denevérszárny finomságú
orrlikához nyomta. A ló összerándult, hangosan szítta és fújta ki megfeszült
orrlikain a levegőt, s úgy húzta hátra a fülét s nyújtotta Vronszkij felé erős,
fekete ajkait, mintha csak meg akarná fogni a kabátujját. De aztán eszébe
jutott a szájkosár, megrázta, s megint váltogatni kezdte hegyes kis lábait.
- Nyughass, kedves - mondta
Vronszkij, s hátulról még egyszer megsimogatva, abban a boldog tudatban ment ki
a rekeszből, hogy a lova a legjobb állapotban van.
A ló izgalma Vronszkijra is
átragadt, érezte, hogy a vér a szívére tódul; akár a ló, ő is mozogni, harapni
szeretett volna; ijesztő volt és mulatságos.
- Tehát bízhatom magában -
mondta az angolnak -, fél hétre ott lesz a helyén.
- Minden rendben lesz -
mondta az angol. - S ön hova megy most, mylord?
- kérdezte hirtelen, a mylord
megszólítást használva, amellyel szinte sohasem élt.
Vronszkij csodálkozva kapta
föl a fejét, s ránézett, ahogy csak ő tudott nézni, nem a szemébe, hanem a
homlokára - elcsodálkozva kérdése merészségén. De belátta, hogy az angol,
amikor a kérdést föltette, nem úgy nézte, mint gazdáját, hanem mint zsokét.
- Brjanszkijhoz kell mennem
- felelte neki -, egy óra múlva otthon vagyok.
„Hányadszor teszik föl ma
már ezt a kérdést?” - mondta magának, s elvörösödött, ami ritkán fordult elő
nála. Az angol figyelmesen nézte. S mintha csak tudta volna, hova megy
Vronszkij, ezt mondta még:
- A legfontosabb, hogy az
ember lovaglás előtt nyugodt legyen; ne legyen rosszkedvű, ne hozza ki semmi a
sodrából.
- All right - felelte Vronszkij mosolyogva, s a hintóba ugorva,
odaszólt a kocsisnak, hogy hajtson Peterhofba.
Alig mentek néhány lépést, a
felhő, amely reggel óta fenyegetett már esővel, föléjük került, s a zápor
megeredt.
„Ez baj - gondolta
Vronszkij, a kocsitetőt felhúzva. - Sár eddig is volt, de most már mocsár
lesz.” S a zárt hintó magányában ülve elővette az anyja levelét s a bátyja
céduláját, s elolvasta őket.
Igen, mindig egy és ugyanaz.
Az anyja, a bátyja, mind szükségesnek tartják, hogy szívügyébe avatkozzanak. Ez
a beavatkozás haragra lobbantotta, pedig ez az érzés ritka volt nála. „Mi közük
hozzá? Mért tartja mind kötelességének, hogy énvelem törődjék? S mit tolakodnak?
Mert látják, hogy ez olyasmi, amit ők nem tudnak megérteni. Ha a szokott,
közönséges és romlott nagyvilági viszony volna, békén hagynának. De érzik, hogy
másvalami, hogy ez nem játékszer, ez az asszony drágább az életemnél. Ezt nem
tudják megérteni, és ezért bosszankodnak. Akármilyen, s akármilyen lesz is még
a sorsunk, mi csináltuk, s nem panaszkodunk - mondta magában a »mi« szóban
egyesítve önmagát Annával. - De nem, nekik tanítaniuk kell bennünket, hogyan
éljünk. Fogalmuk sincs róla, mi az a boldogság; nem tudják - gondolta -, hogy e
nélkül a szerelem nélkül a mi számunkra nincs sem boldogság, sem
boldogtalanság, nincs élet sem.”
Épp azért haragudott a
beavatkozókra, mert a lelke mélyén tudta, hogy igazuk van. A szerelem, amely Annához
fűzte, érezte, nem múló, percnyi felindulás, amely elmúlik, ahogy a nagyvilági
viszonyok elmúlnak, kellemes vagy kellemetlen emlékeken kívül nem hagyva sem az
egyik, sem a másik életében nyomot. Érezte kettejük helyzetének egész
kínosságát, hogy milyen nehéz ennyire a világ szeme előtt a szerelmüket
titkolni, csalni és hazudni. Csalni, hazudni, ravaszkodni s folyton másokra
gondolni akkor, amikor a szenvedély, mely összefűzte őket, olyan erős, hogy
szerelmükön kívül mind a ketten minden másról megfeledkeznek.
Élénken emlékezetében voltak
a sűrűn ismétlődő, természetével annyira ellenkező esetek, amikor a hazugság és
csalás elkerülhetetlen volt, s különösen élénken volt emlékezetében a
szégyenérzet, melyet e miatt a kényszerű csalás és hazugság miatt gyakran
figyelt meg Annán. Amióta Annával viszonya volt, egy különös érzés vett erőt
rajta, amelyet korábban sohasem tapasztalt. Az utálat érzése volt ez; Alekszej
Alekszandrovics, önmaga vagy az egész világ iránt-e, jóformán maga sem tudta.
Ezt a különös érzést azonban mindig elűzte magától. Most is megrázkódott, s a
megkezdett gondolatsort folytatta tovább.
„Anna azelőtt boldogtalan
volt, de büszke és nyugodt; most, ha nem is mutatja, nem lehet nyugodt és
önérzetes. Nem, ennek véget kell vetni” - határozta el magában.
Először merült fel benne
világosan a gondolat, hogy ennek a hazugságnak föltétlenül véget kell vetni,
minél hamarább, annál jobb.
„Hagyjunk ott ő is, én is
mindent - mondta magában - s rejtőzzünk el valahová, csak a szerelmünkkel.”
A zápor nem volt tartós, s
mikor Vronszkij ügető rudasa a sárban már gyeplő nélkül szökellő lógósokat
magával rántva a ház elé ért, a nap megint kikukkantott, s a nyaralók teteje és
a kertek öreg hársfái a főutca mindkét oldalán nedves fényben csillogtak, az ágakról
vígan csöpögött, a tetőkről meg szakadt a víz. Már nem gondolt arra, hogy ez a
zápor elrontja a lóversenyteret; annak örült csak, hogy hála az esőnek, Annát
valószínűleg egyedül találja otthon, hiszen tudta, hogy Alekszej
Alekszandrovics nemrég tért vissza a fürdőről, s nem költözött még ki
Pétervárról.
Abban a reményben, hogy
Annát egyedül találja, s hogy minél kevésbé fordítsa a figyelmet magára, ahogy
mindig tette, még a kishíd előtt leszállt, és gyalog ment be. Nem az utcai
feljáróhoz ment; az udvarba tért be.
- Az úr megérkezett? -
kérdezte a kertészt.
- Nem, csak az úrnő van
otthon. De parancsoljon a bejárat felől; ott van, aki ajtót nyisson - felelte a
kertész.
- Nem, a kerten át megyek.
Meggyőződve, hogy maga van,
meg akarta lepni; hiszen nem ígérkezett mára, Anna meg valószínűleg nem
gondolta, hogy a futtatás előtt idejön; kardját fölfogva óvatosan haladt hát a
virággal szegett utacska kavicsán a kertre nyíló terasz felé. Elfelejtett most
mindent, amit az úton helyzete terhéről és súlyosságáról gondolt. Csak az volt
az eszében, hogy rögtön meglátja, nem képzeletben, de élve, a valóság
teljességében. Ott járt már - hogy zajt ne okozzon, egész talppal lépve - a
terasz meredek lépcsőin, amikor hirtelen eszébe jutott, amit mindig el szokott
felejteni, s ami viszonyuk legkínosabb oldala volt: Anna fia, kérdő, vagy ahogy
rémlett, ellenséges tekintete.
A fiú többször feszélyezte
őket, mint akárki más. Amikor ott volt, Vronszkij és Anna nemcsak azt nem
engedték meg maguknak, hogy olyasmiről beszéljenek, amit bárki előtt meg ne
ismételhetnének, de még azt sem, hogy célzásokat tegyenek, amelyeket a fiú nem
értett volna meg. Nem állapodtak meg ebben, magától alakult ki; önmagukat
bántják meg, úgy érezték, ha ezt a gyereket megcsalják. Ha ő ott volt, úgy beszélgettek,
mint ismerősök. De elővigyázatosságuk ellenére Vronszkij gyakran figyelte meg
a gyermek kutatón és habozva rámeredő tekintetét; viselkedésében a különös
félénkséget és bizonytalanságot, hol kedveskedést, hol hidegséget és
szorongást. Mintha megérezte volna, hogy e közt az ember és az anyja közt
fontos kapcsolat van, amelynek a jelentőségét nem tudja felfogni.
A gyerek valóban azt érezte,
hogy nem tudja a viszonyukat megérteni, s bár erőltette, nem képes tisztázni az
érzést, amellyel ez iránt az ember iránt lennie kell. Azzal a fogékonysággal,
mellyel a gyermek az érzésmegnyilvánulásokat kíséri, világosan látta, hogy az
apja, a nevelőnő, a dajka, ha nem is beszélnek róla, nemcsak hogy nem szeretik,
de undorral és félelemmel néznek Vronszkijra, az anyja meg mintha a legjobb
barátja volna.
„Mit jelent ez? Miféle ember
ő? Hogy kell szeretni? Én vagyok a hibás, ha nem értem, ostoba vagy rossz fiú
vagyok?” - gondolta, s ebből eredt az a találgató, kérdő, részben ellenséges
kifejezés, félénkség és változékonyság, amely Vronszkijt annyira feszélyezte.
Ennek a gyereknek a jelenléte mindig kiváltotta belőle azt a különös,
megindokolhatatlan undort. Ennek a gyereknek a jelenléte benne és Annában is
olyan érzést keltett, amilyen a hajósé lehet, aki az iránytűre néz, s azt
látja, hogy az irány, amely felé sebesen halad, messzi eltér a tervbe vettől, a
mozgást megállítani azonban nincs már hatalmában; közben minden perc messzebb
és messzebb viszi a helyes iránytól, s beismerni az eltérést annyi, mint
beismerni a pusztulást.
A gyermek naiv pillantása az
életre: ez volt az iránytű, ez mutatta meg elhajlásuk fokát attól, amit tudtak,
de amiről nem akartak tudomást venni.
Szerjozsa ezúttal nem volt
otthon. Anna teljesen egyedül volt, ott ült a teraszon, a fia visszatérését
várta, aki sétálni ment, s valahol beérte az eső. Elküldte utána az inast és a
lányt, s most várakozva ült ott. Széles hímzésű fehér ruha volt rajta, a terasz
sarkában ült, a virágok mögött, és nem hallotta meg Vronszkijt. Fekete fürtű
fejét lehajtva, a korláton álló hideg öntözőkannához nyomta a homlokát; két
gyönyörű keze, az annyira ismerős gyűrűkkel, a kannát szorította. Alakjának,
fejének, nyakának, kezeinek szépsége, mint valami váratlan dolog, mindig
meglepte Vronszkijt. Megállt, és elragadtatottan pillantott rá. De ahogy lépni
akart, hogy közelebb kerüljön hozzá, Anna már meg is érezte a közelségét,
eltolta a kannát, s felé fordította fölhevült arcát.
- Mi lelte? Beteg? - szólt
Vronszkij feléje indulva, franciául. Oda akart futni hozzá, de aztán eszébe
jutott, hogy lehet ott idegen is, a balkonajtóra pillantott, s elvörösödött;
ahogy mindig elvörösödött, amikor azt érezte, hogy félnie, tekingetnie kell.
- Nem, egészséges vagyok -
állt föl Anna, keményen szorítva meg odanyújtott kezét - Nem... vártalak.
- Istenem, milyen hideg a
kezed! - mondta Vronszkij.
- Megijesztettél - szólt
Anna. - Egyedül vagyok, és Szerjozsát várom. Sétálni ment, s erről jönnek.
De annak ellenére, hogy
igyekezett nyugodtan viselkedni, az ajka remegett.
- Bocsásson meg, hogy eljöttem,
de nem tudtam úgy eltölteni a napot, hogy ne lássam - folytatta Vronszkij
franciául. Mindig így beszélt, ha el akarta kerülni az oroszul rendkívül
hidegen hangzó ön-t s a félelmetes te-t.
- Mit bocsássak meg? Boldog
vagyok.
- De vagy beteg, vagy bánatos
- folytatta Vronszkij, el nem engedve a kezét, s felé hajolt. - Mire gondolt?
- Mindig ugyanarra - mondta
Anna mosolyogva.
Igazat mondott. Akármikor,
bármely pillanatban kérdezték volna, hogy mire gondol, nem lett volna hiba a
válaszában: ugyanarra: a boldogságomra s a boldogtalanságomra. Most például,
amikor meglepte, mire is gondolt? Éppen arra, hogy másoknak, Betsynek például
(ismerte a világ elől titkolt viszonyát Tuskeviccsel), miért olyan könnyű
mindez, neki meg miért annyira gyötrelmes? Ez a gondolat most bizonyos okból
különösképp gyötörte. A versenyről kérdezte Vronszkijt. Vronszkij felelt; de
látta, hogy izgatott, próbálta elszórakoztatni, s a legközvetlenebb modorban,
részletesen beszámolt neki a verseny előkészületeiről.
„Megmondjam, ne mondjam? -
gondolta Anna, Vronszkij nyugodt, nyájas szemébe pillantva. - Olyan boldog, úgy
el van telve a versenyével; nem úgy fogná föl, ahogyan kell, nem értené meg,
mit jelent ez az esemény minekünk.”
- De nem mondta meg, mi járt
a fejében, amikor jöttem - szólt Vronszkij, elbeszélését félbeszakítva. -
Mondja el, kérem.
Anna nem felelt, lehajtotta
kicsit a fejét, lopva és kérdőn nézett rá, hosszú szempillái alól kiragyogó
szemeivel. Keze egy eltépett levéllel játszott és reszketett. Vronszkij látta
ezt; arcán az az alázat, az a rabszolgai odaadás volt, amely Annát úgy
megvesztegette.
- Látom, hogy történt
valami. Lehetek-e egy percig is nyugodt, tudva, hogy bánata van, amelyben nem
osztozom? Az Istenért, beszéljen - ismételte könyörögve.
„Igen, de én nem bocsátom
meg, ha nem fogja föl a teljes jelentőségét. Jobb nem mondani; mit tegyem
próbára?” - gondolta, még mindig úgy nézve rá, s keze a levéllel, érezte, még
jobban megremeg.
- Az Istenért! - ismételte
meg Vronszkij, megfogva a kezét.
- Megmondjam?
- Igen, igen, igen.
- Állapotos vagyok - szólt
Anna csendesen és lassan.
A levél a kezében még jobban
reszketett, de nem vette le Vronszkijról a szemét, hogy lássa, hogyan fogadja.
Vronszkij elsápadt, mondani akart valamit, de megállt, eleresztette Anna kezét,
s lehajtotta a fejét. „Igen, megértette teljesen, mit jelent” - gondolta Anna,
és hálásan szorította meg a kezét.
De tévedett abban, hogy
Vronszkij úgy fogta föl a hír jelentőségét, ahogy ő, az asszony. E hírre
tízszeres erővel érezte annak a különös, rá-rátámadó undornak a rohamát,
ugyanakkor azonban azt is belátta, hogy a krízis, amelyet óhajtott, itt van -
nem lehet tovább titkolózni a férj előtt; így vagy úgy, minél előbb meg kell
bontani ezt a természetellenes helyzetet. De Anna izgalma testileg is átterjedt
rá. Ellágyult, alázatos pillantással tekintett rá, megcsókolta a kezét,
fölállt, s hallgatagon járt föl-le a teraszon.
- Igen - mondta elszántan
hozzálépve. - Sem én, sem maga, egyikünk sem tekintette játéknak a
viszonyunkat, s a sorsunk most eldőlt. Föltétlenül véget kell vetnünk - mondta
körülnézve - a hazugságnak, amelyben élünk.
- Véget vetni? De hát hogy
vessünk véget, Alekszej? - kérdezte Anna halkan. Megnyugodott már, s arcán
gyöngéd mosoly ragyogott.
- Hagyja ott a férjét, s
egyesítsük az életünket.
- Így is egy - felelte Anna
alig hallhatóan.
- Igen, de egészen, egészen.
- De hogyan, Alekszej,
taníts meg rá, hogyan? - kérdezte szomorúan mosolyogva helyzete
reménytelenségén. - Van kivezető út az efféle helyzetből? Nem vagyok felesége
az uramnak?
- Minden helyzetből van
kivezető út. Csak el kell szánnunk rá magunkat - mondta Vronszkij. - Minden
jobb, mint az a helyzet, amiben élsz. Talán nem látom, hogy gyötör minden, a
társaság, a fiad, az urad?
- Ah, az uram, az nem -
mondta Anna természetes mosollyal. - Nem ismerem; nem is gondolok rá. Nincs.
- Nem beszélsz őszintén.
Ismerlek, miatta is gyötrődsz.
- De hisz ő nem is tud róla
- mondta Anna, s hirtelen sugárzó vörösség öntötte el; arca, nyaka, homloka
elvörösödött, s a szégyen könnye ült ki a szemébe. - Ne is beszéljünk róla.
Vronszkij többször
megpróbálta már, ha nem is olyan határozottan, mint most, hogy Annát helyzete
megfontolására bírja, de mindig ebbe a felületes és könnyelmű gondolkozásba
ütközött, amellyel most felelt a kihívásra. Mintha olyasmi lett volna ebben a
dologban, amit nem tudott vagy nem is akart megmagyarázni magának, s mihelyt
beszélni kezdett róla, az igazi Anna mintha visszahúzódott volna valahová a
belsejébe, s egy másik lépett volna elő, egy furcsa, idegen nő, akit nem
szeretett, sőt félt tőle, aki ellenállt neki. De Vronszkij most eltökélte, hogy
mindent kimond.
- Tudja-e vagy sem - mondta
Vronszkij szokott szilárd és nyugodt modorában -, tudja-e vagy sem, mi ezzel
nem törődünk. Nem maradhatunk, nem maradhat így, különösen most.
- Maga szerint tehát mit
tegyünk? - kérdezte Anna ugyanazzal a könnyed, gunyoros tréfálkozással. Ő, aki
annyira félt, hogy Vronszkij könnyen veszi a terhességét, bosszankodott, amiért
azt a következtetést vonta le belőle, hogy kezdeniük kell valamit.
- Elmondani neki mindent, és
otthagyni.
- Nagyon szép; tegyük fel,
hogy megteszem - mondta Anna. - Tudja, mi lesz ebből? Előre megmondom - s
gonosz fény gyűlt egy pillanattal előbb még gyöngéd szemében. - „Á, ön mást
szeret, s bűnös viszonyra lépett vele (az urát utánozta, s éppúgy hangsúlyozta
a bűnös szót, ahogy Alekszej
Alekszandrovics szokta). Én óva intettem önt, mind vallási, mind társadalmi és
családi tekintetben a következményektől. Nem hallgatott rám. Most nem tehetem
ki a nevemet... - és a fiam nevét, akarta mondani, de a fiával nem tudott
tréfálni - a gyalázatnak”... s még valami effélét - tette hozzá aztán. - Egyszóval
a rá jellemző államférfiúi modorban világosan és szabatosan elmondja majd, hogy
nem engedhet el, ellenben megteszi a tőle függő lépéseket, hogy a botrányt
megakadályozza. S amit mond, meg is teszi: nyugodtan, pontosan. Ez fog
történni. Ez nem ember, hanem gép, s ha megharagszik, igen gonosz gép - tette
hozzá, maga elé képzelve Alekszej Alekszandrovicsot, alakja, beszédmodora,
jelleme minden részletével, bűnül róva föl, ami rosszat csak találhatott benne,
nem bocsátott meg neki semmit a rettenetes bűn miatt, amelyet ő maga követett
el ellene.
- De Anna - szólt Vronszkij
lágy, meggyőző hangon, igyekezve megnyugtatni -, mégiscsak meg kell mondani
neki, aztán majd ahhoz tartjuk magunkat, amit ő határoz.
- Megszökjek tán?
- És miért ne szökne?
Lehetetlennek tartom, hogy tovább folytassa ezt. Nem magam miatt; látom,
mennyire szenved.
- Megszökjek, s a
kitartottja legyek? - kérdezte Anna haragosan.
- Anna - szólt rá Vronszkij
gyöngéd korholással.
- Igen - mondta ő tovább -,
a szeretőjévé legyek, s tönkretegyek mindent?
Megint azt akarta mondani:
„a fiamat”, de nem tudta a szót kimondani.
Vronszkij nem tudta
megérteni, becsületes, erős természete hogy képes ezt a hazug helyzetet
elviselni; miért nem kíván belőle szabadulni; nem jött rá, hogy a fő ok az a fiam szó volt, amit nem tudott
kimondani. Amikor a fiára gondolt, hogy mi lesz a viszonya az apját elhagyó
anyához, olyan rettenetes érzés fogta el amiatt, amit cselekedett, hogy nem
latolt tovább, hanem asszony módra, szavakkal és hazug okoskodásokkal próbálta
megnyugtatni magát, csakhogy minden a régiben maradjon, s elfelejthesse a
rettenetes kérdést: mi lesz a fiával.
- Kérlek, könyörgök - mondta
hirtelen egészen más, őszinte s gyöngéd hangon, s kezét megfogva -, erről ne
beszélj velem többet!
- De Anna...
- Soha! Hagyd ezt rám.
Ismerem a helyzetem egész aljasságát és szörnyűségét, de a döntés nem olyan
könnyű, mint hiszed. Hagyd rám, és fogadj szót. Ne beszélj soha erről.
Megígéred? Nem, nem, meg kell ígérned.
- Én mindent megígérek, de
nem lehetek nyugodt, főként azután, amit mondtál. Nem lehetek nyugodt, ha te
nem lehetsz az.
- Én? - ismételte meg Anna.
- Igen, gyötrődöm néha, de ez elmúlik, csak te soha elő ne hozd. Csak az
gyötör, ha erről beszélsz velem.
- Nem értem - mondta
Vronszkij.
- Tudom - szakította félbe
Anna -, milyen nehéz a te becsületes természetednek hazudnia, és sajnállak is
érte. Gyakran elgondolom, hogy tönkretetted az életed miattam.
- Épp most gondoltam
ugyanezt - mondta Vronszkij -, hogy te mint áldoztál föl miattam mindent. Nem
tudom megbocsátani magamnak, hogy boldogtalan vagy.
- Én boldogtalan? - mondta
Anna, közel húzódva hozzá, s a szerelem elragadtatott mosolyával nézett rá. -
Én... akár az éhes ember, akinek enni adtak. Lehet, hogy fázik, s a ruhája
rongyos, szégyelli is magát, de nem boldogtalan. Én boldogtalan? Nem, itt a
boldogságom.
Meghallotta visszatérő
fiának a hangját; gyors pillantást vetett a terasz felé, s hirtelen felállt.
Pillantásában az ismerős tűz gyűlt föl, szép, gyűrűs kezét egy gyors
mozdulattal fölemelte, megfogta Vronszkij fejét, s hosszan elnézte; elnyílt,
mosolygó ajakkal közeledett felé; gyorsan megcsókolta a száját s két szemét,
azután eltolta magától. El akart menni, de Vronszkij visszatartotta.
- Mikor? - kérdezte
suttogva, s elragadtatással pillantott reá.
- Ma; egy órakor - suttogta
Anna nehezet sóhajtva, és könnyű, gyors lépteivel a fia elé ment.
Szerjozsát az eső a nagy
kertben érte, egy lugasban ült a dajkájával.
- Nos, a viszontlátásra -
mondta Anna Vronszkijnak. - Mindjárt indulnom kell a versenyre. Betsy
megígérte, hogy értem jön.
Vronszkij az órájára nézett,
és sietve elment.
Amikor Vronszkij Kareninék
teraszán az órájára nézett, olyan nyugtalan volt, gondolatai úgy elfoglalták,
hogy látta ugyan az óralapon a mutatót, de azt, hogy hány óra, nem tudta.
Kiment a műútra, s a sárban óvatosan lépve a kocsija felé indult. Annyira tele
volt azzal, amit Anna iránt érzett, nem is gondolta meg, hogy hány óra, s van-e
még ideje Brjanszkijhoz elmenni. Amint az gyakran előfordul, csak a felületes
emlékezete működött, diktálva, mi után mit kell csinálnunk. Odament a kocsisához,
aki ott szunyókált a bakon egy sűrű hársfa már elferdülő árnyában;
elgyönyörködött az izzadt lovak fölött oszlopban keringő muslicákban, s a
kocsist felébresztve beugrott a hintóba, és Brjanszkijhoz hajtatott.
Csak amikor már vagy hét
versztát mentek, akkor ocsúdott föl annyira, hogy az órájára nézett; látta,
hogy fél hat, s elkésett már.
Ezen a napon több futam
volt; az istállófiúk versenye, aztán a kétversztás tiszti, utána egy
négyversztás, s végül az a verseny, amelyben ő lovagol. Az ő futamára még
odaérhet, de ha elmegy Brjanszkijhoz, s aztán hajtat oda, éppen hogy odaér, s
az egész udvar ott lesz már akkor. Ez nem szép. De Brjanszkijnak szavát adta,
hogy elmegy hozzá; s ezért úgy határozott, továbbhajtat, s a kocsisnak
megparancsolta, ne sajnálja a trojkát.
Brjanszkijhoz érve öt percet
ott töltött nála, s vágtatott visszafelé. Ez a gyors iram megnyugtatta.
Annához fűződő viszonyának minden nehézsége, a beszélgetésük után benne maradt
határozatlanság mind kipárolgott a fejéből; élvezettel és izgalommal gondolt a
futamra, arra, hogy mégis odaér; a ma éjszakai találka boldogságvárása csak
olykor-olykor lobbant fel ragyogó fénnyel a képzeletében.
Ahogy a nyaralókból és
Pétervárról jövő fogatokat megkerülte, s a verseny légkörébe beljebb került, a
verseny izgalma mindjobban elkapta.
A lakásán már nem talált
senkit sem, mind a versenyen voltak, az inasa a kapuban várta. Mialatt
átöltözött, az inas elmondta, hogy a második futamot elkezdték már, hogy sok úr
kereste; az istállóból a fiú kétszer is átfutott már.
Miután minden sietség nélkül
átöltözött (sohasem sietett, és sohasem vesztette el az önuralmát), Vronszkij
a barakkokhoz hajtatott. Onnét már látni lehetett a versenyteret körülvevő
fogatok, gyalogosok, katonák tengerét, az embertől nyüzsgő tribünöket. Nyilván
a második futam ment, mert ahogy a barakkba lépett, csengetést hallott. Az
istállóhoz érve Mahotyin fehér lábú Gladiátorával akadt össze; kék sávos,
narancssárga lópokróc volt rajta, s kékkel szegett, hatalmasnak látszó,
szétálló fülvédők, így vezették a lóversenytérre.
- Cord merre van? - kérdezte
a lovászt.
- Az istállóban; nyergelnek.
A nyitott rekeszben Frufru
föl volt már nyergelve. Most készültek kivezetni.
- Nem késtem el?
- All right! All right! Minden rendben, minden rendben - mondta az
angol. - Csak ne izguljon.
Vronszkij még egy pillantást
vetett az egész testében reszkető lova gyönyörű, kedves formáira, s miután nagy
nehezen megvált ettől a látványtól, kiment a barakkból. A legkedvezőbb
pillanatban ért a tribünhöz, hogy a figyelem rá ne terelődjék. Épp most
végződött a kétversztás futam; minden szem az elöl haladó lovas testőrre s
mögötte a huszárra meredt, amint végső erejükből szorítva a lovat, épp a célba
érnek. A pálya közepéről és kívülről is mindenki a céloszlop felé nyomult, a
lovas testőrkatonák s tisztek csoportja hangos fölkiáltásokkal fejezte ki
örömét tisztje és bajtársa várható győzelmén. Vronszkij csaknem ugyanakkor vegyült
észrevétlenül a tömeg közé, amikor a futam végét jelző csöngetés felhangzott, s
a magas, sárral befröcskölt lovas testőr, aki elsőnek ért be, a nyeregbe
ereszkedve, az izzadságtól sötét, nehezen lélegző, szürke csődör gyeplőjét
elengedte.
A csődör erőlködve rakta a
lábait, nagy teste sebes futását lelassítva, a testőrtiszt meg mint nehéz
álomból ébredő pillantott körül, s nagy erőfeszítéssel elmosolyodott. A tömeg:
az övéi s az idegenek, köré gyűltek.
Vronszkij szándékosan
kerülte el a válogatott, nagyvilági társaságot, amely tartózkodva, de
fesztelenül mozgott és beszélgetett a tribünök előtt. Látta, hogy Karenina,
Betsy, a bátyja felesége is ott van, s szándékosan nem ment oda, nehogy a
figyelmét elvonják. De a szembejövő ismerősök minduntalan megállították,
apróra elmondták a lefolyt futamokat, s faggatták, miért késett el.
Mialatt a versenyzőket
díjkiosztásra a tribünök elé szólították, s mindenki arrafelé fordult,
Vronszkij bátyja, Alekszandr, egy vállrojtos ezredes lépett oda hozzá. Nem volt
nagy növésű ember, éppen olyan zömök, mint Alekszej, csak szebb s pirosabb; az
orra vörös, az arca nyílt, de korhelyforma.
- Megkaptad a levelemet? -
kérdezte. - Az ember sosem talál otthon.
Alekszandr Vronszkij züllött
s rendkívül korhely élete ellenére, amelyről mindenki tudott, tökéletes
udvaronc volt.
Most is, ahogy az öccsével
egy nagyon is kellemetlen dologról beszélt, tudva, hogy sokak szeme lehet
rajta, olyan mosolygó képet vágott, mintha valami semmiségen tréfálkozna vele.
- Megkaptam, s igazán nem
értem, te mit törődsz vele - mondta Alekszej.
- Azért, mert amint épp
megjegyeztem, nem vagy ott sehol, ellenben hétfőn Peterhofban találkoztak
veled.
- Vannak dolgok, amelyek
csak azokra tartoznak, akiket közvetlenül érintenek, s ez az ügy, amivel annyit
foglalkozol, ilyen.
- Igen, de akkor ne
szolgálj.
- Kérlek, ne avatkozz bele,
és kész.
Alekszej Vronszkij komor
arca elsápadt, kiugró állcsontja, ami ritkán történt meg vele, megreszketett.
Mint igen jószívű ember, csak ritkán haragudott meg, de ha megharagudott, az
álla egyszeriben reszketni kezdett, s ilyenkor, amint ezt a bátyja is tudta,
veszélyes volt. Alekszandr Vronszkij jókedvűen mosolygott.
- Csak anyuskánk levelét
akartam átadni. Válaszolj neki, és ne izgasd fel magad lovaglás előtt. Bonne chance[40]
- tette hozzá mosolyogva, és otthagyta.
De rögtön utána megint
baráti üdvözlések állították meg.
- Nem akarod megismerni a
barátaidat. Jó napot, mon cher! -
szólt rá Sztyepan Arkagyics, aki piros arcával s ápolt, ragyogó pofaszakállával
itt, a pétervári fény közepén éppen úgy csillogott, akárcsak Moszkvában. -
Tegnap érkeztem, s nagyon örülök, hogy győzelmed láthatom. Mikor
találkozhatunk?
- Gyere el holnap a kantinba
- mondta Vronszkij, a karját szorítva meg bocsánatkérésül, s a pálya közepére
ment, ahova a nagy akadályversenyre már vezették be a lovakat.
Az izzadt, futásban
elgyötört lovak lovászaiktól vezetve istállójukba mentek, s egymás után
jelentek meg a következő futamra az újak és frissek; többnyire csuklyás angol
lovak. Horpadt hasukkal különös, hatalmas madarakhoz hasonlítottak. Jobbról az
ösztövér szépséget, Frufrut hozták; rugalmas, hosszú bokáin mint valami rugókon
lépegetett. Nem messze tőle a széles fülű Gladiátorról vették le a pokrócot. A
csődör nagydarab, gyönyörű, teljesen szabályos formái, csodálatos fara,
szokatlanul rövid, közvetlenül a patája fölött ülő bokái önkéntelen is magukra
vonták Vronszkij figyelmét. Oda akart menni a lovához, de újabb ismerős
tartóztatta föl.
- Itt van Karenin - mondta
az ismerőse, akivel beszédbe ereszkedett. - A feleségét keresi; az meg a tribün
közepén van. Nem látta?
- Nem, nem láttam - felelt Vronszkij,
s még csak hátra se pillantva a páholy felé, amelyikben Kareninát mutatták
neki, lovához lépett.
Alig nézhette meg a nyergét,
amin egy kis igazítást kellett tenni, s a lovasokat már a páholyhoz hívták,
hogy számot és pályát húzzanak. Komoly, szigorú arccal - egyesek sápadtan -
tizenhét tiszt lépett a tribünhöz, s húzta ki egymás után a számokat.
Vronszkijnak a hetes szám jutott. „Nyeregbe!” - hallotta.
Érezve, hogy ő s a többi
versenyző a központ, amelyre minden szem irányul, Vronszkij feszült
lelkiállapotban, mely mozgását rendesen lassúvá és nyugodttá tette, odament a
lovához, Cord, a verseny örömére, a parádés ruháját vette fel; fekete,
begombolt kabát, feszesre keményített, az arcát föltámasztó gallér, kerek,
fekete kalap, magas szárú csizma. Mint mindig, most is nyugodt és
méltóságteljes volt; ott állt a ló előtt, s maga tartotta mindkét kantárszárat.
Frufru tovább reszketett, mintha a hideg rázná. Tűzzel teli szemei a mellélépő
Vronszkijra bandzsítottak. Vronszkij a heveder alá dugta a kezét. A ló még
erősebben bandzsított, a fogát vicsorította, a fülét hátrahúzta. Az angol
összeráncolta az ajkát, meg akarta mutatni, hogy mosolyog azon, hogy a nyergelését
valaki ellenőrzi.
- Üljön le, akkor nem izgul
ennyire - mondta.
Vronszkij utolszor
pillantott versenytársaira. Futam közben, tudta, nem látja már őket. Ketten
előrementek már az indítás helyére. Galcin, egyik félelmetes versenytársa,
Vronszkij barátja, a pej csődör körül forgott, amely nem akarta magára engedni.
Egy szűk nadrágos kis huszártestőr galoppban jött, összegugyorodva, mint a
kandúr, a ló farán; az angolokat szerette volna utánozni. Kuzovlev herceg
sápadtan ült Grabovszkij-fajú, telivér kancáján; az angolja kantárjánál fogva
vezette a lovat. Vronszkij és bajtársai mind ismerték „gyenge” idegeit s
szörnyű becsvágyát. Tudták, hogy mindentől fél: fél katonalóra ülni, de most,
éppen mert félelmetes, mert az emberek itt a nyakukat törhetik, s minden
akadálynál doktor s mentőkocsi áll, vöröskereszttel s irgalmasnővérrel,
futtatni akart. A tekintetük találkozott, s Vronszkij nyájasan és bátorítón
hunyorított reá. Csak egyet nem látott, fő versenytársát, Mahotyint, a
Gladiátoron.
- Ne siessen - mondta Cord
Vronszkijnak -, s jegyezze meg: az akadályoknál ne tartsa vissza és ne hajtsa;
hagyja, tegye, ahogy őneki tetszik.
- Jó, jó - mondta Vronszkij,
átvéve a kantárt.
- Ha lehet, vezesse a
futamot, de ha hátramarad, ne essen kétségbe az utolsó percig.
A ló meg sem mozdulhatott, s
Vronszkij egy hajlékony, erőteljes mozdulattal már a rovátkás acélkengyelben
volt, lefogyott testét könnyen és biztosan nyomva a nyikorgó nyeregbőrre.
Miután jobb lábával is a kengyelbe hágott, megszokott mozdulattal egyengette ki
ujjai közt a kettős kantárszárat, Cord pedig eleresztette a kezét. Mintha nem
tudta volna, melyik lábával lépjen előbb, Frufru hosszú nyakával feszesre húzta
a gyeplőt, s ahogy megindult, hajlékony hátán mint rugókon himbálta lovasát.
Cord gyorsított lépésekkel ment mögöttük. Az izgatott ló, mintha lovasát be
akarná csapni, majd erre, majd arra húzta a gyeplőt, s Vronszkij hasztalan
próbálta hanggal és kézzel megnyugtatni.
Az indítás helye felé
tartva, a folyó zsilipjéhez értek. A lovasok közül egyesek előtte, mások
hátrább voltak, amikor Vronszkij egyszer csak vágtatást hallott maga mögött a
sárban, s Mahotyin előzte meg őt fehér lábú, kajla fülű Gladiátorán. Mahotyin
hosszú fogait kivillantva rámosolygott, de Vronszkij komoran nézett rá.
Különben sem szerette, itt azonban a legfélelmetesebb ellenfelének számította,
s bosszantotta, hogy mellette vágtat el, és fölingerli a lovát. Frufru a bal
lábával vágtába kapott, kettőt szökött, s a megfeszült gyeplő elleni haraggal,
lovasát föl-földobva, zötykölő vágtába kezdett. Cord is komor képet vágott, s
szinte ügetve szaladt Vronszkij után.
Összesen tizenhét tiszt vett
részt e versenyben. A futamnak egy nagy, négyversztás, ellipszisforma pályán
kellett a tribünök előtt lefolynia. Ezen a pályán kilenc akadály készült: a
folyó, épp a tribün előtt egy nagy, kétarsinnyi,[41]
csupasz gát, egy száraz és egy vizes árok, ferde sánc, az ír padka (egyike a
legnehezebb akadályoknak): egy rőzsével teletűzdelt sánc, mögötte pedig úgy,
hogy a ló nem láthatta meg, egy árok (a ló vagy átvitte mind a két akadályt,
vagy felbukott); aztán még két vizes árok, egy száraz, végül a tribünnel
szemben a futam vége. A futamot azonban nem a pályáról indították, hanem vagy
száz ölre oldalt tőle; ezen a darabon volt az első akadály is: a háromarsinnyi
széles, megduzzasztott folyó, amelyen a lovasok vagy átugrottak, vagy
átgázoltak, kinek ahogy tetszett.
A lovasok háromszor is sorba
igazodtak, de valakinek a lova mindig kiugrott, úgyhogy újból kellett indítani.
Az indító, Sesztrin ezredes már haragudni kezdett, amikor negyedszer végre
elkiálthatta: „Rajta!” - s a lovasok nekiiramodtak.
Ahogy sorba álltak, minden
szem, minden távcső a lovasok tarka csoportjára szegeződött.
„Elindultak! Futnak már!” -
hallatszott mindenfelől a várakozás némasága után.
Magányos gyalogosok s egész
csoportok futkostak, hogy jobban lássanak, egyik helyről a másikra. A lovasok
tömött csoportja már az első percben szétnyílt, látni lehetett, amint
kettesével, hármasával, egyik a másik után, közelednek a folyóhoz. A nézők úgy
látták, hogy mind egyszerre szöknek át rajta, a lovasok azonban számon
tartották a számukra jelentős, másodpercnyi különbségeket.
Az izgatott és nagyon ideges
Frufru az első pillanatot elveszítette, néhány ló elébe került; de még nem
érték el a folyót, s Vronszkij a szárba fekvő lovat minden erejéből
türtőztetve, hármat könnyedén megelőzött, úgyhogy csak Mahotyin sárga
Gladiátora maradt, farát egyenletesen és könnyedén mozgatva, épp Vronszkij
előtt; legelöl pedig a gyönyörű Diana, a sem élő, sem holt Kuzovlevvel a hátán.
Az első percekben Vronszkij
még nem volt ura sem a lovának, sem magának. Az első akadályig, a folyóig, lova
mozgását sem tudta irányítani.
Gladiátor és Diana egyszerre
érkeztek a folyóhoz; csaknem egy és ugyanabban a pillanatban emelkedtek fölé s
szöktek át a másik oldalra; utánuk, repülve szinte, Frufru emelkedett
észrevétlen a magasba; de ugyanabban a pillanatban, amikor Vronszkij a
levegőben érezte magát, Kuzovlevet pillantotta meg, majdnem a lova lába előtt,
amint Dianával a folyó túlsó partján fölbukfencezik. (Kuzovlev az ugrás után
eleresztette a gyeplőt, s a lova vele együtt átbukott a fején.) A részleteket
Vronszkij később tudta meg, most csak azt látta, hogy pont a lába elé, ahova
Frufrunak ugrania kellett, Diana lába vagy feje kerül. De Frufru ugrás közben,
eső macskaként, még egy lökést adott a lábával s hátával, s a lovat elkerülve
tovább rohant.
„Ó, te kedves!” - gondolta
Vronszkij.
A folyón túl Vronszkij már
teljesen hatalmába kerítette a lovát, s kezdte visszafogni, mert az volt a
szándéka, hogy a nagy akadályt Mahotyin mögött veszi, s az azután következő,
akadály nélküli kétszáz öl térségen próbálja megelőzni.
A nagy akadály épp a cári
páholy előtt volt. Az uralkodó, az egész udvar, a néptömeg mindkettőjüket nézte
- őt s a lóhosszal előtte járó Mahotyint, ahogy az „ördög” felé (így hívták a
csupasz gátat) közeledtek. Vronszkij ott érezte magán a mindenfelől ráirányuló
szemeket, de a lova fülén és nyakán kívül semmit sem látott, csak a szembefutó
földet, s mindig ugyanabban a távolságban Gladiátor gyors ütemben járó farát és
fehér lábait. Gladiátor a levegőbe emelkedett, nem verődött bele semmibe, s
kurta farkát megcsóválva eltűnt Vronszkij szeme elől.
- Bravó! - mondta egy hang.
Ugyanebben a pillanatban,
közvetlen a szeme előtt, a gát deszkái villantak föl. A ló a legkisebb
mozgásváltozás nélkül emelkedett fölébük; a deszkák eltűntek, csak hátul
koppant meg valami. Az előtte járó Gladiátor fölizgatta Frufrut, túl korán
vette a gátat, s a hátsó patáját beleverte. A futása azonban nem változott, s
az arcába csapódó sárcsomóról Vronszkij azt látta, hogy ismét ugyanabban a távolságban
van Gladiátortól. A fara, a kurta farok s a nem távolodó, gyorsan mozgó fehér
lábak megint ott voltak előtte.
Ugyanabban a pillanatban,
amikor Vronszkij azt gondolta, no, most kell Mahotyint megelőznie, Frufru már
elértette, hogy mit gondolt; nem is kellett sarkantyúzni, jól belefeküdt, s épp
az előnyösebbik oldalon, a kötél felől közeledni kezdett Gladiátorhoz. Mahotyin
nem adott utat a kötélnél; Vronszkij még éppen csak gondolt rá, hogy kívül is
előzhet, s Frufru máris lépést váltott, s arról kezdte kerülni. Az izzadságtól
lassan feketedő válla Gladiátor farával került egy vonalba. Néhány másodpercig
egy vonalban vágtattak. De a közeledő akadály előtt, nehogy a külső körön
kelljen mennie, Vronszkij dolgozni kezdett a gyeplővel, s nagy sebesen, épp a
sánc előtt lekörözte Mahotyint. Futólag látta is sárral befröcskölt arcát. Úgy
rémlett neki, még mosolygott is. Vronszkij megkerülte Mahotyint, de ott érezte
őt közvetlenül maga mögött, s továbbra is ott hallotta közvetlenül a hátában az
egyenletes dobogást s Gladiátor orrlikainak szaggatott, de friss lélegzetét.
A következő két akadályon,
az árkon és a gáton, könnyen ment át, de Gladiátor vágtatását és szökését most
még közelebb hallotta. Nekiengedte a lovát, s örömmel érezte, hogy könnyen
gyorsít, s Gladiátor patadobogása megint az előbbi távolságból hallik.
Vronszkij vezette a futamot,
ez volt, amit maga is akart, s amit Cord is ajánlott neki, s most már bizonyos
volt a győzelmében. Izgalma, öröme, gyengédsége Frufru iránt folyton erősödött.
Hátra szeretett volna nézni, de nem merte megtenni; azon volt, hogy nyugodt
maradjon, ne hajtsa túl a lovat; annyi tartalékot őrizzen meg benne, amennyi,
úgy érezte, Gladiátorban is benne van még. Egy akadály volt már csak hátra, a
legnehezebb, ha azon is a többiek előtt megy át, elsőnek fut be. Az ír padka
elé ért. Frufruval együtt látta meg messziről már az akadályt, s
mindkettőjüket, őt is, a lovat is pillanatnyilag kétség szállta meg. Észrevette
a ló fülén a bizonytalanságot; fölemelte az ostort, de ugyanakkor már érezte
is, hogy aggálya nem volt megokolt, a ló tudta, mit kell tennie. Fokozta az
iramot, s szabályosan, pont úgy, ahogy Vronszkij kiszámította, a magasba
emelkedett, s a földet elrúgva átadta magát a tehetetlenségi erőnek, amely
messze túlvitte az árkon; majd erőlködés nélkül, ugyanabban az ütemben
vágtatott tovább.
- Bravó, Vronszkij! -
hallatszott egy embercsoport hangja, az ezredtársaké, a barátaié, akik ennél az
akadálynál álltak; Jasvin hangját, bár nem látta, lehetetlen volt föl nem
ismernie.
„Én gyönyörűségem!” - mondta
magában Frufrunak, miközben a mögötte történőkre fülelt. „Átugrottak!” -
gondolta, meghallva maga mögött Gladiátor ügetését. Már csak az utolsó,
kétarsinnyi vizes árok volt hátra. Vronszkij rá se hederített, s hogy messzi
elsőnek érjen be, kör alakban kezdett a gyeplővel dolgozni, a ló fejét az
ügetés ütemében emelve - eresztve. A ló, érezte, utolsó tartalékából fut,
nemcsak a nyaka és lapockája volt nedves, a sörénye alatt, a fején, a hegyes
fülén is cseppekben vert ki az izzadság, s kurtán és zihálva lélegzett. Az
erőtartaléka azonban, tudta, bőven elég a hátralevő kétszáz ölre. Csak mozgása
különös lágyságáról, arról, hogy ő maga mennyivel közelebb van a földhöz,
érezte, hogy mennyit gyorsított a lova. Az árkot úgy repülte át, mintha észre
sem vette volna. Úgy repülte át, mint a madár; ugyanebben a pillanatban azonban
Vronszkij iszonyodva érezte, hogy nem követte jól a ló mozgását, s maga sem
tudta, hogyan, csúnya, megbocsáthatatlan mozdulatot tett; visszaereszkedett a
nyergébe. A helyzet hirtelen megváltozott, s megértette, hogy valami rettenetes
történt. Még nem is tudott számot adni magának, hogy mi, s a sárga csődör fehér
lábai már ott villantak el mellette, s Mahotyin gyors vágtában hagyta el.
Vronszkij egyik lába a földhöz ért, s a ló is erre a lábára esett. Alig bírta
kiszabadítani alóla, s a ló máris az oldalára dőlt, nehezen hörgött, megpróbált
föltápászkodni, s vékony, izzadt nyakát hasztalan erőltetve, lelőtt madárként
vergődött a földön a lábánál. Vronszkij ügyetlen mozdulata eltörte a
hátgerincét. Ezt azonban csak sokkal később értette meg. Most csak azt látta, hogy
Mahotyin gyorsan távolodik, ő meg támolyogva egyedül áll a sáros, mozdulatlan
földön, Frufru nehezen zihálva ott fekszik előtte, a fejét feléje nyújtva, s
ránéz gyönyörű szemével. Még mindig nem értette, hogy mi történt, s megrántotta
a ló gyeplőjét. Az, mint a hal, megint feldobta magát, elülső lábait a nyereg
szárnyait recsegtetve kinyújtotta, de a farát nem bírta fölemelni; meglóbálta a
fejét, és oldalt esett. Vronszkij a szenvedélytől eltorzult arccal, sápadtan,
reszkető állal állt ott, sarkával a ló hasába rúgott, s megint megrántotta a
gyeplőjét. A ló azonban nem mozdult, orrát a földbe fúrta, beszédes szemeivel
nézett csak a gazdájára.
- Ááá! - nyögött fel
Vronszkij, a fejéhez kapva. - Mit tettem? - kiáltott fel újra. - Elvesztettem a
versenyt. Az én hibámból, szégyenletesen, megbocsáthatatlanul. S ez a
szerencsétlen, kedves, elpusztított ló. Jaj! Mit tettem!
A tömeg, az orvos és a
felcser, ezrede tisztjei hozzáfutottak. Szerencsétlenségére azt érezte, hogy ő
maga ép, nem történt baja. A lónak eltört a gerince, s le kellett lőni.
Vronszkij nem tudott a kérdésekre felelni, nem tudott senkihez sem szólni.
Megfordult; föl sem vette a fejéről leröpült sapkát, ment ki a versenytérről;
maga sem tudta, hogy hova. Boldogtalannak érezte magát. Életében először érezte
a legsúlyosabb boldogtalanságot, a jóvátehetetlent, melynek maga az oka.
Jasvin utánaszaladt a
sapkájával, s hazavitte. Egy fél óra múlva magához tért. De ennek a futamnak az
emléke élete legnyomasztóbb és leggyötrőbb emlékeként maradt meg sokáig a
lelkében.
Alekszej Alekszandrovics
viszonya a feleségéhez külsőleg a régi maradt. Az egyetlen különbség az volt,
hogy még jobban el volt foglalva. Hogy az erőltetett téli munkában megviselt
egészségét rendbe szedje, mint azelőtt, a tavasz kezdetén külföldi fürdőre
utazott, most is, mint máskor, júliusban tért haza, s megnőtt energiával látott
hozzá rögtön szokott munkájához. A felesége, mint rendesen, a nyaralójukba
költözött, ő meg Pétervárott maradt.
Az óta a beszélgetés óta,
Tverszkaja hercegnő vacsorája után, nem beszélt Annával a gyanújáról és
féltékenységéről, s szokott modoránál - mintha mindig mást utánozna - nem is
lehetett volna a mostani viszonyukhoz megfelelőbbet találni. A feleségéhez
valamivel hidegebb volt. Mintha egy kis neheztelés lett volna benne a miatt az
első éjszakai beszélgetés miatt, amelyet Anna elhárított. A bosszúság árnya
volt a viselkedésében, de semmi több. „Nem akartál kimagyarázkodni - mintha ezt
mondta volna, amikor gondolatban hozzáfordult. - Annál rosszabb neked. Most majd
te kérsz, s én nem leszek hajlandó
rá! Annál rosszabb neked” - mondogatta gondolatban, mint aki hiába próbált
eloltani egy tüzet, s hasztalan erőfeszítése miatt haragra gyúl, s azt mondja:
„Úgy kell neked, égj el.”
Ez a szolgálati ügyekben
okos és tapintatos ember nem értette meg, milyen esztelen az ilyen viselkedés.
Nem értette meg, mert valódi helyzetét túlságosan szörnyű volt felfognia;
inkább betolta, elzárta, lepecsételte hát lelke fiókját, amelyben családi, azaz
felesége és fia iránti érzéseit tartogatta. A figyelmes apa a tél vége óta a
fiához is különösen hideg lett; vele is azt az élcelődő modort vette föl, amit
a feleségével „Á, fiatalember!” - fordult hozzá.
Alekszej Alekszandrovics azt
gondolta és mondta is, hogy a korábbi években sohasem volt annyi hivatali
dolga, mint a mostaniban. Nem jött rá, hogy ebben az évben maga eszelte ki az
ügyeket; ez is egyik módja volt, hogy azt a fiókot, melyben a feleségére és
családjára vonatkozó érzései és gondolatai hevertek, s amelyek annál
rettenetesebbé váltak, minél régebben feküdtek ott, ki ne nyissa. Ha valakinek
joga lett volna Alekszej Alekszandrovicsot megkérdeznie, hogy mit gondol a
felesége viselkedéséről, a szelíd és békés Alekszej Alekszandrovics nem felel
semmit, de nagyon megharagszik arra, aki ez iránt érdeklődik. Az arca is emiatt
öltött egyszeriben büszke és szigorú kifejezést, ha a felesége hogylétéről kérdezte
valaki. Alekszej Alekszandrovics nem akart a felesége viselkedésére és
érzéseire gondolni, s valóban nem is gondolt.
Alekszej Alekszandrovics
állandó nyaralója Peterhofban volt; a nyarat Ligyija Ivanovna grófnő is ott
szokta tölteni, Anna szomszédságában, s állandó érintkezésben vele. Ebben az
esztendőben azonban letett róla, hogy Peterhofba menjen; egyetlenegyszer sem
volt Anna Arkagyevnánál, s Alekszej Alekszandrovicsnak célzást is tett, hogy
Anna barátkozása Betsyvel és Vronszkijjal mennyire helytelen. Alekszej
Alekszandrovics szigorú arccal szakította félbe; kijelentette, hogy felesége
fölötte áll a gyanúnak, s ettől az időtől fogva kerülte Ligyija Ivanovna
grófnőt. Nem akarta észrevenni, s nem is vette észre, hogy a társaságban már
sokan görbe szemmel néznek a feleségére, s nem akarta megérteni, és nem is
értette meg, hogy a felesége miért erőlteti annyira, hogy Carszkojéba
költözzenek, ahol Betsy lakott, s ahonnét Vronszkij ezredének a tábora sem volt
messze. Nem engedte meg, hogy gondolkozzék rajta, és nem is gondolkozott;
ugyanakkor, bár magának sem vallotta be, s nemcsak bizonyítéka, de gyanúoka sem
volt rá, a lelke mélyén kétségtelenül tudta, hogy megcsalt férj, s ez mélyen
boldogtalanná tette.
Nyolcesztendei boldog
házasélete alatt, ha más hűtlen asszonyokat és megcsalt férjeket látott,
hányszor mondta Alekszej Alekszandrovics magában: hogy lehet ennyire engedni a
dolgot? Hogy nem bontják föl ezt az idétlen viszonyt? S most, amikor a baj az ő
fejére szállt, nemcsak nem gondolt rá, hogy felbontsa, de egyáltalán nem is
akart tudni róla, épp azért nem, mert túlságosan szörnyű és természetellenes
volt.
Amióta külföldről
visszatért, Alekszej Alekszandrovics kétszer járt kinn a nyaralójában. Egyszer
kinn ebédelt, másodszor az estét töltötte kinn a vendégeivel, de egyszer sem
hált ott, ahogy más években szokta.
A verseny napja nagyon
elfoglalt napja volt, de már reggel, amikor a napi teendőit összeírta,
elhatározta, hogy villásreggeli után azonnal kimegy a feleségéhez a
nyaralójába, s onnan a versenyre, ahol az egész udvar ott lesz, s neki is ott
kell lennie. A feleségéhez azért megy ki, mert elhatározta, hogy hetente
egyszer kimegy az illendőség kedvéért. Azonkívül ezen a napon a bevezetett rend
szerint a tizenötödiki háztartási pénzt is át kell adnia neki.
Mialatt Annáról mindezt
elgondolta, megszokott önuralmával nem engedte meg, hogy gondolatai a feleségét
érintő dolgokban messzebb kalandozzanak.
Alekszej Alekszandrovicsnak
ez a délelőttje nagyon elfoglalt volt. Az előző este Ligyija Ivanovna egy
Pétervárott időző híres kínai utazó röpiratát küldte meg neki, s levélben arra
kérte, fogadja magát az utazót is, aki különböző szempontokból igen érdekes és
hasznos ember. Alekszej Alekszandrovics nem ért rá a röpiratot este elolvasni;
elolvasta hát reggel. Aztán megjelentek a folyamodók; kezdődtek a jelentések,
fogadások, kinevezések, elbocsátások s jutalmak, nyugdíjak, fizetések
kiosztása, levelezés - a napi ügyek, ahogy Alekszej Alekszandrovics nevezte,
amelyek annyi idejét vették el. Utána a személyes ügyek intézése, az orvos és a
titkár látogatása következett. A titkár nem vette el sok idejét. Csak a
szükséges pénzt adta át, s egy rövid beszámolót, amely nem volt egészen
megnyugtató; az derült ki belőle, hogy a gyakori utazgatás miatt többet
költöttek, és deficit mutatkozott. A doktor azonban, egy híres pétervári orvos,
aki baráti viszonyban volt Alekszej Alekszandroviccsal, sok idejét vette el.
Alekszej Alekszandrovics nem is várta, csodálkozott, hogy megjelent, s még
inkább, hogy milyen figyelmesen kérdezi ki; meghallgatta a mellét,
kikopogtatta, és megtapogatta a máját is. Alekszej Alekszandrovics nem tudta,
hogy barátnőjének, Ligyija Ivanovnának tűnt föl, hogy egészségi állapota ebben
az évben nem jó; ő küldte el hozzá az orvost is, hogy a beteget megnézze. -
Tegye meg a kedvemért - mondta neki Ligyija Ivanovna grófnő.
- Oroszországért teszem,
grófnő - felelte a doktor.
- Minden pénzt megér ez az
ember! - mondta Ligyija Ivanovna grófnő.
A doktor sehogy sem volt
Alekszej Alekszandroviccsal megelégedve. A máját jóval nagyobbnak találta, a
testsúlya csökkent, a fürdő hatása semmi. Minél több testi mozgást írt elő, s minél
kevesebb szellemi elfoglaltságot, és ami a legfőbb, a lelki izgalmak kerülését,
vagyis pontosan azt, ami Alekszej Alekszandrovicsnak éppoly lehetetlen volt,
mint nem lélegzeni. Amikor elment, abban a kellemetlen tudatban hagyta Alekszej
Alekszandrovicsot, hogy valami nincs rendjén nála, s ezen nem is lehet
segíteni.
Ahogy Alekszej
Alekszandrovicstól kijött, a doktor a feljárón régi ismerősébe, Alekszej
Alekszandrovics irodafőnökébe, Szljugyinba ütközött. Az egyetemről ismerték
egymást, s noha ritkán találkoztak, tisztelték egymást, és jó barátok voltak;
úgyhogy a doktor senkinek sem mondta volna el olyan őszintén véleményét a
betegről, mint neki.
- Nagyon örülök, hogy
megnézte - mondta Szljugyin. - Nincs jól, és úgy látom... Nos, mit talált?
- Hogy mit? - mondta az
orvos, s Szljugyin feje fölött odaintett a kocsisának, hogy álljon elő. - Hogy
mit? - mondta az orvos, s fehér kezébe fogva glaszé-kesztyűjét, lassan
felhúzta. - Próbáljon meg egy húrt, ha nincs megfeszítve, elszakítani: igen
nehéz; feszítse meg a végletekig, s tegye a megfeszített húrra az ujját, s az
elpattan. Az ő lelkiismeretessége, kitartása a munkában a végletekig feszítette
az erejét, és más dolog is nyomja, mégpedig súlyos - fejezte be szemöldökét
jelentőségteljesen felhúzva az orvos. - Ott lesz a versenyen? - kérdezte aztán,
az előállt kocsi felé menve. - Hát persze, sok időt vesz el - felelte valamire,
amit Szljugyin mondott, s ő nem is hallott tisztán.
Rögtön a doktor után, aki
annyi idejét vette el, a híres utazó jelent meg. Alekszej Alekszandrovics
fölhasználta az imént olvasott brosúrát, meg amit már előbb is tudott erről a
tárgyról, s mély tárgyismeretével s széles körű felvilágosult nézeteivel
elképesztette az utazót.
Az utazóval egyidőben
jelentették be egy kormányzósági vezető érkezését, aki most jött meg
Pétervárra, s akivel megbeszélést kellett folytatnia. Távozása után a napi
ügyeket kellett az irodafőnökével befejeznie, utána meg egy komoly és fontos
ügyben egy befolyásos személyiséghez elhajtatnia, úgyhogy Alekszej Alekszandrovicsnak
csak öt felé, ebédidőre sikerült hazaérnie. Miután az irodafőnökével
megebédelt, meghívta, menjenek ki együtt a nyaralóba s a versenyre.
Noha nem adott magának
számot róla, Alekszej Alekszandrovics mostanában kereste az alkalmat, hogy a
feleségével harmadik személy jelenlétében találkozzék.
Anna ott állt fönn a tükör
előtt; az utolsó szalagot illesztette Annuska segítségével a ruhájára, amikor a
följáró felől a kavicsot csikorgató kerekek neszét meghallotta.
„Betsynek még korán lenne” -
gondolta, s az ablakon kinézve, a fogatjukat s Alekszej Alekszandrovics
kinyomuló fekete kalapját s nagyon is ismerős füleit pillantotta meg. „A legrosszabbkor:
éjszakára is itt marad?” - gondolta, s ami ebből következhet, olyan
rettenetesnek és szörnyűnek tűnt föl neki, hogy egy pillanatot sem
gondolkozott, vidám és sugárzó arccal ment elébük; a hazugság és csalás már
ismerős szellemét érezte magában, tüstént át is adta magát ennek a szellemnek,
s beszélni kezdett, maga sem tudta, mit.
- Ez igazán kedves - szorította
meg a férje kezét, s mosolyogva üdvözölte Szljugyint, a ház barátját. -
Remélem, itt maradsz éjszakára - volt az első szó, amit a csalás szelleme
súgott -, most pedig együtt megyünk. Kár, hogy Betsynek elígérkeztem. Értem
jön.
Alekszej Alekszandrovics
Betsy nevére összeráncolta a szemöldökét.
- Nem akarom elválasztani az
elválaszthatatlanokat - mondta szokott tréfálkozó modorában. - Majd Mihail
Vasziljeviccsel megyek. A doktorok is azt rendelték, hogy sétáljak. Megyek az
úton, s azt képzelem, fürdőn vagyok.
- Nincs mit sietni - mondta
Anna. - Akarnak teát? - csöngetett.
- Hozzon teát, és mondja meg
Szerjozsának, hogy Alekszej Alekszandrovics megérkezett. Nos, az egészséged?
Mihail Vasziljevics, maga még nem is volt nálam. Nézze meg, milyen szép az
erkélyem - mondta, hol az egyikükhöz, hol a másikukhoz fordulva.
Nagyon egyszerűen és
természetesen beszélt, csak túlságosan sokat és sebesen. Maga is érezte ezt,
annál inkább, mert a kíváncsi pillantásból, amellyel Mihail Vasziljevics nézte,
úgy vette észre, mintha figyelné.
Mihail Vasziljevics azonnal
kiment a teraszra.
Anna az ura mellé ült.
- Nem vagy valami jó színben
- mondta.
- Igen - mondta Alekszej
Alekszandrovics -, most volt nálam az orvos; egyórányi időt rabolt el tőlem.
Valamelyik barátom küldte, érzem; ilyen drága az egészségem.
- De hát mit mondott?
S az egészsége és az
elfoglaltsága felől kérdezte az urát, igyekezett rábeszélni, hogy pihenjen, s
költözzön ki hozzá.
Mindezt jókedvűen, gyorsan
mondta, különös fénnyel a szemében, Alekszej Alekszandrovics azonban nem
tulajdonított most semmi jelentőséget a modorának. Csak a szavait hallgatta, s
pontosan azt az értelmet adta nekik, amit épp mondtak is. Ő is egyszerűen
felelt, bár tréfásan. Az egész beszélgetésben nem volt semmi különös: Anna később
mégsem tudott a szégyen gyötrő kínjai nélkül gondolni erre a rövid jelenetre.
Szerjozsa lépett be a nevelőnője kíséretében. Ha Alekszej Alekszandrovics
megengedte volna magának, hogy megfigyeléseket tegyen, észreveszi a félénk és
zavart tekintetet, amellyel Szerjozsa az apjára, aztán az anyjára nézett. De
semmit sem akart látni, és nem is látott.
- Á, fiatalember! Hogy
megnőtt. Igazán egész férfi lesz maholnap. Szervusz, fiatalember. - S kezet
adott a megrémült Szerjozsának.
Az amúgy is félénk
Szerjozsának most, hogy Alekszej Alekszandrovics fiatalembernek kezdte nevezni,
a talány, hogy Vronszkij barát vagy ellenség-e, megint eszébe jutott, s
idegenkedve nézett az apjára. S mintha védelmet keresett volna, anyjára
pillantott. Csak az anyjával érezte jól magát. Alekszej Alekszandrovics eközben
a nevelőnővel beszélgetett, és a fia vállát fogta; Szerjozsa ettől olyan
kínosan és kényelmetlenül érezte magát, hogy Anna látta, mindjárt elsírja
magát.
Anna abban a pillanatban,
amikor a fia belépett, elpirult, majd észrevéve, hogy Szerjozsa kényelmetlenül
érzi magát, gyorsan fölugrott, levette a gyerek válláról Alekszej Alekszandrovics
kezét, megcsókolta, kivezette a teraszra, s azonnal visszatért.
- Hanem ideje már - mondta
az órájára nézve. - De hogy ez a Betsy még nem jön!
- Csakugyan - mondta
Alekszej Alekszandrovics, és fölállva összekulcsolta a kezét, és megropogtatta
az ujjait. - Azért is jöttem, hogy pénzt hozzak neked. A fülemülét sem etetik
mesével - mondta. - Úgy hiszem, szükséged van rá.
- Nem, nincs, de igen...
hogyne - mondta Anna, rá sem nézve közben, s a haja tövéig pirult. - De hisz a
versenyről, úgy gondolom, idejössz majd.
- Ó, igen! - felelte
Alekszej Alekszandrovics. - Íme, Peterhof dísze, Tverszkaja hercegnő - tette
hozzá, amikor az ablakon kinézve, a ház elé hajtó angol szerszámos fogatot a
rendkívül magasra helyezett, apró bakkal megpillantotta. - Micsoda elegancia!
Gyönyörű! No, akkor gyerünk hát mi is.
Tverszkaja hercegnő nem
szállt ki, csak csizmás, körgalléros, fekete kalapos inasa ugrott le a
bejárónál.
- Megyek, Isten veletek -
mondta Anna; megcsókolta a fiát, s Alekszej Alekszandrovicshoz lépve kezet
nyújtott neki. - Nagyon kedves, hogy eljöttél.
Alekszej Alekszandrovics
kezet csókolt neki.
- Akkor hát a
viszontlátásra. Eljössz teára, nagyszerű lesz - mondta Anna, s elment,
jókedvűen és sugározva. De mihelyt nem látta többé az urát, érezni kezdte
kezén, ahol az ajkai érintették a helyet, s összerándult az undortól.
Amikor Alekszej
Alekszandrovics a versenyen megjelent, Anna ott ült már Betsy mellett a
tribünön, amelyen az egész előkelő társaság összegyűlt. Már messziről meglátta
az urát. Ez a két ember, a férje s a szeretője volt élete központja; külső
érzékek segítsége nélkül is észrevette a közelségüket. Az urát már messziről
megnézte, s önkéntelenül is figyelte a tömeg hullámzását, amit a férje
közeledése idézett elő. Látta, amint a tribün felé megy, s hol a hízelgő
meghajlásokra felel leereszkedőn, hol a vele egyenrangúakat üdvözli barátságos
szórakozottsággal, hol a felsőbb világ hatalmasainak a pillantását lesi buzgón,
s emeli meg nagy, kerek, a füle hegyét lenyomó kalapját. Ismerte minden
szokását, s mind ellenszenves volt neki. „Csak a hiúság, a siker szomja, ez van
a lelkében - gondolta -, fennkölt gondolatok, a felvilágosodás, vallás
szeretete mind csak az érvényesülés eszköze.”
A pillantásokból, amiket a
nők tribünje felé vetett (egyenesen ránézett, de a muszlinok, szalagok, tollak,
napernyők, virágok tengerében nem ismerte föl a feleségét), Anna látta, hogy őt
keresi, de készakarva nem intett neki.
- Alekszej Alekszandrovics -
kiáltott oda Betsy hercegnő -, bizonyára nem látja a feleségét; itt van, nézze!
Alekszej Alekszandrovics a
hideg mosolyával mosolygott:
- Itt annyi a fény, hogy az
ember szeme csak úgy káprázik - mondta, s fölment a tribünre. Rámosolyodott a
feleségére, ahogy egy férjnek mosolyogni kell, ha a feleségével, akit csak az
imént látott, találkozik; üdvözölte a hercegnőt s a többi ismerőst, megadva
mindenkinek azt, ami jár: a hölgyekkel tréfálkozott, s egy-egy üdvözlést
váltott a férfiakkal. A tribün alatt ott állt az eszéről és műveltségéről híres
főhadsegéd, akinek Alekszej Alekszandrovics nagy tisztelője volt. Alekszej
Alekszandrovics vele ereszkedett beszédbe.
Épp szünet volt, s így a
beszélgetést semmi sem zavarta. A főhadsegéd elítélte a versenyeket. Alekszej
Alekszandrovics ellentmondott, s a pártjukra állt. Anna hallotta vékony,
egyenletes hangját; egyetlen szavát sem szalasztotta el; úgy érezte, hamisan
cseng, amit mond, s csak úgy sajdította a fülét.
Amikor a négyversztás
akadályverseny elkezdődött, Anna előrehajolt, s a szemét le nem véve róla, a
lovához menő s nyeregbe szálló Vronszkijt nézte; közben az ura visszataszító,
el nem hallgató hangját hallgatta. Féltette Vronszkijt, és gyötrődött miatta,
de még jobban gyötörte, legalábbis úgy rémlett neki, az ura vékony, nem szűnő
hangja, az ismerős hanglejtés.
„Rossz asszony vagyok,
bukott asszony - gondolta. - De nem szeretek hazudni, nem tudom elviselni a
hazugságot, neki pedig (férjének) a
hazugság a tápláléka. Mindent tud, és mindent lát; mit érez, hogy ilyen
nyugodtan tud beszélgetni? Öljön meg, ölje meg Vronszkijt, még tisztelni is
tudnám érte. De nem, neki csak a hazugság és az illendőség kell” - mondta
magának Anna, meg sem gondolva, hogy mit is akar az urától voltaképpen, s
milyennek is szeretné látni. Azt sem értette meg, hogy Alekszej Alekszandrovics
mostani különös szószaporítása, ami őt annyira fölingerelte, csak a belső
izgalom és nyugtalanság kifejezése volt. Mint a magát megütő gyerek, aki
fölugorva mozgatni kezdi izmait, csak hogy a fájdalmat tompítsa, Alekszej
Alekszandrovicsnak is szellemi mozgásra volt feltétlen szüksége, hogy
eltompítsa a felesége körül járó gondolatait, amelyek most, hogy Anna is itt
volt és Vronszkij is - s a nevét állandóan ismételték -, figyelmét egészen
lekötötték. S mint ahogy a gyereknek természetes, hogy ugráljon, neki is
természetes volt, hogy szépen és okosan beszéljen.
- A katonai, lovassági
futamokban a veszély a verseny kikerülhetetlen feltétele - mondta. - Ha Anglia
hadtörténete a legragyogóbb lovassági tetteket mutathatja fel, azt csak annak
köszönheti, hogy az állatoknak és az embereknek ezt a képességét történelme
során kifejlesztette. A sportnak szerintem igen nagy jelentősége van; de mi,
mint mindig, csak a felszínt látjuk.
- Nemcsak a felszínt - szólt
Tverszkaja hercegnő. - Egy tiszt, azt mondják, két bordáját törte.
Alekszej Alekszandrovics az
ő sajátságos mosolyával mosolyodott el, mely éppen csak a fogait fedte fel,
ennél többet azonban nem árult el.
- Tegyük föl, hercegnő, hogy
ez nem a felszíne - mondta -, hanem a tartalma a dolognak. De nem erről van
szó. - S megint a tábornokhoz fordult, akivel komolyan beszélt: - Ne feledje
el, hogy katonák lovagolnak, akik ezt a foglalkozást választották, s egyetért velem,
hogy minden hivatásban van másik oldala is az éremnek. Ez egyenesen kötelessége
a katonának. Az olyan idétlen harc, mint az ökölvívás vagy a spanyol
bikaviadal, a barbárságnak, a specializált sport azonban a fejlődésnek a jele.
- Nem, többé nem jövök el,
túlságosan fölizgat - mondta Betsy hercegnő. - Igaz, Anna?
- Izgat, de mégsem lehet
elszakadni tőle - szólt egy másik hölgy. - Ha római nő lennék, el nem
mulasztanék egyetlen cirkuszt sem.
Anna nem szólt semmit, a
távcsövét le nem véve, egyetlen helyet nézett.
Ebben a pillanatban egy
magas tábornok ment át a tribünön. Alekszej Alekszandrovics félbeszakította a
beszédet, gyorsan, de méltósággal fölállt, s mélyen meghajolt az elhaladó
katona felé.
- Ön nem indul? - tréfált
vele a katona.
- Az én futamom nehezebb -
felelte tiszteletteljesen Alekszej Alekszandrovics.
A feleletnek semmi értelme
sem volt, de a katona olyan képet vágott, mint aki okos embertől okos szót
hallott, s tökéletesen érti a la pointe
de la sauce-t.[42]
- Két oldala van a dolognak
- mondta tovább Alekszej Alekszandrovics -: a versenyző és a néző. Abban
egyetértek, hogy az efféle látványok kedvelése a nézőnél valóban alacsonyabb
intelligencia jele, de...
- Hercegnő, fogadjunk -
hallatszott lentről Sztyepan Arkagyics hangja, amint épp megszólítja Betsyt. -
Kire fogad?
- Mi Annával Kuzovlev
hercegre - felelte Betsy.
- Én Vronszkijra. Egy pár
kesztyűben.
- Rendben van.
- Milyen szép, ugye?
Alekszej Alekszandrovics,
míg körülötte beszéltek, hallgatott, de aztán újrakezdte:
- Ebben egyetértek, azonban
a férfias játékok... - folytatta volna.
De ebben a pillanatban
elindították a lovasokat, s minden társalgás megszakadt. Alekszej
Alekszandrovics is elhallgatott. Mindenki fölemelkedett, s a folyó felé
fordult. Alekszej Alekszandrovicsot a verseny nem érdekelte, ezért nem is a
versenyzőket figyelte, a nézőket járta körül fáradt tekintetével. A pillantása
Annán állt meg.
Anna arca sápadt és szigorú
volt. Nyilván senkit és semmit nem látott egyvalakin kívül. Keze görcsösen
szorította a legyezőjét, lélegzeni sem mert. Alekszej Alekszandrovics ránézett,
s hirtelen elfordult, másokat kezdett nézegetni.
„De hisz az a hölgy ott s a
többiek is nagyon izgatottak; ez egész természetes” - mondta magának Alekszej
Alekszandrovics. Nem akart Annára nézni, de tekintete önkéntelenül feléje
húzódott. Megint belepillantott ebbe az arcba, s bár azon volt, hogy ne olvassa
ki, ami olyan világosan állt rajta, akarata ellenére is borzalommal olvasta,
amiről tudni sem akart.
Az első zuhanás, Kuzovlevé a
folyónál, mindenkit fölizgatott, Alekszej Alekszandrovics azonban tisztán látta
Anna sápadt, diadalmas arcán, hogy akit ő nézett, nem esett el. Amikor azután,
hogy Mahotyin és Vronszkij a nagy gátat átugrottak, a mögöttük jövő tiszt a
fejére esett és félholtra zúzta magát, úgyhogy az egész közönségen a borzalom
moraja futott végig, Alekszej Alekszandrovics azt látta, hogy Anna ezt észre sem
veszi, s alig érti meg, miről beszélnek körülötte. Most már mind sűrűbben és
makacsabban pillantott rá. Anna, mialatt egészen beleveszett az elöl lovagló
Vronszkijba, a másik oldalról a férje hideg tekintetét érezte magára meredni.
Anna egy pillanatra körülnézett,
kérdőn tekintett az urára, egy kicsit elkomorodott, aztán megint visszafordult.
„Nekem már egészen mindegy”
- mintha ezt mondta volna neki, s többet nem is nézett rá.
A futam szerencsétlenül
végződött; a tizenhét embernek több mint a fele lebukott, összetörte magát. A
futam végére mindenki izgalomban volt, s az izgalom csak fokozódott attól, hogy
az uralkodó is elégedetlen volt.
Mindenki hangosan rosszallta a dolgot, s egyvalakinek a mondatát
ismételte: „Csak a cirkusz hiányzik még s az oroszlánok.” Borzalommal töltött
el mindenkit, úgyhogy amikor Vronszkij lebukott, s Anna följajdult, ez nem tűnt
fel senkinek. Hanem rögtön utána Anna arcán olyan változás ment végbe, amely
már határozottan illetlen volt. Szemmel láthatóan kétségbeesett. Vergődött,
mint a megfogott madár: hol föl akart állni, s indulni valahová, hol Betsyhez
fordult.
- Menjünk, menjünk - mondta.
De Betsy nem hallotta. A
tribünről kihajolva egy tábornokkal beszélt, aki odajött hozzá.
Alekszej Alekszandrovics
Annához lépett, s udvariasan a karját nyújtotta.
- Menjünk, ha úgy tetszik -
mondta franciául; de Anna azt hallgatta, amit a tábornok mond, s nem vette
észre az urát.
- Ennek is eltört, azt
mondják, a lába - újságolta a tábornok. - Ilyet még nem láttam.
Anna nem válaszolt az urának,
fölemelte a látcsövét, s arra a helyre nézett, ahol Vronszkij lebukott; de az
olyan messze volt, s annyi nép tódult köré, hogy semmit sem láthatott.
Leeresztette a látcsövet, s indulni akart; ebben a pillanatban egy tiszt
szaladt fel, s valamit jelentett az uralkodónak. Anna is előrehajolt, hogy
hallhassa.
- Sztyiva! Sztyiva! -
kiabált a bátyjának.
De a bátyja nem hallotta
meg. Anna megint menni akart.
- Ha távozni akar,
ismételten fölajánlom a karomat - mondta Alekszej Alekszandrovics a karjához
érve.
Anna undorral fordult el
tőle.
- Nem, hagyjon, maradok -
felelte anélkül, hogy az arcába pillantott volna.
Most látta, hogy Vronszkij
lezuhanása helyéről egy tiszt szalad a pályán át a tribün felé, Betsy a
kendőjével integetett neki.
A tiszt azt a hírt hozta,
hogy a lovasnak nem történt baja, a ló azonban a gerincét törte.
Ahogy ezt meghallotta, Anna
gyorsan leült, s legyezőjébe temette az arcát.
Alekszej Alekszandrovics
látta, hogy sír, s nemcsak a könnyeit nem tudja visszatartani, de a mellét rázó
zokogást sem. Alekszej Alekszandrovics a testével fedte el, hogy időt adjon
neki az ocsúdásra.
- Harmadszor ajánlom föl a
karomat - mondta egy idő múlva feléje fordulva. Anna ránézett, s nem tudta, mit
mondjon. Betsy hercegnő sietett a segítségére.
- Alekszej Alekszandrovics -
szólt közbe -, én hoztam ide Annát, és megígértem, hogy haza is viszem.
- Bocsásson meg, hercegnő -
mondta ő tiszteletteljes mosollyal, de keményen a szeme közé nézve -, Anna, úgy
látom, nem érzi jól magát, s én azt kívánom, hogy velem jöjjön.
Anna ijedten pillantott
körül, megadóan fölállt, s az ura karjába öltötte a karját.
- Majd elküldök hozzá,
mindent megtudok, s megüzenem - suttogta Betsy.
Ahogy a tribünről lementek,
Alekszej Alekszandrovics, mint mindig, szóba ereszkedett az útjába akadókkal;
Annának is felelnie és beszélnie kellett, ahogy máskor; de közben nem volt ura
magának, s mintegy álomban ment a férje karján.
„Megsérült vagy nem? Igaz,
amit mondanak? Eljön vagy nem? Látom ma még?” - gondolta.
Némán ült Alekszej
Alekszandrovics kocsijába, s némán került ki a fogatok tömegéből. Alekszej
Alekszandrovics, annak ellenére, amit látott, nem engedte meg magának, hogy a
felesége valódi állapotára gondoljon. Csak a külső jeleket látta. Csak azt,
hogy illetlenül viselkedett, s kötelességének tartotta, hogy ezt megmondja
neki. De ugyancsak nehezére esett, hogy csak ezt mondja s többet ne. Kinyitotta
a száját, hogy szóljon, azt akarta mondani, hogy illetlenül viselkedett, de
akaratlanul is egészen mást mondott.
- Hogy vonzanak bennünket
ezek a kegyetlen látványosságok - mondta. - Úgy veszem észre, hogy...
- Mit? Nem értem - szólt
megvetően Anna.
Alekszej Alekszandrovics
megsértődött, s rögtön azt kezdte mondani, amit akart.
- Meg kell mondanom... -
szólalt meg.
„Itt van a magyarázkodás” -
gondolta Anna, s rettenetes érzése támadt.
- Meg kell mondanom, hogy ma
illetlenül viselkedett - mondta neki franciául.
- Miért viselkedtem
illetlenül? - kérdezte hangosan Anna, s hirtelen felé fordította a fejét, s
egyenest a szemébe nézett, de egyáltalán nem a régebbi, leplező vidámsággal,
hanem nagyon is eltökélten; eltökéltsége mögé igyekezett rejteni a kiállt
félelmet.
- Ne feledkezzék meg róla -
szólt rá Alekszej Alekszandrovics, s a kocsis mögött a nyitott ablakra
mutatott. Fölkelt, és fölhúzta az ablakot.
- Mit talált illetlennek? -
ismételte meg Anna.
- A kétségbeesést, amelyet
az egyik lovas lezuhanásakor nem tudott elrejteni.
Azt várta, hogy tiltakozni
fog, de Anna maga elé meredve hallgatott.
- Már kértem, viselkedjék
úgy a társaságban, hogy a rossz nyelvek se mondhassanak magára semmit. Volt
idő, amikor a belső viszonyunkról beszéltem, arról most már nem beszélek. Most
csak a külső viszonyunkról beszélek. Illetlenül viselte magát, s azt kívánom,
hogy ez ne ismétlődjék meg.
Anna a szavai felét sem
hallotta; félelmet érzett csak, s azon gondolkozott, igaz-e, hogy Vronszkij nem
sérült meg. Róla mondták-e, hogy ép, s a ló törte el a gerincét? Amikor
Alekszej Alekszandrovics befejezte, színlelt gúnnyal mosolygott, s nem felelt,
hiszen nem is hallotta, mit mondott. Alekszej Alekszandrovics kezdetben bátran
beszélt, de amikor világosan megértette, mit mond, Anna félelme rá is átragadt.
Látta ezt a mosolyt, és furcsa tévedésbe esett.
„Mosolyog a gyanúmon. Megint
azt fogja mondani, amit akkor, hogy nincs alapja, hogy nevetséges.”
Most, amikor a fölfedezés
ott függött fölötte, semmit sem kívánt úgy, mint hogy olyan gúnyosan, mint
akkor, megint azt felelje neki, hogy a gyanúja nevetséges, nincs alapja. Olyan
rettenetes volt az, amit tudott, hogy kész volt mindent elhinni már. De Anna
ijedt és komor arca most már csalást sem ígért.
- Lehet, hogy tévedek -
mondta Alekszej Alekszandrovics. - Ebben az esetben bocsásson meg.
- Nem, nem téved - mondta
Anna lassan, kétségbeesetten pillantva hideg arcába. - Nem tévedett.
Kétségbeesett voltam, nem is lehetek más. Magát hallgatom, és őrá gondolok.
Szeretem, a szeretője vagyok, s nem szenvedhetem, félem, gyűlölöm magát...
Tegyen velem, amit akar.
S a hintó sarkába vetve
magát, kezébe temette az arcát, s felzokogott. Alekszej Alekszandrovics nem
mozdult, merev tekintete nem változtatott irányt. De arca a halott ünnepélyes
mozdulatlanságába meredt, s arckifejezése nem változott meg, amíg csak a
nyaralóhoz nem értek. A ház előtt ugyanazzal a kifejezéssel fordította Anna
felé a fejét.
- Úgy! De megkövetelem, hogy
az illendőség szabályait addig is tartsa be - a hangja megremegett -, amíg nem
foganatosítom a becsületemet biztosító intézkedéseket, amelyeket majd közlök
önnel.
Ő szállt ki előbb, és
kisegítette Annát. A személyzet előtt némán kezet fogott vele, visszaült a
kocsijába, és Pétervárra hajtatott.
Rögtön utána megjött Betsy
hercegnő inasa; egy cédulát hozott.
„Elküldtem Alekszejhez,
megtudni, hogy van: azt írja, ép és egészséges, csak kétségbe van esve.”
„Tehát eljön - gondolta. -
Milyen jól tettem, hogy mindent megmondtam neki.”
Az órára nézett. Még három
órája volt, s az utolsó találka emléke lángba borította a vérét.
„Istenem, milyen világos
van! Rettenetes, de szeretem látni az arcát, és szeretem ezt a fantasztikus
fényt... A férjem! Ah, igen!... Hála Isten, hogy végeztem vele.”
Mint mindenütt, ahol emberek
verődnek össze, a kis német fürdőhelyen is, ahova Scserbackijék megérkeztek,
végbement a társaság szokott kikristályosodása, minden egyes tagjának
határozott és változtathatatlan helyet szabva meg. Amilyen előre megszabottan és
változtathatatlanul veszi föl a hidegben minden vízrészecske a hókristály
ismert alakját, éppolyan gyorsan foglalja el a fürdőre érkező új személy a neki
járó helyét.
„Fürst Scserbackij, seine Gemahlin und Tochter”[43] - bérelt lakásuk, nevük,
itt talált ismerőseik révén azonnal az eleve megszabott, kijelölt helyen
kristályosodtak ki.
A fürdőn ebben az évben egy
valódi német hercegnő is tartózkodott; a társaság kikristályosodása ennek
következtében még erőteljesebben ment végbe. Scserbackijné föltétlenül be akarta
mutatni a lányát a német hercegnőnek, s ez a szertartás a második napon be is
következett. Párizsból rendelt igen egyszerű,
vagyis nagyon elegáns nyári ruhájában Kitty mélyet és kecseset bókolt. - A
rózsák - mondta a hercegnő -, remélem, hamarosan visszatérnek erre a csinos
arcocskára - s Scserbackijék számára ezzel meg is volt szabva az út, amelyről
lehetetlen volt letérniük. Scserbackijék még egy angol lady családjával is
megismerkedtek, aztán egy német grófnővel és a fiával, aki a legutóbbi háborúban
sérült meg, aztán egy svéd tudóssal, továbbá Monsieur Canut-val és a nővérével.
Scserbackijék fő társasága azonban akaratlanul mégis egy moszkvai hölgy, Marja
Jevgenyijevna Rtyiscseva lett a lányával, aki Kittynek már csak azért is
ellenszenves volt, mert, mint ő, a szerelmébe betegedett bele; továbbá egy
moszkvai ezredes, akit Kitty gyermekkora óta egyenruhában, épaulette-tel[44]
látott és ismert: és ez a pici szemű, kihajtott gallérú úr, aki ráadásul tarka
nyakkendőcskét viselt, különösen nevetséges és unalmas volt, mivel
lehetetlennek bizonyult megszabadulni tőle. Amikor mindez ilyen szilárdan
kialakult, Kitty számára nagyon unalmassá is vált, annál inkább, mert a herceg
Karlsbadba utazott, s ő egyedül maradt az anyjával. Akiket ismert, nem
érdekelték már, tőlük, érezte, nem várhat semmit sem. Legfőbb lelki épülése így
az lett, hogy kilétüket találgatva azokat figyelgesse, akiket nem ismert. Kitty
jelleme olyan volt, hogy az emberekről, különösen pedig azokról, akiket nem
ismert, mindig a legszebbet tételezze föl. Most is azt találgatta, ki kicsoda,
milyen viszonyban van másokkal, s miféle ember lehet. A legcsodálatosabb és
leggyönyörűbb jellemeket képzelte el közben, s megfigyeléseiben a bizonyítékot
is megtalálta hozzá.
Ezek közül az emberek közül
egy orosz lány foglalkoztatta különösen, aki egy beteg orosz hölggyel, ahogy
mindenki hívta, Mme Stahllal jött a fürdőhelyre. Mme Stahl a legelőkelőbb
körökhöz tartozott, de annyira beteg volt, hogy járni sem tudott;
tolókocsijában csak ritkán, a legszebb napokon jelent meg a sétányon. Mme Stahl
azonban, ahogy a hercegnő kiderítette, nem annyira a betegsége miatt nem
ismerkedett össze oroszokkal, hanem inkább gőgből. Az orosz lány gondozta Mme
Stahlt, azonkívül, amint azt Kitty észrevette, ismert minden súlyos beteget - a
fürdőhelyen pedig sok ilyen volt -, s a legtermészetesebb módon gyámolította
őket. Ez az orosz lány, Kitty megfigyelése szerint, nem volt Mme Stahl rokona,
ugyanakkor azonban nem volt fizetett ápolónő sem. Mme Stahl Varenykának
nevezte, mások Mlle Varenykának. Arról nem is beszélve, hogy Kitty nagy
érdeklődéssel figyelte, milyen viszonyban van ez a lány Mme Stahllal és más
ismeretlen személyekkel, ahogy ez már történni szokott, megmagyarázhatatlan
rokonszenvet is érzett iránta, s találkozó pillantásukból azt látta, ő is
tetszik neki.
Ez a Mlle Varenyka, nem
mintha nem lett volna még egészen fiatal, de inkább afféle fiatalság nélküli
lény volt; tizenkilencre s harmincra is lehetett becsülni. Ha az arcvonásait
nézte az ember, beteges arcszíne ellenére inkább szép volt, mint csúnya. Ha a
teste nem túlságosan szikár, feje középszerű termetéhez képest nem túlságosan
nagy, a testalkata is szép lett volna; a férfiakat azonban nemigen vonzhatta.
Igen szép s bár teljes szirmú, de már fonnyadó, illattalan virághoz
hasonlított. Férfiak szemében már csak azért sem lehetett vonzó, mert hiányzott
belőle az, amiből annyi volt Kittyben: az élet türtőztetett tüze s a maga vonzó
voltának tudata.
Látszat szerint mindig olyan
dolgok foglalták el, amelyeknek az értelméhez kétség nem fér; mellékes dolgok
iránt így nem is érdeklődhetett. Ez a magáéval ellentétes természet különösen
vonzotta Kittyt. Úgy érezte, benne, az életmódjában mintaképet talált arra,
amit most oly gyötrődve keresett: az undorítóvá vált, társaságbeli lány-férfi
viszonyon túl, amelyet most vevőt váró szégyenletes árukiállításnak érzett,
értelmet és méltóságot az életének. Minél többet figyelte ismeretlen
barátnőjét, annál jobban meggyőződött, hogy ez a lány valóban az a tökéletes
lény, akinek elképzelte, s annál inkább vágyott megismerkedni vele.
A két lány naponta többször
is találkozott. „Ki maga? Mi maga? - kérdezték Kitty szemei minden ilyen
találkozáskor. - Csakugyan az a nagyszerű lény, akinek elképzelem? De az Isten
szerelmére, azt ne higgye - tette hozzá a pillantása -, hogy magára akarok
akaszkodni. Egyszerűen gyönyörködöm magában és szeretem.” „Én is szeretem, maga
nagyon, nagyon kedves. S még jobban szeretném, hogyha több időm volna” -
felelte az ismeretlen leány szeme. S Kitty csakugyan azt látta, hogy mindig el
van foglalva; vagy egy orosz család gyerekeit kíséri haza a fürdőből, vagy egy
beteg hölgy után hurcolja a plédet s bugyolálja belé, vagy egy ingerült beteg
figyelmét igyekszik elvonni, vagy pedig süteményt választ s vesz valakinek a kávéjához.
Nem sokkal Scserbackijék
érkezése után a reggeli fürdőnél még két személy jelent meg, s fordította a
barátságtalan figyelmet magára. Egyikük igen magas, hajlott hátú, hatalmas kezű
férfi, rövid, nem a termetére mért öreg kabátban, fekete, naiv s mégis iszonyú
szemekkel, a másik himlőhelyes, csinos, de nagyon rosszul, ízléstelenül
öltözött asszony. Miután fölismerte, hogy oroszok, Kitty képzelete gyönyörű és
megható regényt kezdett már szőni róluk. A hercegnő azonban, aki a Kurlisté-ről[45]
megtudta, hogy ezek Nyikolaj Levin és Marja Nyikolajevna, felvilágosította
Kittyt, milyen gonosz ember ez a Levin, s álmai a két emberről azonnal
szétfoszlottak. Nem annyira azért, amit az anyja mondott, hanem mert a férfi
Konsztantyin bátyja volt, Kitty szemében egyszerre a lehető legkellemetlenebb
emberekké váltak. Levinnek az a szokása, hogy meg-megrándítja a fejét,
legyőzhetetlen undort keltett benne.
Nagy, ijesztő szemeiben,
amelyek makacsul figyelték, Kitty úgy látta, hogy gyűlölet és gúny ül, s azon
volt, hogy elkerülje őket.
Borongós nap volt; az eső
egész délelőtt esett; a betegek ernyőkkel tolongtak a folyosókon.
Kitty az anyjával s a
moszkvai ezredessel ment, aki vidáman ficsúrkodott a Frankfurtban készen vett
európai kabátjában. A folyosó egyik oldalán mentek, s azon voltak, hogy a másik
oldalon haladó Levint elkerüljék. Varenykán sötét ruha volt, fekete, lehajtott
szélű kalap, egy vak francia nőt kísért végig a folyosón, s valahányszor
Kittyvel találkozott, barátságos pillantásokat váltottak.
- Mama, megszólíthatom? -
mondta Kitty, ismeretlen barátnőjét követve, mert látta, hogy a forráshoz
indul, s ott most összeakadhatna vele.
- Ha olyan nagy kedved van,
tudakozódom felőle, s magam megyek oda - felelte a hercegnő. - Mi különöset
találtál benne? Nyilván társalkodónő. Ha akarod, megismerkedem Mme Stahllal.
Ismertem a belle-soeur-jét - tette
hozzá büszkén felszegett fejjel a hercegnő.
A hercegnőt, Kitty tudta, az
bántotta, hogy Mme Stahl mintegy kitért az ismeretség elől. S nem
erőszakoskodott.
- Csoda, milyen kedves! -
mondta Varenykára nézve épp akkor, mikor a poharat a francia nő kezébe adta. -
Nézze, milyen egyszerű és kedves.
- Kimerítenek a te engouement-jaid[46]
- mondta a hercegnő. - Nem, forduljunk inkább vissza - tette hozzá aztán,
észrevéve a szembejövő Levint a hölgyével s egy német doktorral, akinek
hangosan s haragosan magyarázott valamit.
Megfordultak, hogy
visszamenjenek, amikor hirtelen már nem is hangos beszéd, de kiáltás
hallatszott. Levin megállt, és úgy kiabált; a doktor is dühbe jött. Egész tömeg
verődött köréjük. A hercegnő és Kitty gyorsan továbbmentek, az ezredes azonban
a tömegbe vegyült, hogy megtudja, mi történt.
Néhány perc múlva beérte
őket.
- Mi volt az? - kérdezte a
hercegnő.
- Szégyen, gyalázat! -
felelte az ezredes. - Egytől félhet az ember: külföldön oroszokkal találkozni.
Ez a magas úr összekapott a doktorral, szemtelenségeket mondott neki, s a
botjával fenyegette meg, amiért nem jól gyógyítja. Igazán szégyen!
- Ó, milyen kellemetlen! -
mondta a hercegnő. - No és hogy végződött?
- Hála Isten, beleavatkozott
az... az a gombakalapos. Orosz lány, úgy látszik - mondta az ezredes.
- Mlle Varenyka? - kérdezte
Kitty örömmel.
- Igen, igen. Ő találta föl
magát legelőbb; karon fogta azt az urat, és elvezette.
- Látja, mama - mondta Kitty
az anyjának -, s csodálkozik, hogy el vagyok ragadtatva tőle.
A következő nap, ismeretlen
barátnőjét figyelve, Kitty azt vette észre, hogy Mlle Varenyka Levinnel s az
asszonyával is olyan viszonyban van már, mint a többi protégée-jével.[47]
Odament hozzájuk, elbeszélgetett velük, s tolmácsul szegődött az asszony
mellé, aki semmiféle idegen nyelvet nem tudott.
Kitty még jobban kezdett
könyörögni az anyjának, engedje meg, hogy Varenykával összeismerkedjék. S
akármilyen kellemetlen volt a hercegnőnek, hogy ő tegye az első lépést, mintha
ezzel a ki tudja, miért gőgösködő Stahlnéval ő akarna összeismerkedni,
tudakozódott Varenyka felől, s miután a megtudott részletekből azt a
következtetést vonta le, hogy ebben az ismeretségben nincs semmi rossz, bár jó
is kevés, maga ment oda hozzá és ismerkedett össze vele.
Kivárta az időt, amikor a
lánya éppen a kúthoz ment, Varenyka pedig a pék előtt állt, s hozzálépett.
- Engedje meg, hogy
összeismerkedjünk - mondta méltóságteljes mosolyával. - A leányom szerelmes
magába. Lehet, hogy nem ismer. Én...
- A vonzalom több mint
kölcsönös, hercegnő - felelte gyorsan Varenyka.
- Milyen jót tett tegnap a
mi szegény honfitársunkkal is! - mondta a hercegnő.
Varenyka elpirult.
- Nem emlékszem, hogy tettem
volna valamit - mondta.
- De hát hogyne, nagy
kellemetlenségtől mentette meg ezt a Levint.
- Sa compagne[48]
hívott oda, s én iparkodtam megnyugtatni. Nagyon beteg, és elégedetlen az
orvosával. Megszoktam, hogy ilyen betegeket gondozzak.
- Igen, hallottam, hogy
Mentonban élt a nagynénikéjével; ha jól tudom, Mme Stahllal. Ismertem a belle-soeur-jét.
- Nem a nagynéném; maman-nak hívom, de nem vagyok rokona, ő
nevelt - felelte Varenyka, s megint elpirult.
Olyan egyszerűen mondta,
egyenes és nyílt arckifejezése olyan kedves volt, hogy a hercegnő megértette,
mért szeretett bele Kitty ebbe a Varenykába.
- No és mit kezd most ez a
Levin? - kérdezte.
- Elutazik - felelte
Varenyka.
Ebben a pillanatban jött
vissza Kitty a forrástól; csak úgy ragyogott az örömtől, hogy anyja az ő
ismeretlen barátnőjével összeismerkedett.
- Nos, Kitty, a te forró
kívánságod, hogy megismerkedj Mlle...
- Varenykával - szólt közbe
Varenyka mosolyogva. - Mindenki így hív.
Kitty piros lett az örömtől,
hosszasan, szótlanul szorongatta új barátnője kezét, amely a szorításra nem felelt,
csak mozdulatlanul pihent az övében. A keze nem felelt a szorításra, de az arca
csendes, boldog, bár némiképp szomorú mosollyal sugárzott föl, amely nagy, de
gyönyörű fogakat fedett fel.
- Már én is rég akartam -
mondta.
- De olyan elfoglalt.
- Épp ellenkezőleg, semmi
dolgom - felelte Varenyka, de ugyanabban a pillanatban már ott is kellett
hagynia új ismerőseit, mert két kis orosz leány, egy beteg gyerekei, futottak
feléje.
- Varenyka, mama hív! -
kiabálták.
S Varenyka elment velük.
A részletek, amelyeket a
hercegnő Varenyka múltjáról, Varenyka és Mme Stahl viszonyáról s magáról Mme
Stahlról megtudott, a következők voltak.
Mme Stahl, akiről egyesek
azt beszélték, hogy halálra gyötörte a férjét, mások meg, hogy erkölcstelen
életével az gyötörte őt agyon, mindig beteges, egzaltált asszony volt. Amikor
első gyermekét már elváltan megszülte, a gyerek azonnal meghalt, és Stahlné
rokonai, akik ismerték érzékenységét, s féltek, hogy a hír megölheti,
kicserélték a gyereket; egy udvari szakács leányát tették a helyébe, aki
ugyanazon az éjjelen ugyanabban a pétervári házban született. Ez volt Varenyka.
Mme Stahl később megtudta, hogy Varenyka nem az ő leánya, de tovább nevelte,
annál inkább, mert nem sokkal ezután Varenykának egy hozzátartozója sem maradt.
Mme Stahl több mint tíz éve
élt már külföldön, délen, nem járt ki, s nem kelt föl soha az ágyából. Egyesek
azt mondták, hogy Mme Stahl az erényes és rendkívül vallásos asszony szerepében
társadalmi pozíciót szerzett magának, mások, hogy lelkében is az a magas erkölcsiségű
lény, akinek mutatta magát, s csak felebarátai javára él. Senki sem tudta,
milyen vallású, katolikus, protestáns vagy pravoszláv, egy volt csak
kétségtelen, hogy minden egyház és felekezet vezetőivel barátságos viszonyt
tartott fenn.
Varenyka állandóan künn élt
vele külföldön, s aki Mme Stahlt ismerte, ismerte és szerette Mlle Varenykát
is, ahogy mindnyájan nevezték.
Amikor a hercegnő ezeket a
részleteket megtudta, nem talált semmi elítélendőt abban, hogy a lánya
Varenykával érintkezzék, annál is kevésbé, mert Varenyka modora és neveltetése
a lehető legjobb volt, kitűnően beszélt franciául és angolul, s ami a fő,
Stahlné tolmácsolta sajnálkozását, amiért betegsége megfosztja az örömtől, hogy
a hercegnővel megismerkedjék.
Attól fogva, hogy Varenykát
megismerte, Kittyt a barátnője mind jobban és jobban elbűvölte, s napról napra
több kiválóságot fedezett föl benne.
A hercegnő, hallva, hogy
Varenyka szépen énekel, megkérte, jöjjön el hozzájuk egy este énekelni.
- Kitty majd kíséri;
zongoránk is van, igaz, nem jó, de nagyon nagy élvezetet szerezne nekünk -
mondta a hercegnő mesterkélt mosolyával, amely Kittynek most különösen
kellemetlen volt, hisz látta, hogy Varenyka nem akar énekelni. De Varenyka
azért csak eljött este, s egy kottafüzetet is hozott magával. A hercegnő az
ezredest és Marja Jevgenyijevnát is meghívta, a leányával együtt.
Varenyka, mintha teljesen
közömbös lett volna az iránt, hogy idegenek is vannak ott, azonnal a zongorához
lépett. Nem tudta kísérni magát, de gyönyörűen énekelt kottáról. Kitty, aki jól
játszott, kísérte.
- Maga rendkívül tehetséges
- mondta a hercegnő, amikor Varenyka az első dalt igen szépen énekelte.
Marja Jevgenyijevna s a
leánya hálálkodva magasztalták.
- Nézze csak - mondta az
ezredes, az ablakon kitekintve -, milyen közönség hallgatja már magát. - Az
ablak alatt valóban elég nagy tömeg gyűlt össze.
- Nagyon örülök, hogy örömet
szereztem vele - felelte egyszerűen Varenyka.
Kitty büszkén tekintett a
barátnőjére. El volt ragadtatva a művészetétől, a hangjától, az arcától, de
mindenekfölött a modorától, attól, hogy Varenyka szemmel láthatólag nem sokat
adott az énekére, s teljesen közönyös volt a dicséret iránt, mintha csak azt
kérdezte volna: kell-e még énekelnem, vagy elég volt már?
„Ha én volnék a helyében -
gondolta Kitty -, hogy büszkélkedném vele! Milyen boldog volnék, látva az ablak
alatt a tömeget! S neki tökéletesen mindegy. Az ösztönzi csak, hogy maman-t vissza ne utasítsa, s egy kis
szórakozást szerezzen. Mi ez benne? Mi adja neki az erőt, hogy ne hederítsen
semmire, s ilyen független és nyugodt legyen? Hogy szeretném tudni, és
megtanulni tőle!” - gondolta Kitty, ahogy erre a nyugodt arcra nézett. A
hercegnő kérte, énekeljen még. Varenyka pedig ott állt egyenesen a zongoránál,
és sovány, barna kezével a taktust ütve, a második dalt éppolyan egyenletesen,
szabatosan és szépen énekelte el.
A füzet következő darabja
egy olasz dal volt. Kitty eljátszotta a bevezetőjét, s Varenykára nézett.
- Hagyjuk ezt - mondta
Varenyka elpirulva.
Kitty ijedten és kérdőn
pillantott Varenykára.
- Akkor hát egy másikat -
mondta sietve, s lapozott; rögtön látta, hogy ezzel a dallal összefügg valami.
- Nem - felelte Varenyka, s
kezét mosolyogva tette a kottára -, énekeljük mégiscsak ezt. - S ezt is
éppolyan nyugodtan, hidegen és szépen énekelte, mint az előbbieket.
Amikor befejezte, mindnyájan
újra megköszönték, s teázni mentek. Kitty Varenykával a ház melletti
kertecskébe vonult.
- Valami emléke fűződik
ahhoz a dalhoz, igaz? - kérdezte Kitty. - Ne beszéljen róla - tette hozzá
gyorsan -, csak azt mondja, úgy van-e?
- De miért ne? Megmondhatom
- mondta egyszerűen Varenyka. - Igen, emlék - tette hozzá azután, választ sem
várva -, valamikor fájóan súlyos volt: szerettem egy embert, s neki énekeltem.
Kitty nagy, tágra nyílt
szemmel, néma ellágyulással pillantott Varenykára.
- Szerettem, és ő is
szeretett, de az anyja nem akarta, és mást vett el. Most nem messze él tőlünk,
néha találkozom vele. Nem gondolta, hogy volt nekem is regényem? - mondta, s
szép arcán éppen hogy felderengett a tűz, amely, Kitty megérezte, egykor egész
lényét besugározta.
- Hogyne gondoltam volna? Ha
férfi lennék, senkit sem tudnék szeretni azután, hogy magát megismertem. Csak
azt nem értem, hogy feledhette el az anyja kedvéért magát, s hogy tehette
boldogtalanná; annak az embernek nincs szíve.
- Nem, nagyon jó ember, s én
nem vagyok boldogtalan, ellenkezőleg, nagyon boldog vagyok. No, nem énekelünk
ma többet? - tette hozzá, s a ház felé indult.
- Milyen jó maga, milyen jó!
- kiáltott fel Kitty, s megállítva, megcsókolta. - Ha csak egy picit
hasonlíthatnék magához!
- Miért hasonlítana bárkihez
is? Jó, ahogy van - mondta Varenyka szelíd és fáradt mosolyával.
- Nem, egyáltalán nem vagyok
jó. De mondja csak... Várjon, üljünk le itt - szólt Kitty, s megint maga mellé
ültette a padra. - Mondja, igazán nem bántó arra gondolnia, hogy egy ember
semmibe vette, nem akarta a szerelmét?
- De hiszen nem vette
semmibe, meg vagyok győződve róla, hogy szeretett, csak engedelmes fia volt az
anyjának.
- De ha nem az anyja
akaratából, hanem egyszerűen ő maga? - mondta Kitty, érezve, hogy
kiszolgáltatta a titkát, szégyenpírban égő arca el is árulta már.
- Akkor csúnyán járt volna
el, s nem sajnálnám - felelte Varenyka, megértve nyilván, hogy most már nem
róla, hanem Kittyről van szó.
- De a sértés? - mondta
Kitty. - A sértést nem lehet, nem lehet elfeledni - s a maga pillantása jutott
az eszébe, az utolsó bálon a szünetben.
- Miféle sértés? Hisz nem
maga viselkedett csúnyán?
- Rosszabbul, mint csúnyán,
szégyenletesen.
Varenyka megcsóválta a
fejét, s Kitty kezére tette a kezét.
- De hol itt a szégyen? -
mondta. - Egy embernek, aki közönyös maga iránt, csak nem mondhatta, hogy
szereti?
- Nem, természetes, soha egy
szót sem; de tudta. Nem, nem, vannak pillantások, vannak gesztusok. Ha száz
évet élek, akkor sem feledem el.
- Hogyan? Nem értem. A
kérdés az, szereti-e még most is, vagy nem - mondta Varenyka, mindent a nevén
nevezve.
- Gyűlölöm, de nem tudom
megbocsátani magamnak.
- De hát mit?
- A szégyent, a sértést.
- Ó, ha mindenki ilyen
érzékeny volna - mondta Varenyka. - Nincs leány, aki ezen át nem esett. S
mindez annyira nem fontos.
- De hát mi a fontos? -
kérdezte Kitty, kíváncsi csodálkozással nézve az arcába.
- Sok minden fontos - mondta
mosolyogva Varenyka.
- De hát mi?
- Sok minden fontosabb -
felelte Varenyka, nem tudva, mit mondjon. De ebben a pillanatban a hercegnő
hangja hallatszott az ablakból:
- Kitty, hűvös van! Végy
sált, vagy jöjj be a szobába.
- Igaz, ideje - mondta
Varenyka fölállva. - Nekem el kell még mennem Mme Berthe-hez, kéretett.
Kitty a kezét fogta, s a
tekintete szenvedélyes kíváncsisággal és esdekléssel faggatta. „Mi, mi az a legfontosabb,
ami ilyen nyugalmat ad? Maga tudja, mondja meg hát!” De Varenyka meg sem
értette, amit a Kitty pillantása kérdezett. Ő csak azt tudta, hogy most Mme
Berthe-hez kell mennie, s tizenkettőre, teára, haza kell érni maman-hoz. Bement a szobába, szedte a
kottáit; mindenkitől elbúcsúzott, és menni készült.
- Engedje meg, hazakísérem -
mondta az ezredes.
- Hogy is mehetne éjszaka
magában? - erősítgette a hercegnő is. - Elküldöm legalább Parasát.
Kitty látta, hogy Varenyka
arra, hogy őt haza kell kísérni, nehezen türtőzteti a mosolygását.
- De hisz én mindig magam
járok, és soha semmi nem történik velem - mondta a kalapját véve. Még egyszer
megcsókolta Kittyt, s nem mondva meg, mi a fontos, kottáival a hóna alatt,
fürge léptekkel tűnt el a nyári éj homályában, magával víve titkát, hogy mi a
fontos, s honnét van az ő irigylésre méltó nyugalma és méltósága.
Kitty Stahlnéval is
megismerkedett, s ez az ismeretség és a barátsága Varenykával nemcsak hogy nagy
hatással volt rá, de bánatának is vigasza lett. A vigasztaló az volt, hogy
ennek az ismeretségnek a jóvoltából egészen új világ nyílt meg előtte, amelynek
az ő múltjához semmi köze sem volt - emelkedettebb, gyönyörű világ, amelynek a
magasából nyugodtan tekinthetett a múltjára. Most fedezte fel, hogy az ösztönvilágon
kívül, amelynek idáig átadta magát, van egy másik is, a lélek világa. Ezt a
világot a vallás tárta föl, de ennek a vallásnak semmi köze sem volt ahhoz,
amelyet Kitty gyermekkora óta ismert: hogy az ember eljár az Özvegyek Házába,[49]
a misékre s vecsernyékre; ott ismerősökkel találkozhatik, s a pópával ószláv
szövegeket tanul be. Ez a vallás emelkedett volt és titokzatos; gyönyörű
gondolatokkal és érzésekkel volt kapcsolatban, amelyeket nemcsak hinni
lehetett, minthogy úgy rendelték, de szeretni is.
Kitty mindezt nem szavakból
tudta meg. Mme Stahl úgy beszélt vele, mint kedves gyerekkel, akiben az ember
ifjúsága emlékeként gyönyörködik, s csak egyetlenegyszer említette meg, hogy az
emberi fájdalmakra csak a szeretet s a hit ad vigaszt, s hogy Krisztus részvéte
nem ismer csekély és jelentéktelen fájdalmat - de rögtön másra terelte a szót,
Kitty azonban minden mozdulatában, minden szavában, s - ahogy mondta - mennyei
pillantásában, különösen pedig élettörténetében, amelyet Varenykától megtudott,
mind azt a bizonyos „fontosat” ismerte fel, amelyről idáig nem tudott.
De akármilyen magasztos volt
is Mme Stahl jelleme, akármilyen megható az élettörténete, s akármilyen
emelkedett és gyengéd a beszéde, Kitty akaratlanul is olyan vonásokat fedezett
föl benne, amelyek megzavarták. Megfigyelte, hogy Mme Stahl, miközben Kitty
családja felől érdeklődött, megvetően elmosolyodott, ami ellenkezett a
keresztény jósággal. Azt is észrevette, hogy amikor egy katolikus papot talált
nála, Mme Stahl a lámpaernyő árnyékában igyekezett tartani az arcát, s furcsán
mosolygott. Akármilyen jelentéktelen is volt ez a két megfigyelés, megzavarta,
s kételyt ébresztett benne Mme Stahl iránt. Hanem Varenyka aztán, a rokontalan,
baráttalan árva, a fájdalmasan csalódott, semmit sem kívánó, semmit meg nem
bánó lény maga a tökéletesség volt, amiről csak álmodni merészelt. Varenykát
figyelve értette meg, hogy elég elfeledkezni magunkról és másokat szeretni, s
az ember nyugodt, boldog és igen jó lehet. És ő ilyen akart lenni. Most már
világosan látta, mi az a legfontosabb,
s nem érte be, hogy lelkesedjék érte, rögtön egész lelkével odaadta magát az
újonnan föltárult életnek. Varenyka elmondta, mit tesz Mme Stahl, s mit mások,
akiket megnevezett, s Kitty ennek alapján el is készítette már jövendő
élettervét. Mint Aline, Mme Stahl unokahúga, akiről Varenyka sokat beszélt
neki, ő is, akárhol él, fölkeresi a boldogtalanokat; amennyire tud, segít,
evangéliumot osztogat; betegeknek, bűnözőknek és haldoklóknak olvas fel belőle.
Az a gondolat, hogy mint Aline, bűnözőknek olvassa az evangéliumot, különösen
csábította Kittyt. De mindezek titkos ábrándok voltak csak, amelyeket sem az
anyjának, sem Varenykának el nem mondott volna.
Különben csak az alkalmas
időt várta, amikor nagyobb arányokban valósíthatja meg a terveit. Már most, itt
a fürdőn is, ahol annyi beteg és boldogtalan ember volt, könnyen talált
alkalmat, hogy új életelveit, Varenykát utánozva, a gyakorlatba is átvigye.
A hercegnő kezdetben csak
azt vette észre, hogy Kitty erősen a befolyása alá került az ő - ahogy nevezte
- engouement-jának Stahlné, különösen
pedig Varenyka iránt. Észrevette, hogy nemcsak a tetteiben utánozza Varenykát,
de anélkül, hogy akarná, abban is, ahogy jár, ahogy a szemével hunyorít. Később
azonban azt is észrevette, hogy a leányában, függetlenül ettől az elbűvöléstől,
komolyabb lelki fordulat megy végbe.
A hercegnő azt látta, hogy
Kitty esténként, amit idáig sohasem tett, egy francia evangéliumot olvas,
Stahlné ajándékát, társaságbeli ismerőseit elkerüli, s a Varenyka védnöksége
alatt álló betegekkel, különösen pedig egy Petrov nevű beteg festő szegény
családjával járkál. Nyilvánvalóan büszke volt rá, hogy az irgalmasnővér
kötelességeit teljesíti ebben a családban. Mindez szép volt, s a hercegnőnek
nem volt ellene kifogása, annál kevésbé, mert Petrov felesége minden tekintetben
rendes asszony volt, s a német hercegnő, amikor Kitty működését észrevette,
megdicsérte érte, s vigasztaló angyalnak nevezte. Mindez nagyon szép lett
volna, ha nem lett volna benne túlzás. A hercegnő azonban azt látta, hogy a
leánya túlzásba viszi a dolgot, s ezt meg is mondta neki.
- Il ne faut jamais rien outrer[50]
- mondta.
De a leánya nem felelt
semmit, csak úgy magában gondolta, hogy kereszténység dolgában nem lehet
túlzásról beszélni. Miféle túlzásról lehet beszélni egy olyan tanítás
követéséből, amely azt parancsolja, hogy ha az egyik orcádat megütik, tartsd
oda a másikat is, és ha elveszik a köpenyed, add oda az inged is? A hercegnőnek
azonban nem tetszett ez a túlzás, s még kevésbé tetszett, hogy Kitty, úgy
érezte, nem akarja az egész lelkét föltárni előtte. Kitty valóban eltitkolta az
anyja elől új nézeteit és érzéseit. Nem azért titkolta, mintha nem tisztelte és
nem szerette volna, hanem éppen mivel az anyja volt. Mindenkinek előbb föltárta
volna, mint őneki.
- Anna Pavlovna már elég rég
nem volt nálunk - mondta egy ízben a hercegnő Petrovnéról. - Hívtam. De mintha
valamiért neheztelne.
- Nem, én nem vettem észre, maman - mondta Kitty, és elpirult.
- Rég nem voltál náluk?
- Holnap készülünk egy sétát
tenni a hegyekben - felelte Kitty.
- Jó, csak menjetek -
felelte a hercegnő, leánya zavart arcába nézve, s azon volt, hogy a zavar okát
kitalálja.
Ugyanezen a napon Varenyka
náluk ebédelt, s közölte, hogy Anna Pavlovna meggondolta a dolgot, nem megy
holnap a hegyekbe. A hercegnő látta, hogy Kitty megint elpirult.
- Kitty, nem volt valami
kellemetlenséged Petrovékkal? - kérdezte a hercegnő, amikor magukra maradtak. -
Miért nem küldi ide többé a gyerekeit, és miért nem jön el hozzánk?
Kitty azt felelte, hogy
semmi sem volt köztük, és egyáltalán nem érti, miért neheztelhetne rá Anna
Pavlovna. Kitty a teljes igazságot mondta. Nem tudta, miért változott meg Anna
Pavlovna iránta, de gyanította. Olyasmit gyanított, amit nem mondhatott meg az
anyjának, és nem vallott meg magának sem. Olyasmi volt ez, amit az ember tud,
de még magának sem mondhat meg, olyan szörnyű és szégyenletes lenne a tévedés.
Emlékezetében újra és újra
átfutotta viszonyát ehhez a családhoz. Visszaemlékezett a naiv örömre, amely
Anna Pavlovna jóságos, kerek arcára találkozásaikkor kiült; visszaemlékezett
titkos megbeszéléseikre a betegről; a tanakodásra, hogy lehetne a munkától,
amelyet megtiltottak neki, elvonni és sétára bírni; a kisebbik gyerek
vonzódására, aki az én Kittymnek nevezte, s nélküle még lefeküdni sem akart.
Milyen szép volt mindez! Azután Petrov igen sovány alakja, hosszú nyaka jelent
meg előtte fahéjbarna kabátjában, ritka, csapzott haja, kérdő, kék szeme, amely
az első időben olyan rettenetes volt Kitty számára, s beteges erőlködése, hogy
a jelenlétében fürgének és elevennek lássék. Visszaemlékezett a maga kezdeti
igyekezetére, hogy viszolygását, amelyet mint minden tüdővészessel, vele
szemben is érzett, legyőzze, iparkodását, amivel elgondolta, mit mond majd
neki. Fölmerült a félénk, ellágyult tekintet, amellyel Petrov pillantott rá, a
részvét és félszegség furcsa érzése, majd jótettének a tudata, amit ő érzett
ilyenkor. Mindez milyen szép volt! De csak kezdetben volt így. Néhány nappal
ezelőtt hirtelen minden elromlott. Anna Pavlovna színlelt kedvességgel ment
Kitty elé, s folyton figyelte őt és az urát.
Csakugyan az a megható öröm
volt Anna Pavlovna elhidegedésének az oka, amit férje az ő közelében érzett?
„Igen - jutott eszébe. -
Volt valami természetellenes s a jóságától elütő Anna Pavlovnában, amikor
harmadnapja bosszúsan azt mondta: - Folyton csak magát várja, már kávét sem
akar maga nélkül inni; pedig így is rettenetesen gyönge már.”
„Lehet, az is bántotta,
amikor a plédet odavittem neki. Egész mindennapi dolog, de Petrov olyan
félszegen vette el, olyan soká hálálkodott érte, hogy én is kényelmetlenül
éreztem magam. Aztán az arcképem, amit olyan szépen festett meg. S ami fő, az a
zavart és gyöngéd pillantás! Igen, igen, így kell lennie! - ismételte meg Kitty
magában rémülten. - De nem lehet, nem szabad így lennie. Hisz olyan sajnálatra
méltó!” - mondta magának, rögtön utána.
Ez a gyanú azonban
megmérgezte új életének gyönyörűségét.
Még nem ért véget a
fürdőidény, és Scserbackij herceg, aki Karlsbadból Badenbe és Kissingenbe ment
orosz ismerőseihez, hogy, mint mondta, egy kis orosz levegőt szívjon magába,
visszatért övéihez.
A herceg és a hercegnő
felfogása a külföldi életről homlokegyenest ellenkező volt. A hercegnő mindent
nagyszerűnek talált, s annak ellenére, hogy az orosz társaságban megvolt a maga
biztos helye, külföldön európai hölgynek akart számítani, ami pedig, orosz
nemesasszony lévén, nem volt; éppen ezért alakoskodott, s ez időnként sutává
tette.
A herceg, épp ellenkezőleg,
mindent komisznak talált külföldön, az európai élet terhére volt, kitartott
orosz szokásai mellett, s azon igyekezett, hogy kevésbé lássék európainak, mint
amennyire valóban volt.
A herceg lesoványodottan
jött vissza, arcán lelógó bőrzacskókkal, de a legvidámabb hangulatban.
Jókedve csak nőtt, amikor a teljesen magához tért Kittyt megpillantotta. Kitty
barátságának a híre Mme Stahllal és Varenykával, az észrevételek, melyeket a
hercegnő a Kittyben végbemenő változásról közölt, megzavarták, s mint minden,
ami a leányát elvonta mellőle, a szokásos féltékenységet ébresztette fel benne,
félelmet, nem kerül-e a lánya az ő hatása alól valami számára hozzáférhetetlen
területre. De ezek a kellemetlen hírek elmerültek jóindulata és vidámsága
tengerében; ezek a tulajdonságok, melyek mindig is jellemezték, a karlsbadi
fürdő után még fokozódtak.
Megérkezése másnapján a
herceg hosszú kabátjában, ráncos, puffadt orosz arcával, fölálló
keménygallérjában a legjobb hangulatban indult a lányával a kúthoz.
A reggel gyönyörű volt; a
takaros, vidám kertek és házak, a piros arcú, piros kezű, sörtől duzzadt,
vidáman dolgozó német szolgálólányok és a ragyogó nap jókedvre hangolták
szívét. De minél közelebb értek a fürdőhöz, annál gyakrabban találkoztak
betegekkel, akiknek a külseje a jól rendezett német élet megszokott viszonyai
közt még siralmasabbnak tetszett. Kittyt már nem hökkentette meg ez az
ellentét. A ragyogó nap, a növények vidám csillogása, a zeneszó az ő szemében
természetes kerete volt az ismerős arcoknak - s gyógyulásuknak vagy
gyengülésüknek, amit nagy figyelemmel kísért; a herceg előtt azonban a júniusi
reggel fénye, csillogása, a divatos, vidám valcert játszó zenekar, különösen
pedig az egészséges cselédlányok illetleneknek és idétleneknek tűntek fel az
Európa minden sarkából összegyűlt, csüggedten mozgó haldoklók szomszédságában.
Annak ellenére, hogy büszke
volt, s szinte megfiatalodottnak érezte magát, amikor kedvenc lánya karonfogva
sétált vele, valahogy mégis kényelmetlen, lelkiismeret-furdalásszerű érzés
fogta el biztos járása, erős, zsírpárnás teste miatt. Majdnem úgy érezte magát,
mint aki öltözetlenül megy társaságba.
- Mutass be, csak mutass be
az új barátaidnak - mondta a lányának, könyökével a karját megszorítva. - Még
ezt a te undok Sodenedet is megszerettem, amiért úgy rendbe hozott. Hanem
szomorú, nagyon szomorú itten nálatok. Ez ki?
Kitty megnevezte az ismerős és
nem ismerős alakokat, akikkel találkoztak. Épp a kert bejáratánál a vak Mme
Berthe-tel és kísérőnőjével találkoztak, s a herceg örömmel látta, hogy lágyul
el az öreg francia hölgy arca, amint Kitty hangját meghallja. Túlzó francia
nyájasságával mindjárt szóba is ereszkedett a herceggel; dicsérte, hogy ilyen
nagyszerű leánya van, szemtől szembe az égig magasztalta Kittyt, s kincsnek,
gyöngyszemnek, vigasztaló angyalnak nevezte.
- No, akkor ő a második
számú angyal - mondta a herceg mosolyogva. - Mert ő Varenykát nevezi az egyes
számú angyalnak.
- Ó, allez,[51]
Mlle Varenyka igazi angyal - kapta el azonnal Mme Berthe.
A folyosón magával
Varenykával is találkoztak. Sietve jött szembe velük, elegáns vörös tarsoly
volt nála.
- Papa is megjött! - mondta
neki Kitty.
Varenyka mozdulata, mint
minden, amit csinált, egyszerű és természetes volt, valami a meghajlás és a
bókolás közt; s rögtön beszédbe is ereszkedett a herceggel, ahogy mindenkivel
szokott, természetesen és egyszerűen.
- Én persze ismerem magát,
nagyon jól ismerem - mondta neki a herceg, s Kitty örömmel látta a
mosolygásából, hogy barátnője megtetszett neki. - De hova siet annyira?
- Maman itt van - mondta Varenyka Kittyhez fordulva. - Egész éjjel
nem aludt, s az orvos azt tanácsolta, menjen ki a levegőre. Munkát viszek neki.
- Szóval ő az egyes számú
angyal - mondta a herceg, amikor Varenyka elment. Kitty látta, hogy az apja
szívesen csúfolódna Varenykán, de képtelen megtenni, mert Varenyka megtetszett
neki.
- Valamennyi barátoddal
találkozunk hát - mondta azután a herceg -, Mme Stahllal is, ha méltat rá, hogy
megismerjen.
- Hát ismered őt, papa? -
kérdezte Kitty ijedten, Mme Stahl említésére a gúny fölgyúló szikráját véve
észre a herceg szemében.
- Ismertem a férjét és őt is
egy kicsit, még mielőtt pietistává lett.
- Mi az a pietista, papa? -
kérdezte Kitty, s már attól is megijedt, hogy amit ő Mme Stahlban olyan nagyra
becsült, annak neve is van.
- Magam sem tudom jóformán,
azt tudom csak, hogy mindenért hálát ad az Istennek, minden
szerencsétlenségért, azért is, hogy az ura meghalt. Ez, persze, minthogy
rosszul éltek, mulatságosan hat.
- És ez ki? Milyen
szánalomra méltó az arca! - kérdezte, amint a padon meglátta azt az alacsony
termetű beteget, aki barna felöltőben és fehér pantallóban volt; pantallója furcsa
ráncot vetett csontig lesoványodott lábán.
Ez az úr, ahogy
szalmakalapját ritka, kusza hajáról a magasba emelte, a kalaptól betegesen
kivörösödött homlokot fedett föl.
- Ez Petrov, a festő -
mondta Kitty elpirulva. - Az meg a felesége - tette hozzá, Anna Pavlovnára
mutatva, aki, mintha szándékosan történt volna, amikor elment előttük, a
gyermeke után indult, aki az utacskán elfutott.
- Milyen szánalomra méltó,
pedig milyen kedves arc! - mondta a herceg. - Miért nem mentél oda hozzá?
Mondani akart valamit.
- Akkor menjünk hát oda -
szólt Kitty, s elszántan megfordult. - Hogy érzi magát? - kérdezte Petrovot.
Petrov a botjára támaszkodva
felállt, s bátortalanul nézett a hercegre.
- A leányom - mondta a
herceg. - Engedje meg, hogy összeismerkedjünk.
A festő meghajolt, s ahogy
elmosolyodott, láthatókká váltak furcsán fénylő fehér fogai.
- Vártuk tegnap,
hercegkisasszony - mondta Kittynek.
Ahogy ezt mondta,
megtántorodott, majd megismételte a mozdulatot, igyekezvén azt a látszatot
kelteni, hogy szándékosan csinálta.
- El akartam menni, de
Varenyka azt mondta, Anna Pavlovna üzeni, nem mennek.
- Hogyhogy nem megyünk? -
mondta Petrov elpirulva s mindjárt köhécselve is, szemével a feleségét keresve.
- Anyeta, Anyeta! - szólt hangosan, s vékony, fehér nyakán, mint a kötelek,
megfeszültek a vastag erek.
Anna Pavlovna odament.
- Hogy üzenhetted a
hercegkisasszonynak - suttogta ingerülten, a hangját vesztve -, hogy nem
megyünk?!
- Jó napot, hercegnő -
mondta Anna Pavlovna kényszeredett mosollyal, amely korábbi modorától annyira
elütött. - Nagyon örülök, hogy megismerhetem - fordult a herceghez. - Rég
vártuk.
- Hogy üzenhetted a
hercegkisasszonynak, hogy nem megyünk? - suttogta rekedten a festő még egyszer
és még haragosabban; nyilvánvalóan még jobban fölingerelve, amiért a hangja is
elhagyja, s nem adhatja meg szavának a színt, amit akar.
- Eh, istenem, azt
gondoltam, hogy nem megyünk - felelte bosszúsan a felesége.
- De hogyan, amikor... - A
beteg köhögni kezdett, és legyintett.
A herceg megemelte a
kalapját, s elment a lányával.
- Ó - sóhajtott föl mélyen
-, a boldogtalanok!
- Bizony, papa - felelte
Kitty. - De tudni kell, hogy három gyerekük van, cselédjük meg nincs, s pénzük
majdnem hogy semmi. Az Akadémiától kap valamit - mesélte megelevenedve, így
próbálta elnyomni az izgalmát, amely Anna Pavlovna furcsán megváltozott
viselkedése miatt támadt benne.
- De Mme Stahl is itt van -
mondta Kitty a tolókocsira mutatva, amelyben a napernyő alatt, párnákkal
körülrakva, kékben és szürkében ott feküdt valami.
Ez volt Stahl asszony.
Mögötte egy makkegészséges,
komor német munkás állt, ő tologatta. Mellette meg egy szőke svéd gróf, akit
Kitty névről már ismert. Néhány beteg lézengett még a tolókocsi körül, s úgy
néztek erre a hölgyre, mint valami különlegességre.
A herceg odament hozzá.
Kitty rögtön észrevette a gúnyos szikrát a szemében, s zavarba jött. Apja Mme
Stahlhoz lépett, s azzal a kitűnő franciasággal szólította meg, amelyet ma már
olyan kevesen beszélnek - rendkívül udvariasan s nyájasan.
- Nem tudom, emlékszik-e
rám, de emlékezetébe kell idéznem magam, hogy megköszönjem a lányom iránti
jóságát - mondta a herceg, levéve és többé föl sem téve a kalapját.
- Alekszandr Scserbackij
herceg - mondta Mme Stahl, mennyei szemeit, melyekben Kitty kedvetlenséget vett
észre, ráemelve. - Nagyon örülök. Úgy megszerettem a lányát.
- Az egészsége még mindig
nem a legjobb?
- Megszoktam már - mondta
Mme Stahl, s összeismertette a herceget a svéd gróffal.
- Nagyon keveset változott -
mondta Mme Stahlnak a herceg. - Tíz vagy tizenegy éve nem volt szerencsém
látni.
- Igen, Isten adja a
keresztet, s ő adja az erőt is, hogy elviseljük. Az ember gyakran
elcsodálkozik, miért is tart még ez az élet... Amarról! - fordult bosszúsan
Varenykához, aki nem jól csavarta a plédet a lábára.
- Nyilván azért, hogy jót
tehessen - mondta a herceg, s a szeme nevetett.
- Ezt nem a mi dolgunk
megítélni - mondta Stahl asszony, észrevéve a herceg arcán azt a bizonyos
kifejezést. - Szóval elküldi nekem azt a könyvet, kedves gróf? Nagyon hálás
vagyok érte - fordult a fiatal svédhez.
- Á! - kiáltott föl a
herceg, ahogy a közelben álló moszkvai ezredest meglátta, majd Stahl asszony
előtt meghajolva, lányával s a hozzájuk szegődött ezredessel továbbhaladt.
- Ez a mi arisztokráciánk -
igyekezett csúfondáros lenni a moszkvai ezredes, aki neheztelt Stahlnéra,
amiért az nem ismerkedett össze vele.
- Még mindig ugyanolyan -
felelte a herceg.
- Herceg már a betegsége
előtt is ismerte, azaz mielőtt ágynak esett?
- Igen. Akkortájt lett
beteg.
- Azt mondják, tíz éve nem
kelt föl...
- Nem, mert rövid a lába.
Nagyon rossz az alakja.
- Papa, az nem lehet! -
kiáltott föl Kitty.
- A rossz nyelvek így
mondják, barátocskám! A te Varenykádnak is kijut - tette hozzá. - Ó, ezek a
beteg úrinők!
- De nem, papa! -
tiltakozott hevesen Kitty. - Varenyka imádja. És annyi jót tesz! Kérdezz meg
akárkit, őt és Aline Stahlt mindenki ismeri.
- Lehet - mondta a herceg,
lánya karját a könyökével megszorítva. - De jobb, amikor úgy csinálják, hogy
akárkit kérdezel, senki sem tudja.
Kitty elhallgatott, nem
azért, mert nem volt mit mondania, de az apja előtt sem akarta titkos gondolatait
fölfedni. Hanem furcsa, akármennyire föl is készült rá, hogy az apja nézeteinek
alá ne vesse magát, s a szentélybe be ne engedje, Stahl asszony istenített
képe, amit egy egész hónapon át hordott a lelkében, úgy érezte,
visszavonhatatlanul eltűnt, mint az az alak, amelyet egy odadobott ruhához
képzelünk, amíg rá nem jövünk, hogy csak üres burok. Csak egy kurta lábú nő
maradt, aki azért fekszik, mert csúnya az alakja, s a félénk Varenykát gyötri,
amiért nem jól tekeri köréje a plédet. S képzeletének semmiféle erőfeszítése
sem tudta többé a korábbi Mme Stahlt visszahozni.
A herceg jókedve átragadt a
háznépére, az ismerősökre, még a német házigazdára is, akinél Scserbackijék
laktak.
Amikor Kittyvel a forrástól
visszajött, a herceg az ezredest, Marja Jevgenyijevnát és Varenykát meghívta
kávéra, a kertbe, a gesztenyefa alá asztalt és karosszékeket vitetett ki, s ott
teríttetett reggelire. Vígságának a hatására a házigazda és a személyzet is
fölvillanyozódott. Ismerték bőkezűségét, s a beteg hamburgi orvos, aki az
emeleten lakott, egy fél óra múlva irigyen nézte ablakából a gesztenyefa alatt
a vidám és egészséges orosz kompániát. A levelek reszkető árnykarikái alatt a
fehér abrosszal megterített, kávéskannákkal, kenyérrel, vajjal, sajttal, hideg
vaddal megrakott asztalnál ott ült a hercegnő lila szalagos főkötőjében, s a
csészéket és vajas kenyérkéket osztogatta. Az asztal másik végén a herceg ült,
jóízűen evett, hangosan és vidoran beszélt. Maga mellé rakta szerzeményeit, a
faragott dobozkákat, csecsebecséket, a bicskák minden nemét, amelyeket
halomszámra vett minden fürdőhelyen, s mindenkit megajándékozott, még
Lieschent, a szolgálót s a házigazdát is, akivel tört, komikus német nyelven
tréfálkozott, biztosítva, hogy nem a fürdő gyógyította meg Kittyt, hanem az ő
kitűnő konyhája, különösen pedig az aszaltszilva-leves. A hercegnő gúnyos
megjegyzéseket tett orosz szokásai miatt a férjére, de egész ottlétük alatt
sohasem volt még ilyen eleven és vidám. Az ezredes, mint mindig, a herceg
tréfáin nevetett. Európát illetőleg azonban, amelyet, úgy gondolta, alaposan
tanulmányozott, a hercegnő pártján volt. A jólelkű Marja Jevgenyijevna majd
eldőlt a nevetéstől a herceg mulatságos mondásain, s amit Kitty sohasem látott
még, Varenyka is egész elbágyadt a gyenge, de ragadós nevetéstől, melyet a
herceg tréfái fakasztottak benne.
Mindez Kittyt is jókedvre
hangolta, de gondtalan azért nem tudott lenni. Nem tudta megoldani a
feladványt, amit az apja adott föl neki akaratlanul, csúfondáros nézetével a
lánya barátairól s arról az életmódról, amelyet Kitty annyira megszeretett.
Ehhez a feladványhoz az is hozzájárult még, hogy viszonya Petrovékkal a mai
napon olyan nyilvánvalóan kellemetlenné változott. Mindenki vidám volt, Kitty
azonban nem tudott vidám lenni, s ez még jobban bántotta. Olyanféle érzése
volt, mint gyermekkorában, amikor büntetésből a szobájába zárták, s onnét
hallgatta nővérei vidám nevetését.
- De minek vásároltál össze
ennyi mindent? - kérdezte mosolyogva a hercegnő, és egy csésze kávét tett az
ura elé.
- Elmegy az ember, jár
egyet, odaér a bolthoz, biztatják, hogy vegyen valamit: „Erlaucht, Excellenz, Durchlaucht.”[52]
Amikor odáig jutnak hogy: Durchlaucht,
nem bírom tovább: legalább tíz tallérom bánja.
- Az unalomtól van - mondta
a hercegnő.
- Persze hogy attól. Olyan
unalom, mátuska, az ember nem tudja, hova legyen.
- De hát hogy unatkozhat,
herceg? Annyi érdekes dolog van most Németországban - mondta Marja
Jevgenyijevna.
- Már minden érdekességet
ismerek: az aszaltszilva-levest, a sárgaborsó színű kolbászt. Mindent.
- Nem, akármit mond, herceg,
az intézményeik érdekesek - szólt az ezredes.
- Mi az érdekes? Villognak
az elégedettségtől mind, mint a rézkrajcár. Ők mindenkit legyőztek. Én azonban
miért lennék elégedett? Én senkit sem győztem le; csak a csizmámat húzom le
magam, még az ajtó elé is én teszem ki. Reggel keljek föl, öltözzem föl
tüstént, s menjek a szalonba, azt a komisz teát inni, mennyire másképp van
otthon! Az ember nem siet a felébredéssel, megharagszik valamiért, morog, szép
lassan magához tér, mindent jól meggondol, semmi sem sürgős neki.
- Elfelejti, hogy az idő
pénz - mondta az ezredes.
- Már amelyik idő! Némelyik
idő olyan, hogy egy egész hónapot odaadsz belőle egy fél garasért; de van,
amiből egy fél órát sem lehet semmi pénzzel megfizetni. Igaz, Katyenka? Mi az?
Miért vagy olyan rosszkedvű?
- Semmi, papa.
- Hová készül? Üljön le még
egy kicsit - fordult Varenykához.
- Haza kell mennem - mondta
Varenyka fölállva, és újra elkacagta magát.
Mikor magához tért,
elbúcsúzott, s bement a házba a kalapjáért. Kitty utánament. Még Varenykát is
másnak látta most. Nem volt rosszabb, csak más, mint amilyennek korábban
elképzelte.
- Jaj, rég nem nevettem így
- szedte Varenyka az ernyőjét, tarsolyát. - Milyen kedves ember a papája!
Kitty hallgatott.
- Mikor találkozunk? -
kérdezte Varenyka.
- Mama el akart menni
Petrovékhoz. Maga nem lesz ott? - tette Kitty próbára Varenykát.
- Ott leszek - felelte
Varenyka. - Utazni készülnek, megígértem, hogy segítek a csomagolásnál.
- Akkor én is odamegyek.
- Nem, miért jönne?
- Miért? Miért? Miért? -
kérdezte Kitty tágra meredt szemmel, s Varenyka ernyőjébe kapaszkodott, hogy
el ne mehessen. - Nem, maradjon csak, miért?
- Csak. A papája megjött, s
különben is, maga, ha ott van, feszélyezi őket.
- Nem, mondja csak meg,
miért nem akarja, hogy gyakran legyek Petrovéknál? Mert hisz nem akarja. Miért?
- Én nem mondtam azt - szólt
Varenyka.
- De kérem, mondja meg!
- Mindent? - kérdezte
Varenyka.
- Mindent, mindent! - kapott
rajta Kitty.
- Semmi különös mondanivalóm
nincs, csak az, hogy Mihail Alekszejevics (így hívták a festőt) azelőtt
hamarább akart elutazni, most meg nem akar - mondta mosolyogva Varenyka.
- No és? - sürgette Kitty,
komoran nézve Varenykára.
- No és Anna Pavlovna azt
találta mondani, hogy azért nem akar, mert maga itt van. Ez természetesen nem
volt helyénvaló, de hát ebből lett, maga miatt, a veszekedés. S tudja, hogy a
betegek milyen ingerlékenyek.
Kitty arca mindjobban
elborult, elhallgatott; Varenyka már csak maga beszélt; látva a készülő
kitörést - maga sem tudta, könny lesz-e vagy szó -, puhítani, csillapítani
próbálta.
- Így hát jobb is, ha nem
megy oda... Hisz megérti, s nem sértődik meg...
- Úgy kell nekem, úgy kell
nekem! - mondta gyorsan Kitty, az ernyőt Varenyka kezéből kikapva s barátnője
tekintetét elkerülve.
Varenyka, barátnője gyerekes
dühét látva, mosolyogni szeretett volna, de félt, hogy megbántja vele.
- Miért kell úgy? Nem értem
- mondta.
- Úgy kell, mert mindez csak
képmutatás volt, mesterkélt dolog az egész, nem szívből jött. Mi közöm nekem
egy idegen emberhez? S az lett belőle, hogy én vagyok a veszekedés oka; azt
csináltam, amire senki sem kért. Mert ez mind csak képmutatás! Képmutatás!
Képmutatás!...
- De hát mi célja volna a
képmutatásnak? - kérdezte csendesen Varenyka.
- Ó, milyen buta, undok
dolog! Nem volt semmi szükségem rá... Képmutatás az egész! - mondta Kitty, hol
kinyitva, hol becsukva a napernyőt.
- De mi lett volna a célja?
- Hogy jobbnak látsszam az
emberek, magam, az Isten előtt; hogy mindenkit becsapjak. Nem, többé nem
vetemedem ilyesmire! Inkább legyek rossz, de legalább ne hazug, ne csaló!
- De hát ki a csaló? -
kérdezte szemrehányóan Varenyka. - Úgy beszél, mintha...
De Kittyt, ha egyszer
heveskedni kezdett, nem lehetett megállítani. Közbevágott:
- Nem, egyáltalán nem
magáról beszélek. Maga a tökéletesség; igen, igen, én tudom, hogy egészen az;
de mit tegyek, ha én rossz vagyok? Ez nem történik meg, ha rossz nem vagyok. De
most már legyek akármilyen, képmutató nem leszek. Mi közöm nekem Anna Pavlovnához?
Éljenek, ahogy akarnak, és én is, ahogy én akarok. Nem tudok mássá lenni. Ez az
egész nem az, nem az!...
- Mi nem az? - kérdezte
Varenyka értetlenül.
- Ez az egész. Én nem tudok
másképp élni, csak a szívem szerint; maga pedig elvek szerint él. Én magát egyszerűen
megszerettem, de maga engem, biztos, azért szeret csak, hogy megmentsen,
oktasson!
- Maga nem igazságos - szólt
Varenyka.
- Én nem mondok másokról
semmit, én magamról beszélek.
- Kitty - hallatszott az
anyja hangja -, gyere ide, mutasd meg papának a korallfüzéredet.
Kitty, anélkül, hogy a
barátnőjével megbékélt volna, büszke képpel vette az asztalról a dobozt a
korallfüzérrel, s ment ki az anyjához.
- Mi lelt? Miért vagy olyan
piros? - szólt rá az anyja, apja egyszerre.
- Semmi - felelte -,
mindjárt jövök. - És visszafutott.
„Még itt van - gondolta. -
Mit mondok neki, Istenem? Mit tettem, mit mondtam! Miért is bántottam meg? Mit
tegyek? Mit mondjak?” - gondolta Kitty, s megállt az ajtóban.
Varenyka ott ült az
asztalnál, kalapban, kezében az ernyő; a rugót nézegette, amelyet Kitty eltört.
Most fölemelte a fejét.
- Varenyka, bocsásson meg,
bocsásson meg nekem! - suttogta Kitty hozzálépve. - Nem tudom, mit beszéltem.
Én...
- Igazán nem akartam
elkeseríteni - mondta Varenyka mosolyogva.
A béke meg volt kötve. De
attól fogva, hogy az apja odaérkezett, Kitty szemében megváltozott a világ,
amelyben élt. Nem tagadott meg mindent, amit megismert, de belátta, hogy csalja
magát, ha azt hiszi, azzá lehet, amivé akar. Fölocsúdott, szinte megérezte,
milyen nehéz azon a magasságon, amelyre föl akart emelkedni, színlelés és
kérkedés nélkül megmaradnia. A súlyát is érezte már a fájdalom, a betegség s a
haldoklók eme világának. Az erőszak, amelyet magán követett el, hogy szeresse,
gyötrőnek tűnt föl: friss levegőre, Oroszországba, Jergusovóba akart minél
előbb jutni, oda, ahová, mint leveléből tudta, Dolly nénje is kiköltözött már a
gyerekekkel.
Szeretete Varenykája iránt
azonban nem gyöngült. Ahogy elbúcsúztak, Kitty arra kérte, jöjjön el hozzájuk
Oroszországba.
- Majd ha férjhez megy,
elmegyek - mondta Varenyka.
- Nem megyek soha.
- No, akkor én sem.
- Akkor inkább már csak
azért is férjhez megyek. De aztán eszében tartsa az ígéretét - mondta Kitty.
A doktor jóslata bevált,
Kitty gyógyultan tért haza Oroszországba. Nem volt olyan gondtalan és vidám,
mint azelőtt, de megnyugodott. A moszkvai bánat emlék volt csak.
Szergej Ivanovics Koznisev
megerőltető szellemi munkája után pihenni akart, s ahelyett, hogy szokása
szerint külföldre utazott volna, május végén leutazott az öccséhez falura.
Meggyőződése szerint a legszebb élet a falusi. Most azért jött le az öccséhez,
hogy ezt az életet élvezze. Konsztantyin Levin nagyon örült neki, annál inkább,
mert Nyikolaj bátyjára ezen a nyáron nem számíthatott már. De bárhogy szerette
és tisztelte is Szergej Ivanovicsot, falusi együttlétük kényelmetlen volt
Levinnek. Kényelmetlen, sőt kellemetlen volt bátyja viszonyát látni a faluhoz.
Konsztantyin Levin szemében a falu az élet színtere volt, tehát az örömé,
szenvedésé, munkáé. Szergej Ivanovics szemében a falu egyrészt a munka utáni
pihenőhely volt, másrészt a romlottság hasznos ellenmérge, amelyet ő gyönyörrel
s hasznossága tudatában élvezett. Konsztantyin Levin a falut azért tartotta
szépnek, mert kétségtelenül hasznos munkának volt a terepe, Szergej Ivanovics
pedig azért tartotta különösen szépnek, mert ott nem lehetett s nem is kellett
semmit sem csinálnia. Azonkívül Szergej és a nép viszonya is bántotta egy
kicsit Konsztantyint. Szergej Ivanovics, mint mondta, szerette és ismerte a
népet, gyakran szóba ereszkedett a parasztokkal, s ezt jól is csinálta, nem
alakoskodott, nem illegette magát, s beszélgetéseiből a nép javára s
népismerete bizonyítékául általános tételeket vezetett le. Az ilyenféle viszony
Konsztantyin Levinnek nem tetszett. Konsztantyin szemében a nép csak a fő
résztvevő volt a közös munkában. Tisztelete és bizonyos vérségi vonzalom
ellenére, amelyet, mint mondta, bizonyára még dajkája tejével szítt be, mint
közös munkájuk részese, néha maga is el volt ragadtatva ezeknek az embereknek
erejétől, szelídségétől, igazságosságától, amikor azonban a közös munka más
tulajdonságokat kívánt volna, gondatlansága, rendetlensége, részegessége és
hazudozása miatt igen gyakran fel is bőszült a nép ellen. Ha megkérdezték
volna, szereti-e vagy nem szereti a népet, Konsztantyin Levin egyáltalán nem
tudott volna válaszolni. Szerette és nem szerette a népet, ahogy általában az
embereket. Mint jó ember, természetesen inkább szerette, mint nem szerette az
embereket, következésképp a népet is. De hogy mint valami különlegességet
szeresse vagy ne szeresse, arra nem volt képes; hiszen nemcsak hogy együtt élt
a néppel, nemcsak hogy minden érdeke az övébe fűződött, de magamagát is a nép
részének tekintette, nem látott elütő képességeket és fogyatkozásokat a népben
és magában, s nem is tudta magát a néppel szembeállítani. Ezenkívül, noha mint
gazda, békéltető és főként tanácsadó (a parasztok megbíztak benne, s negyven
mérföldről is eljöttek tanácsát kérni), sokáig élt a legszorosabb viszonyban
parasztokkal, nem volt megállapodott véleménye a népről, s arra a kérdésre,
hogy ismeri-e, éppolyan bajos lett volna felelnie, mint arra, hogy szereti-e.
Azt mondani, hogy ismeri a népet, annyi lett volna, mint azt mondani, hogy
ismeri az embereket. Az embereket is állandóan figyelte és tanulmányozta,
megismert belőlük mindenfélét, köztük parasztembereket is, akiket derék és
érdekes embereknek tartott, közben azonban állandóan új vonásokat vett észre
rajtuk, korábbi véleményét meg-megváltoztatta, és újakat alkotott. Szergej
Ivanovics épp fordítva. Ugyanúgy, ahogy a falusi életet annak az életnek az
ellentéteként szerette s dicsérte, amelyet nem szeretett, a népet is az
embereknek azzal az osztályával szemben szerette, amelyet nem szeretett; ismerni
is úgy ismerte, mint valami szembenállót az emberekkel általában. A népélet
formái az ő rendszerező agyában világosan kialakultak, ezeket részben magából a
népéletből vonta ki, legfőképpen azonban ebből az ellenlábasságból. Véleménye a
népről sohasem változott, éppen így a rokonszenve sem.
Ha a nép megítélésében a
testvérek közt nézeteltérés támadt, Szergej Ivanovics mindig azzal kerekedett
öccse fölé, hogy neki a népről, jelleméről, sajátságairól, ízléséről határozott
fogalma volt, míg Konsztantyin Levinnek semmiféle meghatározott és
változhatatlan fogalma nem volt; úgyhogy ezekben a vitákban Konsztantyint
mindig ellentmondáson lehetett érni.
Szergej Ivanovics az öccsét
derék fiúnak tartotta, szíve (ahogy franciásan mondta) helyén volt, elméje
azonban, ha elég fürge is, de a perc befolyása alatt álló, s épp ezért teli
ellentmondásokkal. S ha a dolgok értelmét az idősebb testvér leereszkedésével
el is magyarázta neki, vitájukban nem talált gyönyörűséget, nagyon is könnyen
tönkreverte.
Konsztantyin Levin viszont
úgy tekintett a bátyjára, mint hatalmas eszű és műveltségű emberre, aki a szó
legmagasabb értelmében volt nemes, s a közjó szolgálatára megvolt a képessége.
De minél idősebb lett, s minél közelebbről ismerte meg a bátyját, lelke mélyén
annál sűrűbben és sűrűbben merült föl a gondolat, hogy ez a képesség a közjó
előmozdítására, amely, úgy érezte, belőle teljesen hiányzik, talán nem is
képesség, hanem valaminek a hiánya - nem a derék, becsületes, nemes vágyaké,
hajlamoké, hanem az életerőé, amit szívnek is neveznek, azé a törekvésé, amely
arra sarkallja az embert, hogy az élet előtte álló megszámlálhatatlan útja
közül egyet kiválasszon, és csak azt kívánja. Minél inkább megismerte a
bátyját, annál többször figyelte meg, hogy Szergej Ivanovicsot, éppúgy, mint a
közjó más előmozdítóit, nem a szívük viszi a közjó szeretetére; az elméjükben
tökélik el, hogy ilyesmivel szép dolog foglalkozni, s csak azután kezdenek
foglalkozni vele. Megerősítette Levint ebben a föltevésében az az észrevétel,
hogy bátyja semmivel sem vette jobban a szívére a közjó vagy a lélek
halhatatlanságának a kérdését, mint hogyha egy sakkpartiról vagy egy új gép
elmés szerkezetéről volt szó.
Falusi együttlétük még azért
is kényelmetlen volt Levin számára, mert falun, különösen nyáron, őt állandóan
elfoglalta a gazdaság, s a hosszú nyári nap sem volt elég, hogy amit kellett,
elintézze; Szergej Ivanovics viszont pihent. De ha pihent is, azaz nem
dolgozott a művein, a szellemi tevékenységhez annyira hozzászokott, hogy az
eszébe ötlő gondolatokat szerette szép, tömör alakban kifejezni, s szerette, ha
ilyenkor hallgatója akadt. A legnyilvánvalóbb és legtermészetesebb hallgatója
az öccse volt. Épp ezért, noha viszonyuk baráti és közvetlen volt,
Konsztantyint feszélyezte, hogy egyedül hagyja. Szergej Ivanovics szeretett a
fűben heverészni, sütkérezni és kényelmesen fecsegni.
- Nem is képzeled - mondta
az öccsének -, milyen élvezet ez a hohol[53]
henyélés. Üres a fejem, sehol egy gondolat.
De Konsztantyin Levin unta,
hogy ott üljön s hallgassa, különösen mikor tudta, hogy ha nincs ott, nem a
kijelölt földre viszik a trágyát, s ha nem ellenőrzi, ki tudja, hogy terítik
szét. A csoroszlyát nem csavarják rá az ekére, hanem még le is szedik, s azután
azt mondják, hogy a vaseke haszontalan kitalálás, s a régi jó András ekéje, az
az igazi.
- Eleget mászkáltál már
ebben a hőségben - mondta Szergej Ivanovics.
- Csak egy pillanatra futok
be az irodába - mondta Levin, és szaladt a földekre.
Június első napjaiban
történt, hogy a gazdasszony és hajdani dajka, Agafja Mihajlovna, egy csupor
frissen sózott gombát vitt le a pincébe, megcsúszott, elesett, s kificamította
csuklóban a kezét. Eljött a fiatal, fecsegő zemsztvo-orvos, aki csak nemrég
végezte az egyetemet. Megnézte a kezét, s azt mondta, nincs kificamodva, borogatást
tett rá, s ott maradt ebédre; nyilván nagy gyönyörűsége telt benne, hogy a
híres Szergej Ivanovics Koznisevvel beszélgethet. Hogy felvilágosodott
nézeteit kimutathassa, elmondta az összes járási pletykákat, s elpanaszolta,
hogy a zemsztvo ügyei is milyen rosszul állnak. Szergej Ivanovics figyelmesen
hallgatta, kérdezgette; az új hallgatón fölbuzdulva mind beszédesebb lett, s
néhány találó és fontos megjegyzést tett, amelyeket a fiatal doktor
tiszteletteljesen méltányolt, s végül is abba az öccse előtt jól ismert eleven
lelkiállapotba került, amelybe ragyogó és élénk beszélgetések után rendesen
kerülni szokott. A doktor távozása után horgászni kívánkozott a folyóra.
Szeretett horgászni, szinte büszkélkedett vele, hogy ilyen ostoba foglalkozást
szeretni tud. Konsztantyin Levin, akinek a szántás és a kaszálók után kellett
nézni, ajánlkozott, hogy a bricskán majd kiviszi.
A nyár hágója, az a szaka
volt az esztendőnek, amikor az idei termés sorsa már eldőlt, a jövő esztendő
vetésgondjai kezdődnek, s itt a szénakaszálás ideje, amikor a rozs már egészen
kihányta fejét, szürkészölden, még könnyű, üres kalásszal hullámzik a szélben;
a zöld zab, a sárga fű közibeszórt bokraival, egyenlőtlenül hajt a kései
vetésben, a leveledző korai hajdina pedig már betakarja a földet; amikor a
marháktól kőkeményre tiport parlagok, meghagyott utaikkal, amelyeket az eke nem
vág föl, félig fel vannak már szántva; a kihordott trágya száradó halmai együtt
árasztják szagukat az alkonyatban a méztermő gyomokkal; a laposokban pedig kaszát
várva, sűrű tengerként nyúlnak el a jól gondozott rétek, köztük a kigyomlált
sóska feketedő szárának csomói.
Az az idő, amikor a mezei
munkában, az évente ismétlődő s a nép erejét esztendőről esztendőre igénybe
vevő aratás kezdete előtt rövid pihenő áll be. A termés gyönyörű volt, a
ragyogó, forró nyári napok rövid, harmatos éjszakákkal váltakoztak.
A két testvérnek az erdőn át
kellett hajtania, hogy kijussanak a kaszálóra. Szergej Ivanovics egész idő
alatt a sűrűsödő lombú erdő szépségében gyönyörködött, egy öreg, virágozni
készülő, sárga bimbóktól tarka, árnyékos oldalán sötét hársfát mutatott
öccsének, majd a fák ez idei, smaragdszínű, ragyogó hajtását dicsérte.
Konsztantyin Levin nem szeretett a természet szépségeiről sem beszélni, sem
hallani. A szavak elvették a szépségét annak, amit látott. A bátyja beszédjére
rábólintott, de akaratlanul is máson kezdett gondolkozni. Amikor átértek az
erdőn, egész figyelmét a parlag foglalta le fönn a halmon, amely hol fűvel
sárgállt, hol legázolt és kivájt foltokkal volt kockás, hol kupacokkal szórták
teli, hol pedig föl is szántották már. A földeken hosszú sorban jöttek a
szekerek. Levin megszámolta őket; elégedetten látta, hogy amit kellett, mindent
kihordanak, s gondolatai a rét láttára a széna kaszálására kanyarodtak. A
szénakaszálásban volt valami, ami mindig az elevenébe nyilallt. Ahogy a réthez
ért, megállította a lovát.
A reggeli harmat még ott ült
a fű sűrű tövén, s Szergej Ivanovics, hogy a lábát be ne vizezze, arra kérte,
hogy vigye őt oda a bricskán a fűzfabokorhoz, amelynél a sügért szokták fogni.
Akárhogy fájt is Konsztantyin Levinnek, hogy a füvét legázolja, bement a rétre.
A magas fű lágyan csavarodott a kerék és a lova lába köré, otthagyva magvait a
nedves küllőkön és a kerékagyon.
A bátyja leült a bokor alá,
szétszedte a horgászószerszámát, Levin pedig elvezette és kikötötte a lovát, és
bement a rét hatalmas, szél nem mozgatta, szürkészöld tengerébe. Az ártéren
majd övig ért a selymes, érett magvú fű.
Ahogy a réten
keresztülvágott s az útra tért, Konsztantyin Levin egy dagadt szemű öreggel
találkozott, aki egy rajfogót vitt méhekkel a vállán.
- Mi az, tán fogtad, Fomics?
- kérdezte tőle.
- Már hogy fogtam volna,
Konsztantyin Dmitrics? Elég, ha a magáét megőrzi az ember. Már másodszor
szöknek el az idén. Szerencsére a gyerekek odavágtattak. Épp az úrnál
szántanak. Kifogták a lovat, s utánanyargaltak.
- No, mit mondasz, Fomics,
kaszáljunk már, vagy várjunk még?
- Hát hogyne! Mi azt
tartjuk, meg kell a Péter napját várni. De az úr mindig korábban kaszál. Ha
Isten akarja, jó lesz a fű. Legelője is lesz a baromnak.
- Hát az idő, mit gondolsz?
- Isten dolga. Lehet, hogy
az idő is jó lesz.
Levin odament a bátyjához.
Szergej Ivanovics nem fogott semmit, de azért nem unatkozott, a legvidámabb
hangulatban volt. A beszélgetés a doktorral, Levin látta, fölvillanyozta, s
most újra beszélgetni akart. Levin pedig, épp ellenkezőleg, minél előbb otthon
akart lenni, hogy holnapra kaszásokat hívasson, hogy a kaszálás dolgában, amely
erősen foglalkoztatta, döntsön végre.
- Hát akkor menjünk -
mondta.
- Hová sietnénk? Üljünk le.
Hogy átizzadtál! Ha nem is fogtam, azért csak szép itt. A vadászatban,
akármiféle, az a szép, hogy a természettel van dolgod. Micsoda gyönyörűség ez
az acélos víz - mondta. - Ezek a partok, rétek - folytatta - mindig arra a
találós kérdésre emlékeztetnek. Ismered? A fű azt mondja a víznek: ingadozzunk,
tántorogjunk.
- Nem ismerem ezt a találós
kérdést - felelte Levin csüggedten.
- Tudod, hogy épp felőled
gondolkoztam - mondta Szergej Ivanovics. - Igazán példátlan, ami a járásban
történik, ahogy ez a doktor elmesélte. Egyáltalán nem ostoba fiú. Mondtam már
neked, és most is azt mondom, nem szép, hogy nem jársz el a gyűlésekre,
általában távol tartod magad a zemsztvo ügyeitől. Ha a tisztességes emberek
távol tartják magukat, persze hogy rosszul megy minden. A pénzt kifizetjük, el
is megy fizetésekre, aztán se iskola, se felcser, se szülésznő, se patika -
semmi sincsen.
- Hiszen én próbáltam -
felelte halkan és kelletlenül Levin -, de nem bírom! Mit csináljak hát?
- De hát miért nem bírod?
Bevallom, nem értem. Közönyösséget, tudatlanságot nem tételezek föl benned;
valóban csak lustaság?
- Sem ez, sem az, sem a
harmadik. Megpróbáltam, s látom, hogy semmit sem bírok tenni - mondta Levin.
Nemigen fogta föl, amit a
bátyja mondott. Ahogy a folyón túl a szántást nézte, valami feketét vett észre,
de nem tudta kivenni, magányos ló-e az vagy a kasznárja lóháton.
- Semmit sem tudsz tenni?
Megpróbáltad, szerinted nem sikerült, s most beletörődsz. Hát nincs benned hiúság?
- Hiúság? - mondta Levin,
akit a bátyja szava elevenén talált. - Nem értelek. Ha az egyetemen azt
hallottam volna, hogy a többiek értik az integrálszámítást, én pedig nem, az
sértette volna a hiúságom. De ehhez előzetes meggyőződésre van szükség, biztosnak
kell lennem abban, hogy ezekhez a dolgokhoz tehetség kell, s ami a lényeg,
hinnem kell, hogy mindezek a dolgok nagyon fontosak.
- Hogyan! Hát ez talán nem
fontos? - kiáltotta Szergej Ivanovics, akinek meg az nyilallt elevenébe, hogy
az öccse nem tartja fontosnak, amit ő annak tart, különösképp pedig, hogy
szemmel láthatóan alig figyel rá.
- Én nem tartom fontosnak;
nem vonz, mit akarsz hát tőlem? - felelte Levin. Most már tudta, hogy amit
látott, az ispán volt, s hogy az ispán nyilván elengedte a szántásból a
parasztokat. Már meg is fordították az ekéket. „Igazán fölszántottak már?” -
gondolta.
- De hallgass meg legalább -
mondta a bátyja, és szép, okos arca elkomorodott. - Mindennek van határa.
Nagyon szép dolog, ha az ember különc, szereti az őszinteséget, a hamis
dolgokat meg nem szereti; mindezt tudom, de annak, amit mondasz, vagy nincs
értelme, vagy nagyon csúnya értelme van. Hogy tarthatod nem fontosnak, hogy a
nép, amelyet, mint bizonygatod, szeretsz...
„Sohasem bizonygattam” -
gondolta Levin.
- ...elpusztul, mert nem
segítenek rajta? Ostoba javasasszonyok gyerekeket mérgeznek, a nép
belecsontosodik a műveletlenségbe, s minden kis írnoknak ki van szolgáltatva;
te pedig, noha kezedben van a segítség, nem segítesz rajta, mert szerinted nem
fontos. - És Szergej Ivanovics dilemmát állított fel neki: - Vagy fejletlen
vagy, s nem tudod átlátni, mit tehetnél, vagy nem akarsz a nyugalmadból és
hiúságodból, vagy nem tudom, miből, engedni, hogy megtedd.
Konsztantyin Levin érezte,
hogy itt nem marad más, mint megadni magát, vagy elismernie, hogy nincs benne
elég szeretet a közjó iránt. S ez bántotta és elkeserítette.
- Ez is, az is - mondotta
elszántan. - Nem látom, hogy egyáltalán lehetséges volna...
- Hogyan? Ha a pénzt jól
használjuk fel, nem lehet orvosi segítséget adni?
- Nem lehet, én úgy látom
legalább... A mi járásunk négyezer négyzetversztáján, a mi jégzajlásaink,
hóviharaink, munkaidőnk mellett, nem látom, hogy adhatnánk mindenkinek orvosi
segítséget. Különben sem hiszek az orvostudományban.
- Már megbocsáss, ez
igazságtalan... Ezer példát hozhatnék föl... No és az iskolák?
- Minek iskola?
- Mit mondasz? Lehet
kételkedni a műveltség hasznában? Ami jó belőle neked, mindenkinek jó.
Levin érezte, hogy
erkölcsileg sarokba szorították, s ettől úgy méregbe gurult, hogy önkéntelenül
is kimondta a közügyek iránti közönyének a fő okát.
- Lehetséges, hogy mindez jó
- mondta -, de miért vesződjek én orvosi központok fölállításával, amikor soha
nem veszem hasznukat, iskolákkal, amelyekbe az én gyermekeimet soha nem
járatnám, s a parasztok sem akarják a magukét elküldeni, de még magam sem
vagyok egészen meggyőződve - mondta -, hogy oda kell küldeniük?
Szergej Ivanovicsot ez a
váratlan szemlélet meglepte egy percre, de azonnal ki is dolgozta az új
támadási tervet.
Elhallgatott, kirántotta és
újra bedobta az egyik horgát, s mosolyogva fordult az öccséhez.
- Ide figyelj... Először is,
orvosi rendelőkre szükség van. Lám, mi is zemsztvo-orvost hívtunk Agafja
Mihajlovnához.
- Ferde is marad a keze, azt
hiszem.
- Ez más kérdés. Aztán az
írástudó paraszt mint munkás neked is jobban kell, s többet ér.
- Nem, kérdezz meg akárkit -
felelte elszántan Konsztantyin Levin. - Az írástudó mint munkás sokkal
rosszabb. És az utakat sem lehet kijavíttatni: a hidat, ahogy megcsinálják, el
is lopják.
- Különben - mondta a
homlokát ráncolva Szergej Ivanovics, aki nem szerette az ellentmondást,
különösen nem azt, amelyik egy dologról folyton a másikra ugrik, s minden
összefüggés nélkül új és új érvvel áll elő, úgyhogy az ember nem tudja,
melyikre válaszoljon -, különben is nem erről van most szó. Már engedd meg.
Elismered, hogy a műveltség áldás a népre?
- Elismerem - mondta Levin
találomra, s rögtön észre is vette, hogy nem azt mondja, amit gondol. Hogyha
ezt elismeri, érezte, rábizonyítják, hogy haszontalanságokat beszél, amiknek
semmi értelmük nincs. Hogy ezt hogy bizonyítják rá, nem tudta, de kétségkívül
tudta, hogy ki fogják logikailag mutatni, s várta a bizonyítást.
A bizonyítás sokkal
egyszerűbben ütött ki, mint ahogy Konsztantyin Levin várta.
- Ha elismered, hogy áldás -
mondta Szergej Ivanovics -, akkor mint becsületes ember, lehetetlen, hogy ne
szeresd és együtt ne érezz ezzel a dologgal, s az is, hogy dolgozni ne kívánj
érte.
- Csakhogy én még nem
ismertem el egészen, hogy jó - mondta Konsztantyin Levin elpirulva.
- Hogyan? Hiszen most
mondtad...
- Vagyis nem ismerem el sem
jónak, sem lehetségesnek.
- Ezt nem tudhatod, hiszen
még nem tettél érte semmit.
- Nos, gondoljuk el - mondta
Levin, noha egyáltalán nem így gondolta -, gondoljuk el, hogy úgy van, akkor se
látom be, miért vesződjem vele?
- Hogyhogy?
- Nem, ha egyszer már
belefogtunk, magyarázd meg filozófiai szempontból - mondta Levin.
- Nem értem, mire kell itt a
filozófia? - mondta Szergej Ivanovics olyan hangon - Levinnek legalább úgy
rémlett -, mintha nem ismerné el öccse jogát a filozófiai elmélkedésekre. S ez
fölingerelte Levint.
- Hogy mire? - mondta
heveskedve. - Tetteinknek, én azt hiszem, mégiscsak egyéni boldogulásunk a
mozgatója. A zemsztvo-intézményekben én mint nemesember egyelőre nem látok
semmit, ami a boldogulásomat elősegítené. Az utak nem jobbak, és nem is
lehetnek jobbak; lovaim pedig elvisznek a rosszon is. Orvosok és egészségügyi
állomások nekem nem kellenek, a békebíróra nincs szükségem, sohasem fordultam hozzájuk,
s nem is fogok. Az iskolákra nemcsak szükségem nincs, de ahogy mondtam már,
káromra vannak. A zemsztvo-intézmények számomra csak kötelezettséget
jelentenek: tizennyolc kopejkát fizetni gyeszjatyinánként, s a városba
hajtatnom, ott poloskák közt éjszakázni, mindenféle esztelenséget és undokságot
meghallgatni; az egyéni érdek nem serkent közben.
- Már engedd meg -
szakította félbe Szergej Ivanovics mosolyogva -, az egyéni érdek arra sem
serkentett minket, hogy a jobbágyság felszabadítása érdekében dolgozzunk, s
mégiscsak dolgoztunk.
- Nem! - szakította félbe
Konsztantyin, mindjobban nekihevülve. - A jobbágyfelszabadítás más dolog. Ott
megvolt az egyéni érdek. Le kellett dobnunk magunkról ezt a jármot, amely, mint
minden rendes embert, minket is nyomott. De bizottsági tagnak lenni,
vitatkozni, hogy hány árnyékszéktisztító legyen, s hogy vezessék a csövet egy
városban, ahol én nem lakom, esküdtnek lenni és sonkatolvaj parasztokon
ítélkezni; hat órán át hallgatni mindenféle esztelenséget, amit a védők és a
vádlók összezagyválnak; s hogy az elnök hogy kérdezi az én vén bolond
Aljoskámat: „Elismeri-e ön, vádlott úr, a sonka eltulajdonításának tényét?”
„Mi?”
Konsztantyin Levint már
megint elkapta a hév, maga előtt látta az elnököt, a bolond Aljoskát, s azt hitte,
ez célravezető eszmefuttatás.
De Szergej Ivanovics a
vállát vonta.
- No és mit akarsz ezzel
mondani?
- Én csak azt, hogy azokat a
jogokat, melyek engem, az én érdekeimet illetik, mindig, minden erővel védeni
fogom. Amikor nálunk, diákoknál, házkutatást tartottak, s csendőrök olvasták a
leveleinket, én minden erőmmel kész voltam a jogaimat védeni, az én jogaimat a tanulásra és szabadságra.
Megértem a katonakötelezettséget, mert a gyermekeim, testvéreim s a magam
sorsába vág. Azt, ami rám tartozik, kész vagyok mérlegelni: de eldönteni, hogy
negyvenezer rubel zemsztvo-pénzt mire fordítsanak, vagy hogy a bolond Aljoskán
ítélkezzem, ehhez nem értek, s erre képtelen is vagyok.
Konsztantyin Levin úgy
beszélt, mintha szavai gátat szakítottak volna. Szergej Ivanovics
elmosolyodott.
- És ha holnap te kerülsz
bíróság elé? Kellemesebb lesz, ha a régi törvényszék ítélkezik fölötted?
- Én nem kerülök bíróság
elé. Soha meg nem ölök senkit; nincs is szükségem rá. Ugyan már! - folytatta,
megint olyasmire ugorva, ami egyáltalán nem ide tartozott. - A mi
zemsztvo-intézményeink a többi effélékkel a nyírfákhoz hasonlók, amelyeket
pünkösdkor tűzdelünk le, hogy egy Európában magától kinőtt erdőre
hasonlítsanak. Nem tudom szívből öntözni, nem tudok hinni ezekben a nyírfácskákban.
Szergej Ivanovics csak a
vállát vonogatta, ezzel mutatta csodálkozását, honnan kerültek vitájukba a
nyírfák, bár rögtön megértette, hogy az öccse mit akar mondani vele.
- Bocsáss meg, de így nem
lehet vitatkozni - jegyezte meg.
De Konsztantyin Levin igazolni
szerette volna fogyatékosságát, melyet maga is ismert, hogy közönyös a közjó
iránt.
- Én azt gondolom -
folytatta -, semmiféle tevékenység sem lehet elég megalapozott, ha nem az
egyéni érdekeltségben gyökeredzik. Ez általános filozófiai igazság - mondta,
elszántan ismételve meg a filozófia szót, mintha meg akarta volna mutatni, hogy
neki is joga van, mint akárkinek, filozófiáról beszélni.
Szergej Ivanovics még
egyszer elmosolyodott. „Neki is van - gondolta - hajlamai igazolására valami
külön filozófiája.”
- Nos, a filozófiát hagyd
csak - mondta. - A filozófia fő feladata minden korban épp az volt, hogy
megtalálja az egyéni és közérdek közt a kikerülhetetlen kapcsolatot. De ez nem
tartozik ide, ide az tartozik, hogy ki kell javítanom a hasonlatodat. A nyírfákat
nem úgy tűzték le; egyiket ültették, a másikat vetették, s most csínján kell
bánni velük. Csak azoknak a népeknek van jövőjük, azokat lehet történelmi
népeknek nevezni, amelyek érzik, hogy intézményeikben mi a fontos és jelentős,
és ragaszkodnak hozzájuk.
És Szergej Ivanovics
filozófiatörténeti területre vitte a kérdést, ahova Levin nem tudta már
követni, s kimutatta nézete teljes helytelenségét.
- Ami pedig azt illeti, hogy
neked mindez nem tetszik, már megbocsáss, ez csak a mi orosz lomhaságunk és
úrhatnámságunk, meg is vagyok győződve, hogy nálad ez múló eltévelyedés csak,
amely megszűnik majd.
Konsztantyin hallgatott.
Érezte, hogy tökéletesen meg van verve, de egyszersmind azt is, hogy a bátyja
nem értette meg, amit mondani akart. Csak azt nem tudta, miért nem: azért-e,
mert nem tudta világosan kifejezni, amit akart, vagy mert a bátyja nem akarta
vagy nem tudta megérteni. De nem mélyedt bele ezekbe a gondolatokba, nem
mondott ellent, egészen máson gondolkozott már - a maga dolgán.
Szergej Ivanovics
felcsavarta az utolsó horgászzsinórt, eloldozta a lovat, s elindultak.
A maga ügye, ami Levint a
beszélgetés alatt foglalkoztatta, a következő volt: amikor egyszer az elmúlt
esztendőben kiment a szénakaszáláshoz, s az ispánjára megharagudott, régi csillapítószeréhez
fordult: kivette egyik muzsik kezéből a kaszát, és elkezdett kaszálni.
Ez a munka annyira
megtetszett neki, hogy néhányszor azóta is hozzálátott a kaszáláshoz, a ház
előtt az egész rétet lekaszálta, s idén tavasszal úgy tervezte már, hogy egész
napokat együtt kaszál majd a parasztokkal. Hogy a bátyja megjött, habozott,
kaszáljon-e vagy sem. Röstellte, hogy egész napokra egyedül hagyja, de meg félt
is, nem neveti-e ki a bátyja majd miatta. De ahogy átment a réten s a kaszálás
emléke eszébe jutott, majdnem el is tökélte már, hogy kaszálni fog. A bátyjával
folytatott idegesítő beszélgetés után megint visszaemlékezett a szándékára.
„Szükségem van testmozgásra,
a jellemem különben végképpen megromlik” - gondolta, s eltökélte, hogy kaszálni
fog, akármilyen kényelmetlen lesz is ez neki bátyja s a nép előtt.
Este Konsztantyin Levin
bement az irodájába, intézkedett a munkák felől, s kaszásokért küldött a
falvakba másnapra, akikkel a kalinovi mezőt, a legnagyobbat és legszebbet,
lekaszáltassa.
- Igaz, az én kaszámat is
küldje el, kérem, Tyithez, hogy kalapálja ki, és hozza el holnap; lehet, magam
is kaszálok majd - mondta, s iparkodott zavarba nem jönni.
Az ispán elmosolyodott.
- Szolgálatjára - mondta.
Este a teánál a bátyjának is
előhozta:
- Az idő, úgy látszik,
megállapodott - mondta. - Holnap hozzálátok a széna kaszálásához.
- Nagyon szeretem ezt a
munkát - mondta Szergej Ivanovics.
- Én is. Roppantul. Magam is
kaszáltam néha a parasztokkal; holnap egész nap kaszálni akarok.
Szergej Ivanovics felütötte
a fejét, s kíváncsian nézett az öccsére.
- Hogy érted ezt? A
parasztokkal együtt, egész nap?
- Igen, nagyon kellemes
dolog - mondta Levin.
- Testgyakorlatnak kitűnő,
de aligha fogod bírni - mondta Szergej Ivanovics minden gúny nélkül.
- Próbáltam már. Kezdetben
nehéz; aztán belejön az ember. Úgy hiszem, nem maradok le...
- Ugyan! De mondd, a
parasztok mit szólnak hozzá? Biztosan nevetnek, hogy az úr különcködik.
- Nem, nem hiszem; de
különben is olyan vidám s amellett olyan nehéz munka ez, hogy az ember nem is
ér rá gondolkozni.
- De hogy fogsz velük
ebédelni? Idétlen dolog volna Lafite-et[54]
és sült pulykát küldeni utánad.
- Nem, a pihenőjük alatt
hazafutok majd.
Másnap reggel Konsztantyin
Levin korábban kelt föl a szokottnál, de gazdasági teendői visszatartották,
úgyhogy amikor a kaszálóra ért, a kaszások már a második rendet vágták.
Már a hegyről föltárult
előtte a rét árnyékos, lekaszált fele a hegylábban, rajta a szürke rendek s a
felsőruhák fekete halma, melyeket a kaszások ott vetettek le, ahol az első
rendnek nekiálltak.
Ahogy mind közelebb ért, az
elnyúlt sorban egymás nyomába lépő, kaszájukat másképp és másképp lendítő
kaszásokat is látta már, egyik ruhában volt, a másik csak ingben. Negyvenkét
embert számolt meg.
Lassan mozogtak a rét
egyenlőtlen földjén, melyen egy régi töltés is volt. Levin megismert néhányat
az övéiből. Ott volt rendkívül hosszú, fehér ingében az öreg Jermil, meghajolt,
úgy suhintott a kaszájával; ott volt a fiatal Vaszka gyerek, aki Levinnél volt
kocsis, s lendülettel vett minden rendet. Ott volt Tyit is, a kaszálásnál Levin
tanítója, kis, sovány parasztocska. Ő nem hajolt meg, csak ment előre, s mintha
játszana a kaszájával, úgy vágta a maga széles rendjét.
Levin leszállt a lóról,
kikötötte az útszélre, és Tyithez ment, aki a bokorból egy másik kaszát vett
ki, s Levinnek adta.
- Kész van, uram. Mint a
beretva, magától vág - vette le Tyit mosolyogva a sapkáját, s odaadta neki a
kaszát.
Levin fogta a kaszát, s
próbálgatni kezdte. A kaszások, akik épp a rendjük végére értek, izzadtan és
vidáman jöttek ki egymás után az útra, s mosolyogva üdvözölték az urat. Mind
megnézték, de egyik sem szólt egy szót sem, míg végre egy magas, ráncos arcú,
szakállatlan öreg, báránybőr ujjasában, az útra kiérve oda nem fordult hozzá:
- Vigyázz, uram; ha
nekigyürkőztél, abba ne hagyd - mondta, s Levin visszafojtott nevetést hallott
a kaszások közt.
- Magam is azon vagyok -
mondta, s beállt Tyit mögé, az idejét várva, mikor láthat neki.
- Hát csak vigyázz -
ismételte az öreg.
Tyit helyet csinált neki.
Levin pedig mögéje állt. A fű alacsony volt, afféle út menti. Levin rég nem
kaszált már, a rászegzett tekintetek is zavarták, úgyhogy az első percekben,
noha nagyokat suhintott, rosszul kaszált. Mögötte hangok hallatszottak.
- Nem jól veszi, magasan
fogja, nézd, hogy neki kell hajolnia - mondta az egyik.
- Feszülj neki jobban a
sarkaddal - mondta a másik.
- Nem baj, jól van az,
belejön - folytatta az öreg. - Lám, megy már. Ha az ember széles rendet vesz,
elfárad. Nemhiába gazda, magának dolgozik. Nézd azt a rendet. A magunkfajtának
a púpjára ütnek az ilyenért.
A fű puhább lett; Levin
hallotta őket, de nem felelt, csak iparkodott minél jobban kaszálni. Tyit
mögött ment. Vagy száz lépést haladtak, Tyit ment megállás nélkül, nyoma sem
volt rajta a fáradtságnak. Levin megijedt már, hogy nem győzi, annyira
kifáradt.
Érezte, hogy végső erejéből
suhint, elszánta magát, hogy megkéri Tyitet, álljanak meg. De ugyanabban a
pillanatban Tyit magától megállt, lehajolt, egy kis füvet tépett, megtörülte
vele a kaszát, fenni kezdett. Levin kiegyenesedett, s fölsóhajtva körülnézett.
A mögötte haladó paraszt is nyilván elfáradt már, mert anélkül, hogy Levint
beérte volna, azonnal megállt, s ő is hozzáfogott a fenéshez. Tyit megfente
kaszáját meg a Levinét is, azzal továbbmentek.
A második nekifogás éppen
így ütött ki. Tyit megállás nélkül ment, lendületet véve lendület után,
fáradhatatlanul. Levin ott volt a nyomában, igyekezett el nem maradni, közben
egyre nehezebb és nehezebb lett neki; már úgy volt, hogy nem bírja tovább, de
Tyit abban a pillanatban megállt és fent.
Így mentek végig az első
renden. Ezt a hosszú rendet Levin különösen nehéznek találta, de amikor a
végére értek, és Tyit vállára vetve a kaszát, a nyomon, amit a sarka a kaszálón
hagyott, lassú léptekkel megindult visszafelé, Levin ugyanígy ment vissza a
maga kaszálásán. A verejték csak úgy szakadt az arcáról, ott csöpögött az
orrán, a hátán, mintha vízben áztatta volna, egészen nyirkos volt, mégis
nagyszerűen érezte magát. Különösen az okozott örömet neki, hogy most már
tudta: ki fog tartani.
Gyönyörűségét csak az
mérgezte meg, hogy a rendje csúnya volt. „A karommal kisebb lendületet veszek,
az egész testemmel nagyobbat” - gondolta, ahogy Tyit szinte zsinór mentén
vágott rendjét a maga zilált, egyenlőtlen rendjével összehasonlította.
Az első renden, ahogy azt
Levin észrevette, Tyit különösen gyorsan haladt végig, bizonyára meg akarta
próbálni az urat, s rend is épp hosszabb került sorra. A következők már
könnyebbek voltak, Levinnek mégis minden erejét bele kellett adni, hogy el ne
maradjon a parasztoktól.
Azon kívül, hogy a
parasztoktól el ne maradjon, s lehetőleg minél jobban dolgozzék, nem gondolt
semmire, nem kívánt semmit sem. Csak a kaszák suhogását hallotta, s Tyit
távolodó egyenes alakját látta maga előtt, a kaszája éle körül félkörben
kiterülő pásztát, a hullámformán lehajló füvet és virágfejeket; messze elöl
pedig a rend végét, ahol majd pihenéshez jut.
Nem értette, honnét jön s mi
ez: a munka derekán hirtelen kellemes, hűvös érzése támadt forró, kiizzadt
vállain. Kaszafenés alatt fölnézett az égre. Alacsony, súlyos felhő futott át
rajta, nagy szemű esővel. Néhány paraszt a ruhájához szaladt és fölvette,
mások, éppen úgy, mint Levin, örvendve vonogatták csak a válluk a kellemes
frisseségre.
Rend következett rend után.
Hosszabb, rövidebb, szebb s rosszabb füvű rendeken mentek végig. Levin
elvesztette az időérzékét; végképp nem tudta, késő van-e vagy korán. Munkájában
most változás állt be, s ez óriási gyönyörűséget szerzett neki. Munka közben
voltak már percei, amikor elfelejtette, mit csinál, könnyűnek érezte magát, s
ezekben a percekben az ő rendje is majdnem olyan szép egyforma lett, mint
Tyité. De mihelyt eszébe jutott, hogy mit csinál, s jobban akarta csinálni, a
munka mindjárt nehézzé vált, s a rend is rosszabbul sikerült.
Egy újabb rendnek ért éppen
a végére, indult volna vissza, de Tyit megállt, az öreghez lépve, halkan
odaszólt neki. Mind a ketten a napra néztek. „Miről beszélnek itt, és miért nem
kezdenek új rendet?” - gondolta Levin. Nem jutott eszébe, hogy a parasztok
legalább négy órája kaszálnak már megállás nélkül, s ideje, hogy reggelizzenek.
- Reggelizünk, uram - mondta
az öreg.
- Már annyi az idő? Akkor
hát reggelizzünk.
Levin odaadta a kaszáját
Tyitnek, s a lekaszált csík esőfröcskölte rendjein a kenyérért, ruháikhoz siető
parasztokkal együtt ő is elment a lovához. Csak itt jutott eszébe, hogy nem
találta el az időt; az eső eláztatja a szénáját.
- Elromlik a széna - mondta.
- Nem lesz semmi baj, uram,
esőben kaszálj, jó idővel gyűjts! - mondta az öreg.
Levin eloldotta a lovát, s
hazament kávézni.
Szergej Ivanovics csak akkor
kelt föl. Kávézás után, még mielőtt Szergej Ivanovics felöltözhetett s az
ebédlőbe kijött volna, Levin újra visszament a kaszálóra.
Reggeli után Levin nem a
régi helyén állt be a sorba, egy tréfás öreg hívta őt szomszédul, a közé meg
egy fiatal paraszt közé állt, aki az őszön nősült csak, s első nyáron volt kinn
kaszáláson.
Az öreg egyenes tartással
ment elöl, egyenletesen és szélesen mozgatva kifordult lábait; a pontos,
egyenletes mozdulatok, amikkel játszva terítette a magas, egyforma rendeket,
szemmel láthatóan nem kerültek több fáradságába, mint járás közben a keze
lóbálása. Mintha nem is ő, hanem az éles kasza sustorgott volna önmagától a
nedvdús füvön.
Levin mögött a fiatal Miska
lépkedett. Csinos, fiatal arca, melyet a haja mentén friss fűből csavart
gúzzsal kötött körül, folyton összerándult az erőlködéstől; de ha valaki
rápillantott, azonnal elmosolyodott. Látszott, hogy inkább meghal, mint hogy
bevallja, hogy elfáradt.
Levin ott ment kettejük
közt. A kaszálás most, a legnagyobb hőségben, nem tűnt föl olyan nehéznek. A
szakadó izzadság lehűtötte; a hátát, fejét és a karját könyökig égető nap pedig
erőt és kitartást adott a munkához. Már mind sűrűbben és sűrűbben álltak be azok
a tudat nélküli pillanatok, amikor nem kellett arra gondolnia, hogy mit csinál.
A kasza magától vágott. Boldog percek voltak ezek. De még boldogabbak voltak
azok, amikor a rend végében a folyóhoz értek, az öreg a sűrű, nedves fűvel a
kaszáját letörölte, acélját friss vízzel locsolta meg, s a fenőkő tokját
megmerítve, Levinnek nyújtotta.
- Ehol az én kvaszom! Jó,
mi? - mondta hunyorítva.
És Levin valóban nem ivott
még ilyen italt, mint ez a meleg víz, a rajt úszó fűszálakkal s a bádogtokból
eredő rozsdaízzel. S mindjárt utána, kaszával a karján, az a lassú, boldog séta
következett, amely alatt az ember az ömlő verejtéket letörülhette, teli tüdővel
egy nagyot szívhatott, s a kaszások elnyúlt során s azon, ami körül a földön s
az erdőben történt, végigtekinthetett.
Minél tovább kaszált, annál
sűrűbben jöttek rá a magafelejtés percei, amikor már nem karja lendítette a
kaszát, hanem a kasza húzta maga után a magára ocsúdott, élettel teli testet, s
a munka, anélkül hogy gondolt volna rá, mintegy varázslatszerűen ment,
szabatosan és helyesen, magától. Ezek voltak a legboldogabb pillanatok.
Nehéz csak akkor lett,
amikor ezeket a tudattalanul folyó mozdulatokat meg kellett szakítani és
gondolkozni; amikor egy földbuckát vagy ki nem gyomlált sóskatövet kellett
lekaszálni. Az öreg könnyen csinálta. Jött a bucka, változtatott a mozgásán, s
apró ütésekkel - a kaszának hol a sarkával, hol a végével - verte szét kétfelől
a buckát. S amíg ezt csinálta, folyton tekingetett és figyelt, mi kerül elé:
hol néhány csicsókát tépett ki, megette, vagy Levint kínálta meg vele; hol egy
ágat dobott félre a kasza hegyével, hol fürjfészket pillantott meg, amelyből
közvetlen a kasza elől röppent föl a nőstény; hol az útjába akadó kígyót fogta
meg kaszájával; mint valami villával, fölvette, odamutatta Levinnek, s messzire
eldobta.
Ezek az átváltások nehezére
estek Levinnek és a mögötte haladó fiatal fiúnak. Kettejüket, ha megfeszített
mozgásukba belejöttek, vitte a munka heve, s nem voltak képesek ugyanakkor
változtatni a mozgáson s arra is ügyelni, ami előttük van.
Levin észre sem vette az idő
múlását. Ha megkérdezik, mennyi ideje kaszál, azt mondta volna, félórája, pedig
ebédre járt már. Ahogy a rend végére értek, az öreg azokra a gyerekekre
fordította a figyelmét, akik a magas fűben s az úton alig látszottak, úgy
jöttek mindenfelől a kaszások felé; hozták a karjukat lehúzó kenyeres bugyrokat
s a ronggyal bedugott kvaszos kannát.
- Ahol ni, másznak a
bogárkák - mondta rájuk mutatva, s tenyere alól a napba nézett.
Még két rendet fogtak, akkor
az öreg megállt.
- Ebédeljünk, uram - mondta
határozottan. S a folyóhoz érve a kaszások a rendeken át a ruhájuk felé
tartottak, amelyeknél ott üldögéltek már, rájuk várva, az ebédet hozó gyerekek.
A parasztok letelepedtek; a messzibbre valók a szekerek, a közelebbiek egy
fűzfabokor alá.
Levin odaült hozzájuk, nem
akaródzott hazamenni.
Az úr jelenléte rég nem
feszélyezett már senkit. A parasztok ebédhez készülődtek. Némelyik megmosdott;
a fiatal gyerekek a folyóban fürödtek; mások pihenésre készítettek helyet,
megoldották a kenyeres zsákjukat, kihúzták a kvaszos korsóból a dugót. Az öreg
kenyeret aprított egy tálba, a kanál nyelével szétnyomkodta, a fenőkő tokjából
vizet öntött rá, felaprított még egy darab kenyeret, besózta, aztán kelet felé
fordult és imádkozott.
- Tessék, uram, a tyurkámból[55]
- mondta a tál elé guggolva. A tyurka olyan jóízű volt, hogy Levin
megváltoztatta a szándékát, nem ment haza ebédelni. Megebédelt az öreggel, elbeszélgetett
vele az otthoni dolgairól, élénk részt vett bennük, s a maga ügyeiről,
körülményeiről is elmondta, ami az öreget érdekelhette. Sokkal közelebb érezte
magához, mint a bátyját, s a gyöngédségtől, melyet ez iránt az ember iránt
érzett, önkéntelenül is elmosolyodott. Az öreg újból fölkelt, imádkozott, s
fűből készítve fejaljat, mindjárt le is feküdt a bokor alá; Levin ugyanezt
tette - a napon makacs, ragadós legyek és bogarak hiába csiklandozták átizzadt
arcát és testét, azonnal elaludt, s csak akkor ébredt föl, amikor a nap már a
bokor másik oldalára hajlott, s kezdte beérni őt. Az öreg rég nem aludt már,
ott ült, a fiatal gyerekek kaszáját verte ki.
Levin körülpillantott, s nem
ismerte meg a helyet: annyira elváltozott minden. A rét hatalmas térsége le
volt már kaszálva, s illatozni kezdő rendjei új, különös fényt kaptak az esti
nap ferde sugaraiban. A folyónál a lekaszált bokrok és maga a folyó, amely
előbb alig volt látható a kanyarulataival, most acélként csillogott;
megmozduló, tápászkodó nép; a rét le nem kaszált részein a fű meredek fala; a
csupasz rét fölött keringő ölyvek - mindez egészen új volt, Levin most kezdte
csak ocsúdva számba venni, mennyit kaszáltak, s mennyit lehet még aznap
elvégezni.
Ahhoz képest, hogy
negyvenketten voltak, rendkívül sokat végeztek. Az egész nagy rét, melyet
robotban harminc kasza két nap kaszált le, le volt már kaszálva. Kaszálatlanok
csak a sarkok maradtak, rövid rendjeikkel. De Levin minél többet szeretett
volna ezen a napon lekaszálni, s haragudott a napra, amely olyan hamar
lenyugodott. Semmi fáradtságot nem érzett, csak még gyorsabban és még többet
szeretett volna elvégezni.
- Mit gondolsz, lekaszáljuk
még Maskin Verhet? - mondta az öregnek.
- Ha az Isten is úgy akarja.
De a nap már alacsonyan áll. Tán egy kis pálinkát adnánk a fiúknak?
Uzsonnatájt, amikor megint
leültek, s a dohányosok rágyújtottak, az öreg az emberek értésére adta, hogy ha
Maskin Verh lemegy, lesz pálinka.
- Már hogyne kaszálnánk le!
Álljunk neki, Tyit! Fürgén azt a kaszát! Majd eszel éjszaka, gyerünk! -
hallatszottak a hangok, s befalva kenyerüket, a kaszások a helyükre álltak.
- Szorítsuk meg, gyerekek! -
mondta Tyit, s szinte ügetve ment előre.
- Menj csak! - mondta az
öreg, s utánairamodva könnyedén beérte. - Leváglak! Vigyázz!
Fiatalok és öregek szinte
versenyt kaszáltak. De akárhogy siettek, nem tettek kárt a fűben; a rendek
éppolyan tisztán és szabályosan terültek ki. Az egyik sarkon maradt egy kis
szöglet; öt perc alatt az is a földön volt. Az utolsó kaszások a rend végén
jártak még, amikor az elsők már a vállukra dobták a göncüket, s mentek az úton
át Maskin Verh felé.
A nap már a fák mögé hajolt,
amikor tokjaikkal zörögve, Maskin Verh erdős szakadékához értek. A fű a
mélyedés közepén övig ért; gyönge volt, lágy és leveles, az erdőben itt-ott
csormolya kéklett benne.
Rövid tanácskozás után, hogy
hosszában vagy keresztben menjenek-e, az egyik híres kaszás, Prohor Jermilin,
egy hatalmas, fekete paraszt, állt az élre. Egy rendet ment előre, majd
visszafordult s kitért; a többiek utánaigazodtak; a hegy alatt a völgyhajlásban
haladtak, a hegyen pedig egész az erdőszélig. A nap az erdő mögé szállt. A
harmat már hullt; a kaszásokat csak fönn a hegyen érte nap; a páráit bocsátó
laposban és a másik oldalon friss, harmatos árnyékban jártak. Égett a kezük
alatt a munka.
A vágott fű hars hangot
adott; magas rendjei fűszeresen illatoztak. A rövid rendeken mindenfelől
összeszorult kaszásokon zörgött a bádogtok; hol kaszáik pendültek össze, hol a
fenőkő fütyült az élesített pengén, hol maguk kurjongtak vidáman; így hajtották
egymást nagy lármásan előre.
Levin még mindig a fiatal
fiú és az öreg közt ment. Az öreg, akin már a báránybőr ujjas is rajta volt,
éppolyan vidám és tréfás volt, mozgásában éppolyan szabad. Az erdőben
lépten-nyomon nyírgombára akadtak, mely a nedves fűben felpuffadt, s a kasza
belevágott. Az öreg, ahányszor csak gombára akadt, mindig lehajolt, fölszedte s
a mellébe dugta.
- Jó lesz az öregasszonynak
- mondta -, csemegének.
De akármilyen könnyű
kaszálás esett is a gyenge, nedves fűben, a szakadék meredek partján nehéz volt
az ereszkedés és kapaszkodás. Az öreget azonban ez sem zavarta. Éppen úgy
lendítette a kaszáját, nagy bocskorba bújtatott lábai apró, biztos lépésekkel
lassan vették a meredeket, s bár egész testében rázkódott, s gatyája is
lecsúszott az inge alatt, útközben egyetlen fűszálat és egyetlen gombát el nem
engedett volna, s ugyanúgy tréfált a parasztokkal és Levinnel is. Levin ott
ment mögötte: sokszor azt gondolta, amíg arra a meredek halomra - ahova kasza
nélkül is elég volt följutni - kaszástul fölvergődik, biztosan elvágódik; de
azért csak fölmászott, s tette, amit kellett. Úgy érezte, valamiféle külső erő
viszi.
Maskin Verhet lekaszálták; a
földön hevert az utolsó rend is. Fölvették a gúnyájukat, s vidáman indultak
haza. Levin is fölült a lovára, nagy sajnálkozva búcsúzott el a parasztoktól, s
hazanyargalt. A hegyről még visszanézett; a laposból fölszálló ködben már nem
láthatta őket, csak a jókedvű, vaskos hangokat, a kacagást s az összependülő
kaszákat hallhatta.
Szergej Ivanovics réges-rég
megebédelt már. Jeges limonádét iszogatott a szobájában, s a postával imént
érkezett napilapokat és folyóiratokat nézegette, amikor Levin az izzadságtól
homlokába ragadt kócos hajjal, nedves, megfeketedett háttal és mellel s vidám
szóval a szobájába toppant.
- Az egész réttel végeztünk!
Ha tudnád, milyen nagyszerű volt! Hát te mit csináltál? - mondta, egész
megfeledkezve a tegnapi kellemetlen beszélgetésről.
- Szent Isten! Hogy nézel
ki? - kiáltotta Szergej Ivanovics, s az első pillanatban bosszúsan nézett az
öccsére. - És az ajtó, tedd be az ajtót - kiáltott föl -, vagy tízet biztosan
beengedtél!
Szergej Ivanovics ki nem
állhatta a legyeket; szobájában csak éjszakára nyitotta ki az ablakot, s
gondosan csukogatta az ajtókat.
- Bizony isten, egyet sem.
De ha beengedtem, meg is fogom. Nem is hiszed, mekkora élvezet! Te hogy
töltötted a napot?
- Én jól. De csakugyan egész
nap kaszáltál? Éhes vagy, gondolom, mint a farkas. Kuzma mindent odakészített
neked...
- Nem, nem vagyok éhes. Ott
ettem. Most megyek és megmosdom.
- No, menj csak, én is
mindjárt átmegyek hozzád - mondta Szergej Ivanovics, s fejcsóválva nézett az
öccsére. - Menj gyorsan - tette hozzá mosolyogva, összeszedte a könyveit, s
menni készült. Ő maga is egészen fölvidult, s nem volt kedve az öccsétől
elválni. - Az eső alatt hol voltál?
- Miféle eső? Alig
csöpörgött. Akkor hát mindjárt jövök. Szóval jól töltötted a napot? Nagyszerű!
- S ment átöltözni.
Öt percre rá a két testvér
lenn volt az ebédlőben. Levin maga is azt hitte, nem éhes, s csak azért ült le
az ebédjéhez, hogy Kuzmát meg ne bántsa, hanem amikor hozzálátott, rendkívül
ízlett neki az ebéd. Szergej Ivanovics mosolyogva nézte.
- Igaz, leveled van -
mondta. - Kuzma, hozd fel, kérlek. De vigyázz, csukd be az ajtót.
A levél Oblonszkijtól jött.
Levin fölolvasta. Pétervárról írt: „Levelet kaptam Dollytól, Jergusovóban
van, és sehogy sem találja fel magát. Hajts át hozzá, kérlek, segítsed
tanáccsal, te mindenhez értesz. Olyan öröm lesz neki, ha lát. Egész egyedül van
szegény. Az anyósom az övéivel még mindig külföldön van.”
- Nagyszerű! Feltétlen
átmegyek - mondta Levin. - Tudod, mit? Menjünk együtt. Olyan derék asszony.
Igaz?
- Nincsenek messze ide?
- Vagy harminc verszta.
Negyven is megvan talán. De kitűnő út. Pompás kirándulás lesz.
- Nagyon örülök - mondta
Szergej Ivanovics még mindig mosolyogva.
Öccsének vidámsága őt is
egyenest jókedvre hangolta.
- Hanem étvágyad, az van! -
mondta, ahogy a tányér fölé hajoló Levin vörösbarna arcára és nyakára nézett.
- Kitűnő! Nem is hinnéd,
milyen hasznos ez az életmód mindenféle baj ellen. Új terminussal fogom az
orvostudományt gazdagítani: Arbeitskur.[56]
- Neked, úgy látom, nincs rá
szükséged.
- Nekem nincs, de a sokféle
idegbetegnek igen.
- Csakugyan meg kell
próbálni. Én is ki akartam, lám, menni a kaszáláshoz, hogy megnézzelek, de a
hőség olyan elviselhetetlen volt, hogy csak az erdőig jutottam. Ültem egy
kicsit, aztán elmentem az erdőn a falu felé; találkoztam a dajkáddal, s
kipuhatoltam, hogy vélekednek rólad a parasztok. Ahogy értettem, nem helyeslik
az ilyesmit. „Nem úrnak való” - mondta a dadád. Általában úgy látom, hogy a nép
fogalom világa nagyon szigorúan szabja meg, hogy annak a bizonyos
tevékenységnek, amit ők úrinak neveznek, mik a szabályai. És nem engedik, hogy
az urak a fogalmaik megszabta keretből kilépjenek.
- Lehet, de ha egyszer olyan
nagy élvezet; életemben sem volt ilyenben részem. Hiszen rossz nincs benne. Nem
igaz? - felelte Levin. - Mit tegyek, ha nem tetszik nekik? Különben is, nincs
benne semmi, azt hiszem. Mi?
- Amint látom - folytatta
Szergej Ivanovics -, meg vagy a napoddal elégedve.
- Nagyon. Az egész rétet
lekaszáltuk. S milyen öreggel barátkoztam ott össze! El sem tudod képzelni,
micsoda gyöngyember!
- Szóval meg vagy a napoddal
elégedve... Én is. Először is megoldottam két sakkrejtvényt, az egyik nagyon
kedves, paraszttal nyit. Majd megmutatom. Aztán a tegnapi beszélgetésünkön
gondolkoztam.
- Min? A tegnapi
beszélgetésünkön? - mondta Levin, boldogan hunyorogva s az ebéd befejeztével
kifújva magát. Végképp nem volt képes visszaemlékezni, mi volt az a tegnapi
beszélgetés.
- Úgy találom, részben
igazad van. Nézeteink abban térnek el, hogy te az egyéni érdekeket teszed meg
hajtóerőnek, én meg azt tartom, hogy a közjó iránti érdeklődésnek a műveltség
bizonyos fokán mindenkiben meg kell lennie. Abban igazad lehet, hogy az olyan
tevékenység, amelyben anyagilag is érdekeltek vagyunk, kívánatosabb lenne.
Általában te, ahogy a franciák mondják, erősen primesautičre[57]
természet vagy: szenvedélyes, energikus tevékenységet akarsz, vagy semmit sem.
Levin hallgatta a bátyját, s
végképp nem értett és nem is akart mit sem érteni. Attól félt csak, hogy a
bátyja olyat talál kérdezni, amiből látni való lesz, hogy oda sem figyel.
- Úgy bizony, barátocskám -
mondta Szergej Ivanovics, a vállára téve a kezét.
- Hát persze. Hogy is volna!
Én nem ragaszkodom ahhoz, amit mondtam! - felelte Levin bűntudatos gyermeki
mosollyal. „De miről is vitatkoztam? - gondolta. - Természetesen, neki is igaza
van, meg nekem is, s minden rendben van. - Csak le kell menni az irodába kiadni
az utasításokat.” Fölállt, kinyújtózott és elmosolyodott.
Szergej Ivanovics is
mosolygott.
- Ha járni akarsz, gyerünk
együtt - mondta. Nem akart elszakadni az öccsétől, akiből csak úgy áradt a
frisseség és elevenség. - Gyerünk, s ha ott van dolgod, bemegyünk az irodába
is.
- Úristen! - kiáltott föl
Levin olyan hangosan, hogy Szergej Ivanovics megijedt.
- No, mi az már?
- Hát az Agafja Mihajlovna
keze? - mondta Levin a fejére csapva. - El is feledkeztem róla.
- Sokkal jobban van.
- Mégiscsak lefutok hozzá.
Mialatt kalapot veszel, megfordulok.
S ahogy a lépcsőn leszaladt,
a sarka kereplőként csattogott.
Mialatt Sztyepan Arkagyics
Pétervárott járt, hogy ott, nem hivatalnokoknak érthetetlen, de minden
hivatalnok előtt ismeretes, legtermészetesebb és legfontosabb kötelességét, ami
nélkül hivatalnokoskodni nem is lehet, teljesítse, azaz a minisztériumban magát
megmutassa, s e kötelezettség teljesítésére hazulról szinte minden pénzt
elvitt, s a lóversenyeken és nyaralóhelyeken vidáman töltötte idejét, Dolly a
gyerekeivel falura utazott, hogy amennyire lehet, csökkentse a kiadásokat. A
maga hozományul kapott falujába, Jergusovóba ment; oda, ahol a tavaszon az
erdőt eladták, ötvenversztányira Levin Pokrovszkojéjától.
Jergusovóban a nagy, öreg
épületet régen lebontották, az egyik oldalszárnyat azonban még a herceg rendbe
hozatta és kibővíttette. Úgy húsz éve, Dolly gyerekkorában, ez a szárny elég
tágas és megfelelő volt még, bár mint minden szárnyépület, oldalával fordult
délnek s a bejárati fasornak. Most azonban ez a szárny is öreg volt már és
reves. Amikor Sztyepan Arkagyics, a tavaszon még, az erdő eladására leutazott,
Dolly megkérte, nézze meg a házat, s rendelje el a szükséges javításokat.
Sztyepan Arkagyics, mint a bűnös férjek általában, akik mind igen nagy gondban
vannak a feleségük véleménye miatt, maga nézte meg a házat, s rendelt el
mindent, ami felfogása szerint szükséges lehetett. Az ő felfogása szerint
szükséges volt, hogy a bútorokat kretonnal vonják be, hogy függönyöket
akasszanak, a kertet kitisztogassák, a tavon a hidat megcsinálják, virágot
ültessenek; megfeledkezett azonban sok más nélkülözhetetlen dologról,
amelyeknek a hiánya Darja Alekszandrovnának később annyi bosszúságot okozott.
Akárhogy igyekezett is
Sztyepan Arkagyics gondos apa és férj lenni, azt, hogy felesége és gyermekei vannak,
sehogy sem tudta észben tartani. Legényemberhajlamai voltak. Az ízlése is egy
legényemberé; ahhoz tudott csak igazodni. Amikor Moszkvába visszatért, büszkén
jelentette a feleségének, hogy minden kész; a ház igazi babaház, melegen
ajánlja, hogy leutazzanak. Feleségének a leutazása minden szempontból igen
kellemes volt neki: a gyerekeknek jót tesz, a kiadás kisebb, ő is szabadabban
van. Darja Alekszandrovna is elkerülhetetlennek tartotta, hogy a gyerekekkel
nyárra falura utazzék, főként a kislány miatt, aki a vörheny óta sehogy sem
tudta összeszedni magát, az apró megaláztatásoktól is szabadulni akart már,
adósságaitól a fásnál, halasnál, cipésznél, amelyek annyira kínozták. Ez az
utazás mindezen felül azért is kedves volt még neki, mert úgy tervezte, hogy
Kittyt, akinek a nyár közepén kellett külföldről hazajönni s itthon fürdőznie,
szintén lecsalja magához. Kitty a fürdőről azt írta, hogy semminek sem örül
úgy, mint hogy a nyarat Dollyval Jergusovóban töltheti; ez a hely mindkettőjük
számára gyermekkori emlékekkel volt teli.
Falusi életének az első
ideje igen nehéz volt. Gyerekkorában időnként falun élt, s az a benyomás maradt
benne, hogy a falu szabadulás minden városi kellemetlenségtől, s ha az élet ott
nem is szép (Dolly ezzel könnyen megbékült), de olcsó és kényelmes, minden van,
minden olcsó, mindenhez hozzá lehet jutni, s a gyerekeknek is jó. Most azonban,
hogy háziasszonyként került falura, azt látta, hogy minden másképp van, mint
ahogy gondolta.
Leérkezésük másnapján
felhőszakadás támadt; a folyosó s a gyerekszoba az éjszaka beázott, úgyhogy a
kis ágyakat a fogadószobába kellett áthurcolni. A cselédség között szakácsnő
nem volt; a kilenc tehén közül, amint a tehenesné szavából kiderült, egyik
vemhes volt, a másik elsőt borjazott, a harmadik öreg, a negyedik rossz tejelő;
vaj és tej még a gyerekeknek sem jutott. Tojás nem volt. Csirkét nem lehetett
kapni, a vén, inas, lila kakasokat sütötték, főzték. Még padlómosásra sem
lehetett asszonyt kapni, mind a krumpliföldön voltak. Kikocsikázni sem lehetett;
az egyik ló csökönyös volt, s a rudat rángatta. Fürdeni nem volt hol, a marhák
az egész folyópartot összejárták, meg az útról is oda lehetett látni; még
sétálni sem mehettek, a jószág a tört kerítésen át bejárt a kertbe; egy komor
bika is volt közte, s minthogy bömbölt, biztosan döfött is. Ruhásszekrény nem
volt. Ami volt is, nem csukódott, s ha elmentek mellette, magától kinyílt.
Lábos, agyagedény nem volt, sem üst a mosókonyhában, sem vasalódeszka a
lányoknak.
Az első időben, amikor
nyugalom és pihenés helyett ebbe az ő szempontjából rettenetes szegénységbe
került, Darja Alekszandrovna kétségbeesett. Minden erejéből törte magát; érezte
helyzete reménytelenségét, a szemébe tóduló könnyeket kellett minduntalan
visszatartania. Az ispán, egy volt őrmester, akit Sztyepan Arkagyics szép s
tiszteletteljes külseje miatt kedvelt meg és emelt ki a kapusságból, semmivel
sem igyekezett enyhíteni Darja Alekszandrovna nyomorúságát. „Nem lehet semmit
sem kezdeni, komisz nép” - mondta tiszteletteljesen, és nem is segített
semmiben sem.
A helyzet reménytelennek
látszott. De az Oblonszkij-házban is, mint minden családi házban, volt egy alig
észrevehető, de igen fontos és igen hasznos személy: Matrjona Filimonovna.
Ő lecsillapította úrnőjét,
biztosította, hogy minden eligazodik
(a szó az övé volt, Matvej tőle vette át); maga pedig kapkodás és izgalom
nélkül tevékenykedni kezdett.
Azonnal összeült az
ispánnéval; már az első nap együtt teázott vele s az ispánnal, a dolgokat
meghányva-vetve, az akácfák alatt. Ezek alatt az akácfák alatt alakult meg
hamarosan Matrjona Filimonovna klubja, s ezen a klubon keresztül, amely az
ispánnén kívül a sztarosztából és az irodásból állt, az élet nehézségei
lassacskán kezdtek elsimulni, s egy hét alatt valóban minden eligazodott.
Megcsinálták a tetőt, találtak szakácsnőt, a bíróné komaasszonyát, vettek
csirkét, a tehenek elkezdtek tejelni, a kertet cölöpökkel vették körül, az ács
kijavította a mángorlót, a szekrényekre horgot tettek, úgyhogy nem nyíltak ki
már maguktól, a katonaposztóval körülcsavart vasalódeszka is ott feszült a
székhát és komód közt; a cselédszobából pedig dőlt a vasalószag.
- No lám, s hogy
kétségbeesett! - mondta Matrjona Filimonovna a deszkára mutatva.
Szalmaellenzőkből még
fürdőházat is csináltak; Lily fürödhetett már, s Darja Alekszandrovna reményei,
ha csak részben is, teljesültek; megvolt, ha nem is nyugodt, de legalább a
kényelmes falusi élet. Nyugton hat gyerekkel Darja Alekszandrovna persze nem
lehetett. Az egyik már beteg volt, a másik megbetegedhetett, a harmadiknak nem
volt meg valamije, a negyediken rossz természet jelei mutatkoztak stb. stb.
Igen ritkán adódtak rövid, nyugodt időszakok. De ez a nyűgölődés és
nyugtalanság az ő számára egyetlen lehetősége volt a boldogságnak. Ha ez nincs,
magára marad, s a férjére kell gondolnia, aki nem szerette. Aztán meg
akármilyen szörnyű volt is az anyának a betegség félelme, maga a betegség, s a
bánat, ha rossz hajlam jelét látta a gyermekekben - maguk a gyermekek most már
apró örömökkel fizettek meg a bánatért. Ezek az örömök olyan csekélyek voltak,
hogy akár a homokban az aranyat, alig lehetett észrevenni őket, rossz perceiben
nem is látta, csak a homokot, a bánatokat, de voltak jó percei is, amikor csak
az örömet, az aranyat látta.
Most, a falusi
egyedüllétben, egyre sűrűbben ébredt ezeknek az örömöknek a tudatára. Ahogy a
gyerekeire nézett, sokszor minden erejét megfeszítette, hogy tévedéséről
meggyőzze magát, hogy mint anya ő is elfogult a gyermekeivel, mégsem tudta
megállni: azt kellett mondania, hogy gyönyörű gyermekei vannak; mind a hat
másféle, de mind olyan, amilyen ritkán terem, s boldog volt velük, és büszke
rájuk.
Május végén, amikor
többé-kevésbé minden rendbe jött már, megkapta az ura válaszát a levelére,
melyben a falusi rendetlenségeket panaszolta fel. Bocsánatát kérte, hogy nem
gondolt mindenre, s megígérte, hogy mihelyt lehet, lemegy hozzájuk. Ilyen
lehetőség azonban nem mutatkozott, úgyhogy június elején Darja Alekszandrovna
még mindig maga volt odalenn.
Péter-Pál hetében, vasárnap,
Darja Alekszandrovna elment a misére, hogy a gyerekeivel együtt megáldozzék.
Bizalmas filozófiai beszélgetéseikben Darja Alekszandrovna igen gyakran
képesztette el szabadgondolkodó vallási nézeteivel a testvéreit, anyját,
barátnőit. Megvolt a maga különös, metempszichózisos[58]
vallása, amelyben szilárdan hitt, s keveset törődött az egyház dogmáival.
Családjában azonban - nemcsak a példa kedvéért, de egész lelkéből - szigorúan
megtartotta az egyház minden előírását. Hogy a gyerekei körülbelül egy éve nem
áldoztak, igen nyugtalanította, s Matrjona Filimonovna legteljesebb helyeslése
s együttérzése mellett úgy döntött, hogy most, a nyár folyamán ennek is eleget
tesz.
Néhány nappal előbb egyre
azon gondolkozott már, hogy öltözteti föl a gyerekeket. Ruhákat varrtak,
mostak, alakítottak, szegélyeket és felhajtásokat engedtek ki, gombokat varrtak
föl, szalagokat készítettek. Egyedül Tánya ruhája, melynek a varrását az angol
nevelőnő vállalta, került sok mérgébe Darja Alekszandrovnának. Az angol nő
átvarrás közben rossz helyre tette a szegőt, a ruhaujj erősen húzott, s a ruha
egészen elromlott. Tánya ruhájának a válla annyira fölkapott, hogy rossz volt
még nézni is. Matrjona Filimonovna azt találta ki, hogy varrjanak egy éket
bele, s csináljanak pelerint rá. A dolog elsimult, bár majdnem összeveszett
miatta a nevelőnővel. Reggelre azonban minden rendben volt, s kilencre -
megkérték a pópát, hogy addig várjon rájuk a misével - az örömtől ragyogó,
kicsípett gyerekek ott álltak, anyjukat várva, a feljárónál, a hintó mellett.
A hintóba a makrancos Voron
helyett Matrjona Filimonovna protekciójára az ispán Buriját fogták be, s Darja
Alekszandrovna, akit a toalettje tartóztatott, fehér muszlinruhájában végre
maga is kijött, és beült a kocsiba.
Darja Alekszandrovna gonddal
és izgatottan fésülködött és öltözködött. Valaha a maga kedvéért öltözött, hogy
szép legyen s meglessék; később, ahogy öregedett, mind kellemetlenebb lett
neki az öltözködés, hisz látta, hogy megcsúnyult. Most azonban megint
élvezettel és izgatottan öltözött. Hiszen most nem magának, a maga szépségéért
tette, hanem hogy mint ezeknek a gyönyörűségeknek az anyja, az általános
benyomást el ne rontsa. S ahogy utolszor nézett a tükörbe, meg is volt magával
elégedve. Szép volt. Nem úgy, ahogy a bálokon szeretett szép lenni; szép arra a
célra, ami most előtte lebegett.
A templomban a parasztokon,
a férficselédeken s a feleségükön kívül nem volt senki sem. De Darja
Alekszandrovna látta, vagy legalábbis látni vélte az elragadtatást, amelyet ő
és a gyerekei keltettek. Parádés ruhájukban a gyerekek nemcsak hogy gyönyörűek
voltak, de amellett kedvesek is, hogy olyan jól viselkedtek. Aljosa, igaz, nem
állt egészen szépen, folyton forgott, s hátulról is látni akarta a kabátkáját,
de azért mégis rendkívül kedves volt. Tánya úgy állt ott, mint egy nagy; a
kisebbekre ügyelt. A legkisebb, Lily azonban bűbájos volt, ahogy naivan
mindenen csodálkozott, s nehéz volt megállni mosoly nélkül, amikor áldozás
közben azt mondta: „Please some more.”[59]
Hazaérve a gyerekek érezték,
hogy valami ünnepélyes dologban volt részük, s nagyon szelídek voltak.
Otthon is szépen ment
minden, de a reggeli közben Grisa fütyülni kezdett, s ami a legrosszabb, nem
engedelmeskedett az angol nevelőnőnek, úgyhogy sütemény nélkül maradt. Darja
Alekszandrovna, ha ott van, nem engedi meg, hogy ilyen napon megbüntessék, de
most már támogatnia kellett az angol nevelőnő intézkedését, s megerősíteni a
döntést, hogy Grisa nem kap süteményt. Ez az általános örömet elrontotta egy
kicsit.
Grisa sírt, s azt mondta,
hogy Nyikolinyka is fütyült, mégsem büntették meg, s hogy ő nem a pirog miatt
sír - neki egészen mindegy -, hanem mert nem igazságosak vele. Ez már
túlságosan szomorú dolog volt, s Darja Alekszandrovna elhatározta, hogy
megbeszéli a nevelőnővel, s megbocsát Grisának. El is indult, de ahogy a
fogadótermen keresztülment, tanúja lett egy jelenetnek, s az olyan örömmel
töltötte el, hogy könnyek szöktek a szemébe, s a kis bűnösnek maga bocsátott
meg.
A megbüntetett ott ült a
terem sarokablakában, mellette Tánya állt, a tányérkájával. Azzal az ürüggyel,
hogy a babájának szeretne ebédet adni, engedélyt kért a nevelőnőtől, hogy pirogrészét
a gyerekszobába vihesse; ehelyett azonban a testvérének vitte. Az az
igaztalanul elszenvedett büntetés miatt tovább sírdogált, úgy ette a kicsent
pirogot, s a zokogásán át mondogatta: „Te is egyél... együtt fogjuk enni...
együtt.”
Tányát előbb a Grisa iránti
részvét hatotta meg; aztán jótettének a tudata; az ő szeme is könnyes volt már,
de nem tiltakozott, ette a maga részét.
Ahogy az anyjukat meglátták,
elrémültek; de az arcára tekintve megértették, hogy amit csinálnak, jó, és
elmosolyodtak. A szájuk teli volt piroggal - s ők mosolygó ajkukat kezdték
dörgölni, s ragyogó arcukat könnyel és lekvárral kenték be.
- Szent anyám! Az új fehér
ruha! Tánya! Grisa! - mondta az anyjuk, s azon volt, hogy megmentse a ruhát; de
könnyes szeme közben boldog, elragadtatott mosollyal mosolygott.
Az új ruhákat levetették, a
lánykákra blúzt adtak, a fiúcskákra a régi zubbonyt, és befogattak - az ispán
keserűségére megint Burij volt a rúdnál - a bricskába, hogy gombászni s fürödni
menjenek. A gyermekszobában ujjongó visítás hangzott fel, s nem is csendesedett
el, amíg el nem indultak fürödni.
Gombát egy kosárra valót
szedtek, még Lily is talált egy vargányát. Azelőtt úgy szokott lenni, hogy Miss
Hull találta meg, s megmutatta neki: most azonban ő akadt egy nagy vargányára,
s általános volt a lelkes kiabálás: Lily egy óriásit talált!
Aztán lementek a folyóra, a
lovakkal, a nyírfák alá álltak, s bevonultak a fürdőházba. Tyerentyij, a kocsis,
a fához kötötte a bögölyöket hessegető lovakat, s füvet gyúrva maga alá, a
nyírfák alá feküdt, és rágyújtott; a fürdőből odahallatszott hozzá a
szakadatlan vidám gyermeki rikoltozás.
S bár vesződséges volt ennyi
gyerekre ügyelni, pajkosságukat visszatartani, nehéz ezeket a kis harisnyákat,
nadrágokat, a különféle lábakra illő cipőcskéket észben tartani s össze nem
keverni, a zsinórokat és gombokat megoldani, kigombolni és befűzni, Darja
Alekszandrovna - noha magát a fürdést is szerette, mert azt tartotta, jót tesz
a gyerekeknek - semmit sem élvezett úgy, mintha az egész gyerekhaddal együtt
fürödhetett. Sorba menni a puha kis lábakon, fölhúzni rájuk a harisnyákat,
kézbe venni s alámeríteni a meztelen testeket, hallgatni a hol ujjongó, hol
ijedt visítást, látni a lihegő arcocskát, az elnyílt, megrémült, vidám
szemeket, ezeket az ő fröcskölődő kerubinjait, a legnagyobb élvezet volt neki.
Amikor a gyerekek fele föl
volt már öltöztetve, félősen meg-megállva asszonyok jöttek oda ünneplőben a
fürdőhöz, kikiricset és nyirokgombát szedtek. Matrjona Filimonovna odakiáltotta
az egyiket, hogy egy vízbe esett lepedőt, ingecskét terítsen ki szárítani.
Darja Alekszandrovna beszédbe elegyedett velük. Az asszonyok előbb csak a
tenyerükbe nevettek, s nem értették a kérdéseket; de csakhamar nekibátorodtak,
beszédesek lettek, és őszinte gyönyörködésük a gyermekekben egyszeriben
megnyerte Darja Alekszandrovnát.
- Nézd, milyen kis szépség,
fehér, mint a cukor - szólt Tányuskában gyönyörködve az egyik. - Csak sovány.
- Az, beteg volt.
- Nézd csak, tán őt is
megfürdették - mondta a másik a csecsemőre.
- Dehogy, hiszen csak
háromhónapos - felelte büszkén Darja Alekszandrovna.
- No, nézd már!
- Hát neked van-e gyereked?
- Volt négy, kettő
megmaradt; egy fiú meg egy kislány. Őt most böjt előtt választottam el.
- S mennyi idős?
- Második évében van.
- Ilyen sokáig szoptattad?
- Nálunk ez a szokás: három
böjtön keresztül.
A beszélgetés nagyon
érdekessé vált Darja Alekszandrovna számára: a szülése hogy folyt le? a
gyereknek milyen betegsége volt? hát a férje hol van? gyakran jön-e haza?
Olyan érdekes volt
elbeszélgetnie velük, annyira azonos volt az érdeklődéskörük, hogy Darja
Alekszandrovnának nem akaródzott az asszonyokat otthagynia. A legkellemesebb
azonban az volt, hogy ezek az asszonyok, tisztán látta, abban gyönyörködnek a
legjobban, hogy annyi gyereke van, s mind olyan szépek. Az asszonyok még meg is
nevettették Darja Alekszandrovnát, s megsértették az angol nevelőnőt, aki
látta, hogy az érthetetlen nevetésnek ő volt az oka. Az egyik fiatalasszony,
aki végignézte az utolsónak öltöző nevelőnőt, amikor már a harmadik szoknyát
szedte föl, nem tudott egy megjegyzést visszatartani.
- Nézd csak, mind csavarja,
csavarja, s még mindig nem csavarta be magát - mondta, s mindnyájan kacagásra
fakadtak.
Kifürdetett, nedves hajú
gyerekei közt, kendővel a fején, Darja Alekszandrovna a ház felé járt már,
amikor a kocsis odaszólt:
- Valami uraság jön, a
pokrovszkojei, úgy látom.
Darja Alekszandrovna
előrepillantott, s megörült, mert Levin ismerős alakját látta szürke kalapban,
szürke felöltőben szembejönni. Mindig örült neki, de most, hogy egész dicsőségében
mutathatta be magát, különösen. Az ő nagyságát Levinnél jobban senki sem tudta
méltányolni.
Levin, ahogy meglátta,
azoknak a képeknek egyike előtt találta magát, amelyekben jövendő családi
életét szokta elképzelni.
- Mint a kotlós, Darja
Alekszandrovna.
- Ó, hogy örülök! - mondta
ő, kezet nyújtva neki.
- Örül, de azért nem
értesített. Nálam ott a bátyám; Sztyivától kaptam néhány sort, hogy itt van.
- Sztyivától? - kérdezte
csodálkozva Darja Alekszandrovna.
- Igen, írja, hogy
leköltözött, s azt hiszi, segítségére lehetnék valamiben - mondta Levin, s
ahogy kimondta, már zavarba is jött, s a beszédet félbeszakítva, némán ment a
bricska mellett, hárshajtásokat tépve s harapdálva. Az a föltevés hozta
zavarba, hogy olyan ügyben, amit az urának kellett volna intéznie, Darja
Alekszandrovnának kellemetlen lesz egy idegen férfi segítsége. Darja
Alekszandrovnának csakugyan nem tetszett Sztyepan Arkagyics eljárása, hogy
idegenek nyakába varrja a maga családi ügyeit. És rögtön látta, hogy Levin is
érti ezt. A megértésnek ez a finomsága, ez a tapintat volt az, amiért annyira
szerette.
- Elértettem természetesen -
szólt Levin -, hogy ez mit jelent; maga látni akar, és nagyon örülök neki. Egy
városi háziasszonynak, elképzelem, persze hogy sivár itt, s ha szüksége van
valamire, szolgálatára állok.
- Ó, nem! - mondta Dolly. -
Eleinte döcögött a dolog, de most, hála az én öreg dajkámnak, minden gyönyörűen
rendbe jött - mondta Matrjona Filimonovnára mutatva, aki hallván, hogy róla
beszélnek, vidáman és barátságosan mosolygott Levinre. Ismerte Levint, s tudta,
hogy a kisasszonyuknak való vőlegény; kívánta is, hogy a dolog sikerüljön.
- Üljön föl, kérem, majd
összébb szorulunk - mondta neki.
- Nem, inkább megyek gyalog.
Gyerekek, ki jön velem? Versenyt futunk a lovakkal?
A gyerekek nagyon kevéssé
ismerték Levint, nem is emlékeztek már, mikor látták, de nem voltak azzal a
különös, szorongó és húzódó érzéssel vele szemben, amellyel mesterkélt
felnőttek iránt szoktak viseltetni - s amelyért elég gyakran és keservesen ki
is kapnak. A tettetés, bármiféle, megcsalhatja a legokosabb, legélesebb eszű
embert; de akármilyen művészien leplezik, a legkorlátoltabb gyerek is fölismeri,
és elfordul tőle. Bármilyen hibái is voltak Levinnek, a mesterkéltségnek még
csak nyoma sem volt meg benne; a gyerekek épp ezért ugyanazzal a barátsággal
voltak iránta, amit az anyjuk arcán láttak. Felszólítására a két idősebb
mindjárt le is ugrott, s olyan természetesen futkosott vele, mintha Miss
Hull-lal, a dajkájukkal vagy az anyjukkal szaladnának. Lily is lekéredzett; az
anyja át is adta neki; Levin a vállára ültette, s úgy futott vele.
- Ne féljen, ne féljen,
Darja Alekszandrovna - mondta az anyjára mosolyogva -, lehetetlen, hogy rosszul
lépjek vagy leejtsem.
Ügyes, erőteljes, igen éber,
óvatos, gondos mozdulatait látva, az anya megnyugodott, s vidám, helybenhagyó
mosollyal pillantott rá.
Itt falun, a gyerekek közt,
a rokonszenves Darja Alekszandrovna társaságában, Levin hamar belekerült abba a
nála gyakori, gyermekesen vidám hangulatba, amelyet Darja Alekszandrovna
annyira szeretett benne. A gyerekekkel szaladgálva, tornászni tanította őket;
rossz angolságával megnevettette Miss Hullt; Darja Alekszandrovnának meg
elmesélte, mivel foglalkozik idelenn.
Ebéd után, ahogy egyedül
maradt vele az erkélyen, Darja Alekszandrovna Kittyről kezdett el beszélni.
- Tudja már? Kitty idejön,
és velem tölti a nyarat.
- Igazán? - pirult el Levin,
de mindjárt másra iparkodott a beszédet fordítani. - Akkor küldök tán két
tehenet - mondta. - Ha fizetni akar értük, tessék, fizessen, ha nem szégyelli,
öt rubelt havonta.
- Nem, köszönöm. Lesz most
már nálunk is.
- Akkor megnézem a
teheneiket, s ha megengedi, utasítást adok, hogyan etessék őket. A takarmánytól
függ minden.
És Levin, csak hogy másra
fordítsa a szót, előadta Darja Alekszandrovnának tej gazdálkodási elméletét,
ami abból állt, hogy a tehén csak gép, amely a takarmányt tejjé alakítja stb.
Erről beszélt, s közben
szenvedélyesen vágyott rá s egyben félt is tőle, hogy Kittyről újabb
részleteket halljon. Rettenetes volt, hogy oly nehezen megszerzett nyugalma
megint fölbomolhat.
- Csakhogy mindezt
ellenőrizni kell, s azt ki csinálja? - mondta kelletlenül Darja Alekszandrovna.
A háztartást Matrjona
Filimonovna segítségével oly szépen rendbe hozta, hogy nem szívesen
változtatott rajta, de meg nem is bízott Levin gazdászi tudományában. Az az
elmélet, hogy a tehén tejcsináló gép, az ő szemében gyanús volt. Az ilyenfajta
elméletek, úgy rémlett neki, csak összezavarhatják a gazdaságot. Ő ezt mind
sokkal egyszerűbben látta: Pjosztruhának és Belopahának, ahogy Matrjona
Filimonovna elmagyarázta, csak több takarmányt és moslékot kell adni, s
vigyázni, hogy a szakács a konyháról a moslékot el ne vigye a mosónő tehenének.
Ez világos volt. De az elmélet a lisztes és szálas takarmányról kétes és
homályos. Főképpen pedig Kittyről szeretett volna beszélni vele.
- Kitty azt írja, semmire
sem vágyik úgy, mint az egyedüllétre és nyugalomra - mondta Dolly a beállt
hallgatásban.
- No és jobban van már? -
kérdezte Levin fölindultan.
- Hála Isten, egészen rendbe
jött. Én nem is hittem soha, hogy tüdőbaja van.
- Ennek nagyon örülök -
mondta Levin, és mialatt ezt mondta, majd némán őrá nézett, Dolly valami
megilletődés- és gyámoltalanságfélét vett észre az arcán.
- Ide hallgasson,
Konsztantyin Dmitrics - mondta jóságos, kicsit gúnyos mosolyával -, miért
haragszik maga Kittyre?
- Én? Én nem haragszom -
mondta Levin.
- De igen, haragszik. Miért nem
jött el sem hozzánk, sem hozzájuk, amikor Moszkvában volt?
- Darja Alekszandrovna -
mondta Levin a haja tövéig pirulva -, csodálkozom, hogy maga, a jóságával, ezt
nem érzi. Hogy nem szán legalább, amikor tudja.
- Mit tudok?
- Tudja, hogy megkértem és kosarat
kaptam - mondta Levin, s mindaz a gyöngédség, amit egy perccel előbb Kitty
iránt érzett, szívében a sérelme miatti haraggá vált.
- Miért hiszi, hogy tudom?
- Mert mindenki tudja.
- Hát ebben téved; én sem
tudtam, ha gyanítottam is.
- No, akkor most már tudja.
- Én csak azt tudtam, hogy
volt valami, ami őt rettenetesen gyötörte, s kért, hogy erről sohase beszéljek
vele. S ha nekem nem mondta, nem mondta senkinek sem. De hát mi volt az
kettőjük közt? Mondja el.
- Elmondtam, hogy mi.
- Mikor történt?
- Amikor utoljára fönn
voltam maguknál.
- S tudja, mit mondok én
magának? - szólt Darja Alekszandrovna. - Én őt rettentőn, de rettentőn
sajnálom. Maga csak a büszkeségétől szenved.
- Lehet - mondta Levin -,
de...
- De őt, szegénykét,
rettentőn, rettentőn sajnálom. Most már mindent értek.
- Nos, Darja Alekszandrovna,
megbocsát - mondta Levin, és fölállt. - Isten vele, a viszontlátásra.
- Nem, várjon még - mondta
Dolly, a ruhaujját megragadva. - Várjon és üljön le.
- De nagyon kérem, ne
beszéljünk erről - mondta Levin leülve, s a szívében úgy érezte, közben újra
mozdul s emelkedik az eltemetettnek hitt remény.
- Ha nem szeretném magát -
mondta Darja Alekszandrovna, s könnyek szöktek a szemébe -, ha nem ismerném
úgy, ahogy ismerem...
Az a holtnak látszó érzés mind
elevenebb lett, föltámadt s hatalmába ejtette Levin szívét.
- Igen, most már mindent
értek - folytatta Darja Alekszandrovna. - Maguk ezt nem tudják fölfogni. Maguk,
férfiak, akik szabadok, választhatnak, maguk mindig tisztán látják, kit
szeretnek. De a lányban, aki folyton csak vár, s köti a női, a hajadoni
szemérem - aki magukat, férfiakat, csak távolról látja, s mindent szó szerint
vesz -, sokszor van és lehet olyan érzés, hogy nem tudja, mit mondjon.
- Ha a szíve nem szólal
meg...
- A szív, az szól, de
gondolja csak el, maguk, férfiak, ha valami szándékuk van a lánnyal, elmennek
hozzá, a közelébe kerülnek; megnézhetik, kivárhatják, hogy megtalálják-e benne
azt, amit szeretnek; amikor aztán meggyőződtek, hogy szeretik, megkérik.
- Ez nem egészen így van.
- Egyre megy. Akkor kérik
meg, amikor a szerelmük megérett, vagy amikor a két választható közül az egyik
fölülkerült. A lányt nem kérdik meg. Azt akarják, maga válasszon; ő azonban nem
tud választani, s csak igennel vagy nemmel felel.
„Igen, a választás köztem és
Vronszkij közt” - gondolta Levin, s a föltámadt halott újra meghalt benne, csak
a szívét nyomta gyötrelmesen.
- Darja Alekszandrovna -
mondta -, így ruhát, vagy nem tudom, miféle bevásárolnivalót válogatnak, s nem
szerelmet. A választás megtörtént, s annál jobb... Megismételni nem lehet.
- Gőg és gőg! - mondta Darja
Alekszandrovna, mint aki azzal a másik érzéssel hasonlítja össze, amit csak a
nők ismernek, s megveti őt ezért az alacsony érzésért. - Amikor maga megkérte,
Kitty olyan helyzetben volt éppen, hogy nem tudhatott válaszolni. Ingadozott;
maga vagy Vronszkij. Őt mindennap látta, magát meg már rég nem. Tegyük föl,
hogy idősebb akkor; én például az ő helyében nem haboztam volna. Nekem
Vronszkij mindig ellenszenves volt, s végül is igazam lett.
Levin visszaemlékezett Kitty
válaszára. Azt mondta: „Nem, ez lehetetlen.”
- Darja Alekszandrovna -
mondta szárazon -, én becsülöm a bizalmát irántam, de azt hiszem, téved. Igazam
van vagy nincs, a büszkeség, melyet annyira megvet, teljesen lehetetlenné teszi,
hogy Katyerina Alekszandrovnára csak gondoljak is - értsen meg engem, teljesen
lehetetlenné.
- Egyet mondok még: vegye
tekintetbe, hogy én a húgomról beszélek, akit úgy szeretek, mint a
gyermekeimet. Nem azt mondom, hogy szerette magát; azt akartam csak mondani,
hogy elutasítása, abban a percben, semmit sem bizonyít.
- Én nem tudom! - mondta
Levin fölugorva. - De ha maga tudná, milyen fájdalmat okoz! Olyan ez, mintha
egy gyereke meghal, s magának azt mondják: most ilyen meg ilyen volna, élhetne,
örömét lelhetné benne. Pedig hát meghalt, meghalt, meghalt...
- Milyen nevetséges maga -
mondta Darja Alekszandrovna, Levin izgalma ellenére is, szomorú mosollyal. -
Igen, most már mind jobban és jobban értem - folytatta elgondolkozva. - Így hát
nem is jön el hozzánk, amikor Kitty itt lesz?
- Nem, nem jövök. Kerülni
természetesen nem fogom Katyerina Alekszandrovnát; de ha csak tehetem,
megkímélem kellemetlen jelenlétemtől.
- Nagyon, de nagyon
nevetséges - ismételte el Darja Alekszandrovna, gyöngéden nézve az arcába. -
Akkor hát jó, mintha nem is beszéltünk volna róla. Mit keresel itt, Tánya? -
szólt rá franciául a belépő lánykára.
- Hol a kis lapátom, mama?
- Franciául szóltam, te is
úgy felelj.
A lányka meg akarta mondani,
de elfelejtette, hogy hívják franciául a lapátot; az anyja segített neki, aztán
franciául mondta, hol keresse. És Levin ezt kellemetlennek találta.
Mindazt, amit Darja
Alekszandrovna házában látott, beleértve a gyerekeit is, egyáltalán nem érezte
már olyan kedvesnek, mint előbb.
„S miért beszél franciául a
gyermekekkel? - gondolta. - Milyen természetellenes és hamis dolog ez! A
gyerekek is érzik. Ráneveli a franciára, s elszoktatja az őszinteségtől.” Nem
tudta, hogy Darja Alekszandrovna ugyanezt hússzor is végiggondolta már, s mégis
elkerülhetetlennek tartotta, hogy gyerekeit, ha az őszinteség rovására is,
ilyen módon tanítsa.
- De hova siet hát? Üljön
már le...
Levin ott maradt teára, de a
jókedve teljesen odavolt, s kényelmetlenül érezte magát.
Tea után kiment az
előszobába, befogatni, s amikor visszatért, Darja Alekszandrovnát nagy
izgalomban, földúlt arccal, könnyek közt találta. Mialatt Levin kinn járt,
olyasmi történt vele, ami egyszeriben földúlta egész napi boldogságát s
büszkeségét a gyermekei miatt. Grisa és Tánya a labdán összeverekedtek. A
gyerekszobából kiáltást hallva Darja Alekszandrovna kifutott, és rettenetes
állapotban találta őket. Tánya Grisa haját markolta, ez meg a dühtől eltorzult
arccal verte, ahol csak érte, az öklével. Amikor ezt meglátta, Darja
Alekszandrovna szívében megszakadt valami. Mintha homály borult volna az
életére; megértette, hogy a gyerekei, akikre olyan büszke, nemcsak hogy a
legmindennapibb, hanem haszontalan és rosszul nevelt gyerekek is, durva, állati
hajlamokkal, egyszóval rossz gyerekek.
Semmi másról nem tudott
beszélni s gondolkozni többet, s nem állhatta meg, hogy boldogtalanságát
Levinnek el ne mondja.
Levin látta, hogy
boldogtalan, s vigasztalni iparkodott; nem vall ez, mondta, semmi rosszra,
minden gyerek verekszik; de amíg mondta, a lelkében azt gondolta: „Nem, én nem
töröm majd magamat, hogy a gyermekeimmel franciául beszéljek, de nekem nem is
lesznek ilyen gyermekeim. Csak el ne rontsa, el ne torzítsa őket az ember, s
mind kitűnő lesz. Nem, nekem nem lesznek ilyen gyermekeim.”
Elbúcsúzott s elment
anélkül, hogy tartóztatták volna.
Július derekán Levinhez a
nővére falujából, amely vagy húszversztányira volt Pokrovszkojétól, eljött a
sztaroszta, a dolgok állásáról s a szénakaszálásról beszámolni. Nővére birtokán
az árterület rétjei hozták a legtöbbet. Az előző években a szénát a parasztok
adták el, húsz rubeljével gyeszjatyináját. Amikor Levin vette át a birtok
kezelését, megnézte a kaszálókat; úgy látta, többet érnek, s gyeszjatyinánként
huszonöt rubelben szabta meg a bérüket. A parasztok nem adták meg ezt az árat,
s ahogy Levin gyanította, más vevőket is elriasztottak. Akkor Levin maga ment
oda, s részint napszámosokkal, részint részesekkel kaszáltatta le a réteket. A
parasztjai minden módon ellenálltak ennek az újításnak, de a dolog ment, s már az
első évben majd kétszer annyit keresett rajta. Harmadéve s az elmúlt
esztendőben tovább tartott a parasztok ellenállása; a gyűjtés ugyanabban a
rendben ment. Ebben az évben a parasztok harmadából vállalták fel a kaszálót, s
a sztaroszta most azt jött jelenteni, hogy a szénát összegyűjtötték, s ő az
esőtől félve, odahívta az irodást, jelenlétében elvégezte az osztást, s már
tizenegy urasági kazlat szétosztott s behordatott. De arra a kérdésre, hogy a
nagy réten mennyi széna termett, igen határozatlan választ kapott, s a
sztaroszta nagy sietségéből, amellyel a szénát megkérdezése nélkül
szétosztotta, s általában a paraszt egész viselkedéséből Levin azt érezte, hogy
ebben a szénaosztásban nem tiszta valami, s elhatározta, hogy maga megy át
meggyőződni a dologról.
Ebédre érkezett a faluba, s
lovát egy ismerős öregnél, bátyja dajkájának az uránál hagyta, maga meg bement
az öreghez, a méhesébe, tőle szeretett volna a szénagyűjtésről egyet-mást
megtudni. Parmenics, a derék, beszédes öreg örömmel fogadta Levint, megmutatta
neki az egész gazdaságát; a méheiről s az ez évi rajzásról mesélt részletesen;
Levin kérdéseire a kaszálásról azonban határozatlanul és kelletlenül felelt. Ez
még jobban megerősítette föltevésében. Kiment a kaszálóra, és megnézte a
kazlakat. A kazlakban nem lehetett meg az ötven szekér, s hogy a parasztokat
leleplezze, Levin rögtön odahívta a szénahordó fogatokat; egy kazlat
fölrakatott, és bevitette a pajtába. A kazal csak harminckét szekérnyi volt.
Hiába bizonygatta a bíró, hogy a széna laza volt, a kazalban süllyedt meg;
hiába esküdözött, hogy minden istenesen folyt, Levin kitartott a meggyőződése
mellett; a szénát nem az ő utasítására osztották szét, ezért hát nem is veszi
át kazlanként ötven szekerével. Hosszú veszekedés után úgy döntöttek, hogy a
parasztok ezt a tizenegy kazlat ötven szekerével a maguk részeként veszik át,
az uraságét meg újból kiadják. Ez a tárgyalás s a kazlak szétosztása délutánig
tartott. Amikor a széna utolja is szét volt már osztva, Levin a további
felügyeletet az irodásra bízta, maga meg az egyik, fűzfaággal megjelölt
boglyára ült, s onnét gyönyörködött a néptől nyüzsgő rétben.
A folyó hajlatában, a kis
láp mögött asszonyok tarka füzére mozgott; csengő hangon, jókedvűen
csacsogtak, s a szétterített szénából a világoszöld kaszálón szürke, kanyargó
szénahányásokat húztak ki sebesen. Az asszonyok után parasztok jöttek
villákkal, s a hányásokból széles, magas, duzzadó boglyák nőttek. Balra, a már
letakarított réten szekerek zörögtek, s villahegyen, hatalmas csomókban felnyújtva,
egymás után tűntek el a boglyák; a helyükön nehéz szekérterük nőttek ki, a
lovak farára lógó illatos szénával.
- Jó idő volt a gyűjtésre!
Lesz már széna! - mondta az öreg, Levin mellé ülve. - Tea ez, nem széna! Mint a
kiskacsák a magot, úgy fölszedik - tette hozzá a boglyákra mutatva. - Ebéd óta
jó felét elvitték.
- Az utolsó, mi? - kiáltott
oda a legényre, aki a szekér elején állva, a kender gyeplőszárat rángatva
haladt el mellettük.
- Az utolsó, bátyuska! -
kiáltott oda a fiú a lovat megállítva, s mosolyogva nézett a vidám, piros képű
asszonyra, aki maga is mosolyogva ült a szekéren, s továbbhajtott.
- Ki ez? A fiad? - kérdezte
Levin.
- A legkisebbik - mondta
gyöngéd mosollyal az öreg.
- Milyen nagyszerű fickó!
- Megteszi.
- S már felesége is van?
- Filipp napján volt három
éve már.
- Ugyan, és gyerekei is
vannak?
- Miféle gyerekei! Egy egész
esztendőn át föl se fogta a dolgot, no meg szégyenkezett is - felelte az öreg.
- Hanem a széna! Tea ez, csakugyan - ismételte, mint aki másról kíván beszélni.
Levin figyelmesebben nézte Vanyka Permanovot s a feleségét. Tőle nem messze
rakták a boglyát. Iván Permanov ott állt a kocsin; hatalmas villahegy szénákat
vett át, egyengetett ki s taposott le, amelyeket előbb nyalábszám, majd ügyesen
villavégen adott föl neki fiatal, csinos felesége. A menyecske könnyedén,
jókedvűen és ügyesen dolgozott. A hosszú, összenyomódott szénát nem lehetett
egyszerre a villára venni, ő előbb eligazította, beledöfte a villát, aztán
ruganyos és gyors mozdulattal teste egész súlyával ránehezedett, széles vörös
vállpánttal átfűzött háta meghajolt, majd mindjárt ki is egyenesedett, s telt
mellét a fehér ing alatt kifeszítve, ügyes fogással ragadta meg a villát, s
dobta föl a nyaláb szénát magasan a szekér tetejébe. Iván nyilván azon volt,
hogy minden pillanat felesleges munkától megkímélje; karját szélesen széttárta,
úgy kapta el s egyengette ki a kocsin a föladott nyalábot. Amikor gereblyéjével
a széna alját is föladta, az asszony lerázta a nyakába szóródott töreket,
megigazította a fehér, le nem sült homlokába csúszott piros kendőt, s a szekér
alá mászott, lekötni a terüt. Iván tanítgatta, hogy akassza be a kötelet a
karikába; az asszony közben mondott neki valamit, amin fölkacagott.
Mindkettőjük arcán az erős, ifjú, nemrég ébredt szerelem kifejezése ült.
A terü le volt kötve: Iván
leugrott, gyeplőjénél fogva vezette a szép, jól táplált lovat. Az asszony
földobta a kocsira a gereblyét, s karját lóbálva, fürge léptekkel a karba
gyülekező asszonyokhoz ment. Iván kihajtott az útra, s beállt a szekérsorba. Az
asszonyok, villa a vállukon, csupa tüzes szín s csengő pergő, vidám hang, a
kocsik után jöttek. Egy nyers, vad asszonyi hang kezdte rá, az ismétlésig
egyedül énekelte a dalt; akkor hirtelen vagy félszáz különféle mély, magas,
egészséges hang zendített rá karban, az elejéről ugyanarra a dalra.
A daloló asszonyok Levin
felé tartottak; úgy érezte, mintha egy felhő indult volna felé a vidámság
mennydörgésével. A felhő odaért, őt is elkapta, s a boglya, amelyen feküdt, a
többi boglyák, a szekerek, az egész rét a távolabbi földekkel - mind ennek a
vad, vidáman áradó, kurjantásokkal, közbefütyölésekkel, dobbantásokkal kevert
éneknek az ütemére ingott, himbálózott. Levin megirigyelte ezt az egészséges
vidámságot, részt szeretett volna kérni az életörömnek ebből a kitöréséből. De
semmit sem tehetett, feküdnie kellett, néznie és hallgatnia. Amikor az éneklő
parasztok eltűntek a szeme és füle elől, súlyos bánat fogta el a magánya, a
testének haszontalansága s amiatt, hogy mint ellenség áll szemben ezzel a
világgal.
Néhányan épp azok közül a
parasztok közül, akik a többinél is jobban veszekedtek vele a szénáért, azok,
akiket megsértett, vagy akik meg akarták csalni, most vidáman köszöntek oda,
nyilván nem volt és nem is lehetett bennük semmiféle harag, de még csak
megbánás sem, sőt nem is emlékeztek rá, hogy meg akarták csalni. Ez mind
elmerült a közös munka vidám tengerében. Isten megadta a napot, és megadta az
erőt hozzá. Ők a napot és az erőt is a munkának szentelték, s megtalálták benne
jutalmukat. Kié a munka? S mi lesz a gyümölcse? Mellékes, haszontalan
fontolgatások.
Levin gyakran gyönyörködött
ebben az életben; gyakran fogta el irigység azok iránt, akik ezt az életet
élték, most azonban főként annak a hatására, amit Iván Permanov és fiatal
felesége viszonyában látott, először merült föl benne világosan a gondolat,
hogy egyedül tőle függ, s ezt a nagyon is terhes és haszontalan, mesterkélt és
magányos életet, amelyet élt, erre a munkás, tiszta, közös, gyönyörű életre
cserélheti föl.
A mellette ülő öreg már rég
hazament, a nép is elszéledt. A közeliek hazamentek, a távolabb lakók vacsorára
gyülekeztek, s éjjeli szállást készítettek a mezőn. Levin ott feküdt tovább is,
anélkül hogy észrevették volna, nézett, hallgatózott és gondolkozott a boglyán.
Akik éjszakára a réten maradtak, alig aludtak valamit a rövid nyári éjjelen.
Kezdetben, a vacsora alatt, virgonc társalgás és kacagás hallatszott, aztán
megint nótázás, tréfálkozás.
Ez a vidámság volt az egész
hosszú munkanap egyetlen nyoma bennük. Virradat felé minden elcsendesült. Csak
a fáradhatatlan békák hangja hallatszott az éjjeli mocsárból, s a lovak fúvása
a mezőn emelkedő kora reggeli ködben. Fölocsúdva Levin fölállt a boglyán; a
csillagokra nézett, s látta, hogy elmúlt az éjszaka.
„Mit is csinálok hát? És
hogy csinálom?” - mondta magában, s azon volt, hogy megfogalmazza magának,
amit ezen a kurta éjszakán végiggondolt és átérzett.
Amit végiggondolt és
átérzett, három külön gondolatmenetbe vált. Az első: szakítás a régi életével,
haszontalan tudásával, senkinek sem használó műveltségével. Ez a szakítás
élvezet volt neki, könnyű és egyszerű. Más gondolatai és elképzelései arra az
életre vonatkoztak, amelyet most óhajtott élni. Világosan érezte ennek az
életnek az egyszerűségét, tisztaságát és törvényszerűségét, s biztos volt
benne, hogy megtalálja majd a megelégedést, nyugalmat s méltóságot, amelynek a
hiányától annyira szenvedett. Gondolatainak harmadik rendje azt forgatta, hogy
régi élete s az új közt hogy üsse nyélbe az átmenetet. Itt már nem volt semmi
sem világos. Megnősüljön? Munkát vállaljon, amelyet nem lehet nem végezni?
Hagyja el Pokrovszkojét? Vásároljon földet? Lépjen be az obscsinába? Vegyen el
parasztlányt? „Hogy csinálom meg mindezt? - kérdezte magától újra, s nem talált
választ. - De hiszen nem aludtam egész éjszaka; azért nem tudok világos választ
adni - mondta magának -, később majd kitisztul. Egy bizonyos: ez az éjszaka
eldöntötte a sorsomat. Minden korábbi álmom a családi életről zagyvaság, nem az
igazi. Ez sokkal egyszerűbb és jobb.”
„Milyen szép - gondolta,
ahogy épp a feje fölött az ég közepén a fehér bárányfelhők furcsa, már-már
gyöngyházfényű kagylójára nézett. - Milyen gyönyörű minden ezen az éjszakán.
Mikor is képződhetett ez a kagyló? Nemrég néztem föl az égre, s nem volt rajta semmi,
csak két fehér sáv. Ilyen hirtelen változtak meg, lám, az én nézeteim is az
életről.”
Eljött a rétről; a falu felé
vivő országútnak vágott. Egy kis szél támadt, a világ szürke és komor lett. Itt
volt a barátságtalan perc, mely a hajnalt, a fény teljes győzelmét szokta
megelőzni a sötétség fölött.
Gyorsan ment, a hidegtől
összehúzódva, földre szegzett szemmel. „Hát ez ki? Jön valaki” - gondolta,
csengőhangot hallva, s fölvetette a fejét. Vagy negyven lépésre tőle, a füves
országúton, amelyen maga is haladt, négyes fogat hajtott vele szemben. A rudas
lovak a kerékvágásból a rúdnak szorultak, de a bakon oldalvást ülő ügyes kocsis
a keréknyomban tartotta a rudat, a kerekek így simán gördültek tovább.
Levin csak ennyit vett
észre, s rá sem gondolva, ki jöhet erre, szórakozottan nézett a hintóba.
A hintó sarkában egy
öregasszony aludt, az ablaknál pedig egy fiatal lány ült, nyilván most ébredt
föl, fehér főkötője szalagját fogta mind a két kezével. Ragyogóan és
elgondolkozva, eltelve idegen, előkelő és bonyolult belső életével, a
napfelkelte fényét nézte Levin mögött.
Ugyanabban a pillanatban,
amelyikben a látomás már eltűnt, a becsületes szemek rápillantottak. A lány
megismerte, s meglepett öröm világította be az arcát.
Nem tévedhetett. A világon
csak egyetlen ilyen szempár van. Csak egy lény volt a földön, aki az ő számára
az egész világot, az élet egész fényét és értelmét összpontosítani tudta. Ő
volt, Kitty. Biztosan a vasútállomásról jött Jergusovóba. Mindaz, ami ezen az
álmatlan éjszakán Levint fölzaklatta, mindaz, amit elhatározott, egy
szemvillanás alatt elpárolgott. Undorral gondolt arra a tervére, hogy
parasztlányt vesz el. Csak ott, abban a gyorsan távolodó s az út másik oldalára
átvágó hintóban lehetett megoldás élete talányaira, melyek az utóbbi időben
annyira gyötörték.
Kitty nem nézett ki többé. A
rugók nesze megszűnt, a csengők is alig hallatszottak. Kutyaugatás jelezte,
hogy a hintó átment a falun. Levin körül csak puszta földek maradtak; előtte a
falu, s ő magányosan és idegenül, egyedül ballag az elhagyott országúton.
Az égre nézett; azt remélte,
megtalálja rajta a kagylót, amelyben gyönyörködött, s amely a mostani éjszaka
egész gondolat- és érzésáramát testesítette meg a számára. Az égen nem volt
többé semmi kagylóhoz hasonló. Ott, az elérhetetlen magasságban, végbement már
a titokzatos átalakulás. A kagylónak nyoma sem volt, csak a folyton kisebbedő
bárányfelhők fél égre kiterülő szőnyege volt ott. Az ég kékült, fölsugárzott;
ugyanazzal a gyöngédséggel és ugyanazzal az elérhetetlenséggel felelt kérdő
pillantására.
„Nem - mondta magában -,
akármilyen szép, egyszerű és munkás is ez az élet, nem élhetek így. Kittyt
szeretem.”
Alekszej Alekszandrovics
legmeghittebb emberein kívül senki sem tudta, hogy ennek a látszólag igen hideg
és megfontolt embernek van egy gyengéje, amely ellentétben áll egész
jellemével. Alekszej Alekszandrovics nem tudta közönyösen nézni és hallgatni a
gyermek- és asszonysírást. Ha könnyeket látott, elvesztette a fejét, s
ítélőképessége teljesen elhagyta. Titkára és irodafőnöke tudták ezt, s előre
figyelmeztették a nőnemű kérelmezőket, hogy ha nem akarják a dolgukat
elrontani, valahogy el ne sírják magukat. „Megharagszik - mondták -, és meg sem
hallgatja magukat.” Az a lelki ziláltság, amelyet a könnyek idéztek föl Alekszej
Alekszandrovicsban, ebben az esetben csakugyan hirtelen dühben szokott
megnyilatkozni. „Nem tehetek, nem tehetek semmit. Távozzék, kérem!” - kiáltotta
ilyenkor.
Amikor a lóversenyről
visszatérőben Anna tudtára adta, hogy Vronszkijjal viszonya van, s rögtön
ezután arcát eltakarva sírva fakadt, Alekszej Alekszandrovics, bármily düh
gerjedt is benne ellene, annak a lelki ziláltságnak a rohamát is ott érezte
magában, amelyet a könnyek szoktak fölidézni benne. Tudva ezt, s tudva, hogy
magatartása ebben a pillanatban nem felelne meg a helyzetnek, azon volt, hogy
minden életmegnyilvánulását visszatartsa; ezért nem mozdult meg, és nem nézett
Annára. Innét volt arcán az a különös, halotti kifejezés, amely Annát annyira
megdöbbentette.
Amikor a házhoz értek,
kisegítette Annát a kocsiból, és erőt véve magán, a megszokott udvariassággal
búcsúzott el tőle, s néhány olyan szót mondott, ami semmire sem kötelezte,
másnap - mondta - közli majd, mit határozott.
Felesége szavai, amelyek a
legcsúnyább gyanúját erősítették meg, kegyetlen fájdalmat keltettek Alekszej
Alekszandrovics szívében. Ezt a fájdalmat csak erősítette az a sajátságos,
fizikai szánalom, amelyet a könnyek ébresztettek benne. De ahogy a hintóban
magára maradt, örömére és bámulatára úgy érezte, hogy teljesen megszabadult
ettől a szánalomtól, az utóbbi idők gyötrő kételyétől s a féltékenység
kínjaitól is.
Olyasmit érzett, mint akinek
rég fájó fogát húzzák ki. A beteg rettenetes fájdalmat érez, mintha valami
hatalmasat, a fejénél is nagyobbat húznának ki az állkapcsából, s utána alig
akar a boldogságának hinni; ami olyan soká mérgezte az életét, béklyózta a
figyelmét, hirtelen úgy érzi, nincs többé, újból élhet és gondolkozhat,
érdekelheti más is, nemcsak a foga. Így érzett Alekszej Alekszandrovics is. A
fájdalom furcsa és szörnyű volt, de elmúlt, s ő azt érzi, újból élhet, és másra
is gondolhat, nemcsak a feleségére.
„Sem becsülete, sem szíve,
sem vallása; romlott asszony! Mindig tudtam, és mindig láttam, bár szántam, s
azon voltam, hogy ámítsam magam” - mondta magának. S valóban úgy rémlett, hogy
ezt mindig látta. Apró események villantak föl előtte elmúlt életükből,
amelyekben akkor semmi rosszat nem látott; ezek az apróságok most világosan
megmutatták, hogy mindig is romlott volt. „Hibáztam, hogy az életemet az övéhez
kötöttem, de e hibámban nincs semmi rossz, s épp ezért nem is lehetek
boldogtalan. A bűnös nem én vagyok - mondta magának -, hanem ő. Nekem azonban
nincs közöm hozzája. Az én számomra ő nem létezik...”
Mindaz, ami a feleségére s a
fiára vonatkozott, aki iránt az érzései éppúgy megváltoztak, mint Anna iránt,
nem foglalkoztatta többé. Egy kérdés foglalkoztatta csak, hogy verhetné le a
legjobb, legillőbb, számára a legmegfelelőbb, tehát legigazságosabb módon a
sarat, mellyel a felesége bukásában befröcskölte, s becsületes, hasznos és
tevékeny élete útján hogy halad majd tovább.
„Nem lehetek boldogtalan,
mert egy megvetésre méltó nő bűnbe esett; az én kötelességem, hogy nehéz
helyzetemből, amelybe ő juttatott, a legjobb kivezető utat megtaláljam. És meg is
találom - mondta magának, mindjobban elkomorodva. - Nem én vagyok az első, s
nem én az utolsó.” S elhagyva a történelmi példákat, Menelaoszon kezdve, akit a
Szép Heléna mindenki emlékezetében
újra fölidézett, az asszonyi hűtleség eseteinek egész sora merült föl
képzeletében a legmagasabb társaság életéből. „Darjalov, Poltavszkij, Karibanov
herceg, Paszkugyin gróf, Dram... igen, Dram is... ez a becsületes, dolgos
ember... Szemjonov, Csagin, Szigonyin - sorolta Alekszej Alekszandrovics. -
Valami érthetetlen ridicule[60]
hull, ismerjük el, ezekre az emberekre, bár én szerencsétlenségen kívül soha
semmit sem láttam benne, s mindig részvétet éreztem irántuk” - mondta magában
Alekszej Alekszandrovics; noha ez sem volt igaz, mert hisz sohasem volt
részvéttel az ilyesféle boldogtalanság iránt, s annál többre becsülte magát,
minél sűrűbbé lett a férjüket megcsaló asszonyok példája. „Olyan szerencsétlenség
ez, amely mindenkit utolérhet. Most engem is utolért. A kérdés az, hogy lehet
az ilyen helyzetet a legkönnyebben elviselni.” S hozzáfogott, hogy azoknak az
embereknek a viselkedését, akik az övéhez hasonló helyzetben voltak, apróra
megvizsgálja.
„Darjalov megverekedett.”
A párbaj gondolata, éppen
mert testileg félénk ember volt, s ezt tudta is, ifjúkorában különösen
vonzotta Alekszej Alekszandrovicsot. Nem tudott borzalom nélkül a ráirányított
pisztolyra gondolni, és soha életében nem nyúlt semmiféle fegyverhez sem. Ez a
borzalom kora ifjúságától gyakran ösztönözte, hogy a párbajra gondoljon, s
képzeletében kipróbálja a helyzetet, melyben életét veszedelemnek kell
kitennie. Az életben elért sikere és biztos helyzete rég elfeledtették vele ezt
az érzést; de a megszokás követelte a magáét, s elrémülése gyávasága fölött
most is olyan erősnek bizonyult, hogy hosszan, minden oldalról körülgondolta s
elbecézgette a párbaj gondolatát, noha előre tudta, hogy megverekedni nem fog
soha, semmilyen esetben.
„A mi társadalmunk
kétségkívül annyira vad még (nem úgy, mint az angol), hogy igen sokan (s e
sokak közt voltak olyanok is, akiknek a véleményét Alekszej Alekszandrovics
különösen nagyra becsülte) helyeslik a párbajt; de mit lehet elérni vele?
Tegyük föl, kihívom párbajra - vitte végig Alekszej Alekszandrovics magában a
gondolatot (s olyan élénken állt előtte a kihívást követő éjszaka, hogy soha
meg nem tenné) -, tegyük föl, kihívom párbajra. Tegyük föl, megtanítanak rá -
gondolta tovább -, hogy kell odaállnom, meghúzom a ravaszt - folytatta a szemét
elfödve -, és kiderül, hogy megöltem - mondta magának Alekszej Alekszandrovics,
s megrázta a fejét, hogy elűzze ezeket az ostoba gondolatokat. - Mi értelme az
emberölésnek, amikor az ember a bűnös feleségével s a fiával akarja a viszonyát
rendezni? Akkor is csak el kell döntenem, hogy mit csináljak velük. S ami még
valószínűbb, s kétségkívül úgy is lenne, engem ölnek vagy sebesítenek majd meg.
Én, az ártatlan, leszek az áldozat - halott vagy sebesült. Ez még
értelmetlenebb. De mind semmi: a kihívás nem is lenne tisztességes lépés a
részemről. Vagy tán nem tudom előre, hogy barátaim soha oda nem engednek a
pisztolya elé, nem engedik meg, hogy egy államférfi, akire Oroszországnak
szüksége van, kockára tegye az életét? Mi sül ki akkor? Az, hogy előre tudom,
hogy a dolog nem jár veszéllyel, s a kihívással némi hazug fényt akartam magamra
lopni. Ez becstelen, hazug dolog, mások és a magam becsapása. A párbajnak nincs
értelme, és nem is várja el tőlem senki. Az én célom megóvni a reputációmat,
amelyre, hogy működésemet akadálytalanul folytathassam, szükségem van.”
Hivatali munkájának régebben is nagy jelentősége volt Alekszej Alekszandrovics
szemében; most azonban különösen fontosnak tűnt föl.
Miután a párbajt megfontolta
és elvetette, Alekszej Alekszandrovics a válást vette elő - ez volt a másik
kivezető út, az emlékezetében megjelenő férjek közül néhány ezt választotta. Az
összes ismert válási eseteket sorra véve - a legmagasabb társaságban, amelyet
jól ismert, igen sok példa volt rá -, Alekszej Alekszandrovics egyetlenegyet
sem talált, ahol a válás célja az lett volna, ami az ő szeme előtt lebegett. A
férj ezekben az esetekben átengedte vagy eladta a hűtlen asszonyt, s épp az a
fél, akinek bűne miatt nem volt joga házasságra lépni, új férjével koholt módon
állítólag törvényes viszonyra léphetett. Alekszej Alekszandrovics látta, hogy
az ő esetében törvényes válást, azaz olyat, amely csak a bűnös nőt löki el,
elérni lehetetlen. Bonyolult életkörülményei, belátta, nem tűrik el a durva
bizonyítékokat, amelyeket a törvény a női bűnösség megállapításához megkövetel.
Ez az élet, mint ismeretes, olyan kifinomult, hogy a fölhasználását sem tűri el
ezeknek a bizonyítékoknak, még ha vannak is. Ha fölhasználná, az a
közvéleményben többet ártana neki, mint a feleségének.
A válási kísérlet csak
botrányos pörre vezethetne, amely ellenségeinek volna csak csemege, s a
pletykát, magas társadalmi helyén a gyalázatot szabadítaná rá. A fő célt -
minél biztosabb helyzet minél kisebb megrázkódtatás árán - a válással sem
érhetné el. Azonkívül válás esetén, már a megkísérlésnél is, bizonyos volt,
hogy a felesége szakít vele, s szeretőjéhez költözik. S akármilyen teljes volt
is most, mint ő hitte, lelkében a megvető közönyösség felesége iránt, egy
érzése megmaradt vele szemben: nem óhajtotta, hogy akadály nélkül egyesülhessen
Vronszkijjal, s a bűnéből még haszna is legyen. Elég volt erre gondolnia, és
Alekszej Alekszandrovics olyan izgalomba jött, hogy mihelyt elképzelte,
felnyögött a belső fájdalomtól; fölkelt, és helyét váltogatta a hintóban;
csontos, didergő lábait csak jóval utóbb csavarta be elkomorodva a bolyhos takaróba.
„A formális váláson kívül
eljárhat még úgy is az ember, mint Karibanov, Paszkugyin s ez a derék Dram;
azaz elköltözik az asszonytól” - folytatta megnyugodva a gondolatait; ez az
eljárás azonban éppúgy kitette volna a szégyen kellemetlenségeinek, mint a
formális válás, s ami a legfőbb, szinte éppúgy Vronszkij karjaiba dobná a
feleségét, mint az. „Nem, ez lehetetlen, lehetetlen - mondta fennhangon, a
plédjét újra megforgatva. - Én nem lehetek boldogtalan, és nekik sem szabad
boldogoknak lenniük.”
A féltékenység, amely a
bizonytalanság idején gyötörte, elmúlt abban a percben, amikor az asszony szava
a fájdalommal együtt a fogat is kihúzta. De ezt az érzést egy másik váltotta
fel, a kívánság, hogy felesége ne csak ne győzedelmeskedjék, de bűne meg is toroltassék.
Nem ismerte föl ezt az érzést, de lelke mélyén azt kívánta, hogy felesége
megszenvedjen, amiért becsületét és nyugalmát feldúlta. S miután újra végigment
a párbajon, váláson és szétköltözésen, s újra elvetette őket, Alekszej
Alekszandrovics arra a meggyőződésre jutott, hogy csak egy kivezető út maradt:
ott tartani a feleségét maga mellett; ami történt, elrejteni a világ elől;
minden eszközt fölhasználni a viszony megszakítására, főként pedig - ezt
magának sem ismerte be - Anna megbüntetésére. „Közölnöm kell vele
elhatározásomat, hogy megfontolva a súlyos helyzetet, amelybe családját
juttatta, a legjobb megoldás mindkét fél részére a status quo fönntartása a
külvilág számára, s én hajlandó is vagyok erre, azzal a szigorú föltétellel
persze, hogy teljesíti akaratomat, azaz szakít a szeretőjével.” Elhatározása
megerősítéséül, amikor végképp elfogadta már, Alekszej Alekszandrovicsnak még
egy fontos gondolata támadt. „A vallással is egyedül ez a döntés van
összhangban - mondotta magában. - Ha így döntök, nem dobom el a bűnös nőt,
lehetőséget adok neki a javulásra; sőt - bármily nehezemre esik is - erőm egy
részét megjavítására s megmentésére fordítom.” Habár Alekszej Alekszandrovics
tudta, hogy a feleségére úgysem hathat erkölcsi szempontjaival, és hogy ebből
az egész megjavítási kísérletből nem lesz semmi, csak csupa hazugság, s habár,
miközben átélte ezeket a súlyos perceket, egyszer sem gondolt arra, hogy a
vallásban keressen vezérlő elvet, most, hogy döntése - ahogy ő képzelte -
egybeesett a vallás követelményeivel, elhatározásának vallásos szentesítése
tökéletes megelégedésére szolgált, s egy kissé meg is nyugtatta. Öröm volt
elgondolnia, hogy ilyen életbevágó dologban senki sem mondhatja majd, hogy nem
ama vallás szabályaival összhangban járt el, melynek zászlaját az általános
elhidegülés és közönyösség közepette mindig magasan tartotta. S ahogy a további
részleteken is végigment, Alekszej Alekszandrovics már azt sem látta be, miért
ne maradhatna kettőjük viszonya csaknem olyan, mint azelőtt volt. Kétségtelen,
hogy ő sohasem fordulhat Anna felé a régi tisztelettel, de nem volt és nem
lehetett semmiféle oka, hogy életét feldúlja, s azért szenvedjen, mert rossz és
hűtlen felesége van. „Igen, múlik az idő, a mindent rendező idő, s viszonyunk
megint a régivé válik - mondta magában Alekszej Alekszandrovics -, a régivé
olyan mértékben, hogy életem folyásában zavart nem érzek majd. Neki
boldogtalannak kell lennie, én azonban nem vagyok bűnös, s épp ezért
boldogtalan sem lehetek.”
Mialatt Pétervárra hajtatott,
nemcsak elhatározásában állapodott meg teljesen, de a levelet is megfogalmazta
a fejében, amit a feleségének ír majd. A portásfülkébe lépve egy pillantást
vetett a minisztériumból érkezett levelekre és iratokra, s utasítást adott,
hogy hozzák utána a dolgozószobájába.
- Fogjanak ki, senkit sem
fogadok - mondta a portás kérdésére némi elégültséggel, amely jó hangulatának
volt a jele, a „nem fogadok” szavakat megnyomva.
Alekszej Alekszandrovics
végigment vagy kétszer a dolgozószobáján, s a hatalmas íróasztal előtt állt
meg, amelyen a komornyik hat gyertyát gyújtott meg előre, megreccsentette
ujjait, s írószerszámai közt válogatva leült. Könyökét az asztalra helyezte,
fejét oldalt fordította, egy percig gondolkozott, aztán nekifogott az írásnak,
egy pillanatra sem állva meg közben. Megszólítás nélkül írt, franciául; az ön
névmásnak, amelyet használt, így nem volt olyan hideg a jellege, mint az orosz
nyelvben.
Utolsó beszélgetésünk során azt a szándékomat fejeztem ki, hogy
tudatára adom, beszélgetésünk tárgyában mit döntöttem. Alaposan végiggondolva
mindent, most azért írok, hogy ígéretemet
teljesítsem. Határozatom a következő: bármit tett is Ön, úgy vélem, nincs jogom
elszakítani a köteléket, amellyel felsőbb hatalmak kötöttek össze minket. A
családot nem lehet a házastársak egyikének a szeszélye, önkénye vagy akár
félrelépése miatt földúlni; a mi életünknek is folynia kell, ahogy idáig folyt.
Erre van szükségem, nekem, Önnek, a fiunknak. Meggyőződésem, hogy megbánta s
megfogja bánni, ami levelem írására okot ad, s együttműködik majd velem, hogy
viszályunk indítékát gyökerestül kitépjük, s a múltat elfeledjük. Ellenkező
esetben elképzelheti, mi vár Önre s a fiára. Minderre élőszóval, remélem, még
részletesebben is visszatérhetek. Minthogy a nyaralószezon vége felé jár,
megkérem, hogy minél előbb, de legkésőbb keddig költözzék vissza Pétervárra. A
költözéshez szükséges intézkedéseket megteszem. Jegyezze meg, kérem, hogy
óhajom teljesítésére külön súlyt helyezek.
A. Karenin
P. S. A levélhez pénzt is mellékelek, kiadásai fedezésére, szüksége
lehet rá.
Átolvasta a levelet, s meg
volt elégedve, különösen hogy eszébe jutott pénzt is küldeni; nem volt benne
egyetlen durva szó, szemrehányás, de nem volt elnézés sem. S ami a legfőbb: ott
volt az aranyhíd a visszatéréshez. A levelet összehajtogatta, s a pénzzel
együtt borítékba tette; aztán azzal a gyönyörűséggel, amely mindig elfogta, ha
szépen elrendezett írószerszámaival foglalkozott, nagy, masszív, elefántcsont
késével végigsimította a levelet, s csöngetett.
- Add át a futárnak, hogy
holnap juttassa el Anna Arkagyevnához a nyaralóba - mondta és fölállt.
- Szolgálatára, kegyelmes
uram. A teát a dolgozóba parancsolja?
Alekszej Alekszandrovics a
teáját a dolgozószobájában szolgáltatta föl, s masszív késével játszadozva karosszékéhez
ment, amely mellé oda volt már készítve a lámpával együtt a megkezdett francia
könyv az eugubiai feliratokról. A karosszék fölött aranykeretben Anna ovális
képe függött, egy neves festő remeke. Alekszej Alekszandrovics fölpillantott
rá. Kifürkészhetetlen szempár nézett rá gúnyosan és szemtelenül, mint azon az
estén, amikor magyarázatot kért tőle. Különösen fején a kitűnően megfestett
fekete csipke, a fekete haj, gyönyörű fehér keze, a gyűrűkkel borított
gyűrűsujj volt az, amit Alekszej Alekszandrovics elviselhetetlenül szemtelennek
és kihívónak érzett. Vagy egy percet nézte a képet, s úgy összerázkódott, hogy
ajkai összeverődtek s egy „brr” hangot adtak, azután elfordult. A karosszékhez
sietett, leült, s kinyitotta a könyvet. Megpróbált olvasni, de sehogy sem bírta
korábbi, igen élénk érdeklődését az eugubiai feliratok iránt felkelteni. A
könyvet nézte, és másra gondolt. Nem a feleségére, hanem közéleti
tevékenységének egy nemrég fölmerült bonyodalmára, amely hivatali érdeklődését
ez idő tájt leginkább foglalkoztatta. Érezte, hogy mélyebben hatol, mint
bármikor, ebbe a bonyodalomba, s fejében, nagyzolás nélkül mondhatta, egy
kapitális gondolat született; alkalmas rá, hogy az egész ügyet megoldja, őt
hivatali pályáján följebb vigye, ellenségeit tönkretegye, s ezzel az államnak
is a legnagyobb hasznot hajtsa. Mihelyt a teát fölszolgáló inas a szobából
kiment, Alekszej Alekszandrovics fölkelt, s az íróasztalhoz lépett. A folyó
ügyek dossziéját középre húzta; a tartóból az önelégültség alig észrevehető
mosolyával egy ceruzát vett ki, s a mostani bonyodalommal összefüggő komplikált
ügyirat olvasásába mélyedt. A bonyodalom a következő volt: Alekszej
Alekszandrovicsnak mint államférfiúnak volt egy sajátos jellemvonása, amely
minden kiváló hivatalnokban megvan, s makacs becsvágyával, kitartásával,
becsületességével és önbizalmával együtt karrierjének alapja volt: nem sokat
törődött a hivatal papírvilágával, levelezését csökkentette, amennyire
lehetett, az élő üggyel került közvetlen viszonyba, amellett még takarékos is
volt. Most az történt, hogy a nevezetes június 2-i bizottsági ülésen a
zarajszki kormányzóságbeli földek öntözése került szőnyegre. Ez az ügy Alekszej
Alekszandrovics minisztériuma alá tartozott, s a bürokrata gazdálkodás és meddő
költekezés szembeszökő, ékes példája volt. Alekszej Alekszandrovics tudta, hogy
ez így van. A zarajszki kormányzóságbeli földek öntözésének intézését az ő
elődjének az elődje kezdte el. Erre a dologra valóban igen sok pénzt
pocsékoltak s pocsékolnak is még majd el teljesen haszontalanul, hisz az egész
ügyből nyilvánvalóan semmi sem sülhetett ki. Alekszej Alekszandrovics, ahogy
hivatalát elfoglalta, rögtön látta ezt; bele is akart nyúlni, de az első
időben, amikor nem érezte még elég erősnek magát, tudta, hogy nagyon sok
érdeket érintene vele, úgyhogy nem lett volna bölcs dolog megbolygatnia, később
pedig más ügyek foglalták el, s egyszerűen elfelejtette. Ment magától, mint a
legtöbb ügy, a dolog tehetetlenségénél fogva. (Sok ember élt belőle, többek
közt egy igen tisztességes, zeneértő család: a lányok mind húros hangszeren
játszottak. Alekszej Alekszandrovics ismerte a családot, s tiszteletbeli
örömapja volt az idősebb lányok egyikének.) Hogy az ellenséges minisztérium ezt
az ügyet szőnyegre hozta, véleménye szerint nem volt tisztességes dolog; hiszen
minden minisztériumnak van ennél különb ügye is, amelyet bizonyos hivatali
illemből senki sem bolygat. De most, ha egyszer már odadobták neki a kesztyűt,
merészen fölvette, s különbizottság kinevezését sürgette, amely a zarajszki
kormányzóság mezőöntözési bizottságának a munkáját tanulmányozza s
felülvizsgálja. Hanem aztán most már ő sem hagyott nyugtot ezeknek az uraknak.
Még egy különbizottság kinevezését sürgette, amely a másnemzetiségűek
helyzetét vizsgálja felül. A másnemzetiségűek helyzete véletlenül került a
június 2-i ülésen szőnyegre; Alekszej Alekszandrovics azonban erőteljesen
felkarolta, mint olyan ügyet, amely a másnemzetiségűek siralmas helyzete miatt
nem tűrhet halasztást. A bizottságban ez az ügy több minisztérium
összekülönbözésére adott alkalmat. Az Alekszej Alekszandroviccsal szemben
ellenséges minisztérium kimutatta, hogy a másnemzetiségűek helyzete
kifejezetten virágzó, a tervbe vett intézkedések csak rontanának rajta; ha van
is valami rossz, az abból ered, hogy Alekszej Alekszandrovics minisztériuma nem
hajtotta végre a törvény előírta rendszabályokat. Alekszej Alekszandrovics most
a következőket szándékozott követelni: először is, hogy új bizottságot
állítsanak föl, amelynek az a feladata, hogy a helyszínen vizsgálja meg a
másnemzetiségűek állapotát; másodszor, ha az bizonyosodik be, hogy a
másnemzetiségűek helyzete valóban olyan, mint ahogy az a bizottság kezében levő
hivatalos adatokból kitűnik, nevezzenek ki még egy tudományos bizottságot is,
amely a másnemzetiségűek vigasztalan helyzetének az okát tanulmányozza, éspedig
a) politikai, b) közigazgatási, c)
gazdasági, d) néprajzi, e) anyagi, f) vallási szempontból; harmadszor felvilágosítást kell kérni az
ellenséges minisztériumtól azokról a rendszabályokról, amelyeket ez a
minisztérium az utolsó tíz évben a meg nem felelő viszonyoknak, melyek között a
másnemzetiségűek leledzenek, a megváltoztatására tett; negyedszer s legvégül
felvilágosítás követelendő a minisztériumtól arra vonatkozólag, hogy amint
1863. december 5-i és 1864. június 7-i kelettel 17015. és 18308. szám alatt a
bizottsághoz érkezett jelentésükből kitűnik, miért járt el az alap- és
szervezeti törvény 18. cikkelyével s a 36. cikkelyhez fűzött megjegyzésekkel
épp ellenkező szellemben? Míg ezeknek a gondolatoknak vázlatát gyorsan papírra
vetette, Alekszej Alekszandrovics arcát élénk pír öntötte el. Teleírt egy ívet,
fölkelt, csöngetett, egy kis cédulát küldött az irodafőnökének, hogy milyen
felvilágosításokra van szüksége. Ahogy fölállt, s a szobán végigment, újra
fölpillantott az arcképre, elkomorodott, s megvetően elmosolyodott. Egy kicsit
olvasott még az eugubiai feliratokról szóló könyvből, érdeklődése föl is újult
iránta, tizenegy órakor azonban lefeküdt, s ahogy az ágyában a felesége dolgára
visszagondolt, egyáltalán nem látta már olyan komor színben, mint előbb.
Noha Anna makacsul és
dühösen tiltakozott, amikor Vronszkij helyzete lehetetlen voltát emlegette, s
rábeszélte, valljon be mindent a férjének, helyzetüket a lelke mélyén ő is
hazugnak és becstelennek tartotta, s szíve minden vágya az volt, hogy
változtasson rajta. A lóversenyről visszatérőben az izgalom egy pillanatában
mindent szemébe mondott az urának, s akárhogy fájt is akkor, örült, hogy így
történt. Amikor az ura egyedül hagyta, magában azt mondta, hogy örül; hisz most
minden tisztázódik, s hazugság és csalás legalább nem lesz többet.
Kétségtelennek tartotta, hogy helyzete most már végleg rendeződik. Ez az új
helyzet, lehet, rossz lesz, de egyértelmű; nem lesz benne homály és hazugság. A
fájdalom, melyet szavai kimondásával magának és férjének okozott, úgy gondolta,
kárpótlást nyer azzal, hogy minden megállapodik. Vronszkijjal még aznap este
találkozott, de nem szólt róla, hogy közte s az ura közt mi történt, bár, ha
helyzetét rendezni akarta, meg kellett mondania.
Amikor másnap reggel
fölébredt, a férjének mondott szavak jutottak elsőül eszébe. Ezek a szavak most
szörnyűnek tűntek föl; meg sem tudta érteni, hogy ezeket a durva, különös
szavakat hogy is ejthette ki, s el sem tudta képzelni, mi lesz mindennek a
vége. De a szavakat kimondta; s Alekszej Alekszandrovics elment, anélkül hogy
egy szót is szólt volna. „Találkoztam Vronszkijjal, és nem mondtam meg neki. Az
utolsó pillanatban, amikor elment, vissza akartam hívni, hogy megmondjam, de
meggondoltam; furcsa lett volna, hogy miért nem szóltam mindjárt az első
percben. Miért akartam, és miért nem tettem meg?” S feleletül erre a kérdésre a
szégyen égő pírja öntötte el az arcát. Értette már, mi tartotta vissza; megértette,
hogy szégyellte magát. Helyzete, amely tegnap, úgy látta, kitisztult, nemcsak
hogy nem tisztult ki, de hirtelen minden kivezető út nélkül állt előtte.
Megborzadt a gyalázattól, amelyre idáig nem is gondolt. Ha csak eszébe is
jutott, mit csinál majd az ura, a legrettenetesebb gondolatai támadtak. Az
jutott eszébe, hogy jön mindjárt az irodafőnök, kikergeti a házból, s
gyalázatát világgá kürtölik. Hová megy, tette föl magának a kérdést, ha
hazulról elűzik, s nem talált választ rá.
Amikor Vronszkijra gondolt,
azt képzelte, ő sem szereti, terhére van már a férfinak, úgyhogy nem is
ajánlhatja föl magát neki, s emiatt ellenségesen érzett iránta. Úgy rémlett
neki, hogy az urának mondott szavakat, amelyeket magában szüntelen
ismételgetett, az egész világnak mondta, s mindenki hallotta is. Nem tudta
rászánni magát, hogy a szemébe nézzen azoknak, akik egy fedél alatt laktak
vele. Nem tudta elhatározni, hogy a szobalányt behívja; még kevésbé, hogy
elmenjen s megnézze a fiát s a nevelőnőt.
A lány, aki rég ott hallgatózott
már az ajtóban, maga jött be hozzá. Anna kérdőn nézett a szemébe, s ijedtében
elpirult. A lány szabadkozott, hogy bejött, úgy hallotta - mondta -, hogy
csöngettek. A ruhát hozta s egy levelet. A levelet Betsy írta. Emlékeztette,
hogy ma reggel Liza Merkalova és Stolz bárónő ott lesznek nála egy játszma
krokettre a hódolóikkal, Kaluzsszkijjal és az öreg Sztremovval. „Jöjjön el, ha
másért nem, szemlélődni, az erkölcsöket tanulmányozni. Várom” - írta a végére.
Anna elolvasta a levelet, s
mélyet sóhajtott.
- Nem kell, nincs semmire
szükségem - mondta Annuskának, aki az üvegcséit és keféit rakosgatta az
öltözőasztalon. - Menjen csak, rögtön felöltözöm, és lemegyek. Nincs semmire
szükségem.
Annuska kiment, de Anna nem
fogott hozzá az öltözéshez, ott ült tovább, a fejét és karját eleresztve
ugyanabban a helyzetben; időnként egész testében összerándult, mintha egy
mozdulatot akart volna tenni, mondani valamit, azután megint megdermedt. „Én
Istenem, én Istenem” - ismételte szünet nélkül. De sem az Istennek, sem annak,
hogy „én”, nem volt a számára értelme. Bár a vallásban, melyben nevelkedett,
sohasem kételkedett, az, hogy ebben keressen támaszt, éppolyan idegen gondolat
volt, mint hogy Alekszej Alekszandrovicshoz forduljon segítségért. A vallás
segítségének, előre tudta, az lehet csak a feltétele, hogy lemond arról, ami
életének értelme lett. Nemcsak nyomasztó volt a hangulata, de lassanként félni
kezdett egy új, sosem tapasztalt lelkiállapottól. Lelkében, úgy érezte, minden
megkettőződik, mint ahogy a fáradt szemben néha a tárgyak is megkettőződnek.
Olykor nem is tudta már, mitől fél, mit kíván. Féli vagy inkább kívánja azt,
ami volt, ami lesz, és mit is kíván tulajdonképpen - nem tudta.
„Jaj, mit tegyek?” - mondta
magában, s hirtelen a feje mindkét oldala nyilallni kezdett. Amikor
fölocsúdott, azon kapta magát, hogy haját a halántéka táján mind a két kezével
fogja és szorongatja. Fölugrott, és járkálni kezdett.
- A kávé kész, a kisasszony
és Szerjozsa várják már - mondta Annuska, aki újra bejött, s Annát ugyanabban a
helyzetben találta.
- Szerjozsa? Mi van
Szerjozsával? - kérdezte Anna megelevenedve. Egész reggel most gondolt először
arra, hogy fia is van.
- Úgy látszik, bűnt követett
el - felelte Annuska elmosolyodva.
- Bűnt?
- Az ön őszibarackjai ott
voltak a sarokszobában; úgy látszik, alattomban megevett egyet.
Fiának az említése
egyszeriben kiragadta Annát kiúttalan helyzetéből. Eszébe jutott a fiának élő
anya szerepe, amelyet az utóbbi években félig-meddig őszintén, de erősen
túlozva magára vett, s örömmel érezte, hogy mostani állapotában is van támasza,
amely független attól, hogy a férjével és Vronszkijjal milyen viszonyba kerül.
Ez a támasz a fia. Akármilyen helyzetbe jutott is, a fiát nem hagyhatja el.
Csak szégyenítse meg és űzze el az ura, hidegedjen el tőle Vronszkij, s
folytassa tovább független életét (megint epésen és szemrehányóan gondolt rá),
a fiát nem hagyhatja el. Van célja az életének. Cselekednie kell, biztosítania
kettejük viszonyát, hogy a fiát el ne vegyék tőle. Minél előbb, amilyen hamar
csak lehet, cselekednie kell; ameddig el nem veszik a fiát. Fogja és elutazik
vele. Ez az, amit most tennie kell. Meg kellett találnia a nyugalmát,
kiszabadulnia ebből a gyötrő állapotból. A fiával kapcsolatos, közvetlen teendő
gondolata - elutazni vele most mindjárt valahová - megadta ezt a nyugalmat.
Gyorsan felöltözött, lement,
s határozott léptekkel nyitott a szalonba, ahol szokás szerint a kávé és
Szerjozsa várt már rá a nevelőnőjével. Szerjozsa ott állt tiszta fehérben az
asztalnál a tükör alatt, a háta meggörnyedt, a fejét lehajtotta, arcán az a
feszült figyelem volt, amelyet Anna olyan jól ismert, s amely olyan
hasonlatossá tette az apjához; a magával hozott virágokon babrált.
A nevelőnő rendkívül szigorú
képet vágott. Szerjozsa, ahogy gyakran megtörtént, éleset kiáltott - „Á, mama!”
-, aztán habozva megállt: odamenjen-e az anyjához köszönni, s hagyja a
virágokat, vagy befejezze a koszorút, s a virágokkal menjen.
A nevelőnő köszönt, s
hosszan, szabatosan kezdte Szerjozsa vétkét magyarázni; de Anna nem figyelt rá,
azon gondolkozott, magával vigye-e őt is. „Nem, nem viszem - határozta el. -
Magam megyek a fiammal.”
- Ez bizony nagyon csúnya -
mondta Anna a fia vállát megfogva, s nem szigorú, inkább félénk tekintettel
pillantott rá, amely a fiúcskát megzavarta, de ugyanakkor meg is örvendeztette,
és megcsókolta. - Hagyja őt velem - mondta a csodálkozó nevelőnőnek, el nem
engedve a fia kezét, s odaült a terített asztalhoz, a kávéja mellé.
- Mama! Én... én... nem... -
mondta a fiú, s anyja arckifejezéséből iparkodott kiolvasni, mi vár rá a barack
miatt.
- Szerjozsa - mondta Anna,
mihelyt a nevelőnő kiment a szobából -, ez csúnya dolog volt, de többet nem
teszed, ugye? És szeretsz engem?
Érezte, hogy könnyek szöknek
a szemébe. „Hát lehet nem szeretnem? - mondta magában, a fia rémült és egyben
örvendező tekintetébe mélyedve. - Csakugyan összefog majd az apjával, hogy
megbüntessen? Lehetséges, hogy nem lesz benne szánalom irántam?” A könnyek ott
folytak már az arcán, s hogy elrejtse, heves mozdulattal fölállt, s majdnem
futott ki a teraszra.
Az utóbbi napok viharos esői
után hideg, derűs idő állt be. A ragyogó nap áttűzött a lemosott leveleken, a
levegő azonban hideg volt. Összerándult a hidegtől, de a belső rémülettől is,
amely a tiszta levegőn új erővel fogta el.
- Menj, menj Mariettához -
mondta az utánajövő Szerjozsának, s föl-alá kezdett járkálni a terasz
szalmaszőnyegén. „Lehetséges vajon, hogy nem bocsátanak meg nekem - gondolta -,
nem értik meg, hogy nem történhetett másképp?”
Megállt, s a nyárfa
szélingatta csúcsára nézett, a hideg napban ragyogva csillogó esőmosta
levelekre, és megértette, hogy nem bocsátják meg; hogy mint ez az ég, mint ez a
lomb, most már minden és mindenki kíméletlen lesz iránta. S a lelkében
kettőződést érzett megint. „Nem kell, nem szabad gondolkoznom - mondta magában.
- Csak szedni a sátorfám. Hova, mikor? Kit vigyek magammal? Moszkvába, igen, az
esteli vonattal. Annuska és Szerjozsa s a legszükségesebb holmi. De előbb
mindkettőjüknek írok.” Bement gyorsan a házba, a szobájába, asztalhoz ült, s
levelet írt a férjének.
„Az után, ami történt, nem
maradhatok tovább a házában. Elutazom, s magammal viszem a fiamat. Nem ismerem
a törvényt, nem is tudom hát, melyik szülőnél kell maradnia; de magammal
viszem, mert nélküle nem élhetek. Legyen nagylelkű, hagyja meg nekem.”
Idáig gyorsan és
természetesen írt, de hogy Karenin nagylelkűségére apellált, pedig nem hitt
benne, s a kényszerűség, hogy valami megindító dologgal zárja a levelet,
megállította.
„A bűnömről és megbánásomról
nem beszélhetek, hiszen...”
Megint megállt, mert
gondolatai közt nem volt összefüggés.
„Nem - mondta magában -, nem
kell semmi.” Széttépte s újra megírta a levelet, nem említve a nagylelkűséget,
s leragasztotta.
A másik levelet Vronszkijnak
kellett írnia. „Mindent megmondtam az uramnak” - írta, és sokáig ült ott, mert
nem volt ereje tovább írni. Olyan durva dolog volt, olyan nőietlen. „Aztán meg
mit is írhatok neki?” - mondta magában. A szégyenpír megint elfutotta az arcát;
Vronszkij nyugalma jutott az eszébe, s bosszúsága arra ösztökélte, hogy apró
darabokra szaggassa a papírt, a ráírt mondattal együtt. „Nem kell semmi sem” -
mondta magában, s összehajtva a mappát, fölment, s tudomására hozta a
nevelőnőnek s a személyzetnek, hogy még ma Moszkvába utazik, s mindjárt hozzá is
fogott a csomagoláshoz.
A nyaraló szobáiban
háziszolgák, kertészek, inasok járkáltak, hurcolták ki a holmit. A szekrények
és komódok fölnyíltak, kétszer futottak zsinegért a boltba, a padlón újságpapír
hányódott. Két láda, a zsákok, az átkötött plédek az előszobában voltak már. A
hintó s két bérkocsi ott állt a felhajtónál. Anna a csomagolás munkájában
elfeledkezett belső izgalmáról; a szobájában állt az asztal előtt, s épp az
útitáskáját csomagolta, amikor Annuska a ház elé álló fogat zajára hívta fel a
figyelmét. Kitekintett az ablakon, s Alekszej Alekszandrovics futárját
pillantotta meg a ház előtt, amint a bejárónál csenget.
- Menj, tudd meg, mi az -
mondta, s kezét a térdén összetéve, mindenre nyugodtan felkészülve egy
karosszékbe ült. Az inas egy vastag csomagot hozott Alekszej Alekszandrovics
címzésével.
- A futárnak - mondta -
választ kell vinnie.
- Jól van - szólt Anna, s
mihelyt a szolga kiment, reszkető ujjal bontotta föl a levelet. Behajtatlan
bankjegycsomó hullott ki belőle, keresztkötésben. Kiszabadította a levelet, s a
vége felől kezdte olvasni. „A költözéshez szükséges intézkedéseket megteszem.
Jegyezze meg, kérem, hogy óhajom teljesítésére különös súlyt helyezek” -
olvasta. Továbbfutott, vissza; elolvasott mindent, aztán még egyszer az egész
levelet, az elejétől. Ahogy befejezte, érezte, hogy fázik, olyan rettenetes
szerencsétlenség szakadt rá, amilyenre nem számított.
Reggel bánta, hogy szólt az
urának; egyet kívánt csak, hogy bár azok a szavak kimondatlanok volnának. Most
itt van ez a levél, ki nem mondottá tette a szavakat, megadta, amit kívánt. S a
levél szörnyűbb volt, mint bármi, amit el tudott képzelni.
„Igaza van! Igaza! -
mondogatta. - Mindig igaza, természetes; keresztény, nagylelkű! Az aljas, az
undok! Ezt kívülem senki sem érti s nem fogja érteni, s én sem tudom
megmagyarázni. Azt mondják: vallásos, erkölcsös, becsületes, okos; de nem
látják, amit én láttam. Nem tudják, hogy fojtogatta nyolc éven át az életemet,
hogy fojtott meg bennem mindent, ami élt; egyszer sem gondolt arra, hogy eleven
asszony vagyok, akinek szerelemre van szüksége. Nem tudják, hogy bántott meg
lépten-nyomon, s milyen elégedett volt közben önmagával. Nem voltam rajta
minden erőmmel, hogy az életem igazolását megtaláljam? Nem próbáltam meg
szeretni az uram, s amikor az uramat már nem szerethettem, a fiam? De eljött az
idő, beláttam, hogy tovább nem csalhatom magam; eleven ember vagyok; nem az én
hibám; Isten teremtett olyanná, hogy szeretnem s élnem kell. És most? Ha
megölne engem, megölné Vronszkijt, mindent elviselnék, mindent megbocsátanék,
de nem, ő...
Hogy nem találtam ki, mit
tesz majd? Azt teszi, ami alantas jelleméhez illő. Neki továbbra is igaza lesz,
s engem, az elbukottat, még jobban, még mélyebbre buktat! »Elképzelheti, mi vár
önre s a fiára« - jutottak eszébe a levél szavai. - Ez fenyegetés, hogy elveszi
tőlem a fiamat, s az ő ostoba törvényeik szerint bizonyosan meg is teheti. Vagy
tán nem tudom, miért mondja ezt? Még abban sem hisz, hogy szeretem a fiam, vagy
megveti (ahogy mindig is csúfolódott rajta) az érzésemet; azt azonban tudja,
hogy nem hagyom el, nem tudom elhagyni a fiam, hogy nélküle, azzal sem élet az
élet, akit szeretek, ha pedig elhagyom s elszököm tőle, a leggyalázatosabb,
legundokabb asszonyok módjára cselekszem - mindezt tudja, s azt is, hogy nem
lesz erőm megtenni.
»Az életünknek úgy kell
folynia, mint eddig« - jutott eszébe a levél másik mondata. - Ez az élet idáig
is gyötrő volt, az utóbbi időben rettenetes. Mi lesz most? Ő mindezt tudja;
tudja, hogy nem bánhatom meg, amiért lélegzek, szeretek; hazugságon és csaláson
kívül, tudja, mindebből semmi sem lesz; de azért tovább kell kínoznia. Ismerem,
tudom, hogy mint hal a vízben, úgy úszkál és kéjeleg a hazugságban. De én nem
szerzem meg neki ezt az élvezetet, történjék bármi, szétszakítom a hazugságnak
ezt a pókhálóját, amelybe bele akar keverni. Minden jobb a hazugságnál és
csalásnál.
De hogyan? Én Istenem! Én
Istenem! Volt asszony valaha ilyen boldogtalan?”
- Nem, én széttépem,
széttépem! - kiáltotta, s könnyeit visszatartva talpra szökött. Odament az
íróasztalhoz, hogy egy másik levelet írjon. Lelke mélyén azonban érezte már,
hogy nem lesz ereje semmit sem széttépni; nem lesz ereje eddigi helyzetéből,
akármilyen hazug és becstelen, kiszabadulni.
Odaült az íróasztalhoz, de
ahelyett, hogy írt volna, kezét összetette az asztalon, a fejével ráborult, és
zokogva, egész melléből rázkódva, ahogy a gyerekek sírnak, elsírta magát. Sírt,
mert ábrándja, hogy helyzete tisztázódik, rendeződik, örökre szétfoszlott.
Tudta előre, hogy minden a régiben marad, sőt sokkal rosszabb lesz, mint idáig
volt. A világban elfoglalt helyzete, amely reggel egész mellékesnek tűnt föl,
érezte, drága neki, s nem lesz ereje annak a nőnek a gyalázatára fecsérelni,
aki az urát és fiát elhagyva a szeretőjével egyesül; hogy bármint erőlködjék,
önmagánál erősebb nem lehet. A szerelem szabadságát már meg nem ismeri, bűnös
nő marad örökre, a leleplezés percenkénti fenyegetésével a feje fölött; hisz
megcsalta az urát, hogy egy független, idegen férfival tartson fenn szégyenletes
viszonyt, akivel közös életet nem élhet sohasem. Tudta, hogy ez így lesz,
ugyanakkor olyan borzasztó volt, hogy el sem tudta képzelni, mi lesz hát a
vége. És sírt, odaadva magát a sírásnak, mint a megbüntetett gyerek.
Az inas lépteit hallotta, az
riasztotta föl. Hogy arcát elrejtse, úgy tett, mint aki ír.
- A futár választ vár -
jelentette az inas.
- Választ? Jó - mondta Anna
-, csak várjon. Majd csöngetek.
„Mit írhatok neki? -
gondolta. - Mit határozhatok egyedül? Mit tudok? Mit akarok? Mit szeretnék?” Azt
a kettőződést kezdte megint a lelkében érezni. Ez az érzés megrémítette,
utánakapott az első tevékenységet kínáló ürügynek, amely elvonhatta attól, hogy
magára gondoljon. „Látnom kell Alekszejt (gondolatban így hívta Vronszkijt),
csak ő mondhatja meg, mit csináljak. Elmegyek Betsyhez; ott, lehet, találkozom
vele” - mondta magában. Teljesen megfeledkezett róla, hogy tegnap, amikor
megmondta neki, hogy nem megy el Tverszkaja hercegnőhöz, Vronszkij azt mondta,
akkor ő sem lesz ott. Odalépett az asztalhoz, s ennyit írt csak a férjének:
„Levelét megkaptam, A.” Aztán csöngetett, s odaadta az inasnak.
- Nem utazunk - mondta a
bejövő Annuskának.
- Egyáltalán nem?
- Nem, de holnapig ne
csomagoljatok ki, a hintó is maradjon. Elmegyek a hercegnőhöz.
- Melyik ruhát készítsem ki?
A krokett-társaságnak,
amelybe Tverszkaja hercegnő Annát meghívta, két hölgyből s a hódolóikból
kellett állnia. Ez a két hölgy fő képviselője volt egy új, előkelő pétervári
körnek, amely egy utánzás utánzásaként les
sept merveilles du monde-nak[61]
nevezte magát. Ezek a hölgyek, igaz, hogy a legmagasabb körhöz tartoztak, de
ez a kör a legellenségesebb viszonyban volt azzal, amelybe Anna járt. Az öreg
Sztremov, Pétervár egyik legbefolyásosabb embere, Liza Merkalova tisztelője,
ezenkívül hivatali ellensége volt Alekszej Alekszandrovicsnak. Mindezt
megfontolva, Anna nem akart elmenni; Tverszkaja hercegnő erre a lemondásra
célzott levelében. Abban a reményben, hogy Vronszkijjal találkozik, most mégis
kedve támadt elmenni.
Anna a többi vendég előtt
érkezett Tverszkaja hercegnőhöz.
Abban a pillanatban ért oda,
mikor Vronszkij szétfésült oldalszakállú, kamarásforma inasa is belépett.
Megállt az ajtóban, levette sapkáját, s előreengedte Annát. Anna megismerte, s
csak most jutott eszébe Vronszkij tegnapi mondása, hogy nem jön el. Bizonyára
ezért küldte a levelet.
Mialatt felsőruháját az
előszobában levetette, hallotta, amint az inas, aki az „r” hangot is kamarás
módon ejtette, azt mondta: „A gróftól a hercegnőnek”, s átadta a levelet.
Meg szerette volna kérdezni,
hol van a gazdája. Vissza szeretett volna fordulni, levelet küldeni, hogy vagy
jöjjön el, vagy ő megy el hozzá. De sem ezt, sem azt nem tehette, sem valami
harmadikat; hallotta maga előtt a jövetelét jelző csengőt, s Tverszkaja
hercegnő inasa, félig felé fordulva, ott állt már a kinyitott ajtóban, várva,
hogy a belső szobákba menjen.
- A hercegnő a kertben van,
azonnal jelentik. Nem szíveskedne a kertbe fáradni? - jelentette a másik inas a
másik szobában.
A határozatlanság és homály
ugyanaz volt, mint otthon, rosszabb még, hisz nem lehetett semmihez sem fogni,
lehetetlen Vronszkijjal találkozni, itt kellett maradnia ebben az idegen,
annyira ellentétes hangulatú társaságban. De olyan toalettben volt, amelyről
tudta, hogy jól áll neki, azután meg nem volt maga, ott volt körülötte a
megszokott, parádés és henye környezet; mégiscsak könnyebb volt, mint otthon,
nem kellett gondolkodnia, hogy mit csináljon. Itt minden magától csinálódott.
Ahogy Betsy meglepő eleganciájú fehér ruhájában elébe sietett, s ő szembekerült
vele, mint mindig, most is elmosolyodott. Tverszkaja hercegnő Tuskeviccsel s
egy rokon kisasszonnyal volt, aki vidéken lakó szülei nagy boldogságára a
nyarat a híres hercegnőnél töltötte.
Annán bizonyára volt valami
furcsa, mert Betsy szóvá tette.
- Rosszul aludtam - felelte
Anna, az inasra pillantva, aki szembejött, s számítása szerint Vronszkij
levelét hozta.
- Mennyire örülök, hogy
eljött - mondta Betsy. - Fáradt vagyok; épp egy csésze teát akartam meginni,
amíg megérkeznek. Elmehetnének Másával - fordult Tuskevicshez -, próbálják ki a
croquet-ground-ot[62]
ott, ahol megnyírták. Mi meg a tea mellett jól kibeszélgetjük magunkat. We’ll have a cosy chat,[63]
igaz? - fordult mosolyogva Annához, megszorítva a napernyőt tartó kezét.
- Annál inkább, mert nem
maradhatok sokáig, föltétlenül el kell mennem az öreg Vredéhez. Száz éve ígérem
- mondta Anna, akinek a hazugság, bár a természetétől idegen volt, társaságban
nemcsak hogy egyszerűvé és természetessé vált, de még gyönyörűséget is okozott.
Hogy miért mondta épp ezt,
amire egy másodpercre nem is gondolt, nem tudta volna semmiképp sem
megmagyarázni. Azért mondta, mert látta, hogy Vronszkij nem lesz itt, s
biztosítania kellett a szabadságát, megkísérelnie akárhogy is a találkozást.
De hogy jött éppen az öreg
Vrede udvarhölgy a szájára, akihez éppúgy el kellett volna mennie, mint sok
máshoz, nem tudta volna megmagyarázni; pedig, mint később kiderült, találkozásukra
kieszelhette volna a legfurfangosabb módot, jobbat akkor sem tudott volna
kitalálni.
- Nem, én semmiképp sem
engedem el - felelte Betsy, figyelmesen pillantva Anna arcába. - Igazán
megsértődnék, ha nem szeretném annyira. Mintha attól félne, hogy a társaságom
kompromittálhatja. A kis szalonba kérem a teát - mondta, és mint mindig, ha az
inashoz fordult, összehúzta a szemét.
Elvette tőle a levelet, s
átolvasta.
- Alekszej felültetett
minket - mondta franciául -, azt írja, nem jöhet - tette hozzá olyan
természetesen és egyszerű hangon, mintha soha eszébe sem jutott volna, hogy
Vronszkij mást is jelenthet Annának, mint partnert a krokettjátékban.
Anna tudta, hogy Betsy
mindent tud, de hallva, hogyan beszél előtte Vronszkijról, egy-egy percre
mindig elhitette magával, hogy semmit sem tud.
- Á - mondta Anna
közönyösen, mintha kevéssé érdekelné, s mosolyogva folytatta: - Hogy
kompromittálhatna bárkit is a maga társasága? - Ez a játék a szavakkal, a
titoknak ez a rejtegetése, mint minden asszonynak, Annának is gyönyörűségére
volt. Nem az, hogy el kellett rejteni, nem a cél, amelyért a rejtegetés
történt, maga a rejtegetés volt, ami vonzotta. - Én nem lehetek - mondta -
pápább a pápánál. Sztremov és Liza Merkalova a társaság krémjének is krémje.
Aztán meg mindenütt fogadják is őket, és én - az „én”-t jól megnyomta - sohasem
voltam szigorú és türelmetlen. Egyszerűen nincs időm.
- Talán Sztremovval nem akar
találkozni? Ők csak törjenek lándzsát Alekszej Alekszandroviccsal a
bizottságban; nem tartozik ránk. Társaságban a legszeretetreméltóbb ember, akit
csak ismerek, s szenvedélyes krokettjátékos. Majd meglátja. S akármilyen
nevetséges is vén szerelmesként Liza mellett a helyzete, látni kell, hogy vágja
ki magát ebből a nevetségességből. Nagyon kedves ember. Sappho Stolzot ismeri?
Egészen új tónus, egészen új.
Betsy folyton beszélt, vidám
és értelmes szemén Anna látta, hogy kapiskálja a helyzetét, s forral valamit. A
kis szalonban voltak.
- Hanem most írnom kell
Alekszejnek. - Betsy leült az asztalhoz; írt néhány sort, és borítékba tette. -
Azt írom, jöjjön el ebédre. Az ebédnél egy hölgy gavallér nélkül maradt. Nézze
meg, elég meggyőző? Bocsánat, egy pillanatra magára hagyom. Kérem, ragassza le
és küldje el - mondta az ajtóból -, valamit el kell intéznem.
Anna egy pillanatot sem
habozott, leült Betsy levelével az asztalhoz, s el sem olvasva, ezt írta hozzá:
„Föltétlenül találkoznom kell magával. Jöjjön el Vrede kertjéhez. Hat órakor
ott leszek.” Leragasztotta, s Betsy, aki visszajött közben, előtte adta oda a
levelet.
A tea alatt, melyet a hűvös
kis fogadóban egy tálalóasztalkán szolgáltak föl, a két asszony közt csakugyan
megindult a cosy chat, amit
Tverszkaja hercegnő a vendégek érkeztéig ígért. Azokról traccsoltak, akiket
vártak, s a beszélgetés Liza Merkalován állapodott meg.
- Nagyon kedves - mondta
Anna. - Nekem mindig rokonszenves volt.
- Szeretnie is kell. Mindig
magáról ábrándozik. Tegnap a lóverseny után odajött hozzám, s kétségbe volt
esve, hogy nem találta ott. Azt mondja, maga igazi regényhősnő; ha férfi volna,
millió ostobaságot követne el magáért. Sztremov azt mondja, így is követ el
eleget.
- De mondja, kérem, én
sohasem tudtam megérteni - szólt Anna némi hallgatás után, olyan hangon, mely
elárulta, hogy nem üres kérdést tesz föl, hanem amit kérdez, fontosabb neki,
mint ahogy képzelnék. - Mondja, milyen viszonyban van ő Kaluzsszkij herceggel,
azzal az úgynevezett Miskával? Keveset találkoztam velük. Mi van köztük?
Betsy szeme mosolygott, s
figyelmesen pillantott Annára.
- Ez az új modor - mondta. -
Most mind ezt veszik föl. A sarokba dobják a főkötőt. De nem mindegy, ki hogy
dobja oda.
- Jó, jó, de milyen
viszonyban van Kaluzsszkijjal?
Betsy, ami ritkán történt
meg vele, váratlanul vidám, visszatarthatatlan kacagásra fakadt.
- Maga most Mjagkaja
hercegnő szerepét bitorolja. A rettenetes gyermek tesz fel ilyen kérdéseket. -
Nyilván akarta, de nem tudta türtőztetni magát, s abba a ragadós nevetésbe tört
ki, amivel a ritkán nevető emberek nevetnek. - Őket kell megkérdezni - mondta a
kacagás könnyein keresztül.
- Nevet - mondta Anna, s a
kacagás akarata ellenére őrá is átragadt -, de én sohasem tudtam ezt megérteni.
A férj szerepe az, amit nem értek.
- A férj? Liza Merkalovának
a férje utánaviszi a plédet, és kész minden szolgálatra, s hogy valójában mi is
van köztük, senki sem kíváncsi rá. Jó társaságban, hisz tudja, nem beszélnek és
nem is gondolnak bizonyos ruhadarabokra. Ezzel is így van.
- Ott lesz Rolandaki
ünnepélyén? - kérdezte Anna, hogy a társalgást másfelé terelje.
- Nem hiszem - felelte
Betsy, s anélkül, hogy barátnőjére pillantott volna, az apró, átlátszó csészébe
óvatosan töltögetni kezdte az illatozó teát. Majd Anna elé tolva a csészéjét,
egy cigarettát vett elő, ezüstszipkába tette és rágyújtott.
- Én, látja, szerencsés
helyzetben vagyok - kezdte a csészével a kezében, most már nevetés nélkül. -
Értem magát, és értem Lizát. Liza egyike azoknak a naiv természeteknek, akik,
mint a gyerek, nem értik, mi a jó, s mi a rossz. Legalábbis amikor nagyon
fiatal volt, nem értette. Most pedig tudja, hogy ez a nemértés jól áll neki. S
talán már szándékosan nem érti - mondta Betsy finom mosollyal. - De még mindig
jól áll neki. Ugyanazt a dolgot lehet, látja, tragikusan nézni, s gyötrelmet
csinálni belőle - s lehet egyszerűen, sőt jókedvűen. Magában talán nagyon is
erős a hajlam, hogy a dolgokat tragikusan nézze.
- Hogy szeretnék másokat úgy
ismerni, mint magamat - mondta Anna komolyan elgondolkozva. - Vajon rosszabb
vagy jobb vagyok-e másoknál? Azt hiszem, rosszabb.
- Rettenetes gyerek,
rettenetes gyerek - ismételgette Betsy. - De itt is vannak már.
Léptek hangzottak föl és
férfihang, aztán egy nő hangja; utána nevetés; s nyomban utána a várt vendégek
léptek be: Sappho Stolz és egy erőfölöslegtől sugárzó fiatalember, bizonyos
Vaszka. Meglátszott rajta, hogy nemhiába táplálkozott véres marhahússal,
szarvasgombával s burgundival. Meghajolt a hölgyek előtt, rájuk nézett, de csak
egy pillanatra. Aztán ment Sappho után a szalonba; ott is mindig a nyomában,
mintha hozzá lett volna kötve, s le nem vette róla ragyogó szemét, mintha csak
meg akarná enni. Sappho Stolz szőke volt, a szeme fekete. Apró, fürge léptekkel
jött be magas cipősarkán, s férfi módra jól megszorította a hölgyek kezét.
Anna nem találkozott még
ezzel az új hírességgel, s meg volt lepve, hogy milyen szép, a toalettje milyen
különc, a modora milyen merész. Gyöngéd aranyszínű hajából, a magáéból és a máséból,
akkora frizura-échafandage-t[64]
készítettek, hogy a feje semmivel sem volt kisebb, mint merészen előreálló s
igencsak fedetlen keble. Olyan hevesen tört előre, hogy térde s combja minden
mozdulatnál kiütközött a ruhája alól; az ember önkéntelenül is azt kereste,
hogy ebben a jól fölépített, ingó-ringó hegyben hol is végződik az ő valódi,
apró és arányos, fönn nagyon meztelen, hátul és lefelé nagyon is elrejtett
teste.
Betsy gyorsan
összeismertette Annával.
- Képzeljék csak, majdnem
elgázoltunk két katonát - kezdte rögtön mesélni, s közben egyre hunyorgatott és
mosolygott, s hátra-hátrarántotta a sleppjét, amelyet rögtön megint az oldalára
csapott. - Vaszkával jöttem... Ah, persze, nem is ismerik egymást... - S a
családi nevét is megmondva, bemutatta a fiatalembert: majd elpirult, s hangosat
nevetett a nyelvbotlásán, hogy egy idegen nő előtt Vaszkának nevezte.
Vaszka még egyszer meghajolt
Anna előtt, de nem szólt semmit. Sapphóhoz fordult.
- Elvesztette a fogadást.
Előbb érkeztünk. Tessék fizetni - mondta mosolyogva.
Sappho még vidámabbat
kacagott.
- De most nem - mondta.
- Mindegy, később majd
megkapom.
- Ah, igaz! - fordult Sappho
hirtelen a háziasszonyhoz. - Jó alak vagyok. El is feledtem... Vendéget hoztam.
Íme.
A váratlan fiatal vendég,
akit Sappho magával hozott, s akiről elfeledkezett, fiatalsága ellenére olyan
fontos személy volt, hogy a két hölgy fölállt, úgy fogadta.
Sappho új hódolója volt.
Mint Vaszka, ő is folyton a sarkában járt.
Kaluzsszkij herceg és Liza
Merkalova is megjött Sztremovval csakhamar. Liza Merkalova sovány, barna nő
volt; tunya, keleties arc s gyönyörű, ahogy mindenki mondta, megfejthetetlen
szemek. Sötét ruhájának a jellege (Anna rögtön észrevette s méltányolta) teljes
összhangban volt szépségével. Amilyen kemény és felajzott volt Sappho, olyan
lágy és ernyedt Liza.
De Anna ízlése szerint Liza
sokkal vonzóbb volt. Betsy úgy beszélt róla, mint aki egy tudatlan gyerek
modorát ölti magára; Anna azonban, ahogy meglátta, érezte, hogy ez nem igaz.
Liza valóban tudatlan volt és romlott, de kedves és nemtörődöm. A modora, igaz,
ugyanolyan volt, mint Sapphóé; hozzátapadva szinte s majd fölfalva a szemükkel,
az ő nyomában is két udvarló járt, egyik fiatal, a másik öreg; de benne volt
valami magasabb rendű is, mint ami körülvette - üvegcserepek közt a valódi
gyémánt csillogása. Ez sugárzott gyönyörű, valóban megfejthetetlen szemeiből.
Ezeknek a sötét karikás szemeknek fáradt s ugyanakkor szenvedélyes pillantása
teljes őszinteségével lepte meg az embert. Aki ebbe a szembe belenézett, úgy rémlett,
egészen kiismerte, s ha egyszer ismerte, nem lehetett nem szeretnie. Anna
láttára örvendező mosollyal sugárzott föl az arca.
- Milyen boldog vagyok, hogy
láthatom! - mondta hozzálépve. - Tegnap a versenyen épp oda akartam menni
magához, amikor elment. Annyira szerettem volna épp tegnap látni. Rettenetes
volt, igaz? - mondta Annára pillantva, s úgy rémlett, egész lelkét feltárja.
- Igen, nem is vártam volna,
hogy annyira fölizgat - mondta Anna, és elpirult.
A társaság ebben a
pillanatban fölállt, hogy a kertbe induljon.
- Én nem megyek - mondta
Liza, s Annához ült. - Maga sem? Micsoda élvezet, krokettet játszani!
- Én szeretek - mondta Anna.
- De mondja, hogy csinálja,
hogy nem unatkozik? Ha az ember magára néz, örül a szíve. Él, én meg csak
unatkozom.
- Hogy unatkozna? - mondta
Anna. - Hisz a maguké a legvidámabb társaság Péterváron.
- Akik nem tartoznak belé,
lehet, még jobban unatkoznak, de mi sem mulatunk; én bizonyosan nem,
ellenkezőleg, rettenetesen, de rettenetesen unatkozom.
Sappho cigarettára gyújtott,
s a két fiatalemberrel kiment a kertbe. Betsy és Sztremov benn maradtak és
teáztak.
- Már hogy lenne unalmas? -
szólt Betsy. - Sappho azt mondja, tegnap kitűnően mulatott maguknál.
- Hogy micsoda keserves
dolog volt - mondta Liza Merkalova. - A verseny után mind fölmentünk énhozzám.
Mindig ugyanazok, mindig ugyanazok! Egy és ugyanaz! Egész este a díványokon
henteregtünk. Mi a mulatság ebben? Hogy csinálja, igazán, hogy nem unatkozik? -
fordult megint Annához. - Elég ránézni, s az ember látja: egy nő, aki lehet
boldog vagy boldogtalan, de nem unatkozik. Tanítson meg rá, hogy csinálja?
- Sehogy sem csinálom -
felelte Anna, a tolakodó kérdésekbe belepirulva.
- Ez a legjobb mód rá -
vegyült a beszélgetésbe Sztremov.
Sztremov ötven körüli férfi
volt, félig ősz már, de még üde, nagyon csúnya, de arca okos és jellegzetes.
Liza Merkalova a feleségének volt unokahúga, minden szabad óráját ővele töltötte.
Hivatali ellensége volt Alekszej Alekszandrovicsnak, de most, hogy Anna
Kareninával találkozott, mint okos, nagyvilági ember, azon volt, hogy
ellensége feleségéhez különösen szívélyes legyen.
- „Sehogy” - kapta föl finom
mosollyal -, ez a legjobb mód. Rég mondom magának - fordult Liza Merkalovához
-, ha nem akar unatkozni, ne gondoljon arra, hogy unatkozni fog. Ugyanúgy,
mintha álmatlanságban szenved: nem szabad félni, hogy nem alszik el. Ez
ugyanaz, mint amit Anna Arkagyevna mond.
- Nagyon örülnék, ha ezt
mondtam volna, mert nemcsak okos, de igaz is - szólt Anna mosolyogva.
- De csakugyan, mondja meg,
miért nem tud elaludni az ember, és miért unatkozik?
- Mert az alvásért is meg
kell dolgozni, és a mulatságért is.
- Miért dolgoznék én, amikor
a munkámra senkinek sincs szüksége? Szántszándékkal színlelni nem tudok, s nem
is akarok.
- Javíthatatlan - mondta Sztremov,
anélkül, hogy ránézett volna, s újból Annához fordult.
Minthogy ritkán találkozott
vele, banalitásokon kívül nem mondhatott egyebet neki, de ezeket a
banalitásokat, hogy mikor költözik be Pétervárra, vagy mennyire szereti őt
Ligyija Ivanovna grófnő, olyan arckifejezéssel mondta, amely arra vallott, hogy
legfőbb vágya kedvesnek lenni hozzá;
bebizonyítani, mennyire tiszteli, sőt ennél többet is.
Tuskevics jött be; a
társaság, jelentette, már várja a krokettjátékosokat.
- Nem, ne menjen el, kérem -
esdekelt Liza Merkalova, megtudva, hogy Anna máris indul. Sztremov is
hozzászegődött.
- Nagyon nagy ellentét -
mondta - ebből a társaságból az öreg Vredéhez menni. Neki csupán mások
megszólására ad majd alkalmat, míg itt a legszebb érzéseket ébreszti, a kajánkodással
épp ellenkezőket.
Anna egy percig
határozatlanul tűnődött. Ennek az okos embernek a hízelgő beszéde, a naiv,
gyermeki rokonszenv, amelyet Liza Merkalova mutatott iránta, a megszokott
nagyvilági környezet - mindez olyan könnyű volt, s ami rá várt, olyan nehéz;
egy pillanatra habozott, maradjon-e, ne tolja-e ki még a magyarázkodás nehéz
perceit. De visszaemlékezett, mi vár rá otthon, egyedül, ha semmi elhatározásra
nem jut; visszaemlékezett arra a mozdulatra, amelyre még emlékezni is szörnyű
volt, amint mind a két kezével a hajához kapott, és elbúcsúzott s elhajtatott.
Vronszkij könnyelműnek
látszó nagyvilági élete ellenére olyan ember volt, aki gyűlölte a
rendetlenséget. Még fiatal korában, katonaiskolásként, amikor egyszer
megszorult és kölcsönkért, megalázó visszautasításban volt része, s azóta
egyszer sem tette ki magát ilyesminek.
Hogy az ügyeit mindig
rendben tartsa, sűrűbben vagy ritkábban, körülbelül ötször egy évben, ahogy a
szükség hozta, elvonult és rendbe hozta az ügyeit. Ez volt, amit ő
elszámolásnak vagy faire la lessive-nek[65]
nevezett.
Amikor a verseny másnapján
későn ébredt, meg sem borotválkozott, fürdőt sem vett, csak a köntösét kapta
magára, az asztalra terítette a pénzét, számlákat, leveleket, s hozzáfogott a
munkához. Petrickij tudta már, hogy ilyenkor könnyen megharagszik, s amikor
fölébredt s cimboráját az íróasztalnál látta, csöndben felöltözött, s elment
anélkül, hogy megzavarta volna.
Aki a maga
életkörülményeinek bonyolultságát apróra ismeri, önkéntelenül is azt képzeli, hogy
bonyolultságuk s a fáradság, amibe kibonyolításuk kerül, az ő különös, véletlen
helyzetéből fakadnak, és sehogy sem akarja elhinni, hogy egyéni viszonyaik
másokat is ugyanilyen labirintussal vesznek körül, így rémlett Vronszkijnak is,
s nem minden belső büszkeség nélkül gondolta el, sőt nem is minden alap nélkül,
hogy akárki más, ha ilyen nehéz viszonyok közé kerül, rég belezavarodik, vagy
valami csúnya lépésre kényszerül. Épp most azonban úgy érezte, hogy ha össze
nem akar zavarodni, feltétlenül számot kell vetnie magával, és tisztázni a
helyzetét.
Elsőül, mint a
legkönnyebbhez, pénzügyeihez látott hozzá. Apró betűivel egy levélpapíron
összeírt mindent, amivel tartozott, összeadta, s úgy találta, hogy tizenhétezer
rubellel adós, s még pár százzal, amit az egyszerűség kedvéért elhagyott. Aztán
a pénzét s a csekk-könyvét számlálta össze, s azt látta, hogy mintegy
ezernyolcszáz rubelje marad; bevételre azonban újévig nem számíthat. Átolvasva
adósságai jegyzékét, három csoportba osztotta s újból leírta őket. Az első
csoportba azok az adósságok tartoztak, amelyeket azonnal ki kellett fizetnie,
vagy legalábbis készenlétben tartania a pénzt, hogy kifizethesse, nehogy egy
percet is késsék, ha követelik. Ilyen adóssága négyezer körül volt; ezerötszáz
a lóért, kétezerötszáz a kezesség egy fiatal bajtársáért, Venyevszkijért,
akitől egy hamiskártyás az ő jelenlétében nyerte el a pénzt. Vronszkij már
akkor oda akarta adni (volt nála pénz), de Venyevszkij és Jasvin ragaszkodtak
hozzá, hogy ők fizetik meg s nem Vronszkij, aki nem is játszott. Ez nagyon szép
lett volna, de Vronszkij tudta, hogy ebben a piszkos ügyben, amelyben csak
annyi része volt, hogy Venyevszkijért szóbelileg jótállt, kétezer-ötszázat
okvetlenül készenlétben kell tartania, hogy a gazfickónak odavághassa, s többé
ne legyen vele dolga. Erre a legfontosabb csoportra tehát négyezer rubel
kellett. A második csoport - nyolcezer - a kevésbé fontos adósságok. Ezek az
adósságok nagyobbrészt a versenyistállóval függtek össze, a zab- és
szénaszállítónak, az angoljának, a nyergesnek stb. tartozott vele. Ezekre az
adósságokra is félre kellett tennie vagy kétezret, hogy egészen nyugodt
lehessen. Az adósságok utolsó csoportjába - boltos, vendéglő, szabó - olyanok
tartoztak, amikkel nem kellett sokat törődnie. A folyó kiadásokra legalább
hatezer kellett volna, azonban csak ezernyolcszáza volt. Egy százezres
jövedelmű embernél - ennyire becsülték Vronszkij vagyonát - ekkora adósság
látszólag nem okozhatott nehézséget; csakhogy egyáltalán nem volt százezer
rubele. A hatalmas apai vagyont, amely egymaga évi kétszázezret hozott, a két
fiú között még nem osztották föl. Amikor bátyja, nyakig adósságban, Varja
Csirkova hercegnőt, egy dekabrista vagyontalan leányát elvette, Alekszej az
atyai vagyon minden jövedelméről lemondott bátyja javára, csak évi huszonötezret
kötött ki magának. Alekszej akkor azt mondta a bátyjának, hogy amíg meg nem
nősül, ami valószínűleg sosem történik meg, ennyi elég lesz. S bátyja, aki az
egyik legdrágább ezred parancsnoka volt, s éppen akkor nősült, nem tehetett
mást, elfogadta az ajándékot. Anyja, akinek különvagyona is volt, a kikötött
huszonötezren kívül még húszat adott neki évente, s azt Alekszej el is
költötte. De az anyja Annával való viszonya miatt, meg amiért Moszkvából
eljött, az utóbbi időben haragudott rá, s nem küldött több pénzt. Vronszkij,
aki megszokta már, hogy életmódját a negyvenötezerhez szabja, s most csak
huszonötöt kapott, pénzgondokban volt. Hogy gondjaitól szabaduljon, az
anyjától nem kérhetett pénzt. Utolsó levele, amelyet előző este kapott meg,
különösen felháborította: arra volt benne célzás, hogy az anyja társasági és
szolgálati előmenetelében kész őt támogatni, de az olyan életben, amely az
egész jó társaságot megbotránkoztatja: nem. Anyja igyekezete, hogy
megvásárolja, a lelke mélyéig sértette, s még jobban elhidegítette tőle. A
nagylelkűen kimondott szót azonban nem vonhatta vissza, bár mióta gyanítani
kezdte, hogy szerelmi viszonyának milyen következményei lehetnek, a nagylelkű
szót, érezte már, könnyelműen mondta ki, hisz nőtlenként is szüksége lehet az
egész százezerre! Visszavonásról azonban szó sem lehetett. Elég volt bátyja
feleségére gondolnia, arra, hogy ez a kedves és derék Varja minden alkalommal
emlékeztette rá, hogy nagylelkűségét az eszében tartja és becsüli; s be kellett
látnia, milyen lehetetlen az odaadottat visszavenni. Éppolyan lehetetlen, mint
asszonyt ütni, lopni vagy hazudni. Egy volt, ami lehetséges volt és szükséges
is, s amire Vronszkij egy percnyi habozás nélkül rászánta magát - s nem is
okozhatott nehézséget: egy uzsorásnál tízezret fölvenni, a kiadásait megnyírni,
a versenylovait eladni. Ahogy ezt elhatározta, írt is mindjárt egy levelet
Rolandakinak, aki nemegyszer üzent már neki, hogy a lovait megveszi. Aztán az
angoljáért s az uzsorásért küldött, s a nála levő pénzt elosztotta a számlákra.
Miután mindezzel végzett, hideg és éles választ írt az anyja levelére. Majd
Anna három levelét vette ki a tárcájából, átolvasta és elégette. Erről a
tegnapi beszélgetésük jutott eszébe, s azon kezdett el tűnődni.
Vronszkij életét különösen
szerencséssé tette, hogy volt egy minden kétséget kizáró szabálygyűjteménye
arra vonatkozólag, mit szükséges és mit tilos tennie. Ez a gyűjtemény az esetek
igen kis körét ölelte föl, de szabályai kétségbevonhatatlanok voltak, s
Vronszkij, aki sohasem lépett ki ebből a körből, egy pillanatra sem ingadozott,
ha valamit meg kellett tennie. Ezek a szabályok félreérthetetlenül megszabták,
hogy a hamiskártyást ki kell fizetni, a szabót azonban nem szükséges, hogy
férfiaknak nem muszáj hazudni, nőknek azonban lehet, megcsalni senkit sem
szabad, férjet azonban igen; hogy a sértést megbocsátani lehetetlen, sérteni
azonban lehet stb. Mindezek a szabályok lehettek oktalanok, rosszak, de kétség
nem fért hozzájuk, s ha megtartotta őket, úgy érezte, nyugodt lehet, és magasan
hordhatja a fejét. Csak az utóbbi időben, Annához való viszonya során támadt
olyan érzése, hogy ez a törvénykönyv mégsem ölel föl minden esetet, s a jövőben
olyan nehézségek és kétségek várnak rá, amelyekhez nincs vezérfonál.
Mostani viszonya Annához s a
férjéhez az ő szemében egyszerű és világos volt; szabálygyűjteményében,
amelyhez igazodott, világosan és pontosan meg volt határozva.
Anna tisztességes asszony,
aki megajándékozta a szerelmével; ő is szereti, épp ezért annyi, sőt még több
tiszteletre érdemes, mint egy törvényes feleség. Előbb levágatta volna a kezét,
mint hogy olyan szót, célzást engedjen meg magának, amely nemhogy megsérti, de
nem a legnagyobb tiszteletet árulja el, amire asszony csak számíthat.
A társasághoz is világos
volt a viszonya. Mindenki tudhatja, gyaníthatja, de senki se merészeljen
beszélni róla. Ellenkező esetben kész a beszélőt elhallgattatni és,
kényszeríteni, hogy annak a nőnek, akit ő, Vronszkij szeret, a nem létező
becsületét tartsa tiszteletben.
Viszonya a férjhez mindennél
világosabb volt. Attól a perctől, hogy Anna beleszeretett, Vronszkij úgy
érezte, elvitathatatlan joga van rá. A férj fölösleges és zavaró személy csak.
Szánalmas helyzetbe került, ez kétségtelen, de mit lehet itt tenni? Egyetlen,
amire a férjnek joga van, fegyverrel a kézben kérni elégtételt, s erre
Vronszkij az első perctől kész volt.
Az utóbbi időben azonban új,
bensőséges kapcsolat támadt közte és Anna közt, amely határozatlanságával
megrémítette. Anna épp tegnap közölte vele, hogy állapotos. Ez a hír, s amit
Anna elvár tőle, úgy érezte, valami olyasmit követel tőle, ami abban az
illemkódexben, amelyhez az életben tartotta magát, nincs teljesen előírva. A
hír váratlanul érte, s az első pillanatban, amikor Anna a helyzetét föltárta, a
szíve azt súgta, ott kell hagyatnia vele az urát. Ezt is mondta neki, de most,
újból átgondolva, világosan látta, hogy ezt mégiscsak jobb lenne elkerülni;
miközben ezt mondta magában, mégis félt, nem csúnya dolog-e ez.
„Ha azt mondom neki, hagyja
ott az urát, ez annyit jelent, hogy költözzék hozzám. Kész vagyok-e erre? Hogy
veszem magamhoz, amikor nincs pénzem? Tegyük föl, hogy ezt még megoldom
valahogy. De hogy veszem magamhoz, amikor szolgálok? De ha mondtam, készen is
kell rá lennem, azaz pénzemnek kell lenni, s ki kell lépnem a szolgálatból.”
Elgondolkozott. A kérdés,
hogy kilépjen-e vagy sem, élete másik titkos, de titkoltan is szinte
legfontosabb törekvéséhez vezette, amelyről egyedül ő tudott.
A katonai karrier
gyermekkorának s ifjúságának régi ábrándja volt; ábránd, amelyet magának sem
vallott be, olyan erős mégis, hogy szerelmével most is harcba szállt. Első
lépései a társaságban és a szolgálatban szerencsések voltak; két évvel ezelőtt
azonban durva hibát követett el. A függetlenségét akarta kimutatni és följebb
emelkedni, s egy állást, amelyet fölajánlottak neki, visszautasított, azt
remélve, hogy ez a visszautasítás emeli az értékét. De amint kiderült, nagyon
vakmerő volt, és otthagyták; akarva, nem akarva a független ember szerepét
vívta ki s hordta is; most már igen finoman és okosan úgy viselkedett, mintha
senkire nem haragudna, mint akit egyáltalán nem sértettek meg, s csak arra
vágyik, hogy békén hagyják, minthogy így érzi jól magát. Ez a jó érzés
valójában már a múlt évben megszűnt, amikor Moszkvába utazott. Ez a szerep, a
független emberé, aki mindent megtehetne, épp csak nem akarja, érezte, kezd már
laposodni; sokan azt gondolják, hogy becsületes és derék fiú, nem is telne tőle
több. Viszonya Kareninával, amely akkora zajt vert fel s minden figyelmet felé
fordított, új fényt sugárzott rá, s megnyugtatta a becsvágy rágó férgét. Egy
héttel ezelőtt azonban ez a féreg új erővel ébredt föl. Gyerekkori cimborája,
kivel egy körbe, egy társaságba tartozott, s a katonaiskolában is társa volt,
Szerpuhovszkoj, akivel egyszerre végzett, s akivel tanulásban, tornában,
csínyben s becsvágyó ábrándjaiban is versengett már, a napokban tért vissza
Közép-Ázsiából; két rangfokozatot ugrott, s olyan kitüntetést kapott, amilyet
ennyire fiatal tábornok ritkán kap meg.
Amikor Pétervárra érkezett,
úgy kezdtek beszélni róla, mint újonnan feltűnt elsőrendű csillagról. Vronszkij
kortársa volt és osztálytársa, s már tábornok, s olyan megbízásra várt,
amelynek az államügyek menetére is befolyása lehet. Vronszkij pedig, bár
független és ragyogó ember, egy gyönyörű asszony kedvese, de mégiscsak
százados, akire ráhagyták, maradjon független, ameddig kedve tartja. „Én
természetesen nem irigylem, nem is irigyelhetem Szerpuhovszkojt, de emelkedése
arra figyelmeztet, hogy csak az időt kell kivárni, s az olyan ember, mint én,
igen gyorsan karriert csinálhat. Három éve ugyanott tartott, ahol én. Ha
kilépek, fölégetem a hajóimat. Ha szolgálatban maradok, nem vesztek semmit sem.
Hisz Anna maga mondta, hogy nem akar a helyzetén változtatni. Én pedig,
szerelme birtokában, nem irigyelhetem Szerpuhovszkojt.” S bajszát egy lassú
mozdulattal megpödörve, fölállt az asztaltól, s végigment a szobán. Szeme a
szokottnál is fényesebben csillogott; abban a határozott, nyugodt és örömteli
hangulatban volt, amelyben dolgai rendbe szedése után szokott lenni. Tiszta és
világos volt minden, mint a régi számvetések után. Megborotválkozott, hideg
fürdőt vett, felöltözött s elment.
- Téged kereslek. A
nagymosás ma sokáig tartott - mondta Petrickij. - Elkészültél?
- El - felelte Vronszkij,
csak a szemével mosolyogva, s olyan óvatosan csavargatta a bajusza hegyét,
mintha minden túlságosan gyors és merész mozdulat megbonthatná a rendet,
amelybe dolgait hozta.
- Olyan vagy utána mindig,
mint aki gőzfürdőből jött - mondta Petrickij. - Grickától jövök (így hívták
egymás között az ezredparancsnokot); várnak már.
Vronszkij nem felelt, a
barátjára nézett, és másra gondolt.
- Nála szól a muzsika? -
kérdezte az odáig szálló polkák és valcerek trombitahangjaira fölfigyelve. -
Mit ünnepelnek?
- Szerpuhovszkoj jött el.
- Áá! - mondta Vronszkij. -
Nem is tudtam.
Szemében a mosoly még
ragyogóbb lett.
Miután egyszer elhatározta
magában, hogy szerelmében boldog s becsvágyát föláldozta - legalábbis ezt a szerepet
öltötte magára -, Vronszkij nem tudott Szerpuhovszkojra irigykedni,
bosszankodni sem, amiért az ezredet meglátogatta, s nem hozzá jött elsőnek.
Szerpuhovszkoj jó barát volt, s örült neki.
- Á, nagyon örülök.
Gyemin ezredparancsnok nagy
urasági házban lakott. Az egész társaság ott volt a tágas, alsó teraszon. Az
udvaron a vászonruhás énekesek tűntek először Vronszkij szemébe, ott álltak a
pálinkáshordó mellett; majd tisztjei közt az ezredparancsnok egészséges, vidám
alakja, amint a terasz alsó lépcsőjére lépett, s az Offenbach-négyest játszó
zenét túlkiabálva valamit rendelkezik, s az oldalt álló katonák felé integet.
Egy csoport katona, egy őrmester s néhány altiszt Vronszkijjal együtt indult a
terasz felé. Az ezredparancsnok az asztalhoz ment, majd serlegével újra kijött
a ház elé, és tósztot mondott: „A mi volt bajtársunk, a bátor tábornok,
Szerpuhovszkoj herceg egészségére. Hurrá!”
Az ezredparancsnok nyomában,
serleggel a kezében, a mosolygó Szerpuhovszkoj is kijött.
- Egyre fiatalabb leszel,
Bondarenko - fordult a közvetlen előtte álló, piros képű, fiatalos külsejű
zupás őrmesterhez.
Vronszkij három éve nem
látta Szerpuhovszkojt. Megférfiasodott, pofaszakállt növesztett, de ugyanolyan
jókötésű volt; nem annyira szépsége, inkább arcának és termetének a finomsága,
előkelősége lepte meg az embert. Az egyetlen változás, amit Vronszkij észrevett
rajta, az az állandó, csöndes sugárzás volt, amely a sikert arató és sikerük
elismeréséről meggyőződött emberek arcán szokott kiütni. Vronszkij ismerte ezt
a sugárzást, s Szerpuhovszkojon rögtön fölismerte.
A lépcsőn lejövet
Szerpuhovszkoj észrevette Vronszkijt. Az öröm mosolya ragyogta be az arcát. A
fejét fölvetve odaintett, s üdvözlésül felemelte a serleget, ezzel a
mozdulattal mutatta, hogy előbb az őrmesterhez kell odamennie, aki már kihúzta
magát, s az ajkát csókra csücsörítette.
- Itt van ő! - kiáltott föl
az ezredparancsnok. - Jasvin azt mondta, rossz kedvedben vagy.
Szerpuhovszkoj megcsókolta a
derék őrmester nedves és üde ajkait, s a száját kendőjével megtörölve
Vronszkijhoz lépett.
- Mennyire örülök! -
szorította meg a kezét, s mindjárt félrevonta.
- Foglalkozzon velük! -
kiáltott oda Vronszkijra mutatva az ezredparancsnok Jasvinnak, s lement a
katonák közé.
- Miért nem voltál ott
tegnap a versenyen? Azt hittem, találkozom veled - mondta Vronszkij,
Szerpuhovszkojra pillantva.
- Odamentem, de későn.
Bocsánat - tette hozzá, s az adjutánsához fordult: - Osztassa szét, kérem,
amennyi egy emberre esik, a nevemben.
A tárcájából három
százrubelest vett ki nagy gyorsan, és elpirult.
- Vronszkij! Eszel valamit,
vagy iszol inkább? - kérdezte Jasvin. - Hé, adjatok enni a grófnak! De előbb
idd ki ezt.
A mulatozás az
ezredparancsnoknál jó soká eltartott. Igen sokat ittak. Szerpuhovszkojt
meglóbálták és föl-földobták. Aztán az ezredparancsnokot lóbálták meg. Az
ezredparancsnok később az énekesek szeme láttára Petrickijjel táncolt. Majd
némileg elgyöngülve már, az udvaron egy padra ült, s bizonygatni kezdte
Jasvinnak Oroszország fölényét Poroszország fölött, különösen a lovasrohamokban.
A mulatság egy percre elcsendesedett. Szerpuhovszkoj bement a házba, a mosdóba,
hogy kezet mosson, s ott Vronszkijba akadt, aki épp vízzel locsolta magát.
Levette a zubbonyát; szőrrel benőtt vörös nyakát a mosdó vízsugara alá
tartotta, s azt is meg a fejét is jól megdörgölte. Miután a mosdást befejezte,
Vronszkij odaült Szerpuhovszkojhoz. Ott ültek egymás mellett a díványon, s
mindkettőjüket igen érdeklő beszélgetésbe merültek.
- A feleségem révén mindent
tudtam rólad - mondta Szerpuhovszkoj. - Örülök, hogy gyakran találkoztatok.
- Barátnője Varjának, ők
ketten az egyedüli asszonyok Pétervárott, akikkel kellemes együtt lennem -
felelte Vronszkij mosolyogva.
Azért mosolygott, mert látta
már, merre fordul a beszéd, s ez jólesett neki.
- Az egyedüliek? - kérdezte
Szerpuhovszkoj mosolyogva.
- Én is tudtam rólad, de
nemcsak a feleségedtől - mondta Vronszkij, szigorú arckifejezéssel tiltva le a
célzást. - Nagyon örültem a sikerednek, bár egyáltalán nem csodálkoztam rajta.
Még többet vártam.
Szerpuhovszkoj
elmosolyodott. Nyilván jólesett neki, hogy így vélekednek róla, s nem is
tartotta szükségesnek, hogy rejtegesse.
- Én, ellenkezőleg, őszintén
bevallom, kevesebbet vártam. De örülök, nagyon örülök neki. Becsvágyó vagyok,
ez a gyöngém, de bevallom.
- Ha nem lenne sikered,
talán nem vallanád be - mondta Vronszkij.
- Nem hiszem - mondta
Szerpuhovszkoj, s újra elmosolyodott. - Nem mondom, hogy nem volna érdemes élni
nélküle, de unalmas lenne. Lehet, természetesen, hogy tévedek, de ahhoz a
tevékenységhez, amelyet választottam, úgy látom, van némi tehetségem, s a
hatalom, bármiféle legyen is, ha lesz, jobb helyen van az én kezemben, mint
sokakéban, akiket ismerek - mondta Szerpuhovszkoj sikere sugárzó tudatában. - S
épp ezért, minél közelebb vagyok hozzá, annál elégedettebb vagyok.
- Lehet, hogy te így vagy
vele - mondta Vronszkij -, de nem mindenki. Én is gondolkoztam így; de lám,
élek, s azt látom, nem érdemes egyedül ezért élni.
- Ez az! Ez az! - mondta
nevetve Szerpuhovszkoj. - Azzal kezdtem, hogy hallottam rólad, s tudom, mit
utasítottál vissza... Magától értetődik, igazat adok. De mindennek megvan a
módja. A lépés maga, úgy hiszem, helyes volt, de nem úgy csináltad, ahogy
kellett volna.
- Ami megtörtént,
megtörtént. Ismersz, sohasem tagadom meg, amit elkövettem. Aztán meg olyan jól
is érzem magam.
- Jól, egy ideig. Csakhogy
téged ennyi nem elégít ki. A bátyádról nem beszélek. Kedves gyerek, mint ez a
mi házigazdánk. Hallod? - tette hozzá, a hurrákiáltásra fölfigyelve. - Ő is jól
érzi magát, de neked ez nem elég.
- Nem is mondom, hogy elég.
- És nemcsak ez. Az ilyen
emberekre, mint te, szükség is van...
- Kinek?
- Kinek? A társadalomnak,
Oroszországnak; emberek kellenek, egy párt, különben minden ebek harmincadjára
jut.
- Mi lenne az? Bertyenyev
pártja az orosz kommunisták ellen?
- Nem - mondta
Szerpuhovszkoj, s a bosszúságtól, hogy ilyen ostobaságot tesznek föl róla,
összevonta a homlokát. - Tout ça est une
blague.[66]
Ilyesmi mindig volt, mindig lesz. Nincsenek is kommunisták. De az intrikusoknak
mindig ki kell találniuk valamilyen kártékony és félelmetes pártot. Régi fogás
ez. Egy hatalommal bíró pártra van szükség, független emberekből, mint te meg
én.
- De hát miért? - Vronszkij
megnevezett néhány hatalmon levő embert. - Ezek miért nem függetlenek?
- Egyszerűen mert nincs meg
vagy nem volt meg születésüktől fogva a független helyzetük; nem volt vagyonuk,
nem születtek olyan közel a naphoz, mint mi. Meg lehet vásárolni őket, pénzzel
vagy hízelgéssel. S hogy tarthassák magukat, irányzatokat kell kitalálniuk. Keresztülvisznek
valami gondolatot, irányt, amelyben maguk sem hisznek, de kárt okoz. Az a
sokféle irány mind arra való csak, hogy kincstári házuk legyen, s ennyi meg
ennyi fizetésük. Cela n’est
pas plus fin, que ça,[67]
ha a kártyájukba nézel. Lehet, hogy én rosszabb és ostobább vagyok, mint ők,
bár nem látom be, mért kellene rosszabbnak lennem; nekem azonban van egy igazán
fontos előnyöm, az, hogy az én fajtámat nehezebb megvenni. Az ilyen emberekre
nagyobb szükség van ma, mint bármikor.
Vronszkij figyelmesen hallgatta;
nem is annyira a szavak tartalma foglalkoztatta, mint az, ahogy Szerpuhovszkoj
a dolgokhoz viszonyul; már arra gondol, hogy a hatalommal harcba szálljon, s
ebben a harcban megvannak az ellen- és rokonszenvei; míg ő a szolgálatban csak
százada érdekét nézi. Azt is átlátta, hogy kétségtelen ítélő- s értelmi
képessége, esze s a köreikben oly ritka szónoki tehetség milyen erőssé tehetik
Szerpuhovszkojt. S akármennyire szégyellte is, irigység fogta el.
- Belőlem azonban egy nagy
dolog hiányzik ehhez - felelte -, nincs bennem hatalomvágy. Volt, de vége.
- Bocsáss meg, de ez nem
igaz - mondta elmosolyodva Szerpuhovszkoj.
- De igaz, igaz!... Most
legalábbis - tette hozzá Vronszkij -, hogy őszinte legyek.
- Most, persze, ez már más; csakhogy ez a most nem tart örökké.
- Lehet - felelte Vronszkij.
- Azt mondod, lehet - folytatta Szerpuhovszkoj,
kitalálva szinte a gondolatát -, én pedig azt mondom, biztosan. S ezért akartam találkozni veled. Úgy jártál el, ahogy
kellett. Ezt megértem, de megmakacsolnod magad nem kell. Nem kérek tőled, csak
carte blanche-t[68]
Nem akarlak gyámolítani... Bár miért ne gyámolítanálak? Te hányszor
gyámolítottál! A barátságunk, remélem, fölötte áll ennek. Igen - mondta, s
mint egy nő, gyengéden rámosolygott. - Adj carte
blanche-t, hagyd ott az ezredet, s én észrevétlen bevonlak az ügyekbe.
- De értsd meg, nekem nincs
semmire szükségem - mondta Vronszkij -, legyen csak minden, ahogyan eddig volt.
Szerpuhovszkoj fölkelt, és
szembeállt vele.
- Azt mondod, legyen, ahogy
eddig volt. Értem, mit jelent. De hallgass meg, kortársak vagyunk, lehet, hogy
te több asszonyt ismertél, mint én. - A mosolya és mozdulatai azt mondták, hogy
Vronszkijnak nem kell félnie: gyöngéden és vigyázatosan nyúl a fájdalmas
ponthoz. - De én nős vagyok, s hidd el, úgy van (ahogy azt valaki megírta), ha
a magad feleségét, azt az egyet, akit szeretsz, kiismered, jobban ismered
valamennyi nőt, mintha ezrével lett volna dolgod velük.
- Tüstént megyünk! -
kiáltott oda Vronszkij a szobába bekukkantó tisztnek, aki az ezredparancsnokhoz
hívta őket.
Szerette volna
végighallgatni, s megtudni, mit mond még.
- Hallgasd meg hát a
véleményem. Az asszonyok: a férfi tevékenységének legfőbb kerékkötői. Bajos
asszonyt szeretni, és csinálni is közben valamit. Kényelmesen és akadálytalan
szeretni - erre egy mód van:
megnősülni. Hogy is mondjam el, mit gondolok - mondta Szerpuhovszkoj, aki
szerette a hasonlatokat. - No, várj csak. Fardeau-t[69]
vinni, s közben a kezeddel is csinálni valamit, akkor lehet csak, ha a fardeau a hátadra van kötve. Ez a
házasság. Ezt éreztem én, amikor megnősültem. A kezem egyszeriben szabaddá
vált. De ha házasság nélkül cipeled a fardeau-t,
a kezed úgy teli lesz, hogy nem kezdhetsz semmit vele. Nézd meg Mazankovot,
Krupovot. Nő miatt tették tönkre a pályájukat.
- S micsoda nők miatt! -
mondta Vronszkij, visszaemlékezve a színésznőre s a francia lányra, akikkel az
említetteknek viszonyuk volt.
- Minél szilárdabb a nő
társadalmi helyzete, annál rosszabb. Olyan az, mintha nemcsak cipelned kellene
a kezeddel a fardeau-t, de a máséból
kellene kitépned.
- Sohasem szerettél - mondta
Vronszkij csendben maga elé nézve, s Annára gondolt.
- Lehet. De emlékezz arra,
amit mondtam. S még egyet: a nők mindig anyagiasabbak a férfiaknál. Mi a
szerelemből mindig valami óriási dolgot csinálunk; ők mindig terre-ŕ-terre[70]
vannak.
- Azonnal, azonnal! -
fordult a belépő inashoz. De az inas nem azért jött, hogy, mint gondolta, újból
hívja őket. Vronszkijnak hozott levelet.
- Tverszkaja hercegnő küldi.
Vronszkij feltörte s
elpirult.
- Megfájdult a fejem,
hazamegyek - mondta Szerpuhovszkojnak.
- Akkor hát isten veled.
Adsz tehát carte blanche-t?
- Beszélünk még róla;
Pétervárott majd megtalállak.
Hat fele járt már, s hogy
idejében érjen oda, s ne a maga lovain menjen, amelyeket mindenki ismert,
Jasvin bérkocsijába ült, s megparancsolta, hajtson, ahogy csak tud. A
négyüléses, öreg bérkocsi jó tágas volt. Ő a sarkába vette be magát; lábait a
szemben lévő ülésre rakta, s elgondolkozott.
A homályos tudat, hogy a
dolgait rendbe szedte, a homályos emlék, hogy Szerpuhovszkoj barátian és
hízelgőn bánt vele s nélkülözhetetlen embernek tartja, legfőképpen azonban a
várt viszontlátás az életöröm általános érzésébe folyt össze benne. Ez az érzés
olyan erős volt, hogy akaratlan elmosolyodott. A lábait leeresztette, a térdeit
átvetette egymáson, ruganyos lábikráját, amelyet esés közben tegnap megsértett,
a kezébe vette és megtapogatta, s hátravetve magát, néhányszor teli tüdőből
sóhajtott.
„Jó, nagyon jó!” - mondta
magamagának. Korábban is gyakran érezte testének ezt az örömteli öntudatát, de
soha így nem szerette még önmagát, a testét, mint most. Erős lábában kellemes
volt a könnyed fájdalom érzése; lélegző mellében kellemes a mozgással járó
izomérzés. Ugyanazt a derűs és hideg augusztusi napot, amely olyan vigasztalanul
hatott Annára, ő serkentően elevennek találta, a mosdástól égő arca és nyaka
felfrissült tőle. Bajszának brillantinszaga is rendkívül kellemesnek tűnt föl
ebben a friss levegőben. Amit a sápadt alkonyfényben, a tiszta és hideg
levegőben a kocsi ablakán át látott: a hanyatló nap fényében csillogó háztetők,
a kerítések és házsarkok éles rajza, a nagy ritkán szembejövő gyalogosok és
fogatok, a fák és füvek mozdulatlan zöldje, a szabályos krumplisorokkal átszelt
földek, házak, fák, bokrok, sőt a krumplisorok ferde árnyékai - mindez olyan
üde volt, olyan vidám és erőteljes, mint ő maga. Olyan szép volt az egész, mint
egy szép kis tájkép, amelyet épp most fejeztek be és vontak be lakkal.
- Gyorsabban, gyorsabban! -
mondta az ablakon kihajolva; a zsebéből egy háromrubeles bankót kotort elő, s
odanyomta a hátratekintő kocsisnak. A bérkocsis keze kitapogatott valamit a
lámpa mellett, ostorpattogtatás hallatszott, s a fogat gyorsan gördült tovább a
sima műúton.
„Semmi, semmi sem kell nekem
ezen a boldogságon kívül - gondolta a két ablak közében a csengő csontgombjára
nézve, s elképzelte Annát, amilyennek utoljára látta. - Minél tovább tart,
annál jobban szeretem őt. Ez itt Vrede kincstári nyaralójának a kertje. Hol van
vajon? Hol? Hogy került ide? Miért ide hívott találkára, s miért a Betsy
levelébe írt?” Csak most kezdett gondolkozni rajta, de a gondolkodásra nem volt
már ideje. Mielőtt a fasorhoz ért volna, intett a kocsisnak, kinyitotta az
ajtócskát, s menet közben kiugorva, bement a ház felé vezető fasorba. A
fasorban nem volt senki, de ahogy jobbra nézett, észrevette Annát. Arcát fátyol
borította, de ő boldog pillantással ölelte körül különös, jellemző járását,
válla hajlását, fejtartását, s testén mintha villanyos áram csapott volna át.
Lába ruganyos mozdulataitól lélegző tüdeje mozgásáig megújult erővel érzékelte
önmagát, s az ajkát csiklandozni kezdte valami.
Ahogy találkoztak, Anna
erősen megszorította a kezét.
- Nem haragszol, hogy
idehívtalak? Föltétlenül találkoznom kellett veled - mondta, s ajkának komoly
szigorúsága, amit a fátyolon át is észrevett, Vronszkij hangulatát egyszeriben
megváltoztatta.
- Én, haragudni! De hogy
kerültél ide, hova készülsz?
- Mindegy - mondta Anna,
karját az övébe öltve. - Gyerünk, sok mindent kell megbeszélnünk.
Vronszkij megértette, hogy
történt valami, s ez a találka nem lesz örvendetes. Ha Anna ott volt, nem volt
külön akarata; nem ismerte még izgalmának az okát, de az izgalom, érezte,
önkéntelen is átterjedt már rája.
- Mi az, mi történt? -
kérdezte, könyökével megszorítva karját, s arcáról próbálta gondolatait
leolvasni.
Anna némán ment néhány
lépést, hogy összeszedje magát, s hirtelen megállt.
- Tegnap nem mondtam meg
neked - kezdte, gyorsan és nehezen szedve a levegőt -, amikor Alekszej
Alekszandroviccsal hazamentünk, mindent bevallottam neki... megmondtam, hogy
nem lehetek a felesége, hogy... megmondtam mindent.
Vronszkij hallgatta, s a
teste közben önkéntelen is meghajolt, mintha ezzel akarná Anna számára helyzete
súlyát enyhíteni. De ahogy az asszony elhallgatott, Vronszkij hirtelen
kiegyenesedett; arca büszke és szigorú kifejezést vett föl.
- Igen, igen, jobb így,
ezerszerte jobb! Megértem - mondta -, milyen nehéz volt neked.
De Anna nem hallgatta, mit
mond, arcjátékában kereste a gondolatait. Nem tudhatta, hogy Vronszkij
arckifejezése az első eszébe ötlő gondolatnak szólt: a kikerülhetetlen
párbajnak. Eszébe sem jutott, hogy a párbajra gondoljon, az átfutó szigort
másra magyarázta.
Amikor a férje levelét
megkapta, lelke mélyén tudta már, hogy minden a régiben marad, nem lesz ereje
társadalmi helyzetét semmibe venni, a fiát odadobni, s a szeretőjével
egyesülni. A Tverszkaja hercegnőnél eltöltött délelőtt még jobban megerősítette
ebben. Ez a találkozó mégis rendkívül fontos volt neki. Ez a találkozó, azt
remélte, változtat a helyzetükön, és megmenti őt. Ha Vronszkij erre a hírre
szenvedélyesen és határozottan, egy percnyi ingadozás nélkül azt mondja: „Hagyj
ott mindent, s szökj meg velem!” otthagyja a fiát, és vele megy. De a hír nem
azt váltotta ki, amit remélt; Vronszkij inkább mintha valamin megsértődött
volna.
- Énnekem egyáltalán nem
volt nehéz. Magától ment - mondta ingerülten -, de itt van... - s kivette az
ura levelét a kesztyűjéből.
- Értem, értem - szakította
félbe Vronszkij, a levelet átvéve; de nem olvasta el, Annát igyekezett
megnyugtatni. - Én erre vágytam, egyet kértem: fölbontani ezt a helyzetet, hogy
egész életem a te boldogságodnak szentelhessem.
- Miért mondod ezt nekem? -
szólt Anna. - Kételkedhetek tán benne? Ha kételkednék...
- Ki jön ott? - mondta
hirtelen Vronszkij két szembejövő hölgyre mutatva. - Esetleg ismernek bennünket
- s gyorsan egy oldalútnak vágott, Annát is maga után húzva.
- Eh, énnekem mindegy már! -
mondta Anna. Az ajka reszketett: szeme, Vronszkijnak úgy rémlett, különös
haraggal pillant rá a fátyol alól. - Mondom, nem erről van szó, ebben nem is
kételkedhetem, de nézd, mit ír nekem. Olvasd. - S újra megállt.
S ahogy Vronszkij a levelet
olvasta, éppúgy, mint az első pillanatban, arra a hírre, hogy Anna szakított a
férjével, önkéntelen is átadta magát annak a természetes érzésnek, amelyet a
megsértett férj váltott ki belőle. Most, amikor a levele ott volt a kezében,
önkéntelen is a kihívásra gondolt, amelyet ma vagy holnap megkap; a párbajra
magára, amely alatt ugyanazzal a hideg és büszke kifejezéssel, ami most volt
az arcán, lő majd a levegőbe, s állja a sértett férj lövését. Ugyanakkor az is
fölmerült a fejében, amit csak az imént mondott neki Szerpuhovszkoj, s amire
reggel maga is gondolt - hogy jobb, ha nem köti le magát -, de tudta, hogy ezt
Annának nem mondhatja meg.
Ahogy a levelet átolvasta,
Annára emelte a szemét, de a pillantásában nem volt eltökéltség. Anna rögtön
megérezte, hogy régebben is gondolkozott már erről. Tudta, hogy bármit mond,
nem mondja ki mindazt, amit gondol. S megértette, hogy az utolsó remény is
megcsalta. Nem ez volt, amire várt.
- Látod, milyen ember... -
mondta reszkető hangon. - Képes...
- Bocsáss meg, de én örülök
ennek - szakította félbe Vronszkij. - Az Isten szerelmére, engedd befejeznem -
tette hozzá könyörgő pillantással, hogy szavai megmagyarázására időt kapjon. -
Örülök, mert ez nem maradhat, semmiképp sem maradhat úgy, ahogy ő tervezi.
- Miért nem maradhat? -
mondta Anna a könnyeit türtőztetve: nyilván semmi jelentőséget sem
tulajdonított már Vronszkij szavainak. A sorsa, érezte, eldőlt.
Vronszkij azt akarta
mondani, hogy véleménye szerint a párbaj elkerülhetetlen, s utána nem maradhat
ennyiben a dolguk, de mást mondott.
- Ez nem mehet így tovább.
Ezek után, remélem, otthagyod. Remélem... - itt megzavarodott és elvörösödött -
megengeded nekem, hogy az életünket rendezzem s megfontoljam. Holnap... -
kezdte volna.
De Anna nem hagyta beszélni.
- És a fiam? - kiáltott föl.
- Látod, mit ír? Ott kell hagynom, s én nem tudom, nem akarom.
- De az Isten szerelmére, mi
jobb? Otthagyni a fiad, vagy tovább tűrni ezt a megalázó helyzetet?
- Kit aláz meg?
- Valamennyiünket, de
leginkább téged.
- Azt mondod, megalázó... ne
mondd. Ezeknek a szavaknak nincs a számomra értelmük - szólt reszkető hangon.
Nem akarta, hogy olyat mondjon neki, ami nem igaz. Nem maradt meg, csak a
szerelme, és szeretni akarta. - Az én számomra attól a naptól, hogy
megszerettelek, értsd meg, minden megváltozott. Az én számomra egyetlen dolog
létezik: a szerelmed. Ha az az enyém, olyan magasan érzem magam, olyan
szilárdan, hogy semmi sem alázhat meg. Büszke vagyok a helyzetemre, mert...
büszke vagyok arra, hogy... büszke... - Nem mondta meg, hogy mire büszke. A
szégyen és kétségbeesés könnyei fojtották el a hangját. Megállt és fölzokogott.
Vronszkij is azt érezte,
hogy valami emelkedik a torkában, s az orrát facsarja; életében először érezte
úgy magát, mint aki sírni készül. Nem tudta volna megmondani, mi is hatotta
meg. Sajnálta Annát; azt érezte, hogy nem tud segíteni rajta: egyben azt is tudta,
hogy boldogtalanságában ő a bűnös, hogy valamit nem jól csinált.
- De hát nem lehetséges
elválni? - kérdezte halkan. Anna nem felelt, a fejét rázta. - Vagy hogy elvidd
a fiadat, s mégiscsak otthagyjad?
- De, csakhogy ez mind őtőle
függ. Most őhozzá kell mennem - mondta szárazon. Előérzete, hogy minden a
régiben marad, nem csalta meg.
- Kedden Pétervárott leszek,
s minden eldől.
- Igen - mondta Anna. - De
erről ne beszéljünk többet.
Anna kocsija, amelyet
elküldött s a Vrede-kert rácsához rendelt, előállt. Anna elbúcsúzott
Vronszkijtól, s hazament.
Hétfőn megvolt a június 2-i
bizottság szokásos ülése, Alekszej Alekszandrovics bement az ülésterembe;
üdvözölte, ahogy szokta, a tagokat és az elnököt, s leült a helyére, kezét az
elébe készített iratokra téve. Ezek közt az iratok közt ott voltak a szükséges
adatok s annak az előterjesztésnek a vázlata, amelyet tenni szándékozott.
Különben nem is volt szüksége adatokra. Mindenre emlékezett, s nem tartotta
szükségesnek, hogy amit majd mond, emlékezetében felújítsa. Ha eljön az ideje,
s ott látja maga előtt ellenfele arcát, amint hasztalan igyekszik közönyös
lenni, a beszéd ömlik majd, tudta, magától is, jobban, mintha felkészülne raja.
Beszédének a tartalma, érezte, olyan nagyszabású, hogy minden szavának meglesz
a jelentősége. Közben a szokásos jelentést hallgatva, a legártatlanabb,
leghétköznapibb képpel ült ott. Fehér, duzzadt erű kezére nézve, amely finom,
hosszú ujjaival az előtte levő papírlapok két szélét tapogatta, félrehajtott
fején a fáradtság kifejezését látva, senki sem gondolta volna, hogy szájából
olyan rettenetes vihart kavaró beszéd fog azonnal ömleni, hogy hatására a tagok
egymást félbeszakítva kiáltoznak majd, s az elnök kénytelen lesz figyelmeztetni
őket. Amikor a jelentés véget ért, Alekszej Alekszandrovics finom, csöndes
hangján bejelentette, hogy néhány elgondolását szeretné közölni a más
nemzetiségűek helyzetéről. A figyelem egyszerre felé fordult; Alekszej
Alekszandrovics köhintett, s ahelyett, hogy ellenfelére nézett volna, ahogy ez
már beszédei alatt szokása volt, a vele szemben ülő alakot szemelte ki, egy
kicsiny, békés öreget, akinek a bizottságban soha semmiféle véleménye nem volt,
s annak kezdte a gondolatait kifejteni. Amikor az alaptörvényig ért, az
ellenfél fölugrott, és ellentmondott. Sztremov, aki szintén tagja volt a
bizottságnak, s a beszéd az elevenébe vágott, igazolni igyekezett magát... s az
ülés általában viharossá vált. Alekszej Alekszandrovics azonban
győzedelmeskedett, javaslatát elfogadták; három új bizottságot neveztek ki, s
másnap egy bizonyos pétervári körben másról sem folyt a beszéd, csak erről az
ülésről. Alekszej Alekszandrovics sikere még nagyobb volt, mint várta.
Másnap, kedd reggel,
Alekszej Alekszandrovics, ahogy fölébredt, elégülten emlékezett vissza tegnapi
győzelmére, s bár közömbös igyekezett maradni, nem tudta megállni, hogy el ne
mosolyodjék, amikor az irodafőnöke, aki hízelegni kívánt neki, elmondta, ami a
bizottságban történtekről a fülébe jutott.
Az irodafőnökével tárgyalva
Alekszej Alekszandrovics teljesen megfeledkezett róla, hogy ez az a kedd, amit
Anna Arkagyevna beköltözésére kitűzött, s kellemetlen meglepetésként érte,
amikor az inas Anna érkezését jelentette.
Anna kora reggel érkezett
Pétervárra; s sürgönyére fogatot küldtek érte; Alekszej Alekszandrovics ezért
tudhatott a jöveteléről. De amikor megérkezett, nem találkozott vele. Annának
azt mondták, hogy még nem jött ki, az irodafőnökével van elfoglalva. Anna
meghagyta, mondják meg neki, hogy megérkezett, s bement a szobájába; holmija
szétválogatásába merült, várva, hogy az ura bejön hozzá. De eltelt egy óra, s
nem jött. Intézkedések ürügyén kiment az ebédlőbe; készakarva jó hangosan
beszélt, várva, hogy odajön, de nem jött, noha Anna hallotta, hogy az
irodafőnököt kikísérve a dolgozószoba ajtajába lépett. Tudta, hogy szokása
szerint nemsokára elmegy a hivatalba; azelőtt akart még találkozni vele, hogy a
kettejük dolga eldőljön végre.
Átment hát a termen,
elszánva magát, hogy bemegy hozzá. Ahogy a szobájába lépett, Alekszej
Alekszandrovics egyenruhában, szemmel láthatóan indulásra készen ült ott, a kis
asztalra könyökölve, s csüggedten nézett maga elé. Anna előbb látta meg, mint a
férje őt, s megértette, hogy rá gondol.
Ahogy feleségét meglátta,
föl akart kelni, aztán meggondolta magát: s amit Anna eddig sohasem látott, az
arca lángba borult; gyorsan fölkelt, s elébe ment, de nem a szemébe nézett,
hanem följebb, a homlokára, a frizurájára. Odament hozzá, megfogta a kezét, és
leültette.
- Nagyon örülök, hogy
megjött - mondta melléülve; látszott, mondani akart valamit, de megakadt.
Néhányszor hozzáfogott a beszédhez, de megállt. Annak ellenére, hogy készült
erre a találkozásra, s készült rá, hogy megvetéssel, vádakkal sújtsa, Anna nem
tudta, mit mondjon; sajnálta. A hallgatás így elég sokáig tartott.
- Szerjozsa egészséges? -
kérdezte Alekszej Alekszandrovics, s választ sem várva, hozzátette: - Nem
ebédelek ma itthon, hamarosan el kell mennem.
- Moszkvába akartam utazni -
mondotta Anna.
- Nagyon, nagyon jól tette,
hogy hazajött - mondta Alekszej Alekszandrovics, s újra elhallgatott.
Látva, hogy nincs ereje
beszélgetést kezdeni, Anna maga kezdte el.
- Alekszej Alekszandrovics -
nézett föl rá, nem sütve le a szemét a hajára irányított tekintete előtt -, én
bűnös asszony vagyok, rossz asszony, de ugyanaz, ami voltam, aminek akkor
mondtam magam, s azt jöttem megmondani, hogy semmin sem tudok változtatni.
- Ezt nem kérdeztem - mondta
Alekszej Alekszandrovics hirtelen határozottsággal s gyűlölettel nézve
egyenesen a szemébe -, ezt úgyis előre tudtam. - A harag nyilván újra
képességei urává tette. - Ahogy mondtam és írtam is - szólt éles, vékony hangon
-, ismétlem, nem vagyok köteles erről tudni. Ignorálom. Nem minden asszony
olyan jó, mint ön, hogy ezt a kellemes
hírt siet az urával közölni - mondta, a kellemes szót jól megnyomva. - És én,
amíg a világ meg nem tudja, amíg a nevemet meg nem gyalázzák, nem is veszek
róla tudomást. Épp ezért csak arra figyelmeztetem, hogy viszonyunknak olyannak
kell maradnia, amilyen eddig volt. Csak ha kompromittálja
magát, abban az esetben leszek kénytelen a becsületem védelmére intézkedéseket
tenni.
- De a mi viszonyunk nem
lehet olyan, mint eddig - szólt Anna bátortalan hangon, s félelemmel pillantott
rá.
Ezeket a nyugodt
mozdulatokat látva, ezt az átható, gyermekes, gúnyos hangot hallva, az undor
elnyomta benne az iménti szánalmat; most már csak félelem volt benne, de
mindenáron tisztázni akarta a helyzetét.
- Nem lehetek a felesége,
amikor... - kezdte volna.
Alekszej Alekszandrovics
hideg, gonosz nevetéssel szakította félbe.
- Az az élet, amelyet
választott, úgy látszik, a fogalmaira is visszahat. Én annyira tisztelem ezt, s
annyira megvetem azt - tisztelem, ami volt, s megvetem, amivé lett -, hogy
távol álltam attól az interpretálástól, amelyet maga ad a szavaimnak.
Anna fölsóhajtott, és
lehorgasztotta a fejét.
- Különben nem értem -
folytatta Alekszej Alekszandrovics indulatosan -, hogy akinek, mint önnek, volt
bátorsága hűtlenségét a férje szemébe mondani, s ebben semmi méltatlant nem
talált, azt, hogy egy asszony a férje iránti kötelességét teljesítse, amint
látom, méltatlannak találja.
- Alekszej Alekszandrovics!
Mit akar tőlem?
- Azt akarom, hogy ne
találkozzam itt azzal az emberrel; viselkedjék úgy, hogy se a világ, se a személyzet ne vádolhassa, s hogy... ne találkozzék vele itt. Ez,
úgy hiszem, nem sok. S ennek fejében a tisztességes nő jogait élvezheti,
anélkül, hogy kötelességét teljesítené. Ez minden, amit mondani akartam. Most
mennem kell. Nem ebédelek itthon.
Fölállt, s az ajtó felé
indult. Anna is fölkelt. Ő némán meghajolt, s előreengedte.
Az az éjszaka, melyet Levin
a szénaboglyán töltött, nem múlt el következmények nélkül. Az a gazdálkodási
mód, amelyet folytatott, ellenszenvessé lett neki, s nem érdekelte már. Hiába
volt a termés kitűnő, nem érte soha, vagy legalábbis őneki úgy tűnt föl, ennyi
kudarc, s ennyi ellenségeskedés sem volt soha közte s a parasztok közt, mint
ebben az esztendőben. A kudarcoknak és az ellenségességnek az oka most már
teljesen világos volt előtte. A gyönyörűség, amit a munkában talált, az, hogy
ennek révén közelebb került a parasztokhoz, az irigység, amely felébredt benne
az életük iránt, a vágy, hogy átkerüljön abba az életbe, a vágy, ami ezen az
éjszakán már nem ábránd, hanem szándék volt számára, aminek megvalósítását
részletesen végiggondolta, mindez olyannyira megváltoztatta a maga gazdálkodási
módjáról addig érvényesnek tartott nézeteit, hogy sehogy sem tarthatta már
olyan érdekesnek, és nem kerülhette el, hogy észrevegye, milyen kellemetlen
viszonyban van a munkásaival - márpedig ez a viszony volt mindennek az alapja.
A legjobb tehéngulya, olyan tehenek, mint Páva, a vasekével fölszántott,
megtrágyázott földek fűzfabokrokkal szegett kilenc egyforma rétje, kilencven
gyeszjatyina mélyen szántott, trágyázott föld, a sorvető gépek stb. - mindez
gyönyörű, ha ő maga csinálja, vagy olyan munkatársakkal, akik egyetértenek
vele. De most már világosan látta (s ebben nagy része volt a mezőgazdaságról
készülő könyvének, mely szerint a gazdálkodás fő tényezőjének a munkásnak kéne
lennie), hogy az a gazdálkodás, amit ő folytatott, kegyetlen és makacs harc
közte s a munkások közt, melyben az egyik oldalon, az övén, ott van az állandó
megfeszített iparkodás, hogy mindent a legjobbnak tartott példák szerint
alakítson át, a másikon a dolgok természetes rendje. S ebben a harcban, a
legnagyobb erőmegfeszítéssel az ő oldalán és az erőfeszítésnek még csak a
szándéka nélkül is a másik oldalon, mindössze azt érik el, hogy a gazdaság
éppen csak hogy van, a gyönyörű fölszerelés, gyönyörű föld és barom egész
haszontalan romlik. S ami a fő, nemcsak hogy a ráfordított energia vész el
egész haszontalanul, de most már, hogy gazdálkodásának a jellege meztelenül
állt előtte, nem lehetett nem éreznie, hogy ennek az erőfeszítésnek a célja is
a legméltatlanabb. Miben is állt valójában a harc? Ő küzdött minden garasért (s
nem lehetett nem küzdenie, mert elég volt az erejét kicsit ellazítani, s nem
lett volna pénze a munkásokat kifizetni), a munkások meg csak azon voltak, hogy
nyugodtan és kényelmesen dolgozzanak, vagyis ahogyan megszokták. Az ő érdeke az
volt, hogy minden munkás minél többet dolgozzon; magáról amellett ne
feledkezzen meg, a rostálógépet, ekekapát, cséplőt igyekezzék el nem törni, s
gondolkozzék azon, amit csinál; a munkás pedig minél kényelmesebben akart
dolgozni, pihenőkkel, s ami a fő, gond nélkül, belefeledkezve, nem okoskodva.
Ezen a nyáron Levin minden lépten-nyomon csak ezt látta. Kiküldte őket
lucernaszénát kaszálni; a rosszabb, fűvel és ürömmel benőtt, magnak nem való
gyeszjatyinákat szemelte ki, s a legjobb, magnak való gyeszjatyináit kaszálták
le sorra, s azzal védekeztek, hogy az ispán parancsolta, s vigasztalták, hogy a
szénája nagyszerű lesz; ő azonban tudta, hogy azért történt, mert ezeken a
gyeszjatyinakon könnyebb kaszálás esett. Kiküldte a szénaforgatót a szénát
fölrázni; az első renden eltörték: a parasztnak nem volt kedve ott ülni a
bakon, a feje fölött csapkodó szárnyak alatt. Neki meg azt mondták: „Ne
méltóztassék nyugtalankodni, az asszonyok egykettő megforgatják.” Az ekék
használhatatlannak bizonyultak, mert a munkásnak nem jutott eszébe, hogy a
fölhúzott ekevasat le kell ereszteni; az erőszakos fordulóval így elgyötörte a
lovat, s a földet is rontotta csak, őt meg arra kérték, hogy maradjon csak
nyugodt. A lovakat beengedték a búzába, mert egyik munkás sem akart éjjeliőr
lenni; s bár meg volt parancsolva, hogy ne tegyék, éjszakán át fölváltva
őrködtek, Vanyka pedig, aki egész nap dolgozott, el is aludt, s bűnét bánva
mondta: „Rendelkezzék velem.” A három legjobb borját agyonzabáltatták, mert
itatás nélkül engedték ki a lóherére, és sehogy sem akarták elhinni, hogy a
lóhere fújta fel őket; vigaszul elmesélték, hogy a szomszédnál száztizenkét
darab hullott el három nap alatt. Mindez nem azért történt, mert valaki
rosszakarattal volt iránta vagy a gazdasága iránt, ellenkezőleg, tudta, hogy
szeretik; egyszerű úrnak tartották, ami a legnagyobb dicséret; azért történt
csak, mert vígan és gond nélkül akartak dolgozni, s az ő érdekei nemcsak
idegenek és érthetetlenek voltak a számukra, de végzetesen ellentétesek is a
maguk jogos érdekeivel. Levin rég elégedetlenkedett már vele, hogy milyen
viszonyban van a gazdaságával. A ladikja, látta, ereszt, de nem látta s nem is
kereste a lyukat; lehet, szándékosan is csalta magát. De most már nem csalhatta
tovább. A gazdálkodás, amelyet folytatott, nemcsak érdektelenné, de undorítóvá
is lett, s nem tudott többet törődni vele.
Ehhez járult, hogy Kitty
Scserbackaja, akit látni akart s nem láthatott, harminc versztányira volt tőle.
Darja Alekszandrovna Oblonszkaja, amikor nála volt, meghívta: jöjjön el, s
kérje meg újra a húgát, aki, azt éreztette, most nem adna kosarat. Maga Levin,
amikor Kittyt megpillantotta, megértette, hogy még mindig szereti, de tudva,
hogy ott van, képtelen volt elmenni Oblonszkijékhoz. Az, hogy megkérte s Kitty
visszautasította, áthághatatlan falat emelt közébük. „Nem kérhetem meg, hogy
legyen a feleségem, csak mert nem lehetett azé, akié lenni szeretett volna” -
mondta magában. S ha erre gondolt, hidegség és ellenségesség fogta el iránta.
„Nem lenne erőm szemrehányás nélkül beszélni s harag nélkül tekinteni rá, s ő
egész bizonyosan csak még jobban meggyűlölne. De meg azok után, amiket Darja
Alekszandrovna mondott, hogy is mehetnék el hozzájuk? Tehetek-e úgy, mintha nem
tudnám, mit mondott? Odamenjek nagylelkűen megbocsátani, megkönyörülni? Annak a
szerepében álljak elé, aki megbocsát, és szerelmére méltatja? Minek is szólt
Darja Alekszandrovna? Találkozhattam volna vele véletlenül; akkor minden
magától ment volna; most már lehetetlen, lehetetlen.”
Darja Alekszandrovna egy
levelet küldött hozzá; női nyerget kért Kittynek. „Azt mondták, van nyerge -
írta. - Remélem, maga hozza el.”
Ezt már nem tudta elviselni.
Egy okos, finom lelkű nő hogy alázhatja meg ennyire a húgát? Tíz levelet is
írt, s mind eltépte; végül is minden válasz nélkül küldte el a nyerget. Azt,
hogy elmegy, nem írhatta, mert hiszen nem mehet el; azt írnia, hogy nem mehet,
mert akadályozza valami vagy elutazik, még rosszabb. Válasz nélkül küldte el a
nyerget, abban a tudatban, hogy valami szégyenletest követett el, s megunt
gazdaságát másnap az ispánra bízva, egy távoli járásba utazott, barátjához,
Szvijazsszkijhoz; az ő környékén nagyszerű szalonkás mocsarak voltak, s csak
nemrég írt neki, kérve, valósítsa meg régi tervét, látogassa meg. A szurovszki
járás szalonkás lápjai rég csábították Levint, de a gazdaságban levő teendői
miatt folyton halogatta az utazását. Most azonban örült, hogy Scserbackijék
szomszédságából, s ami a fő, a gazdaságból elutazhatott; éppen vadászatra, ami minden
bánatra a legjobb vigasztalás.
A szurovszki járásban nem
volt sem vasút, sem postaút, Levin is a maga tarantászán ment.
Félúton egy gazdag
parasztnál állt meg etetni. A kopasz és üde öregember, széles, vörös
szakállával, amely az orcáján őszült már, a kapufához lapulva nyitott kaput,
hogy a trojkát beengedje. A kocsisnak a tisztára takarított, perzselt kerítésű,
nagy udvaron, a nyitott fészerben mutatta meg a helyét, Levint pedig a szobába
tessékelte. Egy tisztán öltözött menyecske, meztelen lábára húzott sárcipőben,
az új pitvar padlóját mosta meghajolva. A Levin nyomán befutó kutyától megijedt
s fölsikoltott, de látva, hogy a kutya nem mérges, mindjárt el is nevette magát
az ijedelmén. Feltűrt ruhaujjú karjával a szobaajtóra mutatott, aztán lehajolva
megint, elrejtette szép arcát, s folytatta a fölmosást.
- Hozzam a szamovárt? -
kérdezte.
- Igen, kérem.
A tisztaszoba nagy volt,
benne hollandi kályha s válaszfal. A szentképek alatt kis, mintásra festett
asztal állt, pad és két szék. Az almárium a bejárónál volt. Az ablaktáblák
betéve, légy kevés, s minden olyan tiszta, hogy Levin gondoskodott róla, hogy
Laszka, aki futva tette meg az utat s minden tócsában megfürdött, be ne sározza
a padlót; az ajtó mellett a sarokba zavarta. Miután a szobában körülnézett,
Levin a hátsó udvarba ment. A jóképű, kalocsnis menyecske rúdon lóbált üres
vedrével előtte futott ki a kútra.
- Csak frissen! - kiáltott
rá vígan az öreg, s Levinhez lépett. - Mi az, uram, Nyikolaj Ivanovics
Szvijazsszkijhoz tart? Ő is be-benéz hozzánk - kezdte beszédre éhesen, a tornác
korlátjának támaszkodva.
Az öreg javában mesélt
ismeretségéről Szvijazsszkijjal, amikor a kapu megint megcsikordult, s mezei
munkások jöttek be, ekével, boronával. Az ekébe és boronába befogott lovak jól
táplált, megtermett állatok voltak. A munkások nyilván a háznéphez tartoztak;
kettő fiatal volt, kartoninget és sapkát hordott; a másik kettő, a
gyolcsingesek, napszámosok lehettek, az egyik öreg, a másik fiatal legény. Az
öreg lement a tornácról, a lovakhoz állt, s kifogott.
- Mit szántottak? - kérdezte
Levin.
- Krumplit töltöttek. Van
egy kis földecskénk. Te, Fjodor, ne engedd el azt a heréket; vezesd a vályúhoz.
Majd a másikat fogjuk be...
- Meghagytam, bátyuska, hogy
vegyen néhány ekevasat, hozott? - kérdezte egy szálas, egészséges legény,
nyilván az öregnek a fia.
- Ott van a pitvarban -
felelte az öreg, a levett gyeplőt föltekerve s a földre dobva. - Szereld föl,
amíg ebédelnek.
A jóképű menyecske a vállait
lehúzó teli vödrökkel bement a pitvarba. Valahonnan még néhány asszony került
elő; fiatalok és szépek, középkorúak és öregek, nem szépek; gyerekkel, gyerek
nélkül.
A szamovár csöve búgott, a
munkások és családtagok, miután a lovakkal végeztek, jöttek ebédelni; Levin
kiszedte a hintóból az elemózsiát, s meghívta az öreget teára.
- De hisz ittunk ma már -
mondta az öreg, aki nyilvánvaló örömmel fogadta a meghívást. - No, egy kicsit,
a társaság kedvéért.
Teázás közben Levin kitudta
az öreg gazdaságának az egész történetét. Tíz évvel ezelőtt százhúsz
gyeszjatyina földet bérelt egy földbirtokosnőtől, a múlt évben meg is vette, s
még háromszázat bérelt a szomszéd birtokból. A föld kis részét, a
legrosszabbat, szétosztogatta bérbe; de vagy negyven gyeszjatyinát maga
szántott a családjával s két napszámossal. Panaszkodott, hogy rosszul megy a
sora. De Levin elértette, hogy csak illendőségből panaszkodik, s a gazdasága
virágzó. Ha rosszul megy, nem vesz százöt rubelével földet, s nem nősíti meg
három fiát s egy unokaöccsét, két tűzvész után nem építkezik mind jobban és jobban.
Panaszai ellenére is látni lehetett, hogy joggal büszke a módjára, fiaira,
unokaöccsére, a menyeire, lovaira, teheneire, s különösképp arra, hogy a
gazdaság ilyen jó karban van. Beszélgetésükből Levin azt is megtudta, hogy
nincs az újítás ellen. Sok krumplit vetett, s a krumplija, amit jövet Levin is
látott, elvirágzott már és kötött, amikor az övé most volt csak virágban.
„Vazsegével” szántott a krumpli alá, ahogy ő a földesúrtól vett ekét hívta.
Búzát is vetett. Az az apróság, hogy a kigyomlált rozsot a lovaival föletette,
különösen meglepte Levint. Látva a veszendőbe menő nagyszerű takarmányt,
hányszor akarta ő is összeszedetni, de sose sikerült. A parasztnál, lám, ment,
s az öreg nem győzte ezt a takarmányt dicsérni.
- Mi más dolguk az
asszonyoknak? Kiviszik a kupacokat az útra, a szekér meg odamegy.
- Hanem nálunk,
földesuraknál, minden rosszul megy a munkásokkal - mondta Levin, egy pohár teát
téve elé.
- Köszönöm - felelte az
öreg. A poharat elvette, de a cukrot elhárította, s egy körülrágott megmaradt
darabra mutatott. - Hogy is lehetne munkásokkal boldogulni? - mondta. - Kész
pusztulás. Itt van Szvijazsszkij. Ismerjük, milyen föld az: mint a vaj, s
mégsem igen dicsekedhetik a termésével. A gondatlanság!
- De hiszen te is
munkásokkal gazdálkodsz!
- Nálunk paraszt módra megy.
Mi mindent magunk csinálunk. Ha rossz a munkás, ki vele; s megtesszük mi
magunk.
- Bátyuska, Finogen kátrányt
kéret - mondta a belépő sárcipős menyecske.
- Úgy bizony, uram! - mondta
az öreg fölállóban; nagy hosszadalmasan keresztet vetett, megköszönte Levinnek
a teát, és kiment.
Amikor Levin a cselédházba
lépett, hogy a kocsisát szólítsa, a család férfiait az asztalnál találta. Az
asszonyok állva szolgáltak fel. Az a fiatal, egészséges fiú, a szája kásával
teli, valami mulatságosat mesélt, s mind kacagtak, de különösen vígan a
sárcipős menyecske, aki épp a káposztalevest öntötte a táljába.
A sárcipős menyecske csinos
képének, nagyon meglehet, sok része volt benne, hogy Levinre ez a parasztház a
jólét benyomását tette; ez a benyomás azonban oly erős volt, hogy sehogy sem
tudott szabadulni tőle. Az öregtől Szvijazsszkijig az egész úton újra és újra
visszaemlékezett erre a gazdaságra, mintha lett volna valami ebben az
élményben, ami különös figyelmet követelt.
Szvijazsszkij nemességi
vezető volt a járásban. Öt évvel volt idősebb Levinnél, s régen nős. A házban
ott élt fiatal sógornője is, akit Levin igen rokonszenvesnek talált. Azt is
tudta, hogy Szvijazsszkij meg a felesége nagyon szívesen adnák hozzá a lányt.
Minden kétségen felül tudta ezt, ahogy a fiatalemberek, az úgynevezett
vőlegényjelöltek mindig is tudják, bár soha senkinek el nem mondta volna; s azt
is tudta, hogy bár ő meg akar nősülni, s ez a rendkívül vonzó lány minden jel
szerint nagyszerű feleség lenne, mégis éppúgy lehetetlen, hogy feleségül vegye,
még ha nem is volna Kitty Scserbackajába szerelmes, mint ahogy az égbe sem
repülhet föl. S ez a tudat megmérgezte az örömét, amelyet látogatása, úgy
remélte, okozni fog.
Ahogy Szvijazsszkij levelét
s benne a meghívást a vadászatra megkapta, Levinnek rögtön ez is eszébe jutott,
de aztán mégiscsak úgy döntött, hogy Szvijazsszkijék szándéka vele csak az ő
meg nem alapozott föltevése, s mégiscsak elmegy. Azonkívül a szíve mélyén kedve
is volt kipróbálni még egyszer önmagát, hátha mégis illik hozzá ez a lány.
Szvijazsszkijék családi élete a lehető legkellemesebb volt, maga Szvijazsszkij
pedig az általa ismert zemsztvo-tagok legkülönb típusa, mindig rendkívül
érdekelte.
Szvijazsszkij egyike volt
azoknak a Levint bámulatba ejtő embereknek, akiknek rendkívül következetes, bár
sohasem önálló gondolkodásuk megy a maga útján, és erősen megszabott s
határozott irányú életük is halad a magáén, teljesen függetlenül s csaknem
mindig ellentétben a gondolataikkal. Szvijazsszkij rendkívül liberális volt.
Megvetette a nemességet, a nemesek nagy részét a jobbágyvilág titkos hívének
tekintette, akik ezt csak félénkségből nem mondják ki. Oroszországot
Törökországhoz hasonló, elveszett országnak tartotta; az orosz kormányt pedig
annyira rossznak, hogy még azt sem engedte meg soha magának, hogy komolyan
bírálja; ugyanakkor maga is tisztet viselt, s mintaszerű vezére volt a
nemességnek; s ha úton volt, mindig fölvette a kokárdás, vörös szegélyű sapkát.
Az volt a véleménye, hogy emberi életet csak külföldön lehet élni, s ha csak
módja volt rá, ki is utazott, ugyanakkor Oroszországban igen bonyolult és
fejlett gazdálkodást folytatott, s rendkívüli figyelemmel kísért és tartott
számon mindent, ami az országban történik. Az orosz paraszt, azt tartotta, a fejlődés
közbülső fokán áll a majom és az ember között; ugyanakkor a zemsztvo-választásokon
ő szorongatta a legszívélyesebben a parasztok kezét, hallgatta meg
véleményüket.
Nem hitt sem ördögben, sem
Istenben, de nagy gondja volt a papság helyzetének a javítása, a papi
jövedelmek csökkenése, s különösen sokat fáradt azon, hogy falujában a templom
fönnmaradjon.
A nőkérdésben szélsőséges
híve volt az asszonyok szabadságának, különösen pedig a munkához való joguk
szélsőséges hívei közé tartozott; közben úgy élt a feleségével, hogy
kiegyensúlyozott, gyermektelen családi életében mindenki gyönyörködött;
felesége életét pedig úgy rendezte be, hogy nem csinált és nem is csinálhatott
semmit, arra volt csak gondja, hogy töltse el minél jobban és minél vidámabban
a férjével együtt az idejét.
Ha Levin nem olyan, hogy az
emberek viselkedését a legelőnyösebb oldalról ítéli meg, Szvijazsszkij jelleme
nem okoz fejtörést neki; azt mondja: „ostoba vagy rongy ember”, s mindent
megmagyarázott. De nem mondhatta róla, hogy ostoba, hisz Szvijazsszkij kétségkívül
nemcsak nagyon okos, de nagyon művelt ember is volt, s egyúttal szokatlanul
szerény. Nem volt tárgy, amihez nem értett; de ismereteit csak akkor mutatta
ki, amikor szükség volt rá. Még kevésbé mondhatta azt, hogy rongy ember, hisz
Szvijazsszkij kétségkívül becsületes, jó és okos ember volt, akinek víg, eleven
és szakadatlan tevékenységét a környezete nagyra becsülte, s tudatosan
bizonyára sosem követett el s nem is tudott rosszat elkövetni.
Levin azon volt, hogy
megértse, s nem értette, s mindig mint élő talányra nézett rá és az életére.
Barátságban volt Levinnel;
ezért Levin megengedhette magának, hogy kifürkéssze, s életfelfogásának az
alapjáig iparkodjék hatolni; de mindig hasztalanul. Valahányszor beljebb akart
nyomulni esze mindenki számára nyitott fogadószobáinál, azt vette észre, hogy
Szvijazsszkij egy kicsit zavarba jön: alig észrevehető félelem jelent meg
tekintetében, mintha félt volna, hogy Levin rajtakapja valamin, s jólelkűen és
vidáman hárította el.
Most, hogy a gazdálkodásból
kiábrándult, Levinnek különösen jólesett Szvijazsszkijéknál lennie. Nem
beszélve arról, hogy ez a boldog, magával és mindenkivel elégedett galambpár s
az ő jól berendezett fészkük vidámítón hatott rá, most, hogy életével annyira
elégedetlen lett, nagy kedve volt Szvijazsszkij titkáig hatolni, amely olyan
derültté, határozottá és jókedvűvé tette az életét. Ezenkívül azt is tudta,
hogy Szvijazsszkijnál birtokos szomszédokkal találkozik, s az ő számára most
rendkívül érdekes volt ezeket a gazdabeszélgetéseket termésről,
munkásszegődtetésről stb. végigbeszélni, végighallgatni. Mások, tudta, nagyon
lenézik az ilyesmit; neki azonban most csak ezek voltak fontosak. „Lehet, hogy
nem volt fontos a jobbágyidőkben - gondolta Levin -, vagy nem fontos Angliában.
A feltételek mindkét esetben meg voltak szabva: Oroszországban azonban most,
amikor még minden alakulóban van s éppen csak hogy rendeződni kezd, ezeknek a
feltételeknek a kialakítása az egyetlen fontos kérdés.”
A vadászat rosszabbul
sikerült, mint Levin gondolta. A láp kiszáradt, szalonka egyáltalán nem volt.
Egész nap járt, s csak három darabot hozott haza; hozott azonban ehelyett, mint
a vadászatról mindig, kitűnő étvágyat, kitűnő hangulatot s azt a szellemi
fölszabadulást, amely nála mindig vele járt az erős testmozgással. S a
vadászaton is, amikor látszólag semmire sem gondolt, újra és újra eszébe ötlött
az öreg és családja, s ez az emlék mintha nemcsak a figyelmét követelte volna
meg, de valaminek, ami összefüggésben volt vele, az eldöntését is.
S este a teánál a két
birtokossal, akik valami gyámügyben jártak ott, valóban megindult az az érdekes
beszélgetés, amelyre Levin számított.
Levin a teásasztalnál a
háziasszony mellett ült; vele és a húgával kellett beszélgetnie, aki szemben
ült. A háziasszony szőke volt, kerek arcú, alacsony, az arcán gödröcskék, s
csak úgy sugárzott a mosolya. Levin rajta át próbálta megoldani a fontos
talányt, amit a férje jelentett neki; a gondolatai azonban nem voltak egész
szabadok, mert állandóan kínos félszegséget érzett. Kínos félszegséget pedig
azért érzett, mert szemben vele ott ült a sógornő, az ő tiszteletére felöltött
- Levinnek legalább úgy rémlett - különös ruhában, fehér mellén egy különös,
trapézforma kivágással. Ez a négyszögletes kivágás, annak ellenére, hogy a
melle igen fehér volt, vagy talán épp azért, mert igen fehér volt, megfosztotta
Levint gondolatai szabad mozgásától. Azt képzelte, bizonyára tévesen, hogy ez a
kivágás miatta készült, s azt tartotta, nincs joga ránézni; iparkodott is nem
rá nézni, de úgy érezte, már az is az ő bűne, hogy azt a kivágást megcsinálták.
Úgy tűnt föl, hogy megcsal valakit; hogy illene megmagyarázni valamit,
megmagyarázni azonban lehetetlen, s emiatt állandóan pirult, nyugtalan volt és
félszeg. A félszegsége a csinos sógornőre is átragadt. A háziasszony azonban,
úgy látszik, nem vette ezt észre, s a lányt is belevonta szándékosan a
társalgásba.
- Maga azt mondja -
folytatta a megkezdett beszélgetést -, hogy az uramat nem érdekli, ami orosz.
Épp ellenkezőleg, külföldön nagyon vígan szokott lenni, de sohasem így, mint
itt. Itt elemében érzi magát. Annyi a dolga, s megvan a képessége, hogy minden
érdekelje. De maga, ugye, nem volt még az iskolánkban?
- Láttam. Az a repkénnyel
befutott házacska?
- Igen. Nasztyenka műve - mondta
a húgára mutatva.
- És maga tanít? - kérdezte
Levin, azon igyekezve, hogy a kivágás mellé nézzen, de érezte, hogy akárhová
néz is, a kivágást látni fogja.
- Igen, tanítottam s fogok
is tanítani, de van egy kitűnő tanítónőnk. És a tornát is bevezettük.
- Nem, köszönöm, nem kérek
több teát - mondta Levin, s bár érezte, hogy udvariatlanságot követ el, nem
volt ereje tovább folytatni a beszélgetést, s elvörösödve fölállt. - Igen
érdekes társalgást hallok - tette hozzá, s az asztal másik végére ment, ahol a
háziúr ült a két birtokossal. Szvijazsszkij oldalt fordult az asztalnak,
könyöklő kezében a csészéjét forgatta, a másikkal a szakállát fogta marokra, s
mintha szagolgatta volna, az orrához emelte, majd megint leengedte. Csillogó
fekete szemével a fölgerjedt, ősz bajszos birtokost nézte; nyilván szórakozott
a beszédén. A birtokos a népre panaszkodott. Levin előtt világos volt, hogy
Szvijazsszkijnak olyan válasza volna a panaszára, ami egyszeriben tönkretenné
az érveit; de helyzete miatt nem adhatja meg ezt a választ, s nem minden
gyönyörűség nélkül hallgatja a földbirtokos komikus beszédét.
Az ősz bajszos földbirtokos
nyilván megrögzött jobbágytartó volt, régi vágású falusi ember, szenvedélyes
gazda. Ennek a jelét Levin már a ruháján is látta; a régimódi, viseltes
kabáton, amelyben szemlátomást szokatlanul érezte magát, aztán okos, hunyorító
szemén, szép, tömör orosz beszédén, nyilván hosszú-hosszú gyakorlatban
elsajátított parancsoló hangján, szép, nagy, lesült kezének - amelynek csak a
negyedik ujján volt egy öreg jegygyűrű - határozott mozdulatain.
- Ha nem sajnálnám
otthagyni, ami benne van... a sok beleölt munkát... legyintenék és eladnám,
mennék, mint Nyikolaj Ivanovics... Heléná-t
hallgatni - mondta a birtokos, és okos, vén arcát kellemes mosoly ragyogta be.
- De mégsem hagyja ott -
mondta Nyikolaj Ivanovics Szvijazsszkij -, tehát megtalálja a maga számítását.
- Az én számításom annyi,
hogy a magam házában lakom, nem vásároltban vagy béreltben. Aztán meg egyre
bízik is az ember, hogy a nép megokosodik. Ami most van, higgye el...
részegség, feslettség! Elzüllött mind, se lovacskája, se egy kis tehénkéje.
Megdöglik az éhségtől, s ha fölfogadja az ember, kárt igyekszik tenni, és még ő
mászkál békebíróhoz.
- De azért maga is csak
panaszt tesz a békebírónál - jegyezte meg Szvijazsszkij.
- Én, panaszt? A világon
semmiért! Olyan szóbeszéd lenne belőle, hogy nincs a panaszban köszönet. Itt
van a gyár; fölvették az előleget, és elmentek. Mit csinált a békebíró? Nekik
adott igazat. Már csak a régi községi bírók meg a sztaroszták tartják fönn a
rendet. Azok a régi szokás szerint kiporolják őket, mint régen. Ha ez sincs,
hagyjon ott mindent az ember, s fusson a világból!
A birtokos nyilván ugratta
Szvijazsszkijt, de Szvijazsszkij nemcsak hogy nem haragudott meg, hanem szemmel
láthatóan szórakozott rajta.
- De mi mégiscsak az effélék
nélkül gazdálkodunk - mondta elmosolyodva. - Én, Levin, ők.
S a másik földbirtokosra
mutatott.
- Mihail Petrovics, igaz,
boldogul, de kérdezze meg, hogyan. Az talán racionális gazdálkodás? - kérdezte
a birtokos, szemmel láthatóan kérkedve a „racionális” szóval.
- Az én gazdálkodásom
egyszerű - mondta Mihail Petrovics. - Hála az Istennek. Az egész annyi, hogy az
őszi adókra a pénzem készen álljon. Jönnek a parasztocskák: „Bátyuskám, apánk,
segíts.” S minthogy szomszédaim, megszánom őket. Ad az ember az első harmadra,
s annyit mond: „Aztán tartsátok eszetekben, gyerekek, én segítettem rajtatok,
de ti is segítsetek, ha szükség lesz rá.” Zabvetéskor, szénagyűjtésnél,
aratáskor; meg azt is kikötöm, mennyi igát adjanak. Köztük is van
lelkiismeretlen, ez igaz.
Levin ismerte rég ezeket a
patriarkális fogásokat, összepillantott Szvijazsszkijjal, s Mihail Petrovicsot
félbeszakítva, megint az ősz bajuszú birtokoshoz fordult.
- Önnek mi a véleménye? - kérdezte.
- Hogy kell most gazdálkodni?
- Úgy kell, ahogy Mihail
Petrovics csinálja: vagy felesbe, vagy bérbe adni a muzsikoknak; ezt meg lehet
tenni, csakhogy ezzel a közvagyon pusztul. Ahol az én földem jobbágymunkával jó
gazdálkodás mellett kilencszerest hozott, felesben háromszorost hoz. A
fölszabadítás megrontotta Oroszországot.
Szvijazsszkij mosolygó
szemmel pillantott Levinre, alig észrevehetően még oda is hunyorított; Levin
azonban nem találta a birtokos beszédét nevetségesnek - jobban értette, mint
Szvijazsszkijt. Sok abból, amit később mondott, amikor azt bizonygatta, miért
rontotta meg Oroszországot az emancipáció, nagyon is igaznak tetszett, és új
volt neki s megcáfolhatatlan. A birtokos, ami elég ritka eset, nyilván a maga
gondolatát mondta, s erre a gondolatra nem az a vágy vezette, hogy a tétlen
agyát valamivel elfoglalja: életkörülményeiből következett; ott kotlotta ki,
minden oldalról megforgatva, falusi magányában.
- A dolog veleje, hadd
mondjam ki, az, hogy minden haladást csak hatalommal lehet megvalósítani -
mondta, nyilván azt óhajtva megmutatni, hogy nem idegenkedik ő a műveltségtől.
- Vegye csak Péter, Katalin, Sándor reformjait. Vegye az európai történetet.
Hát még a földművelés haladása. Még a krumplit is erővel honosították meg. Faekével
sem szántottak mindig. Azt is úgy vezették be, tán a részfejedelemségek idején,
de bizonyos, erővel. A mi korunkban, a jobbágy világban, mi, birtokosok, a
haladás vívmányaival gazdálkodtunk, szárítók, rostálók, trágyaszekerek, az
egész gazdasági fölszerelést, mind hatalommal vezettük be; a parasztok
kezdetben ellenálltak, azután utánozni kezdtek. A jobbágyság eltörlésével
elvették a hatalmat, s gazdálkodásunk, ahol már magas szinten volt, megint a
legvadabb, legkezdetlegesebb állapotába züllik vissza. Én ezt így látom.
- De miért? Ha egyszer
racionális, bérletben is művelheti - mondta Szvijazsszkij.
- Nincsen hatalmam rá. Kivel
műveljem? Engedje meg a kérdést.
„Íme, a munkaerő, a gazdaság
fő tényezője” - gondolta Levin.
- Munkásokkal.
- A munkások nem akarnak jól
és jó szerszámokkal dolgozni. A munkás minálunk egyet tud: leinni magát, mint a
disznó, s részeg fővel tönkretenni mindent, amit kezébe ad az ember. A lovat
halálra itatja; a jó lószerszámot elszaggatja, a vasalt kereket kicseréli s
elissza; a cséplőgépbe csapszeget enged, hogy eltörje. Rosszul lesz mindentől,
ami nem az ő kedve szerint folyik. Ezért süllyed a gazdaság színvonala. A
földek parlagon, benőve ürömmel, vagy eladták a parasztoknak. Ahol millió
csetvertyet[71]
termeltek, most százezret; a nemzeti vagyon egyre kisebb. Ha ugyanezt
csinálják, de számítással...
S a maga fölszabadítási
tervét kezdte fejtegetni, amely ezeket a bajokat elhárította volna.
Levint ez nem érdekelte már,
s amikor befejezte, az előbbi tételére tért vissza.
- Az, hogy a gazdaság
színvonala süllyed, s úgy, ahogy mi vagyunk a munkásainkkal, racionális
gazdálkodást nem lehet űzni, tökéletesen igaz - mondta Szvijazsszkijhoz
fordulva, hogy az ő komoly véleményét is előcsalja.
- Nem látom be, miért -
mondott ellen komolyan Szvijazsszkij -, én csak azt látom, hogy nem értünk a
gazdálkodáshoz, s hogy a jobbágykori gazdálkodás színvonala nemhogy túlságosan
magas nem volt, hanem épp ellenkezőleg, nagyon is alacsony. Se gép, se jó
igásállat, se igazi vezetés - a számvetéshez sem értünk. Kérdezzen meg egy
gazdát: nem tudja, mi előnyös és mi nem.
- Olasz könyvelés - mondta a
birtokos gúnyosan. - Számoljon, ahogy csak jólesik, ha mindenét elrontják,
nincs haszon.
- De miért rontják el? A
rongy cséplőt, az ön orosz taposóját eltörik, az én gőzgépemet nem. Az orosz
lovat, mi is a neve? taszkánai fajtát, amit a farkánál fogva kell ráncigálni,
elrontják; vezessen be percheron vagy ahhoz hasonló fajtát, nem rontják el. S
így van mindennel. Magasabb színvonalra kell a gazdaságunkat emelni.
- Ha volna miből, Nyikolaj
Ivanovics. Önnek könnyű, de én egyetemre járatom a fiam, a kisebbiket
gimnáziumban taníttatom, nem vehetek percheront.
- Arra való a bank.
- Hogy mindenem dobra
kerüljön? Nem, köszönöm.
- Azzal, hogy a gazdaság
színvonalát föl lehet és föl is kell emelni, én sem értek egyet - mondta Levin.
- Azt csinálom, megvan hozzá a pénzem, mégsem értem el semmit. A bankok meg nem
tudom, kinek jók. Én legalább, ami pénzt a gazdaságba beleöltem, mind kárba
ment: a jószág - veszteség, a gép - veszteség.
- Ez már igaz - hagyta
helyben a szürke bajuszú birtokos, az elégedettségtől elmosolyodva.
- És nemcsak én - folytatta
Levin -, a gazdákra hivatkozom, akik racionálisan gazdálkodnak; ritka
kivétellel mind veszteségben van. Az ön gazdasága, halljuk, tán hasznot hajtó?
- mondta Levin, s Szvijazsszkij pillantásában észre is vette már az átfutó
félelmet, amit mindig ott talált, ha a fogadószobáknál mélyebbre akart az
agyába nyomulni.
Mellesleg ez a kérdés Levin
részéről nem is volt egészen jóhiszemű. A háziasszony a teánál épp most mondta
el neki, hogy a nyáron lehívattak Moszkvából egy német könyvvizsgálót, aki
ötszáz rubel tiszteletdíjért áttanulmányozta az egész gazdaságukat, s azt
sütötte ki, hogy háromezer-valahány rubel a ráfizetés. Nem emlékezett már
pontosan, hogy mennyi, de a német, úgy rémlett, negyed kopejkáig kiszámította.
Amikor arra fordult a szó,
hogy Szvijazsszkij birtoka mit jövedelmez, a földbirtokos elmosolyodott,
nyilván tudta, mekkora lehet szomszédjának, a nemesség vezetőjének a haszna.
- Lehet, hogy nem
jövedelmező - felelte Szvijazsszkij. - De ez vagy arra vall, hogy rossz gazda
vagyok, vagy hogy a tőkémet fogyasztom, csak hogy a földjáradékot növeljem.
- Járadék! - kiáltott föl
Levin elszörnyedve. - Európában, lehet, van ilyen. A föld ott valóban jobb
lesz, ha munkát ölnek belé; de nálunk a föld a beléölt munkától rosszabb lesz,
hiszen csak kimeríti vele az ember... tehát járadék sincsen.
- Hogyne lenne? Ez gazdasági
törvény.
- Akkor mi törvényen kívül
vagyunk. A földjáradék nekünk nem magyaráz meg semmit, éppen ellenkezőleg,
összezavar. De mondja hát meg, hogy lehet a földjáradék tanát...
- Parancsolnak aludttejet?
Mása, aludttejet vagy málnát ide - fordult Szvijazsszkij a feleségéhez. - A
málna az idén feltűnő sokáig terem.
A legkellemesebb hangulatban
kelt föl s ment odább, nyilván úgy találta, hogy a társalgás lezárult, pont
ott, ahol Levin érzése szerint elkezdődött volna.
Beszélőtársától megfosztva,
Levin a birtokossal beszélt tovább, azt akarta bebizonyítani neki, hogy minden
baj a mi tudatlanságunkból ered; nem akarjuk kiismerni munkásaink természetét
és szokásait; a birtokos azonban, mint minden magános és eredeti gondolkozó, az
idegen gondolat megértésében lomha volt, a magáéban meg szenvedélyesen
elfogult. Kitartott amellett, hogy az orosz paraszt disznó, a disznóságot
szereti, s ahhoz, hogy a disznóságból kihúzzuk, hatalom kell, az pedig nincs.
Bot kell, s mi olyan liberálisak lettünk, hogy az ezeréves botot holmi
ügyvédekre és börtönökre cseréltük föl, ahol a haszontalan, büdös parasztokat
jó levessel etetik, s köblábszámra számítgatják neki a levegőt.
- Miért gondolja -
igyekezett Levin a tárgyhoz visszatérni -, hogy lehetetlen a munkaerővel olyan
viszonyba kerülnünk, amely mellett a munka is hasznot hajtó volna?
- Az orosz néppel ez nem
megy soha. Nincs hatalom - felelte a birtokos.
- De hogy is lehetne új
feltételeket kitalálni? - mondta Szvijazsszkij, aki miután az aludttejét
megitta s rágyújtott, ismét odament a vitatkozókhoz. - A munkaerőhöz való
minden lehetséges viszonyt definiáltak és tanulmányoztak már - mondta. - A
kezdetleges obscsina a kölcsönös kezességgel együtt, mint a barbár kor
maradványa, magától szétesik; a jobbágyrendszer megszűnt; csak a szabad munka
marad, annak a formái pedig készek, meghatározottak, élni kell csak velük.
Urasági cseléd, napszámos, bérlő - ez az, amiből nem juthatunk ki...
- De Európa elégedetlen
ezekkel a formákkal.
- Elégedetlen, és újakat
keres. S meg is találja, bizonyára.
- Én is erről beszélek -
felelte Levin. - Miért ne keressünk mi is a magunk szakállára?
- Mert ez ugyanaz volna,
mint új eljárásokat eszelni ki a vasútépítésre. Azok készek már, kigondolták
őket.
- De ha mihozzánk nem
illenek, ha ostobák?
S újra ott látta
Szvijazsszkij szemében azt az ijedelmet.
- Ez az, fölhajítjuk a
sipkánkat, mi megtaláltuk, amit Európa keres. Ezt ismerem már, de bocsásson
meg, tud ön mindent, amit Európa a munkáskérdésben csinált?
- Rosszul.
- Ez a kérdés ma Európa
legjobb agyvelőit foglalkoztatja. Schulze-Delitzsch irányzata. Aztán a
munkáskérdésnek az a hatalmas irodalma, a Lassalle-féle lehető legliberálisabb
irányzaté, a Mühlhausen-féle szervezet. Ez már meg is valósult, amint azt
bizonyára tudja.
- Van valami fogalmam, de
igen zavaros.
- Ezt csak mondja, bizonyára
éppen úgy tudja, mint én. Én persze nem vagyok a társadalomtudomány
professzora, de a téma érdekelt, s ha önt is érdekli, biztosan foglalkozik majd
vele.
- No és mire jutottak?
- Bocsánat...
A birtokosok fölálltak, s
Szvijazsszkij, aki újból megzavarta Levint kellemetlen szokásában, hogy esze
fogadószobái mögé nézzen, kikísérte vendégeit.
Levin elviselhetetlenül
unatkozott ezen az estén a hölgyekkel. Fölizgatta, jobban, mint valaha, a
gondolat, hogy mostani elégedetlensége a gazdaságával nem kizárólag az ő ügye,
hanem közügy; egész Oroszországban ez a helyet, s az olyanféle
munkaviszonyoknak a megteremtése, amelyben úgy menne a dolog, mint annál az
útba ejtett parasztnál, nem is ábránd, hanem feladat, amelyet föltétlen meg
kell oldani. S ezt a feladatot, úgy látta, meg is lehet oldani, csak meg kell
kísérelni.
Miután a hölgyektől
elbúcsúzott, s megígérte, hogy másnap egész nap itt lesz még, s együtt
lovagolnak ki a kincstári erdőbe egy érdekes beomlást megnézni, elalvás előtt
bement még a házigazda dolgozószobájába, hogy elhozza a munkáskérdésről szóló
könyveket, amelyeket Szvijazsszkij ajánlott neki. Szvijazsszkijnak hatalmas
dolgozószobája volt; körül könyvszekrények; két asztal, az egyik tömör
íróasztal, a szoba közepén; a másik kerek, rajta lámpa, a különféle nyelvű
újságok és folyóiratok legfrissebb számaival csillag alakban körülrakva. Az
íróasztal mellett állvány, rajta aranyos címkékkel megjelölt ládikókban
mindenféle ügyirat.
Szvijazsszkij levett egy
könyvet, s a hintaszékbe ült.
- Mit néz ott? - mondta
Levinnek, aki a kerek asztalnál állva a különféle folyóiratokat nézegette.
- Ah, igaz is, abban egy
igen érdekes cikk van - mondta a Levin kezében levő folyóiratra. - Az derül ki
- tette hozzá felvillanyozottan -, hogy Lengyelország fölosztásában a fő bűnös
egyáltalán nem Frigyes volt. Kiderült...
S a rá jellemző
világossággal rövidre fogva el is mondta, hogy mi ennek az új, igen fontos és
érdekes fölfedezésnek a lényege. Noha Levint elsősorban a gazdaság
foglalkoztatta, házigazdáját hallgatva, azt kérdezte magától; „Mi lakik ebben
az emberben? S miért érdekli őt Lengyelország fölosztása?” Amikor Szvijazsszkij
befejezte, Levin önkéntelen megkérdezte: „No és aztán?” De nem volt semmi sem.
Az érdekes csak az volt, hogy ez „kiderült”. Azt azonban nem magyarázta meg, és
nem is tartotta szükségesnek megmagyarázni, hogy miért érdekli.
- Igen, de engem nagyon
foglalkoztat ez a haragos birtokos - mondta Levin fölsóhajtva. - Okos ember, és
sok igazat mondott.
- Menjen már!
Megcsontosodott, titkos jobbágytartó, mint a többi - mondta Szvijazsszkij.
- Akiknek ön a vezetőjük...
- Igen, csakhogy én a másik
irányba vezetem őket.
- Engem nagyon foglalkoztat
a következő - mondta Levin -: A mi dolgunk, a racionális gazdálkodás, igaza
van, nem megy; csak az uzsorás gazdálkodás megy - amilyen azé a csöndes kis
emberé -, vagy a legegyszerűbb. Ki a hibás ebben?
- Magától értetődik, mi
magunk. Aztán meg nem is igaz, hogy nem megy. Vaszilcsikové megy.
- Méntelep...
- Tulajdonképpen még most se
tudom, min csodálkozik. A nép az anyagi és erkölcsi fejlettség olyan alacsony
fokán áll, hogy nyilvánvalóan ellene kell szegülnie mindennek, ami idegen neki.
Európában a racionális gazdálkodás azért megy, mert a nép művelt; nálunk is
művelni kell tehát a népet, ennyi az egész.
- De hogy művelné a népet?
- A népműveléshez három
dolog kell: iskolák, iskolák, iskolák.
- De hisz maga mondta, hogy
a nép az anyagi fejlettség alacsony fokán áll. Mit segít itt az iskola?
- Maga engem egy anekdotára
emlékeztet. Tanácsokat adnak a betegnek. „Tán próbálkozzék meg hashajtóval.”
„Adtak már: rosszabb.” „Akkor próbáljon piócát.” „Próbálták: még rosszabb.”
„Imádkozzék hát Istenhez.” „Megpróbáltuk: még rosszabb.” Így vagyunk mi is
magával. Azt mondom: közgazdaságtan, azt feleli: rosszabb. Szocializmus:
rosszabb. Műveltség: még rosszabb.
- De hát mit segíthet az
iskola?
- Új igényeket teremt.
- Ezt már aztán egyáltalán
nem értem - felelte Levin nekitüzesedve. - Hogy segítheti a népet az iskola,
hogy anyagi helyzetén javítson? Az iskolák, a műveltség, azt mondja, új
igényekre neveli. Annál rosszabb, hisz nem lesz tehetsége kielégíteni. Azt
azonban, hogy az összeadás, kivonás meg a katekizmus mit segít, hogy anyagi
helyzetén javíthasson, nem tudom felfogni. Tegnapelőtt este egy asszonnyal
találkoztam, a csecsemőjét vitte; kérdem, hova megy. Azt mondja: „A bábánál
voltam, a kisfiúra rájött a frász, elvittem, hogy meggyógyítsa.” „S hogyan
gyógyítja - kérdeztem - a bába a frászt?” „Odaülteti a gyereket a tyúkokhoz a
tyúklétrára, s ráolvas valamit.”
- No lám, maga is mondja!
Hát azért kell, hogy ne a tyúklétrára vigye a frászt kúrálni - mondta
Szvijazsszkij vidáman elmosolyodva.
- Dehogyis! - szólt
bosszúsan Levin. - Ez a gyógykezelés engem arra emlékeztet, amikor a népet
iskolával gyógyítják. A nép szegény és műveletlen; ezt mi éppoly jól látjuk,
mint az asszony a frászt, hisz a gyerek sivít. De hogy a szegénységnek és a
műveletlenségnek ezen a nyomorúságán az iskola hogyan segít, az éppolyan
érthetetlen, mint hogy a frásznak mit használ a tyúk meg a tyúklétra. Azon kell
segíteni, amitől szegény.
- Ebben legalább egyetért
Spencerrel, akit annyira nem szeret; ő is azt mondja, hogy a műveltség csak a
nagyobb jólétnek, a kényelemnek, ahogy mondja, a sűrűbb mosdásnak lehet a
következménye, nem pedig hogy olvasni és számolni tudunk.
- Nagyon örülök, vagy épp
ellenkezőleg, nagyon nem örülök, hogy Spencerrel egy nézeten vagyok, csakhogy
én ezt már réges-rég tudom. Az iskolák nem segítenek; olyan gazdasági rend
segít, amely mellett a nép gazdagabb lesz, több a szabad ideje - akkor majd
iskolái is lesznek.
- Az iskoláztatás mégis
egész Európában kötelező már.
- És maga egyetért ebben
Spencerrel? - kérdezte Levin. De Szvijazsszkij szemében megint fölvillant a
félelem.
- Hanem ez a frász kitűnő -
mondta elmosolyodva. - Igazán saját maga hallotta?
Levin látta, hogy ennek az
embernek az élete s gondolatai közt most sem találja meg a kapcsolatot.
Nyilvánvalóan egész mindegy volt neki, hogy véleménye hova vezet, neki csak a
vélekedés folyamatára volt szüksége. S kellemetlen volt, ha ez a folyamat
zsákutcába vitte. Ezt az egyet nem szerette, s ki is kerülte, valami
kellemesebbre és vidámabbra fordítva a beszélgetést.
Ennek a napnak az eseményei,
kezdve az útba ejtett paraszton, aki a nap benyomásaihoz és gondolataihoz
mintegy alapul szolgált, erősen fölizgatták Levint. Ez a kedves Szvijazsszkij,
aki csak társasági használatra tartogatta a gondolatait, s nyilván valami más,
Levin előtt titkolt életelvekhez igazodott, ugyanakkor a tömeg segélyével,
melynek a száma légió, tőle idegen gondolatokkal irányította a közvéleményt; ez
a dühös gazda, akinek teljesen igaza volt az élet kigyötörte nézeteiben,
viszont nem volt igaza a haragban, mellyel egy egész osztály, a legkülönb orosz
társadalmi osztály iránt viseltetett; elégedetlensége a maga munkájával, s a
homályos remény, hogy minderre valami gyógyszert találhat - mindez belső
izgalomba, a közeli döntést megelőző várakozásba olvadt benne össze.
Amikor szobájában magára
maradt, a ruganyos matracon fekve, amely, ahogy kezét vagy lábát megmozdította,
váratlanul lökött rajta egyet, Levin sokáig hevert még álmatlan. Amit
Szvijazsszkijjal beszélt, bár sok okosat mondott, nem érdekelte; az ősz bajuszú
birtokos érveit azonban meg kellett fontolnia. Önkéntelen is fölidézte minden
szavát, s képzeletben kiigazította a maga válaszát.
„Azt kellett volna mondanom
neki: ön szerint a mi gazdálkodásunk azért nem megy, mert a paraszt minden
tökéletesítést gyűlöl; hatalommal kéne ráerőszakolni. És ha a gazdálkodás ezek
nélkül a reformok nélkül egyáltalán nem menne, igaza is lenne; csakhogy megy,
mégpedig kizárólag ott, ahol a munkás a maga szokásai szerint dolgozhat, mint
annál az öreg parasztnál. A mi elégedetlenségünk azt bizonyítja, hogy vagy
bennünk, vagy a munkásainkban van a hiba. Mi rég törjük már magunkat, hogy az
európai módszereket bevezethessük, nem törődve azzal, mik a munkaerő
sajátságai. Próbáljuk most elismerni, hogy a munkaerő nem az ideális munkaerő, hanem az orosz muzsik az ő ösztöneivel, s
szervezzük meg ezzel összhangban a gazdaságot. Képzelje el - kellett volna
mondanom neki -, hogy az ön gazdasága úgy megy, mint azé az öregé; megtalálta a
módját, hogy a munka sikere a munkások érdeke is legyen, s megtalálta a
reformokban azt a középutat, amelyet ők is elismernek, s anélkül, hogy
tönkretenné a talajt, a kétszeresét, háromszorosát kapja a réginek. Ossza ketté
a földjét, adja oda felét a munkaerőnek; az a rész, amely önnek marad, nagyobb
lesz, s a munkaerőnek is több marad. Hogy ezt megtehesse, le kell szállítani a
gazdálkodás színvonalát; s a munkást érdekeltté tenni a gazdálkodásban. Hogy
ezt hogy csinálja: részletkérdés, de kétségtelen, hogy lehetséges.”
Ez a gondolat Levint erős
izgalomba hozta. Nem aludt fél éjjel, folyton a részleteket latolgatta, hogy
hajtsa végre. Nem akart másnap hazautazni, de most eltökélte, hogy már korán
reggel elmegy. Ez a kivágott ruhájú sógornő is szégyenhez hasonló érzést
keltett benne, mint akinek egy rossz cselekedetet kell megbánnia. A fő azonban:
nem halaszthatta, mennie kellett: hisz minél előbb, még az őszi vetés előtt elő
kellett a parasztoknak az ő új tervét adnia, hogy már az új alapon vethessenek.
Úgy döntött, hogy egész addigi gazdálkodását megváltoztatja.
Levin terveinek végrehajtása
igen sok nehézségbe ütközött, de ő minden erejéből küzdött, s ha nem is azt
érte el, amit akart, hanem amit tudott, önámítás nélkül hihette, hogy a dolog
megéri a fáradságot. Az egyik legnagyobb nehézség az volt, hogy a gazdaság ment
már, lehetetlen volt megállítani s mindent elölről kezdeni; a gépet működés
közben kellett átszerelni.
Amikor aznap este még, hogy
hazaért, elmondta tervét az ispánnak, az nyilvánvaló elégtétellel értett egyet
beszéde első részével, amely azt mutatta ki, hogy amit eddig csináltak,
képtelenség volt és nem jövedelmező. Az ispán azt mondta, ő rég hajtogatja már
ezt, de nem akarták meghallgatni. Ami Levin javaslatát illeti, hogy az egész
gazdasági vállalkozásban a munkásokkal együtt mint részestárs vegyen részt -
erre az ispán a legnagyobb fokú csüggedtségen kívül semmi határozott véleményt
nem nyilvánított, s arról kezdett el tüstént beszélni, hogy a kinn maradt
rozskévéket holnap okvetlen össze kell gyűjteni, aztán keresztbe rakni. Levin
érezhette, hogy most nem tehet semmit.
Amikor a parasztokkal
beszélt a dologról, s fölajánlotta, hogy az új feltételek mellett földet ad nekik,
ugyanilyen nehézséggel találkozott: annyira el voltak foglalva a napi
munkájukkal, hogy nem volt idejük a vállalkozás előnyét, hátrányát meggondolni.
Egy naiv paraszt, a tehenész
Iván, mintha teljesen megértette volna Levin ajánlatát, hogy a marhagazdaság
hasznában a családjával együtt részesedjék, s teljesen együtt érzett volna a
kezdeményezéssel. De amikor Levin a várható előnyöket akarta magyarázni neki,
Iván arcára izgalom és sajnálkozás ült ki, hogy nem hallgathatja tovább, s azon
volt, hogy valami halogatást nem tűrő dolgot találjon: vagy a villát kapta föl,
s a szénát hányta ki a marhaistállóból, vagy locsolni kezdett, vagy a trágyát
takarítgatta.
A másik nehézség a parasztok
legyőzhetetlen bizalmatlansága volt; nem hitték el, hogy a földesúr célja más
is lehet, mint minél jobban megkopasztani őket. Az igazi célja (akármit mond
is), meg voltak győződve, mindig az lesz, amit nem mond ki előttük. S ők maguk
is úgy szóltak hozzá a dologhoz, hogy sokat beszéltek, de sohasem mondták azt,
ami a valódi céljuk volt. A parasztok ezenkívül minden megegyezés első,
változhatatlan feltételéül azt szabták ki (az epés földbirtokosnak, Levin
érezte, igaza volt), hogy semmiféle új gazdasági eljárásra vagy új eszközök
használatára ne kényszerítsék őket. Elismerték, hogy a vaseke jobban szánt,
hogy a fogasoló gyorsabban dolgozik, de ezer okot találtak, hogy miért nem
használhatják sem ezt, sem amazt. S ha Levin meg is volt győződve, hogy a
gazdálkodás szintjét le kell szállítani, a tökéletesebb eszközökről, amelyeknek
haszna oly nyilvánvaló volt, mégis fájt lemondania. De ennyi nehézség ellenére
keresztülvitte a magáét, s őszre a dolog megindult, vagy legalább neki úgy
tetszett.
Eleinte azt gondolta, hogy
egész gazdaságát, úgy, ahogy volt, az új társas feltételek alapján a
parasztmunkások és az ispán kezére adja, de igen hamar meggyőződött róla, hogy
ez lehetetlen, s a gazdaság felosztása mellett döntött. A marhaistálló, a
gyümölcsös, veteményes, kaszáló, a parcellákra osztott szántók külön
területeket alkotnak. Úgy látta, hogy Iván, a naiv tehenész érti meg a
legjobban a dolgot; az az artyel, amelyet jórészt a maga családjából
szervezett, a marhagazdaságban lett részes. Egy távolabbi földet, amely nyolc
éve hevert parlagon, az okos ács, Fjodor Rezunov közvetítésével hat
parasztcsalád vett ki új, szövetkezeti alapon. Egy Surajev nevű paraszt a
veteményeskerteket vette át, ugyanilyen feltételek mellett. Ami fönnmaradt,
ment a régi módon; ez a három egység volt az új berendezés kezdete, s Levin
minden idejét ezeknek szentelte.
A tehenészetben a dolgok,
igaz, nem mentek jobban, mint előbb; Iván a tehenek meleg teleltetésének s a
tejszínből készült vajnak erősen ellene volt; azt erősítgette, hogy a tehénnek
a hidegen kevesebb takarmány kell, s a tejfölből készült vaj kiadósabb; a
fizetést is megkövetelte, mint régen, s egyáltalán nem érdekelte, hogy a pénz,
amit kap, nem fizetés, hanem előleg a haszonrészre.
Fjodor Rezunov társasága,
igaz, nem szántott másodszor, ahogy kikötötték, ekével a vetés alá, azzal
mentette magát, hogy nem volt rá idő. Az is igaz, hogy ennek a csoportnak a
parasztjai, noha megegyeztek benne, hogy az új alapon viszik a dolgot, mégsem
nevezték közösnek, hanem csak felesnek a földet, s a szövetkezet parasztjai,
sőt maga Rezunov is nemegyszer mondták Levinnek: megkapná a kis pénzét a
földjéért, az úr nyugodtabban lenne, mi meg szabadabban. Azonkívül ezek a
parasztok a legkülönfélébb ürügyön egyre halogatták, amíg csak a tél be nem
állt, hogy a kikötött karámot és gabonaszárítót a földjükre fölépítsék.
Az is igaz, hogy Surajev a
kivett veteményeskertet kisebb bérletekben a parasztoknak akarta szétosztani.
Nyilván egész hamisan értette, valószínűleg készakarva, a föltételeket, amelyek
mellett a földet kapta.
Igaz az is, hogy a
parasztokkal beszélgetve s a vállalkozás előnyeit bizonygatva Levin gyakran
érezte, hogy a parasztok csak a hangja zengését hallgatják, s el vannak
tökélve, hogy akármit beszél is, nem hagyják becsapni magukat. Ezt különösen
akkor érezte tisztán, amikor a legokosabb paraszttal, Rezunovval beszélt, s
szemében ott látta azt a játékosságot, amely világosan elárulta a Levinnek
szóló gúnyt, de azt a szent meggyőződést is, hogy ha itt megcsalnak valakit,
az nem Rezunov lesz.
Levin mindennek ellenére úgy
találta, hogy a dolog megy, s ha a számadásokat szigorúan vezeti s nem tágít,
bebizonyítja majd nekik az új módszer hasznát, s akkor az egész magától megy
már.
Ezek az ügyek, a kezén
maradt gazdaság dolga s a könyve fölött a szobában eltöltött órák ezen a nyáron
annyira elfoglalták, hogy vadászni is alig járt el. Augusztus végén tudta meg
attól az embertől, aki a nyerget visszahozta, hogy Oblonszkijék Moszkvába
utaztak. Amikor Darja Alekszandrovna levelére nem felelt, udvariatlanságával
(melyre szégyenpír nélkül nem tudott gondolni), érezte, fölégette maga mögött a
hajóit, most már nem is megy sohasem hozzájuk. Ugyanígy bánt el
Szvijazsszkijjal, amikor búcsú nélkül jött el tőlük. De hozzájuk sem megy soha.
Most már minden mindegy volt neki. A gazdaság újjászervezése annyira
elfoglalta, mint soha semmi az életben. Átolvasta a Szvijazsszkijtól kapott
könyveket, megrendelte, ami őnála nem volt meg, átolvasta a tárgyról szóló
közgazdasági és szocialista irodalmat, s ahogy várta is, nem talált semmit, ami
a tervbe vett dologra vonatkozott volna. A közgazdaságtani könyvekben, Millben
például, akit a legnagyobb hévvel elsőül olvasott el, a maga kérdéseire várva
minden pillanatban választ, csak az európai gazdasági helyzetből levont
törvényeket talált, de nem tudta semmiképp belátni, hogy ezek a törvények, amelyek
Oroszországra sehogy sem illettek, miért lennének általánosak. Ugyanezt látta a
szocialista könyvekben: vagy gyönyörű, de használhatatlan álmodozások voltak,
amelyekbe még mint diák belehabarodott; vagy az Európában uralkodó viszonyok
javítgatásai, tatarozásai, amelyekhez az orosz földművelés ügyének semmi köze
sem volt. A közgazdaságtan azt mondta, hogy a törvények, amelyek szerint Európa
gazdasága kifejlődött és fejlődik, általános, kétségbevonhatatlan törvények. A
szocialista tan azt mondta, hogy a fejlődés ugyanezen törvények szerint a
pusztulásba visz. És sem az egyik, sem a másik nemcsak hogy feleletet nem
adott, de a legkisebb célzást sem tette rá, hogy ő, Levin, s az a sok orosz
paraszt és földbirtokos a millió kezével s gyeszjatyinájával mit kezdjen, hogy
a köznek a legtöbbet termelhesse.
De ha egyszer már
belekapott, lelkiismeretesen elolvasott mindent, ami a tárgyára tartozott, s az
volt a szándéka, hogy ősszel külföldre utazik, s a helyszínen tanulmányozza a
dolgot, nehogy ebben a kérdésben is az történjék, ami más kérdésekben olyan
gyakran történt vele. Az szokott történni ugyanis, hogy amikor annak, akivel
beszélt, az eszméit kezdte megérteni, s a magáét is elkezdte volna kifejteni,
hirtelen azt mondták neki: „Hát Kauffmann, Jones, Dubois, Mitchelli? Nem
olvasta őket? Olvassa el, ők feldolgozták ezt a kérdést.”
Most már világosan látta,
hogy Kauffmann és Mitchelli semmit sem mondhatnak neki. Tudta, hogy mit akar.
Oroszországnak, látta, gyönyörű földjei, nagyszerű munkásai vannak, s bizonyos
esetekben, mint az útba ejtett parasztnál, munkás és föld sokat is hoz, viszont
amikor európai módra fektetik be a tőkét, a legtöbbször keveset jövedelmez. Ez
egyedül onnét van, hogy a munkások csak a maguk módján akarnak dolgozni, s csak
úgy dolgoznak jól; az ellenszegülés pedig nem véletlen, hanem állandó, s alapja
a nép lelkében van. Az orosz nép, amelynek az a hivatása, hogy hatalmas, el nem
foglalt térségeket telepítsen be és műveljen meg, amíg csak minden föld el
nincs foglalva, úgy gondolta, tudatosan ragaszkodik az ehhez szükséges
szokásokhoz, s ezek a szokások egyáltalán nem olyan rosszak, mint ahogy
rendesen gondolják. Ezt akarta ő kimutatni, elméletileg könyvben, gyakorlatilag
a gazdaságában.
Szeptember végén
leszállították a fát, amelyből a szövetkezetnek átadott földön majd istállót
építenek; eladták a vajat, és szétosztották a hasznot. Gyakorlatban kitűnően
mentek a gazdaság dolgai, Levinnek legalább úgy tetszett. De hogy elméletben
is megmagyarázzon mindent s befejezze a művét, amelynek álmai szerint a
közgazdaságtanban nemcsak hogy fordulatot kellett jelenteni, de meg is
semmisítené ezt a tudományt, s nép és föld viszonyáról egy új tudomány alapját
vetné meg, külföldre kellett utaznia, a helyszínen tanulmányozni, mi is történt
ezen a téren, s meggyőző bizonyítékokat találni, hogy ami történt, nem az,
amire szükség van. Levin csak a búzaszállítást várta, hogy pénzt kapjon s
elutazhassék. De elkezdett esni, a földeken maradt gabonát és krumplit nem
lehetett behordani; minden munka, így a búza szállítása is elmaradt. Az utakon
járhatatlan sár volt, az áradás elvitt két malmot, s az idő mind rosszabb és
rosszabb lett.
Szeptember 30-án reggel
kisütött a nap, s Levin a jó időben bízva egész komolyan hozzálátott az úti
készületekhez. Zsákokba töltötte a búzát, elküldte az ispánt pénzért a
kereskedőhöz, maga meg kiment a gazdaságba, hogy utazása előtt az utolsó
intézkedéseket megtegye.
Miután mindent elintézett,
nedvesen a víztől, amely a bőrkabátról hol a nyakába, hol a csizmaszárába folyt
be, de a legelevenebb és leglelkesebb lelkiállapotban tért estefelé haza. Az
idő estére még rosszabbra fordult, a hódara úgy csípte az egészen átázott,
fülét s fejét rázó lovat, hogy oldalazva ment. Levin azonban jól érezte magát a
csuklyában, vidáman pillantgatott maga körül, hol a keréknyomban szaladó
zavaros vízeret nézte, hol a pucér ágacskákról csüngő vízcseppeket, hol a híd
deszkáin a szét nem olvadt hódarafolt fehérségét, hol a szilfa nedves, még
húsos levelét, amely vastag rétegben vette körül a levetkőzött fát. A környező
természet hiába volt olyan komor, ő élénknek érezte magát. Egy távoli falu
parasztjaival beszélgetett, s azt látta, hogy kezdenek hozzászokni az új
viszonyokhoz. Az öreg cseléd, akihez szárítkozni bement, szemmel láthatóan
helyeselte Levin tervét, s maga ajánlotta, hogy belép a marhabeszerző
közösségbe.
„Csak kitartóan a cél felé,
s elérem, amit akarok - gondolta Levin. - Van miért dolgozni s vesződni. Ez nem
az én személyes ügyem: a közjó kérdése. Az egész gazdálkodási módnak, s ami a
fő, az egész nép helyzetének tökéletesen meg kell változnia. Szegénység helyett
általános jólét és megelégedés; gyűlölködés helyett egyetértés s az érdekek
kapcsolata. Egyszóval: vértelen, de nagyszabású forradalom; kezdetben járásunk
kis körében, aztán az egész kormányzóságban, Oroszországban, az egész világon.
Minthogy a gondolat helyes, nem lehet gyümölcstelen. Igen, ez olyan cél,
amelyért érdemes fáradni. S az, hogy én Kosztya Levin vagyok, ugyanaz, aki
fekete nyakkendőben ment el a bálra, s akit Scserbackaja kikosarazott, önmagam
szemében is szánalmas és jelentéktelen alak - semmit sem bizonyít. Meg vagyok
győződve, hogy Franklin ugyanilyen jelentéktelennek érezte magát, s éppígy nem
bízott magában, ha elgondolta, ki ő. Ez nem tesz semmit. Neki is volt bizonyára
egy Agafja Mihajlovnája, akinek bizalmasan előadta a terveit.”
Sötét volt már, amikor Levin
ilyen gondolatok között hazaért.
Az ispán, aki a kereskedőnél
járt, megjött s elhozta a búza árának egy részét. Az öreg cseléddel is
megállapodtak, s az ispán útközben arról győződött meg, hogy a gabona mindenütt
ott áll a földeken; az ő be nem hozott százhatvan keresztjük semmi ahhoz
képest, ami másoknál kinn maradt.
Levin megebédelt, s ahogy
szokta, leült egy könyvvel karosszékébe. Olvasás közben tovább gondolkozott, a
könyvvel kapcsolatban, az előtte álló útról. Most már egészen tisztán látta
munkája jelentőségét; fejében maguktól álltak össze az eszméje lényegét
kifejező körmondatok. „Le kell írnom - gondolta. - Ez lesz az a rövid
bevezetés, amelyet eddig fölöslegesnek tartottam.” Fölkelt, hogy az
íróasztalhoz menjen. A lábánál fekvő Laszka is fölkelt, nagy nyújtózva, s
ránézett, mintha kérdezné, hová. De írnia nem lehetett, a munkavezetők jöttek
utasításokért, s Levin kiment hozzájuk az előszobába.
Parancsosztás után, azaz
miután a másnapi munkára utasítást adott, s a parasztokat, akiknek dolguk volt
vele, fogadta, Levin a dolgozójába ment, s munkához ült. Laszka az asztal alá
feküdt, Agafja Mihajlovna is odaült kötésével a helyére.
Miután egy darabig írt,
Levin előtt hirtelen szokatlan elevenséggel jelent meg Kitty, visszautasítása,
az utolsó találkozás. Fölállt, s járkálni kezdett a szobában.
- Mit unatkozik itt? -
mondta neki Agafja Mihajlovna. - Folyton csak itthon ül. Ahelyett, hogy elmenne
valami hévízre, ahogy ígérte.
- Holnapután megyek, Agafja
Mihajlovna. Be kell a dolgomat fejeznem.
- Mi az a dolog? Tán keveset
ajándékozott még a parasztoknak? Így is azt mondják: „A ti uratok nagy kegyben
részesül emiatt a cárnál.” Furcsa is: mit veszkődik annyit a parasztok miatt?
- Én nem miattuk veszkődöm,
magamért csinálom.
Agafja Mihajlovna Levin
gazdálkodási terveinek minden részletét ismerte. Levin gyakran fejtette ki neki
minden finom ágbogukkal a gondolatait, s nemegyszer vitába is szállt vele, az
érveit cáfolva. Most azonban Agafja Mihajlovna egészen másképp értette, amit
mondott.
- A lelkünkkel gondolni,
tudott dolog, mindennél fontosabb - mondta fölsóhajtva. - Itt van Parfjon
Gyenyiszics, hiába volt írástudatlan, úgy halt meg, az Isten adjon olyat
mindenkinek - mondta a nemrég elhalt béresről. - Megáldozott, az utolsó kenetet
is fölvette.
- Én most nem erről beszélek
- szólt Levin. - Azt mondom, hogy a magam hasznára dolgozom. Nekem is
előnyösebb, ha a munkások jobban dolgoznak.
- Akármit csinál, amelyik lusta,
annak mintha falra borsót hányna. Ha lelkiismeretes, dolgozik; ha meg nem, nem
tehet semmit vele.
- De hisz maga mondja, hogy
Iván is többet törődik a jószággal.
- Én egyet mondok - felelte
Agafja Mihajlovna, nyilván nem véletlenül, hanem gondolatai szigorú
következetességével -, meg kell nősülnie, ez az.
Hogy Agafja Mihajlovna arra
emlékeztette, amin az imént maga is gondolkozott, elkeserítette és bántotta.
Elkomorodott, s nem felelt, csak visszaült a munkájához, elismételve magában,
amit műve jelentőségéről gondolt. A csöndben csak nagy néha figyelt föl Agafja
Mihajlovna kötőtűinek a hangjára; azután, hogy eszébe jutott, amire nem akart
emlékezni, újra összehúzta a homlokát.
Kilenc óra tájt csengőszó
hallatszott s egy kocsikas tompa rengése a sárban.
- Lám, vendége jött, nem fog
unatkozni - mondta Agafja Mihajlovna, s az ajtó felé indult. De Levin
megelőzte. A munkája nem ment, s örült, akárki lesz is az a vendég.
Ahogy a lépcső feléig
leszaladt, az előszobában ismerős köhécselést hallott, de lépései neszétől nem
hallotta tisztán, s azt remélte, téved; a csontos, hosszú, jól ismert alakot is
látta már, úgy tetszett, nem csalódhatik, de ő még mindig abban reménykedett,
hogy téved, s ez a bundáját vető, hosszú, köhécselő ember nem az ő Nyikolaj
bátyja. Levin szerette a bátyját, de együtt lenni vele mindig kín volt neki.
Most, amikor az eszébe
ötlött gondolat s Agafja Mihajlovna megjegyzése úgyis bizonytalan, zavart
állapotba hozta, a rá váró együttlét különösen nehéznek ígérkezett. Vidám,
egészséges, idegen vendég helyett, aki borongásában, mint remélte,
elszórakoztatja, a bátyjával kell együtt lennie, aki keresztül-kasul ismeri őt,
a legtitkosabb gondolatait is előhúzza s kimondatja vele. Ehhez pedig nem volt
kedve.
A csúf érzés miatt
megharagudott magára; így futott le az előszobába. De mihelyt közelről látta,
személyes csalódása egyszeriben megszűnt, s részvétbe ment át. Akármilyen
szörnyű volt Nyikolaj bátyja soványságával, betegségével azelőtt is, most még
soványabb lett, s még jobban elgyengült. Egy csontváz, bőrrel beborítva.
Ott állt az előszobában, a
sál lefejtése közben hosszú, sovány nyakát rángatta, s furcsán, szánalmasan
mosolygott. Ahogy ezt a szelíd és alázatos mosolyt megpillantotta, Levin úgy
érezte, görcs szorítja össze a torkát.
- Itt vagyok, eljöttem -
mondta Nyikolaj tompa hangon, egy pillanatra sem véve le öccse arcáról a
szemét. - Rég akartam, de folyton betegeskedtem. Hanem most már sokkal jobban
vagyok - mondta nagy, sovány tenyerét szakállán végighúzva.
- Igen, igen - felelte Levin.
S most, hogy megcsókolta, s ajkán érezte teste szárazságát, s közelről látta
nagy, különös ragyogású szemét, még jobban elborzadt.
Néhány hete levelet írt a
bátyjának, hogy eladta azt a kis földdarabot, amely az örökségből osztatlan
maradt; a bátyja fölveheti a részét, kétezer rubelt körülbelül.
Nyikolaj azt mondta, ezért a
pénzért jön, s még inkább a régi fészek kedvéért; meg akarja érinteni a
földet, hogy mint a daliák, erőt merítsen az előtte álló vállalkozásra. Még
görnyedtebb lett, s magas termete még megdöbbentőbbé tette soványságát;
mozdulatai azonban gyorsak és hevesek voltak, mint rendesen. Levin bevezette a
szobájába.
A bátyja, ami nem volt
régebben szokása, különös gonddal öltözött át, megfésülte ritka, egyenes szálú
haját, s mosolyogva ment fölfelé.
A legnyájasabb és
legvidámabb hangulatban volt; Levin gyerekkorukban gyakran látta őt ilyennek.
Még Szergej Ivanovicsról is harag nélkül emlékezett meg. Ahogy Agafja Mihajlovnát
meglátta, eltréfált vele, s a régi szolgák felől kérdezgette. Parfjon
Gyenyiszics halálhíre kellemetlenül érte. Arcára félelem ült ki, de tüstént
összeszedte magát.
- Elég öreg volt már -
mondta, s másra terelte a szót. - Itt töltök nálad egy hónapot, kettőt, aztán
vissza Moszkvába. Tudod, Mjagkov állást ígért, szolgálatba lépek. Egész másképp
rendezem be az életemet - folytatta. - Azt az asszonyt, tudod, elzavartam.
- Marja Nyikolajevnát? De
hát miért?
- Undok nő volt! Tömérdek
kellemetlenséget szerzett. - Azt azonban nem mondta el, mik voltak a
kellemetlenségek. Nem mondhatta el, hogy azért zavarta el, mert oly gyenge
volt, s mert - és ez a lényeg - Marja Nyikolajevna úgy bánt vele, mint egy
beteggel. - Meg aztán egészen meg akarom az életem változtatni. Mint mindenki,
én is csináltam ostobaságokat, de a vagyon nem számít; nem sajnálom. Legfőbb az
egészség, s nekem, hála Isten, rendbe jött az egészségem.
Levin hallgatta,
gondolkozott, s nem tudta eltalálni, mit mondjon. Nyikolaj nyilván ugyanúgy
volt vele; a maga ügyeiről kezdte az öccsét kérdezgetni, s Levin örült, hogy magáról
beszélhet, így legalább nem kellett színlelnie. Elmesélte bátyjának a terveit,
s hogy mit hajtott végre.
A bátyja hallgatta, de
nyilván nem érdekelte.
Ez a két ember annyira rokon
volt, olyan közel álltak egymáshoz, hogy a legkisebb mozdulat, a hang színe
mind a kettőjüknek többet mondott, mint mindaz, amit szavakkal mondhattak.
Most mind a ketten egyre
gondoltak, Nyikolaj betegségére s közeli halálára; minden más háttérbe szorult.
De sem az egyikük, sem a másikuk nem mert beszélni róla, s így mindaz, amiről
beszéltek - anélkül, hogy kimondták volna az egyedülit, ami foglalkoztatta őket
-, hazugság volt. Levin sosem örült még úgy, hogy az estének vége van, s aludni
kell menni. Semmiféle idegennel, még hivatalos viziteken sem volt olyan
mesterkélt és hazug, mint most. S ennek a mesterkéltségnek a tudata s a
bűntudat miatta még mesterkéltebbé tették. Sírni lett volna kedve az ő drága,
haldokló bátyja fölött, s hallgatnia kellett, s arról társalogni, hogy fog
ezentúl élni.
Minthogy a ház nedves volt,
s csak egy szobát fűtöttek, Levin a maga hálószobájában, a válaszfal mögött
fektette le a bátyját.
Az lefeküdt, s aludt vagy
nem aludt - mint afféle beteg, forgott, köhécselt, s ha nem tudta kiköhögni
magát, morgott is kicsit. Néha egy nehezet sóhajtott. „Jaj, Istenem!” - mondta
ilyenkor. Máskor meg, ha a nyál fojtogatta, „Az ördögbe!”, fakadt ki bosszúsan.
Levin sokáig nem aludt; hallgatta. Gondolatai a legkülönfélébbek voltak, de
minden gondolatának a vége egy volt: a halál.
A halál, mindennek a
kikerülhetetlen vége, első ízben jelent meg előtte elháríthatatlan erejében. S
ez a halál itt, az ő félálomban nyögő bátyjában, aki szokása szerint válogatás
nélkül fordult hol Istenhez, hol pedig az ördöghöz, egyáltalán nem volt olyan
messze tőle, mint ahogy azelőtt gondolta. Ott volt, érezte, benne magában is.
Ha nem ma, hát holnap, ha nem holnap, hát harminc év múlva, nem mindegy talán?
S hogy ez a kikerülhetetlen halál micsoda, nemcsak hogy nem tudta, nemcsak hogy
nem gondolkozott rajta, de nem is tudott és nem is mert gondolkozni rajta.
„Dolgozok, csinálni akarok
valamit, s elfeledem, hogy mindennek vége a halál.”
Ott ült az ágyán a sötétben,
átkulcsolt térddel, összekuporodva, s a lélegzete is elállt, olyan feszülten
gondolkodott. De mennél jobban megfeszítette az eszét, annál világosabb lett
előtte, hogy kétségkívül így van: valóban elfelejtkezett, semmibe vett egy apró
körülményt: hogy jön a halál, mindennek vége lesz, semmit sem érdemes kezdeni,
és hogy ezen bizony nem lehet segíteni. Szörnyű, de így van.
„De hiszen élek még. Mit
tegyek hát most, mit?” - mondogatta kétségbeesetten. Meggyújtotta a gyertyát,
nagy óvatosan fölkelt, a tükörhöz ment, s az arcát, a haját kezdte nézegetni. A
halántékán bizony már ősz hajszálak voltak. Kinyitotta a száját. A hátsó fogai
romlani kezdtek. Lemeztelenítette izmos karját. Ereje, az van. De Nyikolajnak,
aki a maradék tüdejével zihál, szintén ép volt a teste. Az jutott hirtelen
eszébe, amikor gyerekként együtt feküdtek le, s csak azt várták, hogy Fjodor
Bogdanics kimenjen, s párnákkal kezdték hajigálni egymást, és kacagtak, olyan
féktelenül kacagtak, hogy a Fjodor Bogdanicstól való félelem sem tudta az
életöröm habzó, túláradó tudatát megállítani. „S most ez a beesett, üres mell,
és én, aki nem tudom, miért vagyok, s mi is történik velem?”
- Kha! Kha! Az ördögbe is!
Mit matatsz ott, miért nem alszol? - szólt rá a bátyja hangja.
- Nem is tudom, álmatlanság.
- Én egész jól aludtam, most
már nem izzadok. Nézd csak, tapogasd meg az ingem. Ugye, nem izzadt?
Levin megtapogatta, aztán kijött
a válaszfal mögül, s eloltotta a gyertyát; de még sokáig nem aludt el. Alig
tisztult ki előtte kicsit, hogy miként éljen, itt volt előtte az új,
megoldhatatlan kérdés: a halál.
„Meghal, meg fog halni a
tavasszal már, hogy segítsek rajta? Mit mondhatok neki? Mit tudok én erről? El
is felejtettem, hogy ez van.”
Levin rég megfigyelte már, hogy amikor rendkívüli előzékenységük és
alázatosságuk miatt az együttlét az emberekkel kényelmetlenné kezd válni,
hamarosan követelőzésük és kötekedésük miatt lesz elviselhetetlen, így lesz,
érezte, a bátyjával is. S a bátyja szelídsége valóban nem soká tartott. Már
másnap reggel ingerültté vált, s a legfájdalmasabb pontokat érintve,
minduntalan belekötött az öccsébe.
Levin hibásnak érezte magát,
de nem tudott a dolgon segíteni. Érezte, hogy ha nem színészkednek mind a
ketten, hanem, ahogy mondani szokás, a szívük szerint beszélnek, azaz csakis
azt mondhatta volna: „Meghalsz, meghalsz, meghalsz.” Nyikolaj pedig csak ezt
felelhette volna: „Tudom, hogy meghalok, de félek, félek, félek.” Ha a szívük
szerint beszélnek, többet nem is szólnak. De így nem lehet élni; így hát
Konsztantyin azt próbálta, amit egész életében próbált és nem tudott, s amit,
megfigyelése szerint, sokan olyan kitűnően csináltak, s ami nélkül nem lehet
élni: megpróbálta nem azt mondani, amit gondol; s az volt az állandó érzése,
hogy hamisan üt ki, a bátyja rajtaéri, és mérges lesz miatta.
Harmadnap Nyikolaj megint
előadatta az öccsével a tervét, s nemcsak hogy elítélte, de szántszándékkal a
kommunizmussal keverte össze.
- Fogtad azt az idegen
eszmét, eltorzítottad, s arra alkalmaznád, amire nem lehet.
- De mondom, hogy semmi
közös nincs bennük. Ők tagadják a magántulajdon, a tőke, az öröklés jogos
voltát; én nem tagadom ezeket a nagy stimulusokat (nem szerette, hogy ilyen
szavakat használ, de amióta a munkája elragadta, akaratlanul is mind sűrűbben
használt nem orosz szavakat), én csak a munkát akarom szabályozni.
- Éppen ez az, vettél egy
idegen gondolatot, lenyestél róla mindent, ami az erejét adja, s el akarod
hitetni, hogy ez valami új - mondta Nyikolaj, dühösen rángatva a nyakát a
szoros nyakkendőben.
- De az én gondolatomnak
nincs semmi köze...
- Ott legalább - mondta
haragosan csillogó szemmel és ironikusan mosolyogva Nyikolaj -, ott legalább
megvan a világosságnak, határozottságnak, hogy úgy mondjam, geometriai
gyönyöre. Lehet, hogy utópia. De tegyük föl, hogy minden eddigi után tabula
rasát lehet csinálni: nincs magántulajdon, nincs család, a munka is
megszerveződik majd. Nálad azonban nincs semmi...
- De mért kevered össze? Én
sohasem voltam kommunista.
- Én voltam, s azt tartom,
korai még, de van értelme s jövője, mint az első századok kereszténységének.
- Én úgy vélem, hogy a
munkaerőt természettudományos szempontból kell nézni, azaz tanulmányozni,
megismerni a sajátságait, és...
- Csakhogy mindez hiábavaló.
Ez az erő maga is megtalálja fejlődése mindegyik fokán cselekvésének bizonyos
formáját. Mindig voltak rabszolgák, aztán mélayer-k,[72]
nálunk is van feles munka, árenda, napszámosmunka; mi az, amit keresel?
Ezekre a szavakra Levin,
mivel a lelke mélyén félt, hogy a bátyjának igaza van - igaz, hogy ő a
kommunizmus és az adott formák közt akar egyensúlyozni, s ez alig lehetséges,
hirtelen fellobbant.
- Módot keresek, hogy én is
meg a munkás is haszonnal dolgozhassunk. Meg akarom szervezni... - felelte
hevesen.
- Semmit sem akarsz
megszervezni, egyszerűen eredetieskedni akarsz, mint egész életedben;
megmutatni, hogy nemcsak úgy egyszerűen zsákmányolod ki a muzsikot, hanem
valami eszmével.
- Nos, ha így gondolod,
maradj meg hitedben! - felelt Levin, s a bal arcában, érezte már,
visszatarthatatlanul rángatózik az izom.
- Teneked nem volt és nincs
is meggyőződésed; csak a hiúságodat akarod kielégíteni.
- Nagyszerű, de hagyjál már!
- Hagylak is. Legfőbb ideje,
pusztulj a pokolba! Nagyon sajnálom, hogy lejöttem ide.
Akárhogy csillapította is
utóbb Levin a bátyját, az nem akart semmit sem hallani; azt mondta, sokkal
jobb, ha elválnak; Konsztantyin látta, hogy az élet a bátyja számára egyszerűen
tűrhetetlenné lett.
Nyikolaj teljesen fölkészült
már az útra, amikor Konsztantyin megint odament hozzá, s nem természetes hangon
kérlelni kezdte: bocsásson meg, ha valamivel megbántotta.
- Ó, ez a nagylelkűség -
mondta Nyikolaj, és elmosolyodott. - Nos, ha azt akarod, hogy igazad legyen,
megszerezhetem a gyönyörűséget. Igazad van, de én mégiscsak elmegyek.
Közvetlen az elutazás előtt
Nyikolaj megcsókolta az öccsét.
- Azért ne gondolj rám
haraggal, Kosztya - nézett rá különös komolyan. S a hangja megremegett.
Ezek voltak az egyedüli
őszinte szavak. Levin megértette, mit kell érteni rajta: „Látod és tudod, hogy
rosszul vagyok, lehet, nem látjuk többet egymást.” Megértette, s könny csordult
ki a szeméből. Még egyszer megcsókolta a bátyját, de nem tudott volna s nem is
volt képes semmit sem mondani.
Három nappal a bátyja
elutazása után Levin is külföldre utazott. A vasútnál Scserbackijjal, Kitty
unokabátyjával találkozott. Az nagyon elcsodálkozott Levin komorságán.
- Mi lelt? - kérdezte.
- Semmi különös; éppen hogy
kevés az öröm a világban.
- Hogy lenne kevés? Holmi
Mulhouse helyett elmegyünk együtt Párizsba. Meglátod, milyen jól mulatsz majd!
- Nem, énnekem már végem.
Ideje meghalnom.
- Mi a csuda! - mondta
mosolyogva Scserbackij. - Én most akarom elkezdeni.
- Nemrég még én is azt
gondoltam, de most már tudom, hogy csakhamar meghalok.
Azt mondta, amit az utóbbi
időben őszintén gondolt is. Mindenben csak a halált látta vagy közeledtét. A
tervbe vett munka azonban annál jobban foglalkoztatta. Amíg a halál el nem jön,
le kell valahogy élni az életet. A sötétség miatt, az egyetlen vezérfonal
benne, úgy érezte, csak a munkája lehet, s utolsó erejét összeszedve
kapaszkodott belé.
Kareninék, férj és feleség,
továbbra is egy házban éltek, mindennap találkoztak, de teljesen idegenek
voltak egymás számára. Alekszej Alekszandrovics szabályul állította föl, hogy
mindennap találkozzék a feleségével - hogy a személyzetnek ne legyen oka
találgatásokba bocsátkozni -, de lehetőleg nem ebédelt otthon. Vronszkij nem
fordult meg Alekszej Alekszandrovics házában, de Anna házon kívül találkozott
vele, s ezt a férje is tudta.
A helyzet mindhármójuknak
kínos volt, s egyiküknek sem lett volna ereje csak egy napot is tovább élni
benne, ha arra nem számítanak, hogy megváltozik, s mindez csak időleges,
keserves akadály, amely elmúlik majd. Alekszej Alekszandrovics azt várta, hogy
ez a szenvedély, mint minden a világon, elmúlik, mindenki elfeledkezik róla, s
az ő nevére nem tapad folt. Anna, akitől a helyzet függött, s akit a legjobban
gyötört, azért viselte el, mert nemcsak várta, de meg is volt győződve, hogy az
egész igen hamar megoldódik és kitisztul. Hogy mi oldja meg, azt pontosan nem
tudta, de szentül hitte, hogy ez a valami most már igen hamar bekövetkezik.
Vronszkij, aki önkéntelenül is alárendelte magát neki, szintén valami nem tőle
függőre várt, aminek minden nehézséget el kell oszlatnia.
A tél derekán Vronszkijnak
igen unalmas hete volt. Egy Pétervárra érkezett idegen herceg mellé osztották
be, Pétervár nevezetességeit kellett megmutatnia neki. Vronszkij magában véve
is jó megjelenésű ember volt, ezenkívül művésze a méltóságosan tiszteletteljes
viselkedésnek; meg is szokta, hogy ilyesféle emberekkel érintkezzék, ezért
rendelték ki a herceg mellé. De a megbízást most nagyon terhesnek találta. A
herceg semmit sem akart elszalasztani, amiről otthon megkérdezhetik, látta-e
Oroszországban, de meg az orosz mulatságokból maga is ki akarta venni,
amennyire csak lehet, a részét. Vronszkijnak ebben s amabban is kalauzolnia
kellett. Délelőtt nevezetességeket mentek nézni, este a nemzeti mulatságokban
vettek részt. A herceg még a hercegek közt is ritka egészségnek örvendett; hála
a tornának s a gondos testápolásnak, olyan erőben volt, hogy bármily
mértéktelenül vetette magát az élvezetekbe, friss volt, mint egy nagy, fényes,
zöld hollandi uborka. A herceg sokat utazott, s a mostani könnyű közlekedésnek,
úgy találta, egyik legfőbb haszna, hogy az ember könnyen fér hozzá más nemzetek
élvezeteihez. Járt Spanyolországban, s ott szerenádot adott, s egy mandolinozó
spanyol nőnek udvarolt. Svájcban zergét lőtt, Angliában vörös frakkban sövényeken
ugratott át, s fogadásból kétszáz fácánt lőtt le. Törökországban háremekben
járt; Indiában elefánton utazott; most Oroszországban is meg akart ízlelni
minden különös orosz élvezetet.
Vronszkijnak, aki a fő
ceremóniamestere lett, nagy nehézségébe került mindazokat az orosz
gyönyörűségeket, amiket különféle emberek a hercegnek ajánlottak, osztályoznia.
Volt ügetőverseny, palacsintaevés, medvevadászat, trojka, cigányok, tányértörős
orosz tivornya. S a herceg rendkívüli könnyedséggel sajátította el az orosz
szellemet; tálcaszám törte az edényt, ölébe cigánylányt ültetett, s mintha csak
azt kérdezte volna: mi van még, vagy csak ennyi az egész orosz szellem?
Valójában az összes orosz
gyönyörűségek közül a francia színésznők, egy kis balett-táncosnő s a fehér
pecsétes pezsgő tetszett neki a legjobban. Vronszkij hozzá volt szokva a
hercegekhez, de azért-e, mert az utóbbi időben megváltozott, vagy mert ehhez a
herceghez nagyon is közel került, ez a hét igen terhesnek tűnt föl neki. Az
egész héten át mindig olyan érzése volt, mint annak, akit veszélyes őrjöngő
mellé állítottak; félt az őrülttől, de ugyanakkor a közelség miatt a maga eszét
is féltette. Úgy érezte, egy pillanatra sem lazíthat a szigorú, hivatalos
tisztelet hangján, nehogy meg találják őt sérteni. A herceg viselkedése még
azok iránt az emberek iránt is, akik Vronszkij csodálkozására majd kiugrottak a
bőrükből, hogy orosz élvezetekben részesítsék, megvető volt. Véleménye az orosz
nőkről, akiket tanulmányozni óhajtott, nemegyszer a fölháborodás pírját
kergette Vronszkij arcába. A fő ok azonban, amiért a herceg különösen
nyomasztotta, az volt, hogy akaratlanul is magát látta benne. S amit ebben a
tükörben látott, nem hízelgett az önérzetének. Igen ostoba és igen magabízó,
igen egészséges és igen tiszta ember volt, azonkívül semmi. Gentleman volt,
igaz, ezt Vronszkij sem tagadhatta meg tőle. Sima és keresetlen a fölötte
állókkal, fesztelen és egyszerű, ha egyenrangúakkal érintkezett, megvetően
kedélyes az alantasokkal. Vronszkij maga is ilyen volt, s ezt nagy érdemének
tartotta; a herceg mellett azonban ő is alantas volt, s ez a megvetően kedélyes
modor föllázította.
„Buta marha! - gondolta. -
Én is ilyen volnék?”
Akárhogy is volt, amikor
hetednap, Moszkvába utazása előtt, a herceg elbúcsúzott tőle, s köszönetet
mondott neki, boldog volt, hogy a kényelmetlen szerepből kikerült, s a
kellemetlen tükörtől megszabadult. Az állomáson búcsúzott el tőle,
medvevadászatról jövet, ahol az orosz virtust mutatták be nekik egész éjszaka.
Hazaérve Anna levele várta
már. „Beteg vagyok és boldogtalan - írta. - Nem mehetek ki, de nem is tudok
meglenni tovább, hogy ne lássam. Jöjjön el este. Alekszej Alekszandrovics
hétkor gyűlésbe megy, s tízig ott marad.” Egy pillanatig elgondolkozott rajta,
milyen különös, hogy magához hívja, amikor az urának az volt a követelése, hogy
ne fogadja, de aztán úgy döntött, hogy elmegy.
Vronszkijt ezen a télen
ezredessé nevezték ki, elköltözött az ezredéből, s egyedül lakott.
Megreggelizett, s rögtön a díványra dőlt. Az utolsó napokban látott idétlen
jelenetek emléke vagy öt percen át Anna képével s a nyomkutató parasztéval
keveredett s bogozódott össze, aki a medvevadászaton fontos szerepet játszott -
aztán elaludt. Sötéttel ébredt, a félelemtől reszketve, s gyorsan gyertyát
gyújtott. „Mi volt az? Mi? Mit álmodtam, micsoda rettenetest? Igen, igen, a
nyomkereső paraszt, egy apró, piszkos, kuszált szakállú ember, úgy látszik, ő
csinált előrehajolva valamit, s franciául hirtelen valami különöset mondott.
Más semmi sem történt - mondta magában. - De miért volt olyan rettenetes?”
Élénken előtte volt a paraszt s azok az érthetetlen francia szavak, s újra
végigfutott hátán a hideg.
„Micsoda badarság” -
gondolta, s az órájára nézett.
Fél kilenc volt már.
Becsöngette az inasát, gyorsan felöltözött, s kiment a ház elé. Már egészen
elfeledte az álmát, csak a késése bántotta. Ahogy Kareninék kapujához ért, az
órájára pillantott, látta, hogy tíz perc múlva kilenc. Egy magas, keskeny
kocsi, előtte egy pár szürke, ott állt a kapu előtt. Ismerte, Anna kocsija
volt. „Hozzám készül - gondolta -, jobb is lett volna. Kellemetlen belépnem
ebbe a házba. De mindegy, nem bújhatok már el” - mondta magának, s olyan ember
módján, aki gyerekkorától megszokta, hogy nincs mit szégyellnie, kilépett a
kapu alól, s az ajtó felé tartott. Az ajtó kinyílt, a kapus egy pléddel a
kezében a hintót szólította. Vronszkij nem szokott apróságokra figyelni, most
mégis feltűnt neki, hogy a kapus milyen csodálkozva néz rá. Pont az ajtóban
csaknem beleütközött Alekszej Alekszandrovicsba. A gázláng épp rávilágított
sápadt, lesoványodott arcára a fekete kalap alatt s a kabát hódprémjéből
kivilágító fehér nyakkendőjére. Mozdulatlan, homályos szemei Vronszkij arcára
meredtek. Vronszkij meghajolt, Alekszej Alekszandrovics a szája szélét
beharapva a kalapjához emelte a kezét, és továbbment. Vronszkij látta, amint
vissza se nézve a hintójába ül; az ablakon át beveszi a plédet és a látcsövet,
s elhajtat. Vronszkij az előszobába lépett. Szemöldöke össze volt húzva, a
szeme gonosz, büszke fényben villogott.
„Micsoda helyzet! -
gondolta. - Ha harcolna legalább, ha kiállna a becsületéért, tehetnék valamit;
megmutathatnám az érzéseimet, de ez a gyengeség vagy aljasság... A csaló
szerepére kényszerít, amikor nem akartam és nem is akarok az lenni.”
Amióta Annával Vrede
kertjében beszélt, Vronszkij nézetei sokat változtak. Akaratlanul is átragadt
rá Anna gyengesége, aki teljesen átadta magát neki, s csak tőle várta, előre
belenyugodva mindenbe, sorsa eldöntését. Ő sem hitte már, hogy ez a viszony
véget érhet, ahogy akkor gondolta. Becsvágyó tervei megint a háttérbe
szorultak; kilépett, érezte, abból a tevékenységi körből, amelyben minden meg
volt szabva, s egészen átadta magát érzéseinek. Ez az érzés pedig mind
erősebben és erősebben fűzte őt Annához.
Az előszobából még Anna
távolodó lépteit hallotta. Kitalálta, hogy őt várta, ezért hallgatózott, s most
megy vissza a fogadóba.
- Nem! - kiáltott föl Anna,
amikor meglátta, s amint megszólalt, könnyek szöktek a szemébe. - Ha ez így
folytatódik, akkor még sokkal, de sokkal előbb be fog következni.
- Micsoda, kedvesem?
- Mi? Én várok, kínlódom,
egy órát, kettőt... Nem, nem teszem. Nem tudok veszekedni veled. Biztosan nem
tudtál jönni. Nem veszekszem.
Mindkét kezét a vállára
tette, és sokáig nézte őt rajongó s ugyanakkor kutató, mély pillantásával. Az
arcát tanulmányozta, mit változott, mióta nem látta. Mint minden
találkozásukkor, összehasonlította elképzelt (hasonlíthatatlanul szebb, a
valóságban lehetetlen) képét azzal, amilyen valóban volt.
- Találkoztál vele? -
kérdezte Anna, amikor odaültek a lámpa alá az asztalhoz. - Ez a büntetésed,
amiért elkéstél.
- De hát hogy történhetett?
Hisz az ülésen kellene lennie.
- Ott volt, s már
visszajött. Most megint elment valahová. De nem tesz semmit. Ne is beszélj
erről. Hol voltál? Egyre a herceggel?
Élete minden részletét
ismerte. Vronszkij azt akarta mondani, hogy egész éjszaka nem aludt és
elbóbiskolt, de ahogy fölzaklatott, boldog arcára nézett, elszégyellte magát.
Jelentést kellett tennie, azt mondta, a herceg elutazásáról.
- S most vége? Elutazott?
- Hála Isten, vége. Nem is
hiszed, milyen elviselhetetlen volt.
- Miért? Hiszen ti, fiatal
férfiak állandóan így éltek - mondta a szemöldökét összehúzva, s az asztalon
fekvő horgolás után nyúlt; abból kezdte, anélkül, hogy Vronszkijra nézett
volna, a horgolótűt kiszabadítani.
- Én már rég fölhagytam
ezzel a élettel - mondta Vronszkij, azon csodálkozva, hogy mennyire
megváltozott közben Anna arca, próbálta megfejteni, mit jelent ez. - És be kell
vallanom - mondta sűrű, fehér fogsorát egy mosolyban kivillantva -, ezen a
héten, ahogy ezt az életet néztem, szinte tükörbe pillantottam, s ez nem volt
kellemes.
Anna ott tartotta kezében a
horgolást, de nem horgolt; furcsán csillogó, ellenséges pillantással nézte.
- Ma reggel itt volt Liza,
ők még nem félnek hozzám járni, Ligyija Ivanovna grófnő ellenére sem - állt föl
Anna -, s mesélt a ti athéni lakomátokról. Micsoda undokság!
- Épp azt akartam mondani,
hogy...
De Anna félbeszakította:
- Ez az a Thérčse, akit te
is ismertél azelőtt?
- Azt akartam mondani...
- Milyen undokok vagytok,
férfiak! Nem tudjátok elképzelni, hogy egy nő sem felejtheti el az ilyet -
mondta egyre indulatosabban, s ezzel ingerültsége okát is elárulta. - Főleg az
olyan nő, aki nem ismerheti meg az életedet. Mit tudok én? És miről tudtam?
Amit te elmondasz. S honnét tudjam, hogy igazat mondasz-e?
- Anna! Megsértesz. Nem
bízol bennem? Nem megmondtam, hogy nincs gondolatom, amit eltitkolnék előtted?
- Igen, igen - mondta Anna;
szemmel láthatólag azon volt, hogy a féltékeny gondolatokat elkergesse. - De ha
tudnád, milyen nehéz nekem. Igen, hiszek neked. Miről is beszéltél?
De Vronszkij nem tudott
visszaemlékezni mindjárt, mit akart mondani. A féltékenységnek ezek a rohamai,
melyek az utóbbi időben mind gyakrabban és gyakrabban jöttek rá Annára,
megijesztették, és akárhogy igyekezett is elrejteni, hiába tudta, hogy
féltékenységének a szerelem az oka, lehűtötték iránta. Hányszor mondta magának,
hogy Anna szerelme a boldogság. Itt van, szerette őt, ahogy csak az olyan
asszony szerethet, akinek a szívében a szerelem az élet minden javánál több, s
ő sokkal messzebb volt a boldogságtól, mint amikor Moszkvából utánautazott.
Akkor boldogtalannak tartotta magát, a boldogság azonban még előtte volt; most
azonban azt érezte, hogy a legnagyobb boldogság mögötte van már. Anna
egyáltalán nem az volt, akinek az első időben látta; testben-lélekben
hátrányára változott. Elnehezedett; arca, amikor arról a színésznőről beszélt,
gonosz, torz kifejezést öltött. Vronszkij úgy nézett rá, ahogy a leszakított,
hervadó virágra néz az ember, alig találva meg rajta a szépséget, amelyért
leszakította és elpusztította. S mégis, amikor a szerelme erősebb volt, érezte,
ha akarja, ki tudta volna tépni a szívéből; most pedig, amikor, mint ebben a
pillanatban is, úgy rémlett, nem is érez szerelmet iránta, kötelékük, tudta,
széjjeltéphetetlen.
- Nos, mit akartál a
hercegről mondani? Elűztem, elűztem már az ördögöt - tette hozzá. A
féltékenységet nevezték ördögnek maguk közt. - Nos, mit kezdtél a hercegről
mondani? Miért volt annyira terhedre?
- Kibírhatatlan volt -
mondta Vronszkij, az elvesztett gondolat fonalát keresve. - Nincs előnyére, ha
közelről ismeri meg az ember. Ha jellemezni akarom, gyönyörűen táplált állat; a
kiállításokon ilyenek nyerik az első díjat; több semmi - mondta Anna
kíváncsiságát fölébresztő bosszúsággal.
- De hát hogyan? - vetette
ellen Anna. - Mégiscsak sokat látott és művelt is?
- Egészen másfajta műveltség
az - az ő műveltségük. Nyilván csak azért műveltek, hogy joguk legyen
megvetniük a műveltséget, mint ahogy az állati élvezetet kivéve, meg is vetnek
mindent.
- De hisz ti is szeretitek
az állati élvezetet - mondta Anna, s Vronszkij megint észrevette tekintetét
kerülő komor pillantását.
- Mit véded őt? - mondta
mosolyogva.
- Nem védem, nekem egészen
mindegy, én csak azt gondolom, ha magad nem szeretnéd ezeket az élvezeteket,
lemondhattál volna. De neked is gyönyörűség Thérčse-t Éva-kosztümben látni.
- Már megint, megint az
ördög! - mondta Vronszkij, és megcsókolta az asztalon nyugvó kezét.
- Nem tehetek róla! Nem
tudod, mennyit gyötrődtem, mialatt vártalak! Azt hiszem, nem vagyok féltékeny.
Nem is vagyok; amikor itt vagy velem, bízom is benned; de amikor, ki tudja,
hol, magadban folytatod a te érthetetlen életedet...
Elfordult tőle,
kiszabadította végre a horgolásból a tűt, s mutatóujja segítségével gyors
egymásutánban rakta a lámpafényben csillogó fehér gyapjúszálból a szemeket,
vékony csuklóját gyorsan és idegesen forgatva a hímzett ruhaujjban.
- Hogy történt? Hol
találkoztál Alekszej Alekszandroviccsal? - csendült fel természetellenesen a
hangja.
- Az ajtóban ütköztünk
össze.
- Hogy hajolt meg? Így?
Elnyújtotta az arcát, és
behunyta félig a szemét; arckifejezése gyorsan elváltozott, s kezét egymásba
tette, s szép arcán Vronszkij egyszer csak ugyanazt a kifejezést látta,
amellyel Alekszej Alekszandrovics köszönt neki. Vronszkij elmosolyodott. Ő
pedig vidáman fölnevetett, azzal a kedves, mellből jövő nevetéssel, amely
egyik legfőbb varázsa volt.
- Sehogy sem értem őt -
mondta Vronszkij. - Ha a nyaralóban a vallomásod után szakít veled, ha párbajra
hív... de azt nem értem, hogy tudja ezt a helyzetet elviselni? Szenved tőle, az
bizonyos.
- Ő? - mondta Anna gúnyosan.
- Tökéletesen elégedett.
- De akkor mit kínlódunk
mindnyájan? Amikor minden olyan jó lehetne?
- De nem neki. Nem ismerem
tán őt, a hazugságot, ami átitatja? Élhet úgy valaki, ha érzés van benne, ahogy
ő énvelem? Nem ért és nem érez semmit sem. Lakhat egy ember, akiben érzés van,
egy házban a házasságtörő feleségével? Tudhat beszélni vele? Tegezheti?
S önkéntelen is újra
elképzelte őt. „Te, ma chčre Anna,
te!”
- Ez nem férfi, nem ember,
bábu. Senki sem tudja, de én igen. Ha én lennék a helyén, rég megölöm,
darabokra tépem az asszonyt, aki olyan, mint én, és nem mondom neki: te, ma chčre Anna. Ez nem ember, ez egy
minisztériumi masina. Nem érti, hogy én a te feleséged vagyok, s ő idegen,
fölösleges. Nem, ne is beszéljünk erről.
- Nincsen igazad, nincsen
igazad, kedvesem - mondta Vronszkij, csillapítani próbálva. - De mindegy, ne
beszéljünk róla. Mondd el, mit csináltál? Mi bajod? Mit mondott a doktor,
miféle betegség ez?
Anna gúnyos örömmel
pillantott rá. Nyilván még más nevetséges és torz vonásokat is talált a
férjében, s az alkalmat kereste, hogy elmondhassa.
De Vronszkij tovább beszélt.
- Azt gyanítom, nem is
betegség ez: az állapotod. Mikorra várod?
A gúnyos fény kialudt Anna
szemében, s egy másféle mosoly - valami csendes bánatnak, Vronszkij számára
ismeretlen tudásnak a jele - váltotta föl előbbi arckifejezését.
- Hamarosan, hamarosan. Azt
mondtad, hogy a helyzetünk kínos, meg kell oldani. Ha tudnád, milyen nehéz
nekem; mit adnék érte, ha szabadon s bátran szerethetnélek. Nem gyötörném sem
magam, sem téged a féltékenységemmel... Hamarosan meg is lesz, de nem úgy,
ahogyan gondoljuk.
Arra gondolva, hogy lesz
meg, annyira megszánta magát, hogy könny tolult a szemébe, s nem tudta
folytatni. A lámpafényben gyűrűktől és fehérségtől csillogó kezét Vronszkij
kabátujjára tette.
- Nem úgy lesz, ahogyan
gondoljuk. Nem akartam beszélni erről, te késztetsz rá. Nemsokára minden,
minden megoldódik, mindnyájan megnyugszunk, s nem gyötrődünk többet.
- Nem értem - mondta
Vronszkij, noha megértette.
- Azt kérded, mikor? Hamar.
S én nem élem túl. Ne, ne szakíts félbe. - Mind sebesebben beszélt. - Tudom,
bizonyosan tudom. Meghalok, és örülök neki, hogy meghalok; ez lesz nekem és
nektek is a szabadulás.
Könnyek csordultak ki a
szeméből. Vronszkij a kezére hajolt, csókolni kezdte, s azon volt, hogy
elrejtse izgalmát, melynek, tudta, nem volt alapja, de mégsem tudott fölébe
kerülni.
- Így van ez, s így lesz a
legjobb - mondta Anna, hevesen megszorítva a kezét. - Ez az egy, ez maradt meg
nekünk.
Vronszkij fölocsúdott, s
fölvetette a fejét.
- Micsoda csacsiság! Micsoda
értelmetlen csacsiságokat beszélsz!
- Nem, ez az igazság.
- Mi az igazság?
- Hogy meghalok.
Megálmodtam.
- Megálmodtad? - ismételte
Vronszkij, s hirtelen eszébe jutott az álombéli paraszt.
- Meg - mondta Anna. - Már
rég történt. Azt álmodtam, beszaladok a hálószobámba; ki kellett hoznom, meg
kellett tudnom ott valamit, tudod, hogy van ez álmunkban - mondta a borzalomtól
elnyílt szemmel -, s a hálószobában a sarokban ott áll valami.
- Eh, micsoda badarság. Hogy
lehet azt hinni, hogy...
De Anna nem hagyta, hogy
félbeszakítsa. Amit mondott, őneki rendkívül fontos volt.
- S ez a valami hirtelen
megfordult; látom, hogy egy apró, bozontos szakállú paraszt, de rettenetes. El
akartam futni, de ő ráhajol a zsákra, s a kezével matat valamit...
Meg is mutatta, ahogy a
zsákban matat. Az arcán borzalom volt. S Vronszkijnak, az álmára emlékezve,
ugyanaz a borzalom töltötte el a lelkét.
- Ott matat, s franciául
hadar valamit, orrhangon, tudod: „Il faut
le battre le fer, le broyer, le pétrir.”[73]
Föl szerettem volna ébredni, félelmemben föl is ébredtem, de csak álmomban. Mit
jelent ez, kezdtem tűnődni magamban. Mire Kornyej azt mondta: „Szülésben halsz
meg, szülésben, mátuska.” Erre aztán tényleg fölébredtem.
- Milyen csacsiság, milyen
csacsiság - mondta Vronszkij, de maga is érezte, hogy nincs semmi meggyőződés a
hangjában.
- Ne is beszéljünk róla.
Csöngess, behozatom a teát. Várjál csak, én már nem sokáig...
De hirtelen megint megállt.
Arca egy szemvillanás alatt elváltozott. A borzalmat és zaklatottságot csöndes,
komoly, boldog figyelem cserélte fel. Vronszkij nem tudta megérteni, mit jelent
ez a változás. Anna egy új élet mozdulását figyelte magában.
Alekszej Alekszandrovics,
miután a maga háza előtt Vronszkijba ütközött, ahogy szándéka is volt, az olasz
operába ment. Végigült két felvonást, s találkozott, akivel találkoznia
szükséges volt. Amikor hazatért, megnézte figyelmesen a fogast, s látva, hogy
katonakabát nincs rajta, szokása szerint a dolgozószobájába ment. De az már
szokása ellenére volt, hogy nem feküdt le, hanem éjjel háromig föl-alá járkált
a szobájában. Haragja a felesége iránt, aki már az illemre sem ügyel, s az
egyetlen előírt feltételt sem akarja betartani, hogy ne fogadja otthon a
szeretőjét, nem hagyott nyugtot neki. Nem teljesítette a követelését; meg kell
büntetnie, beváltania a fenyegetését - kikövetelni a válást, s elvenni tőle a
fiát. Ismerte mindazokat a nehézségeket, amik várnak rá, de azt mondta,
megteszi, s most be kell váltania a fenyegetését. Ligyija Ivanovna grófnő
célzott már rá, hogy ebből a helyzetből ez a legjobb szabadulás, s a válás
gyakorlata az utóbbi időben annyira tökéletesült, hogy Alekszej Alekszandrovics
úgy látta, a formai akadályokat legyőzheti. A baj persze sosem jön magában, s a
más nemzetiségűek helyzete és a zarajszki kormányzóságbeli mezőöntözések olyan
hivatali kellemetlenséget zúdítottak Alekszej Alekszandrovicsra, hogy az utóbbi
időben állandóan a legnagyobb izgalomban volt.
Egész éjjel nem aludt, s
dühe, amely valami hatalmas haladvány szerint nőtt, reggelre tetőfokot ért el.
Sebtében fölöltözött, s mint akinek egy teli csésze düh van a kezében, s fél,
hogy kifröccsenti, ő is félt, hogy haragjával együtt a tárgyaláshoz szükséges
energiát is elveszti, s mihelyt meghallotta, hogy Anna fölkelt, bement hozzá.
Anna, aki azt hitte, hogy
kitűnően ismeri az urát, megdöbbent tőle, amikor belépett. A homloka felhős
volt, szeme, a felesége tekintetét kerülve, komoran meredt maga elé; a száját
keményen, megvetéssel szorította össze. Járásában, mozgásában, hanghordozásában
olyan határozottság és elszántság volt, amilyet a felesége még sohasem
tapasztalt. Bejött a szobába, s nem is köszönt, egyenesen az íróasztalhoz ment,
fogta a kulcsot, s kinyitotta a fiókot.
- Mit akar? - kiáltott föl Anna.
- A szeretője leveleit.
- Azok nincsenek ott -
mondta Anna, a fiókot bezárva. Alekszej Alekszandrovics épp ebből a mozdulatból
látta, hogy jó helyen keres; gorombán odább lökte a kezét, s kikapta a tárcát,
amelyben, tudta, hogy a legfontosabb iratait tartja. Anna ki akarta tépni a
kezéből, de ő eltaszította.
- Üljön le, beszélnem kell
magával - mondta, s a levéltárcát a hóna alá csapva, könyökével úgy
odaszorította, hogy a válla fölemelkedett bele.
Anna csodálkozva, félénk
hallgatással nézte.
- Megmondtam, nem engedem
meg, hogy a szeretőjét itthon fogadja.
- Találkoznom kellett vele,
mert...
Megállt, nem talált semmi
ürügyet rá.
- Nem megyek bele a
részletekbe, hogy egy asszonynak miért kell a szeretőjével találkoznia.
- Én csak... - mondta Anna
elpirulva. A gorombasága fölingerelte, és bátorrá tette. - Valóban nem érzi -
mondta -, milyen könnyű megsértenie?
- Megsérteni csak
tisztességes embert és tisztességes asszonyt lehet; a tolvajnak azt mondani,
hogy tolvaj, csak constatation d’un
fait.[74]
- Ez a kegyetlenség új
vonás, ezt eddig nem ismertem magában.
- Kegyetlenségnek nevezi,
hogy egy férfi szabadjára engedi a feleségét, odaadja neki védelmül a
becsületes nevét, azzal a feltétellel, hogy vigyáz az illemre? Ez kegyetlenség?
- Ez rosszabb a kegyetlenségnél,
ez aljasság, ha tudni akarja! - kiáltott föl Anna kitörő dühvel, s fölállt,
hogy kimegy.
- Nem! - kiáltott rá
Alekszej Alekszandrovics sipító hangján, amely most még följebb siklott a
szokásosnál, s nagy ujjaival olyan erősen fogta meg Anna karját, hogy miközben
erőszakkal a helyére ültette, az odaszorított karkötő vörös nyomot hagyott
rajta. - Aljasság? Ha már használni akarja a szót, hát eldobni a férjét és fiát
egy szeretőért, s közben a férj kenyerét enni - ez, ami aljasság.
Anna lehajtotta a fejét.
Nemcsak azt nem mondta, amit tegnap a kedvesének, hogy ő a férje, a férje pedig
fölösleges személy; nem is gondolt erre. Érezte, hogy az ura szavai teljesen
jogosak.
- Nem festheti le - mondta
csak csendesen - rosszabbnak a helyzetem, mint amilyennek magam látom. De miért
mondja mindezt?
- Miért mondom? Miért? -
folytatta Alekszej Alekszandrovics dühösen. - Hogy megtudja: minthogy a
kívánságomat nem teljesítette, az illendőségre nem vigyázott, intézkedni fogok,
hogy véget vessek ennek a helyzetnek.
- Véget ér úgyis igen hamar
- mondta Anna, s a közeli halál gondolatára, amelyet most kívánt is, megint
könnybe lábadt a szeme.
- Hamarább, mint ahogyan a
szeretőjével gondolták! Magának ki kell az állati szenvedélyét elégítenie.
- Alekszej Alekszandrovics!
Nem azt mondom, hogy nem nagylelkű, de egyszerűen nem tisztességes megütni azt,
aki a földön fekszik.
- Maga csak magára gondol;
annak az embernek a szenvedése, aki a férje volt, nem érdekli. Mindegy, hogy az
egész élete összeomlik, hogy mit szeny... sen... senved.
Alekszej Alekszandrovics
olyan gyorsan beszélt, hogy belezavarodott, és sehogy sem tudta a szót
kimondani. Végül is úgy mondta ki, hogy „senved”. Annának nevethetnékje támadt,
de mindjárt el is szégyellte magát, hogy ilyen pillanatban valamit nevetségesnek
talál. Első ízben érzett egy pillanatra együtt vele; a helyébe képzelte magát,
és megszánta. De mit mondhatott vagy mit tehetett volna? Lehorgasztotta a
fejét, és hallgatott. Alekszej Alekszandrovics is hallgatott egy darabig. Ahogy
megszólalt, a hangja nem volt már olyan sipító és hideg: szeszélyesen
összeválogatott szavait, amelyeknek tulajdonképpen semmi fontosságuk sem volt,
időnként meg-megnyomta.
- Azt jöttem közölni... -
mondta.
Anna ránézett. „Nem, csak
nekem rémlett úgy - jutott eszébe az arckifejezésére gondolva, amellyel a
»senved« szóba belekavarodott. - Ezekkel a zavaros szemekkel, ezzel az
önelégült nyugalommal érezhet ember valamit?”
- Nem változtathatok semmin
- suttogta.
- Azt jöttem közölni, hogy
holnap Moszkvába utazom, s nem térek vissza többé ebbe a házba; az ügyvédtől,
akire a válópert rábízom, majd értesül elhatározásomról. A fiam átköltözik a
nővéremhez - mondta Alekszej Alekszandrovics. Csak nagy nehezen jutott eszébe,
hogy mit is akart a fiáról mondani.
- Szerjozsára azért van
szüksége, hogy fájdalmat okozzon nekem - mondta Anna orvul rápillantva. -
Hiszen nem is szereti. Hagyja meg nekem!
- Igen, a szeretetemet
iránta, azt is elvesztettem; az utálat, amit maga iránt érzek, rá is ráragad.
De azért elviszem. Isten vele!
Ki akart menni, de most Anna
tartotta vissza.
- Alekszej Alekszandrovics,
hagyja nálam Szerjozsát! - suttogta még egyszer. - Más mondanivalóm nincs.
Hagyja meg Szerjozsát, amíg... Hamarosan szülök, hagyja itt őt.
Alekszej Alekszandrovics
elvörösödött, kirántotta a kezét, s szó nélkül ment ki a szobából.
A híres pétervári ügyvéd
várószobája, amikor Alekszej Alekszandrovics belépett, teli volt. Három hölgy
ült ott: egy öreg, egy fiatal és egy kereskedőné s három úr - az egyik egy
német bankár, az ujján pecsétgyűrű, a másik egy szakállas kupec, a harmadik egy
haragos hivatalnok, egyenruhában, kereszttel a nyakán; nyilván rég várakoztak
már. A két ügyvédbojtár a tollat percegtetve az asztalnál írt. Az
írószerszámok, melyeknek Alekszej Alekszandrovics nagy kedvelőjük volt,
szokatlanul szépek voltak. Alekszej Alekszandrovics nem tehetett róla, ezt is
megfigyelte. Az egyik bojtár, föl sem állva, bosszús hunyorgások közt fordult
Alekszej Alekszandrovics felé.
- Mivel szolgálhatok?
- Az ügyvéd úrral van
dolgom.
- Az ügyvéd úr el van
foglalva - felelte ridegen a bojtár, tollával a várakozókra mutatott, s tovább
írt.
- Nem szakíthatna időt? -
kérdezte Alekszej Alekszandrovics.
- Nincs szabad ideje,
állandóan el van foglalva. Méltóztassék várni.
- Akkor legyen szíves, adja
át neki a névjegyemet - szólt méltósággal Alekszej Alekszandrovics, látva,
hogy inkognitóját föl kell fednie.
A bojtár fogta a névjegyet,
szemmel láthatóan nem tetszett neki, ami rajta állt, s eltűnt az ajtó mögött.
Alekszej Alekszandrovics
elvben helyeselte a nyilvános bíráskodást, de azzal, ahogy náluk alkalmazták,
egyes részleteiben, magasabb, előtte jól ismert szolgálati okokból nem értett
egészen egyet, sőt el is ítélte, amennyire már ő valamit, amit legfelsőbb
helyen megerősítettek, el tudott ítélni. Egész élete adminisztratív
tevékenységben telt el, s így ha valamivel nem értett egyet, rosszallását
enyhítette a tudat, hogy a hibák elkerülhetetlenek, s a javítás lehetősége
minden ügyben megvan. De idáig nem volt dolga ügyvédekkel, s így helytelenítése
csak elméleti volt; most azonban az a kellemetlen benyomás is erősítette, amit
az ügyvéd előszobájában nyert.
- Tüstént kijön - mondta az
ügyvédbojtár, s két perc múlva egy öreg jogász alakja tűnt föl, aki az
ügyvéddel tanácskozott; majd magáé az ügyvédé is.
Az ügyvéd kicsiny, zömök
ember volt, kopasz, a szakálla feketésvörös, szemöldöke hosszú és világos, a
homloka előreugró. Nyakkendőjétől és dupla óraláncától a lakkcipőig úgy ki volt
csípve, mint egy vőlegény. Arca okos volt, parasztos; az öltözete ficsúros,
rossz ízlésű.
- Parancsoljon - mondta az
ügyvéd Alekszej Alekszandrovicshoz fordulva. Komor képpel bocsátotta be őt maga
mellett, s betette az ajtót.
- Tessék helyet foglalni. -
Egy karosszékre mutatott az ügyiratokkal elborított asztal mellett, maga meg a
fő helyre ült, s kurta, világos szőrrel benőtt ujjaival kicsi kezeit
dörgölgetve, oldalt hajtotta a fejét. De alig nyugodott meg ebben a pózban, az
asztal fölött egy moly repült át. Olyan gyorsasággal, amilyet az ember nem várt
volna tőle, kinyújtotta a kezét, elcsípte a molyt, s megint az előbbi tartást
vette föl.
- Mielőtt a dologra térnék -
mondta Alekszej Alekszandrovics, aki csodálkozva követte az ügyvéd mozdulatát
-, meg kell jegyeznem, hogy az ügy, amelyről beszélni akarok önnel,
titoktartást kíván.
Az ügyvéd lelógó bajuszát
alig észrevehető mosoly rándította meg.
- Nem volnék ügyvéd, ha nem
őrizném meg a rám bízott titkot. De ha biztosítékra van szüksége...
Alekszej Alekszandrovics az
arcára nézett; okos, szürke szemei, úgy látta, nevetnek, mintha mindent
tudnának már.
- Ismeri a nevemet? -
folytatta Alekszej Alekszandrovics.
- Ismerem önt s az ön -
újból elcsípett egy molyt - közhasznú tevékenységét, mint minden orosz - mondta
az ügyvéd, meghajtva magát.
Alekszej Alekszandrovics
fölsóhajtott, s bátorságot gyűjtött. De ahogy egyszer rászánta magát,
bátortalanság és megtorpanás nélkül folytatta, sipítós hangján, egy-egy szót
kiemelve.
- Az a szerencsétlenség ért
- mondta Alekszej Alekszandrovics -, hogy megcsalt férj vagyok, s törvényesen
is meg szeretném szakítani viszonyomat a feleségemmel; válni tehát; de úgy,
hogy a fiam ne maradjon az anyjánál.
Az ügyvéd szürke szemei
iparkodtak nem nevetni, de csak úgy repestek a visszatarthatatlan örömtől.
Alekszej Alekszandrovics látta, hogy ez nemcsak a jövedelmező megbízást kapó
ember öröme - győzelem volt és elragadtatás; fénye ahhoz a vészjósló
csillogáshoz hasonló, amit a felesége szemében látott.
- S az én közreműködésemet
kéri a válás lebonyolításában?
- Igen, de figyelmeztetnem
kell, hogy esetleg visszaélek a figyelmével. Azért jöttem, hogy előzetes
megbeszélést folytassak önnel. Kívánom a válást, de a formák is fontosak nekem,
amelyek közt az lehetséges. Nagyon könnyen meglehet, hogy ha a formák
kívánságaimnak nem felelnek meg, lemondok a törvényes keresetről.
- Ó, ez mindig így van -
mondta az ügyvéd -, s ez bármikor módjában is áll.
Az ügyvéd Alekszej
Alekszandrovics lábára nézett; visszatarthatatlan örömével, úgy érezte,
megsérthetné a kliensét. Az orra előtt szálló molyra nézett, a keze megrándult,
de Alekszej Alekszandrovics rangja iránti tiszteletből nem fogta meg.
- Bár törvényeink
rendelkezéseit ebben a tárgyban nagy vonásokban ismerem - folytatta Alekszej
Alekszandrovics -, mégis ismerni szeretném a formaságokat, amelyek közt az
efféle ügyek a gyakorlatban lefolynak.
- Ön azt óhajtja - mondta az
ügyvéd, anélkül, hogy a tekintetét felemelte volna, nem minden gyönyörűség
nélkül véve át kliense beszédmodorát -, hogy kifejtsem a módozatokat, amelyek
mellett kívánsága teljesedésbe mehet.
És Alekszej Alekszandrovics
helybenhagyó fejbólintására tovább beszélt, ritkán vetve csak egy futó
pillantást kliense vörös foltokban piruló arcára.
- A mi törvényeink szerint -
mondta a rosszallás könnyed árnyalatával törvényeink iránt - a válás, amint ön
is tudja, a következő esetekben lehetséges. Várjon, kérem - fordult az ajtón
bekukkantó ügyvédbojtárhoz, hanem azért mégiscsak fölállt, mondott néhány szót,
s újból leült. - A következő esetekben: a házastársak testi fogyatkozása; az
egyik fél öt éven át nem ad hírt magáról (mondta szőrrel benőtt rövid ujját
behajlítva); azután házasságtörés (ezt látható gyönyörűséggel ejtette ki). Az
alosztályok a következők (tovább hajtogatta kövér ujjait, noha az esetek s az
alosztályok nyilván nem tartoztak egymás mellé): a férfi vagy a nő fizikai
alkalmatlansága, a férj vagy a nő házasságtörése. - Minthogy minden ujjából
kifogyott, mindet kiegyenesítette, s úgy folytatta: - Ez a dolog elméleti
oldala, de ön, fölteszem, azért tisztelt meg és fordult hozzám, hogy a
gyakorlati alkalmazást megismerje. S épp ezért, a gyakorlat ismeretében, a
válási esetek, azt kell mondanom, a következőkre redukálódnak: fizikai
alkalmatlanság, amint értettem, nincs, híradás nélküli távollét sem...
Alekszej Alekszandrovics
helybenhagyólag bólintott.
- A következőkre
redukálódnak: a házastársak egyikének a házasságtörése s rábizonyítás a vétkes
félre, közös megegyezéssel; ha pedig ilyen megegyezés nincs, kényszerű
rábizonyítás. Meg kell mondanom, hogy az utóbbi eset a gyakorlatban ritkán
fordul elő - szólt az ügyvéd, s futva Alekszej Alekszandrovicsra nézett s
elhallgatott, mint a pisztolyárus, aki az egyik meg a másik fegyver előnyeit is
leírta, s most várja, a vevője mit választ. De Alekszej Alekszandrovics
hallgatott; tehát az ügyvéd beszélt tovább: - A leggyakoribb és legegyszerűbb
és nézetem szerint a legésszerűbb is: a házasságtörés közös megegyezés alapján.
Ha műveletlen emberrel volna dolgom, nem engedném meg, hogy így fejezzem ki
magam, de ön, föltételezem, megért.
Csakhogy Alekszej
Alekszandrovics zavarában nem értette meg mindjárt, hogy a házasságtörés közös
megegyezéssel mért olyan ésszerű, s tanácstalansága az arcára is kiült. Az
ügyvéd azonban tüstént segítségére sietett.
- A felek nem tudnak többé
együtt élni - ez a tény. S ha ebben mindketten egyetértenek, a részletek és
külsőségek közömbösek már. Ugyanakkor a legegyszerűbb és legbiztosabb eljárás.
Alekszej Alekszandrovics
most már teljesen értette. De neki vallási igényei is voltak, s azok nem
engedték, hogy ezt a módszert helyeselje.
- Ez ebben az esetben nem
jöhet szóba - mondta. - Itt csak egy eset lehetséges, egyoldalú rábizonyítás
megegyezés nélkül, a birtokomban levő levelek segítségével.
A levelek említésére az
ügyvéd beszívta a szája szélét, s egy vékony, részvevő és megvető hangot bocsátott
ki.
- Méltóztassék meggondolni -
kezdte -, hogy az efféle ügyek eldöntése, mint ismeretes, az egyházi hatóságra
tartozik, s a protopópák nagy kedvelői az efféle ügyekben a legapróbb
részleteknek - mondta olyan mosollyal, amely megértést árult el a protopópák
ízlése iránt. - A levelek kétségkívül bizonyíthatnak valamit, de bizonyítani
közvetlenül kell, azaz szemtanúkkal. Általában, ha már bizalmával tisztel meg,
hagyja rám, hogy én válasszam meg, milyen eljárásra van szükség. Aki eredményt
akar, annak az eszközöket is vállalnia kell.
- Ha így van... - mondta
Alekszej Alekszandrovics elsápadva; de az ügyvéd ebben a pillanatban megint
fölállt, s az ajtóhoz ment, az újból bekukkantó ügyvédbojtárhoz.
- Mondja meg neki, hogy nem
vagyunk olcsójánosok! - szólt, s visszaült Alekszej Alekszandrovicshoz.
A helyére érve, újra
elcsípett észrevétlen egy molyt. „Milyen lesz a ripszem nyárra!” - gondolta
komoran.
- Tehát ön azt
méltóztatik... - mondta.
- Levélben közlöm majd
elhatározásomat - állt föl Alekszej Alekszandrovics az asztalba kapaszkodva.
Miután egy darabig némán állt ott, így szólt: - Az ön szavaiból ezek szerint
arra következtethetek, hogy a válás lehetséges. Még arra kérném, hogy az ön
igényeit is közölje.
- Ha szabad kezet biztosít
nekem, minden lehetséges - mondta az ügyvéd, anélkül, hogy a kérdésre felelt
volna. - Mikor számíthatok rá, hogy értesítést kapok? - kérdezte, s csillogó
szemmel és csillogó lakkcipővel indult az ajtó felé.
- Egy héten belül. S a
válaszát is lesz szíves közölni majd, elfogadja-e s milyen feltételek mellett
ennek az ügynek a vitelét.
- Nagyon szívesen.
Az ügyvéd tiszteletteljesen
meghajolt, kiengedte az ajtón a kliensét, s egyedül maradva átadta magát az
örömének. Olyan jó kedve kerekedett, hogy elvei ellenére engedett valamit egy
alkudozó hölgynek, abbahagyta a molyfogdosást, s végképp elhatározva, hogy jövő
télre (ahogy Szigonyinnál látta) bársonnyal huzatja be a bútorát.
Alekszej Alekszandrovics
ragyogó győzelmet aratott az augusztus 17-i bizottsági ülésben, de ennek a győzelemnek
a következményei neki is épp eleget ártottak. Az új bizottságot, melynek a más
nemzetiségűek életkörülményeit kellett megvizsgálnia, Alekszej Alekszandrovics
sürgetésére szokatlan gyorsasággal és eréllyel állították össze s irányították
a kérdéses helyre. Három hónap múlva pedig beterjesztették a jelentést. A más
nemzetiségűek életkörülményeit politikai, adminisztratív, gazdasági,
etnográfiai, anyagi és vallási szempontból vizsgálták meg. A kérdésekre
gyönyörű válaszokat szerkesztettek, s ezek a válaszok, minthogy nem a
tévedésnek kitett emberi ész, hanem szolgálati tevékenység termékei voltak,
minden kétségen fölül állottak. A válaszok mind hivatalos adatokra
támaszkodtak, a kormányzók és püspökök jelentéseire, azoknak alapja a megyei
főnökség és prépostok adatszolgáltatása, annak pedig a járási vezetők és az
egyházközségek papjainak az adatszolgáltatása volt; így aztán kétség nem
férhetett hozzájuk. Az olyan kérdésekre, mint például hogy mitől rossz a
termés, miért ragaszkodnak a lakosok a hitükhöz és így tovább, melyeket a
hivatalos gépezet előnyeinek kihasználása nélkül nem lehet s nem is tudtak
volna századokon át eldönteni, világos és kétségen felül álló választ kaptak.
Ez a válasz Alekszej Alekszandrovics véleményének kedvezett. De Sztremov,
akinek az utolsó ülés az elevenébe vágott, amikor a bizottság jelentését
megkapták, meglepő taktikához folyamodott. Megnyert még néhány bizottsági
tagot, hirtelen Alekszej Alekszandrovics oldalára állt, s nemcsak azokat a
rendszabályokat védelmezte nagy hévvel, amelyeket Karenin javasolt, hanem más,
még túlzóbbakat terjesztett elő, ugyanabban a szellemben. Ezeket a
rendszabályokat, amelyek Alekszej Alekszandrovics eredeti gondolatainál még
erélyesebbek voltak, elfogadták, s ekkor lett nyilvánvaló Sztremov taktikája.
Ezek a túlságba vitt rendszabályok olyan ostobának bizonyultak, hogy mind a
közéleti emberek, mind a közvélemény, az okos asszonyok éppen úgy, mint az
újságok, egyszerre estek nekik, s fejezték ki rosszallásukat a rendszabályokkal
és közismert atyjukkal, Alekszej Alekszandroviccsal szemben. Sztremov pedig
félreállt, s úgy tett, mint aki csupán vakon követte Karenin tervét, s most
bámul, és föl van háborodva azon, ami történt! Ez ásta alá Alekszej
Alekszandrovics tekintélyét. De Alekszej Alekszandrovics hanyatló egészsége és
családi bajai ellenére sem adta meg magát. A bizottság kettészakadt. Egyes
tagok, Sztremovval az élükön, azzal mentették tévedésüket, hogy ők megbíztak az
Alekszej Alekszandrovics vezetése alatt álló ellenőrző bizottságban, amely a
jelentést benyújtotta, s azt mondták, hogy ennek a bizottságnak a jelentése
zagyvaságokkal telefirkált papír. Alekszej Alekszandrovics, azoknak az
embereknek a pártjával, akik veszélyesnek tartották, hogy a papírokkal ilyen
forradalmi viszonyba kerüljenek, továbbra is ragaszkodott az ellenőrző
bizottság adataihoz. Ennek következtében a felsőbb körökben, sőt a társaságban
is nagy kavarodás támadt, s noha a dolog mindenkit rendkívül érdekelt, senki
sem tudta, nyomorognak és pusztulnak-e hát valójában a más nemzetiségűek, vagy
a legjobban megy a soruk. Részben ez, részben a felesége hűtlensége miatt
ráhulló megvetés teljesen megingatta Alekszej Alekszandrovics pozícióját.
Alekszej Alekszandrovics ebben a helyzetben fontos dologra határozta el magát. A
bizottság csodálkozására kijelentette, hogy engedélyt kér, s maga utazik a
dolog tanulmányozására a helyszínre. S az engedélyt megkapva, el is indult a
távoli kormányzóságokba.
Alekszej Alekszandrovics
elutazása nagy port vert fel, annál inkább, mert az útiköltséget, amely
tizenkét lóra szólt egész a rendeltetési helyig, elutazása előtt hivatalosan
visszautasította.
- Én ezt nagyon nemes
gesztusnak tartom - mondta erről Betsy Mjagkaja hercegnőnek. - Minek
postalovakra pénzt adni, amikor mindenki tudja, hogy ma már mindenütt vasút
jár?
De Mjagkaja hercegnő nem
értett egyet vele, Tverszkaja hercegnő véleménye még föl is ingerelte.
- Könnyen beszél maga -
mondta -, amikor nem tudom, hány milliója van; én bizony nagyon szeretem, ha az
uram nyáron ellenőrző körútra megy. Neki jót is tesz, és kellemes is az
utazgatás; én meg úgy vezettem már be, hogy ezen a pénzen tartok fogatot s
kocsist.
A távoli kormányzóságok felé
utaztában Alekszej Alekszandrovics három napra Moszkvában is megállt.
Az érkezését követő napon
látogatóba ment a főkormányzóhoz. Az egyik kis mellékutca, a Gazetnij köz
torkolatánál, ahol mindig egész csomó fogat és bérkocsi gyűlik össze, Alekszej
Alekszandrovics egyszer csak a nevét hallotta. Olyan hangosan és vidáman
kiáltották, hogy nem lehetett meg nem fordulnia. Rövid, divatos kabátban,
félrevágott, divatos, alacsony kalapban, vörös ajkai közt mosolygó fogait
csillogtatva Sztyepan Arkagyics Oblonszkij állt vidáman, sugárzón és ifjan a
járda sarkán, s elszántan és makacsul kiabált, s követelte, hogy álljon meg
már. Egyik kezével a sarkon álló fogat ablakát fogta, amelyből egy
bársonykalapos asszonyfej s két gyerekfejecske hajolt ki, és mosolyogva
integetett a sógorának. A hölgy is jóságosan mosolygott, s ő is integetett.
Dolly volt, a gyerekeivel.
Alekszej Alekszandrovics
senkivel sem akart Moszkvában találkozni, legkevésbé a felesége bátyjával.
Megemelte a kalapját, s tovább akart hajtatni, de Sztyepan Arkagyics
megállította a kocsisát, s a havon át odafutott hozzá.
- Ez meg mi dolog, hogy nem
is üzentél? Rég vagy itt? Tegnap voltam Dussot-nál, látom a táblán, hogy
Karenin, de eszembe sem jutott, hogy te vagy! - mondta Sztyepan Arkagyics,
fejét a fogat ablakán bedugva. - Különben elmentem volna hozzád. Mennyire
örülök, hogy látlak - mondta egyik lábát a másikhoz koppintva, hogy lerázza
róla a havat. - Csúnya dolog - ismételgette -, hogy nem tudósítottál.
- Nem volt időm, nagyon el
vagyok foglalva - felelte szárazon Alekszej Alekszandrovics.
- Gyerünk oda a
feleségemhez, annyira szeretne látni.
Alekszej Alekszandrovics
kibontotta a plédet, amelybe didergő lábát göngyölte, kiszállt a fogatból, s a
havon át Darja Alekszandrovnához lábalt.
- Mit jelent ez, Alekszej
Alekszandrovics, miért kerül bennünket? - mondta Dolly mosolyogva.
- Nagyon el voltam foglalva.
Örülök, hogy láthatom - mondta olyan hangon, amely világosan mutatta, hogy el
van miatta keseredve. - Az egészsége?
- Hát az én kedves Annám?
Alekszej Alekszandrovics
nyögött valamit, s el akart menni. De Sztyepan Arkagyics megállította.
- Lássuk előbb, mit
csinálunk holnap. Dolly, hívd meg ebédre! Meghívjuk Koznisevet és Peszcovot,
vendégeljük meg a moszkvai intelligenciával.
- Igen, jöjjön el, kérem -
mondta Dolly -, öt-hat óra tájt várjuk. De hát hogy van az én kedves Annám?
Olyan régen...
- Egészséges - nyögte
elkomorodva Alekszej Alekszandrovics. - Nagyon örültem... - s a kocsija felé
indult.
- Eljön? - kiáltott utána
Dolly.
Alekszej Alekszandrovics
motyogott valamit, amit a mozgó fogatok zajában Dolly nem hallhatott.
- Holnap érted megyek! - kiáltott
utána Sztyepan Arkagyics.
Alekszej Alekszandrovics a
kocsijába ült, s úgy húzódott belé, hogy ő se lásson, s őt se láthassa senki
sem.
- Csodabogár! - mondta
Sztyepan Arkagyics a feleségének, s az órájára nézve egy mozdulatot tett az
arca előtt - ezzel fejezte ki gyöngédségét a felesége és a gyerekei iránt -, s
legényesen nekivágott a járdának.
- Sztyiva! Sztyiva! -
kiáltott utána Dolly elpirulva.
Megfordult.
- Kabátot kell vennem,
tudod, Grisának s Tányának. Adj rá pénzt!
- Semmi baj, mondd meg, hogy
majd én kifizetem - s vidáman odabólintva egy arra jövő ismerősnek, eltűnt a
szemük elől.
Másnap vasárnap volt;
Sztyepan Arkagyics elment a Nagyszínházba, a balett próbájára, ahol Mása
Csibiszovának, a pártfogása révén nemrég szerződtetett csinos táncosnőnek
átadta az előző este megígért korallfüzért, s a színfalak mögött, a színház
nappali homályában sikerült is az ajándéktól fölsugárzó csinos arcocskáját
megcsókolnia. A korall átadásán kívül egy találkát is meg kellett beszélnie
vele a balett utánra. Miután megmagyarázta neki, hogy a balett kezdetére nem
lehet ott, megígérte, hogy az utolsó felvonásra eljön, s elviszi vacsorázni. A
színházból Sztyepan Arkagyics az Ohotnij Rjadra ment, maga választotta ki az
ebédhez a halat és a spárgát, s tizenkettőre már Dussot-nál volt, ahol három
ismerősét kellett meglátogatnia, akik szerencséjére mind egy szállóban laktak;
Levint, aki nemrég jött meg külföldről, s most itt szállt meg, új főnökét, aki
nemrég került erre a magas polcra, s ellenőrző úton épp Moszkvában járt, végül
Karenin sógorát, hogy az ebédre föltétlenül elvigye.
Sztyepan Arkagyics szeretett
ebédeken részt venni, de még inkább ebédeket adni: nem nagyokat, de ételben,
italban s a vendégek megválasztásában finomat. A mostani ebéd programja
nagyon tetszett neki, lesz friss sügér, spárga és la pičce de résistance:[75]
egyszerű, de remek rosztbif s a hozzá illő borok: ennyi az ételről-italról.
Vendégnek ott lesz Kitty és Levin, s hogy ne legyen feltűnő, egyik unokahúga s
a fiatal Scserbackij, és a vendégek pičce
de résistance-a: Szergej Koznisev és Alekszej Alekszandrovics, Szergej
Ivanovics - moszkvai és filozófus, Alekszej Alekszandrovics - pétervári és a
gyakorlat embere; meghívja még a híres különcöt, a fantaszta Peszcovot, ezt a
szabadelvű, beszédes, zenekedvelő történészt és ötvenesztendős igen kedves
ifjút; ő lesz a mártás vagy köret Koznisevhez és Kareninhoz. Ő majd
megborsozza, fölpaprikázza őket.
Az erdő árának a második
részletét a kereskedő már megküldte, s még nem fogyott el. Dolly nagyon kedves
volt az utóbbi időben, s ennek az ebédnek a gondolata Sztyepan Arkagyicsnak
minden tekintetben örömére szolgált. A legvidámabb hangulatban volt. Két
kellemetlen körülmény volt csak, de ez a két körülmény elmerült a Sztyepan
Arkagyics lelkében hullámzó kedélyes vidámság tengerében. A két körülmény ez
volt: az egyik, hogy tegnap, amikor az utcán Alekszej Alekszandroviccsal
találkozott, az, amint észrevette, száraz és merev volt vele szemben, s
arckifejezését, meg hogy nem jött el hozzájuk és életjelt sem adott, az Annáról
s Vronszkijról hallott hírekkel összevetve, Sztyepan Arkagyics kitalálta, hogy
férj és feleség közt valami nincs rendjén.
Ez volt az egyik
kellemetlenség. A másik kellemetlen dolog, hogy az új főnök, mint minden új
hivatalfőnök máris rettenetes ember hírében állt; reggel hatkor kel, dolgozik,
mint a ló, s azt kívánná, hogy alárendeltjei is így dolgozzanak. Azt is mondják
róla, hogy az érintkezésben faragatlan, s épp az ellenkező irányhoz tartozik,
mint az előbbi főnök s mind ez ideig Sztyepan Arkagyics is. Az előző nap
Sztyepan Arkagyics egyenruhában jelent meg a hivatalban, s az új főnök igen
barátságos volt, mint régi ismerőssel beszélgetett vele, úgyhogy Sztyepan
Arkagyics elkerülhetetlennek tartotta, hogy civil ruhában leviziteljen nála. Az
a gondolat, hogy az új főnök esetleg nem fogadja barátságosan, volt a második
kellemetlen mozzanat. De Sztyepan Arkagyics ösztöne azt súgta, hogy minden
gyönyörűen eligazodik. „Emberek
vagyunk, gyarlók, mit haragudnánk és veszekednénk hát?” - gondolta, ahogy a
szállodába bement.
- Adjon isten, Vaszilij -
fordult az ismerős inashoz, ahogy félrevágott kalappal a folyosón végigment. -
Te szakállat eresztettél? Levin a hetesben lakik, mi? Vezess oda, kérlek. Aztán
tudd meg, Anyicskin gróf (ez volt az új főnök) fogad-e.
- Szolgálatára - felelte
Vaszilij mosolyogva. - Rég nem méltóztatott nálunk lenni.
- Tegnap is voltam, csak a
másik bejáró felől. Ez itt a hetes?
Levin, amikor Sztyepan
Arkagyics belépett, ott állt egy tveri paraszttal a szoba közepén, s rőffel a
kezében egy friss medvebőrt méregetett.
- Te lőtted? - kiáltott föl
Sztyepan Arkagyics. - Nagyszerű példány. Nőstény medve? Adj’
isten, Arhip!
Kezet fogott a paraszttal, s
odaült a székre, anélkül, hogy kabátját, kalapját levette volna.
- Vetkőzz már le, s ülj csak
nyugodtan - szedte le róla Levin a kalapot.
- Nem, nincs időm, egy
másodpercre jöttem - felelte Sztyepan Arkagyics. Kigombolta, majd le is vette a
kabátját, s egy egész órát elült, a vadászatról s egyéb szívet melengető
dolgokról beszélve Levinnel.
- No, mondd el hát, kérlek,
mit csináltál ott külföldön? Hol voltál? - szólt Sztyepan Arkagyics, amikor a
paraszt kiment.
- Hát voltam Németországban,
Poroszországban, Franciaországban, Angliában, de nem a fővárosokban, hanem a
gyártelepeken. Sok újat láttam, s boldog vagyok, hogy elmentem.
- Igen, ismerem ezt az
elgondolásodat... a munkáskérdés rendezése.
- Egyáltalán nem,
Oroszországban nem lehet munkáskérdés. Oroszországban a munkásnép és a föld
viszonya a kérdés; ott is megvan ez, de ott csak az elrontottat kell
kijavítani, míg nálunk...
Sztyepan Arkagyics
figyelmesen hallgatta Levint.
- Igen, igen - mondta. -
Nagyon meglehet, hogy igazad van. Örülök, hogy így föl vagy villanyozva,
medvére vadászol, dolgozol, szórakozol. Ez a Scserbackij meg azt mondta, találkozott
veled, búskomor vagy, folyton a halálról beszélsz.
- Hogyne, azóta is egyre
gondolok rá - mondta Levin. - Az igazság az, hogy ideje volna meghalnunk. S
hogy mindez értelmetlenség. Megmondom neked az igazat: ez az én gondolatom meg
a munkám is szörnyen a szívemhez nőtt, de lényegében... gondold csak el... ez a
mi egész világunk itt egy kis penész egy morzsányi planétán. S mi azt
gondoljuk, hogy itt valami nagy is lehet: eszmék, ügyek. Homokszem mind.
- Régi dolog ez, testvér,
akár a világ.
- Régi, de látod, ha ezt
világosan megérted, mintha minden semmiséggé válna. Amikor belátod, hogy
maholnap meghalsz, és nem marad semmi, egyszerre minden semmivé lesz. Nagyon
fontosnak tartom a gondolatomat, s az is olyan haszontalannak tűnik föl, még ha
teljesül is, mint ezt a nőstény medvét tőrbe csalni. De az életet így is csak
eltöltöd, vadászgatsz, dolgozol, csak hogy a halálra ne gondolj.
Sztyepan Arkagyics, mialatt
Levint hallgatta, finoman és nyájasan elmosolyodott.
- Hát persze! Bejöttél az
utcámba. Emlékszel, hogy nekem estél, amiért az életben élvezetet keresek? Moralista, ne légy oly szigorú!
- Nem, az életben azért jó
az, hogy... - Levin belezavarodott. - Hát nem tudom. Azt tudom csak, hogy
nemsokára meghalunk.
- Miért nemsokára?
- És tudod, ha az ember a
halálra gondol, az élet varázsa megfogy, de nyugodtabb lesz.
- Épp ellenkezőleg, az utója
a legvidámabb. No de énnekem mennem kell már - mondta Sztyepan Arkagyics, vagy
tizedszer állva már fel.
- Ne, ülj le már -
tartóztatta Levin. - Mikor látjuk egymást? Holnap elutazom.
- Na, én jól csinálom! Hisz
épp ezért jöttem. Okvetlen gyere el ma ebédre. A bátyád is ott lesz, meg a
sógorom, Karenin.
- Hát itt van? - mondta
Levin, s Kittyről szerette volna kérdezni. Hallotta, hogy a tél elején
Pétervárott volt, a diplomatafeleség nővérénél, s nem tudta, hazajött-e vagy
sem, de aztán meggondolta, s nem kérdezősködött. Ott lesz vagy sem, egyre megy.
- Akkor hát eljössz?
- Magától értetődik.
- Ötkor, zakóban.
Sztyepan fölállt, s lement
az új főnökéhez. Az ösztöne nem csalta meg. A rettenetes új főnök egész nyájas
embernek bizonyult. Sztyepan Arkagyics vele reggelizett, s úgy elüldögélt nála,
hogy csak négy óra tájt jutott el Alekszej Alekszandrovicshoz.
Alekszej Alekszandrovics, a
miséről hazatérve, az egész délelőttöt otthon töltötte. Ezen a délelőttön két
dolog várt rá: először is fogadni s útbaigazítani a más nemzetiségűek
Pétervárra igyekvő küldöttségét, amely most épp Moszkvában volt; a másik:
ügyvédjének az ígért levelet megírni. A küldöttség, noha épp Alekszej
Alekszandrovics kezdeményezésére alakították meg, igen kényelmetlenné, sőt
veszedelmessé válhatott, s Alekszej Alekszandrovics nagyon örült, hogy sikerült
Moszkvában elcsípnie.
A küldöttség tagjainak
halvány fogalmuk sem volt szerepükről és kötelességükről. Naivul meg voltak
győződve, hogy az ő dolguk az, hogy bajaikat, kívánságaikat s az ügyek valódi
állását előadják, és a kormány segítségét kérjék; végképp nem értették, hogy
egynémely kijelentésük és követelésük az ellenséges párt malmára hajtja a
vizet, s árt az ügynek. Alekszej Alekszandrovics sokáig vesződött velük:
napirendet írt elő nekik, amelytől nem szabad eltérniük, s miután elbocsátotta
őket, leveleket írt Pétervárra, a küldöttség útbaigazítása végett. Legfőbb
segítségének Ligyija Ivanovna grófnőnek kellett ebben az ügyben lennie.
Küldöttségek terén ő specialista volt, senki sem értett úgy hozzá, hogy
megdolgozza s a helyes irányba terelje őket. Amikor velük végzett, megírta a
levelet az ügyvédjének. A legkisebb ingadozás nélkül adta meg a felhatalmazást,
hogy járjon el belátása szerint. A levélhez Vronszkijnak az elkobzott tárcában
talált három levelét mellékelte.
Amióta otthonról eljött,
azzal az elhatározással, hogy a családjához nem tér vissza többé, s az
ügyvédnél is járt, és legalább egy embernek beszélt a szándékáról, főként pedig
amióta az élő ügyet irattá alakította, Alekszej Alekszandrovics mind jobban és
jobban hozzászokott a tervhez, s most már világosan látta, hogy végre is
hajthatja.
Épp az ügyvéd borítékát
zárta le, amikor Sztyepan Arkagyics hangja zendülését meghallotta. Sztyepan
Arkagyics Alekszej Alekszandrovics szolgájával pörölt; azt követelte, jelentsék
be.
„Mindegy - gondolta Alekszej
Alekszandrovics -, legalább mindjárt fölvilágosítom, milyen viszonyban vagyok a
húgával, s miért nem ebédelhetek nála.”
- Ereszd be! - mondta
hangosan, összeszedve s a mappába dugva az iratait.
- Ugye látod, hogy hazudsz,
idehaza van! - felelte Sztyepan Arkagyics hangja az inasnak, aki nem akarta
beengedni, s felöltőjét már útközben levetve, a szobába lépett. - Nagyon
örülök, hogy elcsíptelek. Remélhetem tehát... - kezdte vidáman Sztyepan
Arkagyics.
- Nem mehetek el - mondta
Alekszej Alekszandrovics kimérten állva, s a vendéget sem ültette le.
Azt gondolta, rögtön azt a
hideg modort veszi fel, amelyet a felesége bátyjával, ha egyszer a válópört
megindította, használnia kell; csakhogy nem számolt a jólelkűségnek azzal a
tengerével, amely Sztyepan Arkagyics lelke partján kicsapott.
Sztyepan Arkagyics tágra
nyitotta ragyogó, világos szemeit.
- Miért nem jöhetsz? Mit
akarsz ezzel mondani? - mondta elképedve, franciául. - De hiszen megígérted. És
számítottunk rád.
- Azt akarom mondani, hogy
nem mehetek el önökhöz, mert a köztünk levő rokoni viszonynak meg kell szűnnie.
- Hogy? Mit jelentsen ez? Miért?
- mondta Sztyepan Arkagyics mosolyogva.
- Válópört indítok ugyanis
az ön húga, a feleségem ellen. Meg kellett tennem...
Alekszej Alekszandrovics
azonban nem fejezhette be a szavait, mert Sztyepan Arkagyics egyáltalán nem úgy
viselkedett, ahogy várta. Sztyepan Arkagyics följajdult, s egy karosszékbe
rogyott.
- De Alekszej
Alekszandrovics, mit beszélsz? - kiáltott föl, s szenvedés ült ki az arcára.
- Ez a helyzet.
- Bocsáss meg, de nem tudom,
nem tudom elhinni...
Alekszej Alekszandrovics
leült; szavainak, érezte, nem volt meg a várt hatásuk; a magyarázkodás
elkerülhetetlen lesz, s akárhogy üt is ki, viszonya a sógorához attól a régi
marad.
- Igen - mondta -, az elé a
súlyos kényszerűség elé állítottak, hogy a válást kell követelnem.
- Egyet mondok, Alekszej
Alekszandrovics. Én kitűnő, igazságszerető embernek ismerlek, Annát pedig -
bocsáss meg, nem tudom megváltoztatni róla a véleményemet - nagyszerű, kitűnő
asszonynak; épp ezért, engedd meg, nem tudom elhinni ezt. Itt valami félreértés
van - mondta.
- Ha csak félreértés
volna...
- Bocsáss meg, én megértelek
- szakította félbe Sztyepan Arkagyics. - De természetes... Egyet csak: ne
hamarkodd el. Nem szabad, nem szabad elhamarkodnod.
- Nem hamarkodtam el -
mondta hidegen Alekszej Alekszandrovics -, de ilyen ügyet senkivel sem lehet
megtanácskozni. Szilárdan el vagyok tökélve.
- Ez rettenetes! - mondta
Sztyepan Arkagyics, mélyet sóhajtva. - Egyet azonban még megtennék a
helyedben, Alekszej Alekszandrovics. Tedd meg, könyörgöm! A dolog, ahogy látom,
nincs még elindítva. Mielőtt elkezded, látogasd meg a feleségemet, mondd el
neki is. Úgy szereti Annát, mint a testvérét, téged is szeret; csodálatos
asszony. Az Isten szerelmére, beszélj vele. Tedd meg nekem, könyörgöm, ezt a
szívességet!
Alekszej Alekszandrovics elgondolkozott.
Sztyepan Arkagyics részvéttel nézett rá, s nem szakította félbe hallgatását.
- Eljössz hozzá?
- Még nem tudom. Ezért nem
voltam nálatok. A mi viszonyunknak, úgy gondolom, meg kell változnia.
- De miért? Nem látom be.
Köztünk, engedd hinnem, nemcsak rokoni kapcsolat van; részben talán te is azzal
a baráti érzéssel vagy irántam, amellyel én voltam mindig teirántad... Azzal az
őszinte tisztelettel - mondta Sztyepan Arkagyics Alekszej Alekszandrovics kezét
megszorítva. - Még ha a te legrosszabb feltevéseid jogosak volnának is, én nem
veszem és sosem fogom magamra venni, hogy ezt vagy azt a felet elítéljem, s nem
látom okát, hogy a viszonyunknak miért kellene megváltoznia. De most tedd meg,
gyere el a feleségemhez.
- Eltérően gondolkozunk
erről a dologról - mondta hidegen Alekszej Alekszandrovics. - Különben ne is
beszéljünk róla.
- De igazán, miért ne jönnél
el? Legalább ma ebédre. A feleségem vár, kérlek, gyere el. S ami a fő, beszéld
meg vele. Dolly csodálatos asszony. Az Isten szerelmére, térden állva kérlek.
- Ha annyira akarja, jó,
elmegyek - mondta Alekszej Alekszandrovics fölsóhajtva, s mivel másra akarta a
társalgást terelni, arról kezdte kérdezni, ami mindkettőjüket érdekelte:
Sztyepan Arkagyics új főnökéről, aki nem is idős ember, s már ilyen magas
megbízást kapott.
Alekszej Alekszandrovics
azelőtt sem szerette Anyicskin grófot, véleménye mindig eltért az övétől, és
most nem tudta visszatartani a szolgálatban vereséget szenvedő ember
hivatalnokok számára érthető gyűlöletét az előléptetett iránt.
- Nos, találkoztál már vele?
- kérdezte Alekszej Alekszandrovics epés mosollyal.
- Hogyne, ott volt tegnap a
hivatalban. Úgy látszik, kitűnően érti a dolgát, és nagyon tevékeny ember.
- Igen, de mire irányul a
tevékenysége? - mondta Alekszej Alekszandrovics. - Hogy valóban csináljon
valamit, vagy hogy átalakítsa, amit már megcsináltak? A mi országunk szerencsétlensége
az a papíradminisztráció, amelyiknek ő egyik méltó képviselője.
- Nem tudom, mi a
kárhoztatható benne. Hogy milyen irányzatot képvisel, nem tudom; egy biztos,
pompás fiú - felelte Sztyepan Arkagyics. - Most voltam nála, s igazán pompás
fiú. Megreggeliztünk, s megtanítottam annak az italnak a készítésére - tudod,
bor naranccsal. Nagyon hűsít. Csodálatos, de nem ismerte. Nagyon tetszett neki.
Nem, igazán pompás fiú.
Sztyepan Arkagyics az
órájára nézett.
- Már ötre jár, uramisten, s
még Dolgovusinhoz kell mennem! Tehát jöjj el, kérlek, az ebédünkre. Nem tudod
elképzelni, mennyire megbántanál engem s a feleségemet is.
Alekszej Alekszandrovics
egész másképp kísérte ki a sógorát, mint ahogy fogadta.
- Megígértem és elmegyek -
felelte csüggedten.
- Hidd el, méltányolom, s
remélem, nem fogod megbánni - felelte mosolyogva Sztyepan Arkagyics.
A felöltőjét útközben magára
véve, véletlenül beleütközött a karjával az inas fejébe, elnevette magát, és
kiment.
- Ötre, zakóban, kérlek! -
kiáltotta még egyszer, megfordulva.
Öt óra elmúlt, néhány vendég
ott is volt már, amikor maga a házigazda is megérkezett. Szergej Ivanovics
Koznisevvel és Peszcovval lépett be egyszerre, akik a följárónál találkoztak
össze. Ők voltak, ahogy Oblonszkij hívta őket, a moszkvai intelligencia két fő
képviselője. Tiszteletben álló emberek, mind jellemüknél, mind eszüknél fogva.
Egymást is tisztelték, de csaknem mindenben tökéletesen és reménytelenül más
véleményen voltak; nem mintha ellenkező irányzatokhoz tartoztak volna, hanem
épp azért, mert egy táborban voltak (ellenségeik össze is keverték őket),
ebben a táborban azonban különböző árnyalatokat képviseltek. S minthogy nincs
semmi, ami az egyetértésnek nagyobb akadálya lenne, mint félig elvont dolgokban
a másféle észjárás, véleményeik nemcsak hogy sohasem egyeztek, de rég meg is
szokták, hogy egymás javíthatatlan tévelygésén harag nélkül mosolyogjanak.
Az időjárásról beszélgetve
mentek be az ajtón, amikor Sztyepan Arkagyics beérte őket.
A szalonban már ott ült
Alekszandr Dmitrijevics herceg, Oblonszkij apósa; a fiatal Scserbackij,
Turovcin, Kitty és Karenin.
Sztyepan Arkagyics rögtön
látta, hogy a szalonban minden rosszul megy nélküle. Darja Alekszandrovna
parádés szürke selyemruhájában nyilván a gyerekei miatt volt gondban, akiknek
magukban kellett a gyerekszobában enniük, meg hogy az ura miért nem jön már, és
sehogy sem tudta a társaságot szépecskén megkeverni. Úgy ültek, ahogy az öreg
herceg kifejezte magát, mint paplány a vendégségben; nyilván nem értették, hogy
csöppentek ide, s úgy préselték magukból a szót, csak hogy ne hallgassanak. A
jólelkű Turovcin szemmel láthatólag nem érezte magát elemében, s kövér ajkán a
mosoly, amivel Sztyepan Arkagyicsot fogadta, szinte élőszóként mondta: „No,
testvér, ideültettél ezek közé az okosok közé - iddogálni és Château des fleurs,
ez való nekem.” Az öreg herceg szótlanul ült ott; csillogó szemecskéivel
oldalvást pillantgatott; Sztyepan Arkagyics látta, hogy kitalált már valami
találó kifejezést, amellyel ezt az államférfit, akire mint a kecsegére,
vendéget hívnak, jellemezze. Kitty az ajtót nézte, s erőt gyűjtött, hogy el ne
piruljon, ha Konsztantyin Levin belép. A fiatal Scserbackij, akit Kareninnak
nem mutattak be, igyekezett úgy viselkedni, mint akit ez nem feszélyez. Karenin
pétervári szokás szerint, tekintve, hogy hölgyek is vannak az ebéden, frakkban
és fehér nyakkendőben volt, s Sztyepan Arkagyics látta az arcán, hogy csak
azért jött el, hogy az adott szavát beváltsa, s jelenléte ebben a társaságban
keserves adósság neki. Ő volt a főbűnös a fagyosságban, amely Sztyepan
Arkagyics érkeztéig a vendégeket megdermesztette.
A szalonba lépve Sztyepan
Arkagyics kimentette magát, megmagyarázta, hogy az a herceg tartotta föl, aki
késéseinek és elmaradásainak állandó bűnbakja volt; egy pillanat alatt
mindenkit összeismertetett, Alekszej Alekszandrovicsot Szergej Koznisevhez
vezette, Lengyelország eloroszosítását csúsztatva témául közébük, amibe
Peszcovval együtt mindjárt bele is kaptak, Turovcinnak a vállára paskolt,
valami tréfásat súgott neki, s a felesége és a herceg mellé ültette, Kittynek
azt mondta, hogy nagyon csinos ma, Scserbackijt pedig bemutatta Kareninnak. Egy
perc alatt úgy átgyúrta a társaság-tésztát, hogy remek hangulat támadt, s a
fogadó eleven hangokkal telt meg. Csak Konsztantyin Levin nem volt még itt. De
jobb is volt, mert ahogy az ebédlőbe átment, Sztyepan Arkagyics elrémülve
fedezte fel, hogy a csemegebor és a xeres Deprétől és nem Löwétől való, s
miután utasítást adott, hogy a kocsist, amilyen gyorsan lehet, Löwéhöz küldjék,
indult vissza a szalonba.
Az ebédlőben Konsztantyin
Levinnel találkozott.
- Elkéstem?
- Tudsz is te el nem késni!
- mondta Sztyepan Arkagyics belékarolva.
- Sokan vannak itt?
Kicsodák? - kérdezte Levin, miközben sapkájáról kesztyűjével a havat leverte, s
önkéntelenül elpirult.
- Csupa jó barát. Kitty is
itt van. De gyerünk, majd megismertetlek Kareninnal.
Sztyepan Arkagyics,
akármilyen liberális volt is, tudta, hogy Kareninnal összeismerkedni mégiscsak
hízelgő dolog, s épp ezért a legkedvesebb barátait vendégelte meg vele.
Konsztantyin Levin azonban nem volt ebben a percben olyan állapotban, hogy
ennek az ismeretségnek minden gyönyörét átérezhette volna. Kittyt, ha csak azt
a percet nem számítja, amikor az országúton megpillantotta, az emlékezetes este
óta, amelyen Vronszkijjal találkozott, nem látta. Lelke mélyén azonban tudta,
hogy itt találkozni fog vele. De gondolatai szabad folyását biztosítandó, iparkodott
meggyőzni magát, hogy nem tudja. Most azonban, amikor meghallotta, hogy itt
van, olyan örömet s egyszersmind ijedelmet érzett, hogy a lélegzete elállt, s
nem tudta kimondani, amit akart.
„Vajon milyen lehet? Olyan,
mint azelőtt, vagy olyan, amilyen a hintóban volt? Hátha igazat mondott Darja
Alekszandrovna? Mért is ne mondott volna?” - gondolta.
- Ó, igen, ismertess össze,
kérlek, Kareninnal - nyögte ki nagy nehezen, s kétségbeesetten elszánt
léptekkel ment a szalonba. Ott rögtön meglátta Kittyt.
Nem olyan volt, mint régen,
nem olyan, mint a hintóban, egészen más.
Ijedt volt, félénk,
szégyenkező, s ettől még gyönyörűbb. Abban a szempillantásban észrevette
Levint, ahogy a férfi a szobába lépett. Várta. S most megörült, s
belezavarodott az örömébe, úgyhogy abban a pillanatban, amikor Levin a
háziasszonyhoz lépett s megint rátekintett, mindenki úgy látta: ő is, Levin és
Dolly is, aki mindent megfigyelt, hogy nem bírja tovább, s elsírja magát.
Elpirult, elsápadt, újra elpirult, megmeredt, így várta meg-megránduló ajakkal.
Levin odament hozzá, meghajolt, s némán kezet nyújtott neki. Ha ajkában ott
nincs az a kis reszketés, szeme ragyogását a nedvesség nem fokozza, a mosolya
csaknem hogy nyugodt lett volna, amikor megszólalt:
- Milyen rég láttuk egymást!
- s kétségbeesett elszántsággal szorította meg hideg kezével a Levin kezét.
- Nem látott, de én láttam -
mondta Levin boldogságtól sugárzó mosolyával. - Láttam, amikor Jergusovóba ment
a vasúttól.
- Mikor? - kérdezte Kitty
csodálkozva.
- Jergusovóba ment - mondta
Levin, s érezte, hogy elfullad a lelkét elöntő boldogságtól.
„Hogy is merészeltem én erre
a szelíd teremtésre s valami nem ártatlanra együtt gondolni! Igen, úgy látszik,
igaz - gondolta -, amit Darja Alekszandrovna mondott.”
Sztyepan Arkagyics kézen fogta,
és Kareninhoz vezette.
- Hadd ismertesselek össze -
mondta a nevüket.
- Nagyon örülök, hogy megint
találkozunk mondta hidegen Alekszej Alekszandrovics, Levinnel kezet fogva.
- Ismeritek egymást? -
csodálkozott el Sztyepan Arkagyics.
- Együtt töltöttünk el három
órát a vasúton - mondta mosolyogva Levin -, de úgy jöttünk ki, mint az
álarcosbálból, kíváncsian - én legalábbis -, hogy a másik ki is volt hát.
- No, akkor méltóztassanak -
mondta Sztyepan Arkagyics, az ebédlő felé mutatva.
A férfiak átmentek az
ebédlőbe, s odaléptek a büféasztalhoz, amelyre hatféle pálinka s ugyanannyi
fajta sajt volt kirakva, ezüstlapátocskákkal és anélkül; meg kaviár, hering,
különféle savanyúságok, tányérokon szendvicsszeletek.
A férfiak ott álltak az
illatozó pálinkák és előételek körül, és a Lengyelország eloroszosításáról
folyó beszélgetést Szergej Ivanovics Koznisev, Karenin és Peszcov között
elnémította az ebédre való várakozás.
Szergej Ivanovics, aki
nagyon értett hozzá, hogy a legelvontabb s legkomolyabb vita befejezéséül egy
csepp attikai sót váratlanul odaszórjon, s a beszélgetők hangulatát ezzel
megváltoztassa, most is ezt csinálta.
Alekszej Alekszandrovics azt
bizonygatta, hogy Lengyelország eloroszosítása csak magasabb elvek
következtében mehet végbe, amelyeket az orosz közigazgatásnak kell
érvényesítenie. Peszcov kitartott amellett, hogy egyik nép csak akkor
asszimilálhatja a másikat, ha nagyobb létszámú.
Koznisev elismerte ezt is,
azt is, de megszorításokkal. Amikor a szalonból kijöttek, hogy a társalgást
lezárja, mosolyogva így szólt:
- Eszerint a más
nemzetiségűek eloroszosítására egy mód van: minél több gyereket hozni a
világra. Mi az öcsémmel rosszabbul működtünk bárkinél. De önök, nős emberek, s
különösen ön, Sztyepan Arkagyics, egész hazafiasan jár el; hány gyereke is van?
- fordult kedveskedő mosollyal a házigazdához, s egy kis poharat állított
elébe.
Mind nevettek, s különösen
jókedvűen Sztyepan Arkagyics.
- Igen, ez a legjobb
módszer! - mondta a sajtot majszolva, s valami egész különös fajta pálinkát töltött
az odaállított pohárba. Ez a tréfa valóban megszakította a beszélgetést.
- Ez a sajt nem rossz.
Parancsolnak? - mondta a házigazda. - Te megint ráadtad magad a tornára? -
fordult Levinhez, bal kezével az izmait tapogatva. Levin elmosolyodott, és megfeszítette
a karját, Sztyepan Arkagyics ujjai alatt a kabát vékony szövete alól, mint egy
kerek sajt, acélos csomó emelkedett föl.
- Micsoda bicepsz! Sámson!
- A medvevadászathoz, úgy
gondolom, nagy erőre van szükség - mondta Alekszej Alekszandrovics (akinek a
vadászatról csak egész ködös fogalmai voltak), miközben a sajtot fölkente, s
letört egy pókhálóvékony kenyérszeletet.
Levin elmosolyodott.
- Egyáltalán nem.
Ellenkezőleg, egy gyermek is megölheti - mondta, a hölgyek útjából, akik a
háziasszonnyal a harapnivalók asztalához léptek, könnyű meghajlással
félreállva.
- Medvét lőtt, azt hallom -
mondta Kitty, aki hasztalan erőlködött, hogy villájával egy nyugtalan,
kisikamló gombát kivegyen, fehér karját átvillantó csipkéit rázva közben. - Hát
van maguknál medve? - tette hozzá, félig felé fordítva gyönyörű fejecskéjét, s
elmosolyodott.
Úgy látszott, nem volt semmi
különös abban, amit mondott; de milyen szóban ki nem fejezhető jelentősége volt
minden hangjának, ajka, szeme, keze minden mozdulatának, mialatt beszélt! Volt
abban bocsánatkérés, bizakodás, kedveskedés - gyöngéd és félénk kedveskedés -,
ígéret, remény és szerelem is, amelyben Levinnek nem lehetett többé nem hinnie,
s boldogsággal fojtogatta.
- Nem, a tveri
kormányzóságban jártunk. S ahogy visszajövök, találkozom a vonatban a beau-frčre-jével;[76]
helyesebben a beau-frčre-je sógorával
- mondta mosolyogva. - Mulatságos találkozás volt.
S vígan és mulatságosan
mesélte el, hogy tört be, amúgy bekecsesen, miután egész éjszaka nem aludt,
Alekszej Alekszandrovics szakaszába.
- A kalauz, a közmondás
ellenére, a ruhám miatt ki akart dobni, de erre én is magas hangon kezdtem
beszélni. Ön is - mondta Kareninhoz fordulva, akinek elfeledte a nevét -, a
bekecsemet látva, kezdetben ön is ki akart kergetni, de aztán védelmébe vett,
amiért nagyon hálás vagyok.
- Az utas joga a
helymegválasztásban általában igen bizonytalan - mondta Alekszej Alekszandrovics,
megtörülve kendőjével az ujja hegyét.
- Láttam, hogy nem tudta,
mit gondoljon rólam - mondta Levin jóindulatú mosollyal -, de én siettem valami
okos beszélgetést kezdeni, hogy jóvátegyem a bekecsemet.
Szergej Ivanovics, miközben
a háziasszonnyal beszélgetett, fél fülével az öccsét hallgatta, s rásandított.
„Mi lelte ma? Olyan diadalittas” - gondolta. Nem tudta, hogy Levin úgy érzi,
mintha szárnya nőtt volna. Tudta, hogy Kitty hallgatja, s kellemes hallgatnia.
S csak ezzel az eggyel törődött. Nemcsak ebben a szobában, de az egész világon
ők voltak csak, ketten; ő, aki most rendkívül jelentőssé s fontossá vált a maga
számára, és Kitty. Olyan magasságban érezte magát, hogy a feje szédült tőle,
valahol messze lenn pedig ott voltak ezek a jóravaló, derék Kareninok,
Oblonszkijok s az egész világ.
Sztyepan Arkagyics, anélkül,
hogy rájuk nézett volna, mintha nem volna már hely hova ültetni őket, Levint és
Kittyt egész észrevétlenül egymás mellé ültette.
- Te ülj akkor ide - mondta
Levinnek.
Az ebéd éppolyan finom volt,
mint az edények, amelyeknek Sztyepan Arkagyics nagy kedvelőjük volt. A Mária
Lujza-leves kitűnően sikerült, a pirog csak úgy olvadt a szájban: nem lehetett
rá semmit sem mondani. A két inas és Matvej fehér nyakkendőben észrevétlen,
csendben és fürgén végezte az étel és bor körül a dolgát. S ha az ebéd anyagi
tekintetben jól sikerült, nem anyagiakban sem volt kevésbé sikeres. A
beszélgetés, amely hol általános volt, hol csoportokban folyt, nem némult el, s
az ebéd végére olyan eleven lett, hogy a férfiak az asztaltól fölállva, tovább
beszéltek; még Alekszej Alekszandrovics is megélénkült.
Peszcov
szeretett mindent végigvitatni, s nem nyugodott meg abban, amit Szergej
Ivanovics mondott, annál kevésbé, mert a maga véleménye, érezte, nem volt
helyes.
- Nem úgy értettem - mondta
a leves után Alekszej Alekszandrovicshoz fordulva -, hogy egyedül a népsűrűség
a fontos, hanem hogy ez a maga alapjaival s nem holmi elvekkel együtt az.
- Én úgy látom - mondta
Alekszej Alekszandrovics vontatottan és lankadtan -, hogy ez egy és ugyanaz.
Véleményem szerint a másik népre csak az hathat, amelyik fejlettebb, amelyik...
- De épp ez a kérdés -
szakította félbe basszusával Peszcov, akinek mindig sürgős volt a beszéd,
mintha egész lelkét tenné föl arra, amit mond -, hogy mi a jele ennek a
magasabb fejlettségnek? Az angolok, franciák, németek: kik vannak a fejlettség
magasabb fokán? Melyik asszimilálja a másikat? A Rajna-vidék, láttuk,
elfranciásodott - kiáltotta -, pedig a németek nem állnak alacsonyabban! Itt
más törvény lappang!
- Nekem úgy tetszik, mindig
az igazibb műveltségnek van nagyobb befolyása - mondta Alekszej
Alekszandrovics, szemöldökét egy kicsit fölhúzva.
- De hát miben kell
felismernünk az igazi műveltség jeleit? - kérdezte Peszcov.
- Feltételezem, hogy ezek a
jelek közismertek - mondta Alekszej Alekszandrovics.
- Vajon teljesen
ismeretesek? - szólt közbe finom mosollyal Szergej Ivanovics. - Ma elfogadott
dolog, hogy valódi műveltség csak a tisztán klasszikus lehet, de mindkét
oldalról elkeseredett vitának vagyunk a tanúi, s nem lehet tagadni, hogy az
ellentábornak is megvannak a maga igazán erős érvei.
- Ön a klasszikus műveltség
barátja, Szergej Ivanovics. Vöröset parancsol? - érdeklődött Sztyepan
Arkagyics.
- Én nem foglalok állást
egyik fajta műveltség mellett sem - mondta Szergej Ivanovics leereszkedő
mosollyal, mintha egy gyerekhez beszélne, és odatartotta a poharat. - Én csak
azt mondom, hogy mindkét oldalnak erős érvei vannak - folytatta Alekszej
Alekszandrovicshoz fordulva. - Magam, műveltségemnél fogva, klasszicista
vagyok, de ebben a vitában nem találom a helyem. Nem látok világos érveket,
hogy a klasszikus tudományokat miért kellene előnyben részesíteni a reáliákkal
szemben.
- A természettudományoknak
is ugyanannyi a nevelő hatásuk - szólt közbe Peszcov. - Vegye a csillagászatot,
vegye a növénytant, állattant, egyetemes törvényeken épülő rendszerével!
- Ezzel nem tudok egészen
egyetérteni - felelt Alekszej Alekszandrovics. - Azt hiszem, vitathatatlan,
hogy maga a folyamat, amelynek során a nyelvek formáit tanulmányozzák, különösen
áldásosan hat a lelki fejlődésre. Ezenkívül azt sem lehet tagadni, hogy a
klasszikus írók hatása a legnagyobb mértékben erkölcsképző, ugyanakkor, amikor
a természettudományok oktatásával szerencsétlenségünkre együtt járnak azok a
kártékony és hazug tanok, amelyek korunk rákfenéi.
Szergej Ivanovics mondani
akart valamit, de Peszcov mély basszusával félbeszakította. Nagy tűzzel kezdte
bizonygatni ennek a nézetnek a hibás voltát. Szergej Ivanovics nyugodtan
bevárta, amit mond, a diadalmas cáfolatra nyilván felkészülten.
- De - fordult Szergej
Ivanovics, finoman elmosolyodva, Kareninhoz - el kell ismerni, hogy nehéz a két
tudománycsoportnak előnyeit és hátrányait pontosan fölmérni. Azt a kérdést,
hogy melyiket kell többre tartanunk, nem is lehetne egyhamar és véglegesen
eldönteni, ha a klasszikus tudományok oldalán ott nem volna az előny, amit ön
épp most mondott ki, az erkölcsi disons
le mot,[77] az
antinihilista befolyás.
- Kétségtelen.
- Ha az antinihilista
befolyás előnye a klasszikus tudományok oldalán nem volna, a két oldal érveit
jobban meggondolnánk és mérlegelnénk - mondta finom mosollyal Szergej Ivanovics
-, s mindkét irányzatnak teret adtunk volna. Mivel azonban tudjuk, hogy a
klasszikus műveltség piruláiban ott rejlik az antinihilizmus gyógyító ereje, s
bátran rendeljük a pácienseknek... Vagy tán nem is létezik ez a gyógyhatás? -
fejezte be, az attikai sót elcsöppentve.
Szergej Ivanovics piruláján
mindnyájan nevettek, különösen jókedvűen és hangosan Turovcin, aki végre
megkapta a nevetnivalót, amire a beszélgetést hallgatva egész idő alatt várt.
Sztyepan Arkagyics nem
tévedett, amikor Peszcovot meghívta. Peszcov jelenlétében a tartalmas társalgás
egy pillanatra sem némulhatott el. Alig zárta be Szergej Ivanovics tréfájával a
beszédet, Peszcov azonnal újat kezdett.
- Nem tudok azzal sem
egyetérteni - mondta -, hogy a kormánynak ez lenne a célja. A kormányzatot
nyilván általános megfontolások vezetik, s közömbös neki, hogy intézkedéseinek
milyen hatása lehet. A nők képzését, művelődését például károsnak kellene
tartania, s mégis női felső iskolákat nyitnak, beengedik őket az egyetemre is.
S a beszélgetés azonnal az
új témára, a nők képzésére ugrott.
Alekszej Alekszandrovicsnak
az volt a véleménye, hogy a nők képzését rendesen a női szabadság kérdésével
keverik össze, s ez az egyedüli oka, amiért károsnak lehet tartani.
- Én, épp ellenkezőleg, azt
hiszem, hogy a két kérdés elszakíthatatlanul összeforr - mondta Peszcov -, circulus vitiosus. A nőnek azért
nincsenek jogai, mert nem eléggé művelt; műveltsége viszont azért hiányos, mert
nincsenek jogai. Nem szabad elfelejteni - mondta -, hogy a nők leigázása olyan
nagymérvű és ősrégi, hogy gyakran nem is akarjuk észrevenni az ösvényt, amely
elválasztja őket tőlünk.
- Ön azt mondta: jogok -
szólalt meg Szergej Ivanovics, bevárva, amikor Peszcov elhallgat -, jogok, hogy
esküdtek, képviselőtestületi tagok, törvényszéki elnökök lehessenek, jogok,
hogy tisztviselők, parlamenti tagok lehessenek...
- Kétségkívül.
- De ha a nők ritka
kivételként el is foglalhatnak ilyen állásokat, a jog szót, énnekem legalább
úgy tetszik, akkor sem használja helyesen. Helyesebb volna kötelességet
mondani. Mindnyájan egyetértünk benne, hogy bármiféle hivatalt töltünk be,
amikor esküdtek, bizottsági tagok, távírászok leszünk, úgy érezzük,
kötelességet vállaltunk. S épp ezért helyesebb volna azt mondanunk, hogy a nők
kötelességeket akarnak vállalni, és nagyon helyesen. S azzal az óhajukkal, hogy
a férfimunkában segítségünkre akarnak sietni, csak rokonszenveznünk lehet.
- Tökéletesen igaz - hagyta
helyben Alekszej Alekszandrovics. - A kérdés csak az, alkalmasak-e ezekre a
munkákra.
- Nyilván nagyon is
alkalmasak - szólt közbe Sztyepan Arkagyics -, mihelyt a műveltség általánossá
válik köztük. Láthatjuk...
- És a közmondás? - mondta a
herceg, aki rég hallgatta már, apró szemeivel tréfásan villogva, a
beszélgetést. - A lányaim előtt mondhatom: hosszú haj...
- A négerekről éppígy
gondolkoztak, mielőtt felszabadították őket! - mondta Peszcov haragosan.
- Én csak azt találom
furcsának - szólt Szergej Ivanovics -, hogy a nők új kötelezettségeket
keresnek, amikor a férfiak, sajnos, azt látjuk, menekülnek tőlük.
- Kötelezettségek és jogok
együtt járnak; hatalom, pénz, megbecsülés: ezeket keresik a nők - mondta
Peszcov.
- Mintha én szoptatós dajka
akarnék lenni - mondta az öreg herceg -, s megsértődnék, amiért a nőket fizetik
érte, engem meg nem.
Turovcin hangos nevetésbe
tört ki: Szergej Ivanovics pedig sajnálta, hogy nem ő volt, aki mondta. Még
Alekszej Alekszandrovics is elmosolyodott.
- Igen, csakhogy a férfi nem
képes szoptatni - mondta Peszcov -, a nő pedig...
- Dehogynem, egy angol maga
szoptatta a hajón a gyerekét - szólt az öreg herceg, megengedve ennyi
szabadosságot a lányai előtt.
- Ahány ilyen angol van,
annyi nőből lesz hivatalnok - mondta most már Szergej Ivanovics.
- De mit kezdjen a lány,
akinek nincs családja? - szólt közbe Sztyepan Arkagyics, Csibiszovára
gondolva; mialatt Peszcovnak helyeselt és segített, ő járt folyton az eszében.
- Ha annak a lánynak a
históriáját kicsit megkaparják, az derül ki, hogy az a lány otthagyta a
családját, vagy a magáét vagy a testvéréét, ahol asszonyi munkát találhatott
volna - elegyedett váratlanul a társalgásba Darja Alekszandrovna ingerülten;
nyilván kitalálta, miféle lányka lebeg Sztyepan Arkagyics előtt.
- De mi az elvekért
harcolunk, az eszményekért - tiltakozott Peszcov harsány basszusa. - A nő azt
kívánja, hogy joga legyen a függetlenségre és műveltségre. Ha azt látja, hogy
ez lehetetlen, korlátozottnak és elnyomottnak érzi magát.
- Én is korlátozottnak és
elnyomottnak érzem magam, amiért nem vesznek föl dadának a csecsemőotthonba -
szólalt meg újra az öreg herceg, Turovcin nagy örömére, aki a nevetéstől vastag
végével nyomta a spárgát a mártásba.
Mindenki részt vett a közös
társalgásban, csak Kitty és Levin nem. Kezdetben, amikor arról beszéltek,
milyen hatással lehet egy nép a másikra, Levinnek önkéntelenül is eszébe
ötlött, mi mondanivalója lenne erről a dologról; de ezek a gondolatok,
amelyeket régebben olyan fontosnak tartott, most szinte álomszerűen merültek
föl a fejében, s a legkevésbé sem érdekelték. Sőt, furcsának találta, mit hánytorgatják
annyit, amire nincs senkinek szüksége. Kittyt is, azt hinné az ember,
érdekelnie kéne, amit a nők jogairól és képzéséről mondtak. Hányszor
gondolkozott erről, amikor külföldi barátnője, Varenyka jutott az eszébe, az ő
súlyos függő helyzete; hányszor tűnődött el saját magán is, mi lesz belőle, ha
nem megy férjhez, hányszor vitatkozott ezen a nővérével! Most azonban
egyáltalán nem érdekelte. Közöttük is folyt, közte és Levin közt, a
beszélgetés: nem is beszélgetés... valami titokzatos közlekedés, amely percről
percre szorosabbra fűzte össze őket, örömteli rémületet gerjesztve
mindkettőjükben az ismeretlen előtt, amibe beléptek.
Először, Kitty kérdésére,
hogy a múlt évben hogy láthatta meg őt a kocsiban, Levin elmesélte, hogy jött
az országúton a kaszálóról, s hogy találkozott vele.
- Korán reggel volt, egész
korán. Bizonyára akkor ébredt csak föl. Anyukája a sarokban aludt. Csodaszép
reggel volt. Megyek; ki jön ezzel a négyes fogattal, gondolom. Gyönyörű,
csöngős négyes. Csak egy pillanatra merült föl előttem: ott látom az ablakban,
ül, mind a két kezével fogja a főkötő szalagját, s valamin rettenetesen
gondolkodik - mondta mosolyogva. - Hogy szerettem volna tudni, min tűnődött
akkor. Valami fontoson?
„Nem voltam nagyon kócos?” -
gondolta Kitty, de látva az elragadtatott mosolyt, amit ezeknek a részleteknek
az emléke keltett föl Levinben, megérezte, hogy épp ellenkezőleg, a benyomás,
amit tett, nagyon jó volt. Elpirult, s fölnevetett az örömtől.
- Igazán nem emlékszem.
- Milyen szépen nevet
Turovcin! - mondta Levin, Turovcin nedves szemében és rázkódó testében
gyönyörködve.
- Rég ismeri? - kérdezte
Kitty.
- Ki nem ismeri?
- Látom, azt gondolja, hogy
rossz ember.
- Nem rossz, csak
jelentéktelen.
- Nem úgy van! Gondolkozzék
róla minél előbb másképp! - mondta Kitty. - Nekem is gyönge véleményem volt
róla; de igen kedves és csodálatosan jó ember. Arany szíve van.
- Mikor ismerhette ki a
szívét?
- Ó, mi jó barátok vagyunk.
Nagyon jól ismerem. Múlt télen, nem sokkal azután... hogy nálunk volt - mondta
bűnbánóan s ugyanakkor bizakodó mosollyal -, Dolly gyermekei vörhenybe estek,
s Turovcin valahogy elment hozzá. S képzelje el - mondta suttogva -, annyira
megszánta, hogy ott maradt, segített neki, ápolta a gyerekeit. Úgy bizony;
három hetet töltött nálunk, s mint valami dajka, úgy gondozta a gyerekeket.
- Turovcinról mesélek
Konsztantyin Dmitricsnek, a vörhenyt - mondta Kitty a nővéréhez hajolva.
- Ó, az csodálatos volt,
gyönyörű! - mondta Dolly Turovcinra pillantva, aki érezte, hogy róla beszélnek,
s szelíden rámosolygott. Levin még egyszer ránézett Turovcinra, s
elcsodálkozott, hogy idáig nem fogta föl ennek az embernek a nagyszerűségét.
- Bocsánat, bocsánat, nem
gondolok többé rosszat az emberekről! - szólt jókedvűen, őszintén kimondva,
amit most érzett.
Az asszonyok jogairól szőtt
beszélgetésben a hölgyekre nézve kényes kérdések lappangtak: a jogok
egyenlőtlensége a házasságban. Peszcov az ebéd alatt néhányszor érintette ezt,
de Szergej Ivanovics és Sztyepan Arkagyics óvatosan eltérítették.
Amikor azonban az asztaltól
fölálltak s a hölgyek kimentek, Peszcov nem követte őket, hanem Alekszej
Alekszandrovicshoz fordult, s az egyenlőtlenség legfőbb okát kezdte fejtegetni.
A házastársak egyenlőtlensége, véleménye szerint, abban állt, hogy a feleség és
férj hűtlenségét a törvény s a közvélemény másképpen bünteti.
Sztyepan Arkagyics
Kareninhoz sietett, s cigarettával kínálta.
- Nem kérek, nem dohányzom -
felelte nyugodtan Alekszej Alekszandrovics, mintha csak készakarva mutatná,
hogy nem fél ettől a beszélgetéstől, s hideg mosollyal Peszcovhoz fordult.
- Én úgy találom, hogy ennek
a fölfogásnak az alapja a dolgok természetében van - mondta, és át akart menni
a fogadóba, de ebben a pillanatban Turovcin szólalt meg váratlanul.
- Engedelmet, hallott
Prjacsnyikovról? - fordult Alekszej Alekszandrovicshoz. A megivott pezsgő
felvillanyozta, s rég várta már az alkalmat, hogy nyomasztó hallgatását
megtörje. - Vaszja Prjacsnyikov - mondta, nedves, piros ajkai jóságos
mosolyával elsősorban a fő vendéghez, Alekszej Alekszandrovicshoz fordulva -,
ma hallottam, hogy megverekedett Tverben Kvitszkijjel, s megölte.
Az ember mintha készakarva
mindig a fájdalmas helyét ütné meg; Sztyepan Arkagyics is úgy érezte most, hogy
a társalgás szerencsétlen módon mindig az Alekszej Alekszandrovics fájó pontját
éri. Odább akarta vinni a sógorát, de maga Alekszej Alekszandrovics kérdezte
meg kíváncsian:
- És miért hívta ki?
- A felesége miatt. Legény
volt a talpán. Kihívta s megölte.
- Á! - mondta Alekszej
Alekszandrovics közömbösen, s szemöldökét fölhúzva átment a szalonba.
- Mennyire örülök, hogy
eljött - mondta neki Dolly ijedt mosollyal, ahogy a középső szalonba menet
találkozott vele. - Beszélnem kell magával. Üljünk le itt.
Alekszej Alekszandrovics
azzal a közönyös arckifejezéssel ült Darja Alekszandrovna mellé, melyet
fölhúzott szemöldöke adott neki, s kényszeredetten elmosolyodott.
- Annál inkább - mondta -,
mert én is épp bocsánatát akartam kérni, hogy azonnal elköszönök. Holnap tovább
kell utaznom.
Darja Alekszandrovna
rendületlenül meg volt győződve Anna ártatlanságáról; érezte, hogy
elhalványodik, az ajka reszket, olyan dühös erre a hideg, érzéketlen emberre,
aki az ő ártatlan barátnőjét ilyen nyugodtan készül tönkretenni.
- Alekszej Alekszandrovics -
mondta, s kétségbeesett elszántsággal nézett a szemébe -, Annáról
kérdezősködtem, s nem felelt. Hogy van?
- Azt hiszem, egészséges,
Darja Alekszandrovna - felelte Alekszej Alekszandrovics anélkül, hogy ránézett
volna.
- Alekszej Alekszandrovics,
bocsásson meg, nincs jogom rá, de én Annát mint a testvéremet tisztelem s
szeretem. Kérem, könyörgök, mondja meg, mi van maguk közt? Mivel vádolja?
Alekszej Alekszandrovics
összeráncolta a homlokát, a szemét csaknem egészen behunyta, és lehorgasztotta
a fejét.
- A férje, fölteszem,
elmondta az okokat, miért érzem szükségét, hogy eddigi kapcsolatomat Anna
Arkagyevnával megváltoztassam - mondta, anélkül, hogy Dolly szemébe nézett
volna; s bosszús pillantást vetett a fogadón áthaladó Scserbackij felé.
- Nem hiszem el, nem tudok
hinni benne! - mondta Dolly, csontos kezeit maga előtt összeszorítva, erélyes
gesztussal. Hirtelen felkelt, kezét Alekszej Alekszandrovics karjára tette. -
Itt háborgatnak. Gyerünk át oda, kérem.
Dolly izgalma Alekszej
Alekszandrovicsra is átragadt. Fölállt, s engedelmesen utánament a
tanulószobába. Leültek a zsebkéssel összemetélt, viaszosvászon huzatú
asztalhoz.
- Nem hiszem, nem hiszek
ebben! - mondogatta Dolly, s azon volt, hogy kisikló pillantását elfogja.
- Nem lehet a tényeknek nem hinni, Darja
Alekszandrovna - mondta ő a „tény” szót megnyomva.
- De hát mit csinált? -
szólt Darja Alekszandrovna. - Mit csinált voltaképp?
- Megfeledkezett a
kötelességéről, megcsalta az urát. Ez az, amit csinált - mondta Alekszej
Alekszandrovics.
- Nem, nem, az nem lehet. Az
Isten szerelmére, maga tévedett! - kapott Dolly a halántékához, s behunyta a
szemét.
Alekszej Alekszandrovics
hidegen mosolygott, csak az ajkával, ezzel akarta mutatni Dollynak s önmagának
is meggyőződése szilárdságát; de ez a szenvedélyes védelem, ha nem is ingatta
meg, föltépte a sebét. Ő is élénkebben beszélt már.
- Nagyon nehéz tévedni,
amikor az asszony maga világosítja föl a férjét. Felvilágosítja, hogy nyolcévi
életük, a fia, mind tévedés volt, s ő új életet akar kezdeni - mondta szipogva,
haragosan.
- Anna és a bűn... nem tudom
összeegyeztetni, nem tudok hinni benne!
- Darja Alekszandrovna! -
mondta ő, s most már egyenest a Dolly jóságos, felzaklatott arcába nézett, s
nyelve, érezte, akarata ellenére megoldódik: - Sokért nem adnám, ha még
kétségem lehetne. Amíg kételkedtem, nehéz volt, de könnyebb, mint most. Amíg
kételkedtem, reménykedtem is; most nincs többé reményem, s én mégis tele vagyok
kétkedéssel. Annyira, hogy még a fiamat is gyűlölöm, s néha nem is hiszem már,
hogy a fiam. Nagyon boldogtalan vagyok.
Nem kellett mondania, Darja
Alekszandrovna látta; elég volt az arcába néznie. És megsajnálta; hite a
barátnője ártatlanságában megingott.
- Ó, ez iszonyú, iszonyú! De
csakugyan igaz, hogy elszánta magát a válásra?
- El, az utolsó lépésre. Nem
tehetek semmi mást.
- Semmi mást, semmi mást -
mondogatta Dolly könnyel a szemében. - Nem lehet - mondta -, hogy nem tehet
semmi mást!
- Az ilyenféle bánatban épp
az a borzasztó, hogy lehetetlen, mint bármely más esetben - csapásnál, halálnál
- viselni a keresztünket. Itt cselekedni kell - mondta Alekszej Alekszandrovics,
mintha csak kitalálta volna Dolly gondolatát. - Ki kell jutni a megalázó
helyzetből, amelybe az ember belekerült; hármasban nem élhetünk.
- Értem, tökéletesen értem -
mondta Dolly, s lehorgasztotta a fejét. Elhallgatott, magára gondolt, a maga
családi bánatára, majd erélyes mozdulattal hirtelen fölvetette a fejét, s a
kezét könyörögve tette össze. - De várjon csak, hisz maga keresztény. Gondoljon
Annára! Mi lesz vele, ha eltaszítja?
- Ezen is gondolkoztam,
Darja Alekszandrovna, mégpedig sokat - mondta Alekszej Alekszandrovics. Arcán
vörös foltok ütöttek ki, zavaros szemét egyenest Dollyra szegezte. Darja
Alekszandrovna most már egész szívéből sajnálta. - Amikor ő maga adta tudtomra
a szégyenemet, pontosan ezt tettem: hagytam mindent a régiben. Megadtam a
lehetőséget a javulásra, igyekeztem megmenteni. S mi történt? A legenyhébb
kívánságomat sem teljesítette, hogy az illemre vigyázzon - mondta fölindulva. -
Megmenteni csak az olyan embert lehet, aki nem akar elpusztulni; de ha a
természete annyira romlott és züllött, hogy a pusztulást tartja megváltásnak,
mit kezdjen akkor az ember?
- Mindent, csak válást ne -
felelte Darja Alekszandrovna.
- De hát mi az a minden?
- Nem, ez rettenetes. Senki
asszonya lesz, el fog pusztulni!
- De mit tehetek én? - húzta
föl Alekszej Alekszandrovics a vállát, szemöldökét. Ahogy a felesége utolsó
ballépése az eszébe jutott, annyira fölindult, hogy megint olyan hideggé lett,
mint beszélgetésük kezdetén. - Nagyon hálás vagyok a részvétéért - mondta
fölkelve -, de sajnos mennem kell.
- Nem, várjon! Nem szabad
elpusztítania! Maradjon, magamról mondok valamit. Férjhez mentem, s a férjem
megcsalt; haragomban, féltékenységemben mindent otthagytam volna, én akartam...
De észre tértem, és ki mentett meg? Anna. S lám, élek. A gyerekeim nőnek, a
férjem megtért a családjához, érzi a bűnét, tisztábbá, jobbá válik - én pedig
élek. Megbocsátottam - mondta -, magának is meg kell bocsátania!
Alekszej Alekszandrovics
hallgatta, de a szava már nem hatott rá. Annak a napnak a dühe támadt föl
megint lelkében, amelyen a válásra elszánta magát. Megrázkódott, s átható, éles
hangon mondta:
- Megbocsátani nem tudok és
nem akarok, de nem is tartanám igazságosnak. Én ezért az asszonyért mindent
megtettem, s ő mindent beletaposott a sárba, amely az eleme. Nem vagyok rossz
ember, soha senkit sem gyűlöltem, de őt lelkem minden erejéből gyűlölöm, s már
csak azért sem tudok megbocsátani neki, mert a sok rosszért, amit ellenem
elkövetett, nagyon is gyűlölöm - mondta a harag könnyeivel a szemében.
- Szeressétek, akik
gyűlölnek titeket... - suttogta Darja Alekszandrovna szégyenlősen.
Alekszej Alekszandrovics
megvetően mosolygott. Rég tudta ő is, de nem illett az esetére.
- Szeressétek, akik
gyűlölnek titeket, de szeretni azt, akit az ember maga gyűlöl, lehetetlen.
Bocsássa meg, hogy fölzaklattam. Elég mindenkinek a maga bánata. - S erőt véve
magán, Alekszej Alekszandrovics nyugodtan elbúcsúzott és elment.
Amikor az asztaltól
fölálltak, Levin Kitty után akart menni a szalonba; de félt, nem lesz-e
kellemetlen neki, hogy ilyen szembetűnően foglalkozik vele. Ott maradt hát a
férfiak körében, részt vett a közös társalgásban, s anélkül, hogy Kittyre
nézett volna, érezte a mozgását, a tekintetét, a helyet, ahol a szalonban ült.
A legkisebb erőltetés nélkül
tette máris, amit megígért; hogy mindenkiről jót gondol, és mindenkit szeretni
fog. A beszélgetés az obscsinára tért, amelyben Peszcov valami különös elvet
látott, ahogy ő mondta, kórus-elvet. Levin nem értett egyet sem Peszcovval, sem
a bátyjával, aki a maga módján el is ismerte meg nem is az orosz faluközösség
jelentőségét. De azért beszélt velük; azon volt, hogy összebékítse őket,
enyhítse az ellentéteket. Egyáltalán nem érdekelte, hogy maga mit mond, még
kevésbé, amit azok beszéltek; egyet kívánt csak, hogy valamennyien jól és
kellemesen érezzék magukat. Tudta már, mi az egyetlen, ami fontos. Ez az
egyetlen ott volt előbb a szalonban, aztán közelebb jött, s megállt az ajtóban.
Nem fordult meg; de érezte a ráirányuló tekintetet és mosolyt, s nem tudott
vissza nem fordulni. Kitty az ajtóban állt Scserbackijjal, s őt nézte.
- Azt gondoltam, a
zongorához megy - szólt Levin hozzálépve. - Ez az, a zene, amiben nincs részem
falun.
- Nem, azért jöttünk csak,
hogy magát kihívjuk, s nagyon köszönöm, hogy idejött - mondta Kitty, a
mosolyával, mint valami ajándékkal jutalmazva meg Levint. - Mi örömük telik
abban a vitában? Soha meg nem győzik egymást.
- Ez már igaz - mondta Levin
-, többnyire úgy van, hogy az ember csak azért vitázik, tüzeskedik, mert sehogy
sem tudja megérteni, mit is akar az ellenfele bebizonyítani.
Levin még a legokosabb
emberek vitáiban is gyakran megfigyelte, hogy óriási erőfeszítés, szavak s
logikai finomságok hatalmas özöne után a vitatkozóknak végül is be kell látniuk,
hogy amiről oly szívósan próbálták meggyőzni, a másik előtt réges-rég, a vita
kezdete óta ismeretes, azonban mindegyikük mást szeret, csak nem akarják
elárulni, hogy mit, nehogy alulmaradjanak. Gyakran tapasztalta, hogy az ember
vita közben egyszer csak rájön, hogy az ellenfele mit szeret, s hirtelen maga
is beleszeret, és tüstént egyetért vele, s akkor mint fölösleges, egyszeriben
minden érv lehull; máskor meg épp a fordítottja történik; az ember kimondja
végre, hogy maga mit szeret, mihez eszelt ki érveket, s ha történetesen szépen
és őszintén mondja ki, az ellenfél hirtelen melléáll, s nem vitázik tovább. Ezt
akarta most elmondani.
Kitty ráncba szedte a
homlokát, igyekezett megérteni. De alig kezdte el Levin magyarázni, már értette
is.
- Értem: rá kell jönni, hogy
minek az érdekében vitatkozik, s hogy mit szeret, akkor lehet csak...
Tökéletesen eltalálta s ki
is fejezte az ő rosszul kifejezett gondolatát. Levin elmosolyodott az örömtől,
annyira meglepte az átmenet Peszcov és a bátyja zavaros, sokszavú vitájából a
legbonyolultabb gondolatoknak erre a lakonikus, világos, szinte szavak nélküli
közlésére.
Scserbackij otthagyta őket;
Kitty az előkészített kártyaasztalhoz ment, leült mellé, fölvett egy darab
krétát, s az új, zöld posztóra csigavonalakat kezdett rajzolgatni.
Fölújították az ebéd fölötti
beszédet a nők szabadságáról s munkájáról. Levin egyetértett Darja
Alekszandrovnával, hogy a lány, ha nem megy férjhez, találhat női munkát a
családban. Ezt azzal bizonyította, hogy nincs család, amely női segítség nélkül
meglehetne, hisz minden családban, ha szegény, ha gazdag, van s kell is
dajkának lennie, fogadottnak vagy rokonnak.
- Nem - mondta Kitty
elpirulva, de annál bátrabban nézve rá becsületes szemével -, a leányt
kezelhetik úgy is, hogy megaláztatás nélkül nem léphet be abba a családba,
pedig ő...
Levin értett már ennyiből.
- Igen - mondta -, igen,
igen, igaza van, teljesen igaza!
S mindent megértett, amit
Peszcov az ebédnél a nők szabadságáról bizonygatott, csak mert Kitty szívében a
hajadoni megaláztatás félelmét látta, s minthogy szerette, vele érezte ezt a
félelmet és megaláztatást, s a maga érveiről azonnal lemondott.
Elhallgattak. Kitty még
mindig az asztalon irkált a krétával. Szeme csöndes fényben ragyogott. Levinre
is átragadt a hangulata; a boldogság erősödő feszültségét érezte egész
lényében.
- Ó! Az egész asztalt
összefirkáltam! - mondta Kitty, s a krétát lerakva olyan mozdulatot tett,
mintha föl akarna kelni.
„Hogy maradjak itt nélküle?”
- gondolta Levin, s elszörnyedve fölvette a krétát. - Várjon csak - mondta az
asztalhoz ülve. - Rég akarok kérdezni valamit magától.
S egyenest Kitty nyájas, bár
kissé ijedt szemébe nézett.
- Tessék, kérdezzen.
- Itt van - mondta Levin, s
fölírta a kezdőbetűket: a, a, v: n, l, a, j: s, v, cs, a? Ezek a betűk azt
jelentették: „Amikor azt válaszolta: nem lehet, azt jelentette: soha, vagy csak
akkor?” Nem volt semmi valószínűsége, hogy ezt a bonyolult mondatot meg tudja
fejteni, de Levin úgy nézett rá, mintha az élete függne tőle, hogy megérti-e.
Kitty egy komoly pillantást
vetett rá, kezébe támasztotta összevont homlokát, s hozzáfogott a kibetűzéshez.
Néha rápillantott, a tekintetével kérdezte: „Az-e, amire gondolok?”
- Megértettem - mondta és
elpirult.
- Ez a szó mi? - mondta
Levin az s-re mutatva, amely a soha szót jelentette.
- Ez azt jelenti: soha -
mondta ő. - Csakhogy ez nem igaz!
Levin gyorsan letörölte,
amit fölírt, odaadta neki a krétát, és fölállt, Kitty azt írta: a, é, n, t, m,
v.
Dolly egész
megvigasztalódott a bánattól, amit az Alekszej Alekszandroviccsal folytatott
beszélgetés váltott ki belőle, amikor ezt a két alakot megpillantotta: Kittyt,
kezében kréta, amint félénk és boldog mosollyal pillant föl Levinre, s a férfi
szép alakját, amint az asztal fölé hajol, s égő szemét hol az asztalra, hol
Kittyre mereszti. Most hirtelen fölsugárzott, megértette. Azt jelentette:
„Akkor én nem tudtam másképp válaszolni.”
Kérdőn, félénken pillantott
Kittyre.
- Csak akkor?
- Igen - felelt a
mosolygása.
- És m... és most? -
kérdezte Levin.
- Olvassa el. Azt mondom, amit
szeretnék. Nagyon szeretnék. - S ezeket a kezdőbetűket írta föl: h, e, t, f, é,
m, a, a, t. Ez azt jelentette: „Ha el tudná felejteni és megbocsátani azt, ami
történt.”
Levin megfeszült, reszkető
ujjaiba fogta a krétát, eltörte, s a következő szavak kezdőbetűit írta föl:
„Nincs mit elfelednem és megbocsátanom, nem szűntem meg szeretni.”
Kitty elakadt mosollyal
pillantott rá.
- Megértettem - suttogta.
Levin leült, és egy hosszú
mondatot írt föl. Kitty mindent megértett, meg sem kérdezte, úgy van-e, fogta a
krétát, és felelt.
Levin sokáig nem tudta
kitalálni, mit írt, s minduntalan a szemébe nézett. A boldogságtól szinte
megvakult. Sehogy sem tudta beiktatni a szavakat, amiket Kitty gondolt, de
boldogságtól sugárzó, gyönyörű szeméből kiolvasta, amit tudnia kellett. Ő is
felírt három betűt. Még oda sem írta, Kitty a könyöke mögül már elolvasta, s
maga fejezte be és írta oda a válaszát: igen.
- Secrétaire-t játsztok? - mondta az öreg herceg odalépve. - Hanem
gyerünk ám, ha oda akarsz érni a színházba.
Levin fölállt,
s az ajtóig kísérte Kittyt.
Társalgásukban mindent
elmondtak: hogy szereti Levint, s szól apjának-anyjának, hogy holnap reggel
eljön hozzájuk.
Amikor Kitty elment, s Levin
magára maradt, olyan nyugtalanság fogta el nélküle, olyan türelmetlen vágy,
hogy minél előbb reggel legyen már, amikor viszontlátja s örökre egyesül vele,
hogy ez a tizennégy óra, amit nélküle kellett eltöltenie, úgy megrémítette,
mint a halál. Föltétlenül együtt kellett lennie s beszélgetnie valakivel, hogy
ne maradjon egyedül, s megcsalja valahogy az időt. Sztyepan Arkagyics lett
volna a legkellemesebb beszélgető társ, de ő, mint mondta, estélyre ment,
valójában a baletthez. Levin csak annyit mondhatott neki, hogy boldog és
szereti, és soha el nem felejti, amit érte tett. Sztyepan Arkagyics pillantása
és mosolya azt mutatta, hogy úgy fogja föl ezt az érzést, ahogyan kell.
- Mi az, hát nem volna ideje
meghalnunk? - mondta Sztyepan Arkagyics, s ellágyultan szorította meg Levin
kezét.
- Nnnem - mondta Levin.
Darja Alekszandrovna
búcsúzóban mintha szintén gratulált volna.
- Mennyire örülök, hogy
megint összekerültek Kittyvel; meg kell becsülni a régi barátokat.
Levint azonban bántották
Darja Alekszandrovna szavai. Az asszony nem érthette, milyen magasrendű s
számára mennyire felfoghatatlan mindez, s nem lett volna szabad, hogy célozni
merjen rá.
Levin elbúcsúzott tőlük, de
hogy ne maradjon egyedül, a bátyjához csatlakozott.
- Te hova mégy?
- Gyűlésbe.
- Veled megyek. Szabad?
- Mért ne? Gyerünk - mondta
mosolyogva Szergej Ivanovics. - Mi van veled ma?
- Velem? A boldogság van
velem! - mondta Levin, leeresztve a fogatjuk ablakát. - Nem zavar? Olyan
fülledt itt. A boldogság van velem! Te mért nem nősültél meg?
Szergej Ivanovics
elmosolyodott.
- Nagyon örülök, úgy
látszik, derék kislány - kezdte.
- Ne beszélj, ne beszélj, ne
beszélj! - kiáltott fel Levin, bátyja bundagallérját mind a két kezével
megragadva és összecsapva. „Derék kislány”: olyan közönséges, lapos kifejezés;
sehogy sem felelt meg az érzésének.
Szergej Ivanovics, ami ritka
volt nála, vidámat nevetett.
- Annyit mégiscsak
mondhatok, hogy nagyon örülök neki.
- Holnap, majd holnap, de
semmi egyebet! Semmit, semmit, hallgatás! - mondta Levin, s még egyszer
összecsapta a fivére bundáját. - Nagyon szeretlek téged! - tette még hozzá. -
Ott lehetek én is a gyűlésen?
- Persze hogy ott.
- Miről lesz ma szó? -
kérdezte Levin, állandóan mosolyogva. Odaértek az ülésre. Levin hallotta, amint
a titkár el-elakadva a jegyzőkönyvet olvassa. Nyilván maga sem értette, de
Levinnek csak a titkár arcára kellett néznie, s látta, hogy milyen kedves,
derék, jóságos fiú. Már abból is látni lehetett, ahogy a jegyzőkönyv
olvasásában elakadt, s belezavarodott. Megkezdődtek a beszédek. Valami összegek
elszámolásán s valami csövek lefektetésén vitatkoztak. Szergej Ivanovics két
tagot megbántott, s nagyon hosszan és sikeresen beszélt valamiről; egy másik
tag, aki egy papírra jegyzett, kezdetben megszeppent, de aztán ő is igen epésen
és kedvesen felelt. Majd Szvijazsszkij is mondott (ő is itt volt) valami szépet
és nemeset. Levin hallgatta őket, s egész tisztán látta, hogy az el nem számolt
pénz s azok a csövek mind semmiségek; ezek itt egyáltalán nem is haragszanak,
mindnyájan nagyon jó, derék emberek, s olyan kellemesen folyik itt minden.
Senkit sem háborgattak, mindenki jól érezte magát. Nagyszerű volt az is, hogy
most mindnyájukon úgy keresztüllátott - a legkisebb jelből, amit régebben észre
sem vett, mindnyájukat mindjárt kiismerte, s tisztán látta, milyen jók mind.
Különösen őt, Levint, szerették ma rendkívül, mindnyájan. Ez abból is kitűnt,
ahogy beszéltek vele; még az ismeretlenek is nyájasan és gyöngéden néztek rá.
- No, meg vagy elégedve? -
kérdezte tőle Szergej Ivanovics.
- Nagyon. Sohasem gondoltam,
hogy ilyen érdekes! Kitűnő, nagyszerű.
Szvijazsszkij odament
Levinhez, s hívta, jöjjön el hozzájuk teára. Levin sehogy sem tudta megérteni,
miért is elégedetlenkedett ő Szvijazsszkijjal, meg mit is várt tőle. Hisz olyan
okos és csodálatosan jó ember.
- Nagyon szívesen - mondta,
s a feleségét s a sógornőjét kérdezte. S minthogy Szvijazsszkij sógornője Levin
tudatában a házassággal kapcsolódott, különös gondolattársítással azt képzelte,
senkinek sem beszélheti el inkább boldogságát, mint Szvijazsszkij feleségének
és sógornőjének, s nagyon örült, hogy elmehet hozzájuk.
Szvijazsszkij a falujabeli
dolgokról kérdezősködött, s mint mindig, a lehetőségét sem tudta elképzelni,
hogy lehessen valami, amit Európában még nem találtak ki. Ez azonban most egyáltalán
nem bántotta Levint. Épp ellenkezőleg, Szvijazsszkijnak, érezte, igaza van: az
egész semmiség; és csodálatos finomságot és gyöngédséget látott benne, ahogy
igaza rábizonyítását elkerülte. A Szvijazsszkij hölgyek is rendkívül kedvesek
voltak. Levinnek úgy rémlett, hogy mindent tudnak már, együtt is éreznek vele,
csak tapintatból nem beszélnek a dologról. Ott ült náluk egy órát, kettőt,
hármat, elbeszélgetett a legkülönfélébb témákról, de mindenben azt kereste, ami
a lelkét betöltötte, s nem vette észre, hogy rettentően untatja őket, s már rég
lefeküdtek volna. Szvijazsszkij ásítozva kísérte ki az előszobába, barátja
furcsa állapotán csodálkozva. Két órára járt: Levin visszatért a szállodába; s
elrémült, hogy a hátralevő tíz órát türelmetlenségével egyedül maradva tölti
majd el. Az éjjeles inas, aki még nem aludt, gyertyát gyújtott neki s ki akart
menni, de Levin megállította. Ez az inas, Jegor, akit Levin eddig észre sem
vett, nagyon okos, derék és ami a fő, jólelkű embernek bizonyult.
- Nehéz a virrasztás, Jegor?
- Mit tegyünk? A mi állásunk
már ilyen. Uraságoknál nyugodtabb, itt viszont nagyobb a fizetés.
Mint kiderült, Jegornak
családja is volt, három fia s egy varrónő lánya, akit egy szíjgyártósegédhez
akart férjhez adni.
Levin ennek az esetnek a
kapcsán elmondta Jegornak, hogy véleménye szerint a házasságban a szerelem a fő
dolog; ha az ember szerelmes, a boldogság is megvan, mert a boldogságot az
ember csak önmagában találja meg.
Jegor figyelmesen hallgatta,
s látszott, hogy tökéletesen megértette Levin gondolatát, de helyeslésképpen
egy Levint váratlanul érő megjegyzést tett; hogy amikor ő jó uraknál szolgált,
mindig meg volt elégedve velük; most is teljesen meg van elégedve, ha francia
is a gazdája.
„Csodálatosan derék ember” -
gondolta Levin.
- No és, Jegor, amikor
megnősültél, szeretted-e a feleségedet?
- Már hogyne szerettem volna
- felelte Jegor.
És Levin látta, hogy Jegor
is lelkesült hangulatban van, ő is a legszívbélibb érzelmeiről szeretne
beszélni.
- Az én életem is
csodálatos... Kicsiny koromtól... - kezdte ragyogó szemmel, nyilván rá is
átragadt Levin lelkesültsége, ahogy az ásítást is elkapják az emberek
egymástól.
De ebben a pillanatban
csöngetés hallatszott. Jegor kiment, s Levin magára maradt. Ebédre majd semmit
sem evett, Szvijazsszkijéknál visszautasította a teát és vacsorát, de nem is
tudott vacsorázásra gondolni. Előző éjszaka nem aludt, de azért alvásra sem
tudott gondolni. A szobában hűvös volt, de őt hőség fullasztotta. Kinyitotta
mind a két szellőztetőablakot, s fölült az asztalra, a szellőztetőablakokkal
szemben. A hófödte tető mögött egy díszes, láncokkal megerősített kereszt volt
látható; följebb a Szekeres háromszögletű csillagképe s a sárgásan ragyogó
Capella. Hol a keresztre nézett, hol a csillagokra, s nagyot szívott a friss,
fagyos levegőből, amely egyenletesen ömlött a szobába, s ahogy álmában szokta
az ember, a tudatában felmerülő képeket és emlékeket követte. Négy óra tájban
lépéseket hallott a folyosón, s kikukkantott. Ismerőse, a kártyás Mjaszkin jött
meg a klubból. Komoran jött, a homlokát ráncolva s köhécselve. „Szegény szerencsétlen”
- gondolta Levin, és könnyek tódultak szemébe a szeretettől és részvéttől.
Beszélgetni akart vele, megvigasztalni, de eszébe jutott, hogy ingben van,
meggondolta magát, s újból odaült a szellőzőhöz, hogy fürödjék a hideg
levegőben, s a csodálatos alakú, hallgatag, de neki sokat mondó keresztet és a
fölemelkedő, fényes, sárga csillagot nézze. Hét óra felé fölhangzott a
padlókefélők zaja, valamiért csöngettek, s Levin érezte, hogy dideregni kezd.
Becsukta a szellőztetőt, megmosdott, fölöltözött, és kiment az utcára.
Az utcák még néptelenek
voltak. Levin elment a Scserbackij-házhoz. A parádés kapu még zárva volt,
mindenki aludt. Hazament szállodai szobájába, s kávét rendelt. A nappali inas,
már nem Jegor, hozott; Levin vele is beszélgetést akart kezdeni, de csöngettek,
s az inas elment. Levin megpróbálta meginni a kávét s a kalácsot a szájába
tenni, de a szája végképpen nem tudta, mit kezdjen vele. Kiköpte a kalácsot,
kabátot vett, s újra járkálni kezdett. Kilenc múlt, amikor másodszor ért a
Scserbackijék tornáca elé. A házban akkor keltek, a szakács éppen bevásárolni
indult. Még legalább két órát kellett kihúznia.
Ezt az éjszakát és
délelőttöt Levin egész öntudatlanul élte át, az élet anyagi föltételein, úgy
érezte, teljesen kívül áll. Egész nap nem evett, két éjjel nem aludt, néhány
órát levetkőzve töltött a hidegen, s nemcsak hogy frissebbnek és
egészségesebbnek érezte magát, mint valaha, de a testétől is egészen
függetlenedett, az izmait minden erőfeszítés nélkül mozgatta, s úgy érezte,
mindent meg tud tenni: ha az lett volna a kívánatos, meg volt győződve, föl is
repül, s a házat is kimozdítja a sarkából. A hátralevő időt az utcán járkálta
el; folyton az óráját nézegette, s jobbra-balra tekingetett.
S amit ekkor látott, később
nem látta sohasem. Különösen az iskolába siető gyerekek, a tetőről a járdára
röppenő szürkéskék galambok s a liszttel beszórt zsemlék, amelyeket egy
láthatatlan kéz akkor rakott ki: ezek hatották meg. Ezek a zsemlék, a két
fiúcska s a galambok földöntúli lények voltak. S minden egyidőben történt: a
fiú a galamb felé futott, s közben mosolyogva Levinre pillantott; a galamb
csapkodni kezdett a szárnyával, s a levegőben reszkető hópihék közt, a napban
megvillanva fölröppent, egy ablakocskából pedig megcsapta a frissen sült kenyér
illata, s ugyanakkor zsemléket raktak ki. Mindez oly szokatlanul szép volt így
együtt, hogy Levin elnevette és elsírta magát az örömtől. A Gazetnij közön s a
Kiszlovkán át, nagy kerülőt téve, visszament a szállodába, s az óráját maga elé
rakva, leült a tizenkettőt várni. A szomszéd szobában gépekről és csalásról
beszéltek valamit, s a reggeli köhögésüket végezték. Nem fogták föl, hogy a
mutató már a tizenkettőhöz közelít. A mutató odaért. Levin kiment a ház elé. A
kocsisok nyilván tudtak már mindent. Boldog arccal vették körül, s versengve
ajánlották föl szolgálatukat. Levin azon volt, hogy a többi kocsist meg ne
bántsa; megígérte, hogy máskor velük megy majd, s egyet fölfogadva,
Scserbackijékhoz hajtatott. A kocsis pompás alak volt a kaftánjából kiálló fehér
inggallérban, amely vastag, erős, vörös nyakára feszült. A szánkó magas volt,
könnyű, olyan, amilyenen Levin később sohasem ment; a ló is jó, és igyekezett
is futni; de nem jutott előbbre. A kocsis ismerte a Scserbackij-házat, s
különös tiszteletből az utasa iránt, a karját begörbítve s „Hó!”-t kiáltva
hajtott a följáró elé. Scserbackijék portása bizonyára mindent tudott már. Ezt
látni lehetett arról, ahogy mosolyogva azt mondta:
- Rég volt itt, Konsztantyin
Dmitrics.
Nemcsak hogy mindent tudott,
de szemmel láthatóan ujjongott, s erőlködnie kellett, hogy az örömét elrejtse.
Ahogy kedves, öreges szemébe nézett, Levin a maga boldogságában is valami újat
fedezett fel.
- Fölkeltek?
- Parancsoljon. De ezt
tessék itt hagyni - mondta mosolyogva, amikor Levin meg akart fordulni a
sapkájáért. Ez is jelentett valamit.
- Kinek parancsolja, hogy
bejelentsem?
A lakáj fiatal volt és
piperkőc, mégis jó lélek volt, és mindent megértett.
- A hercegnőnek, a
hercegnek... a hercegkisasszonynak... - mondotta Levin.
Az első, akivel találkozott,
Mlle Linon volt. A fogadótermen ment át, s az arca és csigás fürtjei csak úgy
ragyogtak. Éppen hogy szólt hozzá, az ajtó mögül már ruhasuhogás hallatszott;
Mlle Linon eltűnt Levin szeme elől, s a közeli boldogság örömteli borzadálya
csapott át rajta. Mlle Linon elsietett, s otthagyva őt, egy másik ajtóhoz ment.
Alig ment ki, gyors, könnyű lépések hallatszottak a parketten, s a boldogság,
az élete, ő maga - lényének legjobb része, az, amit olyan régen keres, sebesen
közeledett hozzá. Nem lépkedett; valami láthatatlan erő hajtotta felé.
Csak tiszta, becsületes
szemét látta; a szerelem örömének ugyanaz az ijedelme volt bennük, ami az ő
szívét is eltöltötte. Ezek a szemek mind közelebb és közelebb ragyogtak, s
elvakították a szerelem fényével. Egészen közel állt meg hozzá; megérintette.
Kitty keze fölemelkedett, és a vállára ereszkedett.
Mindent megtett, amit csak
tehetett, odaszaladt hozzá, s átadta magát, félénken, boldogan. Levin átölelte,
s csókját kereső szájához odaszorította az ajkát.
Kitty sem aludt az éjszaka,
őt várta egész délelőtt. Anyja, apja szó nélkül egyeztek bele, boldoggá tette
őket a boldogsága. S most várt. Elsőül akarta Levin tudtára adni a kettőjük
boldogságát. Készült rá, hogy egyedül fogadja majd; örült ennek a gondolatnak,
de félt és szégyenkezett is, s maga sem tudta, mit csinál. Hallotta Levin
lépteit, hangját; az ajtó mögött várta, hogy Mlle Linon mikor megy ki. Mlle
Linon kiment; ő nem gondolkozott, nem kérdezgette, hogy s mint, odament hozzá,
s tette, amit tett.
- Gyerünk mamához! - mondta
Levint kézen fogva. Levin jó soká nem tudott semmit sem mondani; nemcsak azért,
mert félt szóval rontani meg érzése magasztosságát, hanem azért se, mert
ahányszor meg akart szólalni, szó helyett, érezte, a boldogság könnye csordul ki
belőle. Megfogta Kitty kezét, és megcsókolta.
- Hát igaz? - mondta végre
tompa hangon. - Nem tudok hinni benne, hogy szeretsz.
Kitty elmosolyodott ezen a
„te”-n s a félénkségen, amivel rápillantott.
- Igen - mondta jelentősen,
lassan ejtve a szót. - Olyan boldog vagyok.
Nem eresztette el Levin
kezét, úgy ment be a szalonba. A hercegnő, ahogy meglátta őket, sűrűbbeket
lélegzett, s rögtön elsírta magát, majd azonnal nevetni kezdett, s olyan
erőteljes léptekkel szaladt hozzá, amilyeneket Levin nem is várt volna tőle;
átölelte Levin fejét, megcsókolta, s könnyel áztatta meg az orcáját.
- Megvan hát. Örülök.
Szeresd. Úgy örülök, Kitty!
- Gyorsan elintéztétek! -
mondta az öreg herceg, s igyekezett közönyös lenni; de ahogy odafordult hozzá,
Levin látta, hogy nedves a szeme.
- Rég, mindig ezt óhajtottam
- mondta, s kézen fogva Levint, magához húzta. - Már akkor, amikor ez a
szeleburdi azt forgatta a fejében, hogy...
- Papa! - kiáltott fel
Kitty, s befogta a száját kezével.
- Jó, nem beszélek - mondta
a herceg -, nagyon, nagyon ör... Ah, milyen ostoba is vagyok.
Átölelte Kittyt, s
megcsókolta az arcát, kezét, aztán megint az arcát, és keresztet vetett rá.
Látva, hogy Kitty milyen
hosszan és gyöngéden csókolgatja húsos kezét, Levint a szeretet új érzése
öntötte el az öreg herceg iránt, aki régebben egész idegen volt neki.
A hercegnő némán és
mosolyogva ült a karosszékben, a herceg melléje ült, Kitty az apja
karosszékénél állt, s még mindig nem eresztette el a kezét.
Mindnyájan hallgattak.
A hercegnő volt az első, aki
mindent nevén nevezett, s gondolataikat és érzéseiket a gyakorlat kérdéseire
fordította. Az első pillanatban ez furcsa, sőt fájó volt mindnyájuknak.
- No és mikor? Meg kell
áldatni, kihirdetni. És mikor legyen az esküvő? Mit gondolsz, Alekszandr?
- Itt van ő - mondta az öreg
herceg, Levinre mutatva. - Ő itt a fő személy.
- Mikor? - pirult el Levin.
- Holnap. Ha engem kérdeznek, szerintem ma az áldás s holnap az esküvő.
- Menj már, mon cher, ez csacsiság!
- Akkor egy hét múlva.
- Meg van zavarodva.
- De hát miért ne?
- De kérlek! - mosolyodott
el az anya boldogan erre a sietségre. - S a hozomány?
„Hát igazán lesz hozomány és
minden egyéb? - gondolta Levin elborzadva. - Különben az a hozomány, áldás meg
a többi efféle el tudja tán az én boldogságomat rontani? Semmi sem ronthatja
el!” Kittyre nézett, s látta, hogy őt egyáltalán, de egyáltalán nem sérti a
hozomány emlegetése. „Úgy látszik, ennek így kell lennie” - gondolta.
- Én nem értek az egészhez -
mondta mentegetőzve -, csak az óhajomat mondtam meg.
- Akkor majd mi fontoljuk
meg. Most meglehet az áldás és a kihirdetés, így is lesz.
A hercegnő odalépett a
férjéhez, megcsókolta, és el akart menni; de az visszatartotta, átölelte, s
mint a fiatal szerelmes, gyöngéden, mosolyogva, többször is megcsókolta. Az
öregek egy pillanatra láthatólag zavarba jöttek; nem is tudták jóformán, ők
lettek-e megint szerelmesek, vagy csak a lányuk. Mikor a herceg és a hercegnő
kiment, Levin a menyasszonyához lépett, és kézen fogta. Most már ura volt
magának, tudott beszélni, és sok mindent el is kellett mondania. De egyáltalán
nem azt mondta, amit kellett.
- Tudtam, hogy így lesz! -
szólt. - Soha nem reméltem, de a lelkem mélyén mindig meg voltam győződve. Azt
hiszem, így volt elrendelve.
- Hát én? - mondta Kitty. -
Már akkor is... - megállt, de aztán csak tovább mondta, a becsületes szemével
elszántan nézve rá. - Már akkor is, amikor a boldogságomat ellöktem magamtól.
Mindig csak magát szerettem, de eltévelyedtem. Ezt meg kell mondanom... El
tudja feledni?
- Talán jobb is volt így. Magának
is sok megbocsátanivalója van. El kell mondanom...
Ez lett volna az egyik, amit
eltökélt, hogy megmond neki. Két dolgot mond el, úgy határozott, már az első
napokban: hogy nem olyan tiszta, mint ő; a másik, hogy nem vallásos. Gyötrelmes
volt, de azt tartotta, meg kell mondania ezt is meg amazt is. De meggondolta.
- Nem, nem most, később! -
folytatta Levin.
- Jó, később, de föltétlen
mondja meg. Nem félek semmitől. Tudnom kell mindent. Most már úgyis eldőlt...
Levin fejezte be:
- Eldőlt, hogy elfogad,
akármilyen vagyok, és nem utasít el! Igaz?
- Igen, igen.
Mlle Linon szakította meg a
beszélgetésüket. Ő jött elsőnek, ha színlelve is, de gyöngéden mosolyogva,
kedves növendékét köszönteni. Még ki sem ment, s a személyzet jött gratulálni.
Aztán a rokonok, s megkezdődött az a boldog zűrzavar, amelyből Levin az
esküvője másnapjáig nem keveredett ki. Közben állandóan kényelmetlenül érezte
magát, unta a dolgot, a boldogság feszültsége azonban tovább tartott, sőt
folyvást erősödött. Az volt az állandó érzése, hogy olyasmit követelnek tőle,
amihez ő nem ért; de megcsinált mindent, amit mondtak neki, s ez boldoggá
tette. Azt hitte, az ő mátkasága semmiben sem fog más mátkaságához
hasonlítani; hogy a mátkaság szokott velejárói megrontanák rendkívüli
boldogságát; de a vége az lett, hogy ugyanazt csinálta, amit a többiek, s
boldogsága ettől csak nőtt, s egyre rendkívülibb lett - hasonló hozzá nem volt
és nem is lesz.
- Ehetnénk egy kis bonbont -
mondta Mlle Linon. És Levin elment, és vett bonbont.
- Igazán nagyon örülök -
mondta Szvijazsszkij -, azt tanácsolom, a csokrot Fominnál vedd.
- Azt is kell? - És elment
Fominhoz.
A bátyja azt mondta, pénzt
kell fölvennie, mert sok lesz a kiadás, ajándék...
- Hát ajándék is kell? - s
elrohant Fuldéhoz.
S a cukrászdában, Fominnál,
Fuldénál azt látta, várták már és örültek neki, és ujjongtak a boldogságán,
mint mind, akikkel ezekben a napokban dolga volt. A különös az volt, hogy
nemcsak hogy mindenki szerette, de az összes eddig ellenszenves, hideg és
közönyös emberek is el voltak ragadtatva tőle, mindenben kedvében jártak,
érzéseit gyöngéden és tapintatosan kezelték, s osztották a meggyőződését, hogy
a földön ő a legboldogabb ember, minthogy menyasszonya maga a tökéletesség.
Ugyanezt érezte Kitty is. Amikor Nordstone grófnő célzást mert tenni rá, hogy
különb férjet kívánt neki, Kitty annyira tűzbe jött, s olyan meggyőzően
bizonygatta, hogy Levinnél különb senki a világon nem lehet, hogy a grófnőnek
is el kellett ismernie; Kitty jelenlétében nem is üdvözölte Levint az elragadtatás
mosolya nélkül.
A megígért vallomás volt
egyetlen súlyos eseménye ennek az időnek. Megbeszélte az öreg herceggel,
megkapta rá az engedélyt, s átadta Kittynek a naplóját, amelyben mindent leírt,
ami kínozta. Úgy is írta már ezt a naplót, jövendő menyasszonyára gondolva. Két
dolog gyötörte: hogy nem volt ártatlan, és hogy nem hitt. Hitetlensége
megvallásán észrevétlen siklottak át. Kitty vallásos volt, a vallás
igazságaiban soha nem kételkedett, de Levin látszólagos hitetlensége nem
zavarta. Szerelmével megismerte a lelkét, abban azt találta, amit keresett, s
mindegy volt neki, hogy ezt a lelkiállapotot hitetlenségnek hívják-e. A másik
vallomás keserves sírásra fakasztotta.
Levin nem minden belső harc
nélkül adta át neki a naplóját. Tudta, hogy kettőjük közt nem lehet és nem
szabad titoknak lennie, ezért is tökélte el, hogy megteszi; azzal azonban nem
vetett számot, hogy Kittyre hogy hat majd, nem helyezkedett bele a lelkébe.
Csak amikor azon az estén színház előtt érte jött, s szobájába lépve látta a szánalomra
méltó, kedves, agyonsírt arcocskát, melyet az általa okozott jóvátehetetlen
bánat tett boldogtalanná, akkor mérte föl az örvényt, mely gyalázatos múltját
menyasszonya galambtisztaságától elválasztja, s csak akkor borzadt el, hogy mit
csinált.
- Vigye, vigye ezeket a
szörnyű könyveket! - tolta el Kitty az asztalon előtte fekvő füzeteket. - Minek
is adta ide?... Nem, jobb mégis - tette hozzá, megszánva Levin kétségbeesett
arcát. - De ez borzasztó, borzasztó!
Levin lehorgasztotta a
fejét, és hallgatott. Nem tudott semmit sem mondani.
- Nem bocsát meg - suttogta.
- De, már megbocsátottam,
hanem ez borzasztó!
Boldogsága azonban olyan
nagy volt, hogy ez a vallomás nem tette tönkre, csak új árnyalatot vitt bele.
Kitty megbocsátott neki; ő pedig ettől fogva még méltatlanabbnak érezte rá
magát, erkölcsileg még mélyebben hajolt meg előtte, s még nagyobbra tartotta
meg nem érdemelt boldogságát.
Emlékezetében önkéntelenül is az ebéd alatti s utáni beszélgetés
mozzanatait forgatva, Alekszej Alekszandrovics visszatért magányos szállodai
szobájába. Amit Darja Alekszandrovna a megbocsátásról mondott, csak
bosszúságot ébresztett benne. Hogy a keresztény tanítás az ő esetére illik-e
vagy sem, rendkívül nehéz kérdés volt, amelyről nem lehetett könnyedén
beszélni, s ő ezt a kérdést már rég elintézte, tagadólag. Abból, amit hallott,
képzeletét a legjobban az ostoba, jólelkű Turovcin szavai ragadták meg: Legény volt a talpán; kihívta s megölte.
Nyilván mind egyetértettek vele, ha udvariasságból nem is mondták ki.
„Ez az ügy különben el van
intézve, nincs mit gondolkozni rajta” - mondta magában Alekszej
Alekszandrovics. S már csak az előtte álló utazásra, az ellenőrzés dolgaira
gondolt. Bement a szobájába, a kapustól, aki felkísérte, megkérdezte, hol van
az inasa; a kapus azt mondta, éppen most ment el; Alekszej Alekszandrovics teát
rendelt, leült az asztalhoz, elővette a Frum-ot,
s útitervét kezdte mérlegelni.
- Két sürgöny - mondta a
visszatérő inas a szobába lépve. - Bocsásson meg, kegyelmes uram, csak most
mentem ki.
Alekszej Alekszandrovics
fogta a sürgönyöket, és feltörte. Az első sürgöny arról adott hírt, hogy
Sztremovot nevezték ki arra az állásra, amelyre Karenin pályázott. Alekszej
Alekszandrovics eldobta a sürgönyt, elvörösödve felállt, és föl-alá járkált a
szobában. „Quos vult perdere, dementat”[78]
- mondta; quos-on azokat értette,
akik a kinevezésben közreműködtek. Nem azon bosszankodott, hogy nem ő kapta
meg az állást, hogy szemmel láthatóan mellőzték; az érthetetlen és meglepő az
volt, hogy nem látják, hogy ez a fecsegő, szószátyár Sztremov a legkevésbé
alkalmas rá. Nem látják, hogy magukat a presztízsüket teszik tönkre ezzel a
kinevezéssel.
„Még egy efféle” - mondta
magában epésen, amikor a második sürgönyt is feltörte. A sürgöny a feleségétől
jött. A kék ceruzás aláírás, Anna, ötlött legelőször a szemébe. „Haldoklom,
kérlek, könyörgöm, jöjj - olvasta. - Nyugodtabban halok meg, ha megbocsátasz.”
Megvetően mosolyodott el, s félrelökte a sürgönyt. Hogy ez is csak csalás és
furfang, abban, első pillanatra úgy rémlett neki, semmiféle kétsége sem lehet.
„Nincs csalás - gondolta -,
amitől visszariad. Szülni fog. Talán a szüléstől beteg. De mi a céljuk vele?
Törvényesíteni a gyermeket, kompromittálni engem, meghiúsítani a válást? De itt
olyasmi van, hogy haldoklom...” Átolvasta a sürgönyt, csak most döbbent meg, mi
is van benne valójában. „S hátha igaz? - mondta magában. - Hátha igaz, hogy a
szenvedés perceiben, a halál közelében őszintén megbánt mindent, én meg
csalásnak tartom, s nem vagyok hajlandó odamenni. Ez nemcsak kegyetlenség,
amiért mindenki elítél, de ostobaság is lenne a részemről.”
- Pjotr, kocsit, Pétervárra
utazom - mondta az inasnak. Úgy döntött, elmegy Pétervárra, s megnézi
feleségét. Ha a betegség csalás, hallgat és távozik. Ha valóban halálos beteg,
s halála előtt látni akarja, amennyiben életben találja, megbocsát neki, ha
pedig későn érkezik, megadja a végső tisztességet. Az úton nem gondolt többet
arra, mit kell tennie.
A vonatban töltött éjszaka
után a fáradtság és tisztátalanság érzésével hajtatott a reggeli ködben a
puszta Nyevszkij Proszpekten; maga elé bámult, s nem gondolt arra, hogy mi vár
rá. Nem gondolhatott, mert ha elképzelte, mi lesz, nem tudta leküzdeni a
gondolatot, hogy a halál helyzete minden nehézségét egyszeriben megoldaná.
Pékek, bezárt boltok, éjjeli bérkocsik, a járdát söprő házmesterek villantak el
szeme előtt, s ő mindent megfigyelt, így iparkodott elnyomni annak, ami várja,
amit remélni nem mert s mégiscsak remélt, a gondolatát. Odaért a bejáróhoz. Egy
bérkocsi s egy fogat állt ott, alvó kocsisával a ház előtt. Ahogy az előcsarnokba
lépett, mintha csak agya távoli sarkából venné elő az elhatározását, s ahhoz
igazodna. Az így szólt: „Ha csalás, nyugodt megvetés és elutazás. Ha igaz, az
illendőség megőrzése.”
Alekszej Alekszandrovics még
nem is csöngetett, a kapus már nyitotta az ajtót. Petrov kapus, másképpen
Kapitonics, vén kabátjában, nyakkendő nélkül és papucsban, elég furcsán
festett.
- Az úrnő?
- Tegnap szerencsésen
átesett rajta.
Alekszej Alekszandrovics
megállt és elsápadt. Most világosan megértette, milyen erősen kívánta Anna
halálát.
- S az állapota?
Kornyej szaladt le reggeli
kötényében a lépcsőn.
- Nagyon rosszul van -
felelte. - Tegnap orvosi tanácskozás volt. A doktor most is itt van.
- Hozd a holmimat - mondta
Alekszej Alekszandrovics, s arra a hírre, hogy mégiscsak van remény a halálra,
némileg megkönnyebbülve lépett az előszobába.
A fogason egy katonakabát
függött, Alekszej Alekszandrovics észrevette.
- Ki van itt? - kérdezte.
- A doktor, a szülésznő s
Vronszkij gróf.
Alekszej Alekszandrovics
bement a belső szobákba.
A szalonban nem volt senki;
Anna szobájából léptei neszére a szülésznő jött ki, lila szalagos fejkötőben.
Odament Alekszej
Alekszandrovicshoz, s a közeli halál bizalmasaként fogta kézen s húzta a háló
felé.
- Hála Isten, hogy megjött!
Folyton csak önt, csak önt emlegette.
- Jeget hamar! - hallatszott
a hálóból a doktor parancsoló hangja.
Alekszej Alekszandrovics
bement Anna szobájába. Az asztalnál egy alacsony széken, oldalt a támlának,
Vronszkij ült, s az arcát elfödve sírt. A doktor hangjára fölugrott, levette
arcáról a kezét, s észrevette Alekszej Alekszandrovicsot. A férj láttára
annyira zavarba jött, hogy megint leült, fejét a válla közé húzta, mintha el
akarna tűnni valahová, de aztán erőt vett magán, fölkelt, és így szólt:
- Haldoklik. A doktorok azt
mondják, nincs remény. A hatalmában vagyok, de engedje meg, hogy itt legyek;
különben, ahogy akarja, én...
Alekszej Alekszandrovics,
Vronszkij könnyeit látva, annak a lelki ziláltságnak a dagályát érezte, amelyet
a mások szenvedése idézett fel benne; elfordította a fejét, s végig sem
hallgatva, mit mond, az ajtó felé ment. A hálószobából Anna hangja hallatszott,
valamit beszélt. A hang vidám volt, élénk s rendkívül szabatos hangsúlyú;
Alekszej Alekszandrovics a hálóba lépett, és odament az ágyhoz. Ott feküdt,
arccal feléje fordulva. Az arca tűzpiros volt, a szeme csillogott, a hálókabát
ujjából kinyúló apró fehér keze az összemarkolt takaró sarkával játszott. Úgy
látszott, mintha nemcsak egészséges és üde lett volna, de a legjobb kedvű is.
Gyorsan, csengőn s rendkívül szabályos és átérzett hangsúlyozással beszélt.
- Mert Alekszej - Alekszej
Alekszandrovicsról beszélek (milyen furcsa, milyen szörnyű a sors, hogy
mindkettő Alekszej, igaz?) -, Alekszej nem tagadná meg. Én elfeledném, ő
megbocsátana. De miért nem jön? Hisz jó ember, maga sem tudja, mennyire jó.
Ah, Istenem, milyen szomorú vagyok! Adjatok gyorsan vizet! Jaj, de ez ártani
fog neki, a kislányomnak! No jó, hozzanak dajkát hozzá. Beleegyezem, jobb lesz
így. Ha megjön, fáj majd látnia. Adjátok ide.
- Anna Arkagyevna, megjött.
Itt van! - mondta a szülésznő, s Alekszej Alekszandrovicsra iparkodott a
figyelmét fordítani.
- Ó, milyen badarság! -
folytatta Anna, aki nem látta az urát. - Adjátok már ide a kislányt. Ő még nem
jött meg. Azért mondjátok, hogy nem bocsát meg, mert nem ismeritek. Senki sem
ismerte. Csak én, s én is belesorvadtam. A szemét kell ismerni, a Szerjozsáé is
olyan; azért nem tudok belenézni. Adtatok ebédet Szerjozsának? Mindenki elfelejti,
tudom. Ő nem felejtené el. A sarokszobába kell Szerjozsát vinni, s megkérni
Mariettát, hogy ott aludjék.
Hirtelen összehúzódott,
elcsöndesedett. Mintha ütést várna s védekezne, ijedten arcához emelte a kezét.
Most látta meg a férjét.
- Nem, nem - szólalt meg -,
nem tőle félek, a haláltól félek. Alekszej, gyere ide. Sietek, mert nincs időm;
nem soká élhetek már. Mindjárt kezdődik a láz, és semmit sem fogok érteni. Most
értek, mindent értek, és mindent látok.
Alekszej Alekszandrovics
összeráncolt arca szenvedő kifejezést öltött; megfogta Anna kezét, és mondani
akart valamit, de sehogy sem tudta kimondani; alsó ajka reszketett, de még
küzdött az izgalmával, s csak ritkán pillantott rá. De valahányszor
fölpillantott, Anna szemét látta, amely olyan meghatott, elragadtatott
gyöngédséggel pillantott rá, amilyet még sosem látott bennük.
- Várj, te nem tudod...
Megálljatok, megálljatok... - s elakadt, mint aki a gondolatát szedi össze. -
Igen - kezdte el. - Igen, igen. Ezt akartam mondani. Ne csodálkozz rajtam. Én ugyanaz
vagyok. Csak van bennem egy másik; hogy félek tőle! Az szeretett belé; meg
akartalak gyűlölni, de nem tudtam elfeledni azt, aki előbb voltam. Az nem én
vagyok. Most vagyok az igazi, én egészen. Most meghalok, tudom, hogy meghalok,
kérdezd meg tőle. Már érzem, a súlyok itt vannak a kezemen, lábamon, az
ujjaimon. Nézd meg, milyen az ujjam, hogy megnőtt! Hamarosan mindennek vége
lesz... Nekem már csak egy kell: bocsáss meg, bocsáss meg egészen. Szörnyű
vagyok, de a dajkám azt mondta, volt egy vértanú asszony - hogy is hívják? -,
még rosszabb volt. Elmegyek Rómába, ott van egy puszta, nem leszek senki
terhére, csak Szerjozsát viszem magammal s a kislányt... Nem, te nem
bocsáthatsz meg! Tudom, ezt nem lehet megbocsátani! Nem, nem, menj, te túl jó
vagy! - Az egyik égő kezével férje kezét fogta, a másikkal eltolta magától.
Alekszej Alekszandrovicsban
a lelki ziláltság egyre erősebb lett: olyan fokot ért el, hogy már nem is
küzdött ellene; egyszer csak azon kapta magát, hogy amit ziláltságnak érzett,
épp ellenkezőleg, a lélek áldott állapota, amely új, soha nem érzett
boldogságot ad. Nem gondolt rá, hogy a keresztény tanítás, amelyet egész
életében követni akart, a megbocsátást s ellenségeink szeretetét rendeli - de
a szeretet öröme, az ellenség iránti megbocsátás töltötte be a lelkét. Ott
térdelt, fejét az asszony hálóruhán is áttüzelő csuklójára tette, s zokogott,
mint a gyerek. Anna átölelte kopaszodó fejét, feléje húzódott, s kihívó
büszkeséggel vetette föl a szemét.
- Itt van, tudtam. Most
Isten veletek, Isten veletek. Már megint itt vannak, miért nem mentek ki?...
Igen, vegyétek már le rólam ezeket a bundákat!
A doktor elvette a kezeit,
óvatosan visszafektette a párnájára, vállig betakarta. Ott feküdt nyugodtan,
hanyatt, s ragyogó pillantással nézett maga elé.
- Ezt az egyet tartsd
eszedben: nekem csak a bocsánatod kellett, semmi mást nem akarok... Ő miért nem jön ide? - mondta az ajtó
felé, Vronszkijhoz fordulva. - Gyere, gyere! Add a kezedet neki!
Vronszkij odament az ágy
széléhez, s ahogy Annát meglátta, megint elfödte az arcát a kezével.
- Vedd el a kezedet, nézz
rá. Szent - mondta Anna. - De ne, ne takard el az arcod, csak ne takard! -
szólt rá haragosan. - Alekszej Alekszandrovics, vedd le a kezét! Látni akarom!
Alekszej Alekszandrovics
megfogta Vronszkij kezét, elhúzta az arcáról, s elszörnyedt, annyi szenvedést
és szégyent látott rajta.
- Add neki a kezed! Bocsáss
meg neki!
Alekszej Alekszandrovics
odanyújtotta a kezét, s nem tudta visszatartani a szeméből omló könnyeket.
- Hála Isten, hála Isten -
mondta Anna. - Most minden kész. Csak a lábamat nyújtsam ki kicsit, így, most
nagyszerű. Milyen ízléstelenek ezek a virágok, egyáltalában nem hasonlítanak
ibolyához - mondta a tapétára mutatva. - Istenem, Istenem! Mikor lesz ennek
vége? Morfiumot adjatok! Doktor! Morfiumot kérek. Én Istenem, Istenem!
S dobálni kezdte magát az
ágyában.
A doktor s a doktorok azt
mondták, gyermekágyi láz; százból kilencvenkilenc halállal végződik. A láz,
félrebeszélés, öntudatlanság egész nap tartott. Éjfél felé a beteg érzéketlenül
s szinte pulzus nélkül feküdt.
Várták minden percben a
véget.
Vronszkij hazament, de
reggel eljött érdeklődni. Alekszej Alekszandrovics az előszobában fogadta, és
ezt mondta:
- Maradjon itt, lehet, hogy
látni akarja - s maga vitte be a felesége szobájába.
Reggel újra elkezdődött a
hánykolódás, az elevenség, a sebes beszéd és gondolatkapcsolás, s megint
eszméletlenséggel ért véget. Harmadnap ugyanígy, s a doktorok azt mondták, van
remény. Ezen a napon Alekszej Alekszandrovics átment abba a szobába, ahol
Vronszkij volt, s az ajtót betéve, odaült szembe vele.
- Alekszej Alekszandrovics -
mondta Vronszkij, érezve, hogy közeledik a kimagyarázkodás -, én képtelen
vagyok beszélni, képtelen bármit is megérteni. Kíméljen. Akármilyen nehéz is
önnek, nekem, higgye el, még nehezebb.
Föl akart kelni, de Alekszej
Alekszandrovics megfogta a kezét, s így szólt:
- Hallgasson végig, kérem,
ennek meg kell történnie. El kell magyaráznom az érzéseimet, azokat, amelyek
vezetnek és vezetni fognak, hogy tisztában legyen velem. Tudja, hogy elszántam
magam a válásra, meg is indítottam. Nem titkolom, hogy amikor hozzáfogtam,
haboztam, gyötrődtem; az a vágy sarkallt, beismerem, hogy megbosszuljam magamat
önön és rajta is. Amikor a sürgönyt megkaptam, ugyanezzel az érzéssel jöttem ide;
többet mondok: a halálát kívántam. De... - tűnődve elhallgatott, fölfedje-e
neki vagy sem az érzéseit. - De megláttam és megbocsátottam. S a megbocsátás
boldogsága megmutatta, mi a kötelességem. Ez a megbocsátás teljes. Oda akarom
tartani a másik orcámat, odaadni az ingem, miután elvették a köpenyem; Istent
csak arra kérem, hogy ne vegye el tőlem a megbocsátás boldogságát! - A szemében
könny volt; tiszta, nyugodt pillantása meglepte Vronszkijt. - Íme a helyzetem.
Sárba taposhat, a világ csúfjává tehet, én őt nem űzöm el, s egy szó
szemrehányást nem teszek önnek - folytatta. - Az én kötelességem tisztán áll
előttem; vele kell maradnom, és vele is maradok. Ha látni kívánja önt, majd
értesítem, de most, úgy hiszem, jobb lesz, ha távozik.
Fölállt; a zokogás
félbeszakította a szavát. Vronszkij is fölkelt, s meghajolva, görnyedten, a
homloka alól pillantott rá. Nem értette, amit Alekszej Alekszandrovics érzett.
De azt érezte, hogy valami magasabb, a számára el nem érhető van a
világfelfogásában.
Azután, hogy Alekszej
Alekszandroviccsal beszélt, Vronszkij kiment a Karenin-ház elé, s megállt; alig
tudott ráeszmélni, hol van, és hova is kell mennie vagy hajtatnia. Megszégyenültnek,
megalázottnak és bűnösnek érezte magát, a lehetőségtől is megfosztva, hogy gyalázatát
lemossa. Ki volt vetve, úgy érezte, a kerékvágásból, amelyben idáig olyan
büszkén és könnyedén haladt. Élete oly szilárdnak látszó szokásai és szabályai
egyszerre hazugnak és alkalmazhatatlannak bizonyultak. A megcsalt férjet, aki
idáig szánalmas lény volt, boldogságának véletlen és kissé komikus akadálya,
egyszerre csak Anna hívja vissza, s emeli megalázkodást sugalló magasságba; a
férj pedig nem bizonyult sem gonosznak, sem hamisnak, sem nevetségesnek ebben a
magasban, hanem jónak, egyszerűnek és fenségesnek. Ezt nem lehetett nem
éreznie. A szerepek egyszeriben fölcserélődtek. Érezte a férj nagyságát és a
maga megalázottságát, az ő igazát és a maga hamisságát. Azt érezte, hogy a férj
bánatában is nagylelkű volt, ő pedig a csalásban aljas és kicsinyes. De
aljasságának a beismerése ezzel az emberrel szemben, akit jogtalanul megvetett,
csak kis részben volt oka a bánatának. Kimondhatatlanul boldogtalannak azért
érezte most magát, mert szenvedélye, amely az utóbbi időben, úgy rémlett,
kihűlőben volt, most, amikor tudta, hogy Annát örökre elveszítette, erősebb
lett, mint valaha. A betegsége alatt látta meg egészen, kiismerte a lelkét, s
úgy tűnt föl, mintha idáig nem is szerette volna. S épp most, amikor megismerte
s megszerette, úgy, ahogy szeretnie kellett, meg volt alázva előtte, s örökre
elvesztette, szégyenletes emléket hagyva csak maga után. De mindennél szörnyűbb
volt az a nevetséges és szégyenteljes pillanat, amikor Alekszej
Alekszandrovics megszégyenült arcáról lefejtette a kezét. Ott állt a Karenin-ház
előtt, fejvesztetten, s nem tudta, mit kezdjen.
- Bérkocsit parancsol? -
kérdezte a kapus.
- Igen, bérkocsit.
Három álmatlan éjszaka után
tért haza, de azért nem vetkőzött le, ott feküdt hanyatt a díványon,
összekulcsolta a kezét, és a feje alá tette. A feje nehéz volt. Képek, emlékek,
a legkülönösebb gondolatok rendkívüli gyorsasággal kergették egymást; majd a
betegnek beadott orvosságot látta, amint a kanálból kicsordul, majd a szülésznő
fehér kezeit, majd Alekszej Alekszandrovics különös pózát, a padlón, az ágy
előtt.
„Elaludni! Elfelejteni!” -
mondta magában az egészséges ember nyugodt biztonságával, aki azt hiszi, hogy
ha fáradt és aludni akar, el is alszik mindjárt. És csakugyan, a feje abban a
szempillantásban kavarogni kezdett, s már-már alámerült a feledés örvényébe. Az
öntudatlanság tengerhullámai már összecsaptak a feje fölött, amikor hirtelen -
mintha igen erős elektromos szikrát sütöttek volna át rajta - megrándult a
dívány rugóin, egész testében fölvetette magát, s két kezére támaszkodva
rémülten ugrott térdre. A szeme tágra nyílt, mintha nem is aludt volna. Fejének
a nehézsége, tagjainak egy perccel ezelőtt érzett bágyadtsága egyszeriben
megszűnt.
„Sárba taposhat” - hallotta
Alekszej Alekszandrovics szavait, s ott látta őt maga előtt; látta Anna
lázpiros arcát és csillogó szemét, amint gyöngéden és szerelmesen néz nem rá,
hanem Alekszej Alekszandrovicsra, s látta a maga - mint hitte - ostoba és
nevetséges alakját, amikor Alekszej Alekszandrovics elveszi az arcáról a kezét.
Megint kinyújtotta a lábait, az előbbi pózban dobta magát a díványra, s
behunyta a szemét.
„Elaludni, elaludni” -
ismételgette magában. De behunyt szemmel még tisztábban látta Anna arcát,
amilyen azon az emlékezetes estén volt, a lóverseny előtt.
- Mindez nincs többé, s nem
is lesz; Anna ki akarja az emlékezetéből is törülni. Én pedig nem tudok nélküle
élni. Hogy békülhetnénk ki? Hogy békülhetnénk ki? - mondta fennhangon,
öntudatlanul ismételgetve ezeket a szavakat. Ez az ismételgetés új képek és
emlékek fölmerülését akadályozta meg, amelyek, érezte, ott tolonganak a
fejében. De ez nem soká tartotta vissza képzeletét. Rendkívüli gyorsasággal
merültek föl megint, egyik a másik után, legszebb perceik s velük együtt az
iménti megaláztatás. „Vedd el a kezedet” - mondja Anna hangja. Elveszi, s ott
érzi arcán a szégyenletes, ostoba kifejezést.
Csak feküdt, megpróbált
aludni, bár érezte, hogy a legkisebb reménye sincs rá; véletlen szavakat
ismételgetett suttogva egy-egy gondolatból, ezzel tartotta volna vissza a
feltolakvó új képeket. Hallgatózott, különös, eszelős suttogással ismételt
szavakat hallott: „Nem tudtam megbecsülni, nem tudtam élni vele; nem tudtam
megbecsülni, nem tudtam élni vele.”
„Mi ez? Elvesztettem az
eszemet? - mondta magában. - Lehet. Mitől is megy el az ember esze, miért lövi
agyon magát?” - felelt meg magának, s a szemét kinyitva, csodálkozva látta feje
mellett a hímzett párnát, bátyja felesége, Varja keze munkáját. Megtapogatta a
párna bojtját, s Varjára próbált gondolni, hogy mikor látta utoljára. De másvalamire
gondolni gyötrő volt. „Nem, el kell aludnom.” Odahúzta a párnát, s
hozzászorította a fejét, de az is erőfeszítésébe került, hogy szemét csukva
tartsa. Felpattant, s leült. „Ez a dolog befejeződött - mondta. - Meg kell
fontolnom, mit tegyek. Mi maradt hátra?” Gondolatban gyorsan átfutotta az
életét, mi maradt a szerelmén kívül.
„Becsvágy? Szerpuhovszkoj?
Társaság? Az udvar?” Egynél sem tudott megállapodni. Azelőtt mindeniknek
megvolt az értelme, most azonban nem volt semmi. Felállt a díványról, levette a
kabátját, kieresztette a szíjat; szőrös mellét, hogy szabadon lélegezhessék,
feltárta, s járkálni kezdett a szobában, „Így vesztik el az eszüket -
ismételte. - Így lövik agyon magukat... hogy a szégyentől szabaduljanak” -
tette hozzá lassan.
Az ajtóhoz ment, és bezárta;
aztán merev tekintettel s erősen összeszorított foggal az asztalhoz ment, fogta
a revolvert, megvizsgálta, kibiztosította, és elgondolkozott. Vagy két percet
mozdulatlanul állt ott, leeresztett fejjel, a szellemi erőfeszítés kifejezésével
az arcán, kezében a revolver, s gondolkozott. „Természetesen” - mondta magában,
mintha egy logikus, folytonos, világos gondolatmenet vinné a kétségtelen
következtetés felé. Ez a meggyőző „természetesen” valójában az emlékek és
képzetek folyton ugyanúgy ismétlődő körének volt következménye, amelyen már
vagy tizedszer ment végig ez alatt az óra alatt. Az örökre elvesztett boldogságnak
ugyanazok az emlékei, a hátralevő élet értelmetlenségének ugyanaz a képe,
megaláztatásának ugyanaz a tudata. És a képzetek és érzések sorrendje is
mindig ugyanaz volt.
„Természetesen” - ismételte
meg, amikor az esze már vagy harmadszor ment bele az emlékeknek és
gondolatoknak ugyanabba a bűvös körébe, s a revolvert melle bal oldalára
illesztve, mintha csak jól megmarkolta volna, egész kezével megrántotta a
ravaszt. Nem hallotta a lövés zaját, de egy erős lökés a mellében leütötte a
lábáról. Meg akart kapaszkodni az asztal szélében, elejtette a revolvert,
megtántorodott, a földre ült, s csodálkozva körülnézett. Most az asztal
hajlott lábát, a papírkosarat, a tigrisbőrt, mind alulról nézte, s nem ismert
rá a szobájára. Szolgájának a szalonból áthallatszó gyors, recsegő léptei
riasztották föl. Megfeszítette az eszét, s megértette, hogy a földön van, aztán
a vért is meglátta a tigrisbőrön és a kezén, s megértette, hogy lőtt.
- Ostoba dolog! Nem találtam
- mondta kezével a revolvere után tapogatva. A revolver mellette volt, de ő
arrébb kereste. Ahogy kereste, a másik oldalra nyúlt, s nem volt ereje az
egyensúlyát megtartani, s vérezve elesett.
Az elegáns, pofaszakállas
szolga, aki ismerőseinek nemegyszer panaszkodott idegei gyöngeségére, gazdáját
a földön látva, annyira megijedt, hogy ott hagyta vérében, és segítségért
szaladt. Egy óra múlva megérkezett Varja, Vronszkij sógornője; s három doktor
segítségével, akikért három különböző irányba szalajtott, s mind egyidőben
érkeztek meg, föltette a sebesültet az ágyára, s ott maradt nála, hogy ápolja.
A hiba, amit Alekszej
Alekszandrovics akkor követett el, amikor a viszontlátásra készülőben nem
gondolta meg, hogy feleségének a bűnbánata őszinte is lehet - ő megbocsát, s
Anna nem hal meg -, ez a hiba két hónappal azután, hogy Moszkvából visszatért,
teljes nagyságában állt előtte. Ez a hiba azonban nemcsak abból eredt, hogy erre
az eshetőségre nem számított; abból is, hogy amíg haldokló feleségét viszont
nem látta, a maga szívét sem ismerte. Beteg felesége ágyánál életében először
engedte át magát annak az ellágyult részvétnek, amelyet mások szenvedése
keltett benne, s amit azelőtt szégyellt, mert kártékony fogyatékosságnak
tartotta. Szánalma, a bűnbánat amiatt, hogy felesége halálát kívánta,
legfőképpen pedig a megbocsátás öröme tette, hogy nemcsak szenvedései szűnését
érezte hirtelen, de olyan lelki nyugalmat is, amilyet régebben sohasem
tapasztalt. Ugyanaz, ami szenvedéseinek volt forrása, egyszer csak, úgy érezte,
lelki öröm forrásává vált; ami megoldhatatlan volt, amikor elítélt, vádolt és
gyűlölt, egyszerű lett és világos, amikor megbocsátott és szeretett.
Megbocsátott a feleségének,
és sajnálta őt a szenvedéséért s megbánásáért. Megbocsátott Vronszkijnak, és
szánta őt, különösen azután, hogy eljutott hozzá kétségbeesett tettének híre. A
fiát is jobban sajnálta, mint azelőtt, s szemrehányást tett magának, hogy túl
keveset foglalkozik vele. Az újszülött kislány iránt azonban nemcsak szánalmat,
hanem egész különös gyengédséget érzett. Kezdetben puszta részvétből törődött
az újszülött, gyenge leánykával, aki nem az ő lánya volt, s akit anyja
betegsége alatt úgy elhanyagoltak, hogy ha ő nem gondoskodik róla, biztosan
meg is hal, s maga sem vette észre, egyszer csak megszerette. Napjában többször
is bement a gyerekszobába, és soká elüldögélt mellette, úgyhogy a dajka s a
szoptatós dada, akik kezdetben féltek tőle, lassan hozzászoktak. Néha egy
félórát is elnézte szótlan az alvó gyerek sáfrányvörös, pihés, ráncos
arcocskáját; megfigyelte az összevont homlok mozdulatait, a begörbített ujjú
duzzadt kezecskéket, amint hátukkal a kis szemeket s az orrnyerget dörgölték.
Alekszej Alekszandrovics főként ezekben a percekben érezte tökéletesen
nyugodtnak s elégedettnek magát; helyzetében nem látott semmi rendkívülit,
semmi olyat, amin változtatni kellene.
De minél jobban haladt az
idő, annál tisztábban látta, hogy bármily természetes is neki most ez az
állapot, nem engedik, hogy megmaradjon benne. Azon az áldott szellemi erőn
kívül, amely a lelkét kormányozta, van, érezte, egy másik, durvább, éppen olyan
vagy még hatalmasabb erő, amely az életét irányítja, s ez az erő nem adja meg
neki az alázatos nyugalmat, amelyre vágyakozott. Érezte, hogy mindenki kérdő
csodálkozással néz rá, nem értik, és várnak valamit tőle. Különösképp pedig a
felesége s a maga viszonyán érezte, hogy nem szilárd és nem természetes.
Amikor ellágyulása, amit a
halál közelsége okozott, elmúlt, Alekszej Alekszandrovics azt vette észre, hogy
Anna fél tőle, terhesnek érzi a jelenlétét, s nem tud egyenesen a szemébe
nézni. Mintha mondani akarna valamit, s nem tudná rászánni magát: mintha ő is
érezné, hogy kettejük viszonya nem folytatódhat így tovább, s ő is várna
valamit tőle.
Február végén történt, hogy
Anna újszülött leánykája, akit szintén Annának hívtak, megbetegedett. Alekszej
Alekszandrovics benn volt reggel a gyerekszobában; megparancsolta, hogy
orvosért küldjenek, s elment a minisztériumba. Elvégezte a dolgát, s négy
tájban hazajött. Ahogy az előszobába lépett, egy csinos, medvebőr galléros,
paszomántos inast látott, kezében egy fehér, amerikai kutyabőr bunda.
- Ki van itt? - kérdezte.
- Jelizaveta Fjodorovna
Tverszkaja hercegnő - felelte, Alekszej Alekszandrovicsnak úgy tetszett,
mosolyogva az inas.
Társaságbeli ismerőseik,
kivált a nők, amint azt Alekszej Alekszandrovics ezekben a nehéz időkben
megfigyelte, különös érdeklődéssel voltak iránta s a felesége iránt. Mindezeken
az ismerőseiken nehezen visszafojtható örömet vett észre valami miatt;
ugyanazt, amelyet az ügyvéd szemében s most az inaséban is látott. Mintha mind
ujjongtak volna, mintha kiházasítottak volna valakit. Amikor találkoztak vele,
alig rejthető örömmel tudakozódtak felesége állapota felől.
Tverszkaja hercegnő ittléte,
a vele kapcsolatos emlékek miatt, de meg mert különben sem szerette,
kellemetlen volt Alekszej Alekszandrovicsnak - s egyenest a gyerekszobába ment.
Az elülső gyerekszobában, mellével az asztalnak dőlve, lábát a székre rakva,
Szerjozsa valamit rajzolt, és jókedvűen beszélgetett. Az angol nevelőnő, aki
Anna betegsége alatt a franciát helyettesítette, aki a fiú mellett ült, és
terítőt horgolt, gyorsan fölkelt, bókolt, s megrántotta Szerjozsát.
Alekszej Alekszandrovics
megsimogatta a fia fejét, felelt a nevelőnőnek, aki a felesége hogylétéről
tudakozódott, s megkérdezte, mit mondott a doktor a baby-ről.
- Azt mondta, nem veszélyes
a baj, és fürdőt rendelt, uram.
- Hogy szenved mégis -
mondta Alekszej Alekszandrovics a szomszéd szoba felé, a gyereksírásra
fülelve.
- Én azt hiszem, uram, a
szoptatós dajka nem jó - mondta a nevelőnő elszántan.
- Miért gondolja? - kérdezte
Alekszej Alekszandrovics megállva.
- Pohl grófnőnél is így
volt, uram. A gyereket gyógykezelték, s kiderült, hogy egyszerűen éhes; nem
volt a dajkának elég teje.
Alekszej Alekszandrovics
elgondolkozott, várt néhány másodpercet, aztán benyitott a másik ajtón. A
kislány ott feküdt hátraszegett fejjel, a dadája karján rángatózva, a dada és a
dajka hiába csitítgatták fölébe hajolva, sem az odakínált duzzadó mellet nem
akarta elfogadni, sem elhallgatni.
- Még mindig nincs jobban? -
kérdezte Alekszej Alekszandrovics.
- Nagyon nyugtalan - felelte
suttogva a dajka.
- Miss Edward azt mondja, lehet,
a dadának nincs teje.
- Én is azt hiszem, Alekszej
Alekszandrovics.
- Akkor miért nem szól?
- Kinek szóljak? Anna
Arkagyevna még nem egészséges - szólt kelletlenül a dajka.
A dajka régi cseléd volt a
házban, s egyszerű szavaiban Alekszej Alekszandrovics célzást érzett a maga
helyzetére.
A gyerek még hangosabban
visított, hányta magát, és hörgicsélt. A dajka legyintett, és odament hozzá;
kivette a dada kezéből, s föl-alá járva, ringatni kezdte.
- El kell hívatni a doktort,
hogy a dadát megnézze - mondta Alekszej Alekszandrovics.
A látszatra egészséges,
csinos dada, ijedtében, hogy elküldik, morgott valamit az orra alá, s arra a
feltevésre, hogy nincs elég teje, nagy mellét visszadugva, megvetően
elmosolyodott. Alekszej Alekszandrovics ebben a mosolyban is gúnyos célzást
érzett a helyzetére.
- Boldogtalan gyerek! -
mondta a dajka, föl-le jártában a gyereket csitítva.
Alekszej Alekszandrovics
leült a székre, s csüggedt, szenvedő arccal nézte a föl-alá járkáló dajkát.
Amikor a végre
elcsöndesedett gyereket a mély ágyacskába fektették, s a dajka, párnáját
megigazítva, eljött tőle, Alekszej Alekszandrovics is fölkelt, s bár nehezére
esett, de lábujjhegyen ment a kicsi ágyáig.
Egy percig hallgatott, s
ugyanazzal a csüggedt arccal nézte a gyereket, de homlokán hirtelen megmozdult
a haj és a bőr, mosoly ült ki az arcára, s szép csendesen, ahogy jött, kiment a
szobából.
Az ebédlőben csöngetett, s a
bejövő szolgának meghagyta, hogy küldjenek megint orvosért. Bosszús volt a
feleségére, hogy nem gondoskodik erről a gyönyörű gyermekről; ilyen bosszúsan
nem is akart bemenni hozzá. Betsy hercegnővel sem akart még találkozni sem; a
felesége azonban furcsállhatja, miért nem ment be. Ahogy a puha szőnyegen az
ajtóhoz ért, önkéntelenül is kihallgatott egy beszélgetést, amelyet nem akart
hallani.
- Ha nem utazna el - mondta
Betsy -, megérteném a vonakodását s Alekszej Alekszandrovicsét is. De a
férjének fölötte kell állni az ilyesmin.
- Én nem a férjem, magam
miatt nem akarom. Ne is beszéljen erről! - felelte Anna hangja izgatottan.
- De lehetetlen, hogy el se
akarjon egy embertől búcsúzni, aki majdnem meghalt maga miatt.
- Épp ezért nem akarom.
Alekszej Alekszandrovics
ijedt és bűntudatos arccal állt meg, s észrevétlen vissza akart menni. De
meggondolta, hogy ez nem lenne méltó; megint megfordult, s köhécselve a háló
felé indult. A hangok elhallgattak, s ő belépett.
Anna szürke pongyolában ült
a kereveten; rövidre nyírt fekete haja sűrű kefeként meredt föl kerek fején.
Arcáról az ura láttára, mint mindig, most is eltűnt az elevenség;
lehorgasztotta a fejét, s nyugtalanul pillantott Betsyre. Betsy a legeslegújabb
divat szerint volt öltözve; kalapja, mint lámpa fölött az ernyő, ott lebegett
valahol a feje fölött; galambkék ruháján a rikító, rézsútos csíkok a derékon az
egyik, a szoknyán a másik irányba futottak, így ült magas, lapos termetét
kihúzva Anna mellett; a fejét oldalt hajtotta, s gúnyosan mosolygott a feléje
tartó Alekszej Alekszandrovicsra.
- Á - mondta, mintha meg
lenne lepve. - Nagyon örülök, hogy itthon van. Sehol sem mutatkozik; nem is
láttam Anna betegsége óta. Mindent hallottam... a gondjait. Csodálatos férj -
mondta jelentős és kedveskedő pillantással, mintha a nagylelkűség
érdemrendjével tüntetné ki azért, ahogy a feleségével bánt.
Alekszej Alekszandrovics
hidegen meghajolt, a feleségének kezet csókolt, s megkérdezte, hogy van.
- Úgy hiszem, jobban - szólt
Anna, a tekintetét elkerülve.
- De az arcszíne mintha
lázas volna - mondta Alekszej Alekszandrovics, a lázas szót megnyomva.
- Túl sokat beszéltünk -
mondta Betsy. - Ez egoizmus, érzem, a részemről, s már indulok is.
Fölállt, de Anna hirtelen
elpirult, s elkapta gyorsan a kezét.
- Nem, maradjon még, kérem.
Meg kell mondanom magának... nem... magának - fordult Alekszej Alekszandrovics
felé, s pír borította el nyakát és homlokát. - Nem akarok és nem is tudok -
mondta - maga elől semmit elrejteni.
Alekszej Alekszandrovics
megroppantotta az ujjait, s lehorgasztotta a fejét.
- Betsy mondta, hogy
Vronszkij gróf, mielőtt Taskentbe utazik, szeretne eljönni elbúcsúzni. - Nem
nézett az urára, nyilván sietett, akármilyen nehezére esett is, mindent
kimondani. - Azt mondtam, nem fogadhatom.
- Azt mondta, barátnőm, hogy
ez Alekszej Alekszandrovicstól függ - igazította ki Betsy.
- Nem, nem fogadhatom, ez
semmire se... - Hirtelen megállt, s kérdőn a férjére pillantott. Az nem nézett
rá. - Egyszóval nem akarom.
Alekszej Alekszandrovics
megmoccant, meg akarta fogni a kezét. Anna első mozdulata az volt, hogy
elrántja az ura nedves, duzzadt erű, az övét kereső kezéből a kezét, de aztán szemlátomást
erőt vett magán, és megszorította.
- Nagyon hálás vagyok a
bizalmáért, de... - mondta Alekszej Alekszandrovics, s zavartan és bosszankodva
vette észre, hogy amit magában oly könnyen és világosan el tudott dönteni,
Tverszkaja hercegnő jelenlétében nem képes fontolóra venni. A hercegnő azt a
durva erőt személyesítette meg, amelynek a világ szemében az életét irányítani
kellett, s amely megzavarta abban, hogy a szeretet és megbocsátás érzésének
átengedje magát. Megakadt, s Tverszkaja hercegnőre nézett.
- No, isten vele,
gyönyörűségem - mondta Betsy, és fölkelt. Megcsókolta Annát, s kiment. Alekszej
Alekszandrovics kikísérte.
- Alekszej Alekszandrovics!
Én magát igazán nagylelkű embernek ismerem - mondta Betsy, a kis szalonban
megállva, s különös erővel szorította meg még egyszer Karenin kezét. -
Kívülálló vagyok, de annyira szeretem Annát és annyira tisztelem magát, hogy
megkockáztatok egy tanácsot. Fogadják őt. Alekszej Vronszkij a megtestesült
becsület, s el fog utazni Taskentbe.
- Köszönöm, hercegnő, a
figyelmét s tanácsát. De azt, hogy fogad-e valakit vagy sem, a feleségem maga
dönti el.
Szokása szerint ezt is
méltóságteljesen fölhúzott szemöldökkel mondta, de mindjárt eszébe is jutott,
hogy akármit mond is, méltóságról az ő helyzetében nem lehet szó. Ezt látta a
türtőztetett, gonosz és súlyos mosolyból is, amellyel Betsy hercegnő nézett
rá, miután elhallgatott.
Alekszej Alekszandrovics az
előtérben meghajolt Betsy előtt, s visszament a feleségéhez. Anna feküdt, de
ahogy a lépteit meghallotta, gyorsan felült, az előbbi helyzetét foglalta el, s
ijedten pillantott reá. Alekszej Alekszandrovics látta, hogy sírt.
- Nagyon köszönöm a
bizalmadat - ismételte meg szelíden oroszul, amit Betsy jelenlétében franciául
mondott, s leült Anna mellé. Amikor oroszul beszélt és tegezte, ez a „te”
rendkívül idegesítette Annát. - És nagyon köszönöm az elhatározásodat. Ha úgyis
elutazik, én is azt gondolom, semmi szükség rá, hogy Vronszkij gróf idejöjjön.
Különben...
- De hiszen megmondtam már,
minek ismételni? - szakította félbe Anna visszafojthatatlan ingerültséggel.
„Semmi szükség rá - gondolta -, hogy egy ember idejöjjön, s elbúcsúzzék az
asszonytól, akit szeret, akiért el akarta pusztítani magát, s aki nem tud
nélküle élni. Semmi szükség rá!” Összeszorította az ajkát, csillogó szemét
Alekszej Alekszandrovics duzzadt erű, egymást lassan dörzsölgető kezeire
szögezte. - Soha többé ne beszéljünk erről - tette hozzá nyugodtabban.
- Én rád bíztam ennek a
kérdésnek az eldöntését, s örömmel látom... - kezdte Alekszej Alekszandrovics.
- ...hogy az én kívánságom
megegyezik a magáéval - fejezte be gyorsan Anna, ingerülten, hogy olyan lassan
beszél, amikor ő előre tudja már, mit mond majd.
- Úgy van - hagyta helyben a
férje. - Tverszkaja hercegnő pedig egész illetéktelenül avatkozik a
legsúlyosabb családi ügyekbe. Éppen ő...
- Én nem hiszek el semmit,
amit róla beszélnek - mondta gyorsan Anna -, és tudom, hogy őszintén szeret.
Alekszej Alekszandrovics
fölsóhajtott és elhallgatott. Anna idegesen játszott a pongyolája bojtjával, s
a fizikai undor gyötrő érzésével tekintett férjére, amelyért szemrehányást tett
magának, de úrrá lenni rajta nem tudott. Egyet óhajtott csak: megszabadulni
ellenszenves jelenlététől.
- Épp most küldtem el a
doktorért - mondta Alekszej Alekszandrovics.
- Egészséges vagyok, minek a
doktor?
- A kicsi sír; azt mondják,
a dadájának kevés a teje.
- Miért nem engedted meg,
hiszen könyörögtem, hogy én szoptassam! De mindegy (Alekszej Alekszandrovics
értette, mit jelent ez a „mindegy”), gyerek, s már halálra éheztetik. -
Csöngetett, s behozatta a gyereket. - Kértem, hogy én táplálhassam, nem
engedték meg, s most szemrehányást tesznek.
- Nem teszek szemrehányást.
- De, szemrehányást tesz!
Istenem! Miért is nem haltam meg! - És fölzokogott. - Bocsáss meg, ideges vagyok,
nem vagyok igazságos - mondta észbe kapva. - De most menj...
„Nem, ez nem maradhat így” -
mondta magában Alekszej Alekszandrovics eltökélten, ahogy a feleségétől kiment.
Lehetetlen társasági
helyzete, feleségének a gyűlölete, általában annak a durva, titokzatos erőnek a
hatalma, amely életét lelki hajlama ellenére kormányozza, s rákényszeríti, hogy
az ő kedve szerint tegyen s viszonyát a feleségével megváltoztassa, sosem volt
még olyan nyilvánvaló előtte, mint most. Tisztán látta, hogy az egész világ s a
felesége is követel valamit tőle, de hogy voltaképpen mit, azt képtelen volt
megérteni. S emiatt, érezte, harag emelkedik a lelkében, amely szétdúlja a
nyugalmát s hőstette értékét. Ő azt tartotta, jobb lesz, ha Anna szakít
Vronszkijjal, de ha a többiek mind úgy gondolják, hogy ez lehetetlen, kész újra
megengedni a viszonyukat, csak a gyerekekre szégyent ne hozzon Anna, ő pedig el
ne veszítse őket, s a maga helyzetén változtatni ne kelljen. Akármilyen rossz
is lenne úgy, mégis jobb, mint a szakítás, amellyel a felesége kilátástalan és
szégyenteljes helyzetbe kerül, maga pedig mindent elveszít, amit szeret. De
erőtlennek érezte magát, tudta előre, hogy mindenki ellene van; nem engedik
meg, hogy azt tegye, ami most olyan természetesnek és szépnek tűnt föl, s arra
sarkallják, ami rossz, de szerintük kötelessége.
Betsy még alig ért ki a
teremből, amikor Sztyepan Arkagyics Jeliszejev csemegekereskedéséből jövet,
ahova épp friss osztriga érkezett, az ajtóban összeakadt vele.
- Ó, hercegnő! Ez aztán a
kellemes találkozás! - mondta. - Épp magánál voltam.
- Percnyi találkozás,
minthogy megyek is már - húzta Betsy mosolyogva a kesztyűjét.
- Várjon, ne húzza föl a
kesztyűjét, hercegnő; hadd csókolom meg a kis kezét. Semmiért nem vagyok olyan
hálás a régi divat visszatérésének, mint a kézcsókért. - Megcsókolta Betsy
kezét. - Mikor találkozunk?
- Nem érdemli meg - felelte
Betsy mosolyogva.
- De nagyon is megérdemlem,
a legkomolyabb ember lett belőlem. Nemcsak a magam családi ügyeit hozom rendbe,
de a másokéit is - mondta jelentős arccal.
- Á, nagyon örülök neki -
felelte Betsy, elértve mindjárt, hogy Annáról beszél. Visszamentek az előtérbe,
s egy sarokba húzódtak. - Halálra gyötri - suttogta Betsy fontoskodva. - Ez nem
mehet, nem mehet így tovább...
- Örülök, hogy így
gondolkodik - mondta Sztyepan Arkagyics komoly, fájdalmasan részvevő arccal
csóválgatva a fejét. - Ezért jöttem föl Pétervárra.
- Az egész város erről
beszél - mondta a hercegnő. - Lehetetlen helyzet, Anna napról napra sorvad. Az
ura nem érti meg, hogy egyike azoknak az asszonyoknak, akik nem tudnak az
érzéseikkel tréfálni. Kettő közül az egyik; vagy erélyesen lép föl s elviszi
innen, vagy elválik, így megfullad.
- Igen... igen... pontosan -
sóhajtotta Oblonszkij. - Ezért is jöttem. Azaz nem pusztán ezért... Kamarást
csináltak belőlem, meg kellett köszönnöm. De a fő, hogy ezt elintézzük.
- Isten segítse! - mondta
Betsy.
Miután Betsy hercegnőt a
bejáratig kísérte, ott még egyszer megcsókolta a kesztyű fölött, ahol a pulzus
ver, a kezét, s valami illetlen badarságot súgott neki, úgyhogy az nem tudta,
haragudjék vagy nevessen, Sztyepan Arkagyics bement a húgához. Könnyek közt
találta.
Akármilyen pezsgő és vidám
lelkiállapotban volt is Sztyepan Arkagyics, tüstént megtalálta az átmenetet
abba a részvevő, költőin-lelkesült hangnembe, amely Anna hangulatához oly
kitűnően illett. Megkérdezte, hogy van, s hogy töltötte a délelőttöt.
- Nagyon, nagyon rosszul. A
napot, a reggelt, minden volt s jövendő napot - mondta Anna.
- Úgy látom, átengeded magad
a rossz hangulatodnak. Le kell rázni, szembenézni az élettel. Tudom, hogy
nehéz, de...
- Asszonyok, azt hallottam,
még a bűneikért is szeretnek férfiakat - kezdte Anna hirtelen -, de én őt az
erényessége miatt gyűlölöm. Nem bírok vele élni. Értsd meg. Fizikailag hat rám,
ha látom; kihoz a sodromból. Nem bírok, nem bírok együtt élni vele. Mit tegyek?
Boldogtalan voltam, s azt hittem, nem lehetek már boldogtalanabb; de azt a
szörnyű állapotot, amiben most vagyok, nem tudtam elképzelni. Tudom, hogy jó
ember, kitűnő ember, annyit se érek, mint a körme, mégis gyűlölöm. A
nagylelkűségéért gyűlölöm. Nem marad más a számomra, csak...
A halált akarta mondani, de
Sztyepan Arkagyics nem engedte, hogy befejezze.
- Beteg vagy és ideges -
mondta -, hidd el, rettenetesen túlzol. Nem olyan borzasztó az egész.
És Sztyepan Arkagyics
elmosolyodott. Ekkora kétségbeesés láttára senki meg nem kockáztatta volna
helyében ezt a mosolyt (durvaságnak tűnt volna föl); az ő mosolyában azonban
annyi jóság, csaknem nőies gyöngédség volt, hogy nem sértett, inkább puhított,
nyugtatott. Csöndes, csillapító beszéde és mosolya, mint a mandulaolaj,
enyhítően, megnyugtatóan hatott. Anna máris megérezte.
- Nem, Sztyiva - mondta. -
Elvesztem, elvesztem! Rosszabb, mintha elvesztem volna. Még nem vesztem el, nem
mondhatom, hogy mindennek vége, épp ellenkezőleg, azt érzem, nincs vége. Olyan
vagyok, mint a megfeszített húr, amelynek el kell pattannia. Nincs még vége; de
borzasztó véget ér.
- Dehogyis; le lehet szép
csendesen ereszteni a húrt. Nincs helyzet, amelyből ne volna kiút.
- Gondolkoztam és
gondolkoztam. Csak egy van...
Rémült pillantásából
Sztyepan Arkagyics megint csak azt olvasta ki, hogy ez az egyetlen kivezető út,
véleménye szerint, a halál, s nem engedte befejezni.
- Nem, dehogyis - mondta -,
engedd meg. Te nem láthatod úgy a helyzetedet, mint én. Hadd mondjam meg
őszintén a véleményemet. - S mandulamosolyával óvatosan megint rámosolyodott.
- Az elején kezdem: férjhez mentél egy emberhez, aki húsz évvel idősebb nálad.
Férjhez mentél szerelem nélkül, vagy anélkül, hogy ismerted volna a szerelmet.
Ez hiba volt persze.
- Iszonyú hiba! - mondta
Anna.
- Ez azonban, ismétlem,
befejezett tény. Aztán, mondjuk ki, az a szerencsétlenség ért, hogy nem az
uradat szeretted meg. Ez szerencsétlenség; de ez is befejezett tény. Az urad
tudomásul vette és megbocsátotta. - Sztyepan Arkagyics minden mondata után
megállt, várta a tiltakozást, de Anna nem felelt semmit sem, csak várt. - Ez
így van. Most az a kérdés: tudsz-e tovább élni a férjeddel? Kívánod-e?
Kívánja-e ő?
- Én semmit, de semmit sem
tudok.
- De hisz magad mondtad,
hogy nem szenvedheted.
- Nem, ezt nem mondtam.
Tagadom. Én semmit sem tudok, semmit sem értek.
- De engedd meg...
- Te ezt nem értheted meg.
Fejjel lefelé zuhanok, érzem, egy szakadékba, de nem szabad megmentenem magam.
És nem is tehetem.
- Nem baj, mi majd megfogunk
s fölemelünk. Én megértelek; nem veheted magadra, értem, hogy te mondd ki, mit
érzel, s mit kívánsz.
- Én semmit, de semmit sem
kívánok, csak hogy mindennek vége legyen.
- De ő látja és tudja ezt.
Azt hiszed, őt nem nyomasztja éppen úgy, mint téged? Te is kínlódsz, ő is
kínlódik, mi lehet ennek a vége? Amikor a válás mindent megoldana - mondta ki
nem minden erőlködés nélkül Sztyepan Arkagyics a fő gondolatot, s
jelentőségteljesen pillantott Annára.
Anna nem felelt, csak
megnyírt fejét rázta tagadóan. De régi szépségében felsugárzó arcán Sztyepan
Arkagyics látta, hogy azért nem kívánja csak, mert képtelen boldogságnak érzi.
- Én borzasztóan sajnállak
titeket! Milyen boldog lennék, ha elrendezhetném a dolgot! - mondta Sztyepan
Arkagyics, s már bátrabban mosolygott. - Ne szólj, ne szólj egy szót sem! Adná
Isten, hogy úgy tudnék beszélni, ahogyan érzek. Megyek be őhozzá.
Anna tűnődő, ragyogó
szemekkel nézett rá, s nem szólt egy szót sem.
Sztyepan Arkagyics azzal a
kissé ünnepélyes arccal lépett Alekszej Alekszandrovics szobájába, amellyel a
hivatalában szokott az elnöki székbe ülni. Alekszej Alekszandrovics
hátrakulcsolt kézzel járkált a szobában, s ugyanazon gondolkozott, amiről
Sztyepan Arkagyics a feleségével beszélt.
- Nem zavarlak? - mondta
Sztyepan Arkagyics, akit sógora láttán a zavar szokatlan érzése fogott el. Hogy
zavarát elrejtse, nemrég vett, új módon nyíló cigarettatárcája után nyúlt, s a
tárca bőrét megszagolva egy cigarettát vett ki belőle.
- Nem. Akarsz valamit? -
kérdezte Alekszej Alekszandrovics kelletlenül.
- Igen, szeretnék...
beszédem... igen, beszédem volna veled - mondta Sztyepan Arkagyics,
elcsodálkozva szokatlan félénkségén.
Ez az érzés olyan váratlan
és különös volt, hogy Sztyepan Arkagyics el sem hitte, hogy ez a lelkiismeret
szava, s azt mondja, rossz, amit tenni szándékozik. Sztyepan Arkagyics erőt
vett magán, s legyűrte váratlan félénkségét.
- Remélem, elhiszed, hogy a
húgomat szeretem, irántad pedig őszinte vonzalommal és tisztelettel vagyok -
mondta elpirulva.
Alekszej Alekszandrovics
megállt, s nem felelt, de arcának alázatos áldozatkészsége meglepte Sztyepan
Arkagyicsot.
- A húgomról, a kettőtök
viszonyáról szándékoztam... kívántam beszélni - mondta Sztyepan Arkagyics, még
mindig azzal a szokatlan félszegséggel küzdve.
Alekszej Alekszandrovics
szomorúan mosolygott, a sógorára nézett, s anélkül, hogy felelt volna, az
asztalhoz ment, egy megkezdett levelet vett föl, s odaadta a sógorának.
- Én is csak erre gondolok
szüntelen. Itt van, ezt kezdtem el írni, írásban, gondoltam, jobban mondom el,
a jelenlétem csak felizgatná - szólt a levelet odaadva.
Sztyepan Arkagyics fogta a
levelet; értetlen csodálkozással nézett a rámeredő, zavaros szemekbe, s
elkezdte olvasni.
Látom, hogy a jelenlétem terhére van. Akárhogy fájt meggyőződnöm erről,
látom, hogy így van, s nem lehet másképp. Nem vádolom; Isten a tanúm, hogy
amikor betegsége idején megláttam, egész szívemből el voltam szánva, hogy
elfeledjem, ami köztünk történt, s új életet kezdjek. Nem bántam meg, s nem is
fogom megbánni azt, amit tettem. Egyet óhajtottam csak, a maga, a lelke
békességét, s most azt látom, épp ezt nem értem el. Mondja meg, mi adna
lelkének igazi boldogságot és nyugalmat. Én meghajlok az akarata s igazságérzete
előtt.
Sztyepan Arkagyics
visszaadta a levelet, s továbbra is ugyanazzal az értetlen csodálkozással
nézett a sógorára, nem tudva, mit szóljon. Ez a hallgatás mindkettőjüknek
annyira kínos volt, hogy Sztyepan Arkagyics ajkába, mialatt Karenin arcáról a szemét
le nem vette és hallgatott, beteges rángás állt.
- Ez az, amit mondani
akartam neki - szólt Alekszej Alekszandrovics elfordulva.
- Igen, igen - mondta
Sztyepan Arkagyics, s nem volt ereje felelni, mert könnyek fojtogatták a
torkát.
- Igen, igen. Értelek én
benneteket - mondta ki végre.
- Tudni szeretném, mit akar
- szólt Alekszej Alekszandrovics.
- Félek, hogy maga sem érti
a helyzetét. Nem tudja megítélni - mondta Sztyepan Arkagyics összeszedve magát.
- Agyonnyomja, igen, egyszerűen agyonnyomja a nagylelkűséged. Ha elolvassa ezt
a levelet, nem lesz ereje bármit is mondani, csak lejjebb horgasztja a fejét.
- Igen, de mi legyen akkor
hát? Hogy értsük meg egymást, hogy tudjam meg az óhaját?
- Ha megengeded, hogy
megmondjam a véleményem, én azt hiszem, tőled függ, hogy a rendszabályokra,
amelyeket szükségesnek tartasz, rámutass, és ennek a helyzetnek véget vess.
- Egyszóval az a véleményed,
hogy véget kell vetni? - szakította félbe Alekszej Alekszandrovics. - De
hogyan? - mondta aztán, szokatlan mozdulatot téve szeme előtt. - Nem látok
semmiféle járható utat.
- Minden helyzetből van
kivezető út - mondta felélénkülve Sztyepan Arkagyics, s felállt. - Volt idő,
amikor el akartad tépni a... Ha most meggyőződsz, hogy egymást kölcsönösen nem
boldogíthatjátok...
- A boldogságot
különféleképp lehet fölfogni. De tegyük föl, hogy mindenbe beleegyezek, nem
akarok semmit. Mi a kivezető út a mi helyzetünkből?
- Ha kíváncsi vagy a
véleményemre... - mondta Sztyepan Arkagyics ugyanazzal a puhító
mandulamosollyal, amellyel Annával beszélt. Ez a jóságos mosoly olyan meggyőző
volt, hogy gyengeségét érezve, Alekszej Alekszandrovics is behódolt, s hajlandó
volt elhinni, amit Sztyepan Arkagyics mond neki. - Ő soha ki nem mondja, de
csak egyetlen megoldás lehetséges, ő is egyet kívánhat csak - folytatta
Sztyepan Arkagyics -, megszakítani kettőtök viszonyát; az emléket, amelyek
összefüggnek vele. A ti helyzetetekben az új viszony tisztázása szerintem
elkerülhetetlen. S ez a viszony csak mindkét fél szabadságán alapulhat.
- Válás - szakította félbe
undorral Alekszej Alekszandrovics.
- Igen, én azt hiszem, a
válás. Igen, a válás - ismételte meg Sztyepan Arkagyics elpirulva. - Házasok
számára, akik olyan helyzetbe kerülnek, mint ti, ez a lehető legértelmesebb
megoldás. Ha a házasfelek azt látják, hogy az életük együtt elviselhetetlen, mi
mást is csinálhatnak? Ez pedig mindig megtörténhet. - Alekszej Alekszandrovics
mélyet sóhajtott, s behunyta a szemét. - Itt csak egy dolgot kell mérlegelni,
új házasságba kíván-e a házasok egyike lépni. Ha nem, nagyon egyszerű a dolog -
mondta Sztyepan Arkagyics, szorongásától mind jobban és jobban megszabadulva.
Alekszej Alekszandrovics
izgalmában a homlokát ráncolta, morgott magában valamit, s nem felelt. Mindazt,
amit Sztyepan Arkagyics olyan egyszerűnek látott, ezerszer és ezerszer
átgondolta. De neki mindez nemhogy egyszerű nem volt, de egészen lehetetlennek
látszott. A válás, amelynek a módozatait már ismerte, lehetetlennek tűnt föl,
méltóságérzete s a vallás tisztelete nem engedte, hogy egy koholt házasságtörés
bűnét vegye magára, még kevésbé engedhette, hogy felesége, akinek megbocsátott
és akit szeretett, megszégyenített és kipellengérezett legyen. De a válás más
fontosabb okokból is lehetetlennek látszott.
Mi lesz a fiából válás
esetén? Az anyjával hagynia lehetetlen. Az elvált anyának meglesz a
törvénytelen családja; a mostohafiú helyzete, neveltetése abban minden
valószínűség szerint rossz lenne. Magánál tartsa? Ez, tudta, bosszú lenne a
részéről, s nem akarta. De mindezeken túl, leginkább azért tartotta
lehetetlennek a válást, mert azzal, hogy beleegyezik, veszni hagyja Annát.
Eszébe jutott, amit Moszkvában Darja Alekszandrovna mondott; ha a válás mellett
dönt, magára gondol, s nem veszi figyelembe, hogy ezzel menthetetlenül
tönkreteszi Annát. És ő, összekötve ezt a gondolatot a saját megbocsátásával s
kötődésével a gyerekekhez, most a maga módján értelmezte. Beleegyezni a
válásba, a szabadságát visszaadni, annyi volt szerinte, mint elveszíteni az
utolsó kapcsot, ami a gyerekek életéhez fűzi, akiket szeretett, Annától pedig
elvenni a jó útján az utolsó támaszt, s beletaszítani a pusztulásba. Ha elvált
asszony lesz, tudta, egyesül Vronszkijjal, ez a kapcsolat pedig törvénytelen és
bűnös lesz, minthogy az egyház törvényei szerint asszony, amíg az ura él, nem
léphet házasságra. „Egyesül vele, s egy-két év múlva vagy Vronszkij hagyja ott,
vagy ő kezd új viszonyt - gondolta Alekszej Alekszandrovics. - S én, aki
beleegyeztem a törvénytelen válásba, bűnös leszek a pusztulásában.” Mindezt
százszor is átgondolta, s meg volt győződve, hogy a válás nemcsak hogy nem
nagyon egyszerű, ahogy a sógora mondja, de teljesen lehetetlen. Nem hitt
Sztyepan Arkagyics egyetlen szavában sem; ezer cáfolata volt mindarra, amit
mondott, de hallgatta; szavaiban érezte, az a durva, hatalmas erő szól, amely
az életét kormányozza, s amelynek be kell hódolnia.
- A kérdés csak az, hogy te
milyen föltétellel egyezel bele a válásba, ő semmit sem akar, semmit sem mer
kérni tőled, mindent a te nagylelkűségedre bíz.
„Én Istenem! Én Istenem! De
miért?” - gondolta Alekszej Alekszandrovics. Eszébe jutott, hogyan zajlik a
válóper, ha a férj veszi magára a bűnt, s szégyenében azzal a mozdulattal
takarta el az arcát, amellyel Vronszkij a magáét.
- Izgatott vagy, ezt
megértem. De ha meggondolod...
„Aki arcul üt téged jobb
felől, fordítsd felé a másik orcádat is, s aki elveszi a köntösöd, annak add
oda az inged is” - gondolta Alekszej Alekszandrovics.
- Igen, igen! - kiáltott föl
sipító hangon. - Magamra veszem a gyalázatot, odaadom a fiamat is, de... de nem
volna jobb így hagyni? Különben tedd, amit akarsz.
S elfordulva a sógorától,
úgy, hogy az nem is láthatta őt, leült az ablaknál egy székre. El volt
keseredve, szégyellte magát, de a keserűséggel és szégyennel együtt önnön
alázatosságának magasztossága meg is hatotta, s örömöt is okozott.
Sztyepan Arkagyics meg volt
hatva. Hallgatott.
- Alekszej Alekszandrovics,
hidd el nekem, Anna méltányolni fogja a te nagylelkűségedet ‑ mondta
végül. - De ez nyilván az Isten akarata volt - tette hozzá, s ahogy kimondta,
érezte is, hogy butaság volt, s nehezen türtőztetett egy mosolyt a butasága
fölött.
Alekszej Alekszandrovics
felelni akart valamit, de a könnyek megakadályozták benne.
- Végzetes szerencsétlenség
ez, amelybe bele kell nyugodnunk - mondta Sztyepan Arkagyics. - Én ezt a
szerencsétlenséget befejezett ténynek tekintem, s azon vagyok, hogy segítsek
rajtatok.
Amikor Sztyepan Arkagyics a
sógora szobájából kiment, meg volt hatva, ez azonban nem akadályozta meg benne,
hogy meg ne legyen elégedve, amiért ilyen sikeresen intézte el ezt a dolgot;
arról ugyanis meg volt győződve, hogy Alekszej Alekszandrovics nem veszi vissza
a szavát. Elégedettségéhez az is hozzájárult, hogy egy jó gondolata támadt; ha
ennek a dolognak vége lesz, a feleségének s közeli ismerőseinek ezt a kérdést
teszi majd föl: „Mi a különbség köztem és az uralkodó között? Az uralkodó
asztalt bonthat, amitől legalább egy tucat ember nekikeseredik, én viszont ma
házasságot bontottam, amitől három ember holtbiztos boldogabb lett... Vagy:
miben hasonlítunk, az uralkodó meg én? Hát az... Egyébként, majd még kitalálok
valami jobbat” - gondolta mosolyogva.
Vronszkij sebe, noha a
szívet elkerülte a golyó, veszedelmes volt. Néhány napon át élet-halál közt
lebegett. Amikor először volt annyira, hogy beszélni tudott, csak bátyjának a
felesége, Varja tartózkodott a szobában.
- Varja - mondta, s
szigorúan nézett rá -, véletlenül lőttem meg magamat. Kérlek, ne beszélj erről
soha; s így mondd mindenkinek. Másképpen nagyon ostobán hangzanék!
Varja nem felelt; fölébe
hajolt, s örvendő mosollyal nézett az arcába. Vronszkij szeme tiszta volt, nem
lázas, a pillantása azonban szigorú.
- No, hála Isten! - mondta.
- Nem fáj semmid?
- Csak itt egy kicsit. - A
mellére mutatott.
- Akkor hadd kösselek át.
Vronszkij némán szorította
össze széles állcsontjait, s a sógornőjét nézte, mialatt átkötözte. Amikor
végzett, így szólt:
- Nem beszélek félre; légy
rajta, kérlek, ne legyen szóbeszéd, hogy szándékosan lőttem magamba.
- Nem is mondja senki. De
remélem, nem fogsz többet véletlenül lövöldözni? - mondta kérdő mosollyal. -
Valószínűleg nem, pedig jobb lenne...
És komoran elmosolyodott.
De szavai s mosolya
ellenére, melyek Varját annyira megijesztették, amikor a gyulladás elmúlt s
gyógyulni kezdett, bánata egy részétől, úgy érezte, teljesen megszabadult.
Tettével mintha lemosta volna a korábbi szégyent és megaláztatást. Nyugodtan
gondolhatott már Alekszej Alekszandrovicsra. Elismerte nagylelkűségét, s már
nem érezte magát megalázottnak. Azonkívül élete is visszatért régi vágányára.
Megvolt a lehetősége, hogy szégyen nélkül nézzen az emberek szemébe, élhetett
megint a szokásai szerint. Az egyetlen, amit a szívéből nem tudott kitépni, bár
folyton küzdött vele, a kétségbeesésig menő fájdalom volt, hogy Annát örökre
elvesztette. Hogy most, amikor bűnét a férjjel szemben levezekelte, le kell
mondania róla, s Anna bűnbánata s az ura közé többé oda nem áll, erre keményen
el volt magában szánva. De szerelme elvesztésén a bánatot nem tudta a szívéből
kitépni, emlékezetéből nem törülhette ki az Anna mellett megismert boldogság
perceit, amelyeket akkor oly kevéssé becsült meg, most azonban teljes
varázsukkal vették üldözőbe.
Szerpuhovszkoj egy taskenti
megbízást eszelt ki neki, s Vronszkij a legkisebb habozás nélkül egyezett bele
az ajánlatába. De minél közelebb jött elutazásának az ideje, annál nehezebbé
vált az áldozat, amelyet vélt kötelességéért hozott.
Sebe beforrt, kijárt már, s
előkészületeket tett a taskenti útra. „Csak még egyszer lássam, aztán eltemetem
magam, és meghalok” - gondolta, s Betsy előtt, búcsúlátogatásai során, ki is
mondta a gondolatát. Betsy ezzel a küldetéssel ment Annához, s hozta meg a
tagadó válaszát.
„Annál jobb - gondolta
Vronszkij, ahogy a választ megkapta. - Gyengeség volt; az utolsó erőm is
fölemésztette volna.”
Másnap reggel maga Betsy
jött el hozzá, és közölte, hogy Oblonszkijon keresztül biztos értesülése van,
Alekszej Alekszandrovics hajlandó elválni, találkozhatik Annával.
Azzal sem gondolt már, hogy
Betsyt kikísérje, megfeledkezett elhatározásáról, nem kérdezte, mikor mehet, a
férj hol van; azonnal Kareninékhoz hajtatott. Nem látott senkit, semmit,
szaladt fel a lépcsőn, s futását alig türtőztetve, gyors léptekkel ment be Anna
szobájába. Nem gondolkozott rajta, meg se nézte, van-e vagy nincs a szobában még
valaki, átölelte s csókokkal borította el Anna arcát, kezét, nyakát.
Anna készült erre a
viszontlátásra, elgondolta, mit mond majd, de semmit sem sikerült belőle
elmondania, Vronszkij szenvedélye átragadt rá. Csillapítani akarta őt, magát,
de késő volt. Azt érezte, amit Vronszkij. Ajkai úgy reszkettek, hogy jó soká
semmit sem tudott mondani.
- A hatalmadba ejtettél, a
tied vagyok - mondta végre, s mellére szorította a férfi kezét.
- Így kellett lennie! -
szólt Vronszkij. - S így is kell, ameddig csak élünk. Ezt most már tudom...
- Igaz - mondta Anna, mind
halványabban és halványabban, Vronszkij fejét a melléhez szorítva. - De az
után, ami történt, van benne valami borzasztó.
- Minden elmúlik, minden
elmúlik, s olyan boldogok leszünk! A szerelmünk attól, hogy van valami
borzasztó benne, talán csak erősebb lesz - emelte föl Vronszkij a fejét, erős
fogait mosolyában elővillantva.
S Anna nem tudott vissza nem
mosolyogni - nem a szavaira, a szerelmes pillantására. Fogta a kezét, s a hűvös
arcát, a lenyírt haját cirógatta vele.
- Meg sem ismerlek ezzel a
kurta hajjal. Úgy megszépültél. Olyan vagy, mint egy kisfiú. De milyen sápadt
vagy!
- Igen, nagyon gyönge vagyok
- mondta Anna mosolyogva. S az ajka megint megremegett.
- Olaszországba megyünk, ott
megerősödsz - mondta Vronszkij.
- S csakugyan lehetséges,
hogy férj-feleség legyünk, egy család veled? - mondta Anna, közelről nézve a
szemébe.
- Én csak azon csodálkozom,
hogy valaha másképp is lehetett.
- Sztyiva azt mondja, ő
mindenbe beleegyezett, de én nem tudom elfogadni a nagylelkűségét ‑
mondta, s tűnődve nézett Vronszkij arca mellé. - Nem akarom a válást, énnekem
most már egészen mindegy. Csak azt nem tudom még, mit dönt Szerjozsáról.
Vronszkij nem értette, hogy
gondolhat most, viszontlátásuk percében, a fiára, válásra. Hát nem mindegy az?
- Ne beszélj erről, ne is
gondolj rá - mondta, kezét a kezében forgatva, s azon volt, hogy vonja magára a
figyelmét; de Anna még mindig nem nézett rá.
- Ó, miért is nem haltam
meg, jobb lett volna! - mondta, s két orcáján zokogás nélkül ömlött a könny. De
mosolyogni próbált, hogy Vronszkijt el ne keserítse.
A hízelgő és veszélyes
taskenti megbízásról lemondani, Vronszkij korábbi fogalmai szerint,
szégyenletes volt és lehetetlen. Most azonban egy percnyi gondolkozás nélkül
mondott le, s látva, hogy eljárását felsőbb körök nem helyeslik, azonnal
kilépett a szolgálatból.
Alekszej Alekszandrovics egy
hónapra rá egyedül maradt a lakásában a fiával, Anna pedig Vronszkijjal
külföldre utazott; a válóper megindítását nemcsak hogy nem kérte, de végképp
lemondott róla.
[1] Az én kincsemet... - Don Ottavio áriája Mozart Don Juan című operájából.
[2] Aki szeret szánkázni, ne restellje húzni. Orosz közmondás.
[3] Párt. (francia)
[4] Bocs. (angol)
[5] Csiga. (francia)
[6] Rizspor. (francia)
[7] Itt: ecetszag. (francia)
[8] Nagyvilági hölgy. (francia)
[9] Pontatlan idézet Puskin Anakreonból című verséből.
[10] Idézet Puskin Emlékezés című költeményéből. Szabó Lőrinc fordítása.
[11] Mennyei kéj, ha legyőzöm
Szívem földi vágyait,
De ha nem lehet legyőznöm,
Szórakoztam egy kicsit!
(Idézet Johann Strauss Denevér című operettjének egyik kupléjából.)
[12] Utalás Dickens Közös barátunk című regényének egyik alakjára, Podsnap úrra.
[13] Bérelt zenész. (francia)
[14] A párizsi éjjeli mulatókat utánzó zenés kávéház Moszkvában.
[15] „Az a rossz, aki rosszra gondol!” (francia) (A térdszalagrend jelmondata.)
[16] Nem az én világom. (angol)
[17] Sógornő. (francia)
[18] Boldog szerelmes vagy. Annál jobb, kedvesem, annál jobb. (francia)
[19] Pontosság. (francia)
[20] Szembe. (francia)
[21] Nagy kör. (francia)
[22] Lánc. (francia)
[23] Gyönyörűség! (francia)
[24] Csontváz. Képes értelemben: rejtett baj. (angol)
[25] A pokol költészete. (francia)
[26] Utalás Walter Scott Ivanhoe című regényének romantikus hősnőjére.
[27] Hajfonat hamis hajból. (francia)
[28] Régi szász porcelán. (francia)
[29] Értsük meg egymást. (francia)
[30] Sok sikert. (francia)
[31] Wilhelm Kaulbach (1805-1874) német szobrász-képzőművész. A hetvenes évek színészei gyakran képeken, szobrokon tanulmányozták a plasztikus és hibátlan testtartást és mozdulatokat.
[32] Szörnyű gyermek. (francia)
[33] Ördögvörös. (francia)
[34] A beszélő, minden bizonnyal Tolsztoj szándéka szerint, bakot lő, az árnyékát elvesztett emberről nem Grimm-mese szól, hanem Adalbert Chamisso Peter Schlemil csodálatos története című, 1813-ban íródott elbeszélése.
[35] Bohózatokat, vígoperákat bemutató színház (az olasz buffa - tréfa szóból), Pétervárott az Opera-buff (Vígopera) 1870-ben nyílt meg.
[36] Rambouillet márkinő (1588-1665) párizsi irodalmi szalonjára utaló ironikus bók.
[37] Gúnyolódó. (angol)
[38] Sztyepan Arkagyics Gyerzsavin Isten című ódájának kezdő sorait szavalja.
[39] Drága spanyol bor.
[40] Jó szerencsét. (francia)
[41] Orosz hosszmérték; l arsin = 0,71 méter.
[42] Csattanó. (francia)
[43] Scserbackij herceg, feleségével és lányával. (német)
[44] Váll-lappal. (francia)
[45] Vendégek jegyzékéről. (német)
[46] Túlzott csodálataid. (francia)
[47] Pártfogoltjával. (francia)
[48] Az útitársnője. (francia)
[49] Jóléti intézmény, mint az aggok menhelye.
[50] Nem szabad soha semmit túlzásba vinni. (francia)
[51] Itt: csakugyan. (francia)
[52] Őméltósága, őkegyelmessége, őfensége. (német)
[53] Ukrán. (gúnyos)
[54] Château-Lafite - híres francia vörös bor.
[55] Kvaszba vagy sós vízbe áztatott kenyér.
[56] Munkaterápia. (német)
[57] Aki első indulatát követi. (francia)
[58] Lélekvándorlásos.
[59] Kérek még egy kicsit. (angol)
[60] Nevetségesség. (francia)
[61] A világ hét csodája. (francia)
[62] Krokettpálya. (angol)
[63] Kellemesen elcsevegünk. (angol)
[64] Emelvény. (francia)
[65] Nagymosást rendezni. (francia)
[66] Mindez ostoba fecsegés. (francia)
[67] Nem is olyan ravasz az egész. (francia)
[68] Fehér lapot, azaz szabad kezet. (francia)
[69] Teher. (francia)
[70] A föld közelében. (francia)
[71] Orosz gabonaűrmérték; l csetverty = 2,099 hektoliter.
[72] Kisbérlő. (francia)
[73] A vasat verni kell, zúzni, gyúrni. (francia)
[74] Ténymegállapítás. (francia)
[75] A fő fogás. (francia)
[76] Sógor. (francia)
[77] Mondjuk ki a szót. (francia)
[78] Akiket el akar veszíteni, az eszüket veszi el. (francia)